Sziasztok!
Elnézést a sok várakozásért!
Remélem tetszeni fog!
Kimi….
Délután
van. Miután Seb kilépett az éterből és az életemből, megjártam a parókiát. Most
pedig útban hazafelé, valami megmagyarázhatatlan erő hajtott, hogy bemenjek a kórházba.
Megnézem azt a kislányt, és megpróbálok valamit megtudni Kisuról. Nem akarom, hogy
mások is ott legyenek, ez az én dolgom, egyedül akarok utána járni, ha már
ekkora balfasz vagyok, hogy eddig nem tettem meg. De ki gondolta volna?
Leparkolok,
és zsebre dugott kezekkel, rezzenéstelen arccal sétálok be a kapun. A tökéletes
kontroll és nyugalom példaképe vagyok, miközben a szívem a torkomban zakatol.
A
nővér mosolyogva fogad
-
A kicsihez?
-
Igen, szeretném látni még
egyszer, mielőtt hazavisszük.
-
Azt hittük már nem jön be hozzá
senki. A nagyszülők is haza mentek, biztosan izgatottan készülnek a nagy napra.
A kicsi Kikit meg kivittük a csecsemőosztályra. Már nincs szüksége az elkülönítőre.
Ha szeretné, beviszem önnek a szobájukba.
-
Megköszönném.
-
Akkor menjen csak be, azonnal
hozom a kislányát.
Idegességemben
a kezembe veszem senor Gatinho-t a plüsscicát, és a mancsait gyűrögetem.
A
nővér mosolyogva érkezik, karjában az élénk kislány, apró kezecskéjét ökölbe
szorítva hadonászik. Leteszem a cicát, és óvatosan átveszem az eleven kis
csomagot. Alaposan kikerekedett. Kerek arcocskájában érdeklődő kék szemekkel
tekinget rám, nagyokat pislogva, néha nyekegve próbál valamit a tudomásomra
hozni a saját nyelvén.
-
Tehetek még valamit önért? –
pillant rám a nővér mosolyogva.
-
Éppenséggel igen – szívom be
hosszan a levegőt. - Egy orvossal szeretnék beszélni. Nem tudom a nevét, és így
gondolom, elég nehéz lenne önnek beazonosítani. Talán nem is terhelném vele.
-
Mondja csak nyugodtan. Ha tudok,
segítek Mr. Raikkönen – mosolyog még szélesebben.
-
Nos, egy fiatal orvost keresek,
aki itt volt mikor a kislányom is idekerült. Megmentett egy fiatal nőt, aki
szintén állapotos volt, de neki sajnos meghalt a babája. Tudom, ez nagyon
kevés, de talán nem volt túl sok terhes nő azon az átkozott vonaton, a
kedvesemen és azon a fiatal anyán kívül….
-
Fura, hogy ezt kéri – néz rám
elgondolkozva.
-
Igen tudom, hogy elég szokatlan
a kérdés, de talán utána lehetne nézni. Hálás lennék ….
-
Hogyne uram. De nem kell utána
néznem, pontosan tudom, kiről kérdez. Csak az a furcsa, hogy pont ma kereste őt,
egy másik gyógyult beteg is, arról a vonatról. A doktor úr elment vele, és ma
már nem jön be. De holnap ő is itt lesz, mikor kiadják a kis Kikit. Aláírja a
zárójelentését, akkor beszélhet vele.
-
Hát akkor nincs mit
tenni….várnom kell holnapig. Nagyon köszönöm a segítségét – engedek egy mosolyt,
a csillogó szemmel távozó lányra.
-
Szia! – mosolygok tovább hülyén,
a kikerekedett szemekkel bámészan nézelődő apró csomagra a kezemben. – He,
milyen nehéz lettél! Jó lesz, ha vigyázol kis hölgy, ez itt egy sportos család,
amit választottál, itt nem hízhat csak úgy el egy nő. Persze férfi se, félre ne
érts, az egyenjogúság híve vagyok. Eeh, nem is tudom, mit keresek itt bent –
sóhajtok egy hatalmasat.
Ahogy
megcsapja a kiáramló leheletem az arcát, kedves hangokat hallat. Tetszik neki!
Akaratlan húzom mosolyra a szám.
-
Akár az enyém is lehetnél. Szöszke
haj, kék kerek érdeklődő szemek, egy igazi kis Raikkönennek nézel ki. Sajnálom,
hogy nem vagy az.
Nézd,
tudom, hogy nem kezdődött túl jól a kapcsolatunk, és a folytatás se volt valami
fényes. Alaposan leszerepeltem, mint apa. De azt tudnod kell, hogy ha már az
utamba sodort az élet, rám mindig számíthatsz majd. Azt nem ígérem, hogy én
leszek a legjobb apapótló, mert nem vagyok túl jó ember, vannak hibáim, ezt már
te is tapasztalhattad, de ha bajban leszel, vagy szükséged lesz valamire, rám
biztosan számíthatsz, mert ott leszek!
Sajnálom,
hogy téged hibáztattalak… Persze tudom már, hogy nincs semmi közöd Kisu
halálához. De ha lenne, akkor se lett volna szabad téged okoljalak. De könnyebb
volt így, a gyűlölet átsegített a fájdalmon.
Ja
persze, te még nem is tudod! Kisu, akinek a fényképét a múltkor megmutattam
neked, nos egy hihetetlen csoda folytán életben van. Nem hagyott itt, csak
elfelejtett.
El
kell mondanom neked valamit…. Sajnálom, de nem én vagyok az apukád! De ne
aggódj, ez semmit se változtat a jövőre nézve a kettőnk kapcsolatán. Mindig
törődni fogok veled!
Nem
tudom, fogalmam sincs, mi történhetett azon az átkozott vonaton, de valahogy
összekeverték az anyukádat az én Kisummal.
Ne
aggódj érte, eltemettük, egy gyönyörű helyen pihen az anyud, csodálatos emberek
gondozzák a sírját.
Tudod
arra gondoltam, talán neked is ott lenne a legjobb helyed, az édesanyád
közelében. Én nem tudom a gondodat viselni, Kisu meg még a nevére sem
emlékszik….és tudod, mi elvesztettük a kislányunkat. A mi Marie-nknak nem
sikerült. Egy ideig azt hittem, te vagy Marie, de már tudom, hogy nem.
Én
vissza akarom kapni a kedvesemet. Most még nem emlékszik, de majd fog. Elmegyek,
utazni fogok, hogy mindig a közelében legyek, egészen addig, amíg emlékezni nem
kezd és hazahozhatom. És ha itthon lesz végre, nem tehetem ki annak, hogy egy
akkora kislány várja itt, aki a mi kicsikénk is lehetne. Kisu tudja, hogy
elvesztette Marie-t, nem tehetem ezt vele, belerokkanna a lelke. Ő olyan jó,
soha nem adna oda másnak, de belebetegedne a fájdalomba, hogy nem a miénk vagy.
Odaadlak
Lotte-nak, tudod, a kedves nagymama. Nem a szemüveges, ő az én anyukám, hanem a
másik. Ő gondozza az édesanyád sírját is. Imádta Kisut, a lányaként gondol rá.
Megbeszéltem vele, hogy viselje a gondodat, amíg én távol vagyok. Nagyon boldog
volt! Alig bírta abbahagyni a sírást! Úgy fog téged szeretni, ahogy sok
édesanya nem képes a sajátját.
Neki
nincs gyereke. Egyszer régen volt, de elvesztette. Nem tudom pontosan, de
valami csúnya eset volt. És most Kisut is elvesztette….még nem tudja, hogy él.
Nem mertem elmondani nekik. Félek, hiába mondanám, hogy nem szabad őt
lerohanni, Lotte nem hallgatna rám. Jobb, ha még nem tudja, előbb nekem kell látnom,
hogy mennyire súlyos a helyzet. Csak a másik nagyi tudja, az, akinek szemüvege
van, hogy te nem Marie vagy. Muszáj volt elmondanom, mert haragudott volna,
hogy nem hozzá viszlek haza. De most már érti, és elfogadta, hogy mindenkinek
ez lesz a legjobb!
Szóval
holnap, ha kimegyünk végre innen, és hazaviszünk, Lotte-val fogsz lakni. Az
anyukád meghalt, az apukádról fogalmam sincs. Arról se, hogy te ki lehetsz
valójában. Ha elmondanám, hogy nem az én lányom vagy, intézetbe vinnének, és
örökbe adnának, és akkor nem tudnám követni az életedet. Úgy érzem,
felelősséggel tartozom érted, mert valami oka van annak, hogy a sorsunk
keresztezte egymást. Jobb helyed lesz Lotte-val, ő szeretni fog, talán még az
édesanyádnál is jobban. Nem akarlak megbántani – simogatom meg a kis arcát – de
valami nem stimmel a mamáddal. Lotte majd rendes embert nevel belőled. Olyan
boldog volt, egyre csak zokogott mikor megkértem, hogy egy időre vegyen
magához. Később majd lemondok a felügyeleti jogomról és átruházom rá. Boldogok
lesztek egymással, majd meglátod!
Most
megyek, de odaadom neked Senor Gatinho-t. Te nem emlékszel rá, de mikor először
megláttalak olyan pici voltál, hogy ez a plüsscica nagyobb volt nálad. Most meg
már egy kész kis hölgyet tartok itt. Erős vagy, és harcos! Meglátod, minden
rendben lesz!
Ahogy
felállok, magamhoz ölelem és gyengéden a homlokára puszilok. A folyamatosan
kapálódzó kis apróság, egy pillanatra mozdulatlan marad, amint megérzi az
ajkaimat a bőrén. Valamiért egy pillanatra összefacsarodik a szívem, de nem
hagyom magamon elhatalmasodni ezt az érzést. Hiszem, hogy az a legjobb neki,
amit tenni fogok. Inkább lassú léptekkel visszaviszem a csecsemőosztályra, had
aludjon holnapig.
Nem
szabad most összezuhannom és kételkednem a jövőben. Tudom, hogy lassan minden
rendbe jön, bízok magamban, csak nagyon elfáradt már a lelkem…..
Seb…
Komótosan
veszem a lépcsőfokokat. A kezeim a zsebembe, ezt a vén marhát majmolom, aki még
innen is elkésik. Nem nézek fel, nem akarok senkivel összenézni, nem akarom a
szemükben látni az a csillogást, ami akkor költözik oda, mikor felismernek.
Aztán a következő mozdulattal már a táskában kotorásznak, és az orrom alá
dugdosnak valami papírdarabot. Jó esetbe újságot, már a szalvétán se lepődöm
meg, de írtam már alá wc papírra meg benzineskannára is. Hát ez van!
Hanna
Paulával meg Lotteval beszélget, óvatosan kerülik a Kisu témát, nehogy elszólják
magukat. Én kicsit kiszellőztetem a levegőn a fejem. Olyan izgatott vagyok,
mintha az én lányomat vinnénk haza. Az, hogy Kriszti él, teljesen letaglózott a
szó jó értelmében. Olyan boldog vagyok, hogy nem tudom letörölni az arcomról a
mosolyt. Elmegy ez már vigyornak is…
Hol
a tökömbe vagy már Kimi!
Úgy
tűnik elmormoltam a varázsigét, mert ebben a pillanatban tűnik fel a
terepjárója a kapufeljárón. Komótosan leparkol, szokás szerint még tetvészkedik
a kocsiban.
-
Szia Kimi! – loholok felé boldogan,
mert nagyon megörülök az érzelemmentes pofájának.
-
Szia – nyújt kezet – hát te?
Mit keresel itt?
-
15 órát utaztam, hogy ideérjek időben,
mire kiadják a kislányt. Át se öltöztem, ahogy vége volt az interjúknak úgy
rohantunk Hannával a géphez, erre nekem kell rád várnom!
-
Eh, várj – fordul vissza a
kocsihoz.
-
Most meg mi van?
-
Papirzsepit keresek, hogy
legyen mibe sírnod!
-
Kapd be Kimi! Egész éjjel
utaztunk miattad!
-
Hát nem kellett volna – ránt a
vállán, de a szájáról nem tudja letörölni a mosolyt. Egy flegma fasz!
-
Itt akartunk lenni mikor
kihozod a kicsit.
-
Hanna is itt van?
-
Persze! Fent van Paulával, ne
aggódj, nem szólják el magukat. Már fél órája itt vagyunk, mindenki rád vár!
-
Dolgom volt….
-
Mégis mi? – nem nevet pedig
magam is átérzem a helyzet komikusságát. Akár egy féltékeny feleség. Épp csak
csípőre nem teszem a kezem.
-
Egy PR faszság!
-
Ilyenkor? – lepődök meg. –
Hiszen hétfő van és a születésnapod! – csodálkozom tovább.
-
Hát ők leszarták! – von vállat.
-
És te? – faggatom félve. Mint kiderül
nem alaptalanul.
-
Eh, megmutattam, hogy lehet
megsérteni egyszerre sok száz rajongót, csapattársat, sporttársakat, vezetőket,
kiszolgáló személyzetet – sóhajt egy hatalmasat.
-
Akkor ez a nap megint karriered
egyik csúcspontja volt? – faggatom kedvesen.
-
Hogy agyon tudnálak ütni a
programfüzettel – engedi ki lassan a levegőt.
-
Adj inkább egy autógrammot
mester!
-
Minek is vagy itt? –
csodálkozik rám. Eddig talán aludt?
-
....hát mégis csak a legjobb
barátom vagy.
-
Mostanság ezzel ne nagyon
dicsekedj az úri társaságban. – nyom el grimaszolva egy mosolyt.
-
Hogy vagy Kimi? – próbálok
fordítani a beszélgetésen és megindulok a kocsim felé.
-
Remekül! A hattyúk tavában
fogok táncolni este. Még nem mondták?
-
Nekem aztán hisztizhetsz! Minek
ittál annyit tegnap?
-
Épp az a baj hogy nem ittam, és
ha a következő órákra gondolok szétbasz az ideg. Egyébként meg több alázatot és
tiszteletet kölyök!
-
Mégis csak a születésnapod van
ma….és most, hogy már biztos tudjuk, hogy szóval mégis csak van Isten és
Kriszti él…
-
Bulizni akarsz kölyök?
-
Jól esne egy kis lazulás veled.
Inni nem nagyon akarnék, már attól is berúgok, ha nézem, te mennyit vedelsz.
Fáradt is vagyok…
-
Ó, a megfáradt világbajnok
panasza. Aludtál az úton nem? Vagy talán te toltad a gépet? Szárnyaltál a Red
Bull-tól? – ver mellbe idétlenül röhögve.
-
Hehe… - fanyalgok. – És én még
ajándékot hoztam! Bejártam utána fél Szöult. Isten éltessen – nyújtom át az
üveget.
-
Kössz…mi ez? – méregeti
bizalmatlanul.
-
Jinro! Tudtad, hogy ebből az
italból, több fogy a világon, mint a híres Smirnoff vodkádból?
-
Na, mi a faszom? Beálltál
terjesztőnek, vagy részvényt vettél?
-
Már bánom, hogy megvettem,
pedig erősen gondolkodtam, hogy inkább egy üveg Pekszedzsu-t hozok. Ebben a
korban már inkább azt kéne fogyaszd, nem a vodkát.
-
Eh, mi a tököm az? Kanalas orvosság?
Valami köptető?
-
Ne sértegesd! Úgy nevezik a
„százéves alkohol”. Gyógynövényekből készítik, mint ginzeng, gyömbér. Érted a
nevében az utalást? Még a 100 éves is fickós lesz tőle, talán te is hasznát
vehetnéd. Tudod, ezek elősegítik az alhasi vérbőséget, ha már nem áll fel
magától a farkad. Csak azért magyarázom el, hátha nem érted.
-
Iszom szavaidat, ha már nincs
más. És ne aggódj a farkamért, köszöni szépen jól szuperál. A kezedbe adjam
kölyök? Akár diót is törhetnél vele senor Pezónak!
-
Jó, majd alkalomadtán
emlékeztess. Mondjuk, mikor mindenki együtt van a szülinapi köszöntésedhez.
-
Jaj, hagy már a faszomba.
-
Hát arról beszélünk, vagy nem?
-
Vészesen fogy a türelmem Seb!
-
Menjünk inkább! Már mindenki
türelmetlen. Jenni is itt van – teszem hozzá halkan.
Pont
úgy reagál, ahogy számítottam. Hadonászva elrohan mellettem. Hagyjuk inkább,
miket köpköd az orra alá finnül.
Sara…
Reggel
egy újabb arcomat sikerült felfedeznem a tükörben. Az éjjeli rajzolásnak
látható nyomait viselem rajta. Hatalmas karikák jelentek meg a szemem alatt.
Sokáig
folyattam magamra a hideg vizet, hogy felébredjek, és felpezsdüljön a
vérkeringésem. Magamhoz kell térnem, még nem adhatom át a lelkem a szomorú
merengésnek, éber kell maradjak.
Az
orvos megtartotta a szavát, és elvitt a tűzoltóságra. Megtaláltuk azt a
szakaszt, akik ott voltak a mentésben, és azokat a férfiakat, akik engem vágtak
ki az összeroncsolódott vagonból.
Emlékeztek
rám, azt mesélték, a mosdóban voltam. Az volt a szerencsém, mert a fülke,
amiben ülhettem, a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Csak szegény
kicsikémnek nem volt szerencséje. Ő nekicsapódott a mosdónak, és az ütközéstől
levált a méhlepényem. A leszakadt mosdó, átfordult felettem, alaposan fejbe
vert, de a fejem fölött maradt, így nem tettek kárt bennem a mindenfele
bevágódó roncsdarabok.
Az
a mosdókagyló elvette a kislányom életét, és megmentette az enyémet. Fordítva kellett volna történjen. Olyan
igazságtalan az élet. Most itt vagyok, és semmire se emlékszem, semmit se tudok
magamról. Olyan mintha halott lennék, mert elvesztettem a múltam, hiába élek. Ő
viszont még csak esélyt sem kapott.
Az
egyik, azt mesélte, sokáig járt pszichológushoz, mert rémálmai voltak, azután a
rettenetes szerencsétlenség után. Egy férfiba botlott, aki egy fiatal
orvosnővel, térdelt egy beszorult férfi keze mellett és szorította. Semmi más
nem látszódott a beszorult emberből, csak egy roncsokból kinyúló segélykérő
kéz! Rémes volt!
Mikor
átvette, a férfi továbbrohant, a feleségét kereste az utasok között!
Ők
pedig órákon át küzdöttek a férfi kiszabadításáért, aztán az életéért!
Elvesztette
az egyik lábát, de túlélte!
Hihetetlen
bátor és erős lelkű emberek. Igazi hősök! Én nem lennék képes ilyen iszonyatos
munkát végezni.
Miután
elolvastam a mentőorvos levelét arról a rettenetes napról, sokáig sírtam. Olyan
életszerű volt minden szava, amit leírt. A küzdelmét és vívódását, miután
kiemeltek a roncsok alól, hogy engem mentsen vagy a kicsikém. A szakszerű
leírást, hogy mi történt vele, hogy szorult be a szülőcsatornába, hogy szedték
ki belőlem a halott kislányomat…
Jaj
Istenem, olyan szörnyű ez a szó, kiszedték! Exitált magzat!
Nem
tudott segíteni, nem tudott szegénykém megszületni!
Hirtelen
eszembe jutott, hogy tudnám megköszönni, ezt az önzetlen segítséget, és az
életemet ennek a csodálatos embernek, és fantasztikus orvosnak.
Azt
mesélte, mire beértek velem már halott voltam. Míg felrohantak velem a műtőbe, felettem
térdelt, és folyamatosan újraélesztett. Nem engedett el, nem hagyott meghalni.
Megdolgozott velem, és visszahozott az életbe!
Lesétáltam
a recepcióra, és a meglepett fiatal fiútól kértem néhány írólapot, és egy
ceruzát. Erre készítettem el az orvos portréját. Háromszor is lerajzoltam,
aztán az általam legjobbnak ítéltet becsavartam a szobámban talált helyi lapba,
és úgy hoztam magammal.
Úgy
hálálkodott, mintha egy Picassót adtam volna neki. Jól esett elbeszélgetni
vele. Valahogy olyan érzésem volt mellette, mintha az a régi lány lettem volna,
akinek még a nevét sem tudom. Ő látott engem akkor, mikor még emlékeztem a
nevemre, mert néha magamhoz tértem néhány pillanatra, és akkor a kislányom
életéért könyörögtem….és egy férfit emlegettem, aki szeretett engem….
Gondolataimból
kopogás ráz fel.
-
Elnézést doktor úr, aláírná
ezeket a zárójelentéseket?
-
Persze, hozza csak ide!
Csendesen
várakozom, míg átfutja a gépelt papírokat, aztán aláírja őket.
-
Egy pillanatra ki kell mennem
Sara. Az egyik betegem most megy haza, és szeretnék elköszönni tőle. Hosszú
kezelés volt, de sikerült, győznünk. Addig várjon itt meg, ha van kedve hozzá. Utána
ihatunk egy kávét, ha gondolja.
-
Köszönöm, nem tartom fel
tovább. Már így is rengeteg idejét elraboltam. Még kimegyek a baleset
helyszínén emelt emlékhelyhez. Van ott a közelében egy kedves kis templom,
talán benézek oda és imádkozom a kislányomért. Utána haza utazom, úgy érzem
mindent megtudtam, amit lehetett. Még egyszer köszönöm, hogy elkísért és ennyit
segített.
-
Nem kell megköszönje, örömmel
tettem. Bárcsak többet is tehettem volna! Nézze Sara – teszi hozzá rövid
hallgatás után – épp most visznek haza egy kisbabát. Az imént írtam alá én is a
zárójelentését. A pici is a balesetben sérült meg, azóta itt fekszik, mert
koraszülött volt, és most végre haza viheti a családja.
-
Boldog emberek – sóhajtok
szomorúan.
-
Nem akarja megnézni? A kicsi
akkora, amekkora az öné is lenne! Legalább látná, hogy van öröm is az életben!
Majd önnek is lesz másik gyermeke! Ebben biztos vagyok!
-
Nem…nem akarom látni! Inkább
nem bámulom meg más örömét. Hat hónapnyi várakozás, és remény után, hazavinni
egy csecsemőt, az ilyen öröm nem tartozik másra. Mindent köszönök doktor úr –
nyújtok kezet és melegen megszorítom.
.jpg)
A lift felé indulok, és még futólag látom,
ahogy egy középkorú nő belép egy szoba küszöbén és izgatottan magyaráz
valakinek. Hallom a választ is. Fura, rekedtes halk hang, a hallatán
akaratlanul elmosolyodom. Nem látom, de úgy képzelem, különleges férfi
tartozhat ehhez a furcsa hanghoz.
A
folyosón egy nő közeledik. Ő is abba a szobába tart! Talán a kicsi anyukája
lehet? Milyen szép nő! Hosszú barna hajú, magas, vékony nyúlánk termetű.
Olyan
ismerősnek tűnik…. Mintha már láttam volna valahol.
Megkönnyebbülten
rámosolygok, mert végre megérkezik a lift. Ő nem örül nekem annyira, úgy bámul
rám, mintha kísértetet látna.
Csak
néhány pillanatig tart a döbbent zavara. Hamar összeszedi magát, besiet a
szobába, és becsukja maga után az ajtót.
.jpg)
