Jenn-nek szeretettel...és másoknak is!

„Hollandiában voltál? A szélmalmok miatt kérdem, amit írtál, vagy totál félre értettelek…

Szép ország nekem tulipánom van holland. Amúgy azt akartam kérdezni, hogy a barátod tudja, hogy ilyen jellegű blogot írsz?

Ja, és hétvégén Kimi is Hollandiában volt…

A barátom a Szeretlek és dugni akarok” mondatot tudja csak magyarul.

Úgy gondoltam, hogy te meséltél e erről.

Gondolod, hogy itt ülnék, és ilyeneket írnék, ha vele lettem volna?

Én róla írok, csak Kimi néven, ezért kevered őket, de legalább élethűre sikerült.

Én egy szóval sem mondtam azt. Csak leírtam a tényt, hogy ott volt. Az, hogy ki mit von le belőle már más dolog.

Csak tök vicces, hogy valahogy mindig belekeveredik ez a drága finn az olyan szitukba, ahol te is megfordulsz.

Ez lenne az a kérdés, hogy ismerik-e egymást a barátom és ő?:)

Felétek ezt a kérdést így fogalmazzák meg?:)

„Ismert emberről beszélünk!” – írod!

Csak Te kedves Jenn, én nem beszélek senkiről!:)

Tudom, hogy először írtál, és tudok kettőig számolni, is! Arra céloztam, hogy többször is igyekeztem reagálni arra, hogy a barátom tudja-e, hogy milyen blogot írok, és hogy van-e köze hozzá!

ÉRTED?:)

Igen, ő egy skandináv, mint még jó néhányan rajta kívül. Hogy mennyien, íme egy kis összehasonlítást a Norvég, Finn és Magyar viszonyok között.

Norvégia:         Népsűrűség   13,3 fő/km²  - 385 186 km² terület

Finnország:      Népsűrűség   16 fő/km²     - 338 145 km² terület

Magyarország: Népsűrűség 107 fő/km²     -   93 036 km² terület

Mint látod, nálunk egyértelműen valamivel több ember jut egy négyzetkilométerre, talán könnyebb a találkozás és a beszélgetés esélye is!:)

Talán még egy öreg postásnak is!:)

A barátom nem milliomos, hanem milliárdos. És ez a társadalmi réteg akár sportoló, akár pénzügyi szakember, bankár vagy befektető, akár születésénél fogva egy nemesi család sarja, esetleg színész, énekes vagy csak szimplán celeb, szóval ezek általában találkoznak egymással.

Különböző jótékonysági rendelvényeken, vagy olyanokon, ahol kötelező a megjelenés és a villantás.

Hogy miért? Ezt ő sem tudja megmondani, mert ez a szokás. Ezek olyan partik, ahol ott kell lenned, hogy számítson a neved az üzleti életben, és bár az esetek többségében mindenki baromira rühelli, de azért igyekszel jól érezni magad.:) 

Mondjuk esetükben a barátom Norvégiában, a másik meg Finnországban teszi ezt, ha elkerülte volna a figyelmedet, meg a postásét is!:)

A Skandináv-félsziget Norvégia, Finnország és Svédország!

ÉRTED?:)

Az ilyen embereket sokkal komolyabb média figyelem kísér.  És nem csak őket,  hanem azokat is akik körülöttük vannak.

Köztünk is vannak/voltak szabályok! Olyanok, amiket ő kért, és néha úgy érzi, rá talán nem is vonatkoznak, és olyanok is, amit én.

Ez részemről valójában csak egyetlen egy dolog. Azt kértem tőle, hogy tartsuk titokban a kapcsolatunkat amennyire csak lehetséges. Van rá pár nyomós okom és ésszerű érvem is, amik időszakosan meg is győzik őt, de ez néha változik.

Ő egy elég jóképű, nagyon gazdag és sikeres férfi. Mint olyan, nincs hozzá szokva, hogy nemet mondjanak neki. Ez még nekünk mezei embereknek sem esik jól, ők pedig néha úgy érzik, rájuk más szabályok, és elbírálás vonatkozik.

Én csak ezt az egyet kértem és meg is indokoltam. Ráadásul a kapcsolatunk elején hazudtam neki, és ennek következményei lennének még most is, ha kiderülne.

Hogy miért kértem ezt tőle, azt mindjárt megindokolom.

Most csak annyit akarok, hogy igen, valószínűleg ismerik egymást, és néha beszélnek is egymással gondolom, de nagyon meg lennék lepve és rohadtul nem tetszene, ha azok után, hogy azt kérem tőle, tartsuk egymást titokban, ő kitárgyalná a finnel a szexuális életét, és megnevezne engem.

Harminc fölött az esetek többségében az emberek már kinőnek abból, hogy a hódításaikról dicsekedjenek, azt hiszem, de legalább is neki ennél több esze van!

És őszintén szólva elég negatív érzéseket váltasz ki belőlem, valahogy elveszed a kedvem az egész írástól. Jó lenne, ha tovább lépnél, és megelégednél annyival, hogy pont annyi köze van ahhoz, hogy hova, kiről és mit írok, mint mondjuk ahhoz, hogy milyen színű bugyi van rajtam! Magyarán, ha még mindig nem értenéd, SEMMI!

És most megpróbáltam nagyon egyszerű szavakat használni, és úgy fogalmazni, hogy még az öreg postás is megértse!

Van nekem nélküled is mostanában éppen elég bajom!

ÉRTED VÉGRE!:)

És hogy lásd, mennyire nem haragszom, elmondanék valamit.

Egy időszakot és történetet az életemből, és nem csak neked, hanem mindazoknak, akik most olyan idősek lehetnek vagy még fiatalabbak, mint én voltam akkor, és esetleg hasonló hibákat készülnek elkövetni.

Okulásul!

16 voltam! Kajla szétszórt, csicsergő, nevetős gyanútlan kamaszlány!

Ha csak tehettem rohantam be anyu munkahelyére a számítógéphez. Nekünk azokban az években nem volt otthon netünk, nem tellett rá.

De az irodában mindig gépezhettem és szerettem anyu főnökét is, aki az edzőm is volt, mikor önvédelemre tanított.

Hiányzott az apa, ő pedig jópofa volt, ugyanakkor teljesen elbűvölt, ha felöltötte a talárját egy tárgyaláshoz. Úgy tűnik, én is bírom az egyenruhás pasikat….:)

Ha védeni ment, mindig tudtuk, hogy nagyjából mennyi ideig lesz távol az irodától, és addig én a világ összes fórumán gondtalanul csevegtem és ismerkedtem.

Az édesapám nője egyszer sok ocsmányság mellett azt mondta rám, olyan vagyok, mintha hypóba mártottak volna.

Kicsi voltam még, nem értettem, csak azt, hogy a hypo angolul víziló. És onnantól kezdve kialakult bennem egy hibás, eltorzult önkép, ocsmánynak gusztustalannak és büdösnek hittem magam. És nem segített ebben, hogy mások is folyton piszkáltak a nagyon világos és göndör hajam, meg a fura vízszínű világos szemem miatt.

De a gép előtt nem láttak és tök jó volt dumálni a többiekkel. Ott olyan voltam, mint bárki más, akit nem bámultak meg folyton az utcán.

Aztán találtam valakit, aki egyre közelebb került hozzám. Egy lányt, aki 16 volt és ugyan azokkal a gondokkal küzdött, mint én, ugyan azok a dolgokat kedvelte, mint én.

Rengeteget beszéltem vele a táncról, a színházról, meg a zenélésről. A könyvekről, a teniszről, és ő pont úgy gondolkodott ezekről, mint én.

Nem vettem észre, hogy előzőleg mindig úgy alakította a beszélgetést, hogy kifaggatott, apránként mindent kiszedett belőlem.

Azt írta, vörös haja van és szeplős, tudja milyen a kirekesztettség. Aztán küldött képet és kérte tegyem meg én is.

Aztán a szexről beszélgettünk, hogy még ő is előtte van és izgul és várja az igazit.

Ugyan az volt a kedvenc italunk, ételünk, és pasi ideálunk!

Ugyan azt gondoltuk a napról és az éjről, az emberekről, a világról.

A nehéz életünkről, hogy dolgozom, én is, mert segíteni akarok anyunak. És persze ő is ilyen volt, pont így éltek az anyukájával.

Elmondtam neki, hogy dolgozom, hogy szórólapokat hordunk az öcsémmel itthon is meg Pesten, és statisztaként dolgozunk az RTL-nél meg a TV2-nél is. Hogy a szórólapozás nagyon fárasztó. Télen lefagynak a kezeid, már csináltunk olyan kesztyűt, aminek nincs ujjvége, - mostanában ilyenekben táncolok csak csipkéből,:) – nyáron meg napszúrást kapunk és szomjan veszünk, mert nem cipelünk magunkkal még innivalót is. 

De legalább nem unalmas, míg egy stúdióban ülni 10-12 órát és mikor jön a porondmester, akkor intésre, tapsolni, nevetni vidámnak lenni….hát egy idő után ez nagyon nehéz. Nem lehet nálad se telefon se semmi.

Láttam többek közt mikor a Liptai Klaudia elájult éjjel a forgatás alatt, mert már annyira fáradt volt….és nem csak ő. Imádtam a Vadon Jani humorát, ő szökőkút hajú lánynak hívott, és néhányszor jókat nevettem a Sebestyén Balázs hisztizésén.

Tudta, hogy mikkor megyünk felvételre, hogy későig tart és hogy egyedül leszek, mert az öcsémet kinézte magának egy lány, ő meg szokás szerit hagyja magát.

Megbeszéltük, hogy eljön ő is. Jelentkezik statisztának, és akkor személyesen is jókat dumálhatunk, aztán írt, hogy nem ért fel időben, de este haza felé a buszmegállóban megvár és találkozhatunk végre.

Gondolom rájöttetek már, nem lány volt, és nem 16.

Egy férfi volt 30-40 között, aki játszi könnyedséggel játszott ki és vezetett az orromnál fogva.

Aztán akkor éjjel egyszer csak ott állt előttem. Nem volt se vörös, se szeplős, se 16, se lány, hanem egy hatalmas benga állat kapucniban.

Később sokáig nem emlékeztem semmire, csak a hideg kék szemére, amivel rám meredt és az eltorzult vigyorra az arcán.  

Azt suttogta, szia Nórcsa! Tudtam, hogy valami szörnyűség fog történni. Éreztem, ahogy összenéztünk, és még volt annyi időm, hogy halálra rémüljek.

Azt érzetem, mikor lebénulsz a rémült tehetetlenségtől, csak bámulsz kimeredt szemmel és a hónod alatt, meg a homlokodról folyni kezd a jéghideg izzadság. Sokkot kapsz, a hajad pattogva egyenesedik ki a lángoló arcod alatt, és a szíved úgy ver akár egy elefánté, csak néha egy hatalmasat, de akkor majd kiugrik a bordáid közül.

Iszonyúan féltem, mert tudtam, hogy valami rettenetes fog történni, valami, ami fájni fog, hogy már többé semmi sem lesz olyan, mint eddig volt.

Nekem esett és küzdöttünk. De bármennyire is tudtam, hogy mit kell csinálni, egy 90 kilós férfival szemben esélytelen voltam.

Ösztönösen védekeztem, nem azért, mert észnél voltam, nem! Fogalmam se volt, mit teszek, csak a mostani apám belevéste az elmémbe, hogy hogyan kell hárítani, ha megtámadnak egy késsel, és én kikapcsolt aggyal a félelemtől félájultan harcoltam, és tettem, amit tennem kellett. Nem a kést néztem, hanem a csuklóját, és nem megmarkoltam a pengét, hanem elhárítottam a szúrását.

Persze így is megvagdosott jó pár helyen. A kés éle olykor megcsikordult a csontomon, ha belevágott a kezembe. De ezek csak később fájtak…..

Aztán belém szúrt! Hallottam az inak ropogását, a csont csikorgását, ahogy a bordámon elcsúszott a kés pengéje. Jó felé csúszott, ha a másik oldalra megy, a szívembe fúródik.

Ott álltunk egymással szemben a sötét utcán, ő egészen közel hajolt hozzám és érdeklődéssel a szemében figyelte, ahogy az arcom reagál a felismerésre és a fájdalomra. Élvezte, és ettől a mai napig iszonyodni kezdek és hányingerem lesz.

Nem éreztem semmit. Nem volt fájdalom se rosszullét, csak azt láttam, hogy a férfi arcába, sugárba fröcsköl a vérem.

Akkor lenéztem és megláttam a mellemből kiálló kés nyelét. Abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem, hogy mi történt, irtózatos fájdalom járta át a testem! Olyan volt, mintha tűzben égne minden egyes sejtem. Lángolt a testem és a kezeimet görcsbe rántotta a fájdalom. Úgy álltak az ujjaim akár egy sas karom. Nem kaptam levegőt olyan intenzív volt a fájdalom, hogy már semmi sem érdekelt. Akkor ott feladtam, és kész voltam meghalni, elfogadtam.

Mögöttem egy férfi felrántotta a kertkaput és ordítozva előjött, mert azt hitte, be akarunk törni. A karjaiba estem és hisztérikusan ordítoztam neki, hogy ne menjen ki, mert kés van nála és meg fogja ölni.

Mielőtt elrohant kirántotta belőlem a kését, és nekem minden lélegzetvételnél sugárban fröcskölt a vérem.

Az a férfi lefektetett a fűre, és mindkét kezével rátenyerelt a sebemre. Ott feküdtem a csillagok alatt és néztem a holdat, és arra gondoltam a halál nem is olyan ijesztő. Hiszen nem fáj semmi, csak az, ahogy rajtam fekszik, és nem kapok rendesen levegőt, mert képtelen vagyok felemelni a lélegzetemmel. Olyan békés volt minden, és csendes. Még azt sem érdekelt, hogy ott állt felette sírva a felesége és két korombeli kamasz, egy lány meg egy fiú pizsamában, és riadtan bámultak az arcomba. A férfi meg csak beszélt hozzám, hogy ne adjam fel és válaszoljak, és maradjak vele, ne aludjak.

Olyan szép volt, és tökéletes minden, mint még soha életemben. A csend a kellemes levegő a zsongás, a hold….

Boldog voltam és arra gondoltam, lám a halál nem is fáj! Olyan kellemes, már nem fáj semmi, és rendben vagyok, csak hagynának már békén elaludni.

De nem hagytak. És többször is kiütöttek mire visszahoztak.

Nekem az sem fájt, azt csak az öcsém szenvedte végig, aki a mai napig a lelkében hordozza, hogy egyedül hagyott, és ezzel majdnem a halálomat okozta. Pedig ez nem így volt. Nem az ő hibája volt, hanem az enyém!

És ott volt az anyukám, aki látta az üvegen keresztül, hogy kiütnek a géppel, és egy orvos mellém fekszik és a kezéből öntik belém a vért, mert már nem volt sajátom, hogy újra meg újra összeomlottam, az összes vérem ott állt patakokban a műtő aljában, és egy orvos elcsúszott rajta, mikor rohant volna a véremmel a laborba.

Nem volt rajtam elég vágás, még ők is belevágtak a vénámba, mert már csak onnan tudtak vért kipasszírozni, és azt az orvos a kapkodásban elejtette, és ahogy káromkodott már tudtam, hogy nagy a baj, de nem féltem, mert olyan békés és nyugodt volt bennem minden, mint még soha életemben.

Az a férfi elvett az életemből egy évet!

Azt amíg nem mertem kijönni a lakásból. És elvette az álmaimat, a hitemet és az emberekbe vetett bizalmam.

Tönkre tette az életemet!

Minden, ami addig voltam, a szereplések, az ének meg a zongora, immár a múlté lett, mert képtelen voltam még a lakásból is kilépni, és féltem az idegen rám szegeződő tekintetektől.

Fóbiám lett. Félek a késektől és az ismeretlen gyilkos ösztönű rajongóktól. Még anyutól is ledermedek, ha szeletelés közben felém fordul, és úgy magyaráz. Persze nem is tesznek ilyent, mert pontosan tisztában vannak ezekkel a dolgokkal.

Gyógyszereket szedtem, hogy egyáltalán képes legyek aludni, mert rettegtem az éjszakáktól és az álmoktól, mert akkor mindig ott volt, és én újra éreztem a fájdalmat, ahogy a kését belém mélyeszti, és hasítja a bőrömet meg a húsomat, és láttam a világító kék szemét, ami tele volt kíváncsisággal és a természetellenesen hatalmasra tágult pupillájában szinte elvesztem.

Csak feküdtem vagy beültem a sarokba, és volt, hogy a szekrénybe, ahogy kis koromban tettem, ha féltem. Nem mosakodtam és a hajam sem fésültem. Nem mertem hajat mosni, mert nem mertem lecsukni a sampon alatt a szemem. Az anyu gyereksampont vett, mert nem érdekelt mennyire mar, nem hunytam le, és olyan voltam akár egy piros szemű zombi.

Az arcomba húztam a hajam, hogy ne lásson senki, azt szerettem volna, ha telesen láthatatlanná válok, ha egy nap nem ébredek fel, hanem szép csendesen eltűnök és meghalok végre!

A napjaim tervezéssel teltek. Lopkodtam, gyűjtöttem, a gyógyszereket, ha meg bírtam állni, hogy ne vegyem be. Azt terveztem, hogy elmegyek valahova messze az erdőbe, keresek egy odút, vagy barlangot, valami pincét és ott beszedem, és iszom rá egészen addig, amíg biztosan meg nem halok.

Csak az volt a lényeg, hogy soha ne találjanak rám.

Nem akartam, hogy eltemessenek, nem akartam anyukámékat költségekbe verni és azt meg főleg, hogy az emberek ott álljanak és szánakozva vagy kárörvendve, összesúgjanak a koporsóm előtt. Hogy figyeljék a szenvedő anyámat meg a testvéreimet.

Ez a mi életünk és az én halálom, nincs hozzá senkinek semmi köze! Nem akartam, hogy nézzenek!

Ez tartott életben! Hogy nem mertem kimenni, és nem tudtam eltűnni az emberek elől. Az, hogy nem akartam, hogy a koporsómat bámulják, hogy cirkusz legyen, szenzáció, egy újsághír a halálom!

Hogy anyut faggassák az újságírók, és az életünkbe vájkáljanak, hátha találnak valami még mocskosabbat, amitől még több példányszámot lehet eladni. Hiszen csak ez számít semmi más!

Már nem riadok fel éjszakánként a suttogva hörgő hangjára, ahogy azt susogta, szia Nórcsa!

Még ezzel is gúnyt űzött belőlem, mert az egyik kedvenc könyvemből vette ezt, a Hajnali szökésből.

Nem riadok fel a saját sikolyomra, jéghideg verejtékben fürödve arra az érzésre, ahogy a kés a húsomba szakít, és elcsúszva megcsikordul a bordámon.

Néha csak rosszul ébredek. Bennem marad valami rossz érzés azokból a hónapokból, mikor egy sarokban zokogtam, és meg akartam halni, mert nem láttam értelmét az életemnek. Mert nem mertem kimozdulni a lakásból és úgy éreztem, én csak egy nyűg vagyok a föld arcán, egy parazita, egy gusztustalan büdös felesleges lény.

Úgy éreztem nincs jogom élni, elszívni mások elől a levegőt.

Feleslegesnek, nyomorultnak láttam magam.

Ezzel az érzéssel kelek néha, és ez rányomja a bélyegét az egész napomra. Ezzel az érzéssel kell mosolyognom és helytállnom a suliban és otthon is, hogy még csak véletlenül se lássák, hogy gondom van.

Az árulás, tehetetlenség, megalázottság érzésével…

Otthon kuporogtam, és tanultam, hogy eltereljem magamtól a kés látványát, és a lihegő hangját, ahogy azt suttogta Nórcsa….

Rengeteget tanultam, harmadikban már érettségiztem, és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy átlagon felüli az intelligenciám.

Kedves Jenn, szerinted egy év elszigeteltség után, mikor csak olvastam és tanultam, mennyiből állna nekem ostoba, elfogadható válaszokat gyártani neked?

Ezért van az, hogy nem akarok a nyilvánosság előtt szerepelni a barátommal se. Mert félek!

Rettegek attól, hogy megint jön valaki, aki rám kattan. Gyűlöl, mert vele vagyok, mert azt gondolja, csak a pénzéért, vagy, mert úgy érzi, helyette vagyok ott, vagy éppen mellette lenne a helyem. Rettegek, hogy megint jön valaki, aki azt gondolja, az övé vagyok!

Én nem vagyok senkié, csak saját magamé! Felettem, rólam, az életemről, a terveimről, az álmaimról és a vágyaimról nem dönthet senki csak én!

Még akkor se, ha ez a boldogságomba kerül!

Nem érdekel, mert fáj nagyon meg minden, de élni még jobban akarok, és csak így tudok!

És ha ezt nem érti meg, és nem képes elfogadni, akkor bármennyire is szeretem és bármennyire is rossz lesz nélküle, nincs helye az életemben!

Az nem érdekelne, hogy lefényképeznek, hanem az, hogy jön egy őrült és újra megtörténhet.

Soha többet senkinek nem mutatom meg az arcom, és nem vagyok hajlandó, senkivel se találkozni személyesen. Ez az én fóbián és csak azokkal barátkozom, akik képesek ezt elfogadni és tiszteletben tartani.

Egyébként nincs már különösebb jelentősége a vele kapcsolatos kérdésednek, miután összevesztünk.

Jelenleg a következő a helyzet. Volt köztünk egy megállapodás, vagy szerződés, mindegy, hogy nevezzük, a jövőnkre, a közös életünkre vonatkozóan.

Az ő ügyvédei készítették, és ő hozta el, egy hivatalos magyar fordítással együtt. Az ilyen gazdag embereknél általánosak az ilyen szerződések meg a végrendelet is.

Nos, miután összevesztünk, a minap apám ügyvédi irodájába érkezett néhány dokumentum faxon.

Ennek következtében immáron tulajdonosa vagyok egy 5 szobás, két garázsos,alagsoros, két szintes, nagy kertes, úszómedencés családi háznak, és egy jelenleg Pub-ként működő helyiségnek. Előszerződésem van egy kondi-és fitnesz terem több éves bérleti jogára, ahol majd edzéseket és táncot taníthatok.

Valamint egy igen jelentős összegnek, amit csak ott kint vehetek kézhez, az újrakezdéshez!

A lényeg az, hogy elengedett! Immár a magam ura vagyok, nincsenek feltételek, akkor utazunk, amikor úgy döntünk!

Azt mondta, mikor megismert, azt hitte, van egy kis szürke életem, és ő lesz nekem a nagy kiugrás meg boldogság. De már látja, hogy sok mindenben nagyon tehetséges vagyok, és bármi lehetek még, nem akar ebben akadályozni.

Ami butaság, hiszen eredetileg azon vesztünk össze, hogy nem akarok vele menni, és nem akarom, hogy esetleg lefényképezzenek.

Erre szerinte, ki kéne állnom a színpadra, és a táncommal meg a hangommal meg kellene hódítanom a világot!

Nekem, aki félek attól, hogy mellette lefényképeznek!

Ez még egy átlag embertől is butaság lenne, nem hogy tőle!

Tudom, hogy makacs vagyok és önfejű, és hogy vannak dolgok, melyekbe nem engedem, hogy beleszóljon még ő sem.

És tudom, hogy ő meg nincs ehhez hozzászokva, és amúgy is atyáskodna felettem, a köztünk lévő korkülönbség miatta.

És tudom, hogy csak tesztel, hogy azt feszegeti, végül meddig mehet el nálam.

Ezért most határozott választ adtam a kérdésére mikor felhívott, és megkérdezte megkaptam–e a papírokat.

Mondtam, hogy igen, és köszönöm, rendkívül nagylelkű volt velem. 

Ő meg rövid hallgatás után megkérdezte, hogy nem akarsz nekem valamit mondani?

Én pedig megszakadó szívvel és összeszorított szemmel azt kérdeztem, nem tudod, van hársfa a házam közelében? Mert ha nincs, be kell egyet majd szereznem, imádom az illatát.

Még levegőt sem mertem venni, mert erre bármi jöhetett volna tőle.

Ő meg felnevetett és kinyomott!:(

Hát! Ennyi volt!

Kedves Jenn, ha alaptalanul vádoltalak meg, akkor elnézést kérek, bár még mindig nem tudsz leszakadni a témáról. De azt tudnod kell, hogy minden szavamat komolyan gondoltam!

Megvédem magam bármi áron… nem haragból…félelemből!

Üdv, Luna