2015. június 22., hétfő

100. rész - Amikor eljön az idő...




Seb..

Hanna telefonon beszél valakivel, mikor kijövök a zuhany alól. A derekam köré tekerek egy törölközőt, és felvont szemöldökkel kérdem, kivel beszél?
Visszamosolyog, de nem nekem válaszol.
-         Köszönjük Kimi, már meg is jött, adom Sebet – nyújtja felém a mobilt.
-         Gratulálok kölyök – érkezik a gratuláció szokásos egyedi hangon. – Remek időmérő volt.
-         Kösz, csak nem odáig vetemedtél, hogy nézted?
-         Érdekelt mit művelsz, és jobb, ha képben vagyok. Ha jövőre vissza akarok térni, tudni akarom, kit kell legyőznöm.
-         Már biztos? Gratulálhatok?
-         Még ne kapkodjuk el. Egyelőre te vagy az ünnepelt. Sikerült valami? – jön a kérdés, ami tudom, sokkal jobban érdekli, mint az időmérőm eredménye, és nem haragszom érte, nagyon is megértem. – Megtaláltad végre?
-         Nem, pedig hidd el, alaposan körbenéztem mindenütt - sóhajtok.
-         Már pedig ott van! Valahogy szerezz nekem minden nőről fotót! Meg kell találnunk őt!
-         De hogyan?
-         A következő győzelmed után állíts össze minden nőt a csapatból egy közös képre. A belső személyzetet is. Így biztosan megtaláljuk.
-         Jó – sóhajtok. – Ha győzök.
-         Ajánlom, hogy győzzél kölyök, vagy a következő futamodon viszketőport csempészek az arcmaszkodba.
-         Hát most alaposan összeszartam magam! Mehetek is vissza, zuhanyozni.
-         Seb – szólít meg gyengéden a háttérből Hanna.
-         Jó rendben! Tudod, hogy mindent elkövetek anélkül is, hogy fenyegetőznöd kellene. Odaadnék egy győzelmet, ha megtalálnám végre Krisztit!
-         Nem felejtem el Seb, ebben biztos lehetsz! Holnap neked szurkolok…és köszönöm! – bontja a vonalat.

Győztem! És ahelyett, hogy ünnepeltetném magam, próbálok behúzódni egy csendesebb sarokba, hogy telefonálni tudjak. Azonnal felveszi, szerintem órák óta a kezében szorongatja a mobilját. Sajnálom, hogy nem szolgálhatok neki jó hírekkel.
-         Nézd már mindent felforgattam utána, de nincs meg. Így is azt hiszik, hülye vagyok, Brittával lefotóztattam az összes sötét hajú lányt, de nincs köztük. Egy napja rohangászom itt a paddock-ban a motorhome és a boxutca között, és fotózok minden vöröses nő. Már valószínűleg őrültnek tartanak.
-         Nem baj…
-         Hát neked nem, de nekem azért nem mindegy, hogyha egy Red Bullos lány szembe jön velem, riadtan irányt változtat, amúgy meg úgy mosolyognak rám, mint jó anya a hülye gyerekére.
-         Megszokhattad volna már.
-         Ha baszakodsz velem kitörlöm az összes fotót.
-         Akkor én meg majd letörlöm az öklömmel arról a helyes kis arcodról a vigyort, meg még mást is teszek, de azt most nem is részletezem.
Nem veszem fel tőle, tudom mennyire izgatott és türelmetlen. Fogalmam sincs én, hogy viselkednék a helyében. Soha nem is akarom megtudni.
-         Megyek Milton Keynesbe, megpróbálok érdeklődni ott is valahogy, bár mindegy, mert már így is teljesen idiótának néznek. Azt hiszik, rángógörcs van a farkamban, hogy állandóan nőket hajkurászok.
-         Kösz Seb, nagyon hálás vagyok, azért amit teszel – vált komolyra a hangja.
-         Ne baromkodj már Kimi – próbálom elhessegetni a zavarom. – Ahogy megtudok valamit, jelentkezem. Megtaláljuk, nem nyelhette el a föld, ha egyszer itt dolgozik, előbb, vagy utóbb de ráakadunk. Ha másképp nem megy, rákérdezek név szerint, persze úgy nehéz lesz kimagyaráznom, hogy honnan ismerem.
-         Tudod, hogy nem rohanhatjuk le….
-         Nem felejtettem el, ez csak végsőkre tartogatom. Esetleg beszélek Newey-val, ő nem egy szószátyár, és talán beavathatnánk.
-         Várj még vele. Nem akarok senkinek az elkötelezettje lenni, azt meg főleg nem, hogy valahogy kiszimatolja a bulvár ezt az egész szerencsétlen sztoryt. Annak beláthatatlan következményei lennének Krisztire nézve. Nézz körül még egyszer Seb.
-         Megpróbálom, viszem magammal Hannát, ő is kutakodik, és igyekszik bejutni olyan női helyekre is, ahonnan engem kizavarnának. Semmi pihenés, hiába győzök zsinórban, a fejlesztésekkel nem állunk le. Most a gyárban fogunk egyeztetni, aztán szimulátorozunk valami PR faszságon, és a szélcsatornában megtekintjük az új szárnyak működését. De nem számít, most legalább pont kapóra jön. Megpróbálok óvatosan érdeklődni a személyzet után. Csak tudnám, hogy kérdezzek rá a csapatnál dolgozó lányokra úgy, hogy ne nézzenek teljesen idiótának? Egyelőre még semmi ötletem nincs, pedig mindjárt indulunk Newey-ékkal a központba.


Milton Keynes... 

Meglepődve és kicsit elfogódottan bámulunk körbe. Észrevétlenül teszem az ujjam az ablakemelőre, és felengedem az elsötétített üveget. Mögötte remélek némi biztonságot.
A központ előtt rengeteg készenléti autó, rendőrök és fekete öltönyösök sétálnak fülhallgatóval a fülükben. Olyan feelingje van az egésznek, mintha megszállták volna a terroristák a Bull székházat, és most a rendfenntartó erők együttesen készülnének betörni az épületbe, és kifüstölni onnan a behatolókat. Lassan gördülünk előre, a sofőr engedelmesen sorol be, egy nagydarab rendőr által kijelölt helyre.
-         Mi ez a nagy készenlét? Kitört a háború, amíg nem voltunk itthon? – nézek csodálkozva körbe.
-         A szaúdi uralkodó testvérét várjuk holnapra. Azért is siettünk haza, mert őfelsége szeretne megismerkedni veled, a Milton Keynes-i csapat legfiatalabb világbajnokával.
-         Hát ez nagy megtiszteltetés. Nem hoztam el az ünneplőmet – pillantok Hannára.
-         Majd csak kerítünk valamit – legyint szórakozottan Newey.
-         Mi van? Te sem látszol feldobottnak.
-         Mert nem is vagyok. Úgy terveztem, hogy néhány órát bent maradok, aztán hazamegyek a családomhoz. Ezzel szemben elképzelhető, hogy ma haza sem jutok. Hatalmas a készültség láthatod – biccent az ajtóban álló biztonságisnak, akitől, miután alaposan áttanulmányozta az igazolványainkat, nagy kegyesen bebocsátást nyerünk.
-         Gyere szorosan mellettem Hanna. Ezek az arabok buknak a szőke nőkre – próbálom felrázni és kézen fogni, a szemlátomást fáradt és elgyötört kedvesem.
-         Menj csak Adriannal Seb – sóhajt hosszan – én Brittával maradok. Addig kicsit körbenézek itt, már amennyire engedik – néz végig a sorfalat álló testőrök sokaságán, akiknek egy apró, kopasz, izgága ember, éppen eligazítást tart. Fekete öltönyében, úgy hadonászik, mint egy karmester. Várom, mikor kezdenek a kigyúrt napszemüvegesek dúdolni.
-         Igazad van – kapok észbe, hiszen azért hoztam magammal, hogy körbeszimatoljon, de már annyira fáradt vagyok, hogy egy pillanatra elfelejtettem.
-         Nálam megtalálod, ha eluntad magad. Addig egyeztetünk a fejlesztésekről. Megmutatom az új terveket Sebnek – ragad magával Newey.
Szaporán kapkodja a lábait, szemmel láthatóan őt is feszélyezik a tömegével kivezényelt biztonságiak. Némán haladunk egymás mellett, nincs kedvünk beszélgetni, a mindenünnen ránk szegeződő, szúrós pillantások kereszttüzében. A folyosó, sokkal inkább hasonlít egy katonai támaszpontra, mint a jó öreg Red Bull központhoz.
Kizárja a szobája ajtaját és szélesre tárja előttem. Elgondolkozva lépek a napfényben fürdő kellemes helyiségbe. Kiminél járnak a gondolataim. Ilyen felfordulásban nehéz lesz egy ismeretlen, frissen alkalmazott lány után érdeklődnöm. Nem valószínű, hogy most kutakodni kezdenek a kedvemért, úgy látom mindenki rohadtul elfoglalt.



Talán most, beadok valami mesét Adriannak, csak még nem tudom mit, meditálok. A fotelt keresem, amibe belevetődhetnék, mikor szórakozottan felpillantok a falra és eláll a lélegzetem.
-         Úr Isten! – csuklok fel döbbenten.
-         Na mi van? – csukja be az ajtót mögöttem Adriann.
-         Mi…mi ez? – bámulok tátott szájjal a festményre, ami a szemközti falon, az íróasztal fölött lóg, és aki elbűvölő mosollyal egyenesen a szemembe néz róla, az nem más, mint Kisu! Riadtan nyelek egyet, és a szemem meregetem. Arra gondolok, olyan nagymértékben kimerültem, és annyira meg akarom találni azt a lányt, hogy már hallucinálok.
-         Mi ez a kép? – meredek Adriannra, aztán hátra tántorodok, mert a másik falon, egy újabb festményről is Kriszti pillant rám. Döbbenten kapkodom a fejem. Beleszédülök a helyzetbe, valahol belül a fejemben egy hang azt suttogja, ez nem a valóság, csak olyan fáradt vagy, hogy már hallucinálsz, kevered a fikciót a valósággal, mert annyira szeretnél segíteni a barátodon.
-         A képre gondolsz? – hoz vissza Newey elégedett hangja a jelenbe. – Téged is lenyűgöz a lány a képről?
-         Eh, nem….vagyis igen…he, honnan? Kitől van? Mi a faszom ez az egész? – dadogok.
-         Egy jótékonysági aukción vásároltam össze a képeit. Nagyon megtetszettek, és pozitív energiával tölt fel, ahogy itt üldögélek a mosolya alatt. Szinte szárnyalnak a gondolataim, rengeteg újítás bontakozott ki bennem. Talán mert inspirál ennek a lánynak a küzdőszelleme és a természetessége. Olyan tehetséges ez a lány, amilyen tökéletes.
-         He…ismered? – meredek Adriann arcába totál szétesve.
-         Természetesen! Az összes festményét megvettem.
-         Nem a festőre gondolok, hanem a lányra a képről – bámulom továbbra is, mert képtelen vagyok elszakadni a látványtól.
-         Egy a festő és a modell is. Ezek itt mind önarcképek. Kedves ismerősöm. Egy gondoskodó angyal.
-         És hol…? – igyekszem a széthullott gondolataimat összeszedni.
-         Mi hol? – néz egyre furcsábban. Szemöldökét egészen a kopasz fejéig rántja.
-         Hol angyal? Hol van ez a lány….aki a képen van? - meredek rá harciasan.
-         Itt a központban.
-         Mi?....Itt? – kapkodok levegő után. Édes istenem, napok óta rohangászom a telefonommal és fényképezek, akár egy csapodár farok harcos, közben meg nem kellett volna mást tennem, csak bejönnöm ide Newey szobájába. A jó büdös életbe, ha ezt Kimi megtudja!
-         Igen! Mi a bajod vele? Elég furcsa vagy Seb, pihenned kell egy kicsit. Túlhajszolnak.
-         Nem jól vagyok….csak meglepődtem – igyekszem minél hamarabb összeszedni magam. – Úgy érted, ez a lány a képen, aki a festőnek a múzsája volt – szárnyalok Red Bull nélkül, már-már költői magaslatokban, kínomban – itt dolgozik nálunk? Itt, ahol most állunk? Ebben az épületben?
-         Igen.
-         Hát menten beszarok! És te ismered Adriann?
-         Ismerem. Tulajdonképp én hoztam ide.
-         Jesszusom…és honnan ismered?
-         Na mi van? Megtetszett a kislány? Mit fog ehhez Hanna szólni? – heherész.
-         Inkább a te feleséged mit fog szólni! Nem én ismerem! – támadok dühösen.
-         Én sem úgy, a lányom lehetne. Karamboloztam vele.
-         Mi? – meredek rá feldúltan. – Te is összetörted? Nem történt baja? Jól van?
-         Persze, hogy jól van. Mondom, itt dolgozik. Nem is karambol volt, inkább csak egy koccanás. Ő megállt az úton, mert konfliktusba keveredett egy szarvassal, én meg nem vettem időben észre. Aranyos sztory volt, közben lett egy mókusunk is – nevet felidézve az emlékeit.
-         Milyen….milyen szarvas? – meregetem rá a szemem.
-         Olyan agancsos…amilyenek lenni szoktak. Jól vagy Sebastian?
-         Eh, persze….csak érdekel a sztory. Aztán mi történt?
-         Rémült volt. Nem tudta mit kell tenni ilyen esetben. Megnyugtattam, aztán összebarátkoztunk. Annyira kedves, közvetlen lány. Állást keresett, én meg segítettem neki.
-         Komolyan? – nyögöm. – Rendes tőled – bámulom tovább a képet tátott szájjal.
-         Na, mi van már? Ennyire tetszik?
-         Jó kép – nyekkenek – nagyon szeretném megismerni a modellt. Lehetséges lenne, hogy bemutatsz neki?
-         Mit akarsz attól a lánytól, te?
-         Mit akarnék? Ne bolondozz már, hát itt van velem Hanna is. Igaz is… - kapok a fejemhez, aztán meg a telefonért – fel kell hívnom most azonnal. És nem akarok semmit, csak szeretném megismerni. Kíváncsi vagyok milyen a valóságban. Az embernek ritkán adatik meg, hogy találkozzon egy festmény modelljével. És ő festette…érdekel, mennyire élethűen látja magát! És különben is! Mit védelmezed itt, mint egy féltékeny férj?
-         Inkább apa – mosolyog jókedvűen. – Azért nem kell leharapnod az orrom. Úgy meredezel itt előttem, mint egy szexuálisan felajzott pulykakakas. El ne járd itt nekem a násztáncot! – nevetgél. Aztán felfedezi, hogy egyedül jókedvű, én grimaszolva várom, hogy válaszoljon.
-         Nem tudtam róla, hogy ilyen műértő vagy. Mióta érdekel így a művészet? Legközelebb eljöhetsz velem egy olyan jótékonysági aukcióra, ahol ezekre a képekre licitáltam. Ha tudom, erre is elvihettelek volna!
-         Bárcsak úgy lett volna – sóhajtok akkorát, hogy majdnem elfújom magam elől. – Szóval? – makacskodok tovább.
-         Nos, végül is bemutathatom – adja meg magát.
-         Istenem….most rögtön? Hanna – nyögök a mobilba, ahol egy ideje már hallóz – gyere Adriann irodájába, de azonnal!
Hanna még csak nem is kérdez. Nem emlékszem, hogy valaha is ráförmedtem ilyen határozottsággal, és nyilván tisztában van vele, hogy valami egészen különleges helyzet késztet erre a nem mindennapi bátorságot igénylő tettre. Normális idegállapotomban a gondolata is elrémisztene, hogy így ráförmedjek és utasítgassam.
-         Mi van már veled? Erősítést hívsz? Csak nem félsz tőle? Kedves lány, nem fog megharapni.
-         Hehe... – heherészek zavartan – azt te nem tudhatod, milyen harcias – motyogom az orrom alá. – Tudnék mesélni erről….
-         Gyere – indul meg a folyosó felé, ahol a hozzánk igyekvő, lihegő Hannába ütközünk.
-         Képzeld szívem – dadogom – Adriann szobájában, nagyon bájos festményeket láttam, egy vöröses hajú lányról, és most Adriann bemutatja nekünk a művészt, aki önmaga modellje volt.
-         Már meséltem neki rólad – kottyant közbe Newey olyan önérzetesen, mintha most tudta volna meg, hogy konstruktőri díjat nyer a legújabb tervezésű autója.
-         Igen? És mit? – csukok fel izgatottan, közben meg kihűlő kezekkel arra gondolok, hogy fel kellene hívnom Kimit.
-         Hogy te vagy a világbajnokunk, és remélhetőleg az idén is az leszel.
-         És mit mondott? – csapok le izgatottan
-         Hát….semmit. Nem igazán követte feszült figyelemmel a versenynaptárt.
Végigmegyünk a folyosón, aztán lifttel le a földszintre. 



Közben Newey a lányt hívja, és vidáman cseverésznek, míg mi kimeredt szemmel hallgatjuk Kisu édes hangját.
Hónapok óta nem hallottam, mégis azonnal felismertem. Hannára pillantok, látom, hogy neki is hasonló gondolatok járhatnak a fejében, könnyes szemekkel, nagyokat pislogva bámulja Newey mobilját.
Átvágunk néhány számomra ismeretlen rendeltetésű helyiségen, mígnem egy raktárféleségbe jutunk.
-         Itt tároljuk a Red Bullokat. Minden fajtáját, amit forgalmazunk – magyaráz Adriann.
Teljesen felesleges az igyekezete, mert olyan kiégett, üres aggyal megyek utána, mintha most jöttem volna, egy üde agymosásról.
A félhomályban egy vékony alakot pillantok meg, amint szorgalmasan pakolgat egy jókora kerekeken guruló kocsiba. Közben halkan dudorászik. Annyira elmerül a munkájában, hogy nem is vesz minket észre egészen addig, míg Newey meg nem szólítja.
Mosolyogva felegyenesedik és egyenesen az arcomba bámul. Rátátom a számat, valami hörgésféleség hagyja el a torkom, mozdulni se tudok, csak bámulom, akár egy kísértetet, kimeredt szemekkel.
-    Már itt is vagyunk! Gyere Sara, had mutassam be neked az én kedvenc pilótámat. Ő itt Seb. Sebastian Vettel. Ne tévesszen meg ez a vigyori arc, egy igazi harcossal állsz szembe, egy világbajnokkal – riposztozik, pedig hát az én arcomon jelen pillanatban sok minden lehet, csak éppen vigyor nem.
-    Nahát! – sikkant akár régen, nekem meg akkorát nyilall a szívembe, hogy majdnem összeesem.



A döbbenetem, hogy ott állok, azzal a lánnyal szemben, akit megsirattam és meggyászoltam, kitöröl minden óvatosságot az agyamból.
Itt áll előttem mosolyogva, várakozással teli arccal, mert nem érti, mi a francot akarhatok tőle. A lány, akiért a barátom megjárta a földi poklot. 
Mielőtt átgondolnám mit teszek, hozzá pattanok és magamhoz ölelem. Úgy szorítom, alig kap levegőt a karjaim közt. Gondosan elkenek néhány kibuggyant könnycseppet a hajában.
Akkor tisztul csak le az agyam, mikor megérzem, hogy egész testében megfeszül a döbbenettől, és megpróbál óvatosan kibontakozni a karjaimból, anélkül, hogy megbántana. Nyilván tart attól, hogy ha lekever egy jókorát a Bull, regnáló világbajnokának, elveszti az állását. Zavart tekintete Newey-t keresi.
A hátam mögött meghallom Hanna szelíd figyelmeztető hangját. A nevemen szólongat, talán már harmadszor, mire eljut az agyamig, és felfogom, mit művelek.
Zavartan elengedem, és tanácstalanul teszem a testsúlyomat, egyik lábamról a másikra. Heherészek akár egy idióta, és mintha csak a hajam rendezgetném, suttyomban megtörlöm a szemem.
Kisu döbbenettől kikerekedett szemekkel mered rám, nem találja se a megfelelő viselkedést, se az ide illő szavakat.
-    Eh, ez egy német köszöntés – nyögöm zavartan a ledöbbent nőnek.
Nem ő az egyetlen, aki meredten bámul. Nem szoktam idegen nőnket ölelgetni, főleg Hanna jelenlétében. Aki megelégelve várakozik mögöttem és most finoman eltolva, hogy hozzá férjen, kezet nyújt a lánynak.
-    Szervusz – hallom fél eufóriában – Hanna Prater vagyok, ennek a lököttnek a menyasszonya.
-    Sara, Sara Faraday - mosolyog kicsit elfogódottan.
A hangjától, a régi félszeg mosolyától megsajdul a szívem, és a könnyek újra elborítják a szemem. Képtelen vagyok megszólalni csak meredten bámulom, küzdök a kibukkanni készülő könnyeimmel, és magamban egyre csak a nevét szajkózom. Hát itt van! Megtaláltuk végre! Kriszti él! A mi Kisunk itt mosolyog riadtan, és fogalma sincs, miért sírdogálok a meghatottságtól. 
Hanna egy igazi hős! Képes könnyek nélkül beszélni vele. Képes arra, hogy ne mutassa ki azt a belső vihart, amivel valószínűleg ő is küzd, mert tudja, most nem mi számítunk, hanem ez az elveszett lány, aki anélkül, hogy tudná, maga mögött hagyott mindent. A boldogságot, egy lelkileg összetört, megnyomorodott férfit, és egy elárvult csecsemőt, akiről közben kiderült, hogy nem a kislánya.
-    Láttam a képeket Sara. Egyszerűen gyönyörű vagy rajtuk, és csak azután hallottam, hogy nem csak a modell voltál, hanem a művész is – improvizál Hanna. - Mindig irigyeltem az ilyen csodás kézügyességgel megáldott embereket. Fogadd őszinte gratulációnkat és elnézést a zavarásért, csak szerettük volna megismerni a festőt. Ritkaság, hogy egy művésszel így találkozzunk.
-    Nem hinném, hogy ezek a képek olyan remekművek lennének – kapkodja zavartan vöröslő arccal rajtunk a tekintetét.
-    Ne szerénykedj, Adriann igazi műértő, és ha ő úgy ítélte meg, hogy azok a képek méltók arra, hogy az irodája falát díszítsék, akkor fogadd csak el, hogy remekművek.
-    Köszönöm….kedves, hogy így látja – dadog elfogódottan.
-    Ugyan már, ne butáskodj! Ha én letegeztelek, te is tegezz minket nyugodtan. Nagyjából egykorúak lehetünk – mosolyog barátságosan, és próbálja szóval tartani a lányt, mert az agyam rövidzárlatos lett, és totál megkukultam. Úgy állok ott könnyeim közt, akár egy hormonálisan túltengő, ivartalanított eunuk.
-    Régóta dolgozol itt Sara? Eddig még nem találkoztunk – Hanna tökéletesen ura a helyzetnek. Nem mutat meglepetést, se örömet, se elérzékenyülést, csak a feladatra összpontosít, hogy minél többet megtudjon Krisztiről.
-    Nem, csak néhány napja…egy hete pontosan – válaszolgat készségesen. Éppen olyan közvetlen és barátságos mint régen.
-    És azelőtt? Valahol a környéken?
-    A külvárosban dolgoztam egy kávézóban, a város másik felében.
-    Onnan jársz be minden nap?
-    Nem…átmenetileg most itt lakom – pillant zavartan Adriannra. – Az albérletem megszűnt, és még nem találtam másikat.
-    Biztos meglepő, hogy így faggatlak. Nem akarok tolakodó lenni.
-    Nem dehogy. Semmi probléma – hebegi zavart mosollyal.
-    Azért kérdezem, mert eszembe jutott egy nagyszerű karácsonyi ajándék a családunknak. Esetleg vállalnál másokról is portrét? Szeretném Sebet megfestetni.
-    Hát nem is tudom – szabadkozik. Mindhárman rám bámulnak, ám én továbbra is légző gyakorlatokat végzek, és levegőért tátogok, akár a partra vetett hal.
-    Igen….az jó lenne – nyögöm végül, ahogy enyhe nyomást érzek a csípőm tájékán. Hanna nemes egyszerűséggel belém csíp, hogy végre magamhoz térítsen.
-    Gondold át, kérlek! Hálásak lennénk érte! Seb szülei biztosan örülnének, egy ilyen eredeti ajándéknak.
-    Igen! – dörrenek bele a hirtelen beálló csendbe, akár egy rohamot vezényelő nagyvezír.
-    Sara velünk utazik a kövezetkő szezontól – veszi fel a beszélgetés fonalát Newey – akkor lehetőségetek lesz találkozni és többet beszélgetni.
-    Ennek örülök Sara. Én is gyakran elkísérem a futamokra Sebet – hazudik Hanna akár a vízfolyás.
Adriannt hívják a mobilján. Menni kell! Búcsúzkodunk és indulnánk, mikor utolér a hangja.
-    Kérhetnék én is egy kis szívességet? – kérdi elfogódottan.
-    Bármit Sara –fordul vissza Hanna azonnal. Én továbbra is a néma Leventét játszom, mert egyszerűen nem jön, hogy Saranak szólítsam.
-    Kérhetnék egy autógrammot? – mosolyog rám oldalra billent fejjel.
-    Mi? Izé, hát persze… - nyögöm – adj gyorsan egy fotót – nyújtom a kezem Hanna felé, akinek mindig van néhány tucat a táskájában, az ilyen helyzetekre.
-    Van egy barátnőm – magyarázkodik Kisu – aki teljesen odavan érted – mosolyog a régi Kriszti mosolyával.
-    Hehe – nyelek nagyot és remegő kézzel firkantom a képre, hogy Kisunak Sebtől. Már nyújtanám át, mikor Hanna észrevétlenül a mancsomra fekteti a kezét, a másikkal meg egy újabb képet csúsztat át.
-    És hogy hívják a barátnőd? Mit írjon rá Seb? – fordul Kriszti felé érdeklődve.
Ó, hogy baszd meg Sebastian, dühöngök magamban, hát persze! Hogy te mekkora ökör vagy….
-    Becky a neve. Együtt dolgoztunk egy kávézóban, mielőtt Adriannak hála ide kerültem – mosolyog rengeteg szeretettel a férfira.
-    Tudod mit? – csicsereg Hanna, míg én remegő kézzel aláfirkantom az újabb nevet. – Csináljunk egy selfie-t! Lekaplak benneteket, megadod a számod, és átküldöm a képet. Ez majd biztosan lenyűgözi a barátnődet, ha Vettel rajongó.
A lány most először neveti el magát felszabadultan. Alig tudok egy bamba vigyort megereszteni a mobilra, annyira összeszorul a torkom ettől a régi, kedves, csilingelő kacagástól.
Hanna Kisu számát pötyögi a készülékbe, én továbbra is szájat tátok. Mikor végez, elnyögök egy sziasztokot, kikapom a kezéből a mobilt és bocs, de sürgős, felkiáltással elnyargalok.


Bukdácsolva rohanok a férfi WC-be, és miután meggyőződöm arról, hogy egyedül vagyok, remegő kézzel kapom elő a mobilom.
-      Haló! Kimi?
-      Na mi van már? – ásít bele lustán a telefonba. – Elfogyott a gumid?
-      Milyen gumim? Nem futamon vagyok – meredek szembe a tükörképemre ostobán.
-      Én se arra gondoltam – nevet idétlenül.
-      Eh, Kimi figyelj már rám – dühöngök.
-      Mondjad kölyök – sóhajt.
-      Az előbb találkoztam Kisuval! – vágok rögtön a közepébe.
-      Mi? Mit beszélsz? – emeli meg a hangját. Iménti ökörködésének nyoma sincs már. Azonnal felébred és a hangja halálos komolyan cseng a döbbenettől.
-      Mondom az előbb találkoztam a mi Kisunkkal.
-      A mi Kisunkkal? – ismétli hülyén.
-      Jó, akkor a te Kisuddal…. – morcogok.
-      Eh, nem úgy értettem…az mondod láttad Kisut, vagy beszéltél is vele?
-      Bemutattak neki – úgy suttogok, mintha államtitkot fecsegnék ki, és attól tartanék, hogy lehallgatnak.
-      Mi van? – nyög a vonal.


*  *  * 



Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt az új rész. Remélem, most már félig elégedettek vagytok, az egyik fiúval már találkozott, sőt Hannával szinte azonnal megtalálták a közös hangot!
Eredetileg úgy terveztem, hogy ebben a részben végre találkozik Kimivel is, de végül nem így lett. Nem akarom annyira összesűríteni, és mivel nagyjából megírtam már azt a részt is, és így az előzetes alapján úgy tűnik, az még ennél a bejegyzésnél is hosszabbnak ígérkezik, inkább megfeleztem.
Szóval jön még egy rész, aztán egy hosszabb búcsút veszünk.
Nézzétek, én most jószerével alkalmatlan vagyok minden fajta kommunikációra, mert teljesen kivannak az idegeim.
Éjjel is olyan rosszat álmodtam, hogy felébresztett a Peti, azt mondta, úgy szűköltem, mint egy rettegő kiskutya.
Hát valahogy úgy is éreztem magam, olyan régen nem álmodtam már arról a szörnyűségről, de ma éjjel újra tisztán előttem volt minden, a szarvas még az illatok is és a hideg, ahogy fáztam. Sírva ébredtem, ráadásul zavarodottságomban összekevertem a skandinávval, attól meg még jobban elkeseredtem, hogy akaratlan megbántom, pedig soha nem tennék ilyent.
Nem sértődött meg, inkább vigasztalt, és hát rögtön tudta mi a baj, mondta, már csak ezt az egy napot kell kibírnod, ne most omolj össze itt nekem. Hamarosan együtt lesztek, most már bírd ki ezt a napot.
Szóval teljes készenlétben vagyok, helyben futok, és képtelen vagyok egyhelyben maradni. Már elintéztem a kocsit, amivel befuvarozzuk a cuccokat, megkértem Nathant neki egy Pick-up-ja van, eljön segít, sőt a haverjai is, felpakolni a csomagokat, és megyünk ki mind eléjük, és én el sem hiszem, annyira boldog, izgatott vagyok, hogy csak sírok akár egy idióta egyfolytában.
A Peti nem is akarta, hogy bejöjjek, de megőrülnék,  ha most otthon kellene várakoznom. Már így is fáj a szívem, totál kikészültem.
Sírdogáltam kicsit mókit dajkálgatva, hogy este már a másik nővérkéd fogja ringatni a pelusod, aztán lementem megnéztem az öcsémnek titokban vásárolt autóját, ott is sírtam, mert tudom mennyire boldog lesz, hogy meglepem vele, végül anyu nyakába borulva bömböltünk, mert anyu sincs szegényke jobb állapotban nálam.
Dédike ezerrel főz, Moira meg csak a szemeit forgatja mosolyogva.
Hát igen!
Mindenki csuda izgatott, és már nagyon várjuk őket.
És engem még az is kikészít totálisan, hogy megint találkozni fogok a szőkével, és nem tudom, hogyan viselkedjek vele.
Láthatjátok teljes az összeomlás!:)
Azért megpróbálom a másik részt hétvégére, vagy hétfőre elkészíteni, bár eléggé feszített lesz mostantól a programfüzetem!:)
Ha valamilyen előre nem látott probléma miatt nem találkozhatnánk, akkor mindegyikőtöknek eseményekben gazdag boldog nyarat és kellemes pihenést kívánok.
Sok szeretet és ölelés!:)

Puszi, Luna




És most….Drága Dina!
Engedd meg, hogy megragadjam az alkalmat egy kis személyeskedésre!<3
Te vagy az egyik legrégibb olvasom, aki mindig hagy nyomot is maga után. A kommentjeid tele vannak kedvességgel, szeretettel és figyelmességgel.
Nem tudok rólad semmit, még a nevedet sem, de nem is fontos csak az, hogy egy csodás nagyszerű ember vagy, és én hálás vagyok, amiért a bejegyzéseiddel sokszor tartottad bennem a lelket, hogy akad még, akit érdekel és olvassa a blogomat!
Elképzelhető, hogy nem Dina a keresztneved, de az is meglehet, hogy igen.:)
Mivel ezt a nevet használod, és szombaton volt Dina nap, engedd meg, hogy itt köszöntselek fel és megragadjam az alkalmat, hogy megköszönjem a jó szándékú szeretetteljes támogatásodat.
Köszönet a kedves szavakért!<3
Teljes szívemből azt kívánom, hogy annyi szeretetet kapj a környezetedtől, amennyit te adsz, mert akkor minden rendben lesz.
Millió puszit, és egy hatalmas virtuális ölelést küld, Luna