2017. július 14., péntek

Akkor tarts ki, akkor ne add fel.....




Kimi…

Hajdan, mikor még volt időm és kedvem könyveket olvasni, gyakorta feltűnt kedvelt skandináv krimijeimben a „szinte tapintható volt a feszültség a döbbent csendben” kifejezés. Sosem értettem, hogy lehetne tapintani azt, ami csak egy asztrális fogalom és nem materiális tömeg, mint mondjuk egy nő feneke.
32 évet kellett várnom ezen elmélet bizonyítására.
Miközben az idegességtől merev lábaimmal igyekeztem lazán lépegetni a rám szegeződő döbbent pillantások kereszttüzében, végre megértettem és éreztem a tapintható csendet.
Mit mondhatnék? Nem egy életre szóló boldogság.
Kínomban hátranyúlok és előhúzom a hátizsákomból az ajándék plüsst, amivel volt egy cseles tervem, és nem kifejezetten ilyen helyzetben terveztem átnyújtani. De ha már így alakult….
Halálos csendben közeledek, és ahelyett hogy a kislány felé fordulnék, Kisu elé állok. Bámulunk egymás arcába kezemben az idétlen plüssel. A helyzet már nem is lehetne kínosabb!
Végül megkönyörül rajtam. Hiába na! Lehet, hogy nem emlékszik arra a kedves, szeretettel csordultig teli lányra, mégsem képes átlépni múltja árnyékán.
-    Ez mi? – billenti oldalra a fejét és mosolyogva próbál segíteni. De van, akin lehetetlen!
-    Sisu! – nyögöm remegő szájszéllel.
-    Sisu…. – ízlelgeti a szót és néz elgondolkozva a szemembe. – Milyen szép szó…sisu…Mit jelent? – kapja össze magát. Zavarodottságot látok rajta, mintha keresgélne a gondolataiban, erőlködve húzza össze a szemét.
-    Ajándék finnül – lehelem.
-    Fura… Olyan jó érzés tölti el a szívemet, ettől a szótól. Pedig nem tudok finnül, valószínűleg sosem hallottam még.
Az ajkamba harapok, hogy ne mondjak erre semmit és sikerüljön megőriznem a közönyösségem.
-    Ő egy cica – lobogtatom felé a kedves figurát – a neve Senor Sangria – próbálok mosolyogni. A lány feje mellett a háttérben a tüsténkedő Vettel sziluettjét látom, és azt, hogy a név hallatán elsápad, és az arcára fagy az a híres széles mosolya.
-    Fura név egy cicának – ejti ki lassan a szavakat Sara.
Nem nevet, inkább olyan arcot vág, mint aki kétségbeesetten keresgél az emlékei között, de nem jut eszébe semmi.
Nem feszítem tovább a húrt. Annál is inkább mert Seb mosolya már régen oda, helyette acsarkodva vicsorít és a híres Vettel mutatóujjat vízszintesen rángatja a nyaka előtt. Eh, talán jelezni próbál ezzel valamit!
-    Nem hallottad még? – vigyorgok a töprengő lányra. – Kiégett piás vagyok!
-    Az lehet, viszont úgy tűnik, az önkritikád a toppon van – mosolyog vissza.
Mindenki minket figyel. A kezemben maradt plüss cicával idétlenül álldogálok a pillantások kereszttüzében. Tétován odaslattyogok az ünnepelt kislányhoz, és a kezébe nyomom egy boldog szülinapot kíséretében. Igyekszem lazának tűnni, miközben odasétálok a ledermedt Juustu-hoz, és kézen fogva próbálom elvezetni.
Nem akarok a gyerek arcába nézni, nem akarom látni a döbbent tanácstalanságát. Ahogy elsétálunk nem látok semmit a könnyeimtől, de hallom a végre magára talált Vettelt.
-    Nem történt semmi! A fiúk kicsit összezavarodtak – magyaráz Kisunak. – Nemrégiben egy súlyos családi tragédia volt náluk. Elvesztettek valakit, aki kísértetiesen hasonlít rád Sara.
-    Nincs semmi probléma, elnézést az ünnepség megzavarásáért. Kérlek, folytassátok és fogyasszatok. Rengeteg finomságot készítettünk. Nézd csak Lara, ez itt a mi ajándékunk Sebbel – veszi át a szót Hanna és próbálja életre kelteni a meggyilkolt hangulatot.
Már épp kikanyarodnánk az útra, mikor utolér az ünnepelt hangja.
-    Nekem is volt egy cicám és egyszer olyan mélyen elaludt, hogy többet nem ébredt fel. Nagyon sírtam, még most is hiányzik. Anyu ígért helyette másikat, de nem akarok másik cicát. Nem akarom, hogy az is elaludjon – halkul el a vékony kislányhang.
-    Valami baj van Sara? – torpanok meg Hanna kérdésétől.
-    Azt hiszem én is elveszítettem egy cicát valamikor régen – hallom Kisut.
Megfordulok és látom, hogy gyengéden végigsimogat a kislány haján. Kedves arcán grimaszolva heves pislogással igyekszik elrejteni a meghatottság jeleit.
Eh, lehet baromságot csináltam!
Mondjuk, ha Vettel dühös arcába nézek, kétségem sincs efelől, de azért még reménykedem, hátha elindítottam ezzel valamit Kisu elméjében.


Amit eddig elodáztunk, most egyszerre szakad a nyakunkba. A helyzetet meg kell oldani, mert két kétségbeesett, rémült, kikerekedett szemű gyerek várja tőlünk a segítséget és a magyarázatot.
Rami küzd, igyekszik egyszerű szavakkal felvázolni a helyzetet. Én meg sem próbálom, fáradtan döntöm a fejem a lakókonténer ajtófélfájának a háta mögött. Olyan érzésem van, mintha minden erőm ott ragadt volna Kisunál. Még a lélegzés is nehezemre esik, teljesen kiütöttem magam agyilag.
Üres fejjel, süket fülekkel hallgatom bátyám atyai magyarázkodását.
Igen, az a lány valóban Kisu, de ez most még titok! Nem szabad mondani, mert ő nem emlékszik a nevére se ránk. Volt egy csúnya balesete és nagyon beütötte a fejét. Elvesztette az emlékeit, még rám sem emlékszik…
-    Ezért mondja anyátok, hogy ne rohangáljatok! Ezért kell mindig szót fogadni, és nem idegesíteni anyát, főleg most, biztos nagyon dühös lesz, ha hazamegyünk – sóhajtozik.
Nem tudom eldönteni ki riadtabb ő, vagy a fiai. Rami megpróbálja a kínost a hasznossal összekötni, és próbál jópontokat szerezni, a közelgő hitvesi csata előtt. Miközben dadogva igyekszik megmagyarázni a sokáig számomra is felfoghatatlant, óvatosan a saját malmára próbálja hajtani a vizet, és kicsit nevelni, fegyelmezni, a szemmel láthatóan megrendült, és most talán a szokásosnál fogékonyabb fészekalját.
Én meg homlokomat az ajtókeretnek támasztva hülyén hallgatom a fura diagnózisát, egy összehasonlító elemzést az elveszett lány és a forró leves összefonódásában.
-    Kisu feje megbetegedett az ütés következtében és csak apránként szabad őt beavatni a régi életébe. Ha nem így teszünk, hanem hirtelen zúdítjuk rá az elfelejtett emlékeit, Kisu feje úgy járna, mint a ti szátok a forró levestől. Ha gondolkodás nélkül hirtelen bekaptok egy nagy kanállal, mert nem figyeltek és nem hallgattok anyátokra, leforrázzátok a szátokat és olyan nagy fájdalmat éreztek, mint mikor versenyen az ellenfél játékosai a hokibottal verik a fejeteket.
Eh, elég realisztikus hasonlat!
-    Kisu is ezt érezné, ha hirtelen sok mindent megtudna, ezért csak apránként szabad elmondani a régi életéről dolgokat. Még csak ott tartanak, hogy újra megismerkedett a kereszapuval.
Grimaszolok egyet a rám szegeződő pillantások alatt.
-    De a kis Kikiről még semmiképp se szabad említést sem tennetek többet. Egyelőre ne is beszéljetek vele, hamarosan újra a régi lesz, és akkor majd meglátogatjuk őket, és sokat lehettek vele meg keresztapuval, úgy, mint régen. Igaz? – pillant rám segítséget várva.
-    Igen – suttogom rekedten. Megköszörülöm a torkom – hamarosan minden a régi lesz, de addig ne beszéljetek Kisuról senkivel anyáékon meg a nagyin kívül. Tudom, hogy megértitek, hiszen ti már nagyfiúk vagytok, így van?
-    Igen…hát persze… - dünnyögik még mindig zavarodottan, de tekintetükben már látom visszaköltözni a fényt.
A gyerek logika már szelektálta a hallottakat, és csak a jó dolgokat tartja életben. Ők már látják, ahogy újra együtt hócsatázunk, vagy úszunk a tengerben.
A gyerekek még olyan tiszták, tele bizalommal és optimizmussal.
Rami a végén már szinte megkönnyebbül, saját magát is sikerül meggyőznie, olyan győzelemittas arckifejezéssel fordul felém. Ez a győzelmi arc karakterisztika csak addig tart, amíg meg nem szólal a telefonja, és rá nem pillant a kijelzőre. Hős Caesar-i arckifejezés oda, riadt szemekkel mered rám és suttogja, Krisztii azt!
Annyira kész vagyok lelkileg, hogy már nevetni sincs kedvem rajta!
De jól van ez így, fordulok ki a szobából sóhajtva. Egy dolog a keresztfiaimnak segíteni, és megint más dolog végighallgatni bátyám dadogását, amint beszámol a tüzes kénkövet okádó életének az iménti fejleményekről, és magzatjai meghasonultságáról, és zavarodott lelkiállapotukról. Eh, ezt inkább kihagyom!


Sara….

Próbálom elfoglalni magam, vidáman társalogni, nevetni a gyerekekkel, mert ha egy pillanatra elcsendesülök, szemeim előtt annak a döbbent szőke kisfiúnak az arca jelenik meg. Soha még nem láttam ilyen összetett érzést, egy ilyen apró ember tekintetében. Ha le kellene festenem, töprengenem kellene azon, hogy vajon mit fejezett ki a tekintete. Ott volt benne a hatalmas döbbenet, de mellette még annyi minden más is. Értetlenség, riadtság, öröm. Ugyan ki lenne képes egyetlen tekintetben ennyi érzelmet kifejezni? Én biztosan nem. Milyen szélsőséges viharok dúlhattak abban a kis lélekben, ha egymást ennyire ütő érzéseket volt képes egyetlen pillantásban összesűríteni. Nem is emlékszem minden szavára, annyira lekötött és magával ragadott az a tekintet. Gyönyörű szem, tele fájdalommal, amit körbeszőtt a boldogság átlátszó sugara. Annyira fogva tartott a tekintete, valahogy ismerősnek éreztem.
Azt hiszem, egy hasonló szemű ember, valahol, valamikor közel állhatott hozzám. Álmodom ezzel a tekintettel. Kár, hogy nincs hozzá arc sosem!
-    Na, nézzük csak, milyen jóképű tigris fiúvá váltál – mosolygok elégedetten az elkészült remekművemre. Igazából hálás is vagyok a kis srácnak, hogy mégsem fekete párduc akart lenni, mert akkor még mindig az arcát mázolnám feketével, így megúsztuk néhány csíkkal. – Nos? – fordítom egy Newey által valahonnan rekvirált tükör felé. Hálásabb már nem is lehetnék Adriannak.
-    Szupi! – ujjong elégedetten és a bajuszkájával grimaszolgat boldogan.
-    Ki a következő? – sóhajtok reményvesztetten.
Raikkönen kisfiú kitörése után beállt döbbent csendben, hirdettem meg az arcfestést, hogy feldobjam vele a hangulatot.
Hanna itt ügyeskedik mellettem, ő készíti a bajuszkákat. Remek lány! És végtelenül kedves! Szóval tartja a kis sort, beszélget a gyerekekkel, sütivel kínálja őket, és annyira közvetlen, hogy nehezemre esik elhinni, hogy egy milliomos pilóta kedvese.
Igaz a vigyorogva berregő srácról is nehéz elhinni, hogy milliomos pilóta.
Ahogy egy pillanatra rajtuk felejtem a szemem, eszembe ötlik, hogy egyszer majd biztosan fantasztikus szülők lesznek. A köztük lévő összhang és szerelem szemmel látható, ahogy néha összemosolyognak az izgatott gyerekfejek felett.
Nem gondoltam át eléggé ezt a hirtelen jött felajánlást, vagy inkább nem gondoltam, hogy ennyi gyerek kerül elő a paddock-ból. Lehet, hogy a Forma 1-ben dolgozó emberek közül minden harmadik spanyol származású?
Még nyolcan tekeregnek előttem. Larát festettem ki először, az ünnepelt sellő kívánt lenni.


Hát igyekezetem gyorsan és szépen dolgozni. Még strasszokat is kapott és elégedetten távozott, hogy átadja a helyét a következő modellnek.
Egyiknek cica, másiknak tigrisarc kellett, majd elém állt egy kedves duci kislány azzal az óhajjal, hogy ő aranyhal szeretne lenni.
Arra gondoltam, most így hirtelen én meg inkább láthatatlan!
De végül csak elkészültünk mindenkivel, sőt Seb még magának is pingált egy kis bajuszkát. Vagy inkább csak összemaszatolta az orra alatti részét. Elégedetten vigyorgott, míg Hanna lelohasztotta az örömét. Közölte vele, olyan vagy, mint az ifjú Hitler, azonnal töröld le.
Az ifjonc meglepve pillantott felém a véleményem várva. Ki kellett ábrándítanom, mosolyogva, grimaszolva bólogattam, hogy ez talán nem a legmegfelelőbb fazon.
-    Szedd le Sebi amíg valaki nem fotóz le. Német vagy, holnapra már teli lesz a politikai beállítottságoddal az internet.
Seb nem is próbált vitatkozni, szalvétát ragadott és igyekezett megszabadulni a bajusztól.
Nevetnem kell, ha rájuk nézek, és igyekszem felszabadultan együtt szórakozni a csapattal. Nem akarok most a kis szőke fiúkra gondolni, se Kimi arcára.
Senor Sangria….nem tudom, miért érzem úgy, hogy valahol már hallottam ezt a nevet. Manuela szerint az egy finom ital. Lehet, alkoholista voltam előző életemben?
Eh, hessegetem el a gondolatot. Majd holnap a repülőúton átgondolom újra ezt az egészet. Mindent és mindenkit részletesen kielemzek magamban, hátha valami eszembe jut.
Manuela úgy is alkalmatlan a beszélgetésre. Vagy visszavonul a szemtakarója alá, vagy sírdogál, ahogy ma is egyfolytában sírva fakadt, hol a boldogságtól, hol a meghatottságtól.
Engem is nagyon megérintett, ahogy láttam milyen mély az anyai szeretet, az érzés, amit nem ismerek sajnos, mert nem emlékszem még azokra a boldog napokra sem, amíg valakivel vártuk őt, amíg együtt voltunk és itt lakott bent a pocakomban.
Hamar elszaladtak az órák. Megfigyeltem már, mennyivel gyorsabban telik az idő, ha boldog vagy!
A gyerekek befaltak mindent, a boldog Lara örömtől sugárzó arccal cipelte a kocsihoz az ajándékait. Azt hiszem, ma kevés gyerek van Spanyolországban, aki boldogabban fekszik le nála! Mi igazán mindent megtettünk, hogy tökéletes legyen a napja!
Jó érzés ilyen sok vidám ember társaságában lenni. Könnyebben megy a takarítás is. Töménytelen szemetet hagytak maguk után a kis martalócok. Míg én a zacskókba szedegetem a szétszóródott poharakat és papírtálcákat, Adrian, Sebet faggatja valamiről. Míg a férje beszélget, Hanna lufi áradatba burkolózva közeledik.
Újabb szemetes zacskót tépek és alaposan körbesétálom a környéket, nehogy valami elmaradjon. Holnapra tisztán kell átadni a terepet.
Lehajolok egy szalvétáért és mikor felegyenesedem, megpillantom a céltalanul sétálgató pilótát.
És néhány perc múlva újra összenézünk, ahogy visszafele sétálgat zsebre dugott kezekkel, egy apró követ rugdos unottan.
Kicsit megremegnek a térdeim, de már döntöttem. Itt a pillanat, ne légy gyáva, ne futamodj meg megint, bátorság Sara, biztatom magam. Határozottságot mutatva elindulok a szőke férfi felé, miközben a szívem a torkomban dobog, és szinte szédelgek az idegességtől.


Kimi....

Rami visszamegy a gyerekekkel a szállodába, én még maradok. Miután megejtettük az utolsó megbeszélést is unatkozva ténfergek a paddock-ban és figyelem, ahogy a lányok készítik a vacsorát és tálalnak, aztán lesétálok a boxba, és a matricákkal bíbelődő szerelőket nézegetem. Mennyi munka néhány másodpercnyi filmkockáért. Holnap beülünk a kocsikba, felvesznek minket felnyomott sisakrostéllyal, aztán ahogy elegánsan kigördülünk jól látható szponzori díszítésekkel, majd megteszünk egy kört….talán kettőt. Ezért a néhány percért maradunk egy éjszakát és csak holnap kezdik el lebontani a konténereket.
Nem megyek vissza a szállodába, annyira bennem a feszültség. Sebet várom, hogy kifaggassam mi történt miután eljöttünk. De Vettelke úgy tűnik, remekül érzi magát, mert csak nem akaródzik neki észrevenni, hogy már vagy egy tucat üzenetet küldtem, hogy a lakókonténeremben várom.
Persze amilyen nyalizós, gondolom, lelkesen takarít, és gyűjti a szelektív szemetet. Közben meg jókat röhög a markában, hiszen pontosan tudja, milyen idegbe vagyok.
Elsétálok a vigasság színhelye felé, de nem látom a göndör fürtjeit. Kisut már kétszer is felfedeztem. Egyszer össze is néztünk. Épp lehajolt, egy marék papírtálcát tett volna a fekete szemeteszsákba, de ahogy felegyenesedett és összenéztünk, abbamaradt a mozdulata és csak bámult rám.
Biccentettem és gyáván visszaódalogtam a mi kamionjainkhoz.
Egy ideig a lépcsőn ülve bámulom, az égbolton lustán úszkáló felhőket, de a festővászonra kívánkozó különleges rajzolatuk láttán, megint csak Kisuhoz kanyarodnak vissza a gondolataim.
Végül nem bírom tovább, és egyszer csak azon kapom magam, hogy már megint a Bull kamionok körül ténfergek.
Hannát pillantom meg egy pillanatra, ahogy elsuhan lufikba öltözve. Gyanítom, most szedték le a dekorációs szivárványívet, de Vettel nincs sehol. Helyette azzal találom szemben magam, akivel most egyáltalán nem szeretném.
Ahányszor meglát, vagy összefutunk, rám mered, én meg igyekszem elkerülni. Próbálom elodázni az elkerülhetetlent. Sajnos fogalmam sincs, mit mondjak neki, ha elém áll és rákérdez Titusz nagyjelenetére.
-    Kimi…egy pillanatra!
-    Igen? – bicsaklik meg a hangom meg a lábam is.
Halható, ahogy nyelek egyet. Közelebb lép, áthatóan figyeli az arcom. Istenem Kisu, sóhajtozok némán és megsimogatom a szívem.
-    Nem találom Sebet. Szólnál neki, hogy keressen meg, ha van ideje, vagy hívjon fel?
-    Ja, hogyne – nyögöm. - Mondjak esetleg valamit neki Sara?
- Nem fontos, csak elkezdtük megbeszélni a részleteket a festménnyel kapcsolatban, de elhívták és félbe maradt a dátum pontosítása. Most nem tudom, mikorra szeretné, hogy odautazzam.
Állunk szemben egymással. Ő nyugodtan fürkészi az arcom, én kerülöm a pillantását. Még csak nem is pislog, csak néz, nekem meg olyan színem lesz, mint egy homárnak. Úgy is érzem magam, egy kibaszott idióta homárnak. Eddig üldöztem, mindent elkövettem, hogy a közelében lehessek, most meg úgy menekülök előle, mint egy riadt őzike.
-    Az a kisfiú.....azok a gyerekek a rokonaid?
-  Igen – köszörülöm meg a torkom, mert berekedtem az idegességtől. – Ők a keresztfiaim, a bátyám gyerekei.
-    Ah, szóval a testvéredé, akivel találkoztam az ajtóban?
-    Igen.
-    Az jó! Nekem nincs senkim. Helyes gyerekek. Látszik, hogy szeretnek.
-    Igen, én is szeretem őket.
Még mindig az arcomba bámul. Tiszta őszinte tekintete ezernyi emléket idéz fel bennem. Olyan bensőséges ésszel fel sem fogható, csak átélhető pillanatokat, amiket soha senkivel nem éltem meg, csak vele. A minden sallangot nélkülöző, igaz érzéseket, a kedvességét, gyengéd érintését és a reggeli megébredés utáni mosolyát, amit csak nekem tartogatott.
 Az emlékek súlya alatt rogyadozva próbálom tartani magam, és higgadtan visszanézni rá. Várom a kérdést, ami elkerülhetetlen, ami elől szeretnék elmenekülni, és ami nem is várat tovább magára.
-    Mond, mit akartok ti tőlem? – teszi fel egyenesen a kérdést.
-    Ezt meg hogy érted? – próbálok időt szerezni.
-    Úgy, hogy mind teljesen őrült módjára viselkedtek a jelenlétemben. Seb aztán meg Te, és most ez a kissrác. Úgy viselkedett velem, mintha ismerne, csak régen nem látott volna. És mi az, hogy tudtam én, hogy nem haltál meg?
Kérdése hirtelen ötletet ad. Elhatározom, hogy elmondom neki az életünket, mind kívülállónak. Hátha beugrik valami.
-    Tudod Sara – szívom be hosszan a levegőt - elképesztően hasonlítasz egy kedves és csodálatos lányra. Őt hívtuk Kisunak. A barátnőm volt.
-    De hát te nős vagy, nem?
-    Papíron. Nem élünk együtt, csak egymás mellett.
-    Hát ilyent meg, hogy lehet – csodálkozik rám.
-    Eeh, tudnék mesélni számtalan történetet. Nem vagyunk egyedüli példa – eresztem ki lassan az eddig bent tárolt levegőt.
-    De hát mire jó ez? És az a lány, a barátnődnek nem fáj, hogy nős vagy?
-    Neked fájna? – fordítom vissza a kérdését.
-    Igen – válaszol nyíltan – nagyon fájna, és azt hiszem nem kezdenék olyan férfivel, aki máshoz tartozik, mert az nagyon tud fájni, ha egyedül vagy otthon, és csak vársz valami csodára.
-    Akkoriban nem éltünk együtt a feleségemmel. Ki volt tiltva a házaimból.
-    És már nincs?
-    Miután elvesztettem Kisut már semmi nem érdekelt. Az se, hogy visszaköltözött.
-    Elvesztetted?
-    Igen – nyögöm kábultan, mert annyira morbid ez az egész.
-    Elhagyott?
-    Azt mondták meghalt – suttogom, és hatalmasat nyelek, mert a szürreális helyzet ellenére is nehéz kimondanom ezt a szót.
-    Elnézést – kapja el a tekintetét. Hatalmasra tágult szemeiben őszinte együttérzést látok. - Ne haragudj – mentegetőzik – nem akartam tolakodó lenni. Meg ilyen bunkó sem. Ha tudtam volna, hogy mi történt, hogy neked is ennyire fáj valami, akkor nem cikizlek annyit. Tudom milyen érzés gyászolni valakit.
-   Veled beszélni nekem felüdülés. Még akkor is, ha gonoszkodsz velem – húzódik halvány mosolyra a szám, mert kezdem végre nyeregben érezni magam. De nem sokáig!
-    És ki az a kis Kiki?
-    A kislány, akit nevelek – nyögöm ki rövid gondolkodás után. Annyira keresem a megfelelő választ, hogy még a lélegzetem is visszatartom.
-    Neked gyereked van? – mered rám. Döbbentebb már nem is lehetne.
-    Elég komplikált a helyzet. Igen, egy kislányt nevelek, de mindent elkövetek, hogy titokban tartsam. Alig néhányan tudják és most már te is.
Nem merek mélyebben belemenni a részletekbe, leásni a fájó emlékekbe, nehogy beindítsak nála egy szunnyadó lelki traumát, és valami jóvátehetetlen következzen be. Sokáig nem tudtam én sem szembenézni a teljes igazsággal, hát akkor mit váltana ki belőle? Ezért inkább kitérő választ adok, és gyorsan átlépek a gyerek témán.
-    A magánéletemhez semmi köze a médiának – szívom be a levegőt a fogaim között és igyekszem a beszélgetést más irányba terelni. - Azt mondod tudod milyen érzés gyászolni. Te is elvesztettél valakit?
-    Igen – suttog – a kislányomat. De –teszi hozzá nagyot sóhajtva – ez is nagyon bonyolult. Inkább nem szeretnék róla beszélni.
Ahogy rám néz, összeszorított szájjal, könnyektől fénylő szemekkel, belesajdul a szívem. Nem akarom bántani, nem akarom, hogy fájjon neki.
-    Tudod, néha összecsapnak az ember feje felett a hullámok, de megtanultam, ahhoz, hogy újra te urald a vizet, hogy felszínre tudj jönni, előbb le kell merülni egészen a fenékig, hogy biztos talajt fogj, és elrugaszkodhass, lendületet vegyél, és a felszínre törj. Úgy látom, jól érzed itt maga, kedvelnek. Szóval biztos megindult már az elrugaszkodás.
-    Az orákulum beszéljen belőled – érinti meg mutatóujjával lehelet gyengéden a vállam egy pillanatra.
-    Ahogy összemosolygunk, hirtelen elönt egy csaknem elfeledett érzés, a régi jól ismert boldogság szál meg….
Ellépek mellőle, otthagyom, bármennyire is szeretnék még többet vele lenni. Ezt az érzést, ezt a gyengéd érzéki érintés akarom magammal vinni és átmenteni az elkövetkezendő napokra. Úgy érzem, Kisu újra velem van!
Azonban nem örülhetek sokáig a lelki megtisztulásomnak, mert Sebike, aki eddig láthatatlan embert játszott, egy ideje már biztos távolból, a sarok másik oldalán szteppel az épület takarásában. Most bezzeg támad akár egy felajzott kobrakígyó.
-    Te megőrültél baszki? Hát nem arról volt szó, hogy nem emlegetjük neki a múltat?
-    Na mi van, hallgatóztál? – hergelem még tovább, mert megérdemli a bujkáló árnyékharcos.
-    Mégis mit művelsz te itt? – hergeli bele magát a flegmázásomba.
-    Ne pörögjél már mert elszédülsz. Nem mondtam el neki semmit.
-    Hát akkor mégis mi a lócsöcst hallottam félre az imént?
-    Azt meg honnan tudhatnám? Csak te tudod milyen beteg a fantáziád!
Vettel nem vevő a humoromra, úgy áll előttem dühösen csücsörítve, csípőre tett kezekkel, figyelmesen előredőlve, mintha a beintésre várna, hogy kezdhesse a táncot ropni. Nem idegelem tovább…
-    Figyelj, Kisu odajött hozzám és egyenesen rákérdezett, mit akarunk tőle. Titus nagyjelenete még őt is elgondolkoztatta.
-    Hát nem csodálom, engem is kivert tőle a víz.
-    Ja, engem is. Szóval, amíg hallgattam a faggatózó mondatait, arra gondoltam, mi lenne, ha elmondanám neki az egész történetet? Előbb csak szavakban vagy tőmondatokban. Aztán később, ha már megemésztgette a hallottakat, és még érdekelni fogja, mélyebben beavatnám a részletekbe. Csak úgy, mint egy jó barátot. És ha hallgatja az életünket, esetleg beugorhat neki valami. Bármi, egy apró emlékfoszlány, amire már lehetne építkezni. Gyakorlatig nem mondok neki semmit, mégis mindent elmesélek.
-    Hm…hm – nyújtogatja a nyakát előre hátra akár egy kíváncsi strucc. – Hát ez nem is olyan rossz gondolat. Nem is értem honnan szedted.
-    Kapd be Seb.
-    Ah – legyint – inkább mond, hogy reagált rá?
-    Tele volt sajnálattal és együttérzéssel. Még nem esett le neki a sorok közötti egyezés, de idővel megtörténhet.
-    Pedig az a jelenet a macskával…Senor Sangria….hát az nagy dobás volt Kimikém! A szívem állt le egy pillanatra! És határozottan láttam valamit Kisu arcán. Nem tudom mi volt, de valahogy más lett, talán már elindult azon az úton, hogy végre beugorjon rólunk valami.
-    Mióta Hanna megvette az a buta plüsst ezen járt az agyam. Valahogy kimozdítani a komfortzónájából anélkül, hogy megijeszteném, vagy fájó sebeket tépnék fel a szívében. Nem akarok elhamarkodni semmit, elhatároztam, hogy türelmes leszek, kivárok, elviselek bármit, most, hogy egy csoda folytán visszatért a halálából. Tudod Seb azt hittem ez már semmi. Azt hittem könnyen veszem majd, mert csak az számít hogy él. De most, hogy látom, beledöglök. Itt van előttem, és nem érinthetem meg, mert távolabb van tőlem, mint valaha. Úgy néz rám, mint egy rakás bűzölgő kutyaszarra.
-    Hát ne is haragudj, de közel állsz hozzá, mint az állagod, mint a szagod – billegeti a fejét vigyorogva.
-    Újra csak ismételni tudom magam. Kapd be Vettel! – vele mosolygok, mert tudom, azért csinálja, hogy elengedjem ezeket a negatív gondolatokat, és azt is tudom, hogy kivételesen igaza van.                            
-    Kihagynám Kimi, inkább lezuhanyoznék, neked is jót tenne.
-    Leizzadtam mikor meghallottam a gyerek hangját – túrok a hajamba nagyot sóhajtva.
-    Tudom, én is.
Barátian hátba veregetjük egymást, szent a béke, Seb elengedi azt a híres mosolyát, és elégedetten megrázza rakoncátlan szőke fürtjeit. Hagyom, hogy elhitesse magával, már biztonságban van, aztán rámordulok.
-    És amúgy meg, hol a faszban voltál eddig?
-    Hát kérlek – riadozik - próbáltam elbújni, mert Newey egyre-másra tette fel a kényesebbnél kényesebb kérdéseit a fiúk nagyjelenetével, és a te különös érdeklődéseddel kapcsolatban, amit egy szerinte egyszerű pincérlány iránt tanúsítasz.
-    Eh, és mit mondtál neki?
-    Hogy nem vagyok az anyád, se a gyóntatód, ha kíváncsi valamire kérdezzen téged!
-    Hát kösz Vettel, te mindig nagy segítség vagy, most se kell csalódnom benned.
-    Megtettem, amit lehetett- próbálja grimaszolva elrejteni a vigyorát, igen kevés sikerrel.
-    Szeretnék beverni egyet annak az öntelt képednek – sóhajtok álmodozva.
-    De akkor hogy mutatnék holnap a felvételen?
-    Majd jó vastagon lesminkelnek….esetleg! Amúgy meg miért is mutatnák a te fejedet, ha ott az enyém is? – húzom fel kérdőn a szemöldököm.
-    Nyilvánvaló, hogy a magány és a kor tesz ilyen frusztrálttá – vigyorog és eliramodik a konténer felé, ahol Hanna várakozik a dzsekijével a kezében.
-    Még egy szó Vettel és menet közben dobom ki a felesleges ballasztot a kocsiból – lódulok utána fenyegetőzve.
Együtt indulunk vissza a szállodába.


*  *  *  



Hát ennyit sikerült összehoznom! Remélem, hogy elég izgalmasan alakul, és várjátok majd a folytatást, ahol együtt lesznek Sebéknél, Kimi szomszédságában!:)
A Kisus részt most fejeztem be, amíg a család Gabóca körül tevékenykedett!:)
Ez most egy egészen különleges rész lett, abból a szempontból, hogy írni egyáltalán nem volt időm. Viszont kitaláltam, hogy miközben morcos arkangyalkát ringatom, hogy ne nyűgösködjön, hanem szuszizzon, felmondom a részt diktafonra. Úgy fűztem tovább a történetet, hogy a kis bamba szemeinek suttogtam, akár egy mesét. Annyira aranyos volt, ahogy néha kimeresztegette rám a kis álmos szemét meg csücsörítget én meg közben lágy hangon trilláztam, hogy „na kabd be Vettel”!:)
Remélem nem hagy majd a későbbiekben maradandó nyomot a kis tudatalattijában!:)
Bent aztán ezerrel felgépeltem, ezért ha találtok nyelvtani hibát vagy szóismétlést, kéretik egy picit elnézőnek lenni ám!:)
Ráadásul bánatomban egy picit becsiccsentettem a nővérem szülinapján, és így engem elvesztettek fél napra, én szintén elvesztettem egy fontos fél napot, mire sikerült stabilizálnom az állapotomat!:)
Nemigen bírom az alkoholt, és nagyon beteg vagyok másnap, és még nyűgös is!:)
Most nagyon elfáradtam fizikailag és lelkileg is! Itt volt Gabóca születése, aki azért picurka léte ellenére alaposan felbolygatja, mint az érzelmi, mint a társasági életünket.
Aztán itt a búcsú, amiről beszélni sem tudok, mert már sírok is.
Én sokat gondolkoztam a gyerekkoromról, és már nem is emlékszem arra az időszakra mikor Sziszi még nem volt velünk.
És most elmegy! És én nagyon örülök a boldogságának, de rettenetesen fáj, hogy többet nem szédeleg elő reggel, és nem hallom a hangját, és nem látom a mosolyát.
És ha nekem így fáj, hogy fájhat anyunak meg a nővéreméknek!
Próbálok nem bömbölni, mert nekik sokkal nehezebb, hiszen kórban közelebb álltak egymáshoz és mindig nagyon jóban voltak. Sziszivel nem is lehet nem jóba lenni, és anyu is annyira szerette, mert olyan jószívű segítőkész gyerek volt. Sosem felejtette el, hogy anyu segített neki eljönni onnan és magához vette!
Annyira kikészültem lelkileg, hogy azt mondtam, amit még sose, hogy szeretnék néhány napra egyedül lenni, hogy végre jól kiordíthassam magam szabadon anélkül, hogy mindig a másikra kelljen figyelnem.
Annyira teli vagyok érzésekkel, hogy félek, egyszer csak felrobbanok, mint a túltöltött héliumos lufi! Néha már nem is érzem annyira jól magam.
Tarzan azt mondja, tisztában van vele, hogy mi megy végbe bennem és számított is rá, ezért megyünk majd el egy lakatlan szigetre akár a 60-as évek hippijei, csak mi és a természet ruha nélkül. Rengeteg meditációval filozofálgatással, pihenéssel és szerelmeskedéssel!
Hát, ha ez sem segít, akkor semmi se!:)
Mivel ha hazamegyünk Magyarországra, számít rá, hogy még több érzelmi töltést szedek magamra, az emlékek feltépnek majd rengeteg sebet és érzelmet. Szükségünk lesz egy kis magányra.
Már éppen kezdtem teljesen meghatódni milyen körültekintő, egy igazi őrangyal, mikor kaján vigyorral közölte, hogy remélem, értékeled majd a figyelmességet és a gondoskodást és folyamatosan hálás leszel az út folyamán.
Hát ilyen egy számítót!:)
Az érzelmi sokk mellett lenyomtunk még egy méltóképpen megtartott július 4-ét, most szombaton meg a záró Latin partyt amivel majd nyitni is fogunk, és rengeteg elképzelésem van ezzel a Bachata tánccal. Ez a tánc az én spirituális társam, ez a tánc nekem lett teremtve. Jobb a hastáncnál, mindennél. Megmozgatja a testem minden porcikáját, és valami csodás nyugalommal, boldogságérzéssel tölti el a lelkem. Olyan érzéki azokkal a simogatásokkal érintésekkel, hogy táncolás közben én egy egészen különleges érzelmi szintre lépek. A szívem dobogja a ritmusát, szóval totál kész vagyok tőle!
A buli remek volt, mindenki ott volt a családból is, mert szabiznak a héten, alig tudtunk bezárni, mert nem voltak hajlandóak elmenni a vendégek, szóval mindenki jól érezte magát, kivéve engem. Olyan hatalmas megrázkódtatás ért, én annyira összezavarodtam, hogy a nővérem szülinapjának szervezése mellett, még a saját névnapomról is totál elfeledkeztem.
Hát szerencsére a többiek nem, otthon most egyébként én vagyok az egyes számú célpont, akin az egész család nevet és nyelvet köszörül a party óta.
Hát még mindig nehezen viselem a kritikát, főleg ha kiröhögnek!:)
A történet röviden, a hangulat a tetőfokán tombolt. Már túl voltunk néhány táncon, Tarzan Iglesias-t énekelt, hogy veled akarok lenni, élni, táncolni meg csókolni az ajkad, és ekkor történt valami az ő ajkával!
Szóval énekelte gitárral, mert az a mi dalunk, ragaszkodott hozzá, mi meg mellette kísértük, meg táncoltunk. És egyszer csak azt láttam, hogy két fekete csaj felmászik a színpadra, az extázis hevében rávetették magukat Tarzanra. Az egyik szemérmetlenül fogdosta mindenütt, a másikkal meg nagyon tele volt Tarzan szája!
Hát nem azért, de rohadtul elfogott valami harci láz. Azt tanultam a férfiak gondolkodásában gyökeredzik a birtoklási vágy, hogy egy nő az övék, a tulajdonuknak tartják, akkor is, ha társadalmi megítélésük fejlettek és rendkívül egyenrangú fél ként kezelik, mert ez van beléjük kódolva évmilliók alatt. A nőstény megszerzése, védelme stb.
De valami belém is kódolódhatott, mert én mielőtt még átgondoltam volna mit is teszek, mikor Tarzan kicsit lejjebb tudta tuszkolni magáról, én egyszerűen csak felemeltem a lábam, és egy igen jól sikerült rúgással lerúgtam a színpadról.
Hát szép ívet szállt be, apu is mindig azt mondja, akit én ezekkel a lábakkal egyszer megrúgok, az legközelebb kétszer is meggondolja, merthogy elég jó a lábtechnikám!
De mikor szállt akkor már rettenetesen megrémültem, hogy mit tettem és rohantam le utána, hogy ne haragudjon, ösztönös volt, védtem, ami az enyém, ugye!:)
Nem esett nagyot, mert a tömeg felfogta, és nem is haragudott, sőt kifejezetten örültek, az ajándék üveg pezsgőnek, de én rettenetesen szégyelltem magam, hogy ennyire elvesztettem a fejem és nem tudtam uralkodni magamon!
Ráadásul a család nagyja ott tombolt, még Dani szülei is, és azóta ha összenézek valamelyikkel, mind elröhögi magát. Merthogy kívülről igencsak nevetségesnek találták, ahogy szegény Tarzan miközben tele a szája a lánnyal, és próbálta letuszkolni magáról, akár egy kaméleon engem keresett a pillantásával. Én meg ott álltam talpig ledöbbenve, aztán akár egy büntető Cyborgnő, fapofával és egy tökéletes talpassal a terem közepéig küldtem a vakmerőt.
És persze jönnek a beszúrások, hogy te antiszemita, te fajgyűlölő….
Én meg védekezem, hogy nem vagyok fajgyűlölő én szeretem a négereket.
Erre meg Tarzan fűz rá, hogy igen? Akkor mi a fenét keresek én melletted?
Persze próbálok visszaszúrni, hogy te csak menjél és mossál fogat még egyszer. Ki tudja mi volt annak a nőnek a szájában előtted!
Szóval tarthatatlan otthon a helyzetem, mindenki rajtam röhög!
Én meg egyfolytában azon gondolkodom, ha fiatal koromban nem  ér ennyi atrocitás, ha nincs bennem ennyi elfojtás, vajon milyen öntörvényű harci amazon vált volna belőlem? Lehet, hogy még a nővéremen is túlnőttem volna?
Pedig nővérem harciasságára öcsém a legjobb példa. Éjfélkor ott toporogtunk mind az ajtajuk előtt, hogy meglepjük az ünnepeltet. Mielőtt rájuk törtünk volna, öcsém halkan felvetette, hogy nem kellene esetleg kopogni?
Olyan kollektíve röhögő görcsöt kaptunk, hogy Dani apukája eldurrantotta a kezében szorongatott pezsit, fürödtünk benne akár a Forma 1-ben a dobogósok, és alig tudtunk bemenni a röhögéstől!
Ennek előzménye, hogy túlbuzgó és tapintatlan tapló öcsém már kétszer is ránk tört, és annyira elbűvölte Tarzan izmos hátsója, hogy egy ideig ki se ment csak bávatagon bámult, majd mikor férjem jogos felháborodásában párnákkal kezdte bombázni és hangot adott nemtetszésének kivágtatott, de még lent is hallottuk a nyerítését, mondjuk fent, meg mi nevettünk.
Majd egy másik alkalommal beosont nővéremék lakosztályába, mert lent éppen a vizeket kötötték át, ő meg zuhanyozni akart kocsiszerelés után, de nem tett említést róla senkinek sem. Így mikor előjött illatosan tisztán, sógorom éppen a flamingók párzási táncát adta elő nővéremnek pucéran. Hát nem tudjuk pontosan mi történt, de az biztos, hogy keményebben léptek fel a magánlaksértés miatt, mint mi.
Nővérünk hiányos öltözetben vágtatott utána és alaposan megtorolta az atrocitást, ráadásul anyósáék szeme láttára, néhányszor utolérte a földszintig és alaposan ellátta a baját. Annyira, hogy most sem mert bemenni csak úgy, és eszembe jutott, hogy mindig is így volt ez, amit a nővérem nekünk egyszer megtanított, az mi soha nem felejtettük el!:)
Öcsénknek akkor már majdnem orvosi segítség kellett, mert miközben nővérünk utolérte és alaposan eltángálta, olyan röhögő görcsöt kapott, hogy sírt, visított, és fuldoklott egyszerre, és már komolyan aggódtunk érte, ahogy a könnyeit hullajtva próbál levegőhöz jutni, de fuldoklik a röhögéstől!
Az ember általában órán éli meg ezt az állapotot, emlékszem még milyen, de a végén már ijesztő volt, hogy képtelen volt abbahagyni, és levegőért küzdött fetrengve a röhögéstől!:)
Viszont azóta roppant illedelmesen kopácsol akár a harkályok, még a lenti közös nappali ajtaján is, biztos, ami biztos alapon!:)
Én meg eltöprengtem azon, hogy nincsenek véletlenek! Mióta ez történt, a családban mindenki nevet, pedig mindenkinek fáj az elválás, de ez a kis incidensem valahogy könnyebbé teszi a könnyeket!
Hát ennyi röviden!
Most megyek és leigázom Európát!:)
Nektek meg csodálatos, szépséggel teli érzelmekben gazdag boldogságos nyarat kívánok.
Ha lehet kérnem, ti meg nekem nyugodt és eseménytelen repülőutakat!:)
Sok szeretettel és puszi is, Luna