14. rész - Nagy utazás......

Sziasztok!

Itt vagyok! Rettenetesen boldog és izgatott, meg egy kicsit esetlen a kezem miatt - ez máskor is megesik sérüléstől független!

Boldog vagyok, mert olyan sokan írtok és olvastok, csak nézem, hogy emelkedik az oldal nézettsége.

Ezúton is köszöntenék minden új követőmet!:)

Valószínűleg még egyszer be fogok jelentkezni szokás szerint, de a lelkesedésem akkor is töretlen!:)

puszi mindenkinek, nora

„Senki sem születik világutazónak,

Sem átlagon felül tökös, bevállalós embernek.

Időközben lesz azzá - vagy nem.”

Kimi…

Este még bemegyek anyu szobájába.

-         Na mit gondolsz? – kérdem mosolyogva.

-         Jaj kisfiam, ez a lány egy kincs – derül fel az arca. – Olyan kedves, ennek nem gyémánt karkötővel van tele a feje, meg aranyórával. Egy kincset leltél, vigyázz rá. Az a diós kalács! Valami mennyei volt…. na és senor Pezo! – neveti el magát.

-         Akkor rendben lesz, ahogy megbeszéltük? Velünk jössz?

-         Persze! Kimi.… kisfiam – teszi hozzá rövid hallgatás után - örülök, hogy így gondolkodsz! Büszke vagyok rád!

-         Ideje már anya – mosolygok.

Mire felkelek, már javában szorgoskodnak a konyhában. Anyu főz, Kriszti előzékenyen átengedte neki a terepet, hazai finn szagok keverednek a levegőben.

Anyunak mesél, miközben a keze alá dolgozik.

-         A nagyitól kaptam a nevem. Azt mondogatta mindig, a Krisztina szép, előkelő név, a Kriszti meg olyan bohókás, mintha egy cica tüsszentene.

-         A másik menyem is Krisztii.

Mi az, hogy másik? – túrok bele a hajamba fájdalmas grimasszal. Sürgősen előlépek a cicalány, már fut is a kávémmal. Dörmögve megköszönöm, morcos képpel üldögélek, nem akarom tudomásul venni anyám vigyorgó arcát.

-         Mindig ilyen vidor reggel? – faggatja a lányt.

-         Ez? – torpan meg menet közben, és rám mered. - Ez, morcos minden reggel, és rosszkedvű délután és goromba egész nap – vigyorog.

-         Jaj ne már! – csapom le a csészét. - Legalább addig ne beszéljetek ki, amíg itt vagyok! Óvatosan engedem el a fület, ezúttal szerencsére a helyén maradt.

-         Ki beszél itt rólad fiam? Senor Sangriát kérdeztem – vakargatja az izgatott macska álla alatt anyu, amitől a kandúr annyira felemeli a fejét, hogy lassan helyben szaltózik, és átnéz a saját lába között.

Itt az ideje a visszavonulásnak. Ez a két nő egyenként is gondot okoz nekem, így együtt legyőzhetetlenek.

Reggeli után aztán megkezdődik a harc. Előbb összepakolunk. Anyu segít Krisztinek, mert nehéz úgy csomagolni, hogy fogalma sincs hova megyünk. Nem tudja, hogy naptejet hozzon, vagy síbakancsot….érthető, mégse mondok semmit. Anyu csak mosolyog a faggatózó lánynak.

-       Hidd el, fogalmam sincs….Kiminél sose tudod az ilyesmit. Indulsz Ibizára aztán, vesz egy nyaralót Porkkalán.

-         És ezek messze vannak?

-         Viszonylag!

Mondtam anyunak, csak a személyes dolgait pakolja, mit tudom én, az olyan női dolgokat, meg valami fehérneműt. Ruhát, cipőt, és egy normális bikinit, majd veszünk neki ott.

Kimegyünk a garázsba. Kezemben egy cicakomppal büszkélkedem. Ha ezt valaki látná…. Bepakolom a hátsó ülésre senor Pezoval együtt. A kedvéért megállunk a városba, és veszek egy műanyag akváriumot, nehogy eltörjön az úton. Van benne futóka meg saját kuckó, alagutak, amiket felfedezhet, szóval Pezo úrnak egy szava se lehet!

A gazdának sincs…..egyre csendesebben, és kétségbeesetten kucorog hátul, egy világos rövidnadrágba, és egy bő barnamintás blúzba. A lábán lapos saruszerű szandival, elszánt arccal szorongatja nagy piros táskáját. Valahányszor belenézek a visszapillantóba, mosolyognom kell.

Megállok egy elit üzlet előtt, ahol számlám van. Jenni itt sose fogta vissza magát, és előszeretettel fosztogatta a számlám, de ő nem akar bemenni. Egyre riadtabb. Nem szokott ilyen helyre járni, dadogja.

-         Hol vásárolsz magadnak? – próbálja anyu kicsit feloldani a rémületét.

-         Pfäffigonba Lotteval meg Endre atyával.

-         Te egy pappal jársz ruhát venni? – mered rá.

-         Igen….. – nyel egy hatalmasat, és legalább akkora kerek szemeket mereget ránk, mint mellőle senor Sangria, aki nehezen barátkozik, az új piros nyakörvével, és sétáltató hámjával.

Nagy közdelemmel ráadtuk, mert annyi lyuk volt rajta, sose jóba dugtuk a fejét, meg a lábait. Ahogy indulni akartunk egyszerűen lefeküdt a földre, és nem volt hajlandó mozdulni. Azt hiszem, kell neki egy kis gyakorlás, nekem meg türelem.

-         Hova megyünk?

20 perce gyúr erre a kérdésre. Egyszerűen imádom kínozni!

-         A hajómra.

-         És egyedül leszek személyzet? – kérdi elhaló hangon.

-         Nem …..lesznek mások – felelek lezserül, és anyuhoz kezdek beszélni.

Nem mer közbevágni, csak ücsörög hátul a kötőfékre fogott duzzogó kandúrt ölelgetve.

Mark már vár minket. Mosolyogva köszönti a nőket, anyut régóta ismeri, és már Krisztivel is találkozott néhányszor, az első eset óta.

A következő övön aluli, a felszállásnál éri.

-         Én nem merek repülőre szállni. Még sosem ültem ilyenen. Azt hiszem, félek rajta – kezd lázadozni.

-         De ez nem repülő - magyarázom negédesen – hanem helikopter.

-         És repülés szempontjából mi a különbség? – néz riadtan a szemembe.

-         Számos, de sajna nem vagyok szakértő.

-         Két motorunk van kisasszony, és ha zuhannánk, van ejtőernyő. Csak azt kell megjegyezni, melyik madzagot rántsa meg – csacsog a pilóta, miután lekezelünk.

-         Akkor azonnal adja a kezembe – kezd harcoskodni.

-         Pontosan mire is gondolsz? – vigyorgok, de lelohadok, mert anyám szeme villámokat szór. Mark viszont körbevigyorogja a kopasz fejét, de bölcsen hallgat.

Anyu, szárnyai alá veszi, a riadtan szabadkozó háztartási alkalmazottat, és szó szerint feltuszkolja a gépre. Mark a csomagokat pakolgatja, én meg viszem a kutyát, meg a cicát, meg a hörcsögöt……

-         Ne merészeljen röhögni – sziszegem a fogam között, a tüsténkedő pilóta vigyorgó arcába.

-         Hova repülünk? – faggat riadtan.

-         A végtelenbe és tovább!

Nem nevet.

-         Na, mi van már! Ez valami hülye mesefilm. Mindig ezt kellett néznem az unokaöcséimmel. Hol a humorérzéked cica?

-         A’sszem lent maradt a földön – nyögi anyu kezét szorongatva.

-         Genovába megyünk – hajol anyu közelebb hozzá. – Ne aggódj már. Kimi szeret minket, nem vinne veszélyes helyre.

Csak a szeme sarkából sandít rám, még a fejét se meri mozdítani. Nem tűnik meggyőzöttnek. És senor Pezonak se tetszik a repülés. A felszállás óta üti két ököllel, az új akváriuma falát.

-         Ne etesd meg, nehogy hányjon itt nekünk – vigyorgok.

Megpróbál felém engedni egy mosolyt, de nagyon vérszegényre sikeredik.

-         Tudod, mire jöttem rá? – dőlök hátra karba font kézzel – veszek egy ilyent, és ha legközelebb nagyszájú leszel vagy harcias, csak beültetlek, és megyünk egy kört a ház körül.

Leszarja!

-         Messze van az a Genova? – faggatja a hivatása fontosságának tudatában lévő öntelten vigyorgó pilótát.

-       Dehogy! Alig egy órácska! Ez egy gázturbinás helikopter, akár 6 utas szállítására is kényelmesen alkalmas. Relaxáljon ezekben a kényelmes bőrülésekben, ha akar, hallgathat zenét, a fejhallgatókon keresztül kommunikálva élvezhetik a repülést. Két hajtóművünk van és 220 kilométeres sebességgel haladunk. Mire megszokja, már le is szállunk.

-         Kevés lenne egy élet, hogy ezt megszokjam – mormolja a foga között.

Bátorítóan a kezéért nyúlok, aztán ott is felejtem a mancsomat. Anyu elengedi a másik kezét, Ajaxal kezd foglalatoskodni, és Markot faggatja valami kenőcsről.

Egész úton a kezemet fogja, és leszállásnál úgy szorítja, hogy már kezdett fájni.

-         Legközelebb a landolásnál a kezedbe adok egy madzagot, hogy azt húzogasd, mert majdnem eltörted a kezem.

-         Lesz még legközelebb?  - aggodalmaskodik.

-         Számos! – biztosítom mosolyogva.

Jól akartam érezni magam egy kicsit a verseny előtt, és már most tudom, hogy sikerül. Olyan felszabadult vagyok, mint már évek óta nem. Ez a lány megnevettet még akkor is, ha nem akarom. Hihetetlen nyugalom szál meg mellette, elvarázsol az egyszerű tisztasága…

Nem foglalkozik velem, mert hirtelen felfedezi a tengert és a partot szegélyező leveleiket lógató pálmafákat. Lemerevedik, hatalmasra kerekíti a szemeit és eltátja a száját.

Bukdácsolva megy ki a kövekre. Kezeit széttárja, tátott szájjal szívja be a levegőt, és csak mosolyog lehunyt szemmel. Hajába belekap a szél, és megpróbálja magával ragadni, de egyáltalán nem érdekli. Talán nem is érzékeli még azt se, hogy mellé mászom. Csak bámul előre a horizontra megnyílt ajkakkal, tágra meredt szemmel csodálkozik bele a végtelenbe.

-         Ez hát a tenger…. – suttogja könnyes szemekkel.

Nem válaszolok, mert még nincs itt az ideje. Érte nyúlok, és magammal húzom.

-         Gyere ki. Még van egy csomó dolgunk, és lassan indulnunk kellene. Az elkövetkező napokban. annyit láthatod a tengert, hogy meg is fogod unni.

Anyuval elküldöm vásárolni, vegyen neki, egy lenge hosszú ruhát, amibe kényelmesen barangolunk. Addig én elintézem a hajót, Markkal kivisszük taxival a csomagokat és felpakoltatok. Megbeszélem a kapitánnyal, mit szeretnék, és a személyzettel is. Szigorúan férfi kiszolgálókat kértem.

Aztán a keresésükre indulok.

Nem kell sokat mennem, szinte a parton szálltunk le, azért is választottam a helikoptert a repülő helyett.

Telefonnal gyorsan bemérem őket, és hamar felfedezem, mert egy lila virágoskertet vett magára.

-         Nagyon rémes? – faggat aggódva.

-         Nekem jó, ha neked kényelmes – vonogatom a vállam és megállom, hogy ne mosolyogjak. Nem úgy anyu….

 Mindjárt elnavigálok egy fagyizóba.

-         Olaszországban két dolog van, amit nem lehet kihagyni…..

-         ….Az olasz macsók? – vigyorog anyu. Gyanús, hogy valahol hörpintett valamit, fura, hogy vigyorog Kriszti mellett….

-         Kösz anya - bólintok felé - de nem pont erre gondoltam. Inkább a pizza és a fagyi. Az olasz fagyinál nincs jobb, ezt el kell ismernem, pedig számos okból kifolyólag nem kedvelem őket.

-         Milyen ok?

-         Majd otthon egyszer elmesélem…..annyira már nem fontos – mosolygok rá.

Pizzát eszünk, és rendelek egy hatalmas adag fagyi kelyhet öntettel gyümölcs és mogyoró darabokkal. Egyfolytában tiltakozik. Nem akar enni, nem akar inni, és főként nem akar hajózni.

-         Csönd legyen már – dörrenek és egy nagy kanál fagyit nyomok a meglepett szájába. Engedelmesen bekapja és lenyeli.

-         Jó kislány – mosolygok sóvárgón. – Még kávézunk egyet, aztán akár indulhatnánk is – intek a pincérlánynak, a kávégép felé és mutatom, hogy hármat.

Néhány pillanat múlva már hozza is mosolyogva. Elszámolunk, és jókora borravalót adok, mert Krisztit teljesen elbűvöli a kávéjával. Közös habot kapunk, cicából a cicalánynak! Ember ritkán találhat valakinek így a gyengéjére, ahogy ez a pincérnő a mi riadt lánykánkéra.

Olyannyira, hogy egy rövid időre meg is feledkezik a rettegéstől és vigyorogva bámulta a csészét. Aztán meg nem akarta meginni, és nekem is megtiltja, hogy hozzá nyúljak a sajátomhoz. Úgy kell rábeszélni, hogy hajtsa fel, és induljunk már végre.

Kíváncsi vagyok, kicsit izgatott is, mert azt már most tisztán látom, nem fogom csak úgy felszállásra bírni.

-          Akár indulhatnánk is – próbálkozom vérszegényen, és anyura pillantok segélykérőn.

A hajó előtt megtorpan. Nem akarja megérteni, hogy ezzel megyünk tovább.

-         De hát csak nem képzeled, hogy felszállok arra? Hiszen nem tudok úszni! Mi lesz velem, ha elsüllyed?

-         Van mentőcsónak, ez itt nem a Titanic – tájékoztatom. – És ha elsüllyed, új munkát is nézzél, mert a szívemhez kapok és végem. Ez lenne a második, egyet már eltemettem. Oké, ahogy süllyedni kezdünk, kapsz egy mentőmellény, egy mentőövet, és végig melletted fogok tempózni a vízben, az egyik kezembe senor Pezoval, hogy ha jönne egy éhes cápa, engem faljon fel. Jó lesz így? – vigyorgok.

-         Nem!

-         Ehhh - tárom szét a karom - van még néhány óránk. Gondoltam megismerkedsz a hajóval, és belakod a szobád, mielőtt indulunk, de ha nem hát nem….

-         Nem kell felszállnom? – néz reménykedve.

-         Most nem…..gyere.

-         Hova?

-         Ha már nem szállsz hajóra, körbenézünk Genovába –nyúlok a kezéért.

Szó nélkül csúsztatja a tenyerembe, és engedelmesen battyog mellettem.

-         Mi lesz senor Pezoval meg senor Sangriavál?

-         Megvannak! Ők már belakták a kabinjukat. Iszunk valamit?

-         Nem vagyok szomjas…..

-         Nem vízre gondoltam! Mit szólnál néhány igazi genovai koktélhoz? – állok meg egy kellemes, nyitott kis bár előtt.

Csakhogy oldjam a feszültségét, bevittem egy bárba, és találomra megrendeltem az összes koktélt, ami az első oldalon szerepelt. Mondtam, oké, ha nem akar hajózni, de akkor innen addig nem megyünk el, amíg el nem fogynak a koktélok.

Legényesen belehúzott!

Teljesen feloldódott, olyannyira, hogy mindenáron a delfinekkel akart úszni a szabadságukért. Valami Vilit emlegetett folyton…..

Egész jól bírta az italt, nem lett rosszul. Ám induláskor, egy plexi átlátszó hirdetést nem vett észre, vagy nem kellően mérte fel a távolságot, mert hatalmas koppanással lefejelte, és a mi van, érdekel a hirdetés kérdésemre, a nem láttam jól a betűket, vállvonogatással válaszolt.

-         Mióta olvasol te olaszul? – faggatom.

Erre már nem is válaszol, csak a vállait rángatja.

Gondoltam mára ennyit a nyugtatásból, és a hajó felé vettem az utam. Nem aggályoskodott egészen a felszállásig. A palló előtt egyszerűen megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó fellépni. Mit tehettem volna? 

Felkaptam, és besiettem vele a jachtra, mert úgy sikongatott, mintha legalább a fenekét harapdáltam volna.

A frissen leszerződtetett személyzet, kicsit zavarodottan nézi végig a jelenetet, de aztán anyu leparancsolja a hátamról, és magával ragadja a kabinjába.

Ajax mellém lépdel és összerogy. Határozottan ellustult, lehet, hogy a jövőben viszem magammal, ha Markkal futni megyünk.

-         Hol a többi állat? – fordulok a masszőrök gyöngyéhez, gyöngyöző homlokkal.

-         Bent a lány kabinjában. Úgy gondoltuk, nem engedjük ki a macskát, nehogy a vízbe vesse magát és kiússzon a partra.

-         Ne is! Most jut eszembe, valami olyasmit mondott, hogy szeret fürödni. Remélem holnap már kezesebb lesz…. – sóhajtozok.

-         A macska?

-         Aha!

-         És melyikre gondolsz pontosan?

-         Eeeeh! – nyögök, és a bárpultot keresem a tekintetemmel. – Kell egy sör!

Nem merek utánuk menni, ilyen gyáva vagyok. Anyu majd csak lefekteti.

Mire felébredt már a nyílt óceánon hajózunk…

Kriszti….

Senor Sangria nedves orr puszijaira ébredek. Egy ideig bambán pislogok körbe, fogalmam sincs, hol vagyok. Valami madár rikoltozik kint, és mintha víz morajlana….

-         Jézusom Krisztusom! –pattanok ki az ágyból.

Olyan ideges vagyok, hogy kirohanok a szobából, fel valami lépcsőn, és beesek egy nappali szerű helységbe, ahol Ő ül az anyukájával, és Markkal.

Kibukik belőlem egy vakkantás szerű zavart nevetés, mert mindhárman egyszerre hajtják oldalra a fejüket, ahogy meglátnak.

 Aztán rájövök, hogy bugyiba és egy trikóba rohantam fel. Zavarodottan próbálok visszatalálni a helyes útra, és siettemben majdnem magammal sodrom, a gőzölgő kávéval érkező matrózpólós és sapkás elégedetten vigyorgó néger pincért.

A negyedik ajtó mögött végre meglátom a meglepett senor Sangriát.

-         Hah, ez az, innen indultam - rontok be, és zárom magamra az ajtót.

Hát én innen ki nem megyek, majd csak ha egyszer valahol kikötünk, és már mindenki elhagyta a fedélzetet. Akkor majd kisomfordálok és értesítem az atyát hova jöjjön értem egy fedett kocsival, mert még a motorra se ülök fel ezentúl.

-         Endre atya! – jön a megvilágosodás és tapogatózok a mobilom után.

-         Mi van lányom - faggat köszönés után. – Jól érzed magad?

-         Jaj atyám, most rohantam ki a fedélzetre egy száll bugyiba – hadarok kétségbeesetten.

-         De hát miért Kriszti? Én nem értem, amíg itt éltél köztünk, nem vettem észre, hogy egyszer is futkároztál volna fél pucéran? Mióta ez a vonzalom a meztelenkedéshez?

-         Nem vonzódom, csak tegnap kicsit becsiccsentettem a koktéloktól, és reggel megijedtem, hogy egy idegen ágyban alszom..

-         …. Mi…micsoda? Mi történik ott lányom?

-         Nem, semmi Endre atya. Csak nem mertem felszállni a hajóra. Képzelje helikopterrel jöttük egy darabig és rémes volt, aztán meg ott állt a tengeren az a hajó. És hát én nem akartam felszállni, akkor már nem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész. Ő meg elvitt, hogy megnézzük a várost, és valami koktélokat itatott velem, amik igen ízlettek, aztán már itt ébredtem a hajón. Kifutottam erre ott ült az édesanyja az edzője meg ő….és még a pincért is fellöktem – panaszkodom.

-         Hát más személyzet is van rajtad kívül?

-         Nem én vagyok a személyzet atyám…

-         Hát akkor mi vagy ott?

-         Hát…..nem tudom atyám.

Tanácstalan csend van a másik oldalon is.

-         És rendes veled ez a Kimi?

-         Igen….vett senor Pezonak egy műanyag akváriumot….meg nekem néhány ruhát….ilyesmit… -  csendesedek el teljesen.

-         És ott az édesanyja is?

-         Igen…..

-         Hát akkor biztos nem lesz semmi baj – győzködi saját magát is. – Azért hívjál fel néhány percre, hogy ne aggódjak érted, ha már tudod hova mentetek.

-         Rendben atyám…majd jelentkezem.

Gyorsan elköszönök, mert kopognak az ajtómon.

Kinyitom, tudom, hogy ő az, megéreztem a dezodorja illatát a csukott ajtón keresztül is. Megadóan visszaslattyogok az ágyra, és magamra húzom a takarót. Már nem is érdekel, hogy megint bugyiba lát. Igaza van, lassan mindet megismeri.

-         Hogy aludtál? – ül az ágy szélére.

-         Tegnap leitattál!

-         Igen….de még így is úgy sikítoztál mikor felhoztalak, hogy az egész kikötő minket bámult.

-         Igen?

-         Aha!

-         Sajnálom….biztos féltem.

-         És már nem?

-         Gondolom már mindegy. Nem valószínű, hogy kiúsznék a partra.

-         Nem….a’sszem még én se. Vegyél fel valamit, és gyere fel, megmutatom a hajót. Aztán kiengedheted senor Sangriát is, Ajax már hiányolja.

-         Hova megyünk?

-         Nem sokára megtudod! – titokzatoskodom mosolyogva.

  Hát ennyi mára! 

Jó olvasást!:)