Boldog Új Évet!

Kedves Drága Mindenki!:)

Az év utolsó napján szeretném megköszönni, hogy itt voltatok velem!

Köszönöm, hogy volt türelmetek hozzám, kivárni a részeket, elfogadni a késéseket és elviselni a problémáimat!

Számomra öröm volt minden levél, vagy rövidke üzenet!

Jó érzés, hogy gondoltok rám, hogy számítok!

Azt kívánom az új évre, hogy nagyon boldog és sikeres legyen!

Olyan érzésekkel hagyjátok itt a régit, és lépjetek át az új esztendőbe, amilyennel én teszem!

Képzeljétek, tegnap óta másodszor is menyasszony vagyok, és nagyon-nagyon boldog!:)

Kimondhatatlanul!:)

Szóval, ehhez hasonló érzésekkel kezdjétek az évet, és tartson ki ez a boldogság 365 napig, sőt még utána is!:)

Ez a nap különleges számunkra!

Háromszor fogjuk köszönteni az új évet! Illetve egyszer már koccintottunk Lobóval Ausztráliában, ott már beköszöntött a 2016-os esztendő, aztán koccintunk a körcsivel, meg az otthoniakkal, majd Magyar idő szerint, és végezetül itt is, ha eljő az éjfél!:)

Hát elég nemzetközi a társaság összetétele, de ez a jó benne!

Ma mindenki itthon van és itt is marad. Én egy szépséges pszichológus vőlegényt fogok szeretgélni és kényeztetni egész nap! Megérdemli!

Szabad napot kaptak a munkatársaim is, majd utószilvesztert tartunk, ha már felkészültem rá!

Éjfél után egy köszönőbeszéddel készülök, mert úgy érzem, rengeteg köszönettel és hálával tartozom a családomnak meg a barátaimnak. Kicsit izgulok!:)

Nektek is most utoljára ebben az évben jó egészséget, örömöt, boldogságot, rengeteg vidámságot és 

BOLDOG ÚJ ÉVET 

kívánok, teljes szívemből!

Őszinte szeretettel, Luna

P.s.:)

Áldott Békés Karácsonyt Kívánok

Drága Mindenki!:)

Idén karácsonykor valami egészen különleges történt! (már azon kívül persze, hogy nem emlékszem meg ilyenek…:))

Szóval úgy emlékszem:), hogy eddig minden évben nagyon akkurátusan összegyűjtöttem karácsonykor közületek azokat a drágákat, akik akár csak egyszer is írtak nekem, és köszöntöttem őket szeretettel.

Hát ez elég nehézkes mondat lett, de remélem, értitek. 
Mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy az idén az történt, hogy Ti, drága olvasók, netes barátaim, köszöntöttetek engem!

Az idén megcsúsztunk! Egyszerűen nem jutottam gép mellé Szentestén.

Jó persze egy Boldog Karácsonyt tudtam volna írni, de hát nekem ez kevés!:)

Viszont Ti! Ti írtatok!:)

Ide és privátba is, és ezzel becsavartatok egy-egy csillag izzót, abba a csillogó füzér csodába, ami nekem most a karácsony volt.

Itthon annyian vagyunk, hogy már azon is nevetek, ha leülünk ebédelni! Mert ahány ember, annyi stílus, megannyi egyedi beszólás, kedveskedés, morcogás, higgyétek el, fantasztikus!

Szegény anyu, nem is értem, hogy képes úrrá lenni ezen a hihetetlen forgatagon, és még boldog is!

Persze mindenki segít neki, az Ira, dédike, meg a lányok. Engem ugye elvesztettek, de úgy érzem régebben se vették ilyenkor sok hasznomat!:)

Jönnek hozzánk számomra idegen emberek! Képzeljétek, még a rendőrség is itt volt, kicsit megszeppentem, mert már tudom mit tett a Peti értem, hogy még börtönben is volt, és azt hittem érte jönnek, de annyira felfújtam magam, hogy innen aztán nem viszik el csak velem együtt az biztos…

Szóval kis időbe telt, míg megértettem a nagy rémületben, hogy ezek a rendőrök a barátaink, és azért jöttek, hogy boldog ünnepet kívánjanak, és megnézzenek, hogy haladok a rehabilitáció rögös útján.

Egy csomó idegen jött, akiről semmit se tudok, egy lány, aki az egyetemen a barátnőm volt. Nagyon nehéz valakivel úgy beszélgetni, hogy fogalmam sincs milyen mélyen avattam be a titkaimba, hogy mennyire engedtem közel magamhoz. Beszélgetni egy lánnyal, aki többet tud kettőnkről, sőt ismeri az utolsó napomat. Állítólag vele beszélgettem utoljára, megölelt és megpuszilt, miközben én szerinte helyben futottam, annyira fel voltam pörögve. Ezt mondjuk, könnyen elhiszem. Aztán elindultam a kocsim felé, még visszaintettem neki az ajtóból, és kiléptem, hogy ajándékot vegyek mindenkinek, főleg Petinek, akit Tarzannak hívtam, hogy este elmondjuk a nagy hírt, ikreink lesznek!

Nem csak az épületet hagytam magam mögött akkor, hanem az emlékeimet, és a boldogságomat is. Az a szörnyeteg, akit Mason Johnsonnak hívtak, már ott várt a kocsimnál.

Már nem él! Önmaga választotta a halált, nem kell többé félnem tőle, de erről nem akarok inkább beszélni.

Nathanra emlékszem. A barátom maradt, pedig vele is elkövettem egy fatális őrültséget, de úgy tűnik, van olyan erős a barátságunk, hogy ezt túlélje!

Viszont a többi ember, aki vele jött totálisan az újdonság erejével hatott rám!:)

Aztán itt van a Miska és Noira, és persze megszálltak minket a kínaiak!:)

Hoztak ajándékot, bár nekik nem most vannak az ünnepeik, de kaptunk mind valami csodaitalt, amitől boldogság szállja meg a szívünket, őszinteség a nyelvünket, és tisztánlátás a szemünket!

Én ebből inkább nem fogyasztok, meghagyom a férfiaknak, akikből most szép számmal akad itt közöttünk. Alkoholmentes pezsgőt kortyolgatok, sőt mentorom, szerelmem és felügyelőm, egy pici Sangriat is engedélyezett, mivel nagyon szeretem, az alkoholtartalma meg szinte semmi.

Ez a ház akkora akár egy kisebb kúria vagy kastély, de lassan kezdjük kinőni!:)

Napok óta úgy zuhanok be az ágyba, sőt leginkább egy gyönyörűséges szőke herceg visz fel az emeletre a karjaiban. És ha már ott vagyok ugye, akkor teszi, ami egy férj kötelessége, és közben nem győzi felhívni rá a figyelmem, hogy hány csodás napot vesztegettünk el, amiket most íziben be kell pótolnunk! Szóval pótolunk, még a zuhany alatt is, mert nem átallja azt mondani, jobb is hogy nincs hosszú hajam, így jobban hozzám fér, és semmi perc alatt megszárad mindkettőnk csupasz feje a zuhany után.

Lassan neki is növöget, szeretném, ha újra a válláig érne, imádtam a hosszú aranyszőke fürtjeit, és nekem már 3 cm, mindig is gyorsan nőt a hajam!

Éjjel hozzá bújok, és úgy elalszom, mintha leütöttek volna. Reggel isteni kávéillatra ébredek, amit egy gyönyörű, izmos, meztelen pincér szolgál fel. Persze hálás vagyok érte, és a pincér ezt el is várja!:)

Aztán lemegyünk és megkezdjük az ünneplést! Hallgatom, ahogy énekelnek, műsort adnak, szórakoztatják egymást és engem is.

Énekelnek nekem, nem csak az öcsém, a Peti is. Érzem, tudom, hogy lépésről-lépésre igyekeznek megszelídíteni, és bevonni a játékukba, akár egy kis rókát.

Hálás vagyok nekik, és talán megpróbálom majd én is. Egyre inkább hajlok rá, hiszen a zene és a tánc az életem….bár mostanában úgy érzem inkább valaki más az!:)

Zavaros ugye? Pedig csak szeretnék bocsánatot kérni, hogy ebben az évben elmaradtam a karácsonyi üdvözletemmel és jókívánságommal. Nem hanyagságból higgyétek el, talán nem is kellene ezt írnom, mert ha ismertek, akkor tudjátok milyen fontos nekem mindenki, akit megszerettem!:)

Azt történt, hogy miattam, az én buta fejem véget, rengeteg minden elmaradt a családomban, amit meg kellett volna ünnepelnünk nagy szeretettel. November 6-án történt velem az a szörnyűség, és innentől elmaradt minden. November 14-én volt a Sziszi névnapja, 15-én a Cleo 11-én pedig a papám születésnapja, amit azzal ünnepeltem meg, hogy néhány napnyi kómázás után magamhoz tértem. A lányok meg ahelyett, hogy ünnepeltek volna, dolgoztak, vagy ott ültek a betegágyam mellett.

Aztán jött a Hálaadás, amit teljesen kívülállóként éltem meg közöttük. Persze szép volt és bensőséges, emlékszem az áldásra, amit az asztalnál mondtak magyarul és angolul is, mert ott voltak a Dani szülei is, de a legszebb emlékem az, hogy a Peti értem mondott köszönetet az asztalnál, bár ezt akkor annyira még nem fogtam fel.

Aztán jött apu és a kisöcsi névnapja, a papámé, nővéremé és persze a mikulás, amiről Texasba menekültem. Nem voltam itthon anyukám névnapján, se a Lucáén. És elmaradt miattam a legfontosabb születésnap, amire tudom már, hogy hónapok óta készültünk. Most decemberben lett 90 éves a dédikénk, és megengedte, hogy méltóképpen megünnepeljük végre, de én ezt is elrontottam.

Egyszer majd elmesélem a dédikét. A lényeg, mostanában, ha elkeseredem, és úgy érzem, velem csak rossz dolgok történnek, őrá gondolok, és belátom, hogy nincs igazam. A dédikém egyetlen nap alatt veszített el mindent. A férjét, a kislányát, a születendő gyermekét, és ez a nap a születésnapja volt! Az óta a nap óta ő nem tart születésnapot, mert ez a nap számára a legszomorúbb nap a világon!

Most már megértem és tudom, hogy így van. Most már máshogy érzek, mint eleinte, mikor kijöttem a kórházból és mindenkit ellenségemnek hittem. Ma már tudom, igen elvesztettem Kevint, és elvesztettem két babát, és még magamat is egy időre, de semmi nem érhet fel azzal a fájdalommal, ha valaki olyant veszít el, akit volt szerencséje személyesen megismerni, szeretni, ölelni, hallani a nevetését, látni a mosolyát, a kis kezét, ahogy kinyújtja felé szeretetet és védelmet kérve. Nincs többé a férfi, akinek örök hűséget esküdött, és ezt a mai napig be is tartotta.

Nem tudom, de talán el tudom képzelni, mennyire szerethette, milyen fontos volt számára, ha soha többé nem tölthette be más a helyét a szívében!

Én nem ismerhettem meg a gyerekeimet, csak éreztem, tudtam, hogy itt vannak velem.

De van valaki, akit ismerek. Mellettem van kamaszkorom óta! Elviseli a szeszélyeimet, segít, vigyáz, és szeret!

Ismerem az érintését, látom a mosolyát és a szerelmet a szemében! Ha arra gondolok, hogy egy nap nem ölelne át, nem hallanám, ahogy a nevem suttogja, abba belehalnék!

Nem élném túl, ha elveszíteném, nem tudnék és nem is akarnék nélküle élni!

A dédikém ezeket mind elvesztette egyetlen nap alatt, és nekem fogalmam sincs honnan vette az erőt ahhoz, hogy túlélje!

Azt írjátok, erős vagyok? Nem hinném! Ő az erős! Egy apró töpörödött kis asszonyka, aki mindig vidám és vicces, sosem kiabál, mindig szorgoskodik körülöttünk akár egy jótékony kis angyal.

Akit bármennyire is igyekszem, nem tudok annyira szeretni, nem tudom úgy kimutatni és szavakba formálni amennyire szeretem, amennyire megérdemelné! Mostanában sokat gondolok azokra az időkre, mikor ketten voltunk otthon és ő mesélt nekem a múltról, az életéről, hogy elterelje a figyelmem a saját problémáimról.

Állandóan hozzá lépek, megsimogatom, két kezembe fogom a ráncos kis kezét és megpuszilom, és ilyenkor megnedvesedik a könnyeimtől!

Sokkal, de sokkal többet érdemelne, mint amit nyújtani tudunk neki, pedig higgyétek el, mindannyian nagyon igyekszünk! Ő a mi élő múltunk! Ami itt kint a messzi idegenben még sokkal nagyobb jelentőséggel bír, még sokkal fontosabb mintsem azt el tudnám mondani.

Hogy miért is írom most ezeket? Mert most karácsonykor ezekben a szeretetben fürdő, boldog napokban, igyekeztünk bepótolni minden elmulasztott, eltolódott ünnepet és megemlékezést!

Mindenkinek megadva azt a szeretetet és tiszteletet, ami kijár neki, és amit érzünk egymás iránt!

És ez nem ment könnyen! Napok óta szinte egyetlen percnyi szabadidőm sincsen!

Nem panaszkodom, rettentően boldog vagyok, inkább ez egy mentegetőzés féle, amiért eddig nem írtam!

Szerettem volna mindegyikőtöknek külön üdvözlőlapot küldeni és megírni, hogy mennyire boldoggá tesztek a levelekkel, bejegyzésetekkel, és tiszta szívemből kívánni nektek azt, hogy teljesüljön a legtitkosabb, legrejtettebb, legfontosabb álmotok.

Nem volt időm megtenni, és nem volt időm kigyűjteni, hogy vajon kik vagytok azok, akiket évente külön privátban is köszönteni szoktam, kérlek, bocsássátok meg, de nem szeretnék senkit kihagyni, és nem vagyok biztos magamban, az itteni világhálós barátaimat illetően.

Épp ezért most itt teszem meg!

Mindenkinek, aki itt járt, olvasott, írt nekem, gondolt rám, megtisztelt a bizalmával, beavatott a privát életébe, szóval mindenkinek, aki gondolt rám szeretettel, vagy aggódással az örökös harcaimban, aki ezt elolvassa, nagyon Boldog Karácsonyt kívánok!

Mindenkinek teljes szívemből, lelkem minden szeretetével, és összes maradék gondolataimmal, egészséget, boldogságot, rengeteg pozitív gondolatot és élményt, szeretet és szerelmet, régit vagy újat. Családot, társat, barátot, bárkit, aki meghallgat, figyelmes, szeret, aggódik vagy bíztat.

Bárkit, aki mellett nem érzitek magatokat egyedül.

Szóval azt kívánom nektek, amit magamnak is!

A legjobbat, a legszebbet, a legőszintébbet!

Egy pillanatra álljatok meg ebben az ünnepi forgatagban, a rohanásban, és gondoljatok azokra, akiket szerettek, vagy szerettetek. Azokra, akik nem lehetnek mellettetek, mert távol élnek tőletek, vagy már békében alusszák örök álmukat.

Szakítsatok erre időt és gondoljatok rájuk, mert el sem tudjátok képzelni milyen nagy áldás az, ha emlékezhettek!

Szeretetben, egészségben, békében azok között, akiket szerettek.

Kívánom, hogy merjetek nagyot álmodni, és hogy az álmaitok váljanak valóra.

Kívánom, hogy találjátok meg a békét és a boldogságot a szívetekben, ahogy nekem is sikerült, még így is!

Kívánom, hogy soha ne érezzetek se fizikai, se lelki fájdalmat, csak örömben és boldogságban legyen részetek egész hátralevő életetekben, ami olyan hosszú legyen amilyent megérdemeltek!

Testem, lelkem, szívem minden szeretetével kívánok nektek Békés Boldog Karácsonyt!

Őszinte szeretettel ölelek és puszilok mindenkit, Luna

u.i: A helyesírási-és tartalmi hibákért elnézést kérek, rettentő iramban íródott ez a bejegyzés, mivel mindenki engem hiányol, különösen egy daliás Tarzan nevű pasi!:)
Aki egész délelőtt faggatott, hogy jól vagy, nincs szükséged semmire, biztos nem kellek este?
Ugyanis azt mondta, ma szeretne lazítani, rengeteg feszültség gyülemlett fel benne az utobbi hetekben, és most ha nem bánom, akkor kiisza magából!
Félő, hogy ma nem lesz szőke herceg aki a karjaiban visz fel a lépcsőn, inkább nekem kell majd valahogy felvonszolnom!:)
Mondtam, csak lazítsál kicsim, megérdemled!

mindenkinek puszi<3

Hazaértem

Hazaértem - I get Home

Sziasztok

Itthon vagyok már néhány napja, csak eddig képtelen voltam jelentkezni.

Tudjátok fura ez, de néha úgy érzem, mintha az emlékeimmel együtt elfelejtettem volna írni is.

Még a kórházban kaptam egy diktafont, mikor magamhoz tértem, hogy ha eszembe jut valami, vagy szeretnék később elmondani, akkor mondjam fel rá, bármit, ami jön.

Hát én ezt használtam is rendesen, nem kifejezetten csak a saját gondolataimra, hanem felvettem mindent, amit hallottam, olyan beszélgetéseket is, amit nem kifejezetten az én fülemnek címeztek, és ha megtelt a pici szalag, akkor kértem egy másikat.

A történeteimet csak januárban fogom folytatni. Vagy hát legalábbis megpróbálom.

A másik történetemmel próbálkozom, mert abból az utolsó részt régen írtam, vannak belőle kész részek, és nagyjából képben vagyok vele.

Az Ellopott múlthoz igyekszem majd fokozatosan visszatérni. Tudom, hogy nem értitek, de ez a történet most nagyon közelről érint. A cselekménye, a szereplői, ezekkel mind meg kell birkóznom. Valahogy nem megy, hogy írjak. Most mindenről máshogy gondolkozom, máshogy érzek, Kimiről, a történetről, a cselekményről. Nem pozitívak az érzéseim, és nem tudok valamiről, vagy valakiről kedvesen, szívhez szólóan írni - ahogy szeretnék – ha egyszer nem azt érzem!

A fejem, az érzéseim, szóval minden össze van még kuszálódva bennem, ezért ne haragudjatok, megértem, ha csalódás számotokra, hogy egy picit szünetelünk, és a másikkal próbálok meg visszatérni az írás csodás világába, de máshogy nem fog menni.

Nehezemre esik leülni, koncentrálni és írni. Ideges leszek, nem tudom miért, de remélem, nem marad így örökké, különben veszélybe kerül az írói kibontakozásom!:)

A hajam már két centis. Fésülni még nem kell, de már rálóg a fülemre! Azt olvastam, optimális esetben, az ember haja havonta egy centit nő.

Alig néhány év, és újra a régi leszek!:)

Napok óta próbálok írni a barátaimnak, és ide is, de valahányszor nekiállok, sírni kezdek, a szívem úgy verdes, mintha több mérföldet rohantam volna, és csak lihegek, mert nem kapok levegőt.

Ez a pánik roham, jóban vagyunk, lassan már nem is tudnék létezni nélküle úgy megszoktam!:)

Egyébként sokkal jobban vagyok, Texas csodálatos hely, úgy érzem megőrültem volna, ha nem mehetek oda.

Rettenetes dolgot műveltem, én nem is tudom, hogy tehettem.

Nagyon nehéz mostanság ez az egész, sokszor olyan gyökértelennek érzem magam, mert nem értem a körülöttem folyó eseményeket, a dolgokat, amikről lemaradtam, míg a többieknek ezek teljesen természetesek. Próbáltam, és próbálok beilleszkedni az új helyzetbe és megfelelni az elvárásoknak, és látom, hogy a családom is mennyire igyekszik, mennyire akarják, hogy újra a régi legyek, hogy ne érezzem magam idegennek a saját világomban. Mert most az vagyok, egy idegen!

Az egyetlen biztos pont egy kis sír volt mostanság nekem, bármilyen fura is, mert Kevinre tökéletesen emlékszem, minden érzésre, ami bennem volt akkoriban.

Ha csak tehettem kimentem a kertbe hozzá, és ott elmélkedtem. Csodás hely, a mennyország lehet hasonló. Roskadozik a rózsabokroktól, ezernyi szín és illat. A barátom, vagyis a volt barátom felállítatott oda egy nyolcszögű pagodát, ami fedett, így véd a napfénytől és az esőtől, meg a széltől is, és ezt is befuttatták rózsákkal. Ott ülni, meleg takaróba burkolózva és hallgatni a madarakat, a szél és a természet hangját, számomra a legmegnyugtatóbb dolog a világon. Ott olyan magaslatokba tudtam szállni a gondolataimmal, ahova csak nagyon ritkán sikerül!

Valószínűleg úgy gondoltam régen is, hogy a vallásoknak meg kell férniük egymás mellett. Ott állt a régi kis kereszt, amit még az útszélére állítottunk, mellette egy derékmagasságú üllő Buddha, aminek a kezébe gyertyát szoktunk tenni, ahogy a másik oldalon térdeplő angyalkának is.

Szóval nagyon egyedi és különleges a hangulata, és az egész környezet. Ide tettem, kis dobozokban gondosan elzárva, a nagyszüleim sírjáról, arról az útszélről, és még anyu első férje sírjáról is egy marék homokot. Igazi kegyelethely ez nekünk, vagy hogy mondják.

Azon a szörnyű napon is odamentem, hogy levegőzzek egy kicsit, és mikor odaértem döbbenetes látvány tárult a szemem elé. Az egész kis sír szét volt rombolva, még a kereszt is eltörött, a virágok, rózsák minden tönkrement, olyan volt mintha egy hurrikán söpört volna végig azon a számomra annyira fontos kis halmocskán. Csak bámultam, meg se tudtam mozdulni, még a szemem se tudtam levenni róla, mert hirtelen nem tudtam mi van, még arra is gondoltam, hogy megint történt valami, hallucinálok, vagy megőrültem.

Tudom, hogy nem igazi sír, és nincs ott a kisfiam, de nekem olyan, akkor se kötődnék jobban ahhoz a helyhez, ha ő ott aludna alatta. Rettenetes érzés volt látni a romokat.

És akkor odafutott a Luca. Nézett fel rám, kicsit lihegett, boldog volt, és nevetve mondta, én csináltam! Nem tudom mi történt, én nem gondolkoztam, nem volt semmi a fejemben, csak a döbbent fájdalom, és mielőtt még felfogtam volna mit is teszek, megütöttem a Lucát.

Megpofoztam egy kislányt! Soha, halálom órájáig sem fogom tudni elfelejteni a tekintetét. Ahogy a mosoly ráfagyott, a könnyes rémült kis szemeit, a csalódott riadt kis arcát.

Nem tudom, hogy kerültem a szobámba. Bezárkóztam és próbáltam levegőt venni, de nem kaptam. A szívem fel akart robbanni, csak hörögtem és úgy éreztem el kell bújnom, mert a családom rám töri az ajtót, és elvitetnek a bolondokházába, mert egy agresszív bolond vagyok, és az ilyen oda való. Remegtem, és fájt a fejem meg a gyomrom, és szédültem, mert annyira kapkodtam a levegőt, és le kellett ülnöm, hogy ne ájuljak el.

Bemásztam a gardrób szobába a ruhák közé, de nem emlékszem, csak már arra, hogy a volt barátom az emeletről lemászott az erkélyre és bejött hozzám. Meglátogatott minden nap, de nem tudom, hogy került oda! Ott ült és beszélt hozzám, amíg hazaért a Peti. Ő próbált megnyugtatni, azt bizonygatta, hogy nincs semmi baj, a Luca csak jót akart, azt hitte, ha nincs többé az a sír, akkor olyan lesz majd megint minden, mint régen, és nem leszek szomorú, és nem haragszanak rám, csak egy szerencsétlen félreértés volt az egész.

De én nem válaszoltam senkinek, és nem jöttem elő. A fejemre húztam a ruhákat, és azt hittem meg fogok halni! Ki se mertem jönni a szobámból, nem mertem a szemükbe nézni, úgy utaztam el, letakartam a fejem, hogy ne is lássanak, mert annyira szégyelltem magam!

Haza akartam menni, de nem engedett el a Peti olyan messzire, csak Texasba. A volt barátom vitt el minket, mert belátták, hogy környezetváltozásra van szükségem.

Mielőtt elindultunk a Peti a csuklómra kötött egy piros fonalat. Azt mondta, ez a barátság karkötő, a mi barátságunké, vigyázz rám és megvéd a rossz álmoktól, amíg nem vagyok mellette. A doki mindig tudta mi kell nekem, mert iszonyatos rémálmaim voltak, amiktől néha ébren sem voltam képes elvonatkoztatni!

Texas maga volt a csoda! Kimondhatatlan hálás vagyok az ott töltött időmért. A Dani szülei annyira kedvesek voltak, minden napomat megszépítették, olyan csodákat láttam, olyan tüneményes állatkákkal ismerkedhettem meg általuk, annyi figyelmet és szeretetet kaptam tőlük, amit soha nem fogok tudni eléggé megköszönni.

Daniel hozott mindhármunknak egy piros mikulás cowboy és egy fullcap sapit, hogy ne látszódjon a kopasz fejem, és abban jártunk a farmokra állatokat gyógyítani és vizsgálni. Láttam kisbocit és kiscsikót születni, és megtanultam, hogy a lovak néha nem képesek felszakítani a magzatburkot, ilyenkor segíteni kell, nehogy megfulladjon a pici paci.

Az idő csak úgy repült, minden nap beszéltem a keresztanyámmal azóta, hogy nem engedtek haza hozzá, és egy nap érdekes dolgot mondott. Elmesélte, hogy a kórházban hallotta, ahogy a nővérek a Petiről beszélnek. Nagyon népszerű volt otthon a férjem, és fülelni kezdett. De nem ő volt a téma, illetve arról nevetgéltek, hogy egy otthoni műsorban szerepelt egy srác, aki szintén Peti, és rosszul beszél magyarul. Énekelt egy dalt valami tv műsorban, az a címe, hogy Kell egy ház…

Arról beszéltek, hogy a srácnak is raszta haja volt, mint régen a Petinek, és pont úgy ejtette ki a szavakat, ahogy a Peti, ha gyorsan akar valamit elmondani.

Meghallgattam a dalt, és valóban, mikor azt énekelte, hogy occeán partján, rövid o-val, hangsúlyos c-vel, elmosolyodtam. Valahogy benne maradt a fejemben a dal, pedig mostanában nem foglalkozom ilyesmivel. És este meghallgattam, újra meg újra azt a részt, hogy a raszta szív örökké dobog. Talán órákon át ismételtem, és valamiért hiányozni kezdett a családom és a Peti.

Éjjel álmodtam, és végre nem sírva, sikítozva ébredtem, jó álmom volt és reggel mosolyogtam.

És egy nap ott állt az ajtóban, és még rövid hajjal is olyan szép volt!

Megölelt, és azt suttogta, úgy hiányoztál, most már haza viszlek!

A lehelete csiklandozta a nyakam, és mikor egy pillanatra a számra csókolt, olyan érzés rohant át rajtam, mintha a villám csapott volna belém.  Lángolt az arcom, még a fülem is, ami most kilátszik, és ettől még inkább zavarba jöttem, bele kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze. Szerettem volna, ha újra megcsókol.

Mutatott egy rajzot, amit a Luca készített nekem. Egy nagy szívet ábrázolt, benne a neve és az én nevem. És körbe mindenki rajzolt egy kicsi szívet, és beleírta a saját nevét meg az enyémet, a tetején pedig ákombákom betűkkel a Luca felírta, hogy gyere haza, szeretünk.

Én csak sírtam, fel se mertem nézni a vacsoránál, mert az Iráék meg egyre többet beszéltek arról, hogy ott maradhatnék velük, ha van kedvem, járhatnék ott egyetemre is.

De a Daniel megérintette a kezem az asztalon és azt mondta, otthon a helyed kislány, de itt mindig szívesen látunk, mert ez is az otthonod!

Mikor hazaértünk, anyu sírva rohant a nyakamba, magára hagyta a lábadozó kisöcsimet, aki hirtelen elvesztette az egyensúlyát és popsira tottyant. Olyan kis édes meglepett arcot vágott.

Én meg a Dani nyakába borultam és csak szorongattam, a többiek meg riadtan néztek, hogy mi van már megint, de a Peti csak mosolygott és ingatta a fejét, hogy semmi baj, nem vagyok őrültebb az eddiginél, és nem tévedtem el.

Összevissza beszéltem, hogy örülök, hogy ő van a Barbinak, és hogy ennyire szereti, mert már tudom! Nagyon, nagyon kell szeresse a nővéremet, ha képes volt otthagyni a szüleit, és azt az életet érte!

A kis Luca szendvicseket készített a tiszteletemre, és kidíszítette majonézzel. Én totálisan szétestem és nem tudtam, hogy közeledjek a kislány felé, hogy újra olyan legyen köztünk a kapcsolat mint régen, bár azt hiszem, már sosem lesz úgy. Adott nekem is egy szendvicset, illedelmesen megköszöntem és igyekeztem rámosolyogni, persze csak visszafogottan, hiszen olyan ronda vagyok, a végén még ez miatt is rémálmai lesznek.

Beleharaptam, és rettentő ocsmány íze volt. Nem mertem szólni, gondoltam ezt kapom, mert ezt érdemlem. Inkább megeszem, csak ne haragudjon rám, higgye inkább, hogy olyan hülye vagyok, nekem még ez is ízlik.

Aztán a Gabi is beleharapott egybe, és elengedett egy mi a tököm van ebbent.

Kicsit megnyugodtam, lehet nem is gyűlöl annyira. A többiek meg egyfolytában nevettek, hogy alig érkeztem haza, máris itt a vidámság, mert megint összekeverte a majonézt a testápolóval, állítólag többször előfordult már, csak én nem emlékszem.

Jó újra itthon lenni, de azért még rengeteget gyötrődöm. Kedvesek, mindenki igyekszik, de ha a Peti nincs itthon, próbálok a szobámba maradni, és még véletlenül se megyek a gyerekek közelébe, nehogy újra bántsam valamelyiküket.

Talán ezért nem lett gyerekem!

Sokat fáj a fejem és a gyomrom. Ha valami új impulzus ér, amitől megijedek vagy zavarba jövök, mert nem tudom kezelni, azonnal egy csomó lesz a gyomromban meg a torkomban, és már fáj is a gyomrom.

A Peti igyekszik pozitív gondolatokat felszabadítani bennem. Próbálja pozitívba fordítani a rossz dolgokat, amik velünk történtek, és én igyekszem ezt a módszert elsajátítani, mert így valóban könnyebb, és így lehet tovább élni.

Szerinte minden okkal történik, és lehet, hogy most valami fájdalmas, és úgy érezzük igazságtalan, de nem tudhatjuk, hogy miért van ez így. Az univerzum, a sors vagy karma nem csak véletlenszerű, hanem igazságos és törődik az emberekkel. Szerinte könnyebb volt most elveszíteni egy magzatot, mint mondjuk akkor, ha 5 év múlva kiderülne, hogy gyógyíthatatlan beteg, vagy elütné egy autó azt, akiért élünk, akit imádunk, szeretünk és óvunk, aki a legfontosabb az életünkbe. Azt mondja, próbáljam meg így feldolgozni, mert nem tudhatom, milyen szörnyűséges fájdalomtól, szabadított így fel minket a gondviselőnk.

Persze vannak nehezebb napok, mikor ezek a tézisek semmit se érnek. Ilyenkor mesél az életünkről, én meg a mellkasára fektetem a fejem, hallgatom, ahogy dobog a szíve, és órákon át képes vagyok hallgatni. Szeretem a hangját és a mosolyát, megnyugtat!

Azt mesélte, egyszer ő is fejbe rúgta szegény Lucát, mikor aludt és megcsikizte a talpát, és nem haragszik rá, talán már el is felejtette. Tudja, hogy rosszat tett, hogy fájdalmat okozott nekem, még ha jó szándék is vezette!

És énekelt nekem, annyira kedves, gyakran megnevettet!

Előfordul, hogy ő is kinevet, és ez nagyon elbizonytalanít. Felvitt az emeletre, és megnéztem a mi közös lakásunkat. A konyha valami csodás, és tele van színes edényekkel meg szilikon sütőformákkal, és fantasztikus háztartási gépekkel. Olyan profin felszerelt, hogy teljesen elbizonytalanodtam, és rákérdeztem. Talán, megtanultam főzni? Ő meg felnevetett és magához ölelt, azt suttogta, nem azért szeretlek! 

Nem mertem megkérdezni, hogy akkor miért?

Azt hiszem én újra beleszerettem a férjembe!

Azt hiszem, már tudom, miért mentem hozzá! Megnevettet, és mellette mindig biztonságban érzem magam!

Hát ennyi lenne! Ennyit tudtam leírni két nap alatt!

Most itt tartunk! Igyekszem, mind igyekszünk, hogy a régi életünket élhessük újra! 

Ha elolvastátok ezt a bejegyzést, akkor köszönöm, hogy még mindig itt vagytok, hogy kitartotok mellettem ennyi idő után is!

És azt is köszönöm, teljes szívemből, hogy gondoltok rám, és írtatok!

Szeretettel puszilok mindenkit, Luna

Tudom eltűntem egy ideje

Tudom eltűntem egy ideje és ez így is marad még.

A Peti, aki a férjem azt mondta, hogy még nagyon labilis az állapotom. Lesznek majd jó és rossz időszakok, amiken át kell mennem.

Most egy nagyon rossz periódusba kerültem. Valami olyasmit tettem, amit soha nem fognak nekem megbocsájtani, de ha ők meg is tennék, én nem tudnám magamnak.

Nem akartam, soha senkit se bántani, most mégis ez lett. A férjem szerint csak egy hajszálon múlt, hogy nem vitetett vissza a kórházba.

Nem vagyok jól, és nem találom a helyem. El kellett utaznom. Szerettem volna haza utazni a keresztanyámhoz, de a férjem nem engedte. Azt mondta nem mehetek. Elég ijesztő egy ilyen kigyúrt pasi mikor azt mondja elzárta az útlevelem, és utána meg azt bizonygatja, hogy szeret engem.

A volt barátom itt volt és felajánlotta, hogy elvisz Texasba, mert ott jó nekem.

Most már itt vagyok, ő is itt maradt velem néhány napig, és sokat beszélgettünk.

Igen, még valami. Néhányan irtatok nekem, többször is. Figyeltek rám, ez nagyon jó érzés, főleg most.

Tudom, hogy válaszolnom kellett volna, de nem ment. Sajnálom, de képtelen voltam. Nem tudok senkivel se beszélni.

Itt nem használok netet, se telefont csak úgy vagyok, segítek gyógyítani az állatokat.

Jól érzem magam, kedves emberek, ők is törődnek velem.

Talán csak karácsonyra megyek velük vissza. Kihagytam a nővérem névnapját, és az anyuén se leszek ott.

Azt hittem könnyebb lesz. Valaki elvette az életem és most nem találom a helyem.

Sajnálom, ha valakit megbántottam.

Sziasztok

Sziasztok

Szeretném mindenkinek megköszönni az aggódást és az érdeklődést.
Teljes szívemből köszönöm, jó érzés.
Jól vagyok, hazaengedtek az ünnepre, azt hiszem 2 napja vagyok itthon. Itt is minden más, mint amire emlékszem.
Csak az egyik kezem tudom használni, és minden nagyon nehezemre esik, ezt a bejegyzést is megírni.
A legsúlyosabb sérülésem, koponyaalapi törés. Sok sérülésem van, és sok rossz dolog történt velem, de csak azt tudom, amit elmondanak. Hülye érzés.
Amikor magamhoz tértem, az ágyamnál ült a barátom, akiről kiderült, hogy már nem a barátom, a dilidokim meg, aki a legjobb barátom, a férjem lett, és nekem egészen más van a fejemben, ezekről semmire se emlékszem. Arra sem, hogy állapotos voltam.
Azt mondják szeretnek, de én nem érzek semmit.
Csak azt tudom, amit elmondanak, meg amit itt olvasok, hogy milyen volt az életem, de eddig ezt se engedték, és nem ezt érzem.
A doki azt mondja, pihennem kell és türelmesnek lennem, és majd fogok emlékezni mindenre, mert most téveszméim vannak. Meg azt, hogy szeret engem.
De ha belenézek a tükörbe, egy kopasz, lila fejű szörnyet látok. Nem hiszem, hogy lehetne egy ilyet szeretni.
Nagyon össze van zavarodva bennem minden, néha arra gondolok, hogy megőrültem.
Rémálmaim vannak, és attól félek, bezárnak valahova, és ott felejtenek a bolondok között, hiszen pszichológus a férjem, megteheti.
A szobámba jó, tanulok, mert azt mondják, egyetemre járok.
Nem tudom, mikor fogok írni, most semmit se tudok.
Békés Hálaadást mindenkinek.
Köszönöm, hogy gondoltatok rám.
Őszinte szeretettel, Luna

104. rész - Nem hiszek a véletlen találkozásokban....

Sziasztok!

Nagy nehezen ideértem a következő résszel!:)

Én jókat mosolyogtam, ahogy írtam, remélem, nektek is tetszeni fog!

Jó olvasást, és szép napot, mert gondolom, Ti már csak holnap olvassátok!:)

Sara…

Kitartott kézfejemre egy jókora hópehely pottyan. Közelebb emelem a szememhez és mosolyogva nézem, kristályos szerkezetének mintázatát.

Csodaszép dolgokra képes a természet. Azt olvastam, nincs egyetlen egyforma hópehelycsillag. Elég hihetetlenül hangzik, hogy a természet képes ilyen megszámlálhatatlan csodára.

Sóhajtva törlöm le az apró kis nedvességet, melyet a kimúlt hókristály hagyott maga után. Megöltem szegényt, nézek a szürke égboltra, amit szinte eltakar előlem a szakadó hó. Maradt még elég, ugyan ki venne észre egy apró cseppet? De annak a cseppnek a kezem melege a véget jelentette.

Ilyen aprócska hókristály vagyok én is az emberek közt. Elvesztem, csak nem egy meleg kézfej volt a végzetem, hanem egy vonat. Bár ki tudja? Azt a mozdonyt is egy kéz vezette, filozofálgatok.

És most senki se keres, nem hiányzom senkinek, hiszen olyan sok ember él még a földön, biztosan volt valaki, aki a helyembe lépett és pótolta a hiányom. Észre se venni, hogy nem létezem.

Na tessék! Már megint itt tartok, pedig az előbb még boldog voltam ettől a csodaszép látványtól. Ha a temetőbe indulok, képes vagyok a legvidámabb dolgot is szomorúságba fordítani. Ma meg mondjuk, még jön hozzá egy jó nagy adag feszültség is.

Nehéz napom lesz, szükségem van egy kis feltöltődésre, és hol kaphatnám ez meg máshol, mint a kislányom mellett? Kimegyek a sírjához egy kicsit elmélkedni, mielőtt felveszem a műszakom.

Karácsonyi partit szervez a Red Bull vezetősége, minden versenyzőjének, a kísérő személyzetnek és a dolgozóknak. Amit persze nem értek egészen pontosan, mert hát mi is dolgozók vagyunk, mégis mi fogjuk lebonyolítani a rendezvényt. Nekünk nem jár egy buli? Nem mintha annyira menni akarnék egyre, ezt is szívesen kihagytam volna. Próbálkoztam is egy cserével, helyébe beajánlottam a váltásnak plusz két műszakot, de persze Adriann megkeresett és megkért, külön annak a Vettelnek a kívánságára, hogy én is emeljem a rendezvény színvonalát, elmaradhatatlan jelenlétemmel és csodás kávékölteményeimmel.

Nem vagyok már biztos, hogy jó dolog volt ez a kávédíszítés, sóhajtozom. Most majd jön megint az a vigyorgó német a kedves barátnőjével, egész éjjel nyomulni fognak és a festményért lobbiznak nálam. Miért van az, hogy egyes emberek nem értik azt az egyszerű szót, hogy nem? Persze Vettel esetében ez nem meglepő, vigyorgok akaratlan, ahogy eszembe jut a tudálékos feje, ahogy azt az ominózus magyar mondatot odavágta nekünk.

Mentségére legyen mondva, később le is nyilatkozta, hogy a magyar nyelv volt az összes közül a legnehezebb.

Hosszan lélegzem és igyekszem minél tovább bent tartani a tiszta friss levegőt a tüdőmbe. Mikor már nem bírom tovább, kiengedem és figyelem a számból előtörő ködfelhőt.

Hideg van! Ilyen időben még a macskát se dobják ki.

Hát ez meg honnan jött, indulok csodálkozva a parkoló végében szomorkodó kis kocsimhoz. Néha nagyon fura gondolatok motoszkálnak a fejemben.

Szegény Nono, csak itt volt már hely, mikor megjöttem Beckyéktől, még mindig bent tárgyaltak valamiről. Pedig elég késő volt, Bradley nagyon titokzatoskodott, az mondta, ma ünnepelünk Sara. Kérdésemre, hogy mit is, csak annyit felelt Mona Lisa mosollyal az arcán, hogy egy új élet kezdetet!

Hát mondtam, rendben örülök nektek, de nekem ehhez semmi közöm. Ám Brad ragaszkodott hozzá hogy nagyon is sok, mert általam ismerte meg Beckyt, és nekem köszönheti, hogy élete új, boldogabb szakaszához ért.

Nagyon titokzatos és emelkedett hangulatban volt, melyhez hozzájárult néhány pohár pezsgő, amit az új élet kezdetének tiszteletére kellett fogyasztanunk.

Így aztán aludtam néhány órát a hazaindulás előtt, és nagyon elcsodálkoztam, hogy éjjel még ilyen sok autó állt a parkírozóban.

Ha nem lenne ez az idióta party haza se jöttem volna. Kikaptam a szabadságom és Beckyékkel töltöm a karácsonyt. Bradley egy pompás házzal lepte meg a barátnőmet, új élethez, új otthon dukál, mondta, és itt elfér anyukád is.

Átmentem, hogy segítsek berendezkedni. Úgysem tudnám ennél hasznosabb célra fordítani a szabadságom, így legalább hasznomat veszi az a két ember, akiket szeretek. Nincs különösebben más célja az életemnek mostanság, mint Beckyék otthonának szépítése, és kijárni Sarahoz, ahova az esetek többségében Bradley is elkísér.

Akár egy testőr, nem tudom mitől félt, de jól esik a baráti gondoskodása, más úgyse törődik velem.

Mielőtt beülnék, lepillantok a pedálokhoz.  Koszos sár gyűlt össze a szőnyegen. Igyekszem vigyázni a tisztaságra, de vezetésközben, leolvad a talpamon maradt latyak.

Lopva körbelesek. Sehol senki. Gyors mozdulattal kiragadom a szőnyeget, és leterítem a puha, frissen hullott, egybefüggő hótakaróra. Hátra megyek, és a csomagtartóból egy kis söprűt szedek elő, meg egy furán megtört vonalú szerszámot, ami Brad szerint a kerékcseréjének elengedhetetlen eszköze, ezzel lehet meglazítani a csavarokat.

Hát most másra használom, nem kifejezetten rendeltetésszerűen, gyorsan odaverek néhánya a szőnyegnek. Bár fogalmam sincs, honnan jön ez az egész, valahogy úgy érzem ettől szebb lesz, mint új korában. Aztán megfordítom, szürke poros lenyomata ott marad, a megbecstelenített hóban. Gyorsan lesöpörgetem a ráragadt pihéket, és visszateszem a kocsiba. Na ugye, hogy igazam van!

Behuppanok, és vidáman indítok. Nem tudom miért, de valahogy felszabadult lettem, valamiért örömmel tölt el az iménti tevékenység, pedig fogalmam sincs honnan szedtem, hogy a koszos szőnyeget a puha friss hóba verdessem, de a folt láttán, úgy tűnik jó ötlet volt.

A temetőben mindenütt érintetlen frissen hullott hó fedi a sírokat. Soha nem jövök rá, honnan érzi meg a jöttömet, de ahogy közeledem, vörös bozontos farkinca vágódik le a törzsről, és lobogva vágtat felém. Lábacskái apró nevetséges nyomokat hagynak a hótakarón.

-         Szia! Hát hogy van az én hős bundás harcosom? Egy igazi kis túlélő vagy te, egy mókus Rambó! Nem fázik a talpikád? Kéne neked is egy kis zoknicska! Nézd mit hoztam neked? Nahát, te boho kis mohócskám.

Magamhoz ölelem a vörös bundást, aki első felindulásában az orromhoz dörgöli a sajátját, aztán úgy befészkeli magát a kabátom ujján lévő szőrmébe, hogy csak a kis gomb szemei látszódnak, amik vidám cinkossággal figyelik, a mozdulataimat.

Másik kezemmel a táskámba kotorászok, és egy mandarint tartok elé. Két kézzel ragadja meg, és nem sokat tétovázik, mohón beleharap, és vadul nyeldesni kezdi. Megsimogatom az arany kis pofáját és nem érdekel, hogy a gyümölcs leve végigcsorog a kabátomon. Ez csak egy dzseki, majd kimosom és kész, de milyen kis boldog!

A falatozó Rustyval a karomban lépek a sírhoz. Megdermedek és zavarodottan bámulom. Nem értem, semmit se értek! A kis halom szépen letakarítva, csak az imént megindult havazásból került rá egy kevés, és a közepén egy csodálatos, hatalmas szív alakú fehér orchideákból kötött koszorú fekszik. Felette a kereszt tövében üldögél a viseltes mackó mama, akinek az a dolga, hogy vigyázzon az én kis Saramra. Most a kopottas barna plüss mellett, egy vadonatúj, hófehér jegesmedve mosolyog egykedvűen a világba.

A medve láttán valami furcsa zavart érzek, és rettentően belenyilall a fejembe a fájdalom. Csak egy pillanatig tart, de olyan intenzív, hogy akaratlan odakapok. Ezzel a mozdulattal megrázom a táskám, és a benne levő mécsesek vadul csörögni kezdenek. Francba, mindjárt összetöröm őket!

Nem emlékszem, mégis tudom, valahogy belül érzem, hogy ismerem ezt az érzést. Volt már nekem ilyen fehér mackóm, vagy valami közöm a fehér medvékhez.

Elképzelhető, hogy állatkertben dolgoztam azelőtt? Végül is imádom az állatokat. Vagy esetleg a déli sarkon kutattam a jegesmedvék életét? Hát az valószínűleg kalandosabb lehetett. Kapásból tudom például, hogy a jegesmedvék bőre fekete! Elég paradox helyzet, hogy a régi, valódi nevem viszont nem jut az eszembe!

Visszabámulok a gyönyörű koszorúra. Hihetetlen szépség! Istenem, vajon kinek lehet ennyi pénze? Ki tud ennyit költeni egy koszorúra?

-         Sara, szia kicsikém! Hát látod milyen gyönyörűséges, hercegnős virágokat kaptál valakitől? Kicsi lányom, nem tudom ki volt ez a csodás ember, de az Isten áldja meg, hogy ilyen csodálatos ajándékot hozott neked karácsonyra. Vajon ki lehetett? Miért tette? Hisz nincsenek barátaink Bradley-ékon kívül, ők meg említették volna, de nem is lehettek, hiszen éjjel jöttem el tőlük. Nem hinném, hogy reggel ide vezetett az első útjuk. Akkor meg ki lehetett? Milyen különös, én ma nem virágot hoztam neked kicsim, hanem mécseseket. Nézd milyen szépek! Persze nem annyira, mint ez a koszorú, de azért! Kis angyalkák vannak rajta amilyen te is vagy. Szép hosszú gyertyákat tettem a belsejükbe, ha most meggyújtom neked, még éjjel is világítani fog. Látod majd a hófehér hópelyheket a sötét éjszakában, és nem kell félnetek mackókkal. Már ketten is vigyáznak rád! Remélem Rusty nem jön ide kíváncsiskodni, és nem égeti meg a mancsocskáját.

Már régen elengedtem a kezdeti merevségemet, és minden zavar nélkül, fesztelenül beszélgetek a kis sírral. Közben lesöpröm a padot, hogy lepakoljak rá. Kevés hó telepedett meg rajta, úgy tűnik, aki itt volt, eltöltött itt valamennyi időt, mert itt üldögélt ő is.

Kiszedem a mécseseket és körbeteszem a síron. Elrendezgetem, és közben csak beszélek és mesélek az én alvó angyalkámnak.  Miután megtaláltam mindennek a helyét, meggyújtom őket és leülök a padra.

Rusty visszatér hozzám, nyilván elraktározta a megmaradt mandarint. Kap még néhány szem diót, mogyorót és áfonyát is, mert mókuséknak is kell a vitamin. Visszahuppan az ölembe és kedves kis huncut gomb szemeivel, érdeklődve hallgatja a szavaimat.

-         Képzeld kicsikém, anyu tud magyarul! Hát nem döbbenetes? Azt hiszem valami közöm lehetett ahhoz az országhoz, különben honnan érteném és tudnék ilyen tökéletesen beszélni azon a nyelven? Lehet, hogy ott születtem? Vagy talán ott éltem egy ideig? Esetleg az apukád lehetett magyar? Nagyon különös ez az egész. Véletlenül jöttem rá, egy túlbuzgó bácsi csicsergett anyu fülébe, én meg kijavítottam, mert butaságot mondott. Aztán hazamentem, bekapcsoltam a tv-t, kerestem egy magyar adót és mindent értettem, amit csak mondtak!

Lehet, hogy rossz helyen keresgélek? Nem itt kellene, hanem oda kéne utaznom?

Jövőre már együtt megyek majd a csapattal, és nyáron oda is megyünk, Magyarországra. Talán lesz valaki, aki rám ismer, vagy esetleg én valamire, egy helyre…. Jó lenne!

Sara mellett rohan az idő! Észre se vettem, és már egy órája itt ücsörgök a padon, mesélek és elmélkedek. Indulnom kell, hamarosan kezdődik az a nyomorult party.

Sóhajtozva szedelődzködöm, elköszönök Saratól, és a kapuig a karomban utazó Rustytól.

Kimi….

Zavartan, még az álom határán kapok a fejemhez. Próbálom védeni, mert a hangból ítélve, most fog rám omlani a plafon. Hirtelen fogalmam sincs, melyik részén vagyok a világnak, de az bizonyos, hogy földrengés van.

-         Te még ágyban vagy? – horkan fel szemrehányóan a földrengés epicentruma.

Ki a faszom….ezek szerint nem természeti katasztrófa történt, csak bejött valaki a szobámba.

-         Seb…? – nyögöm.

-         Én hát! Mégis kit vártál? A masszőrlányt?

-         Neki se örülnék, még ennyire sem. Tudnál kicsit csendesebb lenni?

-         Nem! Mi a bajod? Részeg vagy? Kimi te megittál egy üveg vodkát? – emelkedik a legfelsőbb szintig a hangja, miközben egy üres üveget lóbál az orrom előtt.

Remélem, nem szándékozik ezzel kiverni a fejemből a benne fészkelő fájdalmat.

-         Hanna kicsim, hozzál ennek az elázott faroknak egy kávét! Lehetséges, hogy egy egész kannával kell!

-         He, Hanna is itt van? Hol vagyok? – ülök fel riadtan, és bekukkantok a takaró alá. Ott minden rendben, áll aminek állnia kell, szerencsére gatyában alszom.

-         Szia Kimi – lép be mosolyogva a szőke tündér.

-         Ehh, mi….szia – nyekegek és elveszem a felém nyújtott csészét. – Valami gyógyszer is kellene. Hol vagyunk?

-         Jézus, te fehérre ittad az agyad? Hát hol lennénk? Egy szállodába! Kivettünk egy lakosztályt, ez a te szobád. Már nem győztünk várni….

-         ….kihűl a kávéd – veszi át a lány a szót.

Lágy hangja sokkal kedvesebb a fülemnek, a mutáló istencsapásénál. Hirtelen melegem lesz, és még élesebb fájdalom hasít a halántékomba. Eszembe jut, miért vagyunk itt!

-         Mi történt Kimi? – faggat a lány. – Miért ittál ennyit? Olyan későn jöttél haza az este, hogy észre se vettük.

-         Hol voltál? – támad a másik. – Hát elfelejtetted hova megyünk ma? Én kiteszem a lelkem, hogy elintézzek neked egy találkozót végre Kisuval, te meg fogod magad, és jól bebaszol? Ráadásul egyedül? – válik mosolygóssá a hangja. Mégis csak van empátia ebben a kölyökben….

-         A temetőben voltam….. – mormogom.

-         Olyan sokáig? – méreget és bizalmatlanul körbepillant. Remélem, nem egy zombit keres. Csalódnia kell, egyedül jöttem, itt vagyok zombinak.

-         Igen…vittem egy koszorút a kislányomnak….meg egy plüss jegesmedvét. Leültem gondolkozni, aztán valahogy elment az idő.

-         Kimi – simít végig a karomon Hanna – minden rendben?

-         Eeh, nem igazán – sóhajtok. Kibaszottul ideges vagyok. Muszáj volt innom valamit. Teljesen kikészít, hogy végre találkozom Kisuval.

-         Nem lesz semmi baj – próbál lágy hangon nyugtatni. – Megviselt a temető, tudom én. Nem kell mindig erősnek mutatni magad, tudjuk, hogy te is ember vagy. A kislányod sírjánál voltál és kiborultál. Nem a legmegfelelőbb módját választottad a lazításnak, de a lényeg, hogy segített, és túl vagy rajta. Legközelebb inkább kopogj be és beszélgessünk. Jó?

-         Igen, kösz Hanna!

-         Sara miatt pedig ne aggódj! Pont olyan kedves, mint Kisuként volt!

-         Eh, mi lesz, ha megismer? Mit tegyek, ha hirtelen beugrik neki minden és zokogni kezd? Mi lesz, ha még valami bajt okozok nála?

-         Nem tudom Kimi, de ott leszünk mi is, és ahogy tudunk, segítünk. Valahogy megoldódik majd minden. Ne gyötrődj olyanon, ami nem feltétlen fog bekövetkezni. Hozassak neked reggelit?

-         Semmi se menne le a torkomon, és felrobban a fejem.

-         Minek iszik aki nem bírja….

-         Hallgass Sebi! – csattan a lány, nyoma sincs már az iménti kedvességnek a hangjában. – Inkább igyekezz megkedveltetni magad Saraval. Ne produkáld magad megint előtte, a végén még bolondnak hisz.

-         És nem alaptalanul –sóhajtok meggondolatlanul.

-         Te is hallgass Kimi! – néz szúrós szemekkel.

-         Jó, akkor talán induljunk – üt meg békülékeny hangot a kis német.

-         Induljunk – nyelek egy nagyot, hogy visszaparancsoljam a felfelé igyekvő gyomromat. – Azonnal összekapom magam!

Némán tesszük meg az utat a központig. Nem úgy festünk, mint aki buliba megy, irgalmatlanul kikapcsolódni és lazítani egyet, sokkal inkább egy temetési menetre hasonlítunk. Elég hülyén festünk a mikulás sapka alatt, feszülten összeszorított szájjal. Idegesen rágom a körmöm, felszisszenek, mikor a fogam a húsomba mar.

Rosszul vagyok, az egész belsőm remeg, de nem az alkoholtól. Ilyen az, mikor rettegsz valamitől, közben meg alig várod, hogy megtörténjen végre. Hamarosan látni fogom őt. Még néhány perc és ott fog állni az én Kisum előttem. Mit mondjak neki? Ezerszer lejátszottam magamban tegnap este a temetőben ezt a jelenetet. Voltam kedves, figyelmes, lazán vicces. Átgondoltam, hogy szólítom meg, mit teszek, ha felsikolt és a nyakamba borul a nevemet kiabálva. Felkészültem, mit érzek majd, ha mosolyogva átnéz rajtam és tovább megy. Mit érzek, ha megérzem a feledhetetlen ribizli illatát, a szelíd hangját, amivel a nevem suttogta szerelmes éjszakákon. Felkészültem….de tudom, hogy soha nem lehet mindenre felkészülni. Valami mindig történik. Valami, ami felülírja az előre eltervezett szépen átgondolt mondatokat, zavart dadogássá és kínos csenddé.

-         Most nem történhet semmi. Életem legfontosabb percei következnek. Minden az első benyomáson múlik. Úgy kell megismerkednünk, hogy ha már nem emlékszik rám, legalább megkedveljen. Ez a lényege mindennek, különben baszhatom! A rohadt életbe, ennem kellett volna valami gyomornyugtatót. Kidobom a taccsott, ha megcsap a kajaszag! – idegeskedem.

-         Nyugi Kimi – érinti meg a vállam Hanna. – Melletted leszek és minden rendben lesz!

Ebbe a határozott szellembe lépve várom, hogy Seb végre leparkoljon és ezzel az elhatározással lépek az épületbe.

Azonban hiába keresgélem a piros mikulásvirágokkal feldíszített asztalok közt halkan surranó mosolygós személyzet közt, sehol se látom.

Egyre nyomottabb a hangulatom. A fejem szétrobban, és már a gyomrom is rendetlenkedik a nehéz sültek illatától. Ebben az egész szerencsétlen helyzetben az egyetlen jó, hogy csak négyen ülünk az asztalnál, bár negyedik party társunkat Mr. Neweyt még nem volt szerencsénk köszönteni.

Nyoma veszett, ahogy Hannáéknak is. Itt ülök az elcseszett jókedvemmel egyedül, merev arccal, egy idióta mikulás sapkában, akár egy gyomorbeteg Santa Claus, és a jókedvűen betóduló, helyüket keresgélőket figyelem. Néhányukat felismerem a boxutcából. Mérnököket meg a Team-et, akik Seb kerékcseréjét végzik. Többen felém intenek, igyekszem mosolyra húzni a szám, de olybá festhetek, mint akit irtózatosan tökön rúgtak, aztán a felismerés, és a fájdalom pillanatát kihasználva lefagyasztották, majd most kezdenék kiengedni. Mosolyom egyre hervatagabb. Sehol se látom az én Kisumat. Ugyanakkor rettegek a pillanattól, hogy egyszer csak megfordul, és szembe találom vele magam.  

Nos, nem Kriszti érkezik, hanem egy túlvezérelt, vidám Newey. Irtózatos sapkában nyomatja, már nem is mikulás, hanem varázssüveg, ráadásul időnként teljesen váratlanul, hahotázni és rázkódni kezd a kalpag a fején. Kezet nyújt, mond is valamit, de nem értem az idióta süvegtől. Minden kacagó roham után rám mosolyog, én meg kötelességtudóan visszavicsorgok rá. Hát ez egyre rémesebb, törölgetem elgyötörten a homlokom.

Szerencsére megérkezik a vacsorája és Adriann elmélyed a gasztronómiai élvezetekben.

Meddig kell még szenvednem? A kérdés költői, de sóhajtásom eredményeként legalább feltűnik a Vettel páros.

Igazgatottan ülnek mellém, és rendkívül boldognak látszanak, nekem meg fogalmam sincs, minek örülhetnek ennyire?

Sebi…

-         Remélem ez jó ötlet volt kicsim – ölelem át egy pillanatra Hannát, aztán a kezéért nyúlva indulok az asztalunknál jégszobrot játszó Kimihez. – Jó étvágyat! Maradj csak – intek Adriannak, aki megjelenésükkor illedelmesen abbahagyja az evést, és felállna, hogy megadja a tiszteletet a kedvesemnek.

Hanna tudja a dolgát, azonnal beszédbe elegyedik a mérnökkel, hogy nekem legyen időm a kornyadozó skandinávra.

-         Jaj, ne legyél már ennyire boldog! A végén még kitiltanak innen is, olyan veszett hangulatban bulizol.

-         Szarul vagyok Vettel, üres a gyomrom és tele a tököm!

-         Na látod, Hanna mintha csak kitalálta volna a kívánságodat, megkért itt egy kedves lányt, hogy készítsen neked egy kis gyomorkímélőt.  Csak segíts te is, legyél kedves, ha kihozza, ha már külön a kedvedért fáradozott.

Idegesen tekergetem a nyakam, de már látom! Ott jön Kriszti, pont úgy mintha csak most lépett volna ki az otthoni konyhából, a híres diós kalácsával, hogy körbe kínálja nekünk a nappaliban. Ó, add istenem, hogy valami csoda történjen végre, ezzel a haldokló jégszoborral itt mellettem, és visszataláljon ennek a lánynak az oldalán a boldogsághoz, fohászkodom magamban.

Közben Sara hozzánk ér, és miközben kedvesen rám mosolyog, aztán még kedvesebben Newey-re, a finn elé teszi a tányért.

Az meg, fel se néz, csak egykedvűen fogta a kanalát, és a tányér fölé hajolt. Kicsit elbizonytalanodik a zabkása láttán.

Hát igen, jobb az íze, mint ahogy kinéz, ebben biztos vagyok, mert emlékszem még milyen elképesztően jól főzött Kisu.

Úgy tűnik meggyőzi magát Kimi is, mert belemeríti a kanalát, és egykedvűen bekapja az első falatot.

Az imának hála lemaradok néhány pillanatról, de ennek a finnek annyi is elég, hogy tönkretegyen és elbasszon mindent.

-         Ez egy szar! És forró is! – mordul és dühösen ledobja a kanalát, ami terebélyesedő foltot hagy az abroszon.

Próbálnék közbeavatkozni, de már késő. Látom, hogy Hanna arcából kifut a vér, a nevetés, Newey idétlen kalapja kacagásától benn reked a tüdejébe, falfehéren bámul fel a finn felett álldogáló megalázott lányra.

-         Jaj, inkább ne segíts Kimi – nyögöm kínomban és Kisu elvörösödött arcát figyelem.

Emlékszem még, bal láb picit előre, támadó sárkányállás, nagy levegő aztán csata! Pontosan ez történik, már lendül is előre a lába, akkora levegőt vesz, hogy mindjárt elfújja ezt az egykedvű balfaszt, innen mellőlem.

-         Beképzelt pöcs! – hallom a lány jól ismert, annyit visszaálmodott hangját.

Nem akarom elhinni, hogy ezt hallom, és az arcot, amit a beképzelt pöcs vág, a hang hallatán se tudnám leírni szavakkal, de kénytelen vagyok úrrá lenni a döbbenetemen, mikor látom, hogy Hanna, aki az imént zavarába a szájához emelt találomra egy poharat, most a tartalmát az asztalra köpve felnevet.

Riadtan felpattanok. Még nem tudom, mit fogok mondani, de mentem a menthetőt.

-         Üdv Sara – emelem fel a kezem a fülem mellé, akár egy űrből érkezett idegen, aki így jelzi, békével jöttem! Csak épp azt nem mondom, bi-bi!

Hanna nevetőgörcsöt kap, felcsuklik, kezét a szájára tapasztva próbálja elfojtani a feltörő kacagását. Hasztalan! Úgy tűnik, most nem ő lesz a segítségem. Newey se, mert ahogy elnézem, pont azon morfondírozik a zavartalanul kacarászó sapka alatt, hogy kapja azt a nyomorult kását Kisu kezéből, és alaposan képen törli vele a mozdulatlanságba dermedt, kigúvadt szemű skandinávot.

-         Tudod ki ő, Sara? – próbálom oldani a jeges hangulatot és a kínos csendet, a finnre pillantva.

-         A Forma 1 álló csillaga! – bólint összeszűkült szemekkel. – Legszívesebben beleköpnék a kávédba, te öntelt flegma pöcs – morogja elmenőben, miután felkapta, a tátott szájjal lemerevedett, örökös bajnok elől a tányért.

Barátom és mentorom, az élet nagy tanítómestere, bénán, leesett állal bámul az elviharzó jelenség után. Még nyelni is elfelejt.

-         Seb….. – nyög egy végtelennek tűnő másodperc után.

-         Igen… - fészkelődöm kínomban, és leveszem végre az esküre feltett kezem. Lerogyok, Hannát elvesztettem, még mindig a szájára szorított kézzel megállíthatatlanul nevet. Olyan szürreális ez az egész, szeretnék az asztalra hanyatlani, mint egy megfáradt virág az asztaldíszből. Hát én feladom! – Ez lett volna a meglepetés! Megtaláltam neked, idehoztuk, te meg mindjárt bemutatkoztál. Rendesen beloptad magad a szívébe! Még jó, hogy pofán nem csapott azzal a nyomorult tányér kásával. Látszik, mennyire kell szegénynek ez az állás, meg a pénz! Fénykorában már zuhanyoznál, és az ügyeletes orvos kenegetné az égési sebeket, meg a karmolásokat a pofádon!

Kimi….

-         Vettel!

-         Igen, igen, hát fantasztikusan bevágódtál nála! Nekem legalább is úgy tűnik, elsőre szívből megkedvelt! Nem, ne próbálkozz többet, és ne is köszönd meg nagyfőnök! – hergeli magát.

-         Meg foglak ölni! – suttogom vészjósló hangon. – Te nem fogsz természetes halállal elpusztulni, mert most megfojtalak!

Csak hogy még valószínűtlenebb legyen az egész, az eddig duzzogva hallgató sapka, egy harsány ho-ho-hooó-t enged ki magából.

-         Nanana! – teszi a német a kezeit az asztalra, hogy bármikor felpattanhasson. Nézd már hol vagyunk! Ne csinálj még nagyobb botrányt!

Nem akarom elhinni, hogy Kisu viharzott el mellettem. Arca szinte lángolt a visszafogott haragtól, gyönyörű cica szemei tűzben égtek.

Figyelem Vettel megfeszült izmait, kész a menekülésre, gyorsan kell támadnom. Ugranék, mikor valami megmagyarázhatatlan érzés visszatart, és arra késztet, hogy oldalra pillantsak.

Elernyedek, akaratlanul nyúlok a szívemhez, mielőtt felrobban vagy leáll.

Rosszul vagyok, szívem a torkomban lüktet, a gyomrom teniszlabda méretűre ugrik és akkora adrenalin bombák robbannak a bensőmben, ami felér a világ legnagyobb extázisával. Kábultan emelkedem fel, megremegnek a lábaim, ahogy a zöld szemébe nézek.

-         Kriszti….Kisu, tényleg te vagy? – nyögöm rekedten.

Visszanéz rám, nyugodt, tiszta, tágra nyílt tekintettel. Nem álom, hanem valóság, hogy itt áll előttem. Szemében nyoma sincs a hajdani csillogásnak. Annak, az öntudatos fénynek, amit azelőtt láttam benne, ha rám tekintett.

-         Elnézést kérek az iméntiért – szól halkan. – Természetesen azonnal hozok egy másik tányérral, vagy bármi mást, amit kér. Nem tudom mi ütött belém…nagyon sajnálom….- suttog lemondón.

Elfordul, és az asztalt kezdi törölgetni egy nedves kendővel ott, ahova a kanalam dobtam.

Nekem fáj, hogy megalázkodik. Istenem, mit tett veled az élet kicsim?

-         Nem, erre semmi szükség…. - szabadkozom – bunkó voltam…elnézést, ne haragudj….és ne magázz megint…kérlek…

 Megszakad a mozdulata, újra felém fordul és rám néz. Talán most először méltat igazán pillantásra. Hosszan bámulunk egymásra. Könnyes szemekkel kapkodok a levegő után.

-         Megismersz? – nyögöm – Kicsim… - csuklik el a hangom.

-         Hát persze! – mosolyog már kedvesebben – Jégember, a buszmegállós plakátfiú. Rengeteget vártam veled a buszra.  Érdekes látni így élőben is. Pont olyan vagy, mint a plakáton, csak ott sokkal kedvesebb voltál. De hát, így van ez a pasikkal – sóhajt színpadiasan.

-         Mi? Mit mondasz? Emlékszel rám Kisu?

-         Sara vagyok! – intéz el egy kötelességtudó mosollyal, aztán egy másikkal, az olvadóval fordul Newey felé. – Azonnal hozom a kávékat!

Bármilyen hihetetlen is Vettel az, aki némiképp igyekszik együtt érzőn viselkedni velem. Legalább is próbál nem röhögni, és lekötni a kopasz testőr figyelmét, amíg beszélgetni próbálunk. Oldalra billent fejjel, nagyon kikerekített szemekkel figyel Newey-ra, aki az imént feltett kérdésére elfelejt válaszolni, helyette elnyúlt szájjal, elhűlve figyeli a jelenetet, aztán faképnél hagyja Manga szemű tanítványát, hogy Kisu után siessen.

Nem jut messzire, egyenest a vidor Horner karjaiba rohan. A düledezve közeledő Christian, már túl van az első pohárköszöntőn, sőt a másodikon is, baráti mozdulattal karol a kopaszba, és vonszolja magával a lüktetve hullámzó tömegbe.

-         Mi a faszt műveltél Kimi! – veti le a Manga álarcot és támad akár egy felajzott kobra a kis német.

-         Baszd meg Vettel, legalább figyelmeztethettél volna.

-         Mégis mire? Hogy ne legyél paraszt egy nyomorult pincérlánnyal, mert Kisu az? Hát ki gondolta, hogy ekkora fasz vagy!

-         Eeeh- veszek levegőt egy hosszabb mondathoz, amit egykoron majd biztosan nem idéznének szó szerint, sőt még részleteiben sem, az önéletrajzi könyvemben, de lenyelem a mondatot.

Kisu érkezik újfent. Már mosolyogva, mintha az iménti incidens meg se történt volna, egy jókora tálcát egyensúlyoz, aztán egyenként helyezi elénk a kávékat róla.

-         Te nem kedvelsz engem… - bámulok a csészémbe.

-         Hát ezt meg miből gondolod jégember? – kérdez vissza flegma mosollyal, amitől csak még jobban fáj, mert ez már ő, az én Kisum.

Seb újfent öntudatára ébred és nagyon nem adja fel. Összeszedi az arcát, a kávém láttán, és felegyenesedik.

-         Nagyon szépen köszönöm, ezek a kávék….hm, mind egy valóságos remekmű.

A lány már-már elmosolyodik, ezen felbátorodva folytatja.

-         Sara, szereted még a ribizli illatát?

Kisuban benne reked a mosoly. Riadtan méregeti a fürtös fejű németet.

-         Minden sikeres, gazdag férfi idióta? – morogja fejcsóválva, ahogy tovább lép. Ám a német terminátor újratöltött és beindult.

-         Kriszti…Kisu…- szólongatja a riadtan távozni készülő lányt.

Na tessék! Teljesen elriasztotta! Hát én mindjárt leütöm!

-         Miket beszélek….Sara! – kap a fejéhez szórakozottan. – Szóval Sara, csak szeretném újra megköszöni, hogy kijavítottad az a nyomorult magyar mondatot. Nem hagytad….neked köszönhetem, hogy nem égettem magam ronggyá egy világ előtt. Komolyan hálás vagyok!

-         Valószínűleg úgy is lett volna valaki, aki kijavít – mosolyodik el a lány – de azért köszönöm, hogy eszedbe jutott, jól esik ez a figyelmesség.

Seb úgy néz rám a távozó Kisu mögött, mintha ebben a pillanatban cáfolta volna meg, megdönthetetlen számításokkal Einstein relativitás elméletét. A nevető és sírógörcsből felépülő Hanna szerelmesen dől imádottja oldalához. Eh, végtére is ügyesen megoldotta ezt a kis problémát.

A vacsora végeztével felerősödik a zene. Egyre többen táncolnak, az egyik fejlesztőmérnök átszellemült arccal karaoke-izik, cseppet sem zavartatva magát, hogy a zenétől eltérő dallamot mennydörgi. Úgy tűnik, a táncolókat se zavarja. Mindenki táncol, a pincérek, köztük Kisu, piros pólóban, mikulás sapkával a fejükön hordják az italokat. Konfetti, repülő színes papírcsíkok, villogó fények, pezsgődurrogás, túlcsorduló italok. Kisu egy szőke lánnyal pohárpiramist épít. Felnevet, ahogy a habzó ital végigcsorog a legfelső pohár vékony szárán, aztán az alján túlfolyva, egyre lejjebb csorogva az alsóbb poharakat is kezdi megtölteni. Mellette egy suttyó fényképész csattogtatja a masináját. Késpengére szorítom a szám, miközben tolakodón egyre többet ölelgeti és fogdossa az én vonakodó Kisum. Beállítja a poharak elé, aztán egyet a kezébe nyom, kéri, hogy nevessen, és csak fotóz, egyre nagyobb hévvel. Fesztelenül igyekszik fogdosni a lányt, aki végre észreveszi és próbál finoman eltávolodni a felhevült fényképésztől.

A megrogyott Newey most tér vissza, eddig tartott, hogy megszabaduljon a hirtelen öntudatára és hangjára talált Hornertől. Vajon hova vezet ez a nagy dalolgatás Christian-nál?

Hálás mosollyal fogadja a felé kínált üveget. Nem keverem, csak sört iszom, amúgy se rajongok a pezsgőért, és úgy tűnik, itt ma mindenki abban akar fürödni.

Az ünneplők igyekeznek egymást és a zenét túlkiabálva sztorizni, és megszerezni a nap Humor Haroldja címet. A hallgatóság meg próbálja magát boldogra inni. Vettelék táncolnának, bár egyre több az önkéntes dalnok, a Chris Brown-ok és a Ed Sheeran-ok, egymást túlordítva szeretnének hódítani.

Ugyan ki törődne egy kétségbeesetten menekülő riadt pincérlánnyal, és egy magáról megfeledkezett fotóssal? Hát én!

Akkor lököm ki magam alól a széket, mikor megragadja Kisut, és megpróbálja egy sötét sarokba vonszolni. A lány tiltakozni próbál, de nem akar botrányt csapni, és a pasi épp ezt igyekszik kihasználni. Közelebb érve még hallom Kisu riadt elcsukló nyikkanását, aztán elönti az agyamat a vér. Úgy hangzott, akár egy haldokló madárka utolsó jajkiáltása, akár egy vonat alá szorult ember kétségbeesett segélykérése….

Letépem a lányról a magából kiforduló fényképészt, és a levegőben tartva, cseppet se visszafogottan adom a tudtára, hogy kibaszottul mellényúlt, és jobb, ha elhúz, amíg még teheti. Nem érti.

-         Ha még egyszer hozzányúlsz, eltöröm a kezed – próbálom elmagyarázni neki.

-         Most mi a fasz van…csak egy hülye pincérlány – motyogja – miért indul így be mindenki?

Hát igen, többen is érkeznek, élükön a dühös Newey. Úgy öleli magához a remegő Kisut, mint egy igazi apa. Fáj, hogy nem hozzám menekül, de jó, hogy legalább van, aki szereti és vigyázz rá.

Vettel engem próbál leszakítani a megszeppent fotósról. Nem hagyom. Kitépem magam a szorító ujjai közül, megragadom a magáról megfeledkező művészt és a hátsó személyzeti kijárat felé rángatom.

Mikor már nem látnak, felkenem a falra, a düh megkétszerezi az erőmet, hatalmas jobbost viszek be az állára. A lányt vigasztalók nem látják, csak hallják a puffanásokat, és az elfojtott szitkokat.

-         Ha még egyszer hozzá nyúlsz, megöllek! – adom a tudtára miheztartás végett, mielőtt egy cseppet se kecses és úriemberhez nem méltó farba rúgással, az útjára engedem.

Az öklömet simogatva sétálok vissza a többiekhez.

-         Simán ment? – érdeklődik Seb a véres kézfejemet bámulva.

-         Eeh, ezt a szót kerestem egész este – heherészek véresen nagyokat nyelve, mert Newey közeledik Kisuval.

-         Kimikém – így a mérnökzseni – Sara szeretne köszönetet mondani – terelgeti elém a riadt, remegő szikrázó szemű gyönyörűségem.

-         Köszönöm….. – suttogja könnyes szemmel.

-         Ha még egyszer a közeledbe megy, én megölöm! – horkanok fel dühösen.

Összeszorítom a szám, hogy az enyémek ne teljenek meg könnyel.

Ebbe a meghitt pillanatba rongyol bele szokása szerint Vettel.

-         Na látod? – lép közénk a lány felé fordulva a mindig jókor érkező német. – Ez egy pöcs volt!

*  *  *  

Akkor most néhány mondat az elmúlt hetekről, ahogy ígértem. Annyi minden történt, hogy egy regényt is írhatnék belőle, de hát nem ezért jöttök ide, úgyhogy megpróbálom csak röviden!.:)

Nagyon felzaklatva készülődtünk a texasi útra. Igyekeztünk lehiggadni, és ebben a Peti segített, mert indulás előtt,  mindenkivel egyenként leült és beszélgetett. Komolyan mondom többet dolgozott, mint bent a kórházban egy hét alatt. Előző nap is egész végig bent volt a Cleoval, és addig duruzsolt neki, és csinálta a szokásos műsort a kezelés alatt, a visszakérdezést, a nyomulást, míg a Cleo leeresztett és megnyugodott. Elfogadta, ami történt, és nem görcsölt azon, hogy nem lehet többet gyereke. A Peti bevitt egy rakat szakirodalmat, ahol egy petefészek mellett még ikrei is születtek az alanyoknak, és addig beszélt és nyugtatta a Cleot, amíg az átesett a holtponton.

Nem azért, gondolom, már nagyon elegetek van a Peti iránti csodálatomból, de egy igazi fős az én emberem! Mikor kiderült mekkora a baj, nincs idő mentőre, rohantak a kocsihoz, és úgy vitték kórházba a Cleot. A Peti vezetett, mellette ült a Gabi, hátul a Sziszi ölében feküdt a Cleo, a nővérem meg a pótszéken dekkolt. Azért ment velük, mert ha valami, bármi történt volna útközben, azért ő mégis csak orvos, ha egyelőre még nem is praktizál, mert még mindig tanul. Hát a Peti nem egy autóversenyző, de megtette, amit tudott, és nagyon gyorsan száguldottak a város felé. Aztán egyszer csak mögéjük csapódott egy rendőrautó szirénázva, és mikor megálltak, a rendőr már úgy pattant ki, hogy fegyvert fogott a Petire, aki egyből kiugrott és feltartott kézzel sietett a rendőr felé, pedig ilyenkor nem szabad kiszállni, hanem a kormányra kell tenni a kezeket, hogy jól lássák. Járnak hozzánk rendőrök, tőlük tudom. A rendőr meg kiabálta, hogy lássam a kezét…

A Peti meg sorolta hangosan a nevét, hogy orvos és, hogy a kórházba rohan, súlyos sérült van a kocsiban, segítsenek.

Jellemző a közbiztonságra, hogy egyből rákérdezett, lelőtték?

Mondta a Peti nem, méhen kívüli terhes és elvérzik, ha nem érünk be vele a kórházba.

A rendőr bekukkantott a kocsiba, aztán visszasietett, beült és szirénázva végig rohantak a városon,  egészen a kórház bejáratáig, ahol már várták őket, mert beszóltak.

Megvárta, amíg megoperálják a Cleot, aztán otthon velünk is leült, hogy szedjük össze magunkat – ugye különösen én – mert a Dani nem ezt érdemli, és most hozzájuk készülünk, és a szülinapját fogjuk a szüleivel megünnepelni, akik hónapok óta várják ezt a hetet, nem ronthatjuk el!

Igaza volt, mindenki olyan elszántan indult a reptérre, mintha a Mont Everestet készültünk volna megmászni. Megegyeztünk, hogy csak annyit mondunk, sajnos elment a Cleo babája, így nem tudtak velünk jönni.

És persze nem figyeltem eléggé, mert az ütődött öcsém folyamatosan morgott, hogy neki miért pont egy lila virágos bőrönd jutott?

Végig puffogta az utat, hiába mondta a nővérem, hogy ne izguljon, senki se fogja kikapni a kezéből, ha meg igen, majd utána fut és visszaszerzi.

Hát mondtam, különösen azért, mert benne vannak a jegyek.

Aztán a reptéren leeresztettem, míg Tarzan egyre jobban elemében érezte magát. Gyógyított, életet mentett, szex is volt és most utazunk! Szárnyalt!

Egészen addig, míg gyanússá nem kezdett nekem válni a dolog. Kérdeztem az ezerrel intézkedőt, hogy feladtad a bőröndöket? Mondja, nagy büszkén, hogy igen!

Mondom, és be is fóliáztattad?

Ja, hogy miért? És akkor még elégedetten vigyorgott.

Hát, mondom, mert benne felejtettem a lila virágosba a jegyeket!

Nem volt már őszinte a mosolya, nekem meg lebiggyedt a szám, hogy most utálsz?

Mondta, hogy nem, csak arra gondolt, hányan fognak most vele meg szegény anyukájával a szexre gondolni, aztán nem túl daliásan elcammogott visszaszerezni a jegyeket.

Hát így indultunk útnak….

Texas egyébként újfent elvarázsolt. Egyszerűen hihetetlen ez az állam, ha tehetném, ott maradnék. Egyre többet gondolok arra, hogy egyszer, majd ha már minden tervünket megvalósítottuk, és már nem lakunk együtt a nagy házban, hanem egy szanatóriumot üzemeltetünk ott, akkor lehet, hogy idejövünk a nővéremék után, és ha nem is itt telepszünk le, de valami kis bungalót, egy régi farmot nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy veszünk. Biztos vagyok benne, hogy a nővéremék csak idő kérdése, és oda költöznek.

A Dani szülei egyszerűen csodálatosak. Nagyon szeretem őket, és úgy érzem ők is minket. Tele vannak érzésekkel, szeretettel. Néhány napot a tengerparton töltöttünk az ottani nyaralójukban. A Dani szülinapján az anyukája elsírta magát, ahogy az öreg Dani mondta, hogy nem gondolta néhány éve még, hogy ilyen örömmel néz majd a fiára és a feleségére, és az a tény, hogy a fiú, akit fiaként szeret – ez a Peti – a menyének a húgát vette el, és látszik, milyen boldogok vagyunk mind a négyen, ez számára a legszebb ajándék a világon.

Aztán lementünk a tengerre és ott lovagoltunk, aztán bicikliztünk és röpiztünk. Hát már a tekerésnél is megalapoztam a hangulatot, mert valahogy nem megy nekem, és mikor behajtottam a vízbe, imádott sógorom kurjongatott, hogy Floridánál, majd fordulj balra, de Tarzan begázolt értem, dacolva az elemekkel!:)

Aztán röpiztünk, és hát én a volt ifi csapat tagja, már csak megmutatom, mit tudok. Nagyon lelkesen játszottam, a nővéremmel voltunk ketten, öcsém és Kakukk ellen, a küzdelem vérre ment. És egy nyitásnál mindenáron menteni akartam, és nem figyeltem. Megbotlottam, és ahogy térdre estem, támadó kobrakígyóként vetettem magam a vonalnál szurkoló sógor ágyékára, és vadul beleharaptam…szerinte, de én csak nyitott szájjal nevettem!

A hatás elmondhatatlan volt, mert persze minden jelenlévőnek volt hozzáfűzi valója, nem is egy, miután a sógorom ahelyett, hogy felszedett volna, inkább feltartotta a kezeit, és azt mondta a tesómnak, látod kicsim? Hozzá se érek, pedig még harap is! Tarzan persze próbált védeni, egy nincs is mibével, de alapjában véve az egész társaság a földön fetrengett a röhögéstől. Én is! És ráadásul már ott volt a skandináv is, aki a sógor szülinapjára érkezett, hát neki is jó kedve volt!

A szülinap szuper lett, irtózatos erőfeszítések árán, a nővéremet egy üzletben vett jelmez segítségével dögös Marylin Monroe-vá változtattuk, és szigorú gyakorlás után előadta a Happy Birthday-t átírva Mr. Mithcellre. Tomas annyira komolyan vette magát, hogy egy zsákmányolt hajszárítóval, még a híres szellőt is imitálta a ruhán, ami olyan jól sikerült, hogy a Barbi feje csak néha látszódott ki a szoknya mögül, ahogy nagy átéléssel dalolt, és közben legyezte a szoknyát az arcából!

Ja és aztán ott a Star Wars bemutató és a Vissza a jövőben ugye, amiben pontosan a Dani születésnapjára jósolták meg a visszatérést a Doleriennel, Marty Mcfell-ék, ezért retró partyk voltak mindenfelé. Beneveztünk egy tviszt versenybe, és megnyertük szépöcsémmel. Egy akkora üveg pezsi volt a fődíj, hogy én el se bírtam. Hát ugye elfogyott, és a nap végére igen jó hangulatba kerültek a fiúk, és miután sikerült kicsalogatnom őket a vízből, elheveredtek a parton.

És hogy mekkora a mi családunkban az összefogás, mi sem mutatja jobban ennél a párbeszédnél.

Tengerparton részegen fekszenek, egyszer csak azt mondja Kakukk a skandinávra mutatva, aki fejjel előre, menetirányban a víz felé durmolt.

-         Ne húzzunk arrébb?

-         Minek? –nyög az én életem.

-         Mert jön a dagály – így szépöcsém.

-     Mit gondolsz? Okoz még neked problémát?- érdemlődik a sógorom.

-         Hát, ha így hagyjuk biztos nem – így Tarzan.

Mindenki nyugodjon meg, él még a szép szőke skandnáv!:)

És nem bírom ki, muszáj dicsekednem!:)

Voltunk egy rendezvényen, már a városban, ami hatalmas volt, nem csak a nagyságát nézve, hanem a hangulatát is. A Dani szülei egy kis elővárosi részben laknak, ahol mindenki ismer mindenkit. Hatalmas házak, nyugalom, béke és szeretet. Ez egy nagyon jó környék, tele kedves, cseppet sem sznob emberekkel. A Dani apukája állatorvos, járja a farmokat, mindenki ismeri őket, az anyukája az asszisztense. Otthon is van egy kis rendelőjük, éjjel-nappal jöhetnek, ha valami baj van egy házi kedvenccel, aztán meg a rendelőjében dolgoznak, és kijárnak a birtokokra. Van egy mosómacijuk, akinek Berry a neve és én imádtam, ahogy két lábon állva várt minket haza!:)

És most ez a rendezvény volt, mert valami western lóverseny lesz hamarosan, egy nemzetközi verseny, és mindenki lovas lázban ég. Rengeteg minden volt, és a fiúk mindenre beneveztek. Volt evőverseny, bikalovaglás, lasszópörgetés, lasszóval elkapni a kisbocit, egy másikat meg a szarvánál fogva elkapni és leteperni, western lovaglás ugye, meg sörívó verseny és whisky is –na, ezt kihagyták!

A lényeg, nem akarom hosszan mesélni, hogy beneveztünk a western táncversenyre – ugye erre gyúrtunk már nyáron is, és mindig előadjuk ezt a táncot, mert írtó jó – a Dani apukája nagyon szívén viselte a dolgot, és helyezettek lettünk!:)

Közben meg mindenkinek egy számot kellett viselnie, mert később szépségverseny volt, amire a szavazatok alapján kerültek be a résztvevők.

Hát kérem bizony, mi nyertük meg a Barbival. Volt benne egy picurka csalás, de próbáltuk mi megmagyarázni, hogy nem vagyunk ikrek csak tesók, de senkit se érdekelt. Az első helyen mi végeztünk a nővéremmel – holtverseny lett! Ezért jó volt! Még sose nyertem ilyesmit, én a régi rút kiskacsa!:)

Tarzan meg egyenesen elvarázsolódott, hogy micsoda szexi és gyönyörű – ez vagyok én - felesége van neki!:)

De nem is ez a lényeg, hanem, hogy a férfi versenyt, egy ottani pasi nyerte elsöprő fölénnyel. Hát nem azért, de én még ilyen ronda ürgét, aki ennyire nevetős és kedves, meg jópofa nem láttam. A fülei konkrétan derékszögben elálltak a fejétől, olyan sok haja volt, mint nekem, majdnem olyan hosszú, mint a Petinek, de rikító vörösben, és az orra akkora volt, mint mikor Pinoccio már javában hazudik!:)

Hatalmas farkasüvöltés volt, mikor kihirdették az első helyezettet, mert itt fordítva történt az eredményhirdetés. Viszont az elsöprő többség után, a második helyet az én Tarzanom kapta, és a harmadikat meg a Dani érdemelte meg. És ami még büszkeséggel töltötte el a szívemet, Tomas a hős gladiátor, aki megmérkőzött, küzdött és alul maradt egy kölyökbikával szemben, szóval szépöcsém is kapott jó néhány szavazatot.:)

És hát akkor már sejtettük, és volt nekünk kettőnknek, egy édes kis titkunk! Tarzan konkrétan akkor szembesült a valósággal igazán, mikor egy éjjelen utánam lopakodott, mert már nem bírtam tovább, és leosontam pirított kenyeres tonhalkrémet falni, és hozzá jóízűen fokhagymát ropogtattam!

Nem szegte kedvét a fokhagyma, és nagyon boldogok voltunk, már ha éppen nem hánytam. Ami felettébb zavaró volt, hogy Tarzan úgy érezte, mindenütt ott kell legyen, és miközben a wc előtt térdelve haldokoltam, ő a hátam simogatta és lelkesedett, hogy jaj, de boldog.

Hát mondtam, én is, nagyon!

Később kicsit elbizonytalanodott, és riadtan mesélte a sógornak, hogy képzeld, a Nóri agyvelőt eszik!

Főt velő volt, a Dani anyukája levesben főzte, és miután elkészült, összekeverte nekem kelbimbóval, olyan pempő lett, mint amit a móki eszeget otthon. Ezt rákente pirítósra és én gátlástalanul befaltam az egészet. A Peti szerint morogtam is hozzá, de néha szeret túlozni az én emberem. Az viszont tény, hogy ezek után, az Ira még rendelt egy hatalmas adag rántott velőrózsát sült krumplival, és azt is felzabáltam!

Persze a nővérem már gyanította, de aztán mikor a hazafelé utat végighánytam, pedig nem volt semmi légörvény, közben meg a megdicsőült Tarzan hülyén vigyorogva simogatta a combom és adogatta a zacsikat, már tudta. Kértem, hogy ne harsogjon itt, maradjon csendben, és otthon is, mert még nem akarom elmondani, nem akarom, hogy a Cleonak fájjon úgy, ahogy nekem fájt, mikor megtudtam, hogy babát vár.

Itthon aztán Tarzan tesztet akart, és mivel nem nagyon akaródzott nekem előtte, de ő mindenhol jelen akar lenni, azt mondta ő is lepisil egyet. Hát mondtam, ha pozitív lesz, majd magyarázkodhatsz a Barbinak, mostanában sokat aludtál a Danival.

És megcsináltuk, és pozitív lett! Csak az enyém, a Petié nem!:)

Ha ezer évig próbálnám, se tudnám leírni és visszaadni azt az érzést, amit éreztem, és azt, ahogy a Peti fogadta a hírt. Vannak dolgok, amiket sajnos képtelen vagyok megfogalmazni.

Csak feküdtünk az ágyon, én könnyezgettem, ő meg felváltva puszilgatta a számat meg a hasamat. Aztán mögém feküdt, két kezével a pocakomat fogta és mikor azt suttogta, apa itt van, ne félj, vigyázok rátok, na akkor már bömböltem is!:)

De a Peti mellett nem lehet szomorkodni, és valahogy el kellett mondani itthon.

Ragaszkodott hozzá, hogy ő tegye meg a fiúkkal, mint férfi a férfival, ezért mindjárt szépöcsémmel kezdte. Felhívta és letette Tomas elé a tesztet, már amit én pisiltem le, hogy na mit szólsz? Tomas meg, ugye, aki annyira nem jártas még szerencsére az ilyesmiben, riadtan meredt az öntudattól duzzadozó Tarzanra, hogy mi van, lázas vagy?

Tarzan grimaszolt egyet, hogy ne nevessen fel, és közölte, ez nem lázmérő te ütődött! Erre Tomas megkönnyebbült, hogy wow, de tuti pendrive!

Hát Tarzan picit ismét rácsodálkozott imádott sógorára, aztán közölte, ez itt az unokaöcséd vagy húgod első üdvözlése, te pupák! Én nem mondtam semmit, mert annyira nevettem, hogy szokás szerint csuklani kezdtem.

Ekkor meglepő dolog történt, ahelyett, hogy gratulált volna, vagy legalább engem megölelget, szépöcsém felkapta a tesztet, levágtatott és anyu kezébe nyomta, egy nézd anyu felkiáltással.

Hát ugye, anyu a konyhában tevékenykedett, mellette móki dolgozgatott a járókájában, szegénykémet annyira váratlanul érte, a hihetelen dolog, hogy csak bámulta a tesztet, közben mi is leértünk félig, és már hallottuk, ahogy riadtan faggatta az öcsémet, hogy Tomi te terhes vagy?

Szóval anyunál is totál rövidzárlat lett. Szépöcsém kb. ekkor tért magához és kikérte magának, hogy ő nem, de a Luna igen, és mivel épp leértem, hozzám rongyolt és mielőtt még más mozdulhatott volna a nyakamba borult. Hát ezek után egy ideig csak sírtunk meg nevettünk felváltva, közben mindenki beszélt, de én semmire se emlékszem.

Öcsém röviden elintézte szegény Peti által órákon át fogalmazott szépséges családalapító beszédét! Pedig biztos érdemes lett volna meghallgatni!:)

Apu ütögette meg ölelgette szegény Petit, aztán mindenki, a végén már elég vérszegényen mosolygott, és próbát elhúzódni az újabb gratulációktól. Az egyetlen, ami megmaradt, hogy az öcsém nyerít és ütögeti szegényt, hogy mi van sógor, célba lőttél? De mivel Tomas is velünk bömbölt, nem haragudtam!:)

Pedig mondtam neki, hogy elrontotta a meglepetést, mert azt terveztük a Petivel, hogy elrejtjük anyu keze ügyébe a terhes tesztet. Kíváncsi lettem volna, kire kezd el gyanakodni, illetve, az én tapintatos anyukám, hogy próbálja kideríteni, hogy vajon ki lehet a szerencsés tulaj.

Gratulált a Cleo is, én meg csak sírtam, hogy sajnálom, amiért így alakult.

Csak mosolygott és azt mondta, komolyan azt hitted nem tudom?

Ránéztem a nővéremre és nagyon dühös lettem, de ő csak a fejét ingatta.

Cleo meg folytatta. Luna, mióta visszajöttetek, olyan szinte körbenyüzsögsz, hogy az első óra után sejtettem, hogy van valami. Aztán mikor láttalak tonhalkrémet enni, már tudtam is.

De én csak sírtam, hogy ne haragudjon, ő meg, hogy nem tudnék rád haragudni soha. Én meg igen, azt én se, de irigyeltelek a baba miatt, és utálom magam ezért.

Tarzan meg csak vigyorgott és néha megjegyezte, elkelne itt egy kollektív kezelés ennyi őrült egy rakáson!:)

Azt hittük, már túl vagyunk a nehezén, de ott volt még a Luca!

Aki izgalomba jött és teljesen felbolydult a hír hallatán. Több kérdése is volt, melyeket nem átallott, késlekedés nélkül feltenni.

Először is a legfontosabb, most, hogy a Cleo után én várok babát, ki fog következni utánam? A Barbi, a Sziszi vagy esetleg Ő? Mielőtt tovább fejtegette és bogozgatta volna ezt a kérdést, lerohanta szépöcsémet, hogy tisztázzák a felállást, miszerint szereti-e még. Hát szegény Tomas még mindig az események hatása alatt, csak hebegett, hogy hát persze. Erre a kislány kicsit megnyugodott, gondolkodott, aztán támadott.

Mert hát, hogy is van ez? Azt tudja, hogy akkor lesz a kisbaba, ha két ember szereti egymást. És az is rendben, hogy kell hozzá egy apa meg egy anya, akik majd felnevelik a babát. De akkor neki mikor lesz gyereke, mert hát ugye ő is szereti a Tomit. Kérdi ezt tőlem!

Hát mondom Lucus azért ahhoz még kell más is, nem elég, ha csak szereted, ahhoz szerelmeskedni kell, mert hát szereted a fagyit is, mégsem születik jégkrémed!

Bizonyosan nem a legmegfelelőbb oldalról közelítettem meg a választ, de mentségemre szolgáljon épp egy rosszullét rohammal küzdöttem, fagyit kívántam, és nagyon a terhemre volt szegényke. Látta ezt mindenki, de hiába akarta az Ildi elvonszolni tőlem, csak nem tágított.

Aztán feltette azt a kérdést, amitől rettegtem!

Szóval, így a kis tudor, azt értem, hogy szeretni kell, meg szerelmeskedni is, látom, hogy ölelget, meg csókolóztok folyton, de azt nem értem, hogy honnan szedte a Peti neked ezt a pici babát, ami most ott van a hasadba, és azt se értem, hogy hogyan tette be neked oda?

Lehet, hogy tévedek, de akkor úgy éreztem minden anyuka, nagynéni vagy csak simán nő ettől a kérdéstől tart a legjobban. A legegyszerűbb módját választottam a válasz megtagadásának, kivágtattam hányni, nyomomban nyargalt az elmaradhatatlan, izgatott Tarzan!:)

Gyáva nyúl módjára, igyekeztem elkerülni a további faggatózást, ráhagytam a választ az idősebbekre, én meg fogtam mókit, felvittem, hogy tisztába tegyem, mert gyanús nyugodtan üldögélt, egy még gyanúsabb bűzfelhőben.

Mókusharcos kikészít!

Felhúzom az egyik zoknicskáját nagy küzdelmek árán, lapul, les és figyel, aztán míg a másikkal foglalatoskodom, lazán a nyakába teszi a combiját, és lerántja a zoknit, kacag, és eldobja. Nekem bezzeg dolgoznom kell azért, hogy ilyen hajlékony legyek.

Fura, de Tarzannak is ez jutott az eszébe. Te is így csinálod, ilyen lazán, könnyedén, duruzsolta, és mikor ránéztem, lelkesen bólogatott.

Nem akartam kiábrándítani, hogy hamarosan a csizmafelhúzás is komoly gondot okoz majd nekem, mert úgy szeretem!

Hát nagyjából ennyi történt velem az elmúlt hetekben.

Egy ideje a napjaimat, valami boldog réveteg állapotban töltöm, és ez alól a Peti sem kivétel. Feledhetetlen élmény látnom, azt a boldogságot és örömet, amit olyan nagyon ki tud mutatni.

Hamarosan megyünk egy orvosi megerősítésre, aztán már nem lesz más dolgunk, csak várni ezt a hihetetlen csodát!

Nem lesz több fotózás, se tánc, se edzés meg semmi. Lassítani fogok, mert a világon semmi se fontosabb nekem a Petinél és ennél a picurka kis emberkénél, itt a szívem alatt!

A hétvégén még át kell esnem egy szomorú dolgon. El kell búcsúznom Kevintől! Már megint itt az a szomorú, tragikus nap. Ha belegondolok….milyen nagy fiú lenne már!

Ezt a hétvégét neki szántam, vele leszek ott kint a keresztnél, és én is beszélgetni fogok, mert sok mindent el kell neki mondanom!

De nem akarok szomorkodni, mert ő mindig velem lesz! Itt lesz a szívemben, és soha nem felejtem el, amíg csak élek!

Millió puszi mindenkinek, Luna