83. rész - A barát elfogad annak aki vagy....

Sziasztok!

Sikerült ide érnem, és kitennem a fejezetet.

Kicsit nehezen gépelek, mert most, hogy végre előjöhet eddig mellőzött cicám az ölembe telepedett, és semmiképp se hajlandó távozni, viszont az orrocskája belelóg a klaviatúrába.:/

Szóval holnap vagy hétfőn még hozok ide egy részt - ennek a beszélgetésnek a folytatását - aztán egy kis időre elbúcsúzunk. Nem, ne gondoljatok semmire, csak néhány napról van szó, majd a végén leírom miért!

Ide még csak annyit, hogy mielőtt szünetelünk, igyekszem minden kérdésre válaszolni, és ha sikerül, a másik blogomon talán hozok részeket, ha gépközelben leszek.

A következő résznél majd ejtek néhány szót a jövőről, a döntéseimről, a ti leveleitekről és annak következményeiről az életemben.

Most jó olvasást!:)

puszi, Luna

Sara…

Késő éjszaka, sőt már hajnal van, mire haza érek. Még soha nem maradtam el ilyen sokáig, nem is mernék, de most biztonságban éreztem magam, mert nem akármilyen kísérőre találtam. Bradley megvárt a kocsijában zárás után, és arra kért, üljek át hozzá. Kicsit vonakodva tettem eleget a kérésének, fogalmam se volt hova akar vinni.

- Jöjjön Sara. Csak nem fél tőlem? – mosolygott.

- Dehogy, csak nem szoktam eljárni éjjel. Meg aztán otthon van Rusty is. – szabadkozom, mert az igazság az kicsit féltem.

Ugyan kinek hiányoznék, ha valami történne velem? Talán Walternek, mert holnaptól mást kellene keressen, akivel kedvére ordibálhat.

-  Jöjjön, és bízzon bennem – intett a fejével – mást úgy se tehet. – Vigyázni akarok magára, most pedig beszélgetni egy kicsit. Elviszem egy elvarázsolt helyre. Még biztosan nem látott affélét.

Sóhajtva huppantam mellé az ülésre, egy utolsó pillantással búcsúztam a megcsalt Nonómtól.

- Majd visszajövünk érte – találta ki a gondolatomat – felesleges két kocsival mennünk, és így útközben is tudunk beszélgetni.

20 perc elteltével bekanyarodott egy keskeny bekötőútra, aztán ami onnan a szemem elé tárult, az felülmúlta minden várakozásomat.

Varázslatos helyre érkeztünk. Egy tó partján körben kis pavilonok voltak felállítva, körbevonva szúnyoghálóval, ezzel is takarva az indiszkrét pillantások elől a bentieket.  Az asztal fölé belógatva, egy fura lámpa reszkető lángnyelve világított. A pincérek halkan suhantak a frissítőkkel, és a távolban halk zeneszó hallatszott. Elkerekedett szemmel bámultam a megvilágított tavat, melynek közepén, a zene dallamára, egy szökőkútból vízsugarak szöktek a magasba illékony táncukkal. Káprázat volt az egész, akár egy tündérálom!

És az idő csak úgy rohant. Észre se vettem, hogy órákon át beszélgetünk, és egy idő után felszabadultan meséltem arról a kevésről, amit új elmém elraktározott. De leginkább a vágyról beszéltem, ami az elmúlt hónapok alatt egy kicsit sem halványult. A vágyról, hogy megtaláljam a régi életem és a régi családom!

Elgondolkozva hallgatott, szája sarkában halvány mosoly játszadozott, és nekem ettől a mosolytól valahogy jókedvem lett. Mintha valamire emlékeztetne, vagy talán valakire, akivel boldog voltam, ha így mosolygott rám.

Csak Walterről kérdezett. Tudni akarta miket tett velem az a pondró, és kérte, ha a jövőben is hozzám merne érni akár csak egy ujjal is, szóljak neki. Ő azért van, hogy megvédjen.

Mosolyogva hallgattam, jó is lenne, sóhajtoztam, de ő nem nevetett velem, csak nézet figyelmesen és nyomatékul bólogatott.

Jó volt végre valakivel beszélgetnem, jó volt megismernem egy másik ember gondolatait, és terveit. Mikor hajnalban visszavitt a magányosan árválkodó Nonóhoz, már egy csepp félelmet sem éreztem mellette, a kihalt parkírozóban.

Miután elbúcsúztunk, megvárta, hogy beüljek és elinduljak. Az úton többször is belenéztem a visszapillantóba, hogy leellenőrizzem, de ő ott volt. Egészen hazáig követett. Megvárta míg leparkolok, és elsietek a kapuig. Kizártam az ajtót, és búcsúzóul intettem mielőtt beléptem a lépcsőházba.

Még akkor is ott állt, mikor beléptem a fülsiketítő, dühös füttykoncerttel üdvözlő Rusty uralta szobámba, csak akkor hajtott el megvillantva fényszóróját, mikor Dylant az ablakban árválkodó mackót bevettem, hogy velem aludjon.

Reggel jólesett volna egy kis lustálkodás, de egy örökké éhes, morcos mókus eltökélte, hogy kifüttyög az ágyból. Egy ideig megpróbáltam nem figyelni rá, és győzködtem magam, hogy nem olyan zajos ez a kis terrorista, de végül feladtam. Kapott enni, lassan kezd pocakot ereszteni, és míg a reggeli kávémat kortyolgattam, azon gondolkoztam, meddig tartsam még magamnál. Nem tudom, mi lenne a helyes. Engedjem vissza valahol az erdőben, vagy maradjon még? Nemsokára jön a tél, szeptember van, ez a szegény meg, ha gyűjtött is eleséget, elég messze került a raktárától, és nincs rá bizonyosság, hogy visszatalál a régi odújához. 

Míg elmélkedem, a kis haszontalanon megágyaz magának egy halom papír zsebkendőn és elszundít. Legalább csend van!

Rustytól ihletet kaptam az ebédemhez.

Kivettem egy leveles tésztát a hűtőből, míg hajat mostam kiolvadt. Gyorsan kinyújtottam, kiszaggattam egy pohárral, és malacka fejet formáltam belőlük a sütőpapíron. Tökmagból szemet kaptak, és már mentek is a sütőbe. Holnap viszek Beckynek belőlük, olyan jókat nevet az idétlen sületlenségeimen.

Néhány perc múlva az illatuktól megkordul a gyomrom. Vízforralón melegítek egy bögre vizet a zacskós levesemhez, és már kész is az ebédem. Hát nem egy 4 csillagos, de nekem jó, majd délután készítek valamit, ha megéhezem, most már nagyon mehetnék. Bűntudatom van, egy apró sír vár magányosan, már napok óta.

Készülődés közben megállok egy pillanatra a rajzállványom előtt. Már napok óta nem festettem, itt az utolsó félbe maradt munkám, pedig valamelyik délelőtt kaptam egy telefont, hogy lassan összeszedik a munkákat a kiállításra. Jobb lesz, ha belehúzok, ne gondolják, hogy nem akartok segíteni az intézetnek, jól tudom, hogy a pénz amit a tárgyakért kapnak, hozzájuk folyik be, és szükségük is van erre a bevételre.

Hát nem tudom mennyire lesz elbűvölve attól, hogy gyakorlatilag csak saját magamat festettem és rajzoltam. Reméltem, hogy így jobban megismerem azt az idegen lányt, aki reggelente rám köszön a tükörből. De nem ismertem meg jobban, csak megszoktam. 

-    Ő, ez itt Sara! Sara, ez ott Ő! – mutatkoztam be néha a tükörképemnek, ha már végkép elborította a lelkem a reménytelen fájdalom.

-    Ez a kép egy kicsit más a többinél, ugye Rusty? Neki köszönhetlek..

Nem tudom megállni, és egy kicsit belejavítok az agancsába. De csak egy pillanatot maradok a kép előtt, mert mindig így kezdődik. Csak egy kis satírozás, egy erősebb kontúr a szemem zugában, aztán arra riadok, hogy rám sötétedett, és szédelgek az éhségtől.

Most viszont mennem kell, vár az én kicsikém.

-    Szia – helyezem óvatosan a fejhájának támasztva a fehér rezgőkkel díszített margaréta csokrot. - Hogy vagy kicsikém? Ugye nem haragszol, hogy eddig nem jöttem? Rengeteg dolog történt anyuval, de akár mi is van az életemben, azt tudnod kell, hogy nekem nálad már soha senki nem lesz fontosabb. Te vagy az egyetlen kapocs a múltamhoz, az én édes kislányom, a mindenem.. – rendezgetem a sírját, leszedem a ráhullott leveleket, kitépek néhány kósza gazt, ami a pár nap alatt, míg nem jártam itt kihajtott, az apró sír mellett.

Leülök a földre, nem érdekel a pad, amit még Jack készített nekünk, az majd jó lesz az esőben, de most hétágra süt a nap. Így közelebb kerülök hozzá, amennyire csak tudok, mert ennél soha nem fogom közelebb érezni magamhoz. Kezemmel a fejfát simogatom, és a virágokat, amik teljes pompájukban virágoznak és ontják illatukat.

-    Hozok mindjárt vizet nektek, hogy sokáig boldogítsátok az én kis Sarámat. Remélem, szépeket álmodsz, nem zavarja meg semmi a pihenésed.

A kezembe veszem a mosolygós barna plüssmackót, aki a fejfájának támaszkodva ücsörög, őrzi a kis hercegnőm álmát, és társa az örök pihenésében.

-    Képzeld megint balesetem volt! Nem, ne ijedj meg, ez most nem olyan, mint amikor téged elveszítettelek, csak egy koccanás. Egy Bambi ráült Nonóra. Alaposan rám ijesztett, majdnem frászt kaptam, ráadásul még egy mókuska is beugrott a lehúzott ablakon. Most otthon van betegállományban. Megsérült a keze, aranyos gézengúz, ha teljesen felépül, elengedem…. Figyelj csak kicsi Sara, arra gondoltam, ide kihozom hozzád, hogy ne legyél egyedül. Itt rengeteg fa van, talán veszek neki egy odú otthont, és valahogy felszerelem az egyik törzsére, hogy maradásra bírjam. És akkor nem lennél egyedül, és én is mindig találkoznék vele, ha jövök hozzád. Akkor már ketten szeretnénk, meg mackó is, mit gondolsz? Szerinted helyes ötlet itt elengedni? Szerintem úgysem talál vissza a régi otthonába. Rustynak hívom - nevetem el magam halkan - ugye találó név a Rozsdás, egy mókusfiúnak?

És van más is – folytatom rövid hallgatás után. - Anyu megismerkedett két férfival is. Nem kell aggódnod, apu helye nincs veszélyben, a szívemben. Oda nem engedek be addig senkit, amíg nem tudom meg, hogy ki az apukád, és miért nem keresett minket. Addig nem kezdünk új életet, míg nem sikerül lezárnom a régit. Pedig az egyik ugyancsak jóképű és kedves férfi. Tegnap este elvitt egy csodás helyre. Olyan gyönyörű tóparti kis pagodában ücsörögtem, amilyent még a filmeken is csak ritkán látni. Nagyon kedves férfi, azt ígérte megvéd attól a gonosz Waltertől. Meséltem rólad, hogy mennyire szeretlek, hogy te vagy nekem a minden, az egyetlen biztos pont az életemben arra, hogy volt múltam. Különben néha még arra is gondolhatnék, hogy talán csak úgy klónoztak engem, és megszöktem valami kísérleti laborból. De te – komolyodok el – te vagy a bizonyítéka annak, hogy valaha szerettem és viszont szerettek. Biztosan boldogok voltunk…nagyon boldogok – bólogatok nyomatékot adva szavaimnak. - Nem nyugszom – törlök ki egy könnycseppet a szemem sarjából – ígérem, nem nyugszom, míg rá nem találok újra a boldogságunkra.

Néhány másodpercig csak ülök a fűben és nézem a nyugodt tájat. A hátunk mögött ugyan ott a szemétlerakat, ahova az elszáradt koszorúkat és virágokat hordják, hiszen ez az ingyenes parcella, de előttünk meghitt nyugodt a táj. A fák alatt elterülős sírok sokaságát, a sok halom mind egy-egy fájdalmat, drámát vagy tragédiát rejt magában. Ez itt a fájdalom kertje, ahova az emberek megnyugvásért járnak. Azért, hogy elhitessék magukkal, ha éltükben nem is tettek meg mindent, most vezekelhetnek, és ha utólag is, de megpróbálják. Ide azért járnak, hogy maguknak szerezzenek belső békét. Elhitessék, hogy aki ott fekszik, megbocsájt, nem haragszik, és immár boldog az öröklétben. Ez a kert nem azoknak kell, akik elmentek a hosszú útra, hanem az ittmaradottaknak. Az ő harcukhoz nyújt segítséget, az ő lelki sebeiket gyógyítja, ha lehajolnak meggyújtani egy mécsest, vagy reszkető kézzel egy csokor virágot helyeznek rá.

-    És egy másik kedves emberrel is barátságot kötöttem. Érdekes volt, miközben a sérüléseket ellenőriztem, amit Bambi okozott, hátulról belerohant Nonóba. Alaposan beütöttem ezt a bolond fejemet, mert Nonó hanyatt lökött. Olyan vidám fickó, mindig nevetésre késztet, pedig híres ember, azt mondják ő a Forma 1 Einstein-ne. Hogy mi az a Forma 1? Valami autós verseny, nem érdekes…. Adriannak hívják, és akár a nagyapád is lehetne. Mindenki odavan érte, az emberek megbámulják, úgy tűnik valóban híres ember. Látod, rajtad és Beckyn kívül már van még két ember, akikkel tudok beszélgetni. Ugye szépen fejlődik anyu?

Leállítom Nonót, és gyalog indulok, a két háztömbbel arrébb, csalogatóan hívogató élelmiszerboltba. Ilyenkor szoktam bevásárolni egész hétre, mert ha dolgozom, megpróbálok a lehető legtovább lustálkodni. Egy forró kávéval olvasgatni az ágyban, vagy megnézni a reggeli híreket, és élvezni a puha takaró ölelő simogatását.

Nem sikerült kiszellőztetnem a fejem a kellemes szellőben. A szomorú gondolatok továbbra is ott motoznak bent. Annyiszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy nem akarok újra belemerülni, de úgy érzem, soha nem fogom tudni elfogadni a tényt, hogy a kislányom egy sírhalom alatt nyugszik. Anélkül került a földbe, hogy valaha is, csak legalább egyszer megpillanthattam volna.

Már nem lázadozok, elvette az isten, biztos tudja mit, miért csinál.

Gonosz voltam, ez érdemlem? De akkor miért őt büntette és nem engem? Azért mert így jobban fáj, adom meg a választ.  Elfogadom, mindent, csak azt nem, hogy még azt az érzést is megtagadta tőlem, hogy csak egyetlen egyszer, egy pillanatra a karomba zárhattam volna. Hogy legalább emlékeznék valamire. A szeme színére, a kis arcára, vagy az illatára. Az érintésre, amit a bőre kiváltott, bármire, amit hozzá köthetnék, de nincs semmi.

Csak egy gazos sírhalom volt, egy elferdült olcsó kereszttel.

Mostanra már rendbe tettem. Az aprócska sírt virágok borítják, és gondosan kigazoltam körülötte is a földet. Jack lerakatott nekem egy padot, így hideg időben is mellette tudok maradni, és télen is elücsöröghetek, ha jól felöltözöm. Kár hogy elvesztettem Jacket. Apám helyett apám volt, hiányzik, de remélem boldog ott ahol most él.

-    Üdvözlöm Sara.

-    Szia! – suttogom elgondolkozva, még mindig a kislányomon jár az eszem. Talán tőle köszöntem el újra. – Jó napot, elnézést, elgondolkoztam – szabadkozom a férfira pillantva.

-    Ugyan, nem probléma. Az imént pillantottam meg, ahogy itt sétál. Láttam nagyon elgondolkozott. Szomorúnak tűnik, gondoltam megállok egy pár percre. Elromlott az autó? – faggat aggodalmaskodva.

-    Nem – mosolygok – tökéletesen működik, csak egy kicsit sétáltam, hogy kiszellőztessem a fejem. Nincs jó napom….

-    Valami gond van? Inkább jöjjek vissza egy másik alkalommal?

-    Nem…dehogy! Örülök, hogy látom.

-    Nem szeretnék zavarni.

-    Nem maga zavar, hanem amit itt belül érzek – sóhajtozom. – Csak szomorú vagyok és magányos. Nincs kedve beszélgetni?

-    Örülnék…

-    Akkor jöjjön fel és maradjon velem egy kicsit – kérlelem oldalra billent fejjel.

-    Látom rosszkedvű – suta zavart mozdulattal nyúl a nehéz szatyorért, és kiveszi a kezemből – majd én felvidítom.

Furcsa jóleső érzés kap el a jelenet láttán. Valószínűleg ez mindennapos lenne, ha nem magányosan tölteném az estéim. Egy gondoskodó férfi, aki figyelmesen elveszi a nehéz táskát, sóhajtozom, és előre engedem a kapuban.

 

Belülről harsány füttykoncert fogad és egy boldogan ugráló viháncoló vörös bundás csillogó szemű pasi!

Na tessék. Férfit akartam, hát megkaptam!

-    Nem baj, ha kiengedem Rustyt? – fordulok mosolyogva a még mindig toporgó férfi felé.

-    Tegyem a torkom elé a tenyerem? – néz riadtan.

-    Nem hinném, hogy szükséges, ha csak nem akarja, hogy odaugorjon és homlokon csókolja.

-    Nem….bár ezt a homlokot még egy rövidlátó mókus is eltalálná.

-    Nem úgy gondoltam- nevetek vele.

Rusty farokfelvágva, vagy inkább kunkorítva szinte kitör a kalitkából, és páros lábbal pattogva köröz körbe-körbe a szobában. Kell neki néhány perc, hogy lehiggadjon.

-    Vacsorázni indultam – szabadkozik mikor gyomra hatalmasat kordul.

-    Készítek néhány szendvicset gyorsan, és van süti is – indulok a konyhába – addig foglalja el magát, barátkozzanak. Esetleg van ott némi szárított kukac meg gyümölcs, bár Rusty nagyon harciasan védi az ő mogyoróját.

-    Mi férfiak, általában hasonlóképp vélekedünk a sajátunkról – vigyorog.

-    Én a gyümölcsre gondoltam…

-    Ja! Én meg nem..

-    Hehe. Gondolom a génjeiben van a raktározás, azért ilyen mohó mostanában. Mindent bespájzol, nem győzöm kidobálni, mert jönnek rá a muslicák.

-    Inkább megvárnám azt a szendvicset. Nem akarok presztízst veszteni, egy fiatal mókuslegénnyel folytatott harcban.

-    Íme tojásos. Hirtelen ezt tudtam, de mindjárt jön még uborkás is.

-    Hűha, ez olyan szép, hogy nincs is kedvem beleharapni. Honnan tud maga ilyeneket?

-    Tanultam, meg kedvelem a vicces dolgokat. Olyan jópofa egy ilyen mosolygós kukac vagy egy dühös krokodil - helyezem elé a másik tányért.

-    Húú, ebbe már bele se merek harapni. Micsoda fogsor!

-    Harapjon a farkába – ajánlgatom.

-    Na, az egy férfi esetében veszélyesebb, mint a fogsora.

Felszabadultan bolondozok vele, még a kétértelmű vicce sem hoz zavarba.

Miután eltüntette a szendvicsek javát, egy újabb meglepő ötlettel áll elő.

-    Ha már szóba került az imént a tegeződés, esetleg visszatérhetnénk rá.

-    Sajnálom, ha megbántottam – szabadkozom.

-    Nem, dehogy. Inkább úgy értettem, hogy ha nem gond önnek se, akkor bár én vagyok a férfi, nem nekem illene ezt felajánlanom, viszont így korelnök lévén esetleg, szóval arra gondoltam, hogy letegeződhetnénk. Úgy mégis csak kellemesebb és egyszerűbb a beszélgetés, mit gondol róla Sara?

-    Bene vagyok! Azt hiszem ilyenkor koccintani szoktak ugye, hogy letegeződjünk.

-    Igen, de ha nincs alkohol a házban, anélkül is megteszi. És ha ennyire mereven ragaszkodik az etiketthez, meg a hagyományokhoz, hajlandó vagyok vízzel is koccintani és pertut inni.

-    Már miért ne lenne itt alkohol?  - kerekítem rá a szemem, és térek át a tegeződésre. – Hát elfeledted, hogy egy pultosnál vagy vendégségben?

Hosszan és jóízűen nevet, aztán elveszi tőlem az üveg pezsgőt, amit az imént cipelt fel, mert akciósan vettem, gondolván a közelgő ünnepekre.

-    Jobb, ha nem a tálcával próbálkozom, még eldobom és beégek itt, egy pincérlány jelenlétében.

-    Kár lenne, mert poharak számát illetően gondban vagyok. Ha ezek eltörnek vagy marad a bögre, vagy üregből húzunk nagyokat.

-    Akkor legközelebb egy különleges limitált darabszámú Red Bullos pohárkészletet fogok hozni.

-    Ennek nagyon örülök. Nem is a poharaknak, hanem hogy lesz legközelebb – figyelem elismerően hümmögve a dugó röptét.

-    A betyárját, hát milyen tervezőmérnök vagyok? – néz rám és nevetve rázza a fejét. – Hogy kiszámoltam már ezt a röppályát? – büszkélkedik.

-    Aah, igen! - meredezek akár csak Rusty szegény, akinek a feje mellett csapódott a falba a parafa dugó – Aki tud, az tud! És nem bújhatunk ki a bőrünkből. A zsenialitás itt is utat tört magának. Csak a festék jött le, vagy a vakolat is?

-    Sara te tudsz gúnyolódni? – vált ő is barátira. – Kislány, hát alaposan félreismertelek. Azt hittem, egy kis nebántsvirág vagy, aztán tessék, egy igazi harci kaktusz!

-    A kaktusz csak magát védi a tüskéktől. Tudtad, hogy egyes népek még meg is főzik? Szegény csak védekezik. A csípős fügekaktusz már évezredek óta stabil alapját képezi a mexikói, és a közép-amerikai étkezésnek. Az USA néhány részén nagy népszerűségnek örven ez a csemege, és igen egészséges. Az aztékok ivóvizet nyertek belőle, és a kemény bőr lehántása után lédús húsából salátát készítettek, vagy kaktuszpálinkát. Egyes fajai hallucinogén anyagokat tartalmaz így rituális célokra is alkalmasak. A kaktuszok többsége Amerikában honos.

-    Te meg honnan szedsz ilyeneket?

-    Fogalmam sincs – meredek magam elé. - Valahonnan előjött a mélyből.

-    Aki szereti a virágokat, rossz ember nem lehet – emeli rám a poharát. – Szia Sara, mostantól szólíts Adriannak.

* * *

És a végére egy személyes dolog!

Hamarosan lesz a születésnapom, és úgy tűnik zsenge korom, és zárkózott életvitelem ellenére is, rengeteg barátom van. Meglepően sokan bejelentkeztek, hogy szeretnék velem tölteni, ezt az utolsó ittenit. Többek közt a volt osztályom, régi táncos, zenés, sulis társak. Valahogy csak elterjedt a híre a távozásomnak, és valószínűleg valahol a volt tanáraimé a dicséret, de összerántják magukat, és egy szülinapi partival egybekötött búcsúestét tartunk. Kicsit elfogódott vagyok az ilyesmivel kapcsolatban, de én leszek az ünnepelt, részt kell vennem rajta. Nem tervezek semmit, majd lesz, ahogy lesz. Az óta a szörnyű hét óta megfogadtam, hogy többet nem készülök izgatottan sem évfordulóra, se bulira, semmire, mert minél jobban vágysz rá és tervezel, annál pocsékabb lesz, bár a hatását elérte, emlékezni fogok rá egész életemben.

 Valahogy össze kellett tennem a dolgokat. Nem akarom, hogy ide feljöjjünk, nagyon el se férnénk. Kibérelni helyet sem szeretnék, ott az erdészlak, de oda busz is kéne, szóval annyira nem akarok elrugaszkodni a valóságtól. Végül apu házára esett a választásom. Ez a tóparti ház nem abban a városban van ahol lakunk, de úgy negyed órára lehetünk egymástól azzal a másik várossal.

A lényeg, hogy ki kell vennem pár napot! Előbb a barátaimmal bulizom, aztán itthon is lesz valami, gondolom, nyolcadika körül beesik a barátom is.

Mivel még mindig nem tudom, mikor távozom, én kicsit az öcsémet is ünneplem. Közben gőzerővel hajtunk a szalagavatós táncukra, mert ugye itt az újabb zsarolási pont - azt ígérted velem táncolod a szólót - és néz azokkal a gyönyörű kék szemeivel a férfi, akiért kész lennék, még meghalni is. Félreértés ne essék, az öcsémről beszélek!:)

Szóval 9-én buli lesz, aztán gondolom, pár napra magával ragad a barátom. Persze lehet, hogy nem, most a megváltozott körülmények között már nem tudok előre tervezni, de valamit biztos fog produkálni. És 19-én meg az anyukámnak lesz a szülinapja, szóval arra gondoltam, legalább egy hetet kivennék. Azért a másik blogomat hoznám, ott vannak előre megírt részek, mert azzal sokkal könnyebben boldogulok még az elején. Nem annyira összetett és bonyolult, mint Kisu története, ahol már eléggé figyelmem kell, nehogy valami fontos rész kimaradjon, vagy pl. a 80. fejezet végén azt írtam, este bejön Jack, pedig hát nem Jack jött, hanem Bradley:/

Szóval figyelnem kell! Csak megjegyzem, hogy egyikőtök se írta meg, szóval átsiklottatok felette, tessék sokkal figyelmesebben olvasni! Nahát!:)

A lényeg, hogy 1 vagy 2 hétig nem leszek, vagy legalább is nem írok komikat, csak részeket teszek ki a másikra, ha sikerül. Szükségem van erre a szünetre, ez a születésnap most nagyon sokat jelen nekem, itt utoljára együtt a családommal, a régi szomszédjaimmal, barátaimmal, a régi megszokott kopott utcákon, jól ismert fák és illatok közt, még utoljára együtt lenni mindenkivel, akiknek számítottam, és akiket szeretek, és elbúcsúzni, tudom, lesznek olyanok – akiktől örökre! Az otthonomtól, ahol felnőttem és majdnem édesanya lettem, a szobámtól, ami rengeteg könnyet és boldogságot őriz örökre. És ha erre gondolok, nagyon nehezen szedem össze magam. Azt hittem majd boldogan hagyok itt mindent, de ahogy közeledik a perc egyre nehezebb. A lényeg, majd beszélek erről is, meg mindenről ami eszembe jut.

Szép estét kívánok mindenkinek.:)

Puszi, Luna

80. rész - Minden bizalomra épül...

Sziasztok!

Megérkeztem végre a következő résszel!:)
Hogy milyen dekoncentrált vagyok, had meséljem el az egyik hét eleji reggelemet! Felébredtem és megkaptam az ágyba a reggeli kávémat meg egy pohár vizet a multivitamin pezsgőtablettámnak. Én meg fogtam és egy laza csuklómozdulattal belepottyintottam a kávémba. Mivel szoros és éber pszichológusi felügyelet alatt állok, és már jött is befelé az árgus szemű doki, gyors kikaptam a kávéból, és beledobtam a vízbe, aztán fapofával a számhoz emeltem a kávém és elkortyolgattam.
Ha adhatok egy jó tanácsot, ne próbáljátok ki!:(
Ez az ízrobbanás rányomta a bélyegét az egész reggelemre!:)

Sara…

-    Volt a biztosítónál? – érdeklődik Mr. Newey kedvesen.

-    Nem…

-    Nem jelentette be a kárigényét?

-    Nem tudtam, hogy kell….Mr. Bradley, tudja a férfi, aki megállt segíteni, elvitette a szerelőhöz, holnap már kész lesz.

-    Igen, nagyon kedves volt tőle. Tudunk egy kicsit beszélgetni?

-    Most dolgoznom kell, csak zárás után. – grimaszolok. Más se kéne Walternek, csak üljek le egy vendég mellé beszélgetni. Nem értékelné, akármilyen híresség is…

-    Mikor zárnak?

-    Egy óra múlva…

-    Rendben akkor megvárom, és haza viszem, ha megengedi.

Hamar elrepült az idő. Mr. Newey iszogatta a kávéját meg a vizét, jegyzetelt, rajzolgatott valami füzetbe és telefonált. Tökéletesen elfoglalta magát.

Műszak végén Becky haza küldött.

-    Menj csak, ne várakoztasd, ma én zárok. Majd visszaadod. – sóhajtozik a felmosóra támaszkodva.

-         Még soha nem volt balesete? – érdeklődik kifelé menet.

-         Nem tudom…..lehet, hogy volt, de nem emlékszem.

-         Az meg, hogy lehet? – bámul rám.

-         Semmit se tudok magamról. – nézek szomorúan magam elé. – Még a nevemet se. Lehet, hogy így hívtak, de az is lehet, hogy nem. Volt egy balesetem, - folytatom kérdő tekintetének, - és az óta nem emlékszem. Teljesem egyedül élek. Semmi emlékem nincs a régi életemről.

-         És nem keresték?

-         Nem tudom – vonogatom a vállam. – Sokan jöttek, mert a fotómat a TV-ben is bemutatták. A rehabilitációs intézet, ahova utógondozásra kerültem, valóban mindent megpróbált a lehetőségeihez mérten. Jöttek, sírtak, megnéztek, aztán elmentek. Egy ember marad csak közülük, ő a barátom lett, az egyetlen ember a világban, aki törődött velem. Nonót, a kocsit is tőle kaptam…búcsúajándék. A munkája egy másik országba szólította.

-         A környéken lakik? – nyitja ki udvariasan az Audi ajtaját.

-         Igen. Egy kis lakást bérelek. Ebben is az intézet segített, van egy kirendelt felügyelőm, egy szociális munkás, aki segít eligazodnom az életben.

-         És ön nem próbált hozzátartozókat keresni? Nem kellemetlen önnek, ha ezekről a dolgokról faggatom?

-         Nem, dehogy. Később én is elmentem a rendőrségre, hogy megkérdezzem van-e olyan család, akik elveszítettek egy korombeli lányt. Akadtak páran, olyanok is, akik a szemmel látható különbözés ellenére is az elveszett családtagjuknak hittek. Az emberek néha mindent megpróbálnak, hogy visszakaphassák azt, akit szerettek és elveszítettek. Csináltattunk DNS-t, persze nem egyezett…

-         Miért nem próbált meg iskolákban keresgélni. Olyan helyen, ahol végezhetett. Maga nagyon ügyes, biztos van valahol egy tabló, vagy egy tanár, osztálytársak, akik emlékeznek önre.

-         Azért nem mert, fogalmam sincs mit csináltam régen. Ezt a pincérkedést, a rehabilitáció alatt tanultam ki. Tudja a lábadozóknak vannak lehetőségeik, igyekeznek elfoglaltságot, munkát biztosítani az újrakezdéshez. Szakmát tanulni, meg valamilyen hobbit elsajátítani, hogy lefoglalják magukat, és ne az ürességen pörögjenek, ami kitölti az agyunkat.

Fáradtan hunyom le egy pillanatra a szemem. Nem tehetek róla, műszak végére hulla fáradt leszek.

-         Fogalmam sincs mit csinálhattam azelőtt, de nehezen szokom bele a fizikai munkába, a magas sarkús rohangálástól, estére mindig megfájdul a lábam, és nem vágyom másra, csak lezuhanyozni és bezuhanni az ágyamba. Vagy egy elkényeztetett kisasszony voltam az előző életemben, vagy még nem erősödött meg a testem a baleset óta.

Vagy jó esetben még a kislányommal lennék otthon, és csak róla szólna az életem. Hiszen csak 4 hónapja szültem, nyilván az is megviselte a szervezetem, csak hajlamos vagyok elfelejteni, mivel nem vár otthon egy boldog csecsemő, teszem hozzá gondolatban.

-         Itt forduljon be, a szürke ház elé. Ott lakom, ahol a mackó néz az ablakból.

-         Más nem várja?

-         Rusty….a mókus! – magyarázok értetlen tekintetének.

-         Nincs senkije?

-         Van egy kislányom. – mosolygok.

-         Igazán és mekkora? – derül fel az arca.

-         Elvesztetem a balesetben. De a sírja megvan! – mosolygok tovább, neki meg az arcára fagy az övé.

-         Örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettünk. – búcsúzkodom riadtan.

Már megint bolondságokat beszéltem. A végén még megrémül tőlem. Ha így is van, nem mutatja.

-         Nagyon jól éreztem magam. – nyújt kezet mosolyogva.

-         Én is. – vallom be.

-         Akkor holnap délelőtt önért jövök és elviszem a szerelőhöz. Kifizetem a munkadíjat, és akkor nem kell a biztosítóhoz rohangásszon. Kihagyhatjuk őket a sztorinkból. Jó lesz így?

-         Persze, legalább nem kell buszoznom. Jó éjszakát Mr. Newey. – szállok ki a kocsiból.

-         Jó pihenést Sara.

Megvárja, míg kinyitom az ajtót és belépek a lépcsőházba.

Mikor kikanyarodik az utcából, nem veszi észre a pár kocsival arrébb parkoló fekete, lesötétített autóban ülő férfit. A férfi sem őt nézi. A szemben lévő ház ablakait kémleli. Mikor felkapcsolódik az elsőn a villany, megjelenik a lány és beveszi az ablakban ücsörgő medvét, elmosolyodik.

Jó éjt Sara, suttogja, és lassan kigördül a szűk utcából.

Kimi..

Felsejlik előttem egy jelenet. A német futam előtt kilátogattam az atyáékhoz. Krisztina napkor, az atya szerint akkor tartják Magyarországon. Elmentünk mind, hogy virágot vigyünk Kisu sírjára. Anyu legalább egy kicsit kimozdult, mostanában csak a kórház udvarán sétálgat. Vacsora után Fritz oda sompolygott a közelembe, és mondott valamit, gondolkodom el.

-         Mintha Krisztit láttam volna néhány hete. Nem ismert meg, de Istenre esküszöm… határozottan állítom, hogy ő volt…Kriszti. – valami ilyesmit motyogott.

-         Mi? – meredtem rá felhúzott szemöldökkel. Szegény jó Fritz, már nagyon fáradt lehet, ha ennyi alkoholtól is delirál.

-         Mondom Krisztit láttam. Átengedett az úton, aztán meg idejött és gyertyát gyújtott a sírjánál.

-         Miii? – most már a számat is eltátom kissé, annyira meglep a mondandója.

-         Hallgass már fiam. – tolja odébb az atya. – Szegénynek már nagyon sok a munka itthon egyedül. Azért is vagyok többet vele, meg már sokkal jobban van a mi kicsikénk. Majd kipiheni magát, holnapra már jobban lesz. Fritz nagyon szerette Krisztit, és lelkiismeret furdalása van, mert eleinte, kicsit fúrta a lányt, amiért az minden munkáját elvégezte helyette. Attól félt, a végén még munka nélkül marad.

Merengésemből Hanna hangja zökkent ki.

-         Beszélni szeretnék veled Kimi. - ül mellém.

-         Neked bármit. – mosolygok rá.

-         Még nem is kértem…

-         Neked nem is kell…

-         A kislányról, Kikiről van szó…

-         Igen? – komorodok el.

-         Mi a terved vele?

-         Még nem döntöttem el. Miért?

-         Nem szeretném, ha intézetbe adnád.

-         Mi? – meredek rá.

-         Arra gondoltam, én megértem, hogy haragszol Kisura és, hogy nem akarod a gyereket látni, mert mindig arra emlékeztet, amit el akarsz felejteni,… szóval mi elvállalnánk. Szerettem Kisut, a barátnőm volt, és mégis csak az ő gyereke, nem kerülhet intézetbe idegenek közé.

-         Te…ti magatokhoz vennétek a kicsit? – hüledezve kapkodom egyikről a másikra a fejem.

-         Igen! – bólint Hanna, míg Seb zavarodottan pislog a tekintetem alatt.

-         Te is? – meredek a németre.

-         He…hát nézd, ő mégiscsak Kisu lánya. Nincs abban semmi rossz, ha az ember segíteni akar egy árva csecsemőn. – nyivákol zavarodottan.

-         Nincs…persze… - lehelem. – De annyi árva gyerek van…

-         Nekünk csak ő kell! Majd mesélek neki az édesanyjáról.

-         Rendes tőled Hanna.

-         Akkor?

-         Nem volt szándékomban intézetbe adni. – mosolygok rájuk fájdalmasan.

-         Nem?

-         Nem! És mivel képesek lennétek magatokhoz venni, ezért most nem sértődöm meg, hogy ilyen rohadt, érzéketlen fasznak gondoltok. Bármi is történt, Kiki nem tehet róla.

Sara…

Rusty egyre bátrabb és rakoncátlanabb. Reggel korán kelek, mielőtt még megérkezne hírhedt vendégem, mosok egy adagot, és gyorsan kitakarítok. Nehogy már valahol találjon egy porcicát itt nekem. Rusty szabadon bóklászik. Remélem nem volt vakmerőség elengednem, a ketrecben már idegesség nélkül tűrte a simogatásom és az érintésem. Minden esetre elteszem a magocskáit és a gyümölcsöt, ha megéhezne, korgó pocakkal talán sikerül haza csalogatnom a ketrecébe.

Jól érzi magát, a tiszta ruhákon ugrál, és egyensúlyozva füttyög. Úgy veszem észre, nem szeret egyedül lenni, jön utánam, akármerre megyek és teszem a dolgom a lakásban. Közben megnéz és megfogdos mindent, sőt ami megtetszik neki meg is rágcsálja. Mikor a ceruzáimra kerül sor, gyorsan elpakolom őket és kiveszem a szén rudat a méltatlankodó, dühösen kurrogó bundás kezeiből.

-         Jobb, ha szót fogadsz! Ha ezt elfogyasztod, a héten nem fogsz pottyantani, aztán fájni fog a pocakod! – dorgálom szelíden és a kezébe nyomok egy fakérget. – Ez itt a neked való csemege!

Pár napja hoztam fel, mert megtetszett a mintázata. Egészen különleges repedések futottak a kéregdarabon.

A kaputelefon hangjára meglódul a szívem, sietek beengedni az érkezőt.

Vidáman a szokott mosolyával, kicsit zavartan érkezik.

Miután belép, azonnal felmérheti az aprócska lakásomat. Az első, akivel szembe találja magát, a felháborodott Rusty, aki úgy érzi betolakodó hatolt az odújába, és most dühödten toppant, és füttyög, a riadtan álldogáló vendég előtt.

-         Úgy látom, már remekül érzi magát.

-         Igen, elég otthonosan mozog a dolgaim között. Úgy tűnik, a sajátjának érzi a lakásom.

-         Hát…remélem nem egy vérmókus.

-         Én is… - bizonytalanodom el. - A mókusok harapnak?

-         Általában nem tartják őket házőrzőként, legalább is Angliában, de gondolom, ha nem tetszik nekik valami, ők is kinyitják a szájukat.

-         Akkor csak óvatosan. Mi is a szakmája? Remélem nem orvos?

-         Miért, ha az lennék?

-         Nehogy leharapja az egyik ujját.

-         Mérnök vagyok.

-         Azok elvannak 9 ujjal is.

-         Meg autóversenyző is.

-         Nahát! Mégis belém futott? Ért már végig versenyen?

-         Nahát? – néz végig mosolyogva. - Az előbb még olyan kedves volt Sara.

Elrohant az idő, olyan kellemesen telt ennek a bizalomgerjesztő, mosolygós arcú férfinak a társaságában. Minden mondatával megnevettetett. Nem kér se kávét, se üdítőt, így csak ülünk a kanapémon és beszélgetünk.

Világjáró, nagyon értelmes, művelt férfi, ahogy belemelegedett a beszélgetésbe, csak mesélt és mesélt, távoli helyekről, szokásokról, kellemes és kellemetlen szituációkról, amik vele történtek, a különböző országokban.

-         Nagyon érdekes élete van Mr. Newey. Irigylem, amiért ilyen sok helyen járt. Én is nagyon szeretnék…. – sóhajtozok.

-         Miért nem próbál elhelyezkedni valamelyik csapatnál? Biztos felvennék, maga rendkívül ügyes. Ezek a kávék a V.I.P. vendégeknek nagyon bejönnének. Fellengzős öntelt társaság, csak a külsőségek számítanak nekik. A Forma 1-ben rengeteget utazhatna.

-         Igen, jó lenne. Kár hogy nincs hozzá bátorságom. – sóhajtok mosolyogva.

Rusty befogásában hathatós segítséget nyújtott. Nevetve üldöztük, a kis füttyögő szabadságharcost, végül csak a pocakja csalta vissza a helyére.

-         Igen…azt mondják, a férfiakat a hasukon keresztül lehet megfogni. – mosolyog Mr. Newey, és elégedetten zárja rá a ketrec kallantyúját, a mindenről megfeledkező, nassoló mókusfira.

A műhelyben már ott várakozik rám régi fényében az én Nonóm.

Hát szia! – simogatok végig a karosszériáján. – Kicsi Nonó,  hát itt vagy? Nahát, milyen csinos vagy előröl, és még formásabb kis hátsót kaptál! Szebb lettél, mint újkorodban, olyan sportos! Már nagyon hiányoztál nekem!  – simogatom mosolyogva.

Úgy duruzsolok neki, mintha értené. Annyira örülök, hogy újra itt van nekem, hiányzott, megszoktam, hogy mindent belepakolok, ott van és biztonságot ad.

És pillanatok alatt eljutunk vele a kislányomhoz. Már két napja nem voltam nála. Mióta megtaláltam, és önálló vagyok, ilyen még nem fordult elő. Szégyellem magam. Rossz anya vagyok ez nyilvánvaló. Talán ezért is veszítettem el, mert felelőtlen voltam és nemtörődöm. Ha jobban vigyáztam volna, biztos minden másképp történik.

Holnap szabadnapos leszek, az lesz az első, hogy kimegyek hozzá, és elmesélem neki mennyi minden történt az anyukájával, és azt is, hogy megismertem két fantasztikus embert.

Mr. Newey kifizette a számlát, gondosan bepötyögte a mobiljába a telefonszámomat, aztán mindketten mentünk a dolgunkra.

Ma bejön Bradley egy kávéra. Már nagyon várom…

Érdekes hét van a hátam mögött.

Kezdődött a fura kávémmal, aztán jött a dilidokim, hogy főzni kéne valamit, mert ha ketten leszünk kint, vagy étterembe megyünk minden este, és ő biztosan fáradt lesz, vagy az egyikünk megtanul főzni!:/ És szerinte a lecsó, - ami már fantasztikusan megy nekem, - nem elég egy férfi életben tartásához!:/

Elmentünk hát vásárolni, és gombapörköltet főztem, ami hihetetlen, de fantasztikusan sikerült! Úgy készítettem, ahogy a dédike, vágtam bele 3 hegyes paprikát, mert szeretjük az erőset, és a végén, mikor már elkészült, szórtam rá egy kis lisztet, és belekevertem egy nagydoboz tejfölt. Azt hiszem, ő is valahogy így készíti! Kétszer is ettünk belőle, és egy elégedett dilidokival vágtam bele a napba. Hogy milyen volt, majd elmesélem egy másik alkalommal. Egyszer Porcica azt írta nekem egy napjáról, hogy ez egy tökéletes nap volt!:)

Akkor még nem tudtam milyen is lehet az, de most már tudom! Nekem ez a nap volt tökéletes, érzelmeket, lelkivilágot felkavaró, de tökéletes!

Nem boldog voltam, mint amikor a barátommal töltöm az időm, hanem elégedett! Valami nagyszerű dolgot cselekedtünk mi ketten a dokival, és már érzem milyen lesz, ha majd pszichológusként sikerül valakinél valami jó áttörést elérnem, igen! Soha ne mond azt semmire, és senkire, hogy reménytelen!:)

De így is elég zakkant vagyok, tegyük inkább el ezt a történetet is egy későbbi időre….

Befutottak a nővéremék, és kiparancsoltak az ágyból. Öltözzek kényelmesen, mondta a doki, vegyek farmer rövidnadrágot, meg pólót és indulás. Nem értettem, mondom miért pont farmer sortot? Ő meg, azért mert abban tetszel! Egy ilyen idiótával lakom együtt!:)

Megint fel Pestre, és akkor jött a meglepetés! A Szigetre mentünk! Bizony!

Mindig szerettem volna kimenni a fesztiválra, de valahogy soha nem volt jó az időzítés. Vagy pénzünk nem volt rá, vagy bátorságom, hogy emberek közé vegyüljek. És most ott voltunk, mind! Mondtam, oké dobjuk össze a jegyek árát, ott volt ugye a Tomi, meg Kakukk, a sógorom, Nyurga, a doki meg mi négyen lányok.

Nem engedték, mindent a nővérem, a táncos barátnőm meg a doki fizettek.

Tudom, ebben volt egy kis mézesmadzag is, mert az óta a hét óta, nem voltam táncolni, semmit nem teszek, ami azelőtt kitöltötte az életem, se tánc, se zene, mintha meghalt volna a lelkem egy darabja, úgy érzem. Ez persze kívülről nem látszik annyira, mert nagyon igyekszem, csak az látja, aki velem él, és tudja, hogy azelőtt, ahányszor elsuhantam a zongora mellett, valamit lekalimpáltam, és néha úgy is veszekedtünk, hogy a zongorához rohantam, ütöttem pár akkordot, hogy énekelve, és dalolva ordítoztunk.:) Ez különösen a Tomival meg a lányokkal volt buli, mert mindig nevetés a vége. De anyu felfújt arcát is jó volt olyankor látni, mikor benne maradt a kioktatás, elhessintett az arcáról egy kóbor mosolyt, és dalolva rikoltozott velem tovább.:)

Rég volt, ma már olyan távolinak tűnnek ezek. Pedig nem akarom, hogy kihaljon a hagyomány!

Szóval mesélni kezdtek a lányok, hogy egy kínai vagy hongkongi kung-fu sztárral buliztak, akinek a filmjeit is láthatjuk. Két barátjával volt itt titokban, és nagyon gáláns volt. Berúgott két pohár pezsgőtől, és sugárban hányt, de aztán kijózanodott és reggelig bulizott velük.

Azt mondták, átléptük mind a ketten a bűvös határt! Ez ugye összegben érthető, és csak ritkán sikerül, a híres hatjegyű szám.

Mondtam, nahát, és mennyivel? Egy ezressel?

Ők meg nagy undokul, nem, még egyszer a felével!

Hát ez azért már nem semmi, még így a Forma 1 után sem. Tehát ők fizetnek, mert van, aki lazsál, és nem akar dolgozni, pedig mindenki visszavárja. Ez ugye én vagyok!

Akkor meg a doki is nekikezdett, hogy a harmadát ő fizeti, mert ingyen lakik nálam, még a rezsibe se engedem beszállni, és ez szégyen. Mondtam neki, ne pörögjél, 24 órás ügyeletben vagy mellettem és nem fizetek érte. Nekem csak jó, ha mellettem vagy mostanában.

Azt se értettem, hogy sikerült jegyet szerezzenek, de aztán mondták, hogy van nekünk egy aranyozott névkártyánk, már nem emlékszel…?

Emlékszem, még nem meséltem el, mert ez egy érzékeny veszélyes téma, de egyszer majd elmondom, mert életem egyik legfurább és legnagyszerűbb éjszakája volt!

Szóval kaptak jegyet, és bementünk az Imagine Dragons koncertre. Hát mit is mondhatnék! Együtt énekeltünk velük, beénekeltünk rendesen a Tomival, a kedvencem a Demons, szóval csodás volt. És nem csak a koncert, hanem a hangulat, a rengeteg bolondos fiatal, a világ minden tájáról. A sárban dagonyáztunk, és buliztunk és annyit, de annyit nevettem. Ott minden volt, amit csak el tudtok képzelni. Töltött kenyértölcsért ettem, amit megpróbálunk majd otthon előállítani, mert a nővéreméknek is nagyon bejött!

Vittünk váltás ruhát, mert olyanok voltunk, mint a dagonyázó malacok, és egy ismerősünknél öltöztünk át fent, és még hazafelé is teljesen el voltam varázsolva. Nagy szükségem volt, egy ilyen napra, azt hiszem!

Aztán értesítést kaptunk, hogy megérkeztek a Luca bútorai. Hamar kellett cselekedni, apu összetrombitált néhány izmos férfiembert az edzéséről, anyu megbeszélte a szomszéd bácsiékkal, hogy amíg átrendezzük a kislány szobáját, felvisszük hozzájuk a hegyre.

Én mentem a Volvo terepjáróval, mert Mogyi, (Mogyoró) a kocsim leér a hegyi úton.

Egy körforgalomba mentünk, közben a Hupikék törpikék dalos kazettát daloltuk tele szájjal, a Lucával, mikor hátulról belénk jött egy kocsi. Egyszerűen nem várta meg, hogy elmenjek előtte a körforgalomban, hanem kihajtott és nekijött a kocsi hátuljának. Nagyon meglepődtem, hirtelen nem is tudtam mit kéne tennem. Leálltam, és akkor egy nagydarab kigyúrt pasi kiugrott egy kis kocsiból és felénk indult tajtékozva. Ordítozott, hogy az én hibám, mert direkt lassítottam és azért jött a hátuljába a terepjárónak. A megszólítás, az úgy baszlak szájba te büdös szőke kurva volt, és akkor már ott állt az ablaknál. Valamiért ráéreztem és lenyomtam a gombot, az ablak meg kezdett felmenni, így nem tudott beköpni, csak az üvegre. Még annyit mondtam, hogy nem hinném, hogy ez megtörténhetne, mert akkor már a kapd be a faszomat, szétbaszom a pofád és egyéb nyalánkságok hagyták el ordítva a száját.

Ettől teljesen bekattant, ha még lehetett fokozni.

Micsoda? Visszaugatsz? Visszapofázól nekem? Elkezdte ököllel püfölni a kocsit, meg rugdosni ahol csak érte, és ha kiszedlek, szétbaszlak meg hasonló kedveseket üvöltözött.

Szegény kislány elkezdett sírni, hátulról a nyakamba ugrott, úgy szorított majdnem megfujtott, közben meg kiabálta, anyu, anyuci segíts! Annyira megvoltam rémülve, csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy lezártam a kocsit, és ültem ott hülyén és bámultam rá kifele, és öleltem a kislányt ahogy tudtam, és mondogattam, hogy ne féljél nincs semmi baj... Attól féltem betöri az ablakot.

Ordított, hogy miből van neked ez a kocsi, te büdös kurva, hány faszt szoptál érte? Úgy éreztem, azt sérelmezi, hogy egy terepjáróval vagyok, míg ő egy kisebb autóval.

Közben megállt pár autó, de leginkább nők voltak kisgyerekkel, meg egy idősebb házaspár, ahol a férfi kiszállt szegénykém, hogy csitítsa meg segítsen, de annak is nekiment.

Annyira rémült voltam, hogy semmi se jutott eszembe, aztán mikor a kislány zokogni kezdett, meg az anyukája után sírt, kicsit magamhoz tértem. Mondtam neki, üljél vissza Luca, nincs semmi baj, kösd be magad, elmegyünk a rendőrségre, ha utánunk jön, majd ott lefogják, nem lesz semmi baj.

Olyan hülye voltam, hogy az eszembe se jutott, hogy én hívjam ki a rendőrséget, csak menekülni akartam. Szerencsére megtette valaki más.

Közben meg azt figyeltem, hogy egy fiatal nő ült mellette a kocsiban, és közönyösen rágyújtott egy cigire, és figyelte, ahogy őrjöng velünk a pasija.

Döbbenetes volt, az meg még inkább, hogy visszarohant a kocsijához, kikapott egy baseball ütőt és azzal rohant felénk. Megpróbáltam elindulni, de hirtelen totál elfejtettem mindent. Nem akarom most leírni, hogy a szívem a torkomban dobogott, hogy ömlött rólam a víz, meg halálfélelmem volt, egy zokogó kislánnyal a hátam mögött, de így volt.

Valahogy sikerült beindítanom a kocsi, mikor megérkeztek anyuék, mert már mentek a bútorokért. Azt mesélte apu, hogy mikor meglátták a kocsit meg az őrjöngve hadonászó pasit, először ledöbbentek, anyu persze szegénykém sírni kezdett, hogy úristen mi van a Lunával, pedig nem lenne szabad neki idegeskednie. A dilidokim meg még mielőtt megálltak volna kipattant a kocsiból, és rohant hozzánk.

Én már csak azt láttam, hogy egy irtó nagy koppanás, amitől én is felsikoltottam, és a pasi arca felkenődik az ablakra, amit már totál teleköpködött. Olyan nevetséges látvány volt, még abban a helyzetben is, a kimeredt szemeivel, olyan volt, mint az a szarvas aki beesett hozzánk, és engem nézett amíg meghalt. Az arca meg elnyomódott, és nyitott szájjal őrjöngött, mintha ki akarta volna harapni az üveget és ez is engem bámult a kimeredt szemeivel meg a nyálát fröcskölő mocskos szájával. De mögötte ott volt a doki, akin már nagyon látszik a heti 3 kung-fu edzés, és kicsavarta a karját, felnyomta a kocsira és ordította, hogy egy kislányt ijesztgetsz te köcsög geci!

Apu, meg a rendőrség egyszerre érkeztek. Akkor már szegény kisöreg is ott volt, annak is bevert egyet. Megbilincselték, és kérték, hogy szálljunk ki, de nem tudtam. Csak ültünk a Lucával, ő ölelte a nyakam, én meg néztem rájuk totál hülyén, és nem mertem kinyitni az ajtót. Hogy miért? Nem tudom, totál lefagytam, azt hiszem, csak a földön elhagyott baseball ütőjét néztem és remegtem.

Anyut nem engedte kiszállni a két bútorcipelő barát apu kérésére, és ez jó is volt így.

Ott aztán apu húzta fel magát. Nagyon ordított, én vagyok az ügyvédje, - mármint nekem, - és én vagyok a károsult, az én autóm, te drogos mocsok még a gatyádat is elperlem!

Apunak elég magas beosztású barátai vannak, a Peti meg a városi, meg a megyei nyomozóknak tart tréninget, és felhívott valakit, akik meg is érkeztek két civil autóval, és elvitték a pasit.

Akkor meg a nője kezdett hisztizni, hogy az én hibám, miért szóltam neki vissza, és ez annyira döbbenetes volt, hogy nem is tudtam mit mondani csak bámultam rá.

A doki jött és valami olyant mondott, magát egy kicsit se sajnálom, azt fogja majd kapni, amit megérdemel, és lesz min gondolkozzon a kórházban!

Hát valahogy átkerültünk anyu mellé. A kocsit lefoglalták, hogy bűnjel, mert elég rendesen összeverte, meg rugdalta, és teleköpködte. A doki haza vitt minket, és a Tomiékra bízott, akik a Luca szobáját pakolták ki közben.

Szegény kislányt az anyukája próbálta megnyugtatni, és mire haza mentek, egy picit már jobb kedve volt. És mikor meglátta az új szobáját, a sárkányos ágyat, meg a tündéres szekrényt, és még a doki vett neki egy világoskék szőnyeget, amin egy hold van és rajta egy mackó alszik, és körülötte mindenütt csillagok, csak úgy sikongatott a boldogságtól. Remélem hamar túlteszi magát a történteken, nem marad meg benne úgy mint bennem. Azóta is pakolászza a szépséges lányszobáját, amit azért adtam neki most oda, mert nem tudom, hogy karácsonykor hol leszek. Most meg még van idejük az anyukájával a szünetben csinosítani.

Én meg eldőltem, és reggelig aludtam. Hiába ébresztgetett anyu meg a doki is, hogy egyek valamit, nem voltam hajlandó felkelni, lehet, hogy a nyugtató is hatással volt rám, de nem akartam mást, csak aludni és elfelejteni, hogy megint sikerült találkoznom egy barommal.

Aztán írni próbáltam, de minden gépet tönkre tettem, hát ez van!:/

Egy újabb felejthetetlen hetet tudok a hátam mögött.:/ Ami jó, hogy megint csak szereztem, nem kevés anyagot a történeteimhez!:/

Holnap hozok a másik blogra részt, ide pedig szerdán és szombaton fogunk érkezni!

Ha jó így nektek, akkor kellemes hétvégét és jó olvasást!

Puszi, Luna