94. rész - Egy anya soha nem adhatja fel....

Sziasztok!

Végre elkészültem a résszel. Mostantól picit könnyebb lesz, Moira visszatér közénk, és kevés ember várja jobban jöttét, mint én!:)

Jövök a héten még, talán elmesélem valamelyik elmaradt hétvégénket is, az esküvőt vagy a brüsszeli ámokfutásunkat, és a másik blogra is teszek ki új részt.

És természetesen válaszolni fogok minden levélre, amit ide, vagy privibe írtatok.

Igyekszem utolérni magam!:)

Picit rövidebb fejezetekkel, de rendszeresen!:)

Sara…..

Mikor leszálltam a repülőről és bekapcsoltam a telefonom egy üzenet várt.

„Vigyázz magadra Sara! Bradley”

Elmosolyodtam, mert ez a néhány kedves szó erővel és bizakodással töltött fel. Nem lesz baj, bíztattam magam. Először is fogsz egy taxit és elviteted magad az állomásra. Onnan pedig egyedes az út a baleset helyszínére és a kórházba ahol feküdtél. Az orvos már tudja, hogy jössz, visszaírt és megígérte, hogy elkísér a tűzoltóságra, és megkeresi neked azt a mentőst, aki jelen pillanatban a legfontosabb személy az életedben. Ő az egyetlen ezen a világon, aki látta a kislányodat.

-         Nincs több csomagja, asszonyom? – térit magamhoz a sofőr hangja.

-         Nincs, csak két napra jöttem – mosolygok rá, mert hálás vagyok a próbálkozásért mellyel lefoglalja a gondolataimat.

Csacsog az időjárásról, a közlekedésről és a külföldi turisták fura, olykor megbotránkoztató szokásairól.

Még a vonaton ülve is a taxis szavai járnak a fejemben.

Azt mesélte, hogy az országuk olyan akár egy tarka virágokkal teli rét. Itt minden náció, minden embertípus megtalálható.

A gazdagok csak úgy özönlenek hozzánk, hogy biztonságba helyezzék a pénzüket. Az itteni kedvező adózás nagy csábítás az amúgy is vagyonosoknak. De nem panaszkodom, mert ez nekünk is jó. Minél több a gazdag, annál jobb a forgalom, és fellendül a gazdaság is. Az országok általában emelik az adókat, aztán csodálkoznak a beindult népvándorláson, meg vagyonkimenekítésen. Amerika csinálja jól, ott azt mondják, keress sokat, akkor eleget adózol nekünk. És az emberek adóznak is, mert tudják, hogy cserébe jól élnek. Ha nem hagynak az embereknél pénzt a megélhetésre, nem várhatják, hogy fellendüljön a kereskedelem meg a gazdaság. Előbb hagyni kell az embereknél pénzt, hogy elkölthessék.

Hát ilyen gazdaságpolitikával lettem okosabb, mire kiértünk az állomásra. Hozzászólni nem igazán tudtam, mit tudom én, mi van a világban, mikor még a nevemre sem emlékszem! Próbálok a szavain gondolkozni, hogy eltereljem a jövetelem igazi céljáról a figyelmem, így is eléggé rémült és zaklatott vagyok már.  Nagyon nem értek a politikához, de lehet igazság a taxis szavaiban. Lehet, az a baj a világban, hogy nem a megfelelő emberek ülnek a megfelelő helyeken?

Leszálláskor kicsit csatázom a lelkemmel. Nem tudom elönteni, hogy először az emlékhelyre látogassak, vagy egyenest a kórházba menjek, ahol már vár az orvos. Végül kihagyom a látogatást, ők már sajnos megvárnak, a doktortól meg nagyon kedves gesztus, hogy fogad és elkísér. Rám áldozza a napját, nem illik megvárakoztatnom.

-         Jó napot! Dr. Dylan McKenzie-hez jöttem! – mosolygok hatalmasat sóhajtva a recepciós hölgyre.

-         Várja önt? Van időpontja? – kérdez vissza kedvesen.

-         Igen! A nevem Sara Faraday, Angliából jöttem.

-         Egy pillanat kisasszony – nyúl a telefonért.

Majd rövid beszélgetés után újra felém fordul. A második emelet, a lifttől jobbra a második ajtó, ki lesz írva a doktor úr neve.

-         Köszönöm a kedvességét – sietek tenyeremet a kiugorni készülő szívemre szorítva a felvonóba beszálló néhány ember után.

Seb….

-         Szia Kimi!

-         Na, gratulálok kölyök! Hallom megint taroltál! Jól csináltad, bassz oda az orruk alá, tudják, hogy ki a bajnok!

-         Nézted? – derülök fel, mert minden perc, amit a futam bámulásával tölt, talán közelebb hozza a visszatéréshez.

-         Eh, az elejét, aztán bealudtam. Webber gratulált?

-         Persze – nevetek – alig bírtam kibontakozni a szerető ölelő karjai közül. Mondtam, jaj Webó tudom mennyire oda vagy értem, hogy bírod a fejem, de most mennem kell, mert én a szőkékre bukom, vár otthon az én skandinávom!

-         Apád fasza! – vonja be nemző atyámat is a beszélgetésbe nevetve. Örülök ennek a jókedvnek végre.

-         Most hogy így szóbahoztad, ő is üdvözöl….meg az enyém  is. És figyeltem ám, hogy nem nézted a futamom! Milyen barát az ilyen? – teszem hozzá nevetve, majd grimaszolva fogadom a rám zúduló szitokáradatot.

-         Tudhatnád, hogy már tökéletesen értem a finn kultúrát.

-         Mióta?

-         Azóta, hogy rájöttem, nálad ez kizárólag a Pubok nevére és a káromkodásra korlátozódik!

-         Eh, életben hagylak, mert óriási hírem van kölyök!

-         Azért is hívlak. Hanna említett valamit. Azt mondta, van fejlemény Kriszti ügyében, de majd te elmondod.

-         Kisu él! – hallom amit mond, de alig akarom elhinni, pedig szokása ellenére szinte kiabál.

-         Mi? Szar ez a kurva vonal! Kisu? Valami nyomra bukkantatok?

-         Nem nyomra, hanem őrá! Kriszti él, Angliában van, de él! Nem emlékszik rám….semmire, de nem számít, csak az, hogy él!

-         Mit beszélsz? Hát ez kibaszottul hihetetlen Kimi! El se merem hinni! Egyik jó hír a másik után! És biztos? Úgy értem, nem megint valami félreértés?

-         Igen! Teljesen biztos! Ugyanis Riku beszélt vele. Hallod kölyök? Látta Kisut! Azt mondja, nem emlékszik semmire, még a nevére sem, de ugyanolyan, mint volt. Kedves és gyönyörű….csak kicsit rövidebb a haja!

-         Úristen! És mit mondott neki Riku? Mi az, hogy nem emlékszik?

-         Nem mondott neki semmit, mert szegénykém amnéziás, és az orvosa szerint, aki kezelte, nem szabad lerohanni, mert az még jobban összezavarhatja az elméjét. Neki kell szép lassan mindenre visszaemlékeznie.

-         De hát….akkor most mi lesz? És mit keres Angliában?

-         Azt hitték, hogy Angol. Azon a kibaszott vonaton egy angol turistacsoport utazott, Kisu szegénykém meg angolul beszélt, amíg magánál volt, és angol pénzt találtak nála, meg angol címke volt a ruhájában, ezért átszállították át a szigetre.

-         Hogy hogy angol pénz, meg ruha? – értetlenkedem.

-         Fogalmam sincs! Valami kibaszott nagy szemétség történt azon a vonaton. Valaki elcserélte, elvette Kisu iratait meg ruháit, és a sajátjába öltöztette Krisztit. Aztán meghalt a ruhájában, a táskájában az irataival, mi meg eltemettük és meggyászoltuk.

-         Micsoda? Azt akarod mondani, valaki szándékosan cserélt helyet Kisuval? Az a sír, ahova kijárunk, nem Kriszti testét rejti, hanem azét a rohadékét? Nem Kisu felett imádkoztunk?

-         Szerencsére nem! És fogalmam sincs mi történt, talán majd sikerül kinyomozni és a végére járni, de már nem is igazán érdekel, csak az, hogy megtaláltam. Kaptunk egy második esélyt az élettől.

-         Igen, persze – lelkesedek kicsit visszafogottabban – de azért nem ártana utána járni, kik és miért tették ezt! Mi van, ha megpróbálják még egyszer?

-         Ne baszd el Seb a kedvem, nem fogják tudni, még a közelébe se érhetnek, ha egyszer visszakapom, úgy fogok rá vigyázni, hogy nem érheti többet baj. Nem élhetek át még egyszer egy ilyen időszakot, mert abba beledöglöm.

-         Jó, de nem zárhatod be! Ez nagyon ijesztő, ami veletek történt.

-         Igen, én is aggódom! De legelőször vissza kell kapnom, aztán majd együtt vele megbeszéljük, mi legyen. Biztos vagyok benne, hogy megérti majd miért féltem, nem gondolnám, hogy azok után, amin átment, hősködni akarna. Nekem szörnyű volt, de bele se akarok gondolni, milyen lehetett neki, mikor magához tért, megtudta, hogy elvesztette a kislányát, és fogalma sem volt arról, hogy kicsoda, és hogy van-e a világon valaki, aki szereti, akihez tartozik, és aki mindent megadna azért, hogy visszakapja.

-         Szóval….a kicsi nem élte túl? – kérdezem halkan.

-         Nem….sajnos neki nem sikerült….őt elvesztettük! – halkul el az éter egy rövid időre.

-         Kimi…. – szólítom meg bátortalanul.

-         Itt vagyok, nincs semmi baj – cseng nagyon komolyan a hangja. 

-         És hogy találtál rá? – próbálom elterelni a szót a szomorú tényről.

-         Nagyon furcsa sztori volt. Emlékszel arra a jótékonysági rendezvényre, amit annyira rühelltem?

-         Amire Newey-el mentél miután kiváltott a börtönből és képeket vásároltatok? – hiába nem bírom ki, hogy ne piszkáljak az orra alá.

-         Igen, arra! – felel, aztán elnémul.

-         Na, mi lesz már? Könyörögjek? – sürgetem.

-         Hát tetszene, de most még ez sem érdekel – nevet fel, aztán folytatja. – Azon a kiállításon az első, amibe belebotlottam Kisu volt. Vagyis az arcképe. Mindenütt, az egész teremből Kisu nézett rám, és a te Newey-d nagy erőkkel azon dolgozott, hogy felvásárolja az összest. Teljesen letaglózott a látvány. Gondolhatod!

-         Igen, el tudom képzelni – sopánkodok lelkesen, hogy kiköszörüljem az iménti csorbát.

-         Alig néhányat sikerült megszereznem, de nem az a lényeg, hanem hogy kiderítettem kinek állt modellt Kisu. Biztos voltam benne, hogy nem csalódom, és ő az! Felkerestem a lakásán a festőt….

-         És? – vágok közbe izgatottan.

-         ….de nem volt a lakásán senki. Egy szomszéd szerint elutazott, de láttam az autót, amiben előtte Kisu ült.

-         Mikor részegnek hittek?

-         Igen – sóhajt kimerülten.

-         Jó csendben maradok, csak fojtasd!

-         Ez a legjobb, amit tehetsz! Szóval, eljöttem, Riku meg visszament és felkereste. Ő szerencsésebb volt, találkozott, sőt beszélt vele. Nagyon profin kezelte a helyzetet, és adott neki egy megbízást, hogy rajzolja le a csapatom tagjait meg a vezetőséget. Kiderült ugyanis, hogy Kisu nem csak modell volt, hanem a festő is. Folyton saját magát rajzolta, hogy megismerje azt az idegen arcot, ami visszanézett rá a tükörből.

-         Nahát! Emlékszem milyen ügyes volt, mikor Ajaxot rajzolgatta – gondolkodom el. – Hihetetlen hogy milyen kiismerhetetlen a sors. Végül művész lett!

-         Igen, a festészet a rehabilitációjának volt a része. Nagy szerencse, hogy így alakult, mert ha nem fest, hanem mondjuk kötni tanul, talán soha nem akadunk a nyomára. De van még valami Seb.

-         Tudtam, hogy nem lehet minden ilyen tökéletes! – morgok dühösen.

-         Tévedsz most is – és meglepődve hallom a hangján, hogy mosolyog – ez jó hír, és remek lehetőség neked, hogy megmutasd, milyen remek barát, nyomozó, és pszicho terapeuta vagy.

-         Na – nyögök – most jutott eszedbe, ennyi év után, hogy meggyónj? Nem biztos, hogy fel vagyok a sztoridra készülve.

-         Visszaélsz a türelmemmel kisgyerek, de nem baj, most még ezt is elnézem.

-         Akkor valami komoly dolgot akarsz tőlem – nevetek. – kell egy darab a májamból?

-         Na, kapd be a faszomat most már Vettel – emeli fel a hangját.

-         Jól van na – inkább visszavonulok – mondjad mit tehetek érted.

-         Kisuról van szó. Riku lenyomozta, pincérnőként dolgozott egy Sweet nevű kávézóban.

-         Menjünk el és igyunk egy jó kávét? – érdeklődöm kedvesen.

-         Inkább fogd be a pofád! – vág vissza a mogorva.

-         Na, tessék így legyek kedves…..

-         Szóval – sóhajt egy hosszat aztán egyszerre engedi ki a levegőt és folytatja a mondanivalóját – Kisu pont akkor számolt le onnan, mikor a nyomára akadtunk, és most új helye van. Milton Keynesben…..a Red Bullnál – teszi hozzá rövid szünet után.

-         Mi… - nyekkenek rekedten a meglepetéstől. – Azt akarod ezzel mondani, hogy Kisu itt dolgozik valahol körülöttem? – vékonyodik el a döbbenettől a hangom.

-         Azt! – és szinte látom, ahogy bólint.

-         De hát….hol?

-         Ezt kéne kinyomoznod!

Sara….

Egyre feszültebb vagyok! Nem tudom miért van ez, de érzem, ahogy lüktetve borítja el az agyamat a harag. Nem értem ezt a férfit itt velem szemben. Válaszolt a megkeresésemre, beleegyezett, hogy felkeressem, feláldozta a kedvemért a szabadnapját, és most mégis itt ül velem szemben, és nem hajlandó válaszolni a kérdésemre, helyette újra homályos magyarázatba kezd, az idő gyógyító erejéről, meg a kitartásról, ami majd meghozza gyümölcsét, és minden erejével azon van, hogy elhárítsa a kérdésemet.

-         Nem érdekel a relaxálás! Se a meditáció – vágok közbe dühösen, és ezen én csodálkozom a legjobban. – Nem akarok ezen a sajnálatos perióduson, ahogy ön nevezi, tovább lépni, hanem éppenséggel meg akarom végre tudni, hogy mi történt azon az átkozott napon, mikor elveszítettem a kislányomat és magamat is. - Nem ismerek magamra, már arra a valakire se, akivel egy ideje együtt vagyok az elmémben. - Tudni akarom milyen volt! Tudni akarom, hogy mi történt vele! Nekem nem elég annyi, hogy az élettel össze nem egyeztethető sérülést szenvedett! Mondja el mi történt, és nem fogadom el azt a választ, hogy nem emlékszik! Látom magán, ahogy rám néz, hogy tudja, ki vagyok! Ugye így van? Látom a szemén, hogy emlékszik ránk. Mondja el, milyen volt a kislányom? Kérem, meséljen nekem róla! Nincs egy apró emlékem se az én kicsikémről. Van gyereke? Mondja – folytatom kíméletlenül az igenlő bólintására - milyen érzés, ha munka után haza megy, és a kislánya nevetve fut maga elé és a nyakába ugrik? Milyen érzés, ha ránk nevet a gyermekünk? Nézzen rám! Kérem…nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék ennél érezni….vagy legalább tudni! Ugye maga is szeretné tudni, ha a helyemben volna! Milyen nevet akartam neki adni? Emlékszik rá? Mondtam róla valamit? Volt haja? Ugye szép kisbaba volt? És a szeme? Milyen színű volt a szeme? Nekem zöldes, de fogalmam sincs milyen az édesapjáé. Én csak szeretnék valamit….kérem… - csuklik el a hangom reménytelenül.

-         Gyönyörű kislány volt…. – reccsen közénk a rekedt zavart hangja, mikor már nem is várom, hogy feleljen, majd megköszörüli a tokát és folytatja. – Szőke, pici kis pihés haja volt, és hatalmas kék szeme – mélyet sóhajt nem néz a szemembe, valahol a semmibe bámul. – Gyönyörű volt, egy tökéletes kislány….sajnálom – dadogja – higgye el én mindent megpróbáltam - pillant rám, mikor elsírom magam.

-         Nem….semmi….kérem, mondjon még valamit – igyekszem elfojtani a feltörő zokogásom – csak fáj….nagyon fáj, de annyira …kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért legalább ennyit elmond. Ezzel lehetővé teszi, hogy legalább valami halvány fogalmam legyen a kislányomról. Nem haragszom…nem a maga hibája. Kérem, folytassa, mondja el, ha még eszébe jut valami. Én csak sírok, mert fáj, mert ha nem is emlékszem, egy pillanatig édesanya voltam. Én csak vissza akarom kapni, ha őt már nem lehet, legalább az emlékeimet.

-      Mit mondtam önkívületemben? Esetleg emlékszik valamire? – faggatom reménykedve.

-         Emlékszem…nehéz lesz…több idő kell ahhoz, hogy elfelejtsem – sóhajt keserűen. -  Amikor egy pillanatra magához tért a gyermekéért könyörgött – néz a szemembe végre – és egy férfiról beszélt, de nem említette a nevét.

-         Nem mondtam esetleg valami olyant, amiről a családomra lehetne következtetni?

-         Sajnos nem emlékszem ilyenre. Csak egy férfit emlegetett.

-         Akkor volt….volt valaki? Volt egy férfi is, akit szerettem?

-         Volt – bólint határozottan és tartja a szemkontaktust – ebben biztos vagyok!

-         Köszönöm…. – dadogom fuldokolva a sírástól.

-         Sajnálom, nem okos dolog ezt a tragédiát feleleveníteni. Az ilyent meg kell próbálni elfelejteni, vagy legalább eltenni, az elménk egy zugába, ahol elpihentetjük addig, amíg már erőre kapunk és képesek vagyunk feldolgozni a fájdalmat. Sajnálom, hogy nem segíthettem többet.

-         Rengeteget segített! Visszaadta nekem a reményt!

*  *  *

Sajnos nem értek még véget a megpróbáltatásaim. Ma olyasmit tettem, amit eddig még soha. Vasaltam! Nos, ha úgy festem le a helyzetképet, hogy több égési sérülésem van, mintha olyan közelről éltem volna át egy atomkatasztrófát, hogy a talpam beleragad volna az aszfaltba, alig túlzok. Ráadásul megfájdult a hátam, és mindenhol megégtem, talán még a fenekem is. Rettentőn szenvedtem, de kivasaltam egy rakat rohadt inget.

Döntöttem! Inkább megyek egyetemre és gályázok 3 munkahelyen is, csak ne kelljen házimunkát csinálnom! A legnehezebb meló!:(

Egészen addig, míg a Petinél elszakadt a cérna és felkapta előlem a gyűrötten várokozó inget, és jó messzire elhajította. Totál betojtam, mondom mi van, megzakkant a pszichológus?

Aztán meg ordítozni kezdett, hogy aki itt ingbe akar járni, az vasalja is ki magának mostantól. Ő ezt nem fogja még egyszer végignézni.

Mondtam neki akkor menj fel, mert lent voltam az alagsorba és közben zenét hallgattam a lenti tv-n, itt annyi zenei adó is van, hogy hihetetlen.

Amúgy meg mit hőzöngsz itt, te csak látod, én viszont átélem!

Ő meg csak legyintett és elviharzott.

Hát elég béna voltam, meg elkeseredett, meg talán kicsit fáradt, mert a vége felé már potyogtak a könnyeim a gőzfelhőbe, és folyton sziszegtem. Minél jobban igyekeztem, annál inkább rágörcsöltem. De egy ügyvéd, egy magas beosztás elemző programozó mégsem járhat pólóban. A sógor lemondott az ingről, neki csak az első napra kellett, és a Peti se hord soha.

Aztán lehiggadt visszajött egy negyed óra múlva és azt mondta, rendeltem neked egy csodavasalót, csak rá kell tenni az ingeket, és kivasalja, meg minden mást is. Nem kell igazgatni, nem vasal gyűrődést bele, még én is képes leszek vele dolgozni. A Ditinek is jó lesz.

Egy ideig hallgattam, mert ismerem már annyira, tudom, hogy milyen, amikor ilyen, szóval ilyenkor egy ideig jobb várni. Emlékszem még hogy ordítozott néha velem, ha nem úgy mentek a beszélgetések, ahogy szerette volna, ha megrekedtem valahol vagy visszaestem. Beszélnem kell vele, mert túlköltekezik ránk.

Nem tudom, miért vagyok ilyen ügyetlen, biztos az is közrejátszik, hogy fáradt vagyok és figyelmetlen, de ha szándékosan akarnám, sem tudnék több sebet ejteni magamon, mint így véletlenül.

Szép estét, jó olvasást!

Puszi, Luna