31. rész - '"Egy angyal szülei vagyunk"

Sziasztok!

Hát itt lennék, és ez most igazán nem egy vidám fejezet, de sajnálom, néha ilyen is kell.
Higgyétek el nehezebb volt megírnom, mint ahogy az elképzelitek!
A nagyapám mindig azt mondogatta:" Senki sem mondta Luna, hogy az élet könnyű, de abból kell gazdálkodnunk amit kaptunk!"
Az anyu meg azt: "Ne félj a vihartól Luna, hanem tanulj meg táncolni az esőben!"
A táncoslány barátnőm szerint: "Az élet szar, le kell győzni!"
A szülésznő barátnőm szerint: "Ha az élettől nem kaptál mást csak citromot, készíts belőle limonádét!"
A'sszem ebből mindegyikőtök választhat kedve szerint:)
Azért jó olvasást!

Kimi…..

Egyszerűen nem értem! Hiába hívogatom, nem veszi fel.  Hol lehet? Mit művelhet? Talán nem meri felvenni, fél velem beszélni, mert elvesztette Ajaxot? De hogyan? Mi történhetett ott, hogy ez a lány nem figyelt a kutyára mikor úgy oda vannak egymásért?

Talán Vettel? Hívom a németet. Ő sem veszi fel. De hát mi a fasz van?

Újra a lányt csörgetem, semmi. Egyre dühösebb vagyok. Nem akarok rosszra gondolni, de lassan kezd az agyamba férkőzni egy kéretlen gondolat, és egyre nagyobb teret hódit magának.

Együtt vannak! Lehet, hogy újra megtörténik? Lehet azért nem veszik fel, mert elvannak foglalva egymással? Lehet, hogy nem akarnak már velem beszélni?

Igen, féltékeny vagyok megint! A Jenni átok visszaütött, ott dong a fejemben akár egy részeg dongó és nem hagy nyugodni. Lehet, hogy akkor mikor olyan boldogan vigyorogtam Kajnak a boldogságtól már nem is volt miért boldog lennem? Megint megtörténik? Újra egyedül maradok? Az nem lehet! Ő Kriszti nem Jenni!

Megint hívom, na tessék, már ki sem cseng, lemerült annyit hívogattam.

A németet próbálom, még mindig nem veszi fel.

Dühösen dobom a mellettem levő ülésre a mobilt. Összefont karral igyekszem az alvásra összpontosítani. Nincs kedvem beszélgetni, és ezt Kaj meg Mark is pontosan tudja, nem ma kezdték mellettem.

Látom a szemem sarkából, hogy Kaj tanácstalanul fordul Mark felé, de a tréner lassan ingatja a fejét. Igen, ő tudja, hogy jobb engem ilyenkor békén hagyni. Nem tesz jót a baráti együttérzés sem. Majd ha szükségem lesz rá, odamegyek érte….

Megcsörren a mobilom. Olyan hirtelen vetődök érte, hogy leverem az ásványvizes palackot az asztalkáról. Mark érte nyúl én meg a kijelzőre bámulok.

Vettel az, nem Kriszti. Nem baj, akkor is legalább az egyikről hallok végre.

-         Na végre, mi a fasz van baszd meg! Eddig tartott kibetűzni a nevemet? – mordulok.

-         Hanna vagyok! – szipog a telefon.

Basszus, szívom be a fogaim között a levegőt.

-         Hanna….ne haragudj, nem gondoltam. Azt hittem Seb az és már annyit hívtam, csak dühös vagyok. Kérlek, ne haragudj!

Más se hiányzik, minthogy megint magara haragítsam most, hogy úgy tűnik, végre kibékültek a kis némettel.

-         Nem haragszom…..

-         Csak ideges vagyok, nem tudok semmit az otthoniakról. Tudnék beszélni Sebbel? Szeretném megkérni, nézzen át hozzám, valami gond lehet otthon.

-         Seb kórházban van….. – sír a telefon.

-         Mi…balesete volt? A versenyen? De jól van?

-         Már jól igen csak elájult és hányt. Agyrázkódása van. Leütötték…..

-         Miiiii?

-         Kimi megtámadták mikor kiment Krisztivel a kutyákat sétáltatni. Áthívtuk hozzánk még reggel, hogy ne legyen egyedül. Tegnap ismerkedtem meg vele és gondoltuk, amíg haza jössz, nálunk tartjuk. Olyan kedves lány…..

-         Mi….mi van Krisztivel? – nyögöm hamuszürke arccal. Rosszat sejtek az egész hétvége alatt rossz közérzetem volt.

-         Jól van….már….

-         Mi az, hogy már? – ordítok és észre se veszem.

-         Megtámadták őket a kiserdőben….én találtam rájuk. Jaj Kimi rettenetes volt, ott feküdtek vérbe fagyva, azt hittem meghaltak….. – sír a lány.

-         Hanna kérlek, - köszörülöm meg a hangom, mert teljesen berekedtem, - mond meg nekem, mi van Krisztivel?

-         Két férfi összeverte, de már magánál van és nincs komoly sérülése. Se törés, se belső vérzés….csak nagyon meg van rémülve, mert elvesztette…..Ajaxot.

-         Ajax megvan, a picsába most vele. Arról beszélj, Kriszti hogy van….

-         Ha ide érsz, szerintem haza viheted. Csak foltjai vannak meg zúzódásai, de majd ő elmeséli, amit kell….én csak azért telefonáltam,  hogy ne aggódj feleslegesen, és tudd, hogy már jól vannak….

-         Igen, nagyon köszönöm Hanna. Ahogy tudok, rohanok….hol vannak, melyik kórházba?

-         Itt Baarban…

-         És Seb? Ne haragudj, hogy nem kérdeztem eddig, csak …..ehh, tudod nagyon megijedtem….

-         Seb is jól van. A fejét ütötte meg jobban és hányt, az agyrázkódástól. Néhány vizsgálat még hátra van, hogy indulhat-e, a következő versenyen, de már itt van Heikki meg a csapat orvosa is elindult, hogy tudják, mire számíthatnak.

-         Hanna….. bántották amúgy is…..mint…..nőt? – dadogok hamuszürke arccal, és reszketek a választól.

Sokáig hallgat a készülék a kezemben, úgy szorítom attól tartok mindjárt összeroppantom. A fogaim megcsikordulnak tehetetlen dühömben.

-         Nem….. – leheli nagy sokára, - csak mint embert!

Megszakad a vonal, de én még másodpercekig markolászom a telefont vicsorogva.

Kriszti…..

Végre vidáman ébredek, szinte kidob magából az ágy. Boldogan rohanok kávét főzni, átesek a lelkes senor Sangrián, kicsit összetörtem a térdem, de a kedvem az töretlen. Estére itthon lesz, fékezek le a tükrös ajtajú gardróbszekrény előtt, és kicsit elmerengek benne. Mintha picit híztam volna, mélázok. Sosem bámészkodtam így, de most igen is tetszeni akarok neki. És már alig várom, hogy átöleljen, megérezzem azt a jellegzetes Kimi illatot, és a vaskos nyakába puszilhassak, míg a keze a ruhám alatt kutakodik.

Nagyot sóhajtok, felkapok egy farmert jól nevelten még melltartót is, és rövid hezitálás után arrébb pöccentve a piros pulóvert, egy búzavirágkéket kapok magamra. Este már itthon lesz, és nem szereti a pirosat, vigyorgok.

Senor Pezot etetgélem éppen mikor megzörren a mobil. A türelmetlen szomszéd az, valami égi katasztrófát emleget. Gondolom, azt érti a vis maior kifejezés alatt, és kifejezetten sürgeti, hogy induljak.

Megyek már!

Felkapok egy farmerdzsekit, és már csattogok is át. Csak sportcipőbe ugrok, úgy is ki kell vinni az ebeket a kiserdőbe, nem kell estélyibe vágnom magam.

Az utca, szokás szerint kihalt, csak a házunktól pár méterre álldogál egy 3 fős csoport. A nő épp rágyújt, a hosszú haja és a szemüvege teljesen eltakarja az arcát, és még a kezét is a szája elé emeli, hogy ne fújja el a szél, az öngyújtója lángját. Feketében van, és egy pillanatra megcsodálom magas nyúlánk alakját.

A két férfire nem is szentelek különösebb figyelmet mellette. Fázósan toporognak felhajtott gallérral fejükbe húzott baseball sapkában.

Suhanok tovább, mert Ajax lelkesen megindul, a szomszéd meg a kajla Fürtös kíséretében közeledik olyan karkörzéssel, mintha épp bemelegítene egy kis gimnasztikával.

Lehet, hogy most is edzeni megy? A kis stréber….

Nem sportolni indult, helyette engem ölelget, olyan hevesen majdnem kettétöri a derekam. Még szerencse hogy mögötte felbukkan Hanna. Kicsit aggodalmaskodva figyelem, és tuszkolom el magamtól a németet, mert a lány egy jókora fakanalat lobogtat a kezében, szerencsére csak a levegőben suhogtat vele vidáman.

Egyelőre!

-         Jaj, gyere már, mert teljes a káosz! – emeli égnek a szemeit is a fakanál után. – Seb segítség címén mindent tönkre tesz, ha így fojtatja még vacsora sem lesz, nem hogy ebéd. Kell a rutinos kéz!

-         Semmi pánik, elhoztam azt is! – nyugtatnám meg, de a korgó gyomrú közbe vág.

-         Mi az, hogy nem lesz ebéd? – torpan meg, így majdnem sikerül a hátára ugranom. Akár be is cipelhetne. – Asszonyok! – mászik ki alólam. – Hát éheztetni akartok?

Hát ugye, hogy én most leginkább mit akarnék vele, azt mélyen elrejtem magamban, rázogatom az iménti akcióban rendesen leszakadt körmömről a vért, mert ha elmondom, esetleg mégsem marasztal ennyire lelkesen ebédre.

-         Nem inkább betömnénk étellel a szád, csak fogd már be! – emeli újra égnek a fakanalat Hanna.

Utána sandítok. Jobb thriller filmekben ilyenkor az égből egy villám sújt az égnek emelt kardra. Talán itt azért marad el, mert csak egy konyhai segédeszköz nézett farkasszemet az elemekkel.

-         Jövök már! – sóhajtozok, hogy kiverjem a fejemből ezt a sok badarságot, mert nyilvánvaló, hogy a magányos éjszakáim termése. Nem is akarok arra gondolni, milyen lehet a tetkós, ha én ilyen zabos vagyok. – Mindjárt lesz mit enned, mert én is éhen halok.

-         Hanna kitiltott a konyhából….én mit csináljak addig?

-         Vidd sétálni a kutyákat…. – tanácsolom, közben arra gondolok nyilván nyomós oka volt rá. Kócos haját elnézve eléggé zaklatottnak tűnik.

-         Majd veled ebéd után, úgy is le kell járni egy kicsit, Hanna is istenien főz, Heikki, meg nem fog majd örülni.

-         Akkor addig tegyél ki gyorsan egy kirakóst! – förmedek rá.

-         Feleslegesen hízelegsz Vettel! Tökre tetted a muffinjaimat. – panaszkodik a lány.

Számat csücsörítve hallgatom, és közben arra gondolok, mi az, hogy le kell járni? Talán ő is észrevette, hogy egy picurkát meghíztam? Most vágjam képen, vagy mi van? Hanna azt mondta Vettel! Jó, hagyom az egészet, szerintem nélkülem is képen lesz ma még törölve, ha így fojtatja. – vigyorodok el.

-         Mit műveltél?

-         Adtam rá egy kis gyújtást! Gondoltam előbb elkészül. – vigyorog rám vissza a szőke.

-         Szénné égtek! – hadonászik Hanna és megmutatja, hogy jódlizik egy belevaló német csajszi. – Minden oda lett! – ugrunk fel a magas C-ig.

-         Mert éhes voltam. – húzza össze magát néhány centit a másik szőke.

-         Inkább ne türelmetlenkedj, mert ha így folytatod, tartok tőle, hogy Fürtössel alszol ma éjjel.

-         Jó az esély rá! – terel be az ajtón bólogatva a lány. – Ne nagyon lélegezz! – ad egy baráti tanácsot.

Hát igen a Vettel rezidenciát áthatja egyfajta égett kormos és füstös muffin szag.

-         Jó, hát ez most kicsit nem sikerült, de semmi vész. Mit akartál főzni?

-         Gondoltam elkészítem ennek a pöcsnek a kedvencét. Csirkemellet akartam rizzsel, meg a te sokat emlegetett áfonyás muffinjaidat.

-         Hát akkor készíts valami gyors tésztát, én meg a muffint, de ha akarod, a tésztába is segítek, mert nekem egy muffin 10 perc.

-         Ááh, van még mit gyúrnom a konyhára, ahogy téged elnézlek. – toppant durcásan nevetve. – Azért iszunk egyet?

-         Akár kettőt is. Mire gondolsz?

-         Jägermeisterre. – vágódik közénk a száműzött pilóta.

-         Vajon melyikünk kérdezett téged? – emelem rá a pillantásom.

-         Mikor jön meg Kimi? – mered vissza rám.

-         Későn. – sóhajtok. -  Ha már itt lenne, is késő lenne. Add azt az üveget. – mordulok rá.

-         Inkább töltök! – öleli magához féltékenyen. – A múltkori konyakomat is ketten nyakaltátok be Kimivel. Pedig Newey azt mondta, ilyent még nem ittam….

-         …és mennyire igaza volt! – bólogatok. – Biztos nagyon okos ember lehet, bárki is az.

-         Most nagyon fején találtad a szöget! – vigyorog a borostái mögött 3 pohárkával ügyesen egyensúlyozva.

Koccintunk és lehúzzuk a kocka üvegből kiöntött sötét nedűt. Vettel kérés nélkül is tölt egy újabb kört.

-         Oké, ezt még megisszuk, aztán álljunk neki, vagy igyunk tovább, és én ide fekszem az asztal alá egy picit, amíg megjön Kimi. 

Végül csak átveszem a konyhában a hatalmat. Mert hogy tészta még csak lenne, de nincs mit rátenni. Legalább is ezt hiszik a háziak.

Míg muffinozok Hannát beállítom zöldséget hámozni. Kicsit elbizonytalanodva bámul a fehérrépára, de megnyugtatom, valami egészen különlegeset fog kapni, igazi magyar étket, igaz most hús nélkül, és ezt nálunk is inkább gombóccal eszik, de a reform konyha nagymestereként most mi újítunk! Az áfonyás muffinok betöltve, előkészítve néhány szál zöldség, mondtam neki, most már mehet tésztát főzni, meg teríteni, innen mindjárt kész.

Felaprítottam és gyorsan megfőztem őket, aztán összeturmixoltam kézi mixerrel, beízesítettem mustárral cukorral és tejszínnel, mert ugye itt nincs tejföl, kicsit roggyant és kész….

-         Mi ez? – köröz körülöttem a német szimatolgatva.

-         Kriszti a’la vadas!

-         Óóóó, és az íze is olyan lesz, mint az illata?

-         Na hallod?

-         A’la vadas?  Az meg mi? Valami tradicionális? – pislog sandán.

-         Abszolút! – bólogatok és megállom röhögés nélkül.

Hanna kicsit bizalmatlanul fogadja a narancssárga szószos tésztát. Óvatosan tesz egy karcsú falatot a szájába, aztán hümmögve, tekergeti a következőt a villájára.

Seb akkor már két pofára tömi magába.

-         Imádom a tésztát! – hadonászik, míg sikerül körbefröcskölnie maga körül mindent. Hanna egy kellemes narancssárga pöttyöt visel a homloka közepén, aminek bindi a hivatalos neve, és amilyennel a hindu nők tájékoztatják a környezetüket arról, hogy ők már férjezettek, és még él a párjuk.

Nem tájékoztatom az új ékéről, ha úgy vesszük már ő is elkelt.

A kávét a nappaliban ejtőzve fogyasztjuk, és a fotelben elterülő Forma 1 eljövendő bajnokát nézegetve megállapítom, hogy ha nem terhes, akkor tényleg ráfér egy séta.

Kellemesen elrepült az idő. Mire észbe kapunk már a délutánban járunk. Hanna a terveiről mesél és a közeljövőben lebonyolítandó visszaköltözéséről. Örülök neki, többet nem leszek egyedül, ha Kimi elutazik.

Ő is így gondolja, csak a saját szemszögéből.

-         Nem szeretek Sebivel menni. Csak bámulják az embert, az arcomba nyomják a kamerákat, engem meg idegesít a sok sipítozó nő, akik a vigyorgó fiatalúrra vetik magukat. Te hogy vagy Kimivel?

Sehogy, szeretném mondani. Vannak dolgok, melyeket nem lehet kezelni, csak elfogadni.

-         Egyszer voltam kint a Portugál versenyén. Nem volt annyira gáz, de valójában annyira nem kötnek le a kocsik. Egy helyen álltam ki, hogy na majd most aztán szurkolunk. Toporogtunk a kordon mögött, és ahogy jöttek az autók, mind ott faroltak meg, és valamennyi a képünkbe lökött egy csomó homokot. Még egy óra múlva is csikorgott a fogam alatt a sok foszilia.

Nagy élmény volt, reméltem nem nyammogtam el némi kutyaszart vagy köpetet. Csak áldottam az eget, hogy nem Kínába vagyunk, mert a kínaiak nem törölnek orrot, csak szipognak, leszívnak és köpnek!

-         Ez komoly? – bámul rám Seb.

-         Hát…. Kimi mesélte, ha hazudok, utána teszem. – vonogatom a vállam. – Menni kéne. – figyelem az egyre türelmetlenebbül toporgó Fürtöst.

-         Oké! – emelkedik fel sóhajtva a pockos. – Menjünk, le kell járnom ezt az a’la vadast.

-         Addig én elmosogatok. – kísér minket az ajtóig Hanna. – Ne maradjatok sokáig!

-         Mire hiányoznék, már itt is leszek! – nyomja elé a vigyorgó képét a német.

-         Nem hiszen azt, – löki játékosan mellbe a lány, - hogy képes lennél olyan sokáig kint ténferegni!

Még integet utánunk, mielőtt becsukja az ajtót.

Sebi…..

Jókedvűen battyogunk fel a kis kaptatón a házunk mögött. Az én házam az utolsó az utcában. Ha elmegyünk az oldalánál, már kint is vagyunk az erdőben.

Kicsit előrébb sétálva Kimi betonpalotájába kapunk betekintést. Kriszti picit bebámészkodik, talán azt reméli már itthon a jégember. Látszik rajta, mennyire hiányzik neki.

Remélem, ezúttal nem cseszi el ez a finn, és nem csinál semmi baromságot amivel megbántja, ezt a nagyszerű lányt és elüldözi magától. Megérdemelnének már mindketten egy kis boldogságot, és Hannának is jól jönne Kriszti. Remekül kijön egymással a két lány. Sejtettem persze, hogy így lesz, de azért aggódtam egy kicsit. Ha rá tudnám beszélni ezt a fafejű finnt, hogy jöjjön vissza a Forma 1-be, akár együtt is utazhatnánk, és a lányok nem unatkoznának egyedül, nem kéne egész nap a paddock teraszán ücsörögniük egy kávé vagy egy ásványvíz mellett, hanem kedvükre sétálgathatnának és beszélgethetnének. Bárcsak tudnék hatni erre a jégagyúra, sóhajtozok.

-         Na mi van, tényleg ennyit ettél? – érti félre a szuszogásom.

-         Nem….bár isteni volt, de most Kimin gondolkodom.

-         Te is! – sóhajt szomorkásan. Olyan aranyos, hogy mosolyognom kell.

-         Örülnék, ha visszajönne versenyezni. Akkor ti is jöhetnétek együtt Hannával, és nem lennétek egyedül itthon, meg mi sem ott.

-         Hát….nem tudom Sebi….Kimi nagyon jól érzi most magát. Azt mondja, nem olyan kötött, meg kellemesebb a légkör.

-         Igen, persze tudom! De hidd el, aki egyszer Forma 1-es autóban ült és beszívta az égett gumi szagát, az előbb utóbb visszakívánkozik oda. És egy év kihagyás még nem nagy idő. Neki meg éppenséggel semmi. De ahogy múlnak az évek egyre nehezebb lesz visszatérnie….

Elhallgatok, mert hirtelen felbukkan előttem egy férfi, viszont Fürtöst eltűnt egy bokor mélyén.

Kriszti….

Hirtelen bukkan fel a két férfi, szinte az orrunk előtt. Picit megijedek, nem is ők rémisztenek meg, inkább csak az, ahogy a semmiből egyszer csak ott teremnek. Lassan andalogva beszélgetnek, az egyik felém mosolyog, a másik a kutyára.

Ahogy egymás mellé érünk, bátortalanul viszonzom a mosolyukat. Nem lehetnek rossz emberek, ha szeretik az állatokat.

Aztán hirtelen felgyorsulnak az események. Minden olyan hirtelen történik, hogy megijedni sincs időm. Amint eltávolodnak mellőlem, a másik megy tovább Seb felé, de a magasabbik visszafordul, a dzsekije alól előránt valamit, és a kutyára fogja. Először azt hiszem fegyver, a vér is megfagy az ereimben. Talán ki akarnak minket rabolni? Azt hiszik, a németnél sok pénz lehet?

Mielőtt mozdulhatnék vagy sikolthatnék Ajaxra fogja, és működésbe hozza.

A szerkezet egy vékony drótot lő ki magából, amitől a kutya fájdalmas vonyításban tör ki. Teste megremeg, szinte feldobja magát a levegőbe, aztán halkan nyüszítve a földre omlik, és nem mozdul többet.

Némán tátom el a számat, sikoltani akarok, segítségért kiabálni és figyelmeztetni, a gyanútlanul pár lépésre mögöttünk, a bokorban kotorászó Sebnek, de egyetlen hang sem jön ki a torkomon.

Vettel felé kapom a fejem. Már nem tud segíteni.

-         Jaj, Istenem, …Istenem ne bántsa…nem szabad megsérülnie… - ugranék, de nem tudok.

Még érzékelem, hogy Vettel rohanva érkezik, hallom a Fürtös fájdalmas vonyítását, és a német jajkiáltását, csattanásokat, káromkodást, szitkot, de egyre inkább belevész minden a milliónyi apró ponttal érkező ájulásba.

Még látom a véres fejjel elrohanó terriert, a földön mozdulatlanul fekvő németjuhászt, és a kedves németet, ahogy egy fejére mért irtózatos ütés után, letaglózva terül el a földön.

Aztán már nem tudok segítséget kérni, mert a magasabb férfi elém pattan, és teljes erőből a gyomromba üt. A pillanat tört része alatt akkora fájdalom hasít belém, amit elképzelni sem lehet. Összegörnyedek, öklendezve jön vissza  belőlem az ebéd és a kávé, és közben minden idegszálammal küzdök egy korty levegőért, de nem sikerül. Nem tudok lélegezni! Egyik ütést kapom a másik után, egyre inkább szétesik körülöttem a világ, már csak homályos alakokat látok körülöttem, és vért….mindenütt vért.

Már nem csak egyedül ütlegel, a másik is ott van, és én tehetetlenül vergődök az újabb rúgások és ütések alatt, miközben az egyik erős akcentussal, többször is a tudomásomra hoz valamit.

Néha belemarkol a hajamba, felrántja a fejem, és nyálát az arcomba fröcskölve üvölti, hogy megértetted!

Nem tudok válaszolni, csak fuldoklom, görcsösen hörögve kapkodom a levegőt, és nyüszítve reszketek a félelemtől.

Nem látom többet, meg fognak ölni, meg fogok halni, villan át utoljára még az agyamon.

Az utolsó ütéstől, melyet megint a gyomromba kaptam elzáródott, beszorult a levegő, és most képtelen vagyok lélegezni. Ha így hagynak itt, meg fogok halni. Az arcomból dől a vér, és vérzem valahol belül is, mert a meleg vér bugyogva önti el a combomat.

Talán az összes fogam meglazult, a hajamat marékszám tépte ki, ahogy durván belemarkolt. Öklében ott repkedtek a hosszú tincseim.

Végre elvesztem az eszméletem…..

Nem látom, ahogy kitolatnak egy kicsi jeeppel a fák közül, és miután alaposan összerugdalják, bedobják hátra a halottnak tűnő Ajaxot.

Azt sem, ahogy megnézik az eszméletlen vérző fejű németet, aztán a lábánál fogva durván mellém rángatják, és mielőtt magunkra hagynak minket, röhögve még egy hatalmasat rúgnak a veséjébe.

Beugranak a kocsiba, és ügyesen elhajtanak a fák közt. Magukkal viszik Ajaxot, mi pedig ott maradunk véres halomként egymás mellett a csendben melyet csak a napfénytől búcsúzkodó madarak éneke tör meg.

A fák koronája közt néha megvillan fölöttünk a késő őszi napsütés, és időnként egy-egy földi pályafutását befejezett levélcsillag szálldogál lefelé a feltámadó szélben, aztán jótékonyan betakar minket, a halott lombkorona.

A hűvös erdőben az ősz rozsdás színeit magukon viselő lehulló levelek közt, fel sem tűnik az a rengeteg vér, ami kifojt belőlem.

Kimi….

Néma döbbent csendben ülünk. Csak a karfát markolászom, az imént felforgattam mindent egy rohadt szál cigiért, mert muszáj valamit…..és inni nem akarok egyetlen kortyot sem.

Végre jön Mark! A légi kísérőktől szerzett egy cigit, idétlenül fogja a füstölő rudat, valószínűleg még sosem tartott égő cigit az ujjai közt.

Mohon kapok érte, és mélyen szívom le a füstöt. Még csak meg sem dorgál érte. Pontosan tudja, mennyire kivagyok, milyen nagy szükségem van most erre.

Hanna azt mondta nincs Krisztinek semmi baja, de akkor miért van kórházban? És hogy lehet az, hogy Sebnek agyrázkódása van, Krisztinek meg semmi? Talán olyan kulturált rablók támadták meg őket, hogy nem bántották a lányt? Nem hinném! Mit titkol Hanna? Lehet hogy Kriszti komolyan megsérült? Talán épp műtik…..talán életmentő beavatkozásra van szüksége, és én nem vagyok mellette? Senki sincs, mert én fasz elfelejtettem szólni Hannának, hogy értesítse az atyáékat.

Jaj Istenem, én meggyóntam a kedvedért, segíts most te nekem! Add, hogy ne legyen semmi baja annak a lánynak!

A tenyerem idegesen húzom végig a számon, aztán mélyet szívok a cigiből. Ha nem történik hamarosan valami, én menet közben pattanok ki ebből a kurva gépből!

Mintha csak válasz lenne a gondolataimra, pityegni kezd a telefonom. Meglepve kapom rá a tekintetem, látom, hogy most jelez vissza a készülék. Kriszti épp most kapja meg az SMS-eket, amikkel eddig bombáztam.

Talán valóban jól van, kapok a készülék után. Talán most adták oda neki, most bekapcsolta, és próbál valakit elérni?

Gondolkodás nélkül hívom, és majdnem lenyelem a csikket mikor egy reszelős hangú férfi belehallóz.

-         Hát te meg ki a faszom vagy, te geci? – ordítok, mert arra gondolok, kirabolták és most a tolvaj, működésbe hozta a készüléket.

-         Conrad Zellweger nyomozó őrmester vagyok, és most hozták be egy bűncselekmény helyszínéről ezt a telefont, amit egy eszméletlen összevert nő mellett találtak. Tudná őt azonosítani?

-         Mi…mi van? – hebegem alig hallhatón összeszorult torokkal. – Me….meghalt! – nyögök olyan rekedt hangon, hogy még én sem ismerek magamra.

Elzsibbad mindenem, alig tudom a mobilt tartani.

-         Nem elnézést rosszul fogalmaztam, még eszméletlen volt mikor a kórházban jártunk és nem tudjuk az adatait.

-         Igen, hogyne….a picsába a szívbajt hozta rám. – lihegek.

-         A hölgy Krisztina Kemenes a kedvesem és ott lakunk a helyszín alatt abban a nagy házban….a Butterfly villában, a nevem Kimi Raikkönen. Úton vagyok a Mexikói rallyról, ahogy leszáll a gépem rohanok be a kórházba….egy órán belül ott vagyok.

-         Értem….őőőő akkor itt fogom önt várni Mr. Raikkönen.

V.I.P. szobában van, az ablak alatt áll egy kényelmes kanapé, amin aludni is lehet. Nem ártana, 12 órát utaztam, de nem tudnám lehunyni addig a szemem, míg nem tér magához.

Szegénykém….nem voltam itt mikor megtudta….adtak neki nyugtatót, most alszik. Összeszorítom a szám, nem akarok elérzékenyülni, majd később, ha már neki nem lesz szüksége rám, ha már nem itt ülök fölötte azt lesve, hogy mikor tér magához. Terhes volt….kisbabánk lett volna….elvesztettük….mielőtt még örülhettünk volna neki.

Összeszorul a mellkasom, ahogy a törékeny lerágott körmű kezeit nézem. Megadtad nekem, amire évek óta vágyom….nem rajtad múlott, hogy elveszítettük, nem a te hibád….senki sem tehet róla, ez csak egy véletlen volt, egy fatális véletlen.

Megmozdul végre. Pillái alatt mozgolódik a szeme, lassan nyitja fel és nehezen fókuszál be.

Esetlenül fészkelődöm az ágya melletti széken, és a kezéért nyúlok. Nem mozdítja a fejét, csak a szemével néz rám egy pillanatra, aztán lebiggyed a szája akár egy kislánynak, és szeméből elerednek a könnyek.

-         Ne…nem szabad…ne sírjál kicsim! – motyogom hülyén.

Nem vagyok sokkal jobb állapotban nála, még mindig az orvos szavai forognak az agyamban. Az rémiszt meg a legjobban, hogy még nem is fáj annyira, és azért nem, mert még fel sem fogtam…..apa voltam csak nem tudtam róla!

-         Ne haragudj, - suttog és megnyalja a sebes kiszáradt száját, - Ajax elveszett…

-         Nem…dehogy …kicsim, Kriszti semmi baj. Ajax otthon van, már megtalálták. Ne törődj most a kutyával csak magaddal. Hogy vagy cica….kicsikém… - érintem meg óvatosan az arcát, mert nem is tudom hova nyúlhatnék, ahol nem fáj neki.

-         Nem megy ez nekünk – szólal meg váratlanul és olyan halkan, hogy hegyeznem kell a füleimet, hogy értsem, - köztünk áll az egész világ. – suttog.

-         Akkor fogjunk össze, hogy legyőzzük! Csapatmunka…..erről szól a rally is. – próbálok bohóckodni, mert nem akarom látni azokat az arcán végig csorgó könnyeket, és a párnáján terebélyesedő körvér nedves foltot.

-         És ott sem megy neked…. – sóhajt.

-         De tanulom, mert akarom! – hajolok közelebb, és száraz tenyerét az arcomra borítom, mielőtt a tenyerébe csókolok.

Nem válaszol, nem is figyel rám. Újra lehunyja a szemeit, csak a lélegzése mutatja, hogy él, olyan mozdulatlanul fekszik. Élettelenül tűri, hogy a tenyerét csókolgatom. Teljesen passzív, csak a könnyei szivárognak le kétoldalt az arcán, és mikor egy hatalmas dagadt könnycseppbe összeállnak, lepottyannak a párnára.

-         Szóltam az atyának…mindjárt itt lesznek, nagyon aggódtak érted.

Gyáván arra gondolok, Lotte talán, majd jobban tudja kezelni ezt a dolgot. Tud neki segíteni, ha már nem tudja tovább magában tartani a fájdalmát, és kirobban belőle a titok, hogy gyermeket várt…

Nekem nem mondja, és ez nagyon aggaszt. Nem tudom miért? Talán nem akarja elfogadni, hogy elvesztette? Vagy fél elmondani? Vagy annyira fáj neki, hogy nem akar beszélni a piciről? Majd Lotte meg az atya tudják….. – reménykedem.

A szobája ajtajában ott sorakoznak a mackós bebújós kis mamuszpapucsok, melyeket minden színben megvásároltam neki, gondoltam hagyunk majd mindegyik otthonunkba egyet. Ki se pakoltam, ahogy leszállt az a kurva gép rohantunk a kocsiért és már repesztettem is ide.

Mark cipelte utánam a cuccomat, mert tudja, hogy nem fogok innen elmenni Kriszti nélkül. Beszélt Hannával, meglátogatta Sebet, begyűjtötte az infókat a támadásról, Kriszti valós állapotáról, inni meg ennivalót hozott nekem, mert én csak üldögélek ezen a nyomorult széken, és szorongatom a némán zokogó lány kezét, aki eddig a méhében hordozta a gyermekünket.

Lehajtott fejemből egy vaskos könnycsepp a mackós papucsra pottyan. Aranyos vicces dolognak szántam, meg annak lássa, hogy mindig rá gondolok.

Most meg itt van egy belőlük a kórházi ágya alatt, én meg itt ülök egy széken, és szorongatom a kezeit.

Az orvos szavai járnak a fejemben.

-          6 hetes terhes volt, sajnos nem tudtunk segíteni, a vetélés már megindult mire beértek vele, a magzatot elvesztette. Talán még nem is tudta hogy terhes, ilyen fiatal korban nem minden nő veszi észre, hogy állapotos.

Elvetélni nagyon szomorú dolog és nagy trauma egy nőnek. Van, aki könnyedén és van, aki nagyon nehezen dolgozza fel, ezért sok figyelemre, és törődésre van szüksége. Talán, az könnyű, hogy még a terhesség elején járt. Nem kell aggódni, teljesen rendben van nála minden. Ha megbeszélték, és lelkileg túljutottak rajta, és gyermeket akarnak, nincs szükség további várakozásra.

Az egész plébánia befut, még Fritz is. Gyengéden megragadom az atya karját.

-         Inkább csak Lotte menjen. – morgom rekedten.

-         Mi…de hát miért, édes fiam! – mered rám, míg az asszony besurran az ajtón, és halkan becsukja maga mögött.

-         Mert Krisztinek most egy nőre van szüksége….atyám terhes volt. – önti el a szemem a könny, - de elvesztettük…..megölték azok a mocskok.

-         Mi…mit beszélsz fiam! Kriszti másállapotban volt? Elvesztette a gyermekét?

-         Igen! – próbálom megkeményíteni a vonásaimat. – És mi még nem is tudtunk róla. Elvették tőlünk, mielőtt örülhettünk volna neki. Meghalt….megölték a gyermekemet! – emelem a kezem a szemem elé. Minden erőmmel koncentrálok, hogy ne sírjak közben a homlokom markolászom, és mélyeket sóhajtva elfordulok és lerogyok egy székre.

A pap szó nélkül ül mellém, egyik kezével a mellkasát markolássza a másikkal bátorítóan a vállamat. A halk motyogásból arra következtetek imádkozik..talán értem, talán ott bent azért a testileg és lelkileg is sérült lányért….vagy talán egy kis angyalért, akinek örökre a szülei vagyunk!

Lotte….

Nem reagál az érkezésemre. Mozdulatlanul fekszik az ágyában akár egy élettelen porcelánbaba, csak a lassú légzése a pilláinak rezdülése és a potyogó könnyei mutatják hogy él.

Hozzá sietek, és a nevén szólítom. Lassan emeli rám a tekintetét, döbbenten meredek az összevert véraláfutásos lila lehorzsolt arcában őrült láztól csillogó szemeibe.

Halkan sikoltja a nevem, és a nyakamba veti magát. Annyira meglep a hirtelen mozdulat, hogy az ágya szélére rogyok és igyekszem átölelve nyugtatgatni a fuldokolva zokogó reszkető lányt. Nehezen hámozom ki a zavarodott dadogásából a szavainak értelmét, de minél többet értek, annál inkább ledöbbenek.

-         Azt mondták miközben rugdaltak… és ököllel vertek,… hogy takarodjak el Kimi közeléből…. Hogy nincs ott semmi keresnivalóm,….. kotródjak vissza a cselédek közé,….. vagy ennél sokkal nagyobbat fogok kapni…. Csak ütöttek meg rugdaltak….. aztán az egyik a hajamba markolt…. felrántotta a fejem a földről …és kérdezgette,…. megértetted? Elkotródsz….. a finn életéből?

Aztán megint ütöttek ….meg rugdaltak,…. és ő újra a hajamba markolt….és újra kérdezte,…. a szeme meg csak úgy izzott a gyűlölettől…. meg a gyilkolás vágyától….. A halálom láttam a tekintetében,…. biztos voltam abban, hogy az a férfi fog megölni….

Valakinek nem tetszik, hogy vele vagyok ….és ezért…..ezért megölette a gyermekemet. Jaj Lotte…. terhes voltam, ….és még csak nem is sejtettem. – csuklik fel a hangja a görcsös zokogásban. - Ott volt a szívem alatt….egy pici….aprócska szív dobogott a szívem mellett….. és én nem vigyáztam rá….nem voltam jó anyukája…..nem érdemlem meg, hogy gyermekem legyen….. Ha vigyázok rá….ha megszülethetett volna,…. akkor végre lett volna valaki….valaki, aki csak az enyém. Többé nem érezném magam idegennek ebben a világban…. mert lett volna valaki…. akiért bármire képes lettem volna…..de nem tudtam rá vigyázni. Jaj, Lotte…..az a férfi szinte folyamatosan a hasamat ütötte…..megölte az én picikémet….biztosan szenvedett, ….biztosan vergődött ott bent és én nem is tudtam…..nem tudtam neki segíteni…..biztosan fájt neki, ahogy meghalt…. – tör ki belőle még hevesebben a zokogás.

Ehhez most inkább nem is fűznék mást hozzá!

Írok egy másik bejegyzést is, és ott elmondom, hogy lesz - vagyis, - hogy tervezem a

következő heteket!

Mindegyikőtöket puszilom, Luna