96 . rész - A boldogság nagyon ritka vendég az életben.....

Sziasztok!

Mint látjátok némi változás történt a blogon. Felkerült néhány új oldal, például a Lelki szemetesládám, melyen keresztül ezentúl majd leírhatom azokat a dolgokat, amik mostanában, sőt régebben is velem történtek. És ha valakit idegesít a magánéletem, akkor az egyszerűen kihagyja majd ezeket a bejegyzéseket. Tehát, ha friss lesz fent, és nincs megszámozva a fejezet, akkor az nem a történet folytatása,hanem személyemet érinti.:)

Volt a közelmúltban egy kis mélyrepülés, ami a magánéletemet érinti, hát tulajdonképp még most sem jobb, így az írás orvosi javallat is számomra. Szóval olvashattok a közeljövőben eleget tőlem-rólam, ha van kedvetek!­:)

De legalább már holnaptól dolgozom, nyakamon a Valentin Day, ezzel majd elfoglalom magam. Nem mintha a kisherceg éjszakai dajkálása nem lenne elég elfoglaltság, de sajnos közben elég sok időm volt gondolkodni, és elmerülni az önsajnálat mocsarában, ami olyan remekül megy nekem!

Itt szeretném még megragadni az alkalmat, hogy újra hálás köszönetet rebegjek Dee-nek, aki napokon keresztül idejét, és idegrendszerét nem kímélve igyekezett segíteni a blogátalakításban.

Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, természetesen semmi sem sikerült, így végül Dee szabad kezet és bejárást kapott hozzám, és amin én két napon keresztül erőlködtem, azt röpke fél óra alatt megoldotta. Hát igen, ehhez nincs hozzáfűznivalóm!:)

Hát amennyiben sikerül kitennem, akkor olvashatjátok a következő részt.

Hamarosan találkozunk a következő bejegyzésemmel, és a másik történetem folytatásával is.

Puszi, Luna

Jenni…

Kihagy a szívem egy ütemet és úgy éreztem megfagy az ereimben a vér!

De hogyan? Mi történt?

Halálra rémültem bámulom.

Visszajött! Már itt van, hogy visszavegye az életét. El kell tetetnem láb alól!

Kimeredt szemekkel haladok előre, akaratlanul visznek tovább lendületből a lábaim, mert az erőm mind elszállt. Bámulom a lift előtt ácsorgó nőt, rémálmaim állandó főszereplőjét.

A nyitott szobaajtón át kihallatszik Paula korholó hangja és a pöcs mormolása.

Ez magamhoz térít. Nem láthatják meg! Ha megpillantja valamelyik is abból a szobából, mindennek vége.

Micsoda átkozott balszerencse. Hogy történhetett ez meg? Hogy kerül ide ez a kis senki? És miért meregeti rám azokat a mélabús szemeit?

Halálos rémületem ellenére is összeszedem minden erőm. Elkapom a rémisztő látomásról a tekintetem és besietek a szobába.

A kilincs majdnem kicsúszik az idegességtől és rémülettől izzadt ujjaim közül, mikor becsukom magam után az ajtót.

A többiek nem láthatják meg! Meg kell sürgetnem a gyilkost!

Még hallom, hogy megérkezett a lift és az ajtaja surrogva kitárul.

Takarodj innen! Tűnj el innen te átkozott!

Mélyeket sóhajtva igyekszem visszanyerni a lélekjelenlétem.

Mintha csak az iménti, dermesztő látomás után, a sors kárpótolni akarna. Nem vagyok képes koncentrálni, ám a könnyes hálálkodásból, nagy nehezen kihámozom a meglepő igazságot.

Ezek szerint a kis szurtos nem kerül az otthonomba. Lotte viszi magával. A faszfej odaadja neki, hogy gondozza, míg ő távol van.

Micsoda? Visszatér a Forma 1-be? Ejha! Egyik meglepetés követi a másikat! Elképesztő szerencse! Jóleső megkönnyebbülés, hogy nem kerül a házamba. Ha a pöcsfej visszamegy versenyezni, már ha valaki visszaveszi a lecsúszott világbajnokot, akkor az egész ház az enyém marad.

És a bankszámlád is!

Sara… 

Nagyon keserű szájízzel megyek ki a kórházból. Dühös vagyok, méghozzá magamra. Irigylem az a párt, akik most ott fent az emeleti szobában, boldogan készülődnek haza, azzal a gyönyörűséggel, aki harcolt és nem adta fel, mert élni akart. Most hazamennek és elkezdik az új életüket, tele örömmel és boldogsággal. Minden nap megfigyelhetik majd, hogy egyetlen éjszaka alatt is mekkorát változott, fejlődött a kicsikéjük. Reggelente mosolyog rájuk és feléjük nyújtja a párnás kis kezecskéit.

Miért fáj ez nekem annyira? Miét irigylem ilyen iszonyatosan más boldogságát? Hiszen ők is valószínűleg sokat szenvedtek, míg eljutottak idáig. Akkor meg miért van bennem ez a harag, ezek iránt az ismeretlen boldog emberek iránt?

Ilyen gonosz lennék? Mintha ők tehetnének erről az egészről, ahova jutottam.

Nem szabad ilyen rosszindulatú gondolatokat forgatnom a fejemben.

Fázósan összehúzom a kabátom gallérját, és sietős léptekkel indulok egy taxi felé.

Bemondom a címet és fáradtan hátradőlök.

Nem fizikailag, sokkal inkább szellemileg fáradtam el. Előbb az a tényfeltáró beszélgetés a mentőssel, aztán egy kisbaba, aki ott volt, és akár az enyém is lehetne. Sok volt ennyi élmény mára.

Most már meg kell nyugodnom, és kicsit ki kell kapcsolnom a fejemben ezt az éles visszataszító hangot, ami egyre csak kérdezget. Miért ők? Miért nem te vagy most ott? Miért nem te vagy boldog?

Hiába szajkózza egyre, hiába faggat, nem tudom rá a választ.

Sietősen fizetek. A taxis meg sem lepődik, hogy ezen a kieső szakaszon kérem, hogy álljon meg. Mielőtt kiszállnék, elkapom az együtt érző pillantását. Tudja miért jöttem ide.

Egy grimasszal igyekszem elfojtani a feltörő könnyeimet, mert jólesik az ismeretlen férfi tekintetet.

Alig pár száz méterre az emlékhelytől egy virágbolt üzemel. Sokáig nézelődök, inkább csak, hogy legyen időm megnyugodni, mert tudom, hogy végül úgy is a szokásos, fehér rózsát veszem meg.

Két szálat kérek, eszembe jut a közelben levő kis templom, ahol olyan kedvesen fogadott az idős pap, és megnézhettem annak a fiatal édesanyának a sírját, akinek megmenekült a picinye, de neki nem sikerült. Viszek nekik is egy szál virágot!

Leülök a padra és kicsit elkalandoznak a gondolataim. Milyen szép ez a hely, akár egy kis liget. Gondosan ültetett szomorúfűz lehajló ágai, jótékonyan eltakarják, a padon megemlékezőt, a kíváncsi tekintetek elől. Nézegetem az apró virágcsokrokat, hosszúszárú liliomot, kecses flamingót, és margaréták tulipánok sokaságát. Előveszem az otthon, nagy gonddal készített kis kártyácskát. A lehető legszebb betűkkel festettem rá, hogy „Saramnak”. Átfúrtam a szélén, és egy piros szalagocskát fűztem bele. Most ezt a szalagot rákötöm a rózsára, és szomorú sóhaj kíséretében leteszem a többi közé.

Azt írtam rá, Sara, pedig abban sem vagyok biztos, hogy ezt a nevet szántuk a mi kicsikénknek, ahogy azt sem tudom, hogy kitől lehetett, csak azt, hogy kislány volt, és ma a karjaimban tarthatnám, ha nem ülök azon az átkozott vonaton, mert teljesen egészséges volt! Aztán fogom az imént vásárolt mécsest és öngyújtót, és miután sikerül meggyújtanom, ráhelyezem a márványlapra.

Mennyi szomorúság és fájdalom bújik meg ezekben az apró csokrokban és kecses virágszálakban! Csak a Jóisten tudja!

Megyek és beszélek vele, állok fel sóhajtva, és lassú léptekkel indulok, a távolban feltűnő templomtorony irányába.

Alig negyedórás út, és már ott is vagyok. Jót tesz a séta a jó levegőn, az ezernyi színben pompázó tarka lombkoronája fák közt, a suhogó, sokszínű lehullott avarban. Nincs hideg, inkább belülről fázok, a nap jótékonyan szórja rám a sugarait, de nem képes felmelegíteni, ezen a verőfényes őszi napon.

Félénken lépek be, a nyitott templomajtón. Gondolom, ha nem lehetne bemenni, nem hagynák így tárva-nyitva.

Kicsit nehezen szokik a félhomályhoz, a kinti napsütés után a szemem. Üres a kis templom, a padok közt nem ül senki, és a szószék is magányosan várja a szónokát.

Az oltárhoz sétálok, beteszek némi aprót a becsületkasszába, és meggyújtok egy gyertyát Saranak! Imádkozni próbálok, de hirtelen eszembe jut, az a kinti sír, ezért tovább kotorászok apróért a zsebemben, és egy másik gyertyát is meggyújtok, annak az ismeretlen halott édesanyának a lelkéért.

Nem érzem kínnak, hogy itt vagyok és imádkozom, még ha elborítják is a könnyek a szemem, valahogy megkönnyebbülök. Jó itt lenni, jó a hűvös templomboltozat alatt merengeni.

Mivel nem látok senkit, úgy döntök, hogy kimegyek a belső kertben fekvő sírhoz. Talán nem sértem meg az ittenieket.

Némán, minden gondolat nélkül a fejemben álldogáltok, a szépen gondozott, gyönyörű sír mellett. Ráhelyezem a fehér rózsát, és a fejfát olvasom. De nem az idézetet, hanem a lány korát nézem.

Krisztina! Milyen szép név! Ez a lány, csak egy nappal idősebb nálam, legalább is a mostani adataim szerint. Olyan lehetett, mint én, és ő is édesanya! Szegény! Rettenetes valakit ilyen fiatalon elveszíteni…..

Annyira elgondolkodom, hogy későn veszem észre, a felém közeledő öregurat. Kicsit riadtan várakozom, remélem nem gond, hogy kijöttem ide.

Az idős férfi furcsán méreget, ahogy kicsit bicegve közeledik. Arca fehér színt ölt, feje mintha rezegne egy kicsit, mikor reszkető hangon fogadja a köszönésem.

-         Ön itt a pap? – fordulok felé békülékeny mosollyal. – Remélem nem haragszik, hogy kijöttem ide. Nem szeretnék alkalmatlankodni, csak egy szál rózsát tettem a sírra.

Nagyon el lehet mélyedve a gondolataiban, mert sokáig nem válaszol, mintha meg se hallotta volna a szavaimat, csak bámul rám.

-         Nem…én a templomszolga vagyok – motyogja végül alig hallhatóan, majd még halkabb hangon folytatja. – Te vagy Kriszti? Nem tudsz nyugodni? Vagy visszaengedett a Jóisten? – suttogja a szemembe nézve, reszketve a félelemtől.

Nem nagyon értem a szavait, halkan és furcsán ejti ki a szavakat. Talán a nevemet kérdezte? Bemutatkozom, abból nem lehet baj.

-         A nevem Sara. Sara Faraday – nyújtok kezet.

Nem fogadja, helyette kimeredt szemekkel, enyhén zihálva bámul az arcomba.

Mielőtt tovább folytathatnánk ezt a kellemetlen és kínos beszélgetést, újabb látogatók érkeznek.

Díszes, papruhás férfi érkezik, és már messziről dallamos, számomra idegen nyelven üdvözli, a reszketeg öregurat.

Nem akarok zavarni, lehet, hogy olyan helyen tartózkodom, ahol nem szabadna. Sietősen köszönök, és a templomon keresztül távozom.

Még kint a szabad, friss levegőn is sokáig a hátamban érzem, az idős férfi fürkész tekintetét.

Kimi…

Kicsit szétszórt vagyok és szórakozottan hallgatom, ahogy az orvos ismerteti a kislány állapotát. Gondolatban már Kisuról faggatom, de várni akarok a kedvező pillanatra.

-         Már elmondtam a nagyiknak is. Az első évben a koraszülöttek nagyon jó ütemben érik utol a normális fejlődési standardokat, de hátrányban lesz, persze nem súlyosan, a pszicho-motoros fejlődéssel. Egy 6 hónapra született magzat, egyéves korában való kapacitása olyan lesz, mint egy 6 hónapos csecsemőnek, aki normális időben született. Egyszerűbben fogalmazva, kicsit később fordul majd a hátáról a hasára, kezd el mászni, de ez nem jelent semmit, és természetesen folyamatos kontroll alatt tartjuk majd a fejlődését…..

És csak mondja és mondja, adatokat, statisztikákat, személyesen kezelt eseteket ismertet, mintha engem meg kellene győzzön arról, hogy ez a kislány egyszer majd vidáman, a nevemet kiabálva szalad  felém.

Teljesen felesleges erőlködnie, mert tudom, hogy így lesz! És ezért én minden anyagi forrást a rendelkezésére bocsájtok, ha már egy rövid ideig a lányomnak hittem.

Végre elfárad, vagy csak elfogyott a levegője? Egy mosolygós, boldog nővér karjában megérkezik a kishölgy, akiért ez az egész felhajtás történik itt. Boldognak tűnik, ahogy nagy kék szemekkel, érdeklődve nézelődik. Tetszik neki a sok szín, ahogy körbeálljuk.

Lotte karjaiba helyezem, és szinte menekülök, a zokogva hálálkodó szavai elől az orvos után.

Miután elrendeztük a hivatalos dolgokat, és megkaptam a kicsi zárójelentését és a leleteit, Kikit anyuékra bízom, és egy pillanat azonnal jövökkel, visszalépek az orvosi szobába.

Az doktor meglepve tekint fel rám.

-    Tehetek még valamit önért? – áll fel szolgálatkészen.

-    Éppenséggel igen. Egy régi betegük után érdeklődnék. Az áprilisi vonatbaleset egyik sérültje volt ő is, a neve Sara. Állapotos volt a baleset idején, sajnos a kislányát elveszítette. Úgy tudom, ide hozták önökhöz. Tudna valamit mondani róla? Emlékszik rá? Úgy értesültem, ön volt a kezelőorvosa.

-    Természetesen emlékszem….de ilyen belső, személyes információt, csak családtagnak adhatok ki… - mered rám értetlenkedve.

Már épp belekezdenék, egy hosszadalmas magyarázkodásba, hogy igazoljam magam, és a végzetes cserét, mikor elgondolkozva folytatja.

-    Fura, hogy pont most érdeklődik a hölgy után.

-    Miért fura?

-    Mert eddig senkit sem érdekelt, napokig kerestük a hozzátartozóit, de nem jelentkezett senki. Most pedig itt van ön….és azért fura, mert a hölgy, akiről beszélünk, az imént járt itt nálam.

-    Miii! – nyögöm döbbenten.

-    Még nyáron járt itt először. Egy férfi kísérte el, de akkor nem tudtam semmi biztatót mondani neki. Érdekelte a baleset, hogy ki mentette meg ott a helyszínen, mi történt, miért veszítette el a kislányát? Megígértem neki, hogy megpróbálok utánajárni. Megsajnáltam. Rettenetes lehet így élni…hogy senkire, és semmire nem emlékszik. Megkerestem a tűzoltót, meg a mentőorvost, akik rátaláltak. A tűzoltó leírta egy levélben, amire emlékezett, és elküldte nekem, a mentőorvost pedig személyesen kerestük fel. Tegnap elkísértem, mert annyira eltökélt volt, és olyan elesett. Sikerült beszélnünk az orvossal, a tűzoltó levelét, meg átadtam neki. Ma újra eljött, és ezt a képet hozta ajándékba – mutat az asztalán nyugvó, nejlonnal védett ceruzarajzra. - Elképesztően élethű, megyek és bekereteztetem. Hm, igen…szóval ezután megköszönte a segítségem és elment. Megadta a telefonszámát, ha esetleg mégis érdeklődnének felőle. Ha gondolja, szívesen megadom önnek. Jobb, ha inkább tőle érdeklődik, én nem adhatok ki semmi személyes infót, de a számát örömmel megadom, hiszen azért hagyta itt.

-    Mikor ment el? – pattanok fel idegesen.

-    Talán fél órája…

-    És hova? Nem tudja merre ment?

-    Azt mondta, kilátogat a helyre, ahol a baleset történt.

Őrültként, szó nélkül kirohanok. Elszáguldok a meglepett anyámék mellett, nem is reagálok a kérdésükre. A kiabáló tömegből, kristálytisztán kihallom Jenni fülsértő, mély orgánumát.

Padlógázzal száguldozom a szörnyűség helyszínére. Oda, ahol mindent elveszítettem.

Nem találok rá, csak egy frissen lerakott mécses lángja lebben a szélben. Mellette egyetlen szál fehér rózsa, egy kis lapocskával, rajta „Saramnak” felirat.

Itt járt! Kisu itt volt! És én már megint elkéstem!

Az idegességtől teljesen kimerültnek érzem magam. Lerogyok egy padra, amit a megemlékezők állítottak. Csak ücsörgök, nincs egyetlen gondolat sem a fejemben. Ülök magányosan azon a helyen, ahol meghalt a kislányom, és elvesztettem a boldogságom.

Egy idő után feleszmélek. Anyuék már biztos eljöttek a kórházból. Ebből megint balhé lesz. Csak úgy elrohantam szó nélkül. Már biztosan elindultak, hogy haza hozzák a kicsit. Nincs értelme visszamennem a kórházba.

Fogom magam, és inkább elmegyek a plébániára. Ha még nincsenek ott, valószínűleg perceken belül megérkeznek. Seb majd hazaszállítja őket, ott hagytam a kölyköt is. Inkább itt várakozok, nincs kedvem telefonon magyarázkodni.

Kocsiba pattanok, és dühösen gázt adok. Nem is dühös, sokkal inkább elkeseredett vagyok.

Már megint elkéstem!

Bemegyek, minden kihaltnak tűnik. Üres az udvar, a paplak, a hátsó konyha, sehol senki. Végül benézek a templomba. Már indulnék ki, mikor megpillantom Fritz-et, az első sorban ücsörögve. Hozzá sietek, jöttemre meg se rezzen, némán, szó nélkül tűri, hogy leüljek mellé a padra.

-    Még nem jöttek meg? – érdeklődöm a ledermedt férfitól, miután hiába üdvözöltem, nem nyújt kezet.

-    Nem… - leheli, és a szájához emel egy üveget. Hosszú kortyokban nyeli az italt, aztán grimaszolva nyeldes.

-    Valami probléma van? – érdeklődöm, mert szemmel láthatóan nincs a helyzet magaslatán.

-    Itt volt! – nyögi

-    Igen? …És ki volt itt? – érdeklődöm udvariasan.

-    Hát Kriszti….a mi Krisztink – iszik még egy kortyot.

-    Miii! – nyögök én is. – Hogy érti, hogy itt volt? Mi…mit beszél? Kisu itt járt?

Nem válaszol, csak bólint.

-    És már nincs? Elment? – kérdezgetem kétségbeesetten.

-    El! – bólint üveges tekintettel.

-    De…és mit akart? – faggatom és majd szétbasz az ideg.

-    Megint megnézte a sírját….aztán gyújtott rá egy gyertyát, és megdicsérte a templomunkat – sóhajtott rezignáltan. Azt mondta, „Nagyon szép ez a hely. Olyan meghitt, nyugodt. Az ember úgy érzi itt magát, mintha már a mennyországban lenne. A nevem Sara Faraday….” Aztán jöttek, az esperes úr küldöttje, a kanonok testületből, a káptalantól egy levéllel. Egy ilyen magas rangú, tiszteletben álló egyházi személyiséget nem várakoztathattam meg. Magára hagytam a lányt, de amint átvettem a levelet, és a püspök úr jókívánságait, azonnal siettem vissza. De már nem volt itt, csak a gyertya, ami még mindig ég.

-    Milyen gyertya? – kérdezgetem hülyén.

-    A sírján…fiam….Most is odament, megnézte a sírját - motyogja.

-    Akkor nézzük meg mi is Fritz – nyújtom a karom, hogy segítsek felállni a remegő férfinek.

Hiába, nincs ott senki, magányosan áll a sír, egy gyertya lángja lobog rajta fényesen, ahogy a napot egy felhő takarja el.

-    Azt mondta - szólal meg a rövid hallgatás után - azt mondta nekem, hogy a neve Sara Faraday, de az a lány Kriszti volt. A lelkem üdvösségére esküszöm, hogy ő volt. Felismertem, ahogy belenéztem a szemébe…..Egyszer már volt itt…..de nem hitt nekem senki. Most megint eljött….nem bírom én ezt már. Öreg ehhez a szívem – húzza meg újra az üveget, aztán felém kínálja.

Elhárítom. Nem mintha nem esne jól, de félek inni, mert már így is közel állok az őrülethez. Mindig felbukkan a környezetemben, a sors újra és újra próbál egy lehetőséget adni nekünk, de én mindig lemaradok róla.

Kintről vidám hangok szivárognak a templom hűvös kertjébe. Megérkeztek!

-    Semmi baj Fritz – fordulok hirtelen elhatározással, a megtörten iszogató férfihoz – nem őrült meg, Kisu él. Egy fatális véletlen folytán nem őt azonosítottam, hanem egy másik nőt, őt pedig átvitték Angliába. Csak néhány napja tudtam meg, hogy életben van, de a baleset következtében amnéziában szenved. Azóta próbálok a nyomára akadni, de folyton elkések. Nyugodjon meg, és ne beszéljen erről egyelőre senkinek ott kint. A többiek nem tudják még, hogy Kriszti él! Nem szabad őt lerohannunk, mert az károsan befolyásolná a rehabilitációját. Akár bele is őrülhet, ha hirtelen szembesítik azzal az élettel és lánnyal, aki volt.

Magammal viszem a férfi megkönnyebbült, hálás tekintetét. Annyira megsajnáltam, muszáj volt elmondanom, de csak azután döbbentem rá, hogy Jenni előtt nem beszélhet. Jobb, ha nem tud semmiről, az a nő bármire képes, és most Kisu még védtelenebb, mint régen. Nem szabadíthatom rá, meg kell akadályoznom, hogy a közelébe férkőzzön. Jenninek megalázni, és a sárba tiporni egy lelkileg gyenge, magányos, amnéziás nőt, felér egy ünnepi desszerttel.

Hagyom, hogy örüljenek. Lotte szinte futólépésben viszi a házba a gyereket. Van kiságy, mert gondoltak arra, hogy talán néha elhozom őt látogatóba.

Majd gondoskodom róla, hogy berendezzenek neki egy tökéletes babaszobát. Mindent, amire szükségük lehet.

Jenni eltűnt. Szerencsére! Sürgős hívást kapott az ügynökétől. Sajnálja, hogy nem tud itt maradni, a tiszteletemre rendezett születésnapi ebéden.

A lehető legjobb, amit tehetett, hogy eltűnt innen. Nincs helye a sok szívből örülő ember közt, ahogy nekem se sok. Nehezen sikerül lepleznem az elkeseredettségem. Intek, hogy azonnal jövök, addig tegyék csak rendbe a kislányt és terítsenek. Megölelem a szelíden félrehúzódva álldogáló Hannát, megköszönöm, hogy velünk marad és ünnepel, aztán zsebre vágott kezekkel távozom.

Magamhoz intem Sebet, és kisétálok Kisu sírjához. Némán rámutatok a rózsára, a leégett gyertyacsonkra, és csak grimaszolok kérdő tekintete láttán.

-    Itt volt? – mered rám.

-    Megint lemaradtam.

-    Jesszus de morbid, a saját sírjára tett virágot. Hihetetlen mik történnek veletek.

-    Jobb, ha nem tudják meg. Még nincs itt az ideje. Majd akkor mondok el mindent, ha megtaláltam, és végre a közelébe kerülök. Talán felfogadok mellé egy testőrt, hogy titokban kövesse, és vigyázzon rá. Bármit, csak biztonságban tudjam, amíg nem jut eszébe az életünk, és nem enged újra magához.

-    Nem megyünk vissza a kórházba? – néz szolgálatkészen.

-    Miért? Nem érzed jól magad?

-    Hogy Kisu felől érdeklődjünk – engedi el e füle mellett a piszkálódásom.

-    Nincs semmi értelme. Már mindent tudok, ami fontos. Tudom, hogy él, és, hogy ott dolgozik, ahol te. Csak idő kérdése, hogy rábukkanjunk. A többi…a körítés engem már nem érdekel. Attól nem jön vissza az emlékezete, és nem kapom vissza, se az elmúlt 9 hónapot, se a kislányom, ha valakit hibáztatok, ha bűnbakot keresek. Nem érdekel mi történt, nem vádolok senkit, hiszen megmentették nekem. Életben van, és csak ez számít. Lehet, ha többet foglalkoznak az adminisztrációval, most nem lenne reményem arra, hogy egyszer még visszakapom őt, és ott folytatjuk az életünket ahol elszakadt.

-    Azt hiszem, igazad van. Koncentráljunk tehát Kisura.

-    Keresd meg őt Seb… Keresd meg – nézek rá szinte könyörögve.

-    Jó, de hogyan? – riadozik a szokatlan reakcióm láttán.

-    Mit tudom én! Kérd el az összes sötéthajú lány fényképét, és nézd végig. Valahol ott bujkál nálatok.

-    Rendben, kitalálok valamit – teszi bátorítóan a vállamra a kezét.