Boldog Békés Karácsonyt....

Sziasztok Mindenki, Aki itt van most Velem! J

Csordultig vagyok érzelmekkel, most már feszültséggel is, nem csak boldog izgalommal.

Az idén egészen különleges Szentesténk lesz, olyan amilyen még soha sem volt.

Bemegyünk a kórházba, és ott töltjük a betegekkel, akik nem mehetnek haza az ünnepekre. Nem tudom volt-e már valaki közületek Szentestén kórházban.

Azon az estén minden még sokkal szívfacsaróbb, és sokkal intenzívebbek az érzelmek!

Este nővérek és apácák osztanak papírból Kisjézust és szaloncukrot és énekelnek és olyankor még, a legateistább embernek is összeszorul a torka, és könny szökik a szemébe. 

Én sem hiszek különösebben, de rendszeresen látogatom a halottaimat a temetőben, és a Szenteste azért egészen más!

Most én fogok énekelni, és a gyerekeknek olvasok majd mesét, amíg csak ébren lesznek. Megteszek bármit, amire csak igény lesz. Legalább is ez a terv. Az aulában a karácsonyfa alatt éneklek majd, és mivel az öcsémnek még nem teljesen 100 százalékos a keze, nem fog tudni gitáron kísérni, ezért a pszichológusom fog nekem zenei aláfestést nyújtani. Legalább kéznél lesz, ha összeroppanok…

Én nem tudok gitározni, pedig azt mondják, aki zongorázni tud, annak más hangszeren is kell tudni játszani.

A barátnőm is dolgozni fog, és a nővéremék is önkéntesként lesznek bent, anyuék is segítenek, én pedig vezekelni akarok, és így akarok emlékezni, meg kell tennem, azért, aki már nincs velünk!

Kaptam a norvég barátomtól egy édes plüss jegesmedvét, még a baleset előtt. Azt terveztem, hogy odaadom egy kisgyereknek, de végül nem tudom megtenni. Most úgy érzem, „ő” egy olyan emlék, hogy ha egyszer meghalok ezzel a jegesmackóval temessenek el, hogy velem legyen örökké….

Az elmúlt 6 hónapban elképesztő különleges dolgokat éltem át, jót és rosszat is.

Egy csomó helyen jártam és megismerkedtem néhány különös emberrel.

Barátom lett, igazi valóságos, és bár sokáig vártam rá és tartogattam magam, azt hiszem megérte. Aztán történt az a szörnyű baleset, és én most egy csomó mindent kapok és kényeztetnek, de éjjelente rémálmaim vannak, úgy érzem magam, mint egy tolvaj, úgy érzem, nem érdemlem meg, mert ott az a baleset…

Rettenetesen félek, mert azután a szörnyűség után, annyi sok jó ért engem, és olyan dolgok történnek velem, amik kevés embernek adatnak meg. És félek ettől a sok jótól, hogy megint valami rossz fog következni, inkább nem akarom, hogy jó dolgok történjenek, inkább semmi se legyen, csak ne kelljen több szörnyűséget átélnem.

Olyan ajándékot kaptam és adhattam a szeretteimnek, amiről fél éve még álmodni sem mertem. Sikerült megvásárolnia a barátnőmnek a lakást, anyunak is rendeztük végre, most már csak az övé az otthonunk és nem a banké, és nekem is lett lakásom. Erkélyszomszédok vagyunk anyuval.

Megrémiszt ez a sok jó dolog. Más, szegény anyu is, egész életében dolgozik, hogy lakása legyen, nekem meg csak így az ölembe pottyant egy barát, akinek természetes, hogy vesz egy lakást kettőnknek, ahol együtt vagyunk ha itt van, és félek, nem érdemlem meg.

Ezért igyekszem jótékonykodni, meg segíteni másokon, mert félek. Aljas önös szándékból!

Ugye milyen önző vagyok? Ha itthon leszek, be fogok járni a kórházba, és a hajléktalanoknak felállított ingyen konyhán is segíteni. Amúgy is kell önkéntes munkát végeznem a felvételihez, én szeretném az egészet a kórházban letölteni.

Nem is hittem volna milyen sok ott a fiatal ezeken a helyeken….

A pesti hajléktalanunknak is készítettünk egy csomagot. Meleg kötött pulóvert, kesztyűt, sálat meg sapkát, és élelmiszert pakoltunk neki, meg a kutyusnak is. Vittünk cipős doboz adományt, telefonon hívom az adományozó vonalat, etetem a madarakat meg a kóbor cicákat, én bármit megtennék, bármit, mert olyan iszonyatos lelkiismeret furdalásom van, hogy lassan már beledöglök!

Most többet vagyunk együtt itthon, nem kell annyit dolgozzanak, és ez nagyon jó. A barátnőm ráér a pénzzel, azt az egyetememre kaptam és néha már abba sem vagyok biztos,  hogy fogok-e egyáltalán egyetemre járni. Nem a tanulás miatt, az rendben van, mást se csinálok csak tanulok meg olvasok, és elkezdtem táncolni újra. Szinte minden nap menni fogok, és még ott vannak az előkészítők is, szóval nem sok időm lesz, és ez így rendben is van, mert muszáj elfoglalnom magam. Egyszerűen nincs kedvem semmihez úgy igazán, az egyetemhez sem. Azt se tudom biztosan hova akarok menni, hogy mi akarok lenni, hogy érdemes-e erőlködnöm, mikor állandóan történik velem valami szörnyű.

Szinte már betegesen aggódom a szeretteimért, azért hogy valami rossz jön, és tudom, hogy így csak bevonzom a bajt, mégis állandóan velem van, már szinte bennem él ez a gondolat.

Nem lesz könnyű ez a Szenteste, mert már most fáj a gyomrom, ha csak rágondolok, de végig fogom csinálni!

Ezt a dalt óvodás korom óta éneklem különböző rendezvényeken, ünnepségeken és nyugdíjas otthonokban. Több-kevesebb lelkesedéssel, hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig repestem az örömtől, mert voltak évek mikor nem. De most újra megteszem, és ezúttal nagyon akarom.

Eleinte nem figyeltem arra, amit kivált a dal, csak azt tanultam meg már oviban, hogy amíg szerepelek, nem nézek anyura, mert ő minden versenyt, ünnepséget végig bömböl, egyébként sosem láttuk sírni.

Anyák napi rendezvényen is mindig énekelnem kellett a „Kis lak áll a nagy Duna mentében-t” és gyakran mentünk az idősek otthonába műsort adni.

Ott is ezt kellett, meg a Menyből az angyalt, mert a zsák, zsák tele zsákot nem ismerték. Mindig ugyan azt a sémát követtem, mereven egy pontra szegezett tekintettel daloltam, mert akkor már meghatottak a síró öregek. A közeg, a rengeteg magányos idős ember, akik igyekeznek a maguk módján boldogok lenni….

A másik dal a Halleluja lesz, mert annak is van karácsonyi verziója, és személyes kötődésem van hozzá. Szeretem azt a dal, azelőtt karácsonykor mi ezt énekeltük, a papám meg zongorázta, szóval szép volt akkoriban minden….

Nekem ők a kedvenceim,J annyira ügyesek, megérdemlik, hogy egyszer meghallgassátok őket a kedvemért J

A táncoslány barátnőm a napokban szinte sírva mesélte, hogy te Luna, ne tudd meg, mi van ott fent, az aluljárókban. Zsúfolásig meg van tömve, alig lehet haladni, és látom, hogy kisgyerekek meg kiskamaszok fekszenek a földre tett dunyhákban. És az a szegény kisgyerek csak szorongatott egy koszos kopasz babát és nézett a nagy szemeivel. Annyira szomorú ez, hogy komolyan a szívem tudna megszakadni. Ilyenkor szégyellem magam, amiért annyit átkozódtam anyu miatt, pedig nekem ti itt voltatok és anyukád volt anyu helyett is, és te még otthont is segítettél nekem teremteni. Nincs okom panaszra, még akkor sem, ha nehezen indult az életem, és anyu halála után nekem is csak a kollégiumi szobám volt az otthonom.

Szóval kicsit elérzékenykedtünk, mert neki nagyon nehéz volt, miután meghalt az anyukája. Az új feleség nem szerette, és az új tesójával sem jöttek ki, így kollégiumba ment. De dolgoznia kellett, hogy legyen egy kis pénze, ha éhes volt, vagy mosni kellett, tampont venni meg ilyenek, vagy ha be kellett adni a suliba nem volt miből, mert az apja megszakított vele minden kapcsolatot.

Szórólapozott szinte éjjel-nappal, viszont így állandóan megszegte a kollégiumi szabályzatot. Szólni nem mert, nehogy intézetbe kerüljön, ráadásul hétvégeken is bent maradt és dolgozott, ez meg feltűnt egy fiatal ügybuzgó végzős nevelőtanárnak, aki minden áron meg akarta fejteni a barátnőm lelkivilágát. Nem lett szép vége, és neki fegyelmivel távozni kellett. Akkor kivett egy másik lánnyal, aki idősebb volt, egy fűtetlen szobát, és ott laktak egy kutyával, lejárt szavatosságú kenyereket vettek és azt ették mind a hárman. Szórólapozásból nem lehet vagánykodni…. Aztán a nővérem haza hozta párszor, és mikor anyu megtudta, hogy él odavette hozzánk. Számára nem csak az édesanyja, az apja is meghalt, és mi vagyunk a családja.

A másik lány sincs már itthon, Kanadában él, és teljesen rendben van.

Másnap mikor haza jött reggel, gyors elmentünk egy turkálóba, és vettem egy csomó plüss állatkát. Kutya, mackó, cica, mókus mindenféle aranyos kis jószágok voltak, pár száz forintért darabja. Picit elkéstem az első óráról, meghallgattam, ahogy leszidott a tanárnő, de megérte!

Azt mesélte a barátnőm, az a baj, hogy még segíteni se tudsz nekik, mert ha adsz ennivalót vagy pénzt, odamegy egy olyan, aki ott a főnök és elveszi tőlük.

Vettem még az eurós boltban csokikat és így felszerelkezve ment dolgozni 2-3 plüssel meg csokikkal. Aztán ahogy megy át, csak odapottyantja nekik, hogy tessék a tiéd, a Jézuska velem küldi, mert nem ér rá.

És közben vonalban volt, és még ő is elsírta magát, és mondta, akarod, hogy lefényképezzem, hogy öleli ez a kislány azt a mackót? Én meg mondtam, hogy ne, inkább nem akarom látni, mert már így is megszakad lassan a szívem.

És ilyenkor nagyon szégyellem, ha panaszkodtam, mert régen, ha nem volt más, puliszkát ettünk, ami olyan mint a gríz csak kukoricadarából van, és vízzel lehet főzni, van édes meg sós változata, sőt még sütinek is jó! Nekünk volt hol laknunk, és melegben voltunk, és esténként az anyu vagy a nagyapám beült közénk és mesélt meg beszélgettünk. A szobánkat mi festettük ki úgy, hogy kiválasztottunk egy mesejelenetet a könyvből, anyu meg hajnalban lefénymásolta a gyárban. Kinagyította, aztán kockákra bontotta, és úgy rajzoltuk elő kockánként, mert úgy könnyű volt, és utána kifestettük.

Szóval nekünk mindenünk megvolt, ha ezeket a szerencsétleneket nézem, és ilyenkor összeszorul a torkom, hogy miért ilyen kegyetlen a világ, mi lesz egy ilyen kislányból, aki 5 évesen az aluljáróban alszik, miközben a feje fölött jönne-mennek az emberek, és az én plüssmackómat szorítja a szívéhez?

Mikor fiatalabb voltam és hallgattam a papám történeteit meg olvastam az őseimről, sokszor haragudtam az egyházra meg a papokra. Ők mindig jól éltek, és mindig volt mit enniük meg hol aludniuk, és ha belegondolok a legnagyobb népirtásokat az egyház nevében, a vallás nevében követik el.

Az ókortól kezdve, hogy ki hisz egy istenben és ki többen, aztán jöttek a keresztes hadjáratok, és isten nevében kiirtották egy másik ország lakosait, aztán jött Hitler meg a kereszténység és most a muszlinok gyilkolnak Allah nevében, és én nem értem, miért kell ez? Miért ne férhetne meg egymás mellett Jézus meg Allah?

Én nem akarom senki vallását megbántani, keresztény vagyok, de nem gyakorlom, azt hiszem így helyes a megfogalmazás.

Öcsém szokta ezt jól levezetni, fura módon, mert egy olyan céghez jár csomagolni, ahol sok a hívő ember, ő meg hallgatja, ahogy a Bibliáról mesélnek neki. Azt mondja inkább ezt, és közben segítenek dobozolni, minthogy egyedül szakadjon meg. Azok meg úgy örülnek neki, hogy mindig őt kérik. Szóval, mikor megkérdezik miben hisz, azt mondja abban amit lát! J

Ez jó, nem?

Én ha választhatnék, Buddhista lennék, mert ők óvják a természetet és nem taposnak agyon még egy bogarat sem, mert nem tudhatjuk milyen formában születünk ujjá. Kiskorunkban, mikor attól féltünk, hogy anyu meghal és akkor mi egyedül maradunk, anyu meg a papa rengeteget mesélt a Buddhizmusról. Azt mondták, nem halunk meg addig, amíg van, aki emlékezzen ránk, mert annak ott élünk a szívében. Csak a lelkünk száll át egy másik alakba, és ne tépjünk le egy virágot se feleslegesen, mert lehet, hogy a nagyit szakítjuk le.

Kicsi korunktól fogva elvakult természetvédők vagyunk, és anyu sokszor megbánta ezeket a tanításokat, mert nekünk akkor is etetni kellett a madarakat télen, ha nem volt mit ennünk, nehogy a nagyi éhezzen.

Van egy vadgalambunk, akit mi neveltünk, mert elütötték és eltört a szárnya. Bent totyogott a lakásban begipszelt „karral", és az öcsi feltette az asztalra amíg leckézett, de mindig összebunyóztak Cafatkával, a hörcsögünkkel a kaján.

Anyu meg nézte az öcsi leckéjét, és felsikkantott. Nahát, Tubi belelépett a festékbe és összeugrálta a füzetedet? Az öcsém meg hehe, de vicces valaki, mert, hogy olyan rondán írt. J

Vasárnap főpróbát tartottunk és utána volt egy komoly beszélgetésem a pszichológusommal. Azt mondta, oké, most még lemennek az ünnepek és megcsináljuk ezt a karácsonyt, de aztán állj le kérlek. Ne merülj el jobban a mások fájdalmában, mert ha nem tudsz távolságot tartani, akkor magával ránt az örvény. Hidd el nem szívtelenségből mondom, nekünk orvosoknak is ezt tanítják, hogy nem szabad érzelemből dolgozni, hanem tiszta fejjel. Ha behoznak egy ütőeres vérzéses gyilkost meg egy nyílt lábszártöréses kislányt, a gyilkost kell ellátni először, még ha legszívesebben leköpnéd is, mert tudni kell a szabályokat, és nem szabad az érzelmeink után mennünk. Te se tedd, mert magával fog rántani az örvény és beszippant. Ha mindenki fájdalmát magadra akarod venni, belerokkan a lelked. Tanulj és élj úgy, hogy próbáld meg jobbá tenni a világot legalább magad körül, már az is eredmény, ha csak egy kis darabban sikerül, mert nem te vagy Kalkuttai Teréz anya.

Nagyon tanulságos és elgondolkoztató beszélgetés volt. Nem csak tudom, hanem érzem is, hogy igaza van. Tudom, hogy ez is csak egy kapaszkodó, mert annyira félek attól, hogy valami baj történik a körülöttem élőkkel, hogy akár mindenemet odaadnám, csak biztos lehessek abban, hogy nem lesz több baj. Tudom, hogy az a probléma, hogy hirtelen rám szakadt ez az egész, és betekintést nyertem egy másik világba is egy picit, és nem vagyok hozzászokva, hogy nem kell állandóan azt számolgatni, marad-e pénzünk a villanyszámlára, mert azt rögtön kikapcsolják a gonoszok, ha elmaradunk vele.

 Állandóan rettegek, hogy ezután majd jön a bűnhődés. Pedig mások full gazdagon élik le az életüket, és lehet, hogy nem boldogabbak nálunk, de talán kellemesebb egy jachtton szomorkodni, mint otthon a sötétben, mert spórolni kell a villannyal.

Hát igen! Végül csak ide jutottam! A skandináv félistenemhez és a nyaraláshoz! Remélem nem kapunk léket, és nem lesz szökőár sem!J

Lehet, hogy szilveszterkor valahol a végtelen óceánon hánykódom majd egy kabinajtón egyensúlyozva, tengeri algákat szürcsölve, ahogy Thor Heyerdahl tette, a „Tutajjal a Csendes óceánon” című útleírásában? J

Akkor kijelentkezem, ahogy a műsorvezetők teszik.

Luna voltam, az idén most hallottatok/olvastatok élőben utoljára, a következőkben már az előre elkészített bejegyzéseimet olvashatjátok. Mindenkinek Nagyon Boldog Szeretetteljes Karácsonyt kívánok, Egészségben és Békében és olyan Új Évet, amilyent elképzelt magának! J

Szeretettel, Luna