32. rész - Isten éltessen engem....

Sziasztok!

Íme az újabb fejezet! Nem ígérhetek semmit, talán jön még a jövő pénteken is, de az is lehet, hogy nem...

Igyekeznem kéne és vidámabban akartam befejezni, de már kicsit így is hosszú lett! Kicsit csúszásban vagyok, mostanság kellene, a mikulásos rész jöjjön, ami az egyik legfontosabb nap lesz a történetben, vagyis ettől a naptól kezdődik majd minden...J

Ezt a részt Dee-nek ajánlom. Szeretnék köszönetet mondani a kedvességéért, az állhatatosságáért és az erőszakosságáért is!J

Biztos vagyok benne, ha végig olvassa, érteni fogja.....

Puszi mindenkinek, Luna

Kriszti…..

-      Gyere picikém! – teszem a helyére senor Pezot. – ugye már tele a pocakod? – cirógatom meg az akváriumban a csüggedten kifelé bámuló gombszeműt.

Sóhajtva fekszem végig az ágyamon. Nem csinálok semmit, így telnek a napjaim, mióta kijöttem a kórházból, édes semmittevésben.

Csak az állatokkal kommunikálok. Elutasítok mindent és mindenkit. Főleg őt!

Visszaköltöztem ide, itt még elégedett voltam, ha boldog nem is. Itt még voltak álmaim. Most semmim sincs, csak az üresen kongó lelkem.

Nem akarok szembenézni semmivel, nem akarom, hogy zaklassanak, se az atya, se Lotte, se ő. Mindenkit elüldöztem magam mellől, senkivel se állok szóba.

Néha eszem ezt-azt, de csak azért, hogy ne kezdjen magyarázni. Inkább teletömöm magam azzal, amit behoz a szobámba, aztán kihányom. Nem marad meg bennem semmi, képtelen vagyok legyűrni jó étvággyal, akár egyetlen falatot is.

Már nem próbálkozik. Végre megértette, hogy nem akarom!

Békén hagy, közli, ha van valami, de nem akar a közelembe jönni.

És Lotte se jön már….

Jönni akart, de nem engedtem, nem kell….senki még ő sem.

Akkor azt mondta, kérlek Kriszti, ha valami kell, ha szükséged van valamire, ha már érzel magadban elég erőt, hívjál fel és beszéljünk. Ne zárkózz be, ne temetkezz a fájdalmadban. Tudom, hogy most fáj, hidd el tudom, mit érzel, én is átéltem hasonlót, de ne akarj te is egy intézetben kikötni. Ne lökd el ezt a fiút magadtól, néz rá, lásd már végre meg, hogy ő is szenved. Neki is fáj, az ő gyermeke is volt. Még csak nem is sejti miért haragszol rá, mert nem árulod el neki, és nekem is megtiltottad. Kérlek beszélgessünk Kriszti.

Megígértem neki, persze bármit, de aztán valahányszor hívott csak néztem meredten a villogó kijelzőn a nevét és nem mozdultam. Nem tudtam….nem ment.

Ő meg csak hívogatott és üzengetett minden nap. Nem adja fel, nem fordul el tőlem. Állhatatosan, sőt erőszakosan próbálkozik újra meg újra.

Aztán üzeneteket küld….minden nap egyet…. Itt a tegnapi is, csak nézegetem.

„Nem baj csillagom, ha nem veszed fel! Majd megteszed, ha már kész vagy rá! Én itt vagyok, ha beszélni akarsz velem, csak írj! Itt leszek minden nap és várlak…”

Könnyezve olvasgatom a sorait, mégsem tudok….képtelen vagyok válaszolni!

Nem szívesen gondolok vissza a kórházban töltött első óráimra. Az első riadalomra, hogy hol is vagyok, aztán az orvos megnyugtató szavai, meg Hanna aggódó kedves mosolya. Akkor még nem tudtam….Seb miatt aggodalmaskodtam, de Hanna megnyugtatott, hogy jól van.

Aztán Ajax miatt idegeskedtem, de megnyugtatott, Fürtös már haza jött, biztosan Ajax is otthon lesz hamarosan. Majd átnézek, és ha meglátom, haza viszem, csak ne aggódj mosolygott a könnyei felett, és a kezemet simogatta.

Nem értettem miért? Nem értettem miért van mellettem, ahelyett hogy a szerelme ágya mellett ücsörögne. Aztán jött egy orvos és sűrű torokköszörülés közepette megkérte Hannát hagyjon kettesben minket, és akkor mellém ült és szomorú de érzéketlen közönyös hangon tájékoztatott arról, hogy anyuka voltam. Itt volt a szívem alatt egy kisgyermek, az én picikém. Itt verdesett az aprócska szívecskéje, az enyém mellett…..de a pici szíve elfáradt, és már nem ver többé. Elment….meghalt mire beértek velem a kórházba.

-      Mindent megpróbáltunk de sajnos nem tudtuk megmenteni a magzatot. Fogadja őszinte részvétem. – néz rám fáradtan.

Hallgatom, meredten nézek magam elé. Van erőm nem mozdulni, van erőm kibírni, hogy ráüvöltsek, ne nevezze így! Az nem magzat, hanem az én egyetlen picikém. A kisfiam vagy kislányom! Egy emberke volt, itt a szívem mellett. Vér a véremből, hús a húsomból, dübörög a Bibliai idézet az agyamban. Nem magzat, hanem a mindenem!

Megrázom a fejem, nem ne küldjön be senkit, egyedül akarok maradni. Sokáig fekszem mozdulatlan, karomban infúzió meg vér folyik, de nem érdekel, semmi sem érdekel. Az egész olyan akár egy rémálom. Biztosan kaptam valami nyugtatót, mert egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy kimutassam végre, mit érzek. Nem tudok sírni. Csak fekszem ott akár a saját ravatalomon…..

Akkor se mozdulok mikor bejön. Riadtan sápadtan remegő szájjal hajol fölém. Szinte meg sem mer érinteni, végül az arcomhoz simítja a tenyerét. Nem akarom, nem akarom, hogy itt legyen, hunyom le a szemem, és hagyom, hogy a könnyeim végig csurogjanak az arcomon, és a párnára potyogjanak. Nem érdekelnek, se a könnyeim, se Ő!

De nem hagy nyugton, muszáj valamit mondanom.

Persze, Ajax, jut eszembe hirtelen a kutya. Megnyugtat, semmi baj, hallom már megvan. Akkor igaza volt Hannának, talán valóban haza ment szegény. Őt is verték….- összeszorítom a szemem, nem fogok sírni előtte.

Meg kell szólalnom, mert nem megy el magától. Muszáj eltaszítanom szavakkal. Hát akkor legyen, bármit….csak menj már innen. Rosszul vagyok már a jelenlététől is, és megőrülök az illatától. Nem akarom, hogy itt legyen, miért nem érti meg a néma segélykiáltásomat? Miért nem hallja meg a kérésem? Miért nem könyörül már rajtam?

Lotte érkezése szakítja át a gátat. A hangja hirtelen visszavisz a múltba, mikor a nagyi fölém hajolt és kötözgette a térdem, mert a fáradtságtól elestem biciklivel haza felé az úton. Bevackolt nekem a kemence padkára, betakargatott és addig simogatta a homlokom dolgos, ráncos kezével, amíg elaludtam. Nem tartott tovább néhány pillanatnál, de nekem azok a pillanatok voltam a legcsodásabbak életemben.

Halkan sikoltok, még van annyi kontrollom, nem akarom, hogy az ott kint meghallja és bejöjjön. Lotte nyakába vetem magam, és minden fájdalmam kizokogom magamból. Szegény riadtan ölelget, azt se tudja, hol érintsen meg. Nem érdekel a fájdalom, nem számít, hogy a véraláfutásos, horzsolt testemhez ér. Jó hogy fáj, legalább még tudom, hogy élek! Csak fájjon! Megérdemlem, nem vigyáztam rá eléggé, nem tudtam megvédeni, ahogy velem tette a nagyi.

Amíg fáj, addig érzel, addig dobog a szív….a magányos szívem, aminek már nincs aprócska visszhangja…..

Egész idáig egyetlen könnycseppet sem ejtettem. Annyira ledöbbentett ami történt, és a hír, hogy édesanya lettem volna, annyira kétségbeestem és megzavarodtam, hogy nem tudtam sírni, csak égő kimeredt szemmel bámultam a világba, ahogy akkor mikor apám elvitt a falumból és Gonoszka futott utánunk.

Lotte kedves hangja lassan megnyugtat. Megígértetem vele, a szavát veszem, hogy nem árulja el. Nem akarom, hogy tudja, miatta vertek meg…..miatta ölték meg a gyermekem…..

Kimi….

Most már belátom hogy nem volt jó ötlet. Addig erőszakoskodtam vele, amíg felhoztam a nappaliba. Egyszerűen nem tudom, mihez kezdjek vele. Már két hete történt, az a szörnyűség, és ő bezárkózott a saját világába, és egyszerűen nem hajlandó előjönni.

Nem fogom hagyni, nem akarom elveszíteni őt is. Elég volt a gyereket. Istenem, miért? Csak egyetlen aprócska gyereket szeretnék, másnak jön, pedig nem akarja, én meg…. Könyörögtem hozzád, hogy vigyázz a kedvesemre, de azt nem gondoltam, hogy gyermekemért is kellene…..

Hát tényleg ennyire szar ember vagyok? Nem érdemlek családot? 

Nem fogom hagyni, hogy eltaszítson magától, ha kell, harcolni fogok érte, még ellene is!

Talán ez a nap….talán ma elmozdul végre….talán eszébe jutok…! – reménykedem.

-      A te hibád! – csattan a hangja. – Hol voltál? Miért Seb volt mellettem? Minden a te hibád! – kiabál.

Olyan hirtelen ér a hangja, hogy reagálni sem tudok csak dadogok a váratlan támadástól.

-      Mi? Mit beszélsz Kriszti? Nyugodj meg….

-      Te csak ne nyugtatgass engem! Tudom mit beszélek, nem vagyok őrült! – liheg valóban őrültként. – Miattad halt meg a kicsikém, megölted Te gyilkos! – söpri le felém az asztalról a poharakat. Lángoló tekintettel mered a milliónyi üvegszilánkra.

-      Mi? Mi bajod te hibbant tyúk? – rázogatom le magamról a vizet és a szilánkokat. – Miért az én hibám? Talán én mentem a kiserdőbe? Te voltál felelőtlen. Miért nem tudtál itthon maradni a fenekeden? – hergelem fel egyre jobban magam. - Miért kellett neked vizitelned? Hívtalak nem? Szinte könyörögtem, hogy gyere velem, de te nem! Ha eljössz, most itt lenne velünk..…ott lenne a hasadban a gyerekem! Az én gyerekem is volt nem csak a tiéd, te önző picsa!

Remegek az idegességtől. Az eddig visszafojtott rémület és fájdalom most tőr felszínre belőlem….a lehető legrosszabb helyen és időben.

Bántom….bántani akarom. Vaktában vagdalkozom, mert remélem, hogy ettől majd kevésbé fáj, vagy legalább történik valami elmozdulás, ebből a lehetetlen helyzetből, amit már nem tudok tovább kezelni, amivel már nem vagyok képes tovább megbirkózni.

-         Igen.…igen, mondjad csak! – vág bele a képembe. – Mond ki, mond már ki végre, merd végre kimondani te gyáva féreg…- ordít vissza.

Provokál, akarja, hogy bántsam, és én belefutok a csapdájába. Szomjazza a szavaim, kimeredt szemmel eltátott szájjal lihegve hallgat, és én nem fogom többé vissza magam.

-         Igen is a te hibád! – üvöltök. – Te ölted meg! Megölted a gyermekemet! – fröcsögöm. – Elvetted tőlem még az örömöt is. Még annyi se jutott nekem, hogy egy picit örüljek neki, mert te inkább megveretted magad! Te inkább Sebikével andalogtál, ahelyett hogy eljöttél volna velem. Mexikóban senki se rugdalta volna ki belőled a fiamat!

Valami elpattant bennem, és már nem érdekel semmi. Lihegve várom a visszavágást, az őrjöngést, hogy nekem ugrik végre, és végig karmolja az arcom, vagy a pofámba köp…..bármit, csak történjen már végre valami elmozdulás!

Nem vág vissza, csak néz meredten. Szeméből kifogyhatatlanul patakzanak a könnyek. Mozdulatlanul áll talán még levegőt sem vesz. Már nem liheg. Láthatóan megkönnyebbült a szavaimtól. Szó nélkül meredünk egymás arcába. Szinte hálás a pillantása. Egy könnycsepp csordogál végig az arcán és a lefelé gördülő gyerekes száján. Lassan gyűlik az állán remegve dagadó cseppé.

A lebiggyedt száját figyelem, akár egy riadt, magányosan reszkető kisgyerek. Ordít róla a magány, süt az arcáról és az egész lényéből a fájdalom.

Annyira elesett annyira nem evilági, ahogy előttem áll, hatalmasat nyel és próbálja visszatartani a feltörő sírását, amit a rángatózó szája egyre kevésbé palástól.

Istenem, teljesen megőrültem?

Már megbántam mindent, az iménti dühömet és a meggondolatlan szavaimat. Hirtelen robbantam, nem is emlékszem utoljára mikor akadtam ki ennyire. Talán azért fáj jobban, mert pont ma….eeh, nem számít most, csak Ő!

-         Kriszti! – sóhajtok szomorúan. Elindulok, és felé nyújtom a kezem. Riadtan hátrál, szemében az iszonyat és a rémület fénye váltakozik.

-         Miattad történt az egész! – sziszegi felém gyűlölettől eltorzult arccal. – Miattad vertek, miattad rugdaltak, valahányszor felrántotta a fejem a hajamnál fogva, azt kérdezte, megértetted? Takarodj a finn életéből, neked nincs ott helyed! A Te hibád, - lihegi, - miattad történt az egész! – vékonyodik el a hangja a sírástól, de megkeményíti. – Verték a kicsikém a hasamban és közben azt üvöltötték a fejembe, hogy takarodjak az életedből, és a kicsikém meghalt…..mert nem tudtam megvédeni. Biztosan fájt neki…..biztosan szenvedett.….biztosan harcolt, hogy élhessen…..Biztos megpróbálta túlélni és küzdött, de nem engedték.…esélyt sem adtak nekünk, mikor a cipőjével rúgott a hasamba….

-         Mi…mi van? Mi a faszról beszélsz? Mi?....Ezt….miért nem mondtad eddig? Vagy csak kitaláltad? Kitaláltad, hogy fájdalmat okoz? Hát mit vétettem neked te hülye kurva? Azt hogy szeretlek?

A falig hátrál, feje hatalmasat koppan, ahogy felpréselődik rá. Nem érdekli a fájdalom, talán ha megtudná tenni, ha képes lenne rá, szétverné itt előttem a falon a koponyáját.

Nem bírom tovább nézni a fájdalmát, nem bírom tovább elviselni ezt az egészet.

Kirohanok, szó nélkül robogok el mellette. Nem tartóztat, meg sem mozdul, csak lehunyja a szemét. Pilláin himbálódzó kövér könnyeitől búcsúzom.

Csikorogva, füstölgő kerekekkel indulok, őrült tempóban hajtok egészen Zürichig.

Nem nyugszom meg az út alatt, nem is gondolkodom, csak a vezetésre koncentrálok, kizárok mindent, pont úgy, mint egykoron a versenypályán.

Egy pillanatig most először érzem azt, hogy hiányzik. Hiányzik a száguldás, a végtelen elemekkel való küzdelem, a koncentráció a pályán, ahol igazán nem is látsz, az érzékeidre, a reflexedre, és az emlékezetedre vagy utalva. Egyedül vagy, és nincs idő a kihagyásra, csak magadra számíthatsz, nincs más, akire támaszkodhatnál. Egyedül vagy és nincs idő a kihagyásra, nincs idő az álmodozásra, mert elég egyetlen aprócska tizedmásodperc, és már robbansz a gumifalba vagy a betonba, és csapódsz a pályán megállíthatatlan tehetetlenül össze-vissza, kezeidet az öledben keresztbe kulcsolva, ha van rá időd, hogy minél kevesebb sérülési felületet hagyjál. Ez lenne most jó, száguldani 300 fölött, harcolni az elemekkel és az érzékeimmel és kirúgni a kocsi elejét a pedálokkal, míg csak bele nem csapódok a falba, és felszikrázó kasztni csikorgása, meg a berobbanó üzemagyag kénes ropogása közt, már a pokolban érezhetném magam, mielőtt elköszönnék anyámtól……

Anyámtól, aki sírva hallgatta egy rohadt telefonban, ahogy elmeséltem neki, hogy elvesztettük az unokáját. Akit megkértem, hogy ne rohanjon ide, ehhez a szívtelen, hálátlan döghöz, mert értelmetlen lenne, hiszen senki emberfiával nem áll szóba, csak az állatokkal. Elüldözte maga mellől még az atyát meg Lottét is, hiába próbálkozott az a szegény asszony erőn felül.

Nem kellett neki….senki, nem kell csak az önző fájdalma, amiből kizár engem!

Zsebre dugott kézzel megyek be az ajtón. Nincs telt ház, de azért vannak. Lerogyok egy asztalhoz és rendelek. A pincérnő megemeli a szemöldökét.

-         Valami gond van? – meredek rá, és kivágok egy marék pénzt az asztalra

-         Semmi, – szabadkozik, - azonnal hozom….

Érkezik az üveg vodka és a pohár. A nő önteni akar, de elhárítom a mozdulatát. A pénzre bökök, leteszi elém a számlát és elveszi az árát. A maradékot a zsebembe gyűröm, mert néhány asztallal odébb olyan fesztelenül bámul egy társaság, hogy jobbnak látom összeszedni. Néhány túldekorált nő üldögél, három kigyúrt majom körül, és engem fixíroznak.

A számhoz emelem az üveget, lehunyt szemmel hosszan kortyolok belőle. Most jó, így egy pillanatig én és a vodka….és kizárom az egész rohadt átkozott világot.

Hát….ennyi volt? Ennyi boldogság járt nekem? Gyűlöl és fél tőlem!

És megvett engem….

Lotte elmagyarázta, most egy nehéz időszakon megy át. Nem szabad rá megharagudni, ha feszült, ha idegesebben vág vissza, vagy megsért a hirtelen kimondott meggondolatlan szavaival.

Igen elmondta, figyelmeztetett, és én rögtön az első alkalommal elbuktam. Kiment minden a fejemből, nem érdekelt a lelkivilága, bántani akartam, amiért engem hibáztat.

Lotte szerint több fokozata van a gyásznak. A tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadást. Előfordulhat, hogy az összesen átesik, és ezek több-kevesebb időt követelnek majd maguknak.

Kriszti miután hazavittük úgy tett, mintha visszament volna néhány hónapot az időben. Visszaköltözött az alagsori szobájába, és teljesen olyan lett, mint a kapcsolatunk előtt. Még a közelébe se engedett. Aztán egyre dühösebb lett. Türelmetlenül rám mordult, bántó volt Lottéval, az orvossal,  aztán magyarázkodni kezdett, hogy ez nem kellett volna megtörténjen, ha ő így, ha ő úgy, és ha én így, meg úgy…. És innen már csak egy lépés volt ez az iménti csúnya veszekedés. Néhány napig tartó mély depresszióba süllyedt, még csak válaszolni sem volt hajlandó, most kirobbant belőle az eddig elfojtott düh és feszültség.

A hajamba túrok, mélyet sóhajtok és megint meghúzom az üveget.

Ha egyszer most gondolatban ilyen szépen le tudom vezetni, miért nem volt hozzá az imént türelmem? Miért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Tálcán kínáltam fel neki a szenvedést! Egy igazi fasz vagyok, aki itt ünnepli magát egyedül.

Most már érzek magamban annyit, hogy akár tölthetek is az elém helyezett pohárba.

-         Megkínálsz szépfiú?

-         Nem….

-         Látom, rossz kedved van….ne iszogass egyedül. Én szívesen megvigasztallak.

-         Kihagynám….kösz..

Nem akarok bunkózni, nem akarok feszkót, csak azt, hogy húzzon el.

Minden egyes sejtemmel ezt sugárzom felé. Ahogy az asztalra könyökölök, és a kezembe teszem az arcom, próbálom kizárni a világomból.

Nem érti.

Hozzám lép, két kezét a vállamra teszi.

-         Hívj meg egy italra szöszi! -  búgja, és ajkaival finoman ráharap a fülemre.

-         Na menj a picsába! –csattanok fel mielőtt még gondolkoznék. – Húzz el innen, de rögtön. – lököm ki magam alól a széket és a nőt is egyszerre, ahogy felpattanok. Nem merj még egyszer hozzám érni. – ha tudnám, leszúrnám a szememmel. - Mégis mi a faszt képzelsz, hogy majd nálad fogok vigaszt keresni? Na nem! Annyira, mélyre még nem süllyedtem.

-         Hogy beszélsz a hölggyel? – emelkedik fölém egy konyhaszekrény.

-         Nem látok itt olyant. – morgom csikorogva.

Figyelmeztetés nélkül zúg el az arcom előtt az ökle. A régi jó reflexeknek köszönhetően sikerül elhajolnom előle, de a következő már alaposan állon talál.

-         A kurva anyád! – üvöltve ugrom neki, aztán elszabadul a pokol.

Véresen széttépett, megszaggatott ruhában, ziláltan szédelgek ki az ajtón. Kezemben a megmentett üveg vodkát, immár egyetlen legjobb barátomat szorongatom.

Berogyok a kocsiba, és újra meghúzom. Aztán a kezemre meredek, a véres lehorzsolt bütykeimre és hirtelen minden fájdalom ellenére mosolyognom kell.

Ez legalább jólesett….és ilyen se volt még!

Fogalmam sincs hogy most hova, merre tovább? Aludjak a kocsiban? Inkább, minthogy bemenjek egy szállodába, és holnap a bulvárból ordítson rám vissza a részeg, véres, elkeseredett képem.

-         Eeeh, ezt inkább kihagyom! Ha nincs más, itt leszek veled, - húzom meg az üveget, - te legalább nem ellenkezel, odaadod magad, már jócskán fogyasztottam belőled.

Haza nem, semmi esetre sem megyek vissza. Azok után, ami ma történt, nem!

-         Én megpróbáltam,… igazán megpróbáltam, de elég volt. Ami nem megy, az nem megy! – magyarázom az üvegnek. – El kell őt engednem…..talán majd az atya mellett megtalálja a békéjét….talán visszamegy egyszer a hazájába….nem tudom! – meredek az üvegre tanácstalanul és inkább meghúzom újra. – Eeeh, még sem normális, hogy ezen a napon egyedül iszogatok itt egy kocsiban….elmegyek a némethez…..a barátom vagy mi a lófasz!

Az anyósülésre ültetem a vodkát, épp csak be nem kötöm, úgy aggódom a testi épségéért. Kényelmes tempóban elhajtok. Nem sietek, nem akarok semmi szabályellenest elkövetni, mert valószínűleg kiakadna a kijelző az alkoholszondán, ha belefújatnának. Jobb a békesség. – simogatom meg az üveg pocakját.

-         Van még benned drágaságom? Tele vagy? Na, akkor csak vigyázz magadra…vagy tudod mit? Inkább majd én vigyázok rád. Gyere csak ide, nehogy megsérülj nekem….inkább bekötlek szépen….így jó szorosan azt az övet, nehogy valami baj legyen aztán én legyek a hibás! Na, mit mondasz? Jól ülsz, vagy inkább szeretnél nézelődni? Mindjárt megérkezünk a némethez, jobb, ha lehúzod a fejecskédet, nehogy meglássanak abból a komor szürke házból. Még a végén elvennének tőlem téged is! Ne félj egyet se Minttu, - pillantok vigyorogva a címkére, - bejössz velem a kölyökhöz és hama’gyorsan felhörpintünk. Mire észre veszed, már nem vagy…..már nem is fáj!

Szép csendesen begördülök a Vettel rezidencia elé. Csak egy pillanatra fordulok a saját házam felé. Már nem otthon többé. Komor sötétség borítja, mintha senki sem lakná, vagy csak valami elátkozott lelkek. Komor betonpalota, igen betonbörtön, valahogy így hívta Ő is.

-         Eeh, nem akarok többet rá gondolni. Megy Ő is a többi közé, az elhasznált emlékek dobozba, - nyitom ki a kaput és indulok dülöngélve, az elém siető német felé.

-         Opsz, - meredek a hónom alól kiugró, hangos puffanással széttoccsanó üvegre. – Hát jó….ha nem akarsz velem jönni…. – vonok vállat, - ez a Te döntésed volt!

Kriszti…..

A magány és az elszigeteltség együtt érkezik a félhomállyal. Már korábban sötétedik, ősz van, itt az elmúlás időszaka visszavonhatatlanul. Nem csak nálam a természet is meghal….de ő majd feléled tavasszal…. Más is elvetél forgatom a fejemben az ezerszer hallott szavakat.

-         Hát nem! Én nem elvetéltem….belőlem kiverték a kicsikémet. Mert valakinek nem tetszik, hogy itt vagyok…..ezért kellett meghaljál….nem azért mert valami bajod volt, szegény kis drágám…...És most egyedül vagy ott kint a hidegben…Fázol és félsz, mert senki sem ölel védelmezően magához, senki sem simogat meg, nem ismered meg milyen a nap fénye és neked már sohasem énekelnek a madarak….

Az üvegre meredek, hát alaposan meghúztam. Remélem, nem fogja ezt is a fejemhez vágni. Hiszen nem vodka….véletlenül se innék olyant, amiről tudom, hogy szereti.

-         Fehér rum… - betűzgetem félhangosan. – Hát te azért tudsz valamit….mert én már egyre kevesebbet. Magam vagyok…..magányos, szánalmas figura, Én! – mondom ki hangosan, - Magam vagyok….és már így marad örökre.

Nincs itt senki, akiért érdemes lenne újra nekifutni, itt hagyott, úgy rohant el mellettem még csak rám se nézett. Talán már mással van, talán már elkezdett egy új életet, talán már úton van egy másik gyermek, egy másik nőnél, egy szebb jövővel…..nincs jövő, nincs boldogság, nincs semmi csak a fájdalom és a tépett szélű véres sebek.

-         Csak én vagyok meg te…kicsi Pezo….és te cicusom. – mondom ki hangosan és veszem az ölembe, a törleszkedő kandúrt. – Hiányzik Ajax neked is? – simogatom a selymes bundáját. – Nekem is nagyon….de ő már nincs! Elvette tőlünk őt is….látod, mindent elveszítünk miatta. Elvitte Ajaxot Finnországba, hogy ne lássuk, mert féltékeny ránk….féltékeny arra, hogy szeret minket…de ő csak magának akarja, mindent csak magának akar… az önző dög!

Nem….azt hiszem nem fog többet visszajönni. Elment és itt hagyott örökre. Már nem törődik velünk! De tudod mit? Nem is kell….kitaláltam valamit….valami jót. Elmegyünk innen mind a hárman együtt….és örökre együtt is maradunk…..soha senki nem tud minket elválasztani többé, még a halál sem. – mosolygok őrültként.

Sietve leteszem a macskát, mert hirtelen világosság gyúlt az agyamban. Igen, már tudom, mit kell tennem, miért is nem jutott ez előbb eszembe?

Gyorsan, amíg nem jön valaki…..amíg nem akarják ezt is elvenni tőlem! – rángatom ki a fiókokat a fenti hálószobában. Igen itt van! Gondoltam, hogy nem fogja dugdosni. Mit törődik Ő azzal, hogy előhagyja, hiszen….nincs gyerek, aki elvehetné…

Remegő kézzel szedem össze az üvegeket és visszasietek vele az aprócska konyhámba. Néhányat beleszórok egy nejlonba, és egy kés nyelével széttördelem a tablettákat.

-         Ez itt nagyon erős nyugtató, csak feleket szabadna bevennem….de nem szedem, mert akkor hülye lennék, és nem érezném a fájdalmat. Pedig az kell, mert bűnhődnöm kell azért, amit tettem. De jó ez így, legalább megmaradt nekünk mind! Fent volt két doboz, és nálam is egy, és itt van még két doboz altató, meg az enyém is. Ennyinek elégnek kell lennie hármunknak. Most…várjál cicus mindjárt, ügyesen elosztom. Egy picurit adunk Pezócskának, így beleforgatom az uborkádat, meg az őszibarack falatkádat is. Tudom mennyire szereted, te kis ínyenc. Na majd gyorsan megeheted, csak még várjál, amíg beleszívódik kicsit, és előtte nekem kell bevenni az én utazós adagomat. Na, már itt is van, egy jó pohár fehér rummal, megkeverjük és….

Összeszorított szemekkel nagy kortyokban tüntetem el az opálos folyadékban úszkáló tablettákat. Aztán még beteszek egy marékkal a számba, és arra is iszom. Ennyi gyógyszertől el kell, hogy aludjak! Ennyi altató, meg nyugtató, még egy lovat is kiütne. Leteszem a poharat, aztán előveszek egy pici lazacos cica hamit és kikészítem az izgatott kandúrnak.

-         Majd csak akkor….ha én már alig leszek….csak türelem kicsi cicám…csak türelem. Amíg nálam nem kezd hatni, ti nem kaphatjátok meg, mert azt akarom, hogy együtt menjünk a nagy útra. Csak ti vagytok nekem, és ott a másik oldalon, már a nagyi vár minket a papával, és az öreg Murcival…..talán Gonoszka is velük van…szegényke ki tudja, mi lett vele. Őt is cserbenhagytam. A nagyi majd szeretni fog minket, és törődik velünk. És segít majd….mert lesz ott még valaki….egy pici aprócska angyalka. Egy kis herceg vagy hercegnő, egy igazi szőke kis angyal, aki már nagyon vár minket a dédikéjével, hogy megismerhesse az anyuciját….

Együtt leszünk az örökkévalóságban…a picikémmel és a nagyiékkal….semmi más nem kell nekünk!

                                         

Megpittyen a telefonom. Üzenet! Na jó, bárki is az, még idejében érkezett, ezt az egyet, még elolvasom…

-         Utolsó üzenet…. – mosolyodom el szomorkásan. – istenek egy vacsora jutott, nekem csak egy üzenet….hát így van ez jól…..azt hiszem! – sóhajtok és olvasni kezdem.

Drága Krisztikém!

Napok óta nem vagy hajlandó velem beszélni. Hiába hívogatlak, hiába írogatok, te néma maradsz és nem hallod meg a hívó szavamat. De én akkor sem adom fel, és ha máshogy nem megy, leírom neked minden áldott nap, amit gondolok, egészen addig, amíg egyszer majd tudom, megenyhül a fájdalom a szívecskédben és megbékélsz velünk meg a sorsoddal. Akkor majd válaszolni fogsz tudom, addig meg nem számít, ha elkopik is az ujjam, én írni fogok neked minden nap, újra meg újra. Még akkor is, ha már százszor elmondtam, amit akartam, még akkor is, ha olvasatlanul törlöd is ki, én nem adom fel, és elküldöm neked minden nap.

Ide már nem tudok újat írni, mert ami olyan volt azt már mind elmondtam. Tudom, idő kell neked. Hidd el, a kisiklott életek helyrejönnek, mint a folyó, mikor megtalálja útját egy terelés után. Mint mondtam, az életben mindennek oka van, és sajnos az okok sokszor rejtve maradnak. Azt ne feledd viszont, hogy épp úgy oka van annak is, hogy Te élsz, és ennek az oka, a hosszú életed folyamán kiderül majd.

Próbáld lezárni a múltad egy részét. Nem kell elfelejteni, mert ez is része az életünknek, és bizonyos esetekben erőt tudunk meríteni belőle, és ha nincs múltunk, akkor ugye jelenünk, és jövőnk se lesz!

Gondolkozz el ezen a szegény fiún, és a kapcsolatotokon. Tulajdon képen mit is vétett ellened? Azt, hogy valaki ott szeretne lenni ahol most Te vagy? A szívében? Mérlegelj kis-szívem, tedd az egyik serpenyőbe a jó, a másikba a rossz tulajdonságait és vesd össze. Ha több a rossz, ha arra billen a mérleg, akkor hagyd a csudába és költözz haza….de ha nem….akkor gondolkozz el! Hogy lesz jobb az életed? Vele vagy nélküle? Te döntesz! Most még te! Még vár rád! De nem fog öröké! Ő téged választott, válassz Te is! Gondolkozz el azon, mit érzel majd, ha egy nap meglátod egy másik nő oldalán, egy másik nőt ölelve. Nem fog fájni? Vagy igen? Ha nem fog, akkor engedd el, had menjen, eleget szenvedett már…..de ha fájna, akkor viszont tegyél valamit, amíg még nem késő!

Gondold át drága, és hívj, ha beszélni akarsz…..én itt vagyok!

Rámeredek a készülékre, a betűk feketén táncolnak a szemem körül.

-         Őrült vagyok! – suttogom, - Őrült! Hiszen nem vagyok egyedül! Miért gondoltam így? Miért éreztem azt, hogy az egész világ ellenem van? Szegény Lotte….minden nap hív és próbál észhez téríteni, én meg ellököm magamtól, ahogy szegény Endre atyát is. Pedig ott voltak a kórházban is, rögtön jöttek, még Fritz is, ahogy Kimi szólt nekik…Kimi! Istenem! Elmartam magamtól! Elvesztettem! Őrültségeket vágtam a fejéhez….nem volt igazam…bántottam…De miért? Hiszen annyira igyekezett….Istenem.

ISTENEM! – sikoltok fel hangosabban a torkomhoz kapva, hiszen épp meghalni készülök! Későn jön a felismerés? - Mit tettem? – nézek körül zavartan.

Megpillantom a cicatányérba kitett fehér port, ahogy a kandúr elmélyülten szimatolja.

-         Sicc! – kiáltom, és hirtelen elkapom előle.

Szegény megzavarodottan bámul, nem szokott hozzá ehhez a hangnemhez. Belevágom a mosogatóba, a gyógyszeres porral átitatott gyümölcsökkel együtt. Gondosan lemosom mindet, mielőtt kidobnám. Nehogy egy kóbor állatka belehaljon már, az őrültségembe.

-         És én? Velem mi lesz? – meredek a tükörképemre és markolászom a torkom. – Most akkor meg fogok halni? Nem akarok meghalni!

Nem, adom meg magamnak gondolatban azonnal a választ, hiszen még nem volt ideje felszívódni, vagyis ki kell üríteni a szervezetemből.

Kirohanok a wc-re, elé térdelek és megpróbálok hányni. Nem megy könnyen, végül csak sikerül annyira lenyúlnom a torkomon, hogy kihányom az összes lenyelt tablettát. Próbálkozom még párszor és iszom literszámra a vizet, de már csak üresen jön vissza, egyetlen fehér tablettát se látok a wc csészében.

Kirohanok a hűtőhöz, és kikapom belőle a tejet. Úgy ahogy van, üvegből kezdem el inni. Hosszan nagy kortyokban nyelem, valahol egyszer olvastam, hogy a tej közömbösít bizonyos mérgeket, mert hogy nem szabad hánytatni azt, aki maró folyadékot iszik mert visszafelé is ugyan úgy végig marja a torkot, de a tej leköti a savmolekulákat, vagy valami ilyesmi. Hát ártani biztos nem árt, ha kell egy egész tehénre valót megiszok.

Elveszem a számtól és egy picit öntök a durcás kandúrnak, mert nagyon szemrehányóan néz.

Böffentek egy jókorát, és a számra szorított kézzel rohanok vissza a wc-be. Most már magától is kijön belőlem minden, nem kell erőltetnem. Annyira hirtelen terheltem meg a gyomrom, hogy nem képes megbirkózni a tejjel. Kár, most oda a lekötő anyag. Maradt még az üvegben, de nem iszom meg mohón, inkább kiöntöm egy pohárba, és apró kortyokban nyeldesem.

Ujjaim gyorsan pötyögik a rövidke üzenetet. Csak megköszönöm neki, hogy van nekem, hogy írt nekem, hogy kitartó volt és nem hagyott magamra, hogy végül csak észre térített. Köszönöm, és majd hívom, ígérem, csak még egy napot adjon….

Nem említem meg, hogy a halál előszobájából táncoltatott vissza. Legyen ez az én titkom….

Seb….

-         Hát Minttu sajnos elhagyott engem. Nem akart velem jönni…összetört… összetörtem a szívét...de sebaj, biztosan akad itt nálad is valami itóka helyette. Csak koccintasz már velem ezen a nevezetes napon? Tavaly ilyenkor együtt énekeltem a színpadon a kedvenc dalom….és te sem panaszkodhatsz….remek születésnapot hoztam össze…..bocs Hanna,- fordul meg és igyekszik befókuszálni a döbbenettől lemeredt lányt. – Tudod, az nem volt komoly…csak olyan próba….olyan vitézi próba…tudod, ki a kard, aztán adj neki…mindegyiknek….de közben folyton te jártál a fejében….igen.

-         Kimi – lehelem a nevét elhalóan – inkább ne dicsérj!

-         Ti tudtatok erről? Tudtátok, hogy miattam történt? – ordít a nappali közepén minden átmenet nélkül magából kifordulva.

-         Mi van veled Kimi! – meredek rá. Talán még sosem láttam ennyire zavartnak.

-         Hogy mi van? hogy miért ittam? – horkan fel. – Hát magamra…a megalakulásom évfordulójára! – nevet fel de az arca kőkemény marad, nem vesz részt a színjátékban. – Ja…várj csak baszd meg….hát nem is…nem jó! Az előbb volt úgy 9 hónappal….Hogy milyen szerencsések voltak anyámék! Eeeh, nekik bezzeg sikerült….lám itt vagyok….- húzza ki magát dülöngélve, - remek eredmény…..egy dicső példány. – csuklik fel megint. – Na? Ki iszik velem? Az ünnepelt világbajnokkal? Íme a gazdag milliárdos partyman…hát baszd meg, kurva jót mulatok,… ne csapjatok már akkora zajt….nem kell így éljenezni…..egy szavamat sem értem…Igen, én is szerelek benneteket…..mindenkit szeretek….csak engem nem…én nem kellek. – rogy le az asztalra zokogva. – ilyen egy elbaszott szülinapot….

Megrezeg a telefon a zsebében. Nehézkesen előhalássza, közben oldalra dől a széken, Hanna oda is ugrik, mert hihetetlen, hogy nem borul le, hanem ügyesen visszatornázza magát. Kinyújtott lábbal, mert a zsebéből a mobilt szedi elő. Megpróbálja leolvasni ki keresi, de képtelen befókuszálni a szemével, így vállat von és ledobja az asztalra.

Érte nyúlok, mert ha az, akit a kijelző mutat, muszáj valakinek felvennie.

-         Szia Kriszti….Seb vagyok…..itt van nálam segg részeg. Történt valami?

-         Igen, de szeretném megbeszélni vele.

-         Hát hiába is adnám neki oda, nem tudnál vele beszélni, mert képtelen rá.

-         Nem baj….akkor hozd haza kérlek!

-         Nem lenne jobb, ha inkább itt lefektetném?

-         Nem akarok egyedül lenni….szeretném, ha itt lenne velem.

-         Rendben….kocsival viszem, ha be tudom ültetni, engedj be… - bontom a vonalat.

Morcos vagyok, de nem is tudom kire. Itt ez a két ember, szeretem mindkettőt, és ők is szeretik egymást. Ráadásul nagyszerűen kijönnek és majdnem született egy gyerekük…..igen, ez a baj, ez a majdnem! – sóhajtok fel.

Oda lépek a csendesen maga elé motyogó finnhez, és megpróbálom felállítani. Nem megy könnyen, nehezebb mint én, és eléggé elhagyja magát.

Végül Hanna segítségével valahogy kitámogatjuk a kocsijához, és begyömöszölöm az anyós ülésre. Be is kötöm, amit vigyorogva fogad. Nem az aggodalom hajt, sokkal inkább az elővigyázatosság, mert ahogy elengedem, előre bukik. Nem jönne jól ki, ha vezetés közben, arccal előre, gyengéden beleájulna az ölembe. Esetleg fának mennék a meglepetéstől.

Beparkolok a garázsba és igyekszem nem meglepődni a halott sápadt, karikás szemű, foltos, nyúzott lány látványától.

Mi az isten történt itt?

-         Köszönöm hogy haza hoztad. – sóhajt. – És… te, hogy vagy….minden rendben?

-         Igen, holnap este indulunk Hannával. Remélem nem lesz gond.

-         Szorítok neked, és majd drukkolok, meg gondolok rád.

-         Inkább rá kéne Kriszti. – bólintok a kocsiban szunyókálóra. – Tudod milyen nap van ma? – meredek a riadtan gondolkodó arcába. – a születésnapja….amit egyedül ünnepelt egy bárban, aztán hozzám jött, mert nem volt hova menjen…..nem ezt érdemli…nem így kéne ennek történnie, nem így kéne ünnepeljen. – pillantok a szinte eszméletlen férfira.

-         Istenem! – temeti rémülten két tenyerébe az arcát. – elfelejtettem.

Csak a magam bajával törődtem önző módon. És őt hibáztattam mindenért. Pont őt, akit szeretek, aki itt sem volt, aki semmiről sem tehet. Aki ott kuporgott az ágyam mellett könnyeit nyeldesve és egy tapodtat sem mozdul mellőlem, míg magamhoz nem tértem. Lehet hogy már késő? Lehet hogy már elveszítettem? Lehet, hogy már nem fog nekem megbocsátani?

Úgy tűnik a megoldás a következő részre marad!

Nem tudom miért döntött úgy a közepénél, hogy kifehéredik, de remélem azért olvasható, és élvezhető, mert hiába próbáltam kitörölni és újra beírni, akkor is ilyen lett. :(

JÓ olvasást és nyugodt hétvégét mindenkinek!

Ne tülekedjetek az üzletekben! :)

puszi, Luna

Nos, ne adjuk fel, már 8 perce próbálom kitenni és folyamatosan letilt! :(