Luca
már reggel óta a cicajelmezében száguldozik, még a reggelije előtt
meg kellett rajzolni a cicaorrát és a bajuszkáját!
Trick
or treat!
Csak
el ne felejtsem!:)
A feszültség óriási bennünk.
Megérkezett a zongora és két rudat is beszereltünk a bárba. Egy állandót és egy mobilt átvittünk a suliból. Rengeteg a tök, kaja és ital formájában!:)
Hatalmas
kövek ülnek a gyomromban, se inni, se enni nem vagyok képes, csak markolászom a
telefonom, és hallgatom a barátom halk nyugodt mormolását, hogy ne izguljak,
minden rendben lesz, és sajnálja, hogy nem lehet itt.
Aztán
rájött, hogy máshonnan kell megközelítse a problémát, ha ki akar rángatni a
letargiámból.
Közölte,
hogy semmi gáz, született üzletasszony vagyok és túlélő!:/
Ezen
még a dilidokim is felnyerített!:)
Aztán
utasított, hogy vegyek órát, és félóránként pillantsak rá az est folyamán,
aztán sóhajtozva az ajtóra és minden pimasz cowboynak mondjam azt, hogy a barátom magángépe sajnos késik, de
bármelyik pillanatban itt lehet! És még azt is, hogy teljesen őrült, és nagyon jó kondiban van!:)
Na,
tessék jelmezbál és itt egy féltékeny skandináv Otelló!
Aztán
a családom elhatározta, hogy mindenképpen megnevettet és felvonultak sorban
beöltözve fekete cicacsaládnak.
Hát mit
mondja?
Mikor
anyu meg apu megjelent csak mosolyogtam, mert hát apu egy mokány kis 19o cm
kandur, de anyu a gömbölyű pocakjával nagyon édes volt.
Aztán
megjelent az apró dédike, szerény szégyellős cicaanyókaként, és egyre csak azt
hajtogatta, nem lesz ez így jó gyerekek, mindenki rajtam fog röhögni….
Aztán
bevonult a férfikülönítmény, és valóban úgy lekezdtem röhögni, ahogy már nagyon
régen nem! Az a rengeteg formás férfihátsó, ahogy gömbölyödtek a cicanadrágban.... Csak most sajnálom igazán, hogy nincs itt a skandináv pampák szőke hercege! Nem tudom, mivel bírnám rávenni, hogy ezt a nacit magára húzza!:)
Nyurga
meg Kakukk az 52 cipőjükkel,
mint alternatív Chaplin.
A többiek, csípőre tett kézzel, duzzogva.
A dilidokim bőszen pörgette a hosszú farkincáját, és
grimaszolt a bajusza alatt. Közben meg kérdezgette, szerintetek nem presztízsvesztés
nekem, ha így látnak a jövendő betegeim?
A sógor mindjárt megnyugtatta, megnyílnak
majd neked, mert közéjük valónak hisznek!:) Csak nyerített akár egy ló, persze
az ő betegei nem szoktak panaszkodni.
Apám viszont elnéző fensőbbséggel nézett végig rajtuk a kis
bajuszkája meg fülecskéi mögül, és megdicsőülten közölte:
„Ahogy a játék véget ér, a király és a
paraszt ugyanabba a dobozba mennek vissza!”
Már sokkal jobb, érzem, hogy minden
rendben lesz!
Harcra fel!:)
Ez itt a kedvenc skandináv, ráadásul
finn együttesem! Nagyon szeretem ezt a dalt, van benne ritmus, zongora és dobszóló, kórus, és vonósok!
Teljesen
kivagyok! Nem pont így képzeltem az utolsó napomat, de hát ember tervez, Isten
végez, ugye!
Tegnap
alaposan elfáradtam testileg-lelkileg, ennek következményeként reggel totálisan
elaludtam! Még sosem fordult velem ilyen elő, erre tessék pont most az utolsó napomon!
És egyik
balszerencse követte a másikat, úgy tűnik este égve felejtettem a világítást
szegény Nonón, de a fáradtságtól nem vettem észre. Így reggel mikor beleestem,
hogy padlógázzal berobogjak a kávézóba, és méltóképpen helytálljak Walter
folyamatos piszkálódásainak az utolsó napomon, Nonó megmakacsolta magát szegényke,
és csak egy vérszegény nyöszörgés hagyta el a motorházát, aztán elszenderült.
Mit tehettem
volna? Rohanás vissza, közben beszóltam Beckynek, hogy ne aggódjon, megyek ám,
ki nem hagynám, hogy elköszönjek tőle, csak akadályoztatva vagyok.
A fenti
vonalas telefon memóriájába el van tárolva a taxi társaság telefonszáma, mert
már Bradley, Adriann és legutóbb Becky is
taxival ment haza miután ittunk párat az együtt töltött szép hónapokra.
Mindezt tetéztem
azzal, hogy rohantamban letettem a mobilom, amit aztán otthon is felejtettem.
Most úgy érzem magam, mintha hiányozna egy részem, pont most, mikor vártam
néhány hívásra.
Tegnap sűrű
napom volt, alaposan megrángattam a lelkemet. Nem sokkal azután hogy hazaértem,
Adriann érkezett meg. Készítettem pár szendvicset, és míg jóízűen nyammogtunk,
részletesen beszámoltatott a központban történtekről.
A
célegyenesben vagyunk Sara, biztatgatott állandóan, mert úgy hiszem, látszódott
rajtam az elfogódottság.
Hirtelen
rádöbbentem, hogy milyen merész kalandra is vállalkozom azzal, hogy a Red
Bullhoz csatlakozom. Nem csak az állandó utazás lesz merész tett, hanem, hogy
egy ilyen népes csapattal fogom élni a napjaimat, gyakorlatilag hetekig össze
leszünk zárva, és ha valakivel nem sikerül jó kapcsolatot kialakítanom, azt nagyon
meg fogja sínyleni a lelkem. Eddig nagyon magabiztosnak hittem magam, de most a
célegyenesben, ahogy Adriann mondta, egy kicsit elbizonytalanodtam.
Aztán
próbált rábeszélni, hogy menjek vele az aukcióra. Na ettől még idegesebb
lettem. Még mit nem! Más se hiányzik nekem, mint valaki ott felismerjen a
képeimen. Szó se lehet róla!
Ekkor kapott
egy telefont, és szabadkozva elrohant. Nem tudom, kinek kellett ilyen hirtelen,
de kicsit nehezteltem arra az ismeretlenre, aki elragadta mellőlem, mikor
annyira szükségem lett volna egy kis lelki vigaszra és támogatásra.
Ám alig
távozott Adriann, nagy sietve, máris újabb vendéget kaptam Bradley személyében.
Egy fantasztikus,
saját kezűleg alkotott mókuslakkal érkezett, és akkor aztán végképp
összeroppant a maradék tartásom is. Hirtelen rádöbbentem, hogy itt a búcsú, és
többé nem érdekelt, hogy Bradley mosolyogva figyeli, ahogy sírdogálva ölelgetem,
a megszeppent mókusfit, aki szegény ment volna rohangászni, riadtan füttyögött
az ölelő karjaim közt, és lendületesen mosogatta az arcocskáját, a könnyes
csókjaim után.
Tudom, hogy
jó lesz neki szabadon, hiszen oda született, nem egy első emeleti lakásba, ahol
folyton lever valamit, vagy belegabalyodik a szárító zsinórjába. Puha mohával
bélelt odúban, lombpárnán kell aludjon, nem egy rácsos kalitkában.
Így hát betettük
az én kis Rustykámat a lakásába, és kivittük az én kicsi drága Saramhoz a
temetőbe.
Mit is
mondhatnék a következő órákról? Ott voltam a kislányom sírja mellett, akit soha
egyetlen pillanatra sem tarthattam a karjaimban, akire még csak nem is
emlékszem, egy ultrahangos képen sem láthattam soha. És most ott a sírja
mellett engedtem vissza a természetbe, az igazi közegébe az egyetlen élőlényt,
akivel eddig megosztottam az otthonomat. Hát persze hogy sírtam!
Bradley
igyekezett tapintatosan tevékenykedni körülöttem. Nyögdécselve megmászott egy
jókora tölgyfát, aztán nagy serényen felszögelte, egy hármas ágelágazás
jótékony takaró ölébe, a barátságos kis mókusodút, ami ezentúl, az én vöröském
otthona lesz. Bőven elfér majd benne a télire begyűjtött eleségével együtt, és
egyszer talán majd felfedez magának egy igazi mókusodút, valahol a környéken,
és egy csinos mókuslányt is.
Tudom, hogy
ez az élet rendje, tudom, hogy inkább boldognak kell lennem, hogy felgyógyult,
nem sérült meg komolyabban és, hogy most sikerül visszajuttatni őt a
természetbe. Tudom, tudom, de az elválás okozta fájdalmat nem tudom elfojtani
magamban.
Most már
megint csak egy árva mackó fog várni az ablakban, most már újra csak egy plüssállatkát
ölelgethetek és vele beszélgethetek esténként. Nem lesz több füttyögés és
kurkászás a hajamban, és nem ébredek többet hideg, nedves mókusorros puszira.
Alkonyodott
mikor haza mentünk, és az utat végigszipogtam, akár egy kétségbeesett kisgyerek.
Bradley nem volt hajlandó magamra hagyni. Felkísért és egy jókora pohár whiskyt
belém erőltetett.
Annyira
kétségbeesett arccal szorongattam a kiürült poharam, hogy egyszer csak
felpattant, és sietve távozni készült. Riadt faggatózásomra közölte, hogy nem
belőlem és a könnyeimből lett elege, hanem visszamegy a temetőbe, és megnézi,
hogy boldogul a kis Robinson a szabadságával.
Tájékoztató
telefonja után, miszerint Rusty lelkesen lobogó farokkal rohangászik, akár egy
vérbeli mókusharcos, elfogadta a vesztegetési mogyorót, és boldogan füttyög,
önkényesen benyakaltam még egy pohár whiskyt.
Éppen
kezdtem volna elsüllyedni egy jó kis önsajnálkozásba, mikor érkezett Adriann
telefonja, és közölte, hogy immár boldog, büszke tulajdonosan, majdnem minden
Faraday képnek.
Vagyis
látott meztelen! Nyilvánvaló, hogy erre is innom kellett egyet, méghozzá egy
jókora pohárral.
Reggel aztán
egy laza fejfájással és jókora késéssel ébredtem, mert a telefonom valami
általam ismeretlen ok miatt lenémítottam és nem
ébresztett.
Most itt állok,
és lehajtott fejjel hallgatom Walter vélhetően utolsó prédikációját, és
gunyoros megjegyzéseit, miszerint micsoda egy hálátlan kis kígyó is vagyok én,
miután ő önzetlenül lehetőséget adott nekem az újrakezdésre, én álnokul
faképnél hagyom és ráadásul, még pofátlanul elkések az utolsó napomon. Vegyem
tudomásul, ez pontosan olyan nap, mint bármelyik eddigi. Azért vagyok itt, hogy
dolgozzak!
Szó nélkül hallgatom,
a szokásos megbánó arckifejezésemet felöltve, amit csak és kizárólag vele
szemben alkalmazok. Ezzel próbálom elhitetni vele, hogy erősen kétséges az
értelmi képességeimről kialakított, és zárójelentésben is leszögezett vélemény,
miszerint normális vagyok!
Nem mondom
el a véleményem, hogy szemét dolognak tartom, a rendkívül nagyvonalúan kiadott,
összesen egy kivehető szabadnapomat, amiért keményen megküzdöttem, majd utána,
még berángat egy utolsó 10 órás műszakra. Amit „teltházvan”-nal indokol.
Ezt is csak
velem meri megtenni. Persze az én hibám, hónapokon át hálás szemmel fogadtam
minden görénykedését, mert valóban hálás voltam azért, hogy munkát adott, és
ezáltal elindulhattam a visszailleszkedésbe, amiről fogalmam se volt. Most
viszont, ahogy figyelem a kidagadó ereket a vöröslő homlokán, a legszívesebben fejbe
verném, a kávégép aljával.
Nem érdekel
mikor, de amint végeztem, rohanok ki a temetőbe, hogy lássam miként boldogul
szegény Rusty. Ha szomorú lesz, és úgy látom, hogy inkább jönne velem haza, akkor
elhozom, történjen bármi, de nem hagyom magára.
A hisztis
Walter, csak akkor függeszti fel az egzecíroztatásomat, mikor megpillantja az
érkező Bradley-t. Mosolygó arca láttán szó nélkül sarkon fordul és elrobog.
-Úgy látom, nem kedveli a mosolyodat! – fogadom a „szépszemű”
mókusmentőt.
-Majd csak túlteszem rajta valahogy magam. És neked mi
a bajod velem?
-Mi lenne? – meresztem rá mosolyogva a szemem.
-Órák óta hívogatlak, üzenetet is írtam. Azt megértem,
hogy nem veszed fel, látom nagyon elfoglalt vagy – céloz a látványra, ami
fogadta belépéskor – de hogy vissza se hívsz…..Ez már pimaszság.
-Ne haragudj, azt se tudom hol áll a fejem. Reggel
elaludtam, aztán Nonó makacskodott. Felrohantam taxit hívni, közben meg valahol
letettem a mobilom, és otthon maradt.
-Mi baja a kocsidnak?
-Szegény egész éjjel fent volt, rajta felejtettem a
világítást, reggel meg úgy döntött alszik tovább, és nem indult. Nem tudom mi
baja lehet szegénykének.
-Lemerült az aksija.
-Az nagy baj? – faggatom. Közben látom, hogy a nagyobb
társaság, akik elfoglalták szinte az egész kávézót, és elégedetten nevetgéltek
a formázott kávéknak, rendezi a számlát Beckynek, és lassan szedelődzködnek.
-Nem, csak fel kell tölteni.
-Hehe…és mivel töltsem fel?
-Azzal a határtalan optimizmusoddal, amit tegnap kint
felejtettél a temetőben. – poénkodik. - Hol a slusszkulcs?
-Otthon….
-Hát ez remek!
-Miért kérded?
-Elmentem volna, hogy működésbe hozzam, mert látom,
neked nagy kihívás lenne. Veszek egy akkumulátortöltőt, mire végzel Nonó
frissebb lesz, mint újkorában. Köszönöm, nagyon kedves – villant egy ellenállhatatlan
mosolyt Becky felé, aki megérkezett a szokásos kávéjával, és hasonló világító
mosollyal üdvözli a sármos pasit.
Napok óta ő
készíti a kávékat, odaadóan figyel, és igyekszik, hogy egy kis gyakorlatra
tegyen szert a díszítés terén. Alakokat nem tud formázni még, de fogpiszkálóval
már ügyesen rajzolja a habot.
-Odaadom a lakáskulcsom…valószínűleg, a szobaasztalon
felejtettem a mobilommal együtt, mikor a másikon taxit hívtam.
-Akkor, ha megbízol bennem, megyek és meggyógyítom
Nonót, aztán bejövünk érted a telefonoddal együtt.
-Miért ne bíznék? Amúgy sincs semmim…. –nevetek.
-Jó hogy szólsz, akkor nem is keresgélek a
koronaékszereid után.
-Kölcsön adnád a telefonod Bradley? – grimaszolok
kényszeredetten.
-Persze.
-Szeretném lehallgatni az üzenetrögzítőm otthon. Úgy
tűnik más is keresett – sóhajtozom a számtalan Newey üzenet hallatán, amit
felmondott a telefonomra, miután a mobilt ő is hiába hívogatta.
-Csak még egyet – nézek bocsánatkérő szemmel.
-Ha nem az USA-t hívod, akár kettőt is.
Newey….
-Nahát Sara, már azt hittem pánikba estél és
kivándoroltál az anyaországból valamelyik volt gyarmatra. – könnyebbülök meg a
hangja hallatán. Már mindenfélére gondoltam.
-Otthon felejtettem a mobilom. Az éjjel sokáig fent
voltam, és alaposan elaludtam. Az én kicsi Rustykám nem ébresztett… - bicsaklik
meg a hangja. - Most Bradley-éról hívlak. Lehallgattam az üzenetrögzítőm és
hallottam, hogy kerestél.
-Igen, mert szólni akartam, hogy sajnos most pár napig
nem tudunk találkozni. Azonnal vissza kell utaznom, egy meghibásodott
alkatrészt viszek magammal, és még be kell építeni a szabadedzések előtt.
-Nem leszel itt, mikor kezdek? – kérdi elvékonyodott
hangon.
-Megpróbálok, de nem ígérhetem biztosra. Találkozhatnánk,
ha hazaértem?
-Persze addigra én is otthon
leszek.
-Miért, hova készülsz?
-Elutazom Svájcba.
-De minek Sara?
-Szeretnék még egyszer beszélni
az orvosokkal, mentősökkel és a tűzoltókkal, mielőtt beállok, és a nyakunkba vesszük
a világot, vagyis kihajózunk a mi Red Bull hajónkkal a világba. Csak egy utolsó
egyeztetés, ha esetleg valami még eszükbe jut, vagy kerestek….ki tudja.
-Értem….akkor sok szerencsét. És nem olyan
nagy baj az, ha nem nekem szolgálod fel az első kávét… - nevetek, hogy
jobbkedvre derítsem.
-Az italos hűtőket fogom töltögetni… - jegyzi meg
csendesen.
-De majd csinálsz mást is idővel – próbálom felrázni. –
Mi a baj Sara?
-Rusty… - suttogja.
-He, hát örülj inkább, hogy visszaengedhetted a kis
kópét a szabadba. Eddig is ott élt volna, ha nem vetődik be a kocsidba. Már
azt hittem valami baj van.
-Baj? Ha azt annak veszem, hogy
reggel óta piszkálódik Walter, akkor van baj. Érzi, hogy itt az utolsó nap, és
igyekszik kihasználni. Mindenért engem tesz felelőssé.
-Fel a fejjel Sara.
-Nem idegesít. Folyton arra
gondolok, többet nem velem fogja a rekeszeket pakoltatni. Mennem kell Adriann,
vendégek érkeztek. Vigyázz a sushival és a szakéval, nehogy visszatámadjon a
nyers hal.
-Koreában leszek, nem Japánban.
-Ott nem isznak?
-Sört és sojut, és ha a kettőt
vegyítik kapunk egy ütős italt, amit bokdanjunak, dinamitnak neveznek,
gondolom, nem kell elemeznem miért! És van még rizsbor, ami sűrű inkább a tejre
hasonlít, nem túl guszta ital, de néhány pohár bokdaju után már mindegy.
-Jó, akkor csínján a dinamittal,
és ne egyél tücsköt meg bogarat. A végén még olyan maradsz!
-Hehe, majd kereslek. Látom már
jobban vagy! Ügyesen Sara, nehogy eltekereg Svájcban.
Határozottan
úgy érzem, most nem kell a képeit felemlegetni. Talán ő is tudatosan kerülte a
témát, még mindig nem dolgozta fel a lelke, hogy elkészítette azt az aktképet.
Ha megtudná, hogy megszereztem ugyan, de el is veszítettem, biztosan kiborulna.
Nem mertem bevallani neki. Ez a bolond Raikkönen lenyúlta és nem volt hajlandó
visszaadni, hiába próbálkoztam később is, úgy harcolt érte és acsarkodott, akár
egy veszett kutya. Ráadásul pont azt! Hiába ajánlottam fel csereként bármelyik
másik alkotást, hajthatatlan maradt. Még hogy vonalvezetés….őrült finn,
megeszem a sapkám, ha ilyenről eddig nem csak a versenypályákkal kapcsolatban
hallott!
Sara….
Nyílik az
ajtó, 3 jólöltözött nő lép be egymás után, hangosan nevetgélve.
Az újonnan
érkezettekkel megjelenik a korholó tekintető Walter is. Nem akarok több
feszültséget. Gyorsan Bradley kezébe nyomom a telefonját és a lakáskulcsomat,
és egy halk vendégem voltállal útjára indítom.
Próbálom,
bekönnyesedett szememet a mosolyom mögé rejteni, ahogy megállok a 3 nő
asztalánál.
Az egyikük nagyon
vékony és magas. Feltűnően csinos és ápolt, azonnal magára vonja a férfiak
pillantását. Hosszú barna haja és napszemüvege, ugyan eltakarja az arca egy
részét, de így is látni, hogy milyen szép. Öntudatos, határozott léptekkel megy
az asztalhoz, még csak körül sem néz, megszokhatta már a rajongó tekinteteket.
Jókedvűen társalog a többiekkel egészen addig, amíg össze nem akad a
tekintetünk.
-Mit hozhatok? – lépek eléjük kötelességtudóan.
Unottan
felnéz és végigmér, aztán levegő után kap, és ijedtében elejti a telefonját.
Úgy mered rám, mintha kísértetet látna.
Arca beteges
fehér színt ölt, pedig látszik, hogy rendszeresen jár szoláriumba. A
szemüvegéért kap, lerántja a szeméről, de a keze úgy remeg, hogy majdnem a
telefonja, és a táskája után pottyantja.
-Rosszul van? Talán egy pohár vizet? – próbálok szót
érteni vele.
Tátott
szájjal lihegve bámul. Lekapott szemüvege helyén megcsodálhatom egészen sötét
barna szemeit. Igen, jól tippeltem nagyon szép nő.
-Mit hozhatok? – ismétlem meg a kérdést.
-Őőőő igen…nekem, egy mentes vizet és egy kávét – nyögi
még mindig nagyon riadtan, de látszik rajta, hogy minden erejével igyekszik úrrá
lenni a zavarán.
-Azt hallottam itt olyan kis vidám kávékat lehet kapni
– mosolyog rám egy alacsonyabb szőke. – Valami vicces kávét szeretnék…esetleg
állatost?
-Mindent megteszek. Azonnal hozom – mosolygok vissza,
mert neki legalább őszinte a jókedve.
Finoman
arrébb teszem Beckyt, és tömködni kezdem a kávégépet. Igaz, hogy ő van
betanulás alatt, de valamiért úgy érzem, nekem kell elkészíteni azokat a
kávékat, és ki kell tennem magamért.
-Állatost akarsz? Akkor olyant kaptok! –dünnyögök
jókedvűen.
Vajon mikor
lesz majd megint olyan, hogy figurás kávét készítek egy csomó ember örömére, ha
innen elmentem? Lehet, hogy soha….
-Ismered azt a drága bukszát? – faggat Becky.
-Nem! Miért?
-Úgy bámul utánad, még levegőt se vesz!
-Gondolod, hogy ismerhet? – kapom fel a fejem és majdnem
elrontom a cicus mosolyát.
-Lehet – ránt a vállán – kérdezd meg tőle. Három
egyforma cicát csinálsz? – kérdi csalódottan.
-Gondolkoztam egy zsiráfon, egy majmon, és egy vízilón,
de talán magukra...
-Jó a cica! – vágja rá. – Eredj, kérdezz rá ügyesen.
Most is bámul….
Akkurátusan
pakolgatom eléjük a mosolygós fehér cicás kávét, mellé a vizet. Miközben
rendezgetem az üvegeket meg a poharakat, lopva a nőt nézem, aki még most se
tudja levenni rólam a szemét.
-A víz és a kávé – fordulok felé. - ….Elnézést, de nem
tudom, nem észrevenni, mennyire meglepődött, ahogy megpillantott….Talán ismer
valahonnan? – teszem fel a kérdést jó pár hónappal a kórház után, kitudja
hányadszor reménykedve.
-Öööö én…nem …vagyis egy pillanatig azt hittem egy régi
barátnőm…de ő nem errefelé lakik. Csak kísértetiesen hasonlít. – nyel egy
hatalmasat. – Önnek talán ismerős vagyok? Azért támadott így le? – kérdez
vissza váratlanul.
A másik
kettő elhallgat, és érdeklődve figyeli a beszélgetésünket. Már megbántam az
egészet, most megint magyarázkodhatok.
-Elnézést…nem akartam tolakodni….sajnos én senkit se
ismerek fel – mosolygok bocsánatkérőn és szomorkásan egyszerre, nehogy balhézni
kezdjen. Már csak az hiányozna még a mai utolsó napra. – Volt egy balesetem, és
azóta nem ismerek fel senkit…amnéziás vagyok…még a nevemet se tudom. Azért
kérdeztem,…hogy talán látott már…talán ön tudja, ki vagyok?
-Nem…sajnálom, de nem ismerem önt – sóhajt egy nagyon.
Már mosolyogni is képes – de nagyon szurkolok, hogy legyen elég ideje,
megtalálni a memóriáját – fordul figyelme a kávé és a lányok felé.
-Köszönöm – kullogok vissza motyogva.
Leteszem a
tálcát a pultra, és akkurátusan törölgetni kezdem a márványlapot.
-Na? – lép mellém Becky.
-Nem...- csóválom a fejem bánatosan. – Nézz rá, Gucci
táska meg cipő. Nyilván nem egy helyen vásárolunk, hogy is ismerhetne. És
milyen finom illata volt…ez egy gazdag nő, én meg…. – vonok vállat.
-Lehet, hogy te is az voltál azelőtt – löki meg a
pulton fekvő karom vigyorogva.
-Lehet… - mosolygok vissza.
-Aztán, ha eszedbe jut majd, hol őrzöd a millióidat,
nem megfeledkezni arról, ki tanított be, meg kinek a kötényébe törlöd a koszos
kezed!
-Emlékezni fogok – bólintok komolya – arany kötényt
hozok….
-Na azért! – lép a kávégéphez. – Fizetne az illatos
virágod….
* * *
Sziasztok!
Vannak időszakok, mikor annyi minden forog az
agyamban, hogy képtelen vagyok elmondani. Most pontosan így érzem magam. Annyi változás,
öröm, bánat, fájdalom, boldogság, félelem, rettegés feszít belülről, hogy
szinte megdermedek tőle. Ilyenkor általában halálra hajtom magam, mert amíg csinálok
valamit addig nem gondolkodom, azon hogy mit tettem mit kell majd megtennem
akár mi is történik velem utána. Nem gondolkodom, és nem beszélek. Félek! Folyton
azon agyalok, vajon jót tettem? Nem lesz baj? Idecsődítettem a családom, a
barátaim és mi lesz, ha rosszul sül el? Kiszakítottam őket a megszokott
közegükből. Apám egy nagyon jómódú sikeres ügyvéd, a barátom felkapott
pszichológus volt, most pedig itt vannak velem, és mindent újra kezdenek. És jönnek
a többiek is, és én folyton azon pörgök, hogy mit tehetnék még értük? Már megvan
a működési engedélyünk, apunak kész az irodája, a dokinak is. Még apróbb
simítások vannak, de olyan dolgokkal szembesülünk itt ami otthon nem volt, mint
a távolság. Kocsit kellett venni, ráadásul jó kocsit, mert egy menő ügyvéd meg
egy pszichológus nem járhat akármivel, ugye!
Nekem van kocsim. Furcsálltam is, hogy a szülinapomra
nem kaptam semmit. Vagyis azt hittem végre egyfele jár az agyunk, és ez a sok
utazás, hogy lássak és örüljek, ez az ajándékom. Aztán kijöttünk ide, és a mélygarázsban
ott állt a csoda, mögöttem meg egy somolygó pasi. Nem is tudtam mit mondani. Úgy
hiszem, mindenkit kiborít kissé ez a költözés. Szerinte ilyen kocsi kell nekem,
mert ebben nem eshet bajom. Olyan szép és hatalmas ez a hófehér autó, hogy
beleülni is alig merek, ki is alig látok belőle, és a vezetés se egyszerű.
Egy öklömnyi csomó a gyomrom. Minden nap 4-kor kelek,
de éjfélkor még fent vagyok. Nem tudok aludni, mert rengeteg dolgom van,
folyton eszembe jut valami új ötlet, annyira túlpörgök, hogy evés közben meg
írok. Valamiért úgy érzem, minden pillanatom ki kell használni.
Egy csomó minden van, amivel most szembesülök, és nem
is gondoltam rá.
De leginkább az a baj, hogy már csak egy hétig vannak
itt a tesóim és a dédi.
Nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy nem látom őket.
Az egyetlen, akivel talán jót teszek az a jövendő
sógorom. Ő haza jött. Vagyis majdnem, de hétvégén elutazunk Texasba, a
családjához. Bemutatja a nővéremet, visszük az öcsénket is, miután lenyomtuk a
Halloween, amitől szintén nagyon parázok! És ha már ott vagyunk, akkor nézünk
autóversenyt is, vagy Forma 1-et, vagy Nascart!:)
Jó, nem írok most inkább semmit, mert ostobaságokat irkálok.
Jövő héten visszautaznak a tesómék aztán valahogy majd csak egyenesbe rázódok.
És
lenne egy kérdésem, sőt egy kérésem felétek! Nagyon megköszönném, ha
megírnátok, hogy szerintetek nem túl hosszú már ez a történet? Mert szegény
Aniw, aki kedves meglepiként elkészíti nekünk egyben, még csak a 68.résznél
jár, és már majdnem 700 oldal.
Én imádom írni, úgy tűnik, a hosszabb
lélegzetű dolgokra vagyok beállítva, de ha szerintetek már elég belőle, jó lenne,
ha megírnátok, mert akkor egy stramm kis véggel befejezem, és jöhetnek más
történetek. Ha tetszik, akkor viszont még jó néhány fejezetecske hátra van!:)
Szóval
várnám a válaszokat és a döntéseteket, hogy mi legyen? Persze ettől függetlenül
is jönnek majd új történetek. Hamarosan lenyugszom, már elkezdődött a visszaszámlálás
az új életemhez….
Ja,
igen! A következő rész csak jövő héten jön!:) És akkor folytatom majd a másik törit is!
Ez
pedig anyu meg a barátom kedvence. Csak hogy legyen valami elképzelésetek az
ízéről, érdemes megnézni!:)
.jpg)
