2015. december 31., csütörtök

Boldog Új Évet!








Kedves Drága Mindenki!:)

Az év utolsó napján szeretném megköszönni, hogy itt voltatok velem!
Köszönöm, hogy volt türelmetek hozzám, kivárni a részeket, elfogadni a késéseket és elviselni a problémáimat!
Számomra öröm volt minden levél, vagy rövidke üzenet!
Jó érzés, hogy gondoltok rám, hogy számítok!
Azt kívánom az új évre, hogy nagyon boldog és sikeres legyen!
Olyan érzésekkel hagyjátok itt a régit, és lépjetek át az új esztendőbe, amilyennel én teszem!
Képzeljétek, tegnap óta másodszor is menyasszony vagyok, és nagyon-nagyon boldog!:)
Kimondhatatlanul!:)
Szóval, ehhez hasonló érzésekkel kezdjétek az évet, és tartson ki ez a boldogság 365 napig, sőt még utána is!:)



Ez a nap különleges számunkra!
Háromszor fogjuk köszönteni az új évet! Illetve egyszer már koccintottunk Lobóval Ausztráliában, ott már beköszöntött a 2016-os esztendő, aztán koccintunk a körcsivel, meg az otthoniakkal, majd Magyar idő szerint, és végezetül itt is, ha eljő az éjfél!:)
Hát elég nemzetközi a társaság összetétele, de ez a jó benne!
Ma mindenki itthon van és itt is marad. Én egy szépséges pszichológus vőlegényt fogok szeretgélni és kényeztetni egész nap! Megérdemli!
Szabad napot kaptak a munkatársaim is, majd utószilvesztert tartunk, ha már felkészültem rá!
Éjfél után egy köszönőbeszéddel készülök, mert úgy érzem, rengeteg köszönettel és hálával tartozom a családomnak meg a barátaimnak. Kicsit izgulok!:)




Nektek is most utoljára ebben az évben jó egészséget, örömöt, boldogságot, rengeteg vidámságot és 

BOLDOG ÚJ ÉVET 

kívánok, teljes szívemből!

Őszinte szeretettel, Luna


P.s.:)



2015. december 26., szombat

Áldott Békés Karácsonyt Kívánok



Drága Mindenki!:)

Idén karácsonykor valami egészen különleges történt! (már azon kívül persze, hogy nem emlékszem meg ilyenek…:))
Szóval úgy emlékszem:), hogy eddig minden évben nagyon akkurátusan összegyűjtöttem karácsonykor közületek azokat a drágákat, akik akár csak egyszer is írtak nekem, és köszöntöttem őket szeretettel.
Hát ez elég nehézkes mondat lett, de remélem, értitek. 
Mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy az idén az történt, hogy Ti, drága olvasók, netes barátaim, köszöntöttetek engem!
Az idén megcsúsztunk! Egyszerűen nem jutottam gép mellé Szentestén.
Jó persze egy Boldog Karácsonyt tudtam volna írni, de hát nekem ez kevés!:)
Viszont Ti! Ti írtatok!:)
Ide és privátba is, és ezzel becsavartatok egy-egy csillag izzót, abba a csillogó füzér csodába, ami nekem most a karácsony volt.
Itthon annyian vagyunk, hogy már azon is nevetek, ha leülünk ebédelni! Mert ahány ember, annyi stílus, megannyi egyedi beszólás, kedveskedés, morcogás, higgyétek el, fantasztikus!
Szegény anyu, nem is értem, hogy képes úrrá lenni ezen a hihetetlen forgatagon, és még boldog is!
Persze mindenki segít neki, az Ira, dédike, meg a lányok. Engem ugye elvesztettek, de úgy érzem régebben se vették ilyenkor sok hasznomat!:)
Jönnek hozzánk számomra idegen emberek! Képzeljétek, még a rendőrség is itt volt, kicsit megszeppentem, mert már tudom mit tett a Peti értem, hogy még börtönben is volt, és azt hittem érte jönnek, de annyira felfújtam magam, hogy innen aztán nem viszik el csak velem együtt az biztos…
Szóval kis időbe telt, míg megértettem a nagy rémületben, hogy ezek a rendőrök a barátaink, és azért jöttek, hogy boldog ünnepet kívánjanak, és megnézzenek, hogy haladok a rehabilitáció rögös útján.
Egy csomó idegen jött, akiről semmit se tudok, egy lány, aki az egyetemen a barátnőm volt. Nagyon nehéz valakivel úgy beszélgetni, hogy fogalmam sincs milyen mélyen avattam be a titkaimba, hogy mennyire engedtem közel magamhoz. Beszélgetni egy lánnyal, aki többet tud kettőnkről, sőt ismeri az utolsó napomat. Állítólag vele beszélgettem utoljára, megölelt és megpuszilt, miközben én szerinte helyben futottam, annyira fel voltam pörögve. Ezt mondjuk, könnyen elhiszem. Aztán elindultam a kocsim felé, még visszaintettem neki az ajtóból, és kiléptem, hogy ajándékot vegyek mindenkinek, főleg Petinek, akit Tarzannak hívtam, hogy este elmondjuk a nagy hírt, ikreink lesznek!
Nem csak az épületet hagytam magam mögött akkor, hanem az emlékeimet, és a boldogságomat is. Az a szörnyeteg, akit Mason Johnsonnak hívtak, már ott várt a kocsimnál.
Már nem él! Önmaga választotta a halált, nem kell többé félnem tőle, de erről nem akarok inkább beszélni.
Nathanra emlékszem. A barátom maradt, pedig vele is elkövettem egy fatális őrültséget, de úgy tűnik, van olyan erős a barátságunk, hogy ezt túlélje!
Viszont a többi ember, aki vele jött totálisan az újdonság erejével hatott rám!:)
Aztán itt van a Miska és Noira, és persze megszálltak minket a kínaiak!:)
Hoztak ajándékot, bár nekik nem most vannak az ünnepeik, de kaptunk mind valami csodaitalt, amitől boldogság szállja meg a szívünket, őszinteség a nyelvünket, és tisztánlátás a szemünket!
Én ebből inkább nem fogyasztok, meghagyom a férfiaknak, akikből most szép számmal akad itt közöttünk. Alkoholmentes pezsgőt kortyolgatok, sőt mentorom, szerelmem és felügyelőm, egy pici Sangriat is engedélyezett, mivel nagyon szeretem, az alkoholtartalma meg szinte semmi.
Ez a ház akkora akár egy kisebb kúria vagy kastély, de lassan kezdjük kinőni!:)
Napok óta úgy zuhanok be az ágyba, sőt leginkább egy gyönyörűséges szőke herceg visz fel az emeletre a karjaiban. És ha már ott vagyok ugye, akkor teszi, ami egy férj kötelessége, és közben nem győzi felhívni rá a figyelmem, hogy hány csodás napot vesztegettünk el, amiket most íziben be kell pótolnunk! Szóval pótolunk, még a zuhany alatt is, mert nem átallja azt mondani, jobb is hogy nincs hosszú hajam, így jobban hozzám fér, és semmi perc alatt megszárad mindkettőnk csupasz feje a zuhany után.
Lassan neki is növöget, szeretném, ha újra a válláig érne, imádtam a hosszú aranyszőke fürtjeit, és nekem már 3 cm, mindig is gyorsan nőt a hajam!
Éjjel hozzá bújok, és úgy elalszom, mintha leütöttek volna. Reggel isteni kávéillatra ébredek, amit egy gyönyörű, izmos, meztelen pincér szolgál fel. Persze hálás vagyok érte, és a pincér ezt el is várja!:)
Aztán lemegyünk és megkezdjük az ünneplést! Hallgatom, ahogy énekelnek, műsort adnak, szórakoztatják egymást és engem is.
Énekelnek nekem, nem csak az öcsém, a Peti is. Érzem, tudom, hogy lépésről-lépésre igyekeznek megszelídíteni, és bevonni a játékukba, akár egy kis rókát.
Hálás vagyok nekik, és talán megpróbálom majd én is. Egyre inkább hajlok rá, hiszen a zene és a tánc az életem….bár mostanában úgy érzem inkább valaki más az!:)
Zavaros ugye? Pedig csak szeretnék bocsánatot kérni, hogy ebben az évben elmaradtam a karácsonyi üdvözletemmel és jókívánságommal. Nem hanyagságból higgyétek el, talán nem is kellene ezt írnom, mert ha ismertek, akkor tudjátok milyen fontos nekem mindenki, akit megszerettem!:)


Azt történt, hogy miattam, az én buta fejem véget, rengeteg minden elmaradt a családomban, amit meg kellett volna ünnepelnünk nagy szeretettel. November 6-án történt velem az a szörnyűség, és innentől elmaradt minden. November 14-én volt a Sziszi névnapja, 15-én a Cleo 11-én pedig a papám születésnapja, amit azzal ünnepeltem meg, hogy néhány napnyi kómázás után magamhoz tértem. A lányok meg ahelyett, hogy ünnepeltek volna, dolgoztak, vagy ott ültek a betegágyam mellett.
Aztán jött a Hálaadás, amit teljesen kívülállóként éltem meg közöttük. Persze szép volt és bensőséges, emlékszem az áldásra, amit az asztalnál mondtak magyarul és angolul is, mert ott voltak a Dani szülei is, de a legszebb emlékem az, hogy a Peti értem mondott köszönetet az asztalnál, bár ezt akkor annyira még nem fogtam fel.
Aztán jött apu és a kisöcsi névnapja, a papámé, nővéremé és persze a mikulás, amiről Texasba menekültem. Nem voltam itthon anyukám névnapján, se a Lucáén. És elmaradt miattam a legfontosabb születésnap, amire tudom már, hogy hónapok óta készültünk. Most decemberben lett 90 éves a dédikénk, és megengedte, hogy méltóképpen megünnepeljük végre, de én ezt is elrontottam.



Egyszer majd elmesélem a dédikét. A lényeg, mostanában, ha elkeseredem, és úgy érzem, velem csak rossz dolgok történnek, őrá gondolok, és belátom, hogy nincs igazam. A dédikém egyetlen nap alatt veszített el mindent. A férjét, a kislányát, a születendő gyermekét, és ez a nap a születésnapja volt! Az óta a nap óta ő nem tart születésnapot, mert ez a nap számára a legszomorúbb nap a világon!
Most már megértem és tudom, hogy így van. Most már máshogy érzek, mint eleinte, mikor kijöttem a kórházból és mindenkit ellenségemnek hittem. Ma már tudom, igen elvesztettem Kevint, és elvesztettem két babát, és még magamat is egy időre, de semmi nem érhet fel azzal a fájdalommal, ha valaki olyant veszít el, akit volt szerencséje személyesen megismerni, szeretni, ölelni, hallani a nevetését, látni a mosolyát, a kis kezét, ahogy kinyújtja felé szeretetet és védelmet kérve. Nincs többé a férfi, akinek örök hűséget esküdött, és ezt a mai napig be is tartotta.
Nem tudom, de talán el tudom képzelni, mennyire szerethette, milyen fontos volt számára, ha soha többé nem tölthette be más a helyét a szívében!
Én nem ismerhettem meg a gyerekeimet, csak éreztem, tudtam, hogy itt vannak velem.
De van valaki, akit ismerek. Mellettem van kamaszkorom óta! Elviseli a szeszélyeimet, segít, vigyáz, és szeret!
Ismerem az érintését, látom a mosolyát és a szerelmet a szemében! Ha arra gondolok, hogy egy nap nem ölelne át, nem hallanám, ahogy a nevem suttogja, abba belehalnék!
Nem élném túl, ha elveszíteném, nem tudnék és nem is akarnék nélküle élni!
A dédikém ezeket mind elvesztette egyetlen nap alatt, és nekem fogalmam sincs honnan vette az erőt ahhoz, hogy túlélje!
Azt írjátok, erős vagyok? Nem hinném! Ő az erős! Egy apró töpörödött kis asszonyka, aki mindig vidám és vicces, sosem kiabál, mindig szorgoskodik körülöttünk akár egy jótékony kis angyal.
Akit bármennyire is igyekszem, nem tudok annyira szeretni, nem tudom úgy kimutatni és szavakba formálni amennyire szeretem, amennyire megérdemelné! Mostanában sokat gondolok azokra az időkre, mikor ketten voltunk otthon és ő mesélt nekem a múltról, az életéről, hogy elterelje a figyelmem a saját problémáimról.
Állandóan hozzá lépek, megsimogatom, két kezembe fogom a ráncos kis kezét és megpuszilom, és ilyenkor megnedvesedik a könnyeimtől!
Sokkal, de sokkal többet érdemelne, mint amit nyújtani tudunk neki, pedig higgyétek el, mindannyian nagyon igyekszünk! Ő a mi élő múltunk! Ami itt kint a messzi idegenben még sokkal nagyobb jelentőséggel bír, még sokkal fontosabb mintsem azt el tudnám mondani.



Hogy miért is írom most ezeket? Mert most karácsonykor ezekben a szeretetben fürdő, boldog napokban, igyekeztünk bepótolni minden elmulasztott, eltolódott ünnepet és megemlékezést!
Mindenkinek megadva azt a szeretetet és tiszteletet, ami kijár neki, és amit érzünk egymás iránt!
És ez nem ment könnyen! Napok óta szinte egyetlen percnyi szabadidőm sincsen!
Nem panaszkodom, rettentően boldog vagyok, inkább ez egy mentegetőzés féle, amiért eddig nem írtam!
Szerettem volna mindegyikőtöknek külön üdvözlőlapot küldeni és megírni, hogy mennyire boldoggá tesztek a levelekkel, bejegyzésetekkel, és tiszta szívemből kívánni nektek azt, hogy teljesüljön a legtitkosabb, legrejtettebb, legfontosabb álmotok.
Nem volt időm megtenni, és nem volt időm kigyűjteni, hogy vajon kik vagytok azok, akiket évente külön privátban is köszönteni szoktam, kérlek, bocsássátok meg, de nem szeretnék senkit kihagyni, és nem vagyok biztos magamban, az itteni világhálós barátaimat illetően.
Épp ezért most itt teszem meg!
Mindenkinek, aki itt járt, olvasott, írt nekem, gondolt rám, megtisztelt a bizalmával, beavatott a privát életébe, szóval mindenkinek, aki gondolt rám szeretettel, vagy aggódással az örökös harcaimban, aki ezt elolvassa, nagyon Boldog Karácsonyt kívánok!
Mindenkinek teljes szívemből, lelkem minden szeretetével, és összes maradék gondolataimmal, egészséget, boldogságot, rengeteg pozitív gondolatot és élményt, szeretet és szerelmet, régit vagy újat. Családot, társat, barátot, bárkit, aki meghallgat, figyelmes, szeret, aggódik vagy bíztat.
Bárkit, aki mellett nem érzitek magatokat egyedül.
Szóval azt kívánom nektek, amit magamnak is!
A legjobbat, a legszebbet, a legőszintébbet!
Egy pillanatra álljatok meg ebben az ünnepi forgatagban, a rohanásban, és gondoljatok azokra, akiket szerettek, vagy szerettetek. Azokra, akik nem lehetnek mellettetek, mert távol élnek tőletek, vagy már békében alusszák örök álmukat.
Szakítsatok erre időt és gondoljatok rájuk, mert el sem tudjátok képzelni milyen nagy áldás az, ha emlékezhettek!
Szeretetben, egészségben, békében azok között, akiket szerettek.
Kívánom, hogy merjetek nagyot álmodni, és hogy az álmaitok váljanak valóra.
Kívánom, hogy találjátok meg a békét és a boldogságot a szívetekben, ahogy nekem is sikerült, még így is!
Kívánom, hogy soha ne érezzetek se fizikai, se lelki fájdalmat, csak örömben és boldogságban legyen részetek egész hátralevő életetekben, ami olyan hosszú legyen amilyent megérdemeltek!
Testem, lelkem, szívem minden szeretetével kívánok nektek Békés Boldog Karácsonyt!
Őszinte szeretettel ölelek és puszilok mindenkit, Luna




u.i: A helyesírási-és tartalmi hibákért elnézést kérek, rettentő iramban íródott ez a bejegyzés, mivel mindenki engem hiányol, különösen egy daliás Tarzan nevű pasi!:)
Aki egész délelőtt faggatott, hogy jól vagy, nincs szükséged semmire, biztos nem kellek este?
Ugyanis azt mondta, ma szeretne lazítani, rengeteg feszültség gyülemlett fel benne az utobbi hetekben, és most ha nem bánom, akkor kiisza magából!
Félő, hogy ma nem lesz szőke herceg aki a karjaiban visz fel a lépcsőn, inkább nekem kell majd valahogy felvonszolnom!:)
Mondtam, csak lazítsál kicsim, megérdemled!
mindenkinek puszi<3




2015. december 20., vasárnap

Hazaértem


Hazaértem - I get Home


Sziasztok

Itthon vagyok már néhány napja, csak eddig képtelen voltam jelentkezni.
Tudjátok fura ez, de néha úgy érzem, mintha az emlékeimmel együtt elfelejtettem volna írni is.
Még a kórházban kaptam egy diktafont, mikor magamhoz tértem, hogy ha eszembe jut valami, vagy szeretnék később elmondani, akkor mondjam fel rá, bármit, ami jön.
Hát én ezt használtam is rendesen, nem kifejezetten csak a saját gondolataimra, hanem felvettem mindent, amit hallottam, olyan beszélgetéseket is, amit nem kifejezetten az én fülemnek címeztek, és ha megtelt a pici szalag, akkor kértem egy másikat.
A történeteimet csak januárban fogom folytatni. Vagy hát legalábbis megpróbálom.
A másik történetemmel próbálkozom, mert abból az utolsó részt régen írtam, vannak belőle kész részek, és nagyjából képben vagyok vele.
Az Ellopott múlthoz igyekszem majd fokozatosan visszatérni. Tudom, hogy nem értitek, de ez a történet most nagyon közelről érint. A cselekménye, a szereplői, ezekkel mind meg kell birkóznom. Valahogy nem megy, hogy írjak. Most mindenről máshogy gondolkozom, máshogy érzek, Kimiről, a történetről, a cselekményről. Nem pozitívak az érzéseim, és nem tudok valamiről, vagy valakiről kedvesen, szívhez szólóan írni - ahogy szeretnék – ha egyszer nem azt érzem!
A fejem, az érzéseim, szóval minden össze van még kuszálódva bennem, ezért ne haragudjatok, megértem, ha csalódás számotokra, hogy egy picit szünetelünk, és a másikkal próbálok meg visszatérni az írás csodás világába, de máshogy nem fog menni.
Nehezemre esik leülni, koncentrálni és írni. Ideges leszek, nem tudom miért, de remélem, nem marad így örökké, különben veszélybe kerül az írói kibontakozásom!:)
A hajam már két centis. Fésülni még nem kell, de már rálóg a fülemre! Azt olvastam, optimális esetben, az ember haja havonta egy centit nő.
Alig néhány év, és újra a régi leszek!:)
Napok óta próbálok írni a barátaimnak, és ide is, de valahányszor nekiállok, sírni kezdek, a szívem úgy verdes, mintha több mérföldet rohantam volna, és csak lihegek, mert nem kapok levegőt.
Ez a pánik roham, jóban vagyunk, lassan már nem is tudnék létezni nélküle úgy megszoktam!:)
Egyébként sokkal jobban vagyok, Texas csodálatos hely, úgy érzem megőrültem volna, ha nem mehetek oda.
Rettenetes dolgot műveltem, én nem is tudom, hogy tehettem.
Nagyon nehéz mostanság ez az egész, sokszor olyan gyökértelennek érzem magam, mert nem értem a körülöttem folyó eseményeket, a dolgokat, amikről lemaradtam, míg a többieknek ezek teljesen természetesek. Próbáltam, és próbálok beilleszkedni az új helyzetbe és megfelelni az elvárásoknak, és látom, hogy a családom is mennyire igyekszik, mennyire akarják, hogy újra a régi legyek, hogy ne érezzem magam idegennek a saját világomban. Mert most az vagyok, egy idegen!
Az egyetlen biztos pont egy kis sír volt mostanság nekem, bármilyen fura is, mert Kevinre tökéletesen emlékszem, minden érzésre, ami bennem volt akkoriban.
Ha csak tehettem kimentem a kertbe hozzá, és ott elmélkedtem. Csodás hely, a mennyország lehet hasonló. Roskadozik a rózsabokroktól, ezernyi szín és illat. A barátom, vagyis a volt barátom felállítatott oda egy nyolcszögű pagodát, ami fedett, így véd a napfénytől és az esőtől, meg a széltől is, és ezt is befuttatták rózsákkal. Ott ülni, meleg takaróba burkolózva és hallgatni a madarakat, a szél és a természet hangját, számomra a legmegnyugtatóbb dolog a világon. Ott olyan magaslatokba tudtam szállni a gondolataimmal, ahova csak nagyon ritkán sikerül!
Valószínűleg úgy gondoltam régen is, hogy a vallásoknak meg kell férniük egymás mellett. Ott állt a régi kis kereszt, amit még az útszélére állítottunk, mellette egy derékmagasságú üllő Buddha, aminek a kezébe gyertyát szoktunk tenni, ahogy a másik oldalon térdeplő angyalkának is.
Szóval nagyon egyedi és különleges a hangulata, és az egész környezet. Ide tettem, kis dobozokban gondosan elzárva, a nagyszüleim sírjáról, arról az útszélről, és még anyu első férje sírjáról is egy marék homokot. Igazi kegyelethely ez nekünk, vagy hogy mondják.
Azon a szörnyű napon is odamentem, hogy levegőzzek egy kicsit, és mikor odaértem döbbenetes látvány tárult a szemem elé. Az egész kis sír szét volt rombolva, még a kereszt is eltörött, a virágok, rózsák minden tönkrement, olyan volt mintha egy hurrikán söpört volna végig azon a számomra annyira fontos kis halmocskán. Csak bámultam, meg se tudtam mozdulni, még a szemem se tudtam levenni róla, mert hirtelen nem tudtam mi van, még arra is gondoltam, hogy megint történt valami, hallucinálok, vagy megőrültem.
Tudom, hogy nem igazi sír, és nincs ott a kisfiam, de nekem olyan, akkor se kötődnék jobban ahhoz a helyhez, ha ő ott aludna alatta. Rettenetes érzés volt látni a romokat.
És akkor odafutott a Luca. Nézett fel rám, kicsit lihegett, boldog volt, és nevetve mondta, én csináltam! Nem tudom mi történt, én nem gondolkoztam, nem volt semmi a fejemben, csak a döbbent fájdalom, és mielőtt még felfogtam volna mit is teszek, megütöttem a Lucát.
Megpofoztam egy kislányt! Soha, halálom órájáig sem fogom tudni elfelejteni a tekintetét. Ahogy a mosoly ráfagyott, a könnyes rémült kis szemeit, a csalódott riadt kis arcát.
Nem tudom, hogy kerültem a szobámba. Bezárkóztam és próbáltam levegőt venni, de nem kaptam. A szívem fel akart robbanni, csak hörögtem és úgy éreztem el kell bújnom, mert a családom rám töri az ajtót, és elvitetnek a bolondokházába, mert egy agresszív bolond vagyok, és az ilyen oda való. Remegtem, és fájt a fejem meg a gyomrom, és szédültem, mert annyira kapkodtam a levegőt, és le kellett ülnöm, hogy ne ájuljak el.
Bemásztam a gardrób szobába a ruhák közé, de nem emlékszem, csak már arra, hogy a volt barátom az emeletről lemászott az erkélyre és bejött hozzám. Meglátogatott minden nap, de nem tudom, hogy került oda! Ott ült és beszélt hozzám, amíg hazaért a Peti. Ő próbált megnyugtatni, azt bizonygatta, hogy nincs semmi baj, a Luca csak jót akart, azt hitte, ha nincs többé az a sír, akkor olyan lesz majd megint minden, mint régen, és nem leszek szomorú, és nem haragszanak rám, csak egy szerencsétlen félreértés volt az egész.
De én nem válaszoltam senkinek, és nem jöttem elő. A fejemre húztam a ruhákat, és azt hittem meg fogok halni! Ki se mertem jönni a szobámból, nem mertem a szemükbe nézni, úgy utaztam el, letakartam a fejem, hogy ne is lássanak, mert annyira szégyelltem magam!
Haza akartam menni, de nem engedett el a Peti olyan messzire, csak Texasba. A volt barátom vitt el minket, mert belátták, hogy környezetváltozásra van szükségem.
Mielőtt elindultunk a Peti a csuklómra kötött egy piros fonalat. Azt mondta, ez a barátság karkötő, a mi barátságunké, vigyázz rám és megvéd a rossz álmoktól, amíg nem vagyok mellette. A doki mindig tudta mi kell nekem, mert iszonyatos rémálmaim voltak, amiktől néha ébren sem voltam képes elvonatkoztatni!
Texas maga volt a csoda! Kimondhatatlan hálás vagyok az ott töltött időmért. A Dani szülei annyira kedvesek voltak, minden napomat megszépítették, olyan csodákat láttam, olyan tüneményes állatkákkal ismerkedhettem meg általuk, annyi figyelmet és szeretetet kaptam tőlük, amit soha nem fogok tudni eléggé megköszönni.
Daniel hozott mindhármunknak egy piros mikulás cowboy és egy fullcap sapit, hogy ne látszódjon a kopasz fejem, és abban jártunk a farmokra állatokat gyógyítani és vizsgálni. Láttam kisbocit és kiscsikót születni, és megtanultam, hogy a lovak néha nem képesek felszakítani a magzatburkot, ilyenkor segíteni kell, nehogy megfulladjon a pici paci.
Az idő csak úgy repült, minden nap beszéltem a keresztanyámmal azóta, hogy nem engedtek haza hozzá, és egy nap érdekes dolgot mondott. Elmesélte, hogy a kórházban hallotta, ahogy a nővérek a Petiről beszélnek. Nagyon népszerű volt otthon a férjem, és fülelni kezdett. De nem ő volt a téma, illetve arról nevetgéltek, hogy egy otthoni műsorban szerepelt egy srác, aki szintén Peti, és rosszul beszél magyarul. Énekelt egy dalt valami tv műsorban, az a címe, hogy Kell egy ház…
Arról beszéltek, hogy a srácnak is raszta haja volt, mint régen a Petinek, és pont úgy ejtette ki a szavakat, ahogy a Peti, ha gyorsan akar valamit elmondani.
Meghallgattam a dalt, és valóban, mikor azt énekelte, hogy occeán partján, rövid o-val, hangsúlyos c-vel, elmosolyodtam. Valahogy benne maradt a fejemben a dal, pedig mostanában nem foglalkozom ilyesmivel. És este meghallgattam, újra meg újra azt a részt, hogy a raszta szív örökké dobog. Talán órákon át ismételtem, és valamiért hiányozni kezdett a családom és a Peti.
Éjjel álmodtam, és végre nem sírva, sikítozva ébredtem, jó álmom volt és reggel mosolyogtam.
És egy nap ott állt az ajtóban, és még rövid hajjal is olyan szép volt!
Megölelt, és azt suttogta, úgy hiányoztál, most már haza viszlek!
A lehelete csiklandozta a nyakam, és mikor egy pillanatra a számra csókolt, olyan érzés rohant át rajtam, mintha a villám csapott volna belém.  Lángolt az arcom, még a fülem is, ami most kilátszik, és ettől még inkább zavarba jöttem, bele kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze. Szerettem volna, ha újra megcsókol.
Mutatott egy rajzot, amit a Luca készített nekem. Egy nagy szívet ábrázolt, benne a neve és az én nevem. És körbe mindenki rajzolt egy kicsi szívet, és beleírta a saját nevét meg az enyémet, a tetején pedig ákombákom betűkkel a Luca felírta, hogy gyere haza, szeretünk.
Én csak sírtam, fel se mertem nézni a vacsoránál, mert az Iráék meg egyre többet beszéltek arról, hogy ott maradhatnék velük, ha van kedvem, járhatnék ott egyetemre is.
De a Daniel megérintette a kezem az asztalon és azt mondta, otthon a helyed kislány, de itt mindig szívesen látunk, mert ez is az otthonod!
Mikor hazaértünk, anyu sírva rohant a nyakamba, magára hagyta a lábadozó kisöcsimet, aki hirtelen elvesztette az egyensúlyát és popsira tottyant. Olyan kis édes meglepett arcot vágott.
Én meg a Dani nyakába borultam és csak szorongattam, a többiek meg riadtan néztek, hogy mi van már megint, de a Peti csak mosolygott és ingatta a fejét, hogy semmi baj, nem vagyok őrültebb az eddiginél, és nem tévedtem el.
Összevissza beszéltem, hogy örülök, hogy ő van a Barbinak, és hogy ennyire szereti, mert már tudom! Nagyon, nagyon kell szeresse a nővéremet, ha képes volt otthagyni a szüleit, és azt az életet érte!
A kis Luca szendvicseket készített a tiszteletemre, és kidíszítette majonézzel. Én totálisan szétestem és nem tudtam, hogy közeledjek a kislány felé, hogy újra olyan legyen köztünk a kapcsolat mint régen, bár azt hiszem, már sosem lesz úgy. Adott nekem is egy szendvicset, illedelmesen megköszöntem és igyekeztem rámosolyogni, persze csak visszafogottan, hiszen olyan ronda vagyok, a végén még ez miatt is rémálmai lesznek.
Beleharaptam, és rettentő ocsmány íze volt. Nem mertem szólni, gondoltam ezt kapom, mert ezt érdemlem. Inkább megeszem, csak ne haragudjon rám, higgye inkább, hogy olyan hülye vagyok, nekem még ez is ízlik.
Aztán a Gabi is beleharapott egybe, és elengedett egy mi a tököm van ebbent.
Kicsit megnyugodtam, lehet nem is gyűlöl annyira. A többiek meg egyfolytában nevettek, hogy alig érkeztem haza, máris itt a vidámság, mert megint összekeverte a majonézt a testápolóval, állítólag többször előfordult már, csak én nem emlékszem.
Jó újra itthon lenni, de azért még rengeteget gyötrődöm. Kedvesek, mindenki igyekszik, de ha a Peti nincs itthon, próbálok a szobámba maradni, és még véletlenül se megyek a gyerekek közelébe, nehogy újra bántsam valamelyiküket.
Talán ezért nem lett gyerekem!
Sokat fáj a fejem és a gyomrom. Ha valami új impulzus ér, amitől megijedek vagy zavarba jövök, mert nem tudom kezelni, azonnal egy csomó lesz a gyomromban meg a torkomban, és már fáj is a gyomrom.
A Peti igyekszik pozitív gondolatokat felszabadítani bennem. Próbálja pozitívba fordítani a rossz dolgokat, amik velünk történtek, és én igyekszem ezt a módszert elsajátítani, mert így valóban könnyebb, és így lehet tovább élni.
Szerinte minden okkal történik, és lehet, hogy most valami fájdalmas, és úgy érezzük igazságtalan, de nem tudhatjuk, hogy miért van ez így. Az univerzum, a sors vagy karma nem csak véletlenszerű, hanem igazságos és törődik az emberekkel. Szerinte könnyebb volt most elveszíteni egy magzatot, mint mondjuk akkor, ha 5 év múlva kiderülne, hogy gyógyíthatatlan beteg, vagy elütné egy autó azt, akiért élünk, akit imádunk, szeretünk és óvunk, aki a legfontosabb az életünkbe. Azt mondja, próbáljam meg így feldolgozni, mert nem tudhatom, milyen szörnyűséges fájdalomtól, szabadított így fel minket a gondviselőnk.
Persze vannak nehezebb napok, mikor ezek a tézisek semmit se érnek. Ilyenkor mesél az életünkről, én meg a mellkasára fektetem a fejem, hallgatom, ahogy dobog a szíve, és órákon át képes vagyok hallgatni. Szeretem a hangját és a mosolyát, megnyugtat!
Azt mesélte, egyszer ő is fejbe rúgta szegény Lucát, mikor aludt és megcsikizte a talpát, és nem haragszik rá, talán már el is felejtette. Tudja, hogy rosszat tett, hogy fájdalmat okozott nekem, még ha jó szándék is vezette!
És énekelt nekem, annyira kedves, gyakran megnevettet!
Előfordul, hogy ő is kinevet, és ez nagyon elbizonytalanít. Felvitt az emeletre, és megnéztem a mi közös lakásunkat. A konyha valami csodás, és tele van színes edényekkel meg szilikon sütőformákkal, és fantasztikus háztartási gépekkel. Olyan profin felszerelt, hogy teljesen elbizonytalanodtam, és rákérdeztem. Talán, megtanultam főzni? Ő meg felnevetett és magához ölelt, azt suttogta, nem azért szeretlek! 
Nem mertem megkérdezni, hogy akkor miért?
Azt hiszem én újra beleszerettem a férjembe!
Azt hiszem, már tudom, miért mentem hozzá! Megnevettet, és mellette mindig biztonságban érzem magam!
Hát ennyi lenne! Ennyit tudtam leírni két nap alatt!
Most itt tartunk! Igyekszem, mind igyekszünk, hogy a régi életünket élhessük újra! 
Ha elolvastátok ezt a bejegyzést, akkor köszönöm, hogy még mindig itt vagytok, hogy kitartotok mellettem ennyi idő után is!
És azt is köszönöm, teljes szívemből, hogy gondoltok rám, és írtatok!

Szeretettel puszilok mindenkit, Luna

2015. december 8., kedd

Tudom eltűntem egy ideje


Tudom eltűntem egy ideje és ez így is marad még.
A Peti, aki a férjem azt mondta, hogy még nagyon labilis az állapotom. Lesznek majd jó és rossz időszakok, amiken át kell mennem.
Most egy nagyon rossz periódusba kerültem. Valami olyasmit tettem, amit soha nem fognak nekem megbocsájtani, de ha ők meg is tennék, én nem tudnám magamnak.
Nem akartam, soha senkit se bántani, most mégis ez lett. A férjem szerint csak egy hajszálon múlt, hogy nem vitetett vissza a kórházba.
Nem vagyok jól, és nem találom a helyem. El kellett utaznom. Szerettem volna haza utazni a keresztanyámhoz, de a férjem nem engedte. Azt mondta nem mehetek. Elég ijesztő egy ilyen kigyúrt pasi mikor azt mondja elzárta az útlevelem, és utána meg azt bizonygatja, hogy szeret engem.
A volt barátom itt volt és felajánlotta, hogy elvisz Texasba, mert ott jó nekem.
Most már itt vagyok, ő is itt maradt velem néhány napig, és sokat beszélgettünk.
Igen, még valami. Néhányan irtatok nekem, többször is. Figyeltek rám, ez nagyon jó érzés, főleg most.
Tudom, hogy válaszolnom kellett volna, de nem ment. Sajnálom, de képtelen voltam. Nem tudok senkivel se beszélni.
Itt nem használok netet, se telefont csak úgy vagyok, segítek gyógyítani az állatokat.
Jól érzem magam, kedves emberek, ők is törődnek velem.
Talán csak karácsonyra megyek velük vissza. Kihagytam a nővérem névnapját, és az anyuén se leszek ott.
Azt hittem könnyebb lesz. Valaki elvette az életem és most nem találom a helyem.
Sajnálom, ha valakit megbántottam.

Sziasztok