2014. május 29., csütörtök
64. rész - Itt vagy velem, a szívembe zárva
Sziasztok!
Nagyon igyekeztem, hogy meglegyek a résszel, közben meg kerülgetnem is kell itt néhány pasit, a jobbik fajtából, szóval, remélem nem lesznek égbekiálltó bakik a szövegben!
Igyekeztem, elkészülni a résszel, szóval legyetek szívesek értékeljétek!:)
Jó olvasást kívánok!
Kimi....
Anyu telefonált. Duzzogva közölte, hogy jobban van a lányom, és faggatózott, mikor szándékozom haza jönni. Érzéketlen fatuskónak tart amiért otthagytam, és nem érdeklődöm felőle. Lehet, hogy az vagyok….
Felöltözöm,
összeszedem magam és kisétálok Sebékhez a nappaliba.
Hanna már
teszi is elém a kávém.
-
Jobban vagy? – simogat a
karomra szokásához híven.
-
Igen…köszönöm. – kavargatom
zavartan. – Sajnálom…tegnap kibuktam kicsit.
-
Az lenne fura, ha nem buktál
volna ki. – ül mellém Seb. Köztünk marad jégember! – vág hátba mosolyogva.
Egy halványt
én is felvillantok felé. Sajnálom, csak ennyit sikerül kipréselnem magamból.
Tudom, azért csinálja, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen és kirángasson
ebből a depresszióból.
Nem ő fog
rajtam segíteni, hanem Mr. Smirnoff, csak már kettesben lennénk, sóhajtozom, és
belekortyolok a jó illatú feketébe. Ha majd ájulásig iszom magam néhány napig,
aztán elhaldoklom, akkor majd jobb lesz. Addig eltelik pár nap, kicsit enyhül
majd a szívemet marcangoló szorítás. Nem akarok sokat, csak annyit, hogy tudjak
végre újra normálisan lélegezni, és ne cipeljek egész nap egy követ a
gyomromba.
-
Elutazom…mennem kell…tudod PR. – rezzenek fel seb
hangjára.
-
Persze én is utazom..
-
Mégis csak indulsz?
-
Nem Phakoba megyek.
-
És meddig.
-
Amíg már nem fáj ennyire Seb.
-
Jó akkor úgy kérdem, mikor látunk?
-
Ha meglátogattok….
Elbúcsúzom tőlük. Fogalmam sincs, mikor látjuk újra egymást, de nem mostanában lesz, az biztos. Kisu elvesztése
még közelebb hozott ehhez a két remek emberhez. Sebet mindig is kedveltem, de
Hanna az első nő az életemben, akiben várakozáson felül, nagyon kellemesen
csalódtam. Kedves, gondoskodó, figyelmes, tele empátiával. Olyan, mint Kisu….
Eh, nem szabad még rá gondolnom.
Megyek már kicsim, mindjárt Phakoban leszek, és akkor csak mi leszünk ketten.
Mindent megbeszélünk, ott majd újra közel leszel hozzám. Addig fogok inni, amíg
meg nem hallom a hangodat, és újra érezni fogom a ribizli illatodat, meg az
érintésedet.
Lassan összeszedelődzködöm,
és búcsút veszek tőlük. Hanna megint sírdogál egyet a vállamon, de ezúttal már
én ölelem át, és én vagyok az, aki erős marad. Hiányozni fognak, fogalmam sincs
mikor jövök vissza.
Csak a
kézfogásunknál érződik, ahogy mindketten a másik szemébe nézünk Sebbel, hogy ez
a búcsú most más, mint a régebbiek.
Otthon
minden változatlan. Csak Jennivel szaporodtunk meg, de ha anyu nem emlékeztet
rá dühösen, hogy visszatért, észre se veszem, olyan diszkréten közlekedett.
Gondolom, kerülni akar, fél hogy kidobom, mielőtt elutazom, hogy ne bitorolja
egyedül a házat.
Nem
kell aggódjon. Felőlem aztán addig marad, amíg akar, már nem érdekel mi lesz
velünk. Amíg itt van legalább nem lakatlan ez a hatalmas ház.
Anyu sértődötten fogad. Reggelivel
kínál, köszöntem, nem kérek, már megetetett Hanna.
Ettől még inkább morcos lett. Jobb
híján Jennivel rúgja össze a port. A szenvedő áldozat szegény senor Sangria
volt. Jenniről köztudott, hogy utálja a macskákat, szegény árva kandúrt
egyszerűen kizavarta, aztán kizárta a
házból. Az meg fél napot ült az üvegajtó előtt türelmesen, étlen
szomjan. Zavarodott kerek szemei elkeseredetten világítanak. Ha bent van,
hangos nyávogással keresi a gazdáját. Nem érti, mi történik, nem érti, miért
nem simogatják, etetik és törődnek vele. Nem érti hova lett a boldogsága.
Én sem! Szó nélkül megyek el a civódó
asszonyok mellett. Persze Jenni ahogy meglát, mindjárt visszakapcsol, és eloson
valamerre.
Elgondolkozva veszem az ölembe az
immár jóllakottan doromboló kandúrt. Leülök vele a kanapéra, és elmerengve
simogatom. Megannyi boldog, együtt töltött, megható pillanatra gondolok. Az
első találkozásunkra, mikor torpedóként robbant elő a takaró alól, én meg
majdnem agyoncsaptam, mert azt hittem patkány. És aranyos volt a hajón is,
mikor belevedelt az italomba, utána meg becsiccsentve beleheveredett Kisu sombrerójába,
és durmolt egy egész napot, mire kijózanodott. Akkor viszont, kiitta volna a
tengert is, ha nem sós. Égett a pokol, igaz cicám, vakargatom az állát, amit
úgy imádott, és most is kinyújtja a nyakát, olyan hosszan, akár egy zsiráf.
-
Majd felfogadok valakit, aki gondoskodik rólatok.
Minden rendben lesz, ne aggódj, csak adj nekem pár hetet, hogy magamhoz térjek.
Addig bírd ki senor Sangria, aztán megoldok majd mindent, és idővel meglásd,
rendben leszünk. Nem kell aggódnod, amíg csak élsz, neked ott lesz az otthonod,
ahol nekem….
Bolond macskája…mintha csak értené a
szavaimat, válaszul többször is arcon töfköd a nedves orrával. Elmosolyodom,
ahogy lerakom a kanapéra.
Lám…megmosolyogtatott…talán magammal
kéne vinnem. Lehet, jót tenne a lelkemnek, és előtte nem kéne szégyenkeznem,
hogy egy halott nővel vitatkozom arról, miért hagyott itt, miért nem küzdött
erősebben, miért nem szeretett jobban, mert ha úgy lett volna, visszatért volna
hozzám, még a halálból is!
-
Kimi… - ül le mellém Rami két kávéval.
Az egyiket a kezembe adja, a másikba
belekortyol. Jó, bár ittam már, de kávéból sosem elég. – Mikor indulsz?
-
Mindjárt…. – motyogom. – Kristiiék? – kérdem egy idő
után, mert érzem, hogy illene érdeklődnöm a családja felől, meg aztán a csend
is kezd már kínosan hosszúra nyúlni.
-
Reggel visszautaztak….
-
Máris? – kapom rá a fejem meglepetten.
-
Igen…ez nem volt egy kellemes kirándulás egyikük
számára sem. Nem akarlak azzal terhelni, mennyire megrázta a fiaimat, ami
Kisuval történt, mert náladnál jobban, tudom senki sem szenved….jobb így nekik,
hogy minél előbb haza kerültek, a régi megszokott környezetükbe.
-
Igen…biztosan…. Sajnálom, hogy még csak nem is
beszélgettem velük. – jegyzem meg hosszú csend után.
-
Majd megteszed pár hónap múlva. Ha már jobban leszel…és
remélem, majd ellátogatsz hozzánk…
-
Persze…majd… - vágok egy grimaszt.
-
Öcsi…nem akarok prédikálni…
-
..akkor ne is folytasd…- vágok közbe.
-
…de akkor is el kell mondanom. Nem viselkedhetsz így. Törődnöd
kell a lányoddal…tudomásul kell venned hogy Kisu szegény elment, de a lányod
itt maradt.
Grimaszolva húzom össze a szám. Nem
akarom megbántani, ezért inkább megpróbálom magamba fojtani, ami kikívánkozik
belőlem.
- Kims…..legalább
van egy gyönyörű lányod…. – mondja csendesen.
- Hagyd
ez Rami. –mordulok rá. – Hagyd!
Anyu egyre
csak körülöttem sündörög. Tudom, érzem, hogy akar valamit, de nem könnyítem meg
neki a helyzetet. Végül csak nem bírja tovább és kinyögi.
-
Nevet kell neki adni az
unokámnak…amíg még él… - suttogja.
-
Akkor adjatok neki egy
nevet…felőlem azt adtok, amit akartok, válasszatok csak nyugodtan.
-
A te lányod fiam…nevezd el te..
- Nem
akarok most ezzel foglalkozni. Ha nevet akartok neki, akkor keressetek egyet..
- Jó…akkor
legyen Marie, ahogy Kisu nevezte…
- Nem! Adjatok neki amit akartok, de Marie nem
lehet. – csattanok fel dühösen.
- De miért, hát ő is így akarta!
- Ez az ő neve. Csak ő nevezhetné így, de mi
nem. Nem akarom, ez a gyilkos nem az, akit olyan szeretettel vártunk. Azt adtok
neki amit csak akartok, de Marie nem lehet. – hatalmasat csattan az asztalon az
öklöm. Beleadtam ebbe az önkéntelen ütésbe minden magamba fojtott agressziómat
és dühömet.
- Nem ez az ártatlan gyerek tehet róla…baleset
volt…te is tudod.
- Nem…én már nem tudok semmit…. – ingatom a
fejem kétségbeesetten.
- Kimi mikor fogod már elfogadni, hogy Kisu meghalt?
- Soha…ha elfogadnám, - nézek kétségbeesetten a
szemébe, - akkor fognám magam, lemennék az alagsorba és felkötném magam, mert
nem akarnék nélküle egyetlen percet sem élni. - túrok zaklatottan a hajamba.
Anyu sírva hagy magamra. Eh, nem kellett
volna…miért bántam vele ilyen keményen? De hát ismer! Tudhatná, hogy most jobb,
ha inkább elkerül, és nem szól hozzám. Ezt a játszmát magamnak kell, magammal
lejátszanom. Utána megyek.
-
Anyu…ne
haragudj….
-
Semmi
baj Kimi… - szipákol. – Tudom…még korai neked…de muszáj nevet adni a kicsinek
-
Nem
akarok…nem tudok semmivel foglalkozni csak az ő emlékével. Értsd meg ezt
kérlek… - nyögöm zavarodottan.
-
Megértelek…ismerlek,
hiszen a fiam vagy…majd Lotteval megbeszélem…ha neked úgy is mindegy.
Bólogatva hagyom magára.
Ennyi! Ennél többet még ő sem várhat el tőlem most, rágcsálom idegesen
a körmeimet.
A mobilom keresem, Mark hamar megérkezik. Rikku is vele van.
Míg a szóvivőm anyuval beszélget Markkal lemegyek Kisu egykori
szobájába. Ahogy belépek elöntik a szívem a régi érzések a könnyek meg a
szememet. Elvakítva indulok az ágy
melletti akváriumhoz.
A panorámás akváriumpalota, így nevezte, ezt a szuper lakot, amit
senor Pezonak hoztam. Futkározhat benne kedvére, van alagútja, meg mókuskereke,
finomszemcséjű homokozója a fürdésre, külön étkezője, szóval igazi királyi
hörcsöglak.
Benyúlok, és gyengéden a tenyerembe ültetem, a tanácstalan ábrázatú
golyókirályt.
-
Magadhoz
vennéd őket pár hétre Mark?
-
Persze,
de te?
-
Elmegyek
Phakoba. Ahogy az állatokat elrendeztük, már indulok is. Egyedül akarok lenni….
-
És
meddig?
-
Még
nem tudom…Rikkuval utaltatok a számládra pénzt az etetésükre….ha a terhedre
lennének…
-
…tudod,
hogy nem! Egyáltalán nem erről van szó, csak aggódom érted, és tudni szeretném,
hogy mit tervezel…a jövőddel.
-
Azt
én is szeretném tudni Mark. – sóhajtok. – Jelenleg fogalmam sincs róla…de ne
aggódj, még van munkád…és lesz is, csak egy kis idő kell…
Még a hörcsög is megérzi, hogy baj van. Tanácstalanul, és szomorúan
bámul rám szegény. Végig simogatok a selymes bundáján. Értelmes fekete
gombszemecskéjét az enyémbe mélyeszti, mintha válaszokat várna, a ki nem
mondott kérdésére.
-
Nincs
többé…elment a gazdád….már csak én vagyok. Mostantól én vigyázok rád… - makogom sírósra torzult hangon.
Mark mellém lép, óvatosan kiveszi a kezemből, és visszahelyezi a
biztonságot nyújtó otthonába. Pakolászik, időt ad, hagyja, hogy magamhoz
térjek. Elpakolja a magokat, vitaminokat, aztán a kandúr kedvenc játékát, meg
tányérkáját, néhány konzervet, hogy tudja milyeneket vegyen majd.
Mark némán komor tekintettel megeteti az állatokat. Senor Sangria
feledve minden riadtságát, lelkesen dörgölőzik a rég nem látott edző lábához,
aztán az ajtóhoz sétál, leül és várakozik. Néhány perc elmúltával tanácstalanul
visszafordul rám. Kinyitom az ajtót, talán ki kell menjen?
Nem távozik, helyette felugrik az ágyra, befúrja magát Kisu egy
ottfelejtett kardigánjába és zavarodottan dagasztani kezdi hangos dorombolás
közepette.
Kisu illata iránti szeretetrohama láttán újult erővel tör rám a
fájdalom.
Szó nélkül kifordulok a szobából. Ahogy felsietek a lépcsőn Rikkuba
ütközöm.
Nem
találkoztunk még személyesen, csak telefonon beszéltünk, és fogadtam a részvétnyilvánítását.
Rikku haza
jött, ott volt Kisu temetésén. Mark telefonált neki, és elmondta mi történt,
aztán az időpontról is tájékoztatta.
-
Kimi…nagyon sajnálom…- kezdi
zavartan.
-
Igen… tudom…köszönöm. –
indulnék tovább.
-
Ne haragudj, hogy ilyesmivel
zavarlak…de tudnom kell…akkor most mi legyen a macskával meg a házzal?
-
Ha? Milyen macskával….? – húzom
össze a szemem erőlködve.
-
Amit eddig intéztem…most jöttem
Magyarországról… - magyarázkodik elgyötörten.
-
Ja…persze. Adj meg neki mindent,
amíg csak él…az a macska volt minden álma…már nem láthatja, de azt akarom,
boldog legyen egész életében.
-
És a ház?
-
Eh, mit tudom én… - hagyom
faképnél türelmetlenül.
Besietek a
szobámba. Ugyan azt teszem, amit a kandúr. Az ágyhoz lépek, felveszem Kisu
hálóingjét, és beletemetem az arcomat. Elborít a ribizli illat, ez nem múlhat
el, az nem lehet, hogy egyszer majd elfelejtem ezt, az nem lehet, hogy egyszer
már nem fogok erre emlékezni!
Az egész
testem rázkódik a zokogástól, beledőlök az ágyba és az engedelmesen hozzám
simuló teste helyett, csak a pocakpárnáját, egy fehér plüss nyuszit, és a hálóingjét
ölelem.
Sara/Kriszti….
-
Az ütközés után önt eszméletlen
állapotban szedték ki a roncsok alól. Súlyos cranial traumát szenvedet. A scala
anterior általában a lamina cribrosa terültén törik, ilyenkor vér és liquor
ürül az orrüregből. A hátsó scala törésénél a haematoma pharyngealisan, ritkábban
a processus mastoideus körül alakul ki, amit nehezebb észrevenni. A haematoma
miatt compressio cerebri és lamina cribrosa hematoma léphet fel. A
basisfracturát agyi sérülések kísérhetik.
Mozdulatlanul
kimeresztett szemekkel fekszem és bámulok fel az ágyam melletti széken ülő
fehér köpenyes férfira. Ő meg hasonlóképp les vissza rám, mintha azt várná
reagálok-e egyáltalán erre az orvosi zagyvaságra. Csak meg kell szólalnom,
pedig minden szó nehezen hagyja el a szám, és minden nyeléskor fájdalom hasít a
torkomba.
-
El..elmondaná, - nyelek egy
nagyon és folytatom egy mély sóhaj kíséretében, - elmondaná ezt érthetően
is?...Az ilyen faktúrás… agyi sérültek szintjén…
-
Természetesen! – terül el a
mosoly az arcán. – Nem voltam bene biztos, hogy érdeklik az orvosi részletek.
-
Hát…még én sem vagyok benne
biztos… - próbálom egy gyenge mosolyra húzni a szám a gézkötés alatt.
Nem’tom hogy
sikerült, minden esetre a férfi nagyon megörül neki. Közelebb csusszan az
ágyamhoz, két tenyerébe zárja a kezem és tudálékos arccal mesélni kezd.
-
Nos Sara, az agysérülések a
fejet ért erőbehatás következtében jönnek létre. Vannak fokozatai, az öné egyre
inkább úgy tűnik nem maradandó, lám már a humorunk is kezd visszatérni. –
paskol a kezemre.
-
Ismer…ismert azelőtt is?
-
Nem, sajnos nem volt
szerencsénk.
-
Akkor honnan tudja…hogy van
humorom? – próbálok mosolyogni.
-
Onnan, hogy remek diagnoszta
vagyok!
-
Azt hittem sebész….
-
Hehe, mondom én! Egyébként
pszichológus vagyok. Az elkövetkezendő napokban sokat, és rendszeresen fogunk
beszélgetni.
-
Mi…miért?
-
Mert szüksége lesz rám, és mert
szeretném, ha minél előbb eszébe jutna a baleset előtti élete.
-
Azt..azt én is nagyon
szeretném. – suttogom.
-
Szóval az egész központi
idegrendszerét speciális burokrendszer fogja közös térbe, a liquortérbe, amely
az agyfolyadékot tartalmazza. A burokrendszer három rétegből áll. Legkívül, a
koponyacsont alatt található a kemény agyhártya, a dura mater, a középső
réteget, a lágy pókhálóhártya, az arachnoidea alkotja, és belül, a szintén lágy
pia mater fedi az agyat. A koponyáját ért erő hatására az agya elmozdult, és a
koponyacsonthoz csapódott, majd ugyanez történt az ellenkező oldalon is. Ezt
hívjuk ellencsapódásos sérülésnek. Az erő nagyságától függően következik be
agyrázkódás, vagy agyzúzódás. Nagyobb erejű trauma hatására a koponyaűr ereinek
szakadása következik be, és elhelyezkedésük alapján a burkok valamelyike alatt,
vagy az agyállományban gyülemlik fel a vér. Ebben az esetben a koponyaűri
nyomás jelentősen megnő, hiszen a koponyacsont nem tud tágulni. Ezért az agy
közvetetten, a helyszűke miatt károsodik, vagyis bevérzik. Önnek sikerült mind
a kétfélét begyűjtenie. A szubdurális vérzésnél a vérzés köpenyszerűen terjed
szét a kemény agyhártya felszíne alatt, az agyállományi vérzést viszont
rendszerint nagy erejű, tompa ütés okozza. Ennek következményeként az
agyállományon belül elhelyezkedő erek elszakadnak, és a felszívódáshoz, az agy
megtisztulásához idő kell. A traumát, vagyis a balesetet követően önnek rövid
ideig tartó eszméletvesztése volt, majd a sikeres operációt követően kómás
állapotba került. Érti kedves?
-
Hát…ha azt mondom nem….akkor
maradandó az agykárosodásom?
-
Ellenkezőleg! – önti el széles
elégedett vigyor az arcát. - Ön jobb állapotban van, mint reméltem! Szóval, még
egyszerűbben, súlyos
koponyatraumája volt. Rázkódott és ütődött is a feje! Mivel, a roncsok közé volt
szorulva egy ideig, nem kapott azonnali szakszerű ellátást. Ezért a koponyában
felgyülemlett vér nyomta a velőállományt. Miután kiszabadították megkapta a
sürgősségi ellátást, és kórházba szállították, ahol két apró lyukat fúrtak a
koponyájába. Ezzel az egyszerű módszerrel azonnal megszüntették az
agyállományra nehezedő nyomást, és nem roncsolódtak a szövetek
visszafordíthatatlanul. Csak idő kérdése és persze sok türelem kell, mire
minden újra a helyére kerül.
-
Mi
…mit ért azon, hogy nem történt…visszafordíthatatlan a fejemmel?
-
Önnél
poszttraumás
amnéziás időszak lépett fel, ami főként anterográd jellegű. Az amnézia néhány
perctől több óráig terjedhet, esetenként retrográd amnéziával társul, ahogy
sajnos önnél is. Ez azt jelenti, hogy nem emlékszik sem a balesetre, sem a
baleset előtti életére, de még az olyan hétköznapi dolgokra sem, hogy hol
lakik, vagy hogy mi a neve. De reménykedjünk, hogy hamar eszébe jut valami. A
retrogrált amnézia olyan hogy bármikor visszatérhet a memóriája, de az is lehet, hogy soha!
-
Igen…?
-
Igen
Sara. Ez azt jelenti, - folytatja kérés nélkül lefordítva az én értelmi szintemre,-
hogy az ütés következtében elveszítette az emlékezetét.
-
És…
a Sarará miért emlékeztem? Akkor az jó, ugye?
-
Nos,
nem éppen. Sajnos semmire sem emlékezett, de a karján egy arany karkötőt
hordott, amiben ez a név volt bevésve.
-
Akkor
az is lehet,…hogy nem Sara a nevem? – meredek rá.
-
Elméletileg
elképzelhető, de miért hordott volna egy idegen női névvel díszített karkötőt?
-
Én...és
ez…ez meddig tart? – hagyom figyelmen kívül a kérdését.
-
Azt
sajnos nem tudhatjuk. De lehet, - folytatja elkomorodott tekintetemet látva, -
hogy már holnap, vagy akár egy óra múlva visszatérnek az emlékei.
-
Igen…
- nézek fel rá bizakodva.
-
Persze…gyakran, csak fokozatosan jönnek vissza az emlékek. ..egy illat hatására, vagy egy szó,
esetleg mozdulat következtében bevillan valami, de az is elfordul, hogy azonnal
tisztán emlékszik mindenre. Csak mint az elején mondtam, türelmesen ki kell
várni, hogy bekövetkezzen ez az állapot.
-
És
addig…? – meredek rá kétségbeesetten.
-
Addig
megpróbáljuk megfejteni, hogy ki lehet ön, és, hogy hol élnek a hozzátartozói.
Rengeteg időnk van rá, önnek most már semmi más dolga nincs csak pihenni, és
emlékezni próbálni.
-
És…és
mi lesz, ha nem jutok eszembe? Ha örökre így maradok? – kezdenek potyogni a
könnyeim.
-
Jó…nincs
semmi baj. – próbál nyugtatgatni, és valamiért ettől irtózatosan dühbe gurulok.
-
Mi
az, hogy nincs semmi baj? Nem tudom a nevem! Nem tudom, hány éves vagyok, azt
sem, hogy egyáltalán lány vagyok, vagy asszony. Hol lakom? Hol a családom? Hát
valakinek csak hiányzom, nem? – nézek rá lebiggyedt szájjal, szemeimből
megállíthatatlanul potyognak a könnyek.
-
Tudom,
hogy most nagyon nehéz önnek Sara…
-
Igen?
És mégis honnan a fenéből tudja? Talán maga sem emlékszik arra, hogy honnan
jött? Ki vagyok én? Mi történt velem? – kiabálok sírva, próbálok felkönyökölni,
de erőtlenül visszarogyok.
Fájdalom hasít a testembe. A karomra pillantok. Be van gipszelve.
-
Eltört
a karom? Mitől? Mondjon már valamit? – sikoltozom.
A nővér érkezik és beszúr valamit az infúziómba. Mire tiltakozni
tudnék, jótékony megnyugvás borítja el a testem és a lelkem. A távolból
visszhangosan érnek el a szavak. Valamiért azt gondolom, egy templomban vagyok,
és a pap beszélgetését hallgatom.
-
Okos
döntés volt doktor úr, hogy a magzatról nem szólt neki.
-
Igen.
Magam is úgy vélem, még lesz elég ideje megtudni a tragédiát. Így könnyebb hogy
nem emlékszik semmire.
-
Mik
az esélyei a teljes élethez?
-
Minden
esélye megvan. Bár rendkívül erős trauma érte, a svájci kolléga erőn felül
harcolt érte. Most maradandó zavart érez, és az érzelmi-hangulati működése
károsodott. Megváltozhat a magatartása, sérülhet a memóriája, a személyisége is
mássá válhat. Szerencsére súlyosabb leépüléstől nem kell tartanunk. Nincs
beszédzavar, úgy látom mozgászavar sem. Persze azért tartós rehabilitációs
kezelést igényel majd, néha az alapvető funkciókat is újra kell tanulni. Ez
hosszú, nagyon sok türelmet, törődést igénylő feladat. A társadalomba való
visszailleszkedés nehéz. A beteg és környezete is nehezen viseli el a
megváltozott helyzetet. Jó lenne, ha minél előbb megtalálnánk a családját, vagy
emlékezni kezdene, mert ahogy telik az idő, úgy lesz egyre nehezebb mindenkinek.
* * *
Hát valami ilyen képet vághattam, a messzi
Skandináviában, mikor beléptem egy ajtón, a torkomban dobogó szívemmel.
Aztán itthon, már biztonságban, valahogy így igyekeztem, orvosolni az
önérzetemen, a magabiztosságomon, és az öntudatosságomon esett csorbát. Olyan voltam
ott kint, mint egy megszeppent cica!:(
Szegény öcsém picit ki van borulva….ezt küldte pedig még pártatlan…L Szakított vele a barátnője és most nagyon oda van!:(
Hétfő reggel anyu cipőjét a hűtőben találtam. Azt hiszem szétesett és
ideges kicsit. Már alig várom, hogy apu hazajöjjön. Általában vizsga időszakban
bukkanok a Barbi topogójára a hűtőben, vagy a nagy kiborulásiam idején a
sajátomra. Pontosan, a hűtő mellett van egy keskeny, magas, tükrös ajtajú
cipőtartója, és kóma idején rendre a hűtőbe vetkőzünk, de jól megvannak a
topánok a joghurtok között.
És hát megérkezett végre az én kedvesem! Nagyon felajzott érzelmi és
testi állapotban, és valahogy így fogalmazott, szeretném benned tartani a
farkam 24 órán keresztül. És ezt az ígéretét igyekezett is megtartani. Nem volt
ellenemreJ
Addig cseszegetett, míg mondtam, mintha ő is pockosodna,
- miközben lassan, már zörög, mint egy csontváz,:( - na erre jött, hogy akkor
le kell dolgozni!
Mondtam, talán túl nagy fába
vágod a fejszédet, de tegyünk egy kísérlettet, én nyitott vagyok rá! Ő meg, én
meg készen állok!:) Na, így udvarolnak Skandináviában!
Atán közölte, hogy úgy
gondolta, inkább most megyünk haza, úgy is dolga van arrafelé, hát összekötjük
a hasznosat a kellemessel. Kérdésemre, hogy miért is nem közölte ezt pár nappal
ezelőtt, csak annyit mondott mosolyogva, akkor csak kifogásokat kerestél volna,
összeveszünk és lemaradunk egy csomó kellemes élményről. Így meg nem marad időd
görcsölni! Készülj, mert már várnak! Úúúúgy utálom, amikor ilyen!:)
Nem nagyon akaródzott
menni, de anyu is azt mondta, már rég meg kellett volna ezt tedd, csak menj, ha
ezt szeretné.
Hát, megvolt a családlátogatás! Jaj, nagyon féltem, az ember azért akár hiú,
akár nem, szeretne a legjobb oldaláról megmutatkozni, nekem meg ebben nincs túl
sok gyakorlatom. Igazán azt sem tudom melyik, vagy milyen az én jobbbik
oldalam!:(
Úgy gondolom nagy csalódást nem okozhattam, mert a feszengő percek után, az
első mondat valahogy így szólt, nahát, bejártad a világot, egy eredeti
skandináv lányért!
Mondtam, nekem sem öröm, ahogy kinézek, mert itt egy vagyok a sok közül, de
otthon mindenki megbámul!
Kicsit később meg azt mondta, talán itt lenne az ideje, hogy megtanuld a mi nyelvünket is, nem?:)
Gondolom, ha utállak lettem volna első pillantásra, akkor nem mond ilyeneket.
Vagy tévedek? Lehet, hogy csak udvarias volt?
Hát a húsgombóc, az kicsit csalódás volt, nekem valahogy jobban bejön
disznóhúsból, de még mindig jobb, mint a hal!:(
Nagyon zavarban
voltam, és valahogy kínosan éreztem magam, ők meg csak néztek, meg ölelgetett,
meg a hasamra csúsztatta a kezeit, hogy ugye lesz itt baba hamarosan?
Rázummolt,
hogy itt kellene megalkotni a kisbabánkat a szülőföldjén, vissza a gyökerekhez.
Inkább nem
mondtam erre semmit, - mármint a gyökérre, - még emlékszem, nem örülnék, ha két
tétel húzás közt rohangásznék hányni.
És hát persze beszélni kellett Kevinről, hogy mekkora volt, meg képet mutattunk, meg hogy miket
kívántam, mennyit híztam, hogy fogadták a szüleim, mit szólnak a szüleim a barátomhoz,
hogy élünk, hogy ismertük meg egymást.
Még normális körülmények között is nehéz
nekem a kisfiamról beszélni, hát még ilyen idegtépő helyzetben. Annyira ijedt,
meg zavart arcot vágtam, hogy elnevette magát. Azt mondta jól van, ne haragudj,
csak kíváncsi voltam mit mondasz, ő már mindent elmesélt.
Hát totál
kivoltam már idegileg, mert a barátom meg csak ült elterülve, könyökölt a fotel
karfáján, és mosolygott, és bámult minket.
Láttam róla
néhány korabeli fotót, és hallottam sztorikat, és láttam milyen, mikor ő is
gyerekként grimaszokat vág, mert nem tetszik neki valami, de nem akar, vagy nem
mer szólni!:) A kőkemény, sokszor érzéketlennek tűnő pasi olyan volt, mint egy
zavart kisfiú, és ez kicsit megkönnyítette a helyzetemet.
Ráadásul este
zuhanyozás közben, is folyton üzekedni akart, - ezt a szót apám mondta, az
élménybeszámolója közben, és annyira imádom:),- szóval kergetett, és jött
megint a gyökereivel, én meg menekültem, és hát itthon ilyenkor sikongatni,
tiltakozni, meg nevetni szoktam, elég hangos vagyok, de ott ugye mégsem mertem,
csak loholtam előle behúzott nyakkal, aztán elcsúsztam a vizes kövön. Először is
odatettem a fenekem, csak úgy csattant, aztán végig csúsztam az egész rohadt
fürdőn, csak akkor láttam, akkora, mint nálam a szoba, és majdnem beszorultam
egy bidé alá. Meg akartam sértődni, meg fájt is, de nem tudtam, mert ez a hülye
meg úgy röhögött, hogy zengett az egész utca. Biztos, hogy lent is
hallatszott!:(
A búcsúzkodás
azért jól sikerült. Mikor ölelkeztünk egyet, és csak ketten álltunk azt mondta.
Ugye, tudod,
hogy szeret téged? Azt mondogatja, bárcsak idősebb lennél, soha nem engedne el maga
mellől. Ha ő egyszer megszeret valakit, még 10 év múlva is figyelni fog, és
gondoskodni, ha szükséged lesz rá, akár mi is történik közben.
Biztos, hogy
nem olyan nőt vágyott látni mint amilyen én vagyok. Idegen meg fiatal,
zavarodott csetlő-botló, aki leamortizálta az egyik fürdőt, de kedves volt
velem, igen, akár mit is gondol velem kapcsolatban, rendes volt.
Még nagyon
friss az élmény, majd átrágom még magam párszor ezeken a napokon, vagy
megbeszélem a dilidokimmal, aztán csak könnyebb lesz, vagy kihozok belőle
valamit.
Nagyon furcsa volt ez az egész, és hát, ahogy elnéztem a tájat, azért szép
hely ez a Skandinávia!:)
Láttam egy úszó falut, ahol vízre épültek a házak, meg mindenütt rengeteg
fenyőt meg nyírfát. Egy helyen meg sima feltöltött út vitt végig a tavon, egyik
apró szigetről a másikra. Annyira édes volt!:) Szeretnék egy ilyen apró kis
szigeten élni!:)
És vizet meg zöldet mindenütt, amerre csak a szem ellátott, a levegő meg
annyira más, a fejem is fájt, és a vizüknek is nagyon fura íze volt, a mi hegyi
kemény karsztvizünk után. Annyira furcsa, hogy mennyi hely van ott kint. Nem
állnak a házak egymás nyakában, hatalmas zöld területek vannak, csodás tavakkal
meg sziklás zöldellő dombokkal. És az emberek nem rohannak, azt nem mondanám,
hogy mindenütt vigyorgó skandinávokba botlottam, de valahogy egészen
másmilyenek voltak, mint mi.
A dokim mesélte, hogy ahol ő élt Skóciában, sokat esett az eső. Ezért ha
kisütött a nap, akkor mindenki dobott el mindent, és rohantak a szabadba. Piknikeztek,
meg fociztak, és mindenki beszélgetett, meg vidám volt. Nem tudom elképzelni,
hogy nálunk ilyen megtörténjen. Itt, ha valaki túlontúl vidám, az már gyanús,
és persze rögtön irigylésre méltó.
Ha meg bánatos, akkor elégedettek, lám neki sem jobb, ő sem boldogabb!:(
Vagy rosszul látom? Lehet, hogy faluhelyen még más, de itt a nagyvárosokban
szerintem elhidegültek az emberek. Tavaly nyáron, a nővéremnek begyulladt a
szeme a kontaklencséje alatt, és napszemüvegben járt. Egy nap leejtette, és
beesett egy idős nő lába közé a buszon, a nővérem meg megkérte, hogy felvenné?
A nő meg rámordult, vedd fel, ha kell! Pedig láthatta, hogy olyan szeme van
a nővéremnek, mint az albínó nyúlnak. És a szomorú az benne, hogy a nővérem
adta át neki a helyét, hogy leülhessen!:(
Pesten az gyanús, ha valaki odalép a másikhoz, hogy segítsen. Az autósok
türelmetlenek, zöldnél is szinte elviszik a fenekedet, az emberek meg
bizalmatlanok és feszültek. Itt ahol én élek, azért nem ennyire rossz a
helyzet, itt még gyakran összemosolygunk a zebránál, vagy nevetünk, ha
összeütközünk, és megköszönik, ha kinyitom az ajtót, például a bankban egy
fiatal anyukának, mert nem tudta kinyitni a babakocsitól.
Mióta haza jöttünk marokszámra szedem a vitaminokat, sőt már Budaörsön
bementünk egy nagy bevásárló centrumba és megvetettem vele az ott fellelhető
összes gyümölcsből. Mangót, ananászt, kivit, - bár azt annyira nem szeretem, -
avokádót, bár a nővérem szerint az meg zöldség,:) licsit, áfonyát szóval mindent,
ami csak volt, mert olyan hideg volt ott kint, hogy majdnem befagyott a riadt
fenekem, és nem szeretnék megint visszaesni!
Mindazonáltal
alig vártam, hogy haza jöjjünk. Aggódtam anyuért, olyan kis szomorú volt,
ráadásul az öcsém is összetört szívű lett, de most már legalább itthon az apu.
Most lent
voltak egy kicsit motorozni, meg a Tomi lelkére beszélni. Egy pszichológus egy
ügyvéd meg egy életművész okítja az életre. Inkább megyek és megmentem! Úgy is
olyan zavarodott vagyok én is!
Legyen olyan estétek, mint amilyen itt a képen van!:)
sok puszi, Luna
Legyen olyan estétek, mint amilyen itt a képen van!:)
sok puszi, Luna
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)