2014. április 29., kedd

Ismeretlen barátaimnak!




Christine-nek ajánlom, aki eltűnésem alatt többször is keresett és olyan kedvesen aggódott értem….

És Dee-nek is ajánlanám, de ismeri a történetet, sőt egy bizonyos napon idősebb, és tapasztaltabb lévén, ő hívta fel a figyelmemet a nyilvánvalóra…


Sziasztok!


Szeretnék megosztani veletek egy történetet. Hosszú lesz, és csak rólam szól, és nem lesznek benne vidám részek! És az is lehet, hogy néha egy kicsit össze-vissza lesz, de most, mikor ezeket a sorokat írom, vívom meg életem eddigi legnagyobb csatáját, legyetek elnézőek, ha olvassátok a stilisztikai, fogalmazási és helyesírási hibák miatt.
Ez a vallomás több napon keresztül készült, és mire a végére érek, átírom az életemet is, a fura az, hogy most még itt az elején fogalmam sincs hogyan…:)

Utoljára több mint 12 napja jelentkeztem!
Hihetetlen, hogy már ennyi idő telt el az óta, nekem csak egy pillanatnak tűnt! Teljes bizonytalanságban mentem el, még abban sem voltam biztos, hogy mit teszek holnap, vagy lesz-e holnap, vagyis, hogy nekem hol lesz egyáltalán.
Nagyon felfokozott idegállapotban voltam, és őszintén? Nem vagyok büszke ezekre a napokra, ahogy az elmúlt egy évemre sem.
A pszichológusomat idézve, alaposan megdolgoztattam az őrangyalomat!
De itt vagyok, és most már minden rendben van, teszem, ami a dolgom, gőz erővel készülök az érettségimre, és ahogy a fenti idézet is írja, igyekszem, hogy minden rossz ellenére is boldog legyen az életem!
Le kellett zárnom néhány dolgot a múltamból, és hoznom kellett néhány döntést a jövőmmel kapcsolatban.
Bár azt mondtam, többé nem írok a barátomról, most még egyszer utoljára megteszem.
Azoknak írom, akiket valóban érdekel az életem és valamilyen szinten tudják is, vagy sejtik a körülöttem zajló eseményeket, de nem tudják a majdnem teljes történetet.
Hát, íme! Itt most megérthetitek a sok vívódásom és önmarcangolásom valódi okát, ahogy azt is, hogy miért pont akkor kezdtem el a blogolást.
Amit itt leírok, nem szégyellem! Büszke sem vagyok rá, de vállalom, mert én vagyok! Ez vagyok én, és nem az általatok leír kedves, jószívű, önzetlen lány.

Ha egyszer talán lesz egy lányom, neki is elmesélem majd, hogy tanuljon belőle és ne kövesse el ugyanezeket a hibákat. Lesznek úgyis saját őrültségei, ha okos, legalább az enyémeket elkerülheti.
Úgy ahogy ti is, ha fiatalok vagytok és még sok komoly döntés előtt álltok! Szeretném, ha elolvasnátok, és sokkal okosabban alakítjátok majd a sorsotokat nálam!
Egy történet életem elmúlt egy évéről, a titokról, amit magamban hordoztam idáig, és most szeretném végre elengedni, vagy inkább, a megfelelő helyre tenni a szívemben, az életemben és a jövőmben is!
Ezek a dolgok nagyon fájdalmasak nekem, és az elmúlt két hétben kaptam néhány nagyon kemény pofont a sorstól, de rájöttem valamire. 
Megváltoztam! Ha bántanak és félek, ijedtemben már nem futamodok meg, nem zárkózom a szobám mélyére, hanem támadok! Ahelyett, hogy elkeserednék és kétségbeesnék, dühömben megerősödöm és csak azért is talpra állok!
Nem vagyok büszke arra, amit elmesélek, láthatjátok majd, mennyire nem vagyok tökéletes, mennyire nem vagyok én olyan jó, és mikor ilyeneket, és más kedves szavakat olvasok, amikkel vigasztaltatok és írtatok, mindig szégyelltem magam.
Elkövettem jó néhány hibát és bár valahogy végül mindig jól alakultak a dolgok, történhettek volna másként is.
Nem az a helyes irány, amin én haladtam egy ideig, de így alakult a figyelmetlenségem, vagy talán a sors miatt, nem tudom, de ha lehet, ne ezt az utat válasszátok….
Többször is megkísértettem a sorsot és csak a szerencsémnek meg az őrangyalomnak köszönhetem, hogy a végén életben maradtam.
Többet nem teszek ilyent!

Elmondanék egy történetet, de csak nagyon dióhéjban, mert nem rólam van benne szó, de néhány párhuzam miatt nem tudom kiverni a fejemből.
Volt egy ismerősöm. Nem a barátnőm, azt nem mondhatnám, csak itt laktak a lépcsőházunkban, és ha összefutottunk, beszélgettünk. Férje volt és egy kislánya, úgy tűnt jól megvannak, és magasan az átlag életszínvonal fölött éltek.
Mikor egy évig az elefántcsonttornyomban zárkózva éltem, gyakran bejött és elbeszélgetett velem. Hívott sétálni, igyekezett segíteni, szóval rendes volt…
Aztán egyszer csak megőrült 27 évesen, és úgy érezte, ő még nem is élt, és nem boldog. Buliból buliba, egyik ágyból a másikba ugrott, és eszeveszetten üldözte az igaz szerelmet.
Elhagyta a férjét, elvesztette az állását….aztán a lakását is, mert nem fizette a rezsit meg a hitelt. A kislány az apjához, ő meg az utcára került, és nem is akarom tudni, hogy mit adott az éjszakai ágyért.
Idegösszeroppanást kapott, a dokim kezelte. Egyedül volt, nem látogatta senki, a barátnőm mesélte, hogy éhes és nincs cigije, megsajnálta, ő adott neki.
Akkor meglátogattam, és kétnaponta bejártam hozzá. Vittem szendvicset, meg amit főzött a dédi, és néha cigit is.
Mielőtt még azt gondoljátok, persze könnyen költöttem a más pénzét, ezek a dolgok még a barátom előtt történtek. Nagyon is megdolgoztam a fizetésemért, sőt már azért is, hogy az utcára ki tudjak lépni.
Kiengedték és egy újabb szerelemre talált. A pasi díler volt, és rászoktatta a narkóra, ráadásul terhes lett. Mire észrevette már nem tudta elvetetni, pedig mindent megpróbált, a pasi meg addigra már a börtönben ült.
Végül nem volt más választása, úgy döntött örökbe adja a kicsit. Együtt választottuk ki a szülőket, bár én igyekeztem kimaradni belőle, de annak az egykoron sikeres jól menő üzletasszonynak, addigra már csak én maradtam az egyetlen támasza.
Egy csodás családot találtunk a babának, a mai napig segítik a nőt, és hálásak a kicsiért.
Végig néztem egy érzelmektől túlfűtött skorpió nő érzelem-és dühkitöréseit. A szenvedését és a harcot, ahogy lemond és odaadja a gyermekét.
Olyan volt akár egy filmben, a születése után felajánlották neki, hogy megnézheti, mielőtt lemond róla. 
Nem akarta látni, azt sem akarta tudni, hogy mi született, erős akart lenni, de nem sikerült. Miután megszületett a kisfia összeomlott.
Altatták, és többé nem lett a régi. Az utcán él, üldözi a szerelmet, nem dolgozik, nem gondoskodik a lányáról.
Néha eljön, és akkor adok neki enni, meg pénzt cigire, beszélgetünk meg ilyenek….de van olyan, akin nem lehet segíteni!
Mindene megvolt és mindent elveszített, mert nem vette észre mennyire boldog és szerencsés.

Hogy miért meséltem el ezt a történetet?
Mert én nem akarok így járni, és nem is fogok, pedig mindketten megjártuk a magunk poklát. Én többször is, de most az utolsóról akarok beszélni, hogy nemcsak érezzem, hanem leírjam, és mindig lássam is, hogy sikerült, túl vagyok rajta, elengedtem! Bár örökké a szívemben lesz, az életem részévé vált, mégis most már szabad vagyok végre!
A történet a barátommal kezdődik és talán vele is ér véget….
Nyár volt, a fővárosban voltunk. Azon az estén, tudtam, hogy mit akar, én is akartam! És mikor felhívott a szobájába, egy percig sem haboztam. Beszálltunk a liftbe, egészen közel jött hozzám és csak nézett. Én meg akkorát nyeltem izgalmamban, hogy visszhangzott a lift. Akkor nekem ugrott és megcsókolt. Olyan mohón, hogy a falnak tántorodtunk és ő csak harapta, marcangolta a szám.
Persze egészen más, mikor akarsz valamit, és megint más, mikor ott vagy!
Még sosem láttam azelőtt élőben meztelen férfit, ő meg egészen mást hitt rólam. Szóval mikor lerohant, én nagyon megijedtem és csak tuszkoltam le magamról. Időbe telt, míg rájött, hogy mi van, de aztán.....
Nem sok mindenre emlékszem arról az éjszakáról, csak arra, hogy addigi életem minden bizonnyal egyik legszebb éjszakája volt.
Egy ideig csak nézett azokkal a csodás szemeivel, aztán megkérdezte, hogy biztosan akarom, én meg mondtam, hogy igen, és azután elvarázsolt és elvitt Csodaországba!
Valamikor magára húzott egy óvszert is, mert az utolsó dolog, amire emlékszem az volt, hogy levette, eldobta, és azt mondta, érezni akarlak!
Nem volt összehasonlítási alapom, de az óta már tudom, azon az éjszakán mindent megkaptam tőle, amit egy nő egy férfitól kaphat. Kedves volt gyengéd, figyelmes és átszeretkeztük az egész éjszakát…

Az után az éjszaka után nem csak én, hanem minden megváltozott. Persze boldog voltam és esztelenül szerelmes, de ami sokkal fontosabb volt, úgy éreztem, hogy megtettem egy fontos lépést, mert megbíztam végre egy férfiban annyira, hogy közel mertem engedni magamhoz...egyedül mertem vele maradni és rábíztam magam.
Nem voltak elvárásaim meg illúzióim a kapcsolatunkat illetően. Persze azt mondta, majd felhív meg ilyenek, de nem számított. Csak az, hogy boldog voltam és végre magabiztos, és úgy éreztem, most már tudok végre újra élni úgy, ahogy minden más 18 éves.
Onnantól kezdve valami euforikus lebegésben éltem a napjaimat. Úgy éreztem, most már sokkal bátrabb és magabiztosabb vagyok, hogy új ember lettem, igazi nő, és végre magam mögött hagyom azt a késelős lidérces éjszakát.
Egész nap csak álmodoztam és ábrándoztam, és egy csomó, addig nem mert dologba kezdtem, mert úgy éreztem minden sikerülhet, többek közt ebbe a blogba is.
És ha hiszel magadban, ha elhiszed, hogy megváltoztál, akkor az úgy is lesz. Minden sikerült, az élet tökéletes volt….aztán hirtelen véget ért a varázslat!
Eleinte nem gondoltam semmire, igaz, hogy reggelente hányással kezdtem a napokat, de mivel rossz volt a gyomrom, azt hittem gyomorrontásom van. Néha elájultam, és mérhetetlenül kívántam fura dolgokat, de rendesen megjött, bár csak két napra, de nem gondoltam semmi rosszra. Állandóan körtét faltam meg sütőtököt, még jó, hogy a szomszéd bácsi ellátott velük minket, pedig különösebben azelőtt egyik sem volt a kedvencem.
Furcsa mód közületek kérdezett rá először valaki, de akkor már a barátnőm is sejtette.
Megcsináltam egy tesztet és igen, pozitív lett, terhes voltam!

Azt mondta nekem, skandináv vagyok, a barna hajú-és szemű nők jönnek be, mert nálunk azok különlegesek. Te meg olyan szőke vagy és kék szemű, akár egy igazi skandináv, de úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, és valamiért őrültem vonzol.
Ő is vonzott engem, és teljesen elvette az eszem. Persze ez nem mentség, de mégis csak 17 voltam és ő volt az első. Ideges, izgatott és őrülten szerelmes voltam, neki kellett volna figyelnie, de valamiért nem tette…
Aztán a következmény rettenetesen kijózanító volt, alig voltam 18 és ott álltam terhesen.
Egyedül voltam, ő nem ígért semmit, és én nem is kérem rá. Fogalmam sem volt mihez kezdjek, hogy mi lesz ezután.
Nagyon kétségbe estem, úgy éreztem az életem összeomlott, csak őrlődtem magamban, megjátszottam, hogy minden rendben, nem vett észre rajtam senki semmit, közben ide is hoztam a vicces kis bejegyzéseimet.
De belül romokban volt a lelkem, és az egész életem.
Az is megfordult a fejemben, hogy titokban elvetetem. Csak bőgtem és valami csodában reménykedtem a szobám mélyén, hogy egyszer este lefekszem, és mire felkelek, ez az egész csak egy rossz álom lesz a sok közül.
De nem így történt és csak sokkal később jöttem rá, hogy amit rossz álomnak hittem az a csoda volt az életemben.
Aztán a barátnőm mutatott valami filmet, ahol egy magzatot vettek el, és a kicsi felsikoltott mielőtt megölték. És azt is mondta, hogy már 6 hetes kora óta dobog a kis szíve.
Megdöbbentő volt, és akkor már nem akartam, nem tudtam volna bántani, de féltem elmondani anyunak.
Napokon keresztül vergődtem, és néhányan körülöttem tartották bennem a lelket, és biztattak, hogy mondjam el, rendben lesz minden, de én szégyelltem magam, és nem akartam anyunak ekkora csalódást okozni.

Rettegtem a jövőtől, és mint utóbb kiderült nem is alaptalanul.
Csalódnia kell bennem, megint velem van probléma, de meg kellett tennem. Iszonyúan sírtam és könyörögtem, hogy ne haragudjon rám, ne gyűlöljön, sajnálom, tudom, hogy mindegyikünk életét tönkre tettem, nincs elég bajunk, most még lesz egy gyerekem is. Totál kikészültem, csak sírtam és mondtam neki, hogy félek, és fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután semmiről, mert iszonyatosan magányos vagyok és rettegek.
De anyu, az anyu, nagyon normálisan fogadta az egészet. Olyan volt, mint mindig, ami a hitvallása, hogy nem rúgunk a már fekvő emberbe. Még azt is lenyelte, hogy nem mertem megmondani neki ki az apa, csak azt, hogy rendes ember, de ő sem így akarta.
Nem ordítozott, nem vetett semmit a szememre, és nem pofozott fel, amiért ilyen felelőtlen voltam. Helyette, fogta a kezem, hogy nyugodjak meg, azt mondta, jól van Luna, nem ilyen életet képzeltem neked, de ha így történt, nem baj, majd megoldjuk, segítek és felneveljük, és te tanulhatsz majd mellette, és soha ne feledd, bármi is történik, bármit is teszel, én mindig itt leszek neked…

Elmentünk a kórházba és én megpillantottam őt életemben először.
Arra nincs szerintem megfelelő szó, hogy mit érez egy nő, mikor először látja a testében a kisbabájának dobogni a szívét.
Akinek már van, annak nem kell elmondanom, aki meg még nem élte át, hiába is olvassa szeretettel és igyekszik elképzelni, azt nem lehet. Ahogy azt sem, milyen érzés mikor mozog ott bent, és te úgy érzed, már megértitek egymást, mert ha a hasadra fekteted a kezed, odaúszik, és megböködi, hogy itt vagyok, figyelek, anya mesélj kérlek!
Az érzést mikor ott belül egy apró lábacska jelzi, hogy itt vagyok! Számítok rád, a szeretetedre és a törődésedre, hogy cserébe boldoggá tegyem és kitöltsem az életed! Itt vagyok! Vigyázz magadra, mert ami neked rossz az engem megöl, és ha neked fáj, én is szenvedek.
Ez a dolga egy édesanyának! Vigyázni a gyermekére, szeretni és védeni, és én ezt nem tettem meg, nem voltam jó anyukája a kicsikémnek…
Mikor már megnyugodtam és akartam őt, mindig beszéltem hozzá.
Mozartot zongoráztam, mert az olyan kedves babának való, énekeltem neki.
Minden reggel meghallgattuk Edvard Griegtől, - ő egy norvég zeneszerző, - a Morning Mood-ot, hogy jól induljon a napunk, este pedig Beethoventől a Silencio-t, amit nagyon szeretek zongorázni is.
Állandóan tanultam, hogy ne gondolkozzam, számomra nem az érettségi probléma, hanem, hogy ötösre tegyem le, ahogy a nővérem. Tanulás közben Vangelist és Chamberlaint hallgattunk, és a tibeti buddhisták Om mani padme hum imádságát a szeretetről és az együttérzésről. Ha időben ágyba kerültünk olvastam neki egy rövid mesét.
Ő volt az egyetlen vigaszom azokban az időkben. Minden időmet, minden szeretetemet rá fordítottam, mert nem volt más….
Közben írtam a blogomat, és olvastam a dicsérő komikat, a véleményeteket rólam és a kedves szavakat. Az egyetlen hely volt, ahol nem kurváztak és ribancoztak, a nyugalom szigete volt….nem is sejtitek milyen hálás voltam nektek…
Mert nyugalom csak otthon volt.
Anyu bejött az iskolába és elmondta az igazgatónak. Tudom, hogy kínos volt, mégis megtette szó nélkül, hiszen hajdan az igazgatónk udvarolni próbált neki. Anyu most is gyönyörű, nem nehéz kitalálni milyen lehetett 18 évesnek. A diri rendes volt, külön engedéllyel látogathattam az órákat, egészen a szülésig…

Persze azonnal kitudódott és akkor elszabadult a pokol…
Minden voltam, végre volt rajtam fogható, a tökéletes pedálgép nem tudja kitől terhes! A jó kislányból, az eminensből, mocskos kurva, szemét számító dög, részeges ribanc lett, aki még azt sem tudja, hogy ki csinálta fel, drogos kurva, akinek anyagot kínáltak a folyosón egy menetért. Még a tarifámat is tudták és mivel nekem nincs facebookom, azoktól kérdezgették, hogy mennyi nálam egy menet, akikkel valamilyen szinten jóban voltam.
A megalázásnak minden fokán keresztül mentem olyanoktól, akiket hétvégeken láttam az ablakomból a saját hányásukban fetrengeni, akik drogosan jöttek még suliba is, és ott vagánykodva próbálgatták a mélytorok technikát egy vibrátoron, és dicsekedtek, hogy mennyi pénzt sikerült kisajtolniuk a pasijuktól.
És nem csak a gyerekek, hanem a tanárok egy része is ellenem fordult. 
Néhány tanár fellázadt az erkölcstelenségemen, követelte, hogy küldjön el, mert rossz példát mutatok, azt sugallom, hogy lám mindent szabad. Példát kell statuálni egy ilyen bukott rossz életű megesett lánnyal, aki az iskola szégyene, nehogy a lányok azt gondolják, íme, itt a követendő példa.
Én a tökéletes család elfajzott hajtása, a selejt. A mit szólna a nagyapád, vagy a mamától kezdve, - aki ott tanított régen éneket, - az anyád sem különb, biztosan ezt látod otthon, még azzal sem törődött, hogy elvetesse, pedig megtehette volna, amíg kiskorú voltál-ig minden volt.
Nem csak engem bántottak, hanem anyut meg a családomat is, a táncoló nővéremet, és a barátnőmet, hogy anyu mindenkit befogad, mert úgy élünk, mint a cigányok.
Az senkit sem érdekelt, hogy a testvérem egyetemre jár, csak az, hogy táncol, és lám, a 18 éves húga már terhes, és fogalma sincs kitől.
Elkerültek, mintha leprás lennék és megtapasztaltam milyen kegyetlenek, és szívtelenek tudnak lenni az emberek. Megbélyegeztek és kiközösítettek. Volt, aki hangosan kinevetett, és olyan is, aki oda szólt a buszon, „Mennyiért szopnál le engem is? Meg nem baszlak, mert már tele vagy….”
És még számtalan módon formáltak rólam véleményt, és zaklattak a fiúk.
Elviseltem, soha nem szóltam vissza, végül is valahol igazuk volt, tönkretettem a saját, és az anyu életét is. Csak lehorgasztottam a fejem, és igyekeztem minél előbb eltűnni az emberek szeme elől, úgy tettem mintha nem hallanám.
Nem álltam ki, hogy sajnálom, csak egy éjszaka volt, egy szerelmes éjszaka, mikor találkoztam a csodával, már majdnem 18 évesen!
Nem tettem, helyette megtanulta lesunyt szemmel a fal mellett közlekedni, és akkor sem néztem fel, ha elém köptek, vagy szándékosan meglöktek a lépcsőn, és mondták nevetve, ha leesel, legalább elveszted a zabigyereked. Csak arra figyeltem, nehogy a hasamnak legyen valami baja, és hogy mindig kapaszkodjak a lépcsőn. Mindig valamit a hasam elé tartottam, vagy egy könyvvel vagy a táskámmal közlekedtem, mert attól féltem valaki ököllel hasba üt és elveszítem.

Hallgattam, begubóztam és magamba fordultam. Nem fésülködtem, nem érdekelt, hogy mi van rajtam, akkor vettem fel másik ruhát, ha a nővérem leordította rólam, vagy a barátnőm belökdösött zuhanyozni.
Nem mondtam, hogy én sem így képzeltem, hogy romokban az életem, és fogalmam sincs mi lesz tovább, meg holnap.
Nem volt még egy érettségim se, mehettem volna árufeltöltőnek, vagy pénztárosnak, még minimálbérért sem, de ilyen munka mellett, egy gyerekkel búcsút mondhattam volna az egyetemnek meg az álmaimnak.
Azokban a napokban nagyon szétestem. Túl nagy volt rajtam a nyomás, a pszichikai teher, és a tanári beszólások, hogy lám a név nem minden, kell hozzá erkölcs és tartás is.
Mintha minden frusztrált beteg ember abban lelt volna kielégülést, ha belém törli a szaros lábát, és megaláz.
Én meg tűrtem némán, szinte akartam, hogy bántsanak, mert haragudtam magamra, a világra, és leginkább rá, akinek több esze kellett volna legyen ennél… majdnem feladtam!
Arra gondoltam mennyivel könnyebb, egyszerűbb élete lenne anyunak nélkülem. A nővérem kemény, akár a kőszikla, az öcsém imádja, én vagyok az, akivel mindig történik valami. Ha nem lennék, észre se vennék, maradna még két gyereke, ugyan kinek hiányoznék? Végre nyugalom lenne és béke. A suliba se cseszegetnének többet, és anyuék is megnyugodnának és élnék tovább az életüket.
De ők és még voltak páran, akik szerencsére nem így gondolták, és próbálták bennem tudatosítani, hogy igen is fontos vagyok, igen is számítok, és igen is, felelősséggel tartozom azért a kis lényért, akit a szívem alatt hordok.
Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, hogy valakiért fel kell kelni és el kell kezdeni minden kurva napot, pedig élni sincs kedvem, de róla gondoskodnom kell. És ha megszületik, talán visszaadja majd azt, ami meghalt bennem….

A nővéremék elvittek a pszichológushoz, aki kitartó munkával rávezetett arra, hogy ne szomorkodjak, hanem örüljek.  Hogy fiatal vagyok, egészséges és szerinte gyönyörű. Leérettségizem, és majd tovább tanulok, az élet majd kínál lehetőségeket, csak figyeljek. Lesz egy csodaszép kisbabám, rengeteg nő a fél életét odaadná egy gyerekért, hát én kicsit előbb kapom, de ha úgy döntöttem megtartom, akkor tanuljak meg örülni neki, és szeressem, mert az a pici magzat ott bent mindent érez! Azt is, ha felesleges, azt is, ha nem akarom, és ha én ideges vagyok ő is az lesz, egy szeszélyes ideggyenge kisgyerek…..és mondjam el az apjának, mert joga van tudni!

Ez volt az ütközőpont mindenkivel. A családommal, akik előtt titkoltam ki az apa, a barátaimmal, a dilidokimmal, mindenki, aki tudott a dologról azt kérte, hogy mondjam el az apjának….
Terhes voltam egy milliárdos pasitól, aki még csak nem is tudott róla, és azt akartam soha ne is tudjon.
Féltem tőle….hogy miként reagál, ha megtudja. Gondolom nem volt neki betervezve egy ostoba magyar kislánytól egy gyerek, és haragudtam rá.
És itt újra közbeavatkozott a sors. Egy véletlen folytán a táncoslány barátnőm által tudta meg, hogy babát várok. Még azt is elmondta, hogy mikorra vagyok kiírva. Amikor számon kértem sec perc alatt kiosztott.
-     Joga van tudni, és ha ezután nem foglalkozik veletek, nincs többé elszámolni valód felé, szabad vagy, tiszta lelkiismerettel.
Azonnal jelentkezett, akkor is messze volt, de ahogy lehetősége nyílt felkeresett.
Hívogatott már előtte is, de nem mertem felvenni a telefont, aztán küldött egy SMS-t, hogy jön, és vagy találkozunk, vagy feljön hozzánk, mert mindenképpen beszélnie kell velem.
Találkoztunk, és fogalmam sincs, hogy éltem túl azt a pillanatot. Ott állt velem szemben a kiismerhetetlen arcával, meg a jéghideg tekintetével, és én mindenre felkészültem, még arra is, hogy majd engem hibáztat és megüt, vagy ordibálni kezd velem. Azokban a hetekben már hozzászoktam, hogy nincs ember a családomon, az osztályfőnökömön, meg az igazgatón kívül, aki normálisan közeledne felém. A suliban a falkavezérek mind rám szálltak. A lányok kínoztak a fiúk meg mind szexet akartak, hiszen nekem már úgy is mindegy…

Megkérdezte, van valakid?
Mondtam, hogy nem, soha nem is volt más csak te!
Ő meg visszakérdezett, és mi vagyunk?
Mondtam igen, ha te is akarod… és ezzel kezdetét vette a második felvonás, ami életem legcsodásabb időszaka volt!
Többé már nem érdekelt, hogy összesúgnak mögöttem meg elém köpnek. Már nem érdekelt mit gondolnak, mert volt valaki, aki mellettem állt, aki egy aprócska rénszarvasos zoknit fektetett a hasamra és puszilgatta, és kérte, hogy menjek vele a legjobb magánklinikára, ahol megad nekem mindent. Nem mentem, hiszen a barátnőm szülésznő, jobb nekem itt, de már nem voltam egyedül, ott volt mellettem, ha csak lélekben is és ez erőt adott.
És a suliban is észrevették. Egyre többen szóltak hozzám, sőt próbáltak barátkozni, és hirtelen néhányuknak én lettem a lázadó kamaszok mintaképe, a saját akarat, a kamasz öntudat győzedelmeskedője.
Pontosan az lett, amitől a tanárok féltek!
Ez talán még jobban zavart, mint mikor köpködtek.
Nem dicsőség, amit tettem, hanem felelőtlenség. Mert kaphattam volna valamilyen betegséget is. Vagy lehetett volna egy olyan férfi, aki szarik rám, és soha többet még csak felém se néz.
És a családom is elfordulhatott volna tőlem, és végezhettem volna én is az utcán összeroppanva, minden nap hulla részegen vagy bedrogozva, mert józanul nem tudok megbirkózni azzal a képpel, mikor átadom a kisfiamat egy idegen asszonynak, aki attól a pillanattól kezdve az édesanyja lesz. 
Megérdemeltem volna, nem azt, hogy nem baj Luna, majd mi a Barbival többet táncolunk, aztán jössz te is, és neked is összeszedjük az egyetemre a pénzt!
Ugye ezek után már érthető, hogy mikor lehetőségem nyílt, gondolkodás nélkül kipótoltam neki a lakásának az árát.

És a kicsikém…?
Akkor már mozgott, éreztem a testemben a kis lábacskáit, és azt is tudtam, hogy kisfiú. Kevinnek neveztem, imádtam és minden reggel, ha felébredtem, beszélgettem vele. Kértem, hogy legyen jó, és ne csináljon semmi olyant, amitől rosszul leszek, mert én nagyon szeretem, a világon mindennél jobban, bármit odaadnék érte, és sokat sírtam, ha nem látták, és kértem, hogy ne haragudjon rám, amiért eleinte nem akartam őt.
És esténként, ha lefeküdtem, a hasamra tettem a kezem és simogattam. Aztán fogtam egy mesekönyvet és felolvastam neki, minden áldott este egy mesét. Ő meg ott hullámzott és befészkelte magát a tenyerem alá, és én utána elmeséltem neki, hogy milyen napom volt, hogy ne féljen, nem lesz baj, mert anyu jól tanul, és egyetemre fogunk járni, és rendben lesz az életünk. Megvédem majd mindentől, és nem érdekel, hogy az emberek gúnyolódnak rajtunk és lesajnálnak. Hogy megesett lánynak neveznek, őt meg zabigyereknek.
Mondtam neki, te csak egyél sokat és pihenjél, meg nőjél, hogy szép egészséges kisherceg legyél, ha majd megszületsz, és ne kínozd majd anyut akkor se sokáig.  Ne törődj senkivel, én szeretlek, jobban még az életemnél is, és az apu is szeret, és semmi más nem számít. Olyan boldog voltam, hogy elmondani sem tudom.
Ő pedig jött mindig, ahogy csak az ideje engedte. Hamar meghódította a családomat, sőt még a szomszédokat is. Puszilgatta a hasam és ő is beszélt a kisfiúnkhoz a saját nyelvén. Furcsa volt látni, elérzékenyülve, álarc nélkül, meztelen arccal.
Elhalmozott mindennel, családi házat akart, meg terepjárót, ami biztonságos a kicsinek, és rengeteg pénzt adott, hogy mindenünk meglegyen, és mikor nem akartam elfogadni azt mondta, felgyújtja vagy kiszórja az ablakon.
Minden tökéletes volt egészen addig a napig. Ki gondolta volna, hogy az a 7.-ke lesz életem utolsó felhőtlenül boldog napja.
Persze az óta is voltak szép napok, mert az ember megtanul túlélni, és álarc mögé rejteni a fájdalmát, és sokat nevettem olykor, de már semmi nem olyan, mint régen. Mert minden mosoly mögött ott van egy aprócska kis lény, egy parányi integető kezecske, egy pici dobogó szívecske, az enyém árnyékában...

Akkor ott beülünk a kocsiba, mert én akartam. Nem gondoltam a kisfiamra, csak arra, hogy bulizunk egyet és nevetünk. Felelőtlen voltam, egy jó anya, egy igazi édesanya soha nem tette volna ki ilyennek a kisfiát, de én nem törődtem vele, megfeledkeztem a legfontosabbról.
Még sosem láttam halottat és az a szarvas, ahogy ott feküdt fölöttünk és rángatózott, engem nézett a rettenetes szemével, és én nem tudtam elszakítani tőle a pillantásom, pedig az egész feje tiszta húscafat volt és vér, és addig néztük egymást, amíg már más volt a szeme.  Elhomályosodott, kihunyt benne a fény, és az élettelen üveges szemeivel, még akkor is engem bámult! Azt hiszem, lehet látni, ha valaki meghal! Akkor eltűnik a szeméből a csillogás. A szarvas szemében kialudt a fény, és ha kialszik a fény sötét lesz, és a sötétben jönnek a démonok, és minden démon egy emléket, egy érintést, mosolyt vagy apró rúgást hoz magával, és elvisz belőlem egy darabot, míg végül már semmi sem marad.

Hát ezért nem tudok magamnak megbocsájtani. Mert felelőtlen voltam, mert veszélynek tettem ki a kisfiamat. Nem lett volna szabad abba a kocsiba beülnöm és főleg, nem lett volna szabad rallyzni. Egy anya nem tesz ilyent, egy felelősségteljes felnőtt, aki szereti a kicsikéjét, nem teszi kockára az életét, ahogy én tettem.
Az Isten elvette tőlem, mert nem érdemeltem meg. Nem voltam még felkészülve, nem voltam jó anyja, pedig esküszöm, annyira igyekeztem, én annyira akartam!
Hadakoztam ellene az elején, és nem vigyáztam rá a végén.
Kevinnek hívtuk, és én megöltem őt….gyilkos vagyok, a leggonoszabb! Megöltem a kisfiamat!
És tönkre tettem az apját is. Soha nem fogom elfelejteni, soha életemben, ahogy próbált védeni, és rám feküdt, és én éreztem a tompa puffanásokat, ahogy a szarvas rugdalja, és éreztem a teste rándulását, és láttam az arcán a fájdalmat. Szétrúgta az, az állat a bordáit, a gerincét az én ostobaságom miatt.
Az a szarvas nem csak a kocsinkat törte össze, hanem az álmaimat is. Hasba rúgott, hiába próbált a barátom védeni, őt is megrugdosta, és egy ideig nem tudtuk, hogy egyáltalán képes lesz-e újra teljes életet élni úgy, mint addig.
Megöltem a kisfiamat, és majdnem örökre tönkre tettem az Ő életét is, mert egy ostoba felelőtlen csitri voltam.
Tudom, mondták, hogy nem csak az én hibám, hiszen ő is ott volt, és sokkal idősebb nálam, neki is tudnia kellett volna, de ez nem így van! Ő csak egy férfi, szerette és tudom, hogy gondoskodott volna róla, és csodás apuka lett volna, de nem ő volt az édesanyja, nem az ő testében rugdosott. Az én hibám, csakis az enyém!

Feküdtem a kocsiban és néztem a szarvas véres cafatos szörnyű arcát, ahogy iszonyatos hangon hörgött, és fojt rám a nyála meg a vére, és még akkor is rám meredt a rettenetes tekintetével, egészen addig, amíg már nem élt, csak az üveges élettelen szemeivel néztem farkasszemet.
Mikor kiszedtek, már tudtam, hogy nagy baj van.
A földön feküdtem, a sárban, a hidegben, a barátom fogott, és rettentően fájt, és éreztem, ahogy a kicsim vergődik a hasamban.
Neki is fájt, Kevin is szenvedett, és én nem tudtam már segíteni, csak feküdtem ott és éreztem, ahogy a meleg ellepi a testem és tudtam, hogy a vérem az, mert már éreztem egyszer ilyent.
A barátom az ölében tartott, és csak mondogatta, hogy ne félj, minden rendben lesz, de tudtam, hogy nem igaz, hogy már semmi sem lesz rendben.
Én láttam sírni a férfit, aki kemény rezzenéstelen arcú, csak néha mosolyog és közben magabiztos, céltudatos. Olyan, aki két lábon áll a világban, és kihasználja annak minden rejtett adottságát és örömét. Láttam sírni, a riadt tekintetét, amivel a vérem nézte, és közben ölelt és könyörgött, hogy ne adjam fel. 
Sose hittem volna, hogy képes ilyesmire.
A férfi, akit keményebbnek, erősebbnek hittem a világon mindenkinél sírt, és a kezével a hasamat simogatta...ő is búcsúzott, tudta, hogy nem éli túl a kisfiúnk.
Már nem voltam magamnál mikor megjöttek. Nem tudom mi történt, mert eszméletlen voltam, csak ő látott és tud mindent meg az öcsém, aki szegény ott volt és végig élte, látta….de soha nem beszél róla!
Nem tudom, hogyan született meg oda a hidegbe, a sárba, annak a férfinak a fia, aki egy egész kórházat is megvehetett volna. Ennyi jutott neki, egy mocskos, gazos útszél.
Majdnem magával vitt, teljesen kivéreztem.
Mikor magamhoz tértem először őt láttam meg. Az ágyam végében állt az arcáról folytak a könnyek, összeszorította a szemét meg a száját, és a zokogó anyámat ölelte. Tudtam, hogy vége, hogy a mi Kevinünk nincs többé…tudtam, ahogy az arcába néznem!
Elég volt ránéznem a férfire, és tudtam, hogy elveszítettük. Láttam a megtört, bűntudatot az arcán, nem mert oda jönni, mert ő meg magát okolta. És nekem volt erőm szólni hozzá, mert láttam, hogy segítenem kell, szüksége van rám….és azt mondtam, nem a te hibád, nem tehetsz róla, ő meg csak sírt….
Sose hittem volna, hogy valaha sírni látom, és furcsa volt ránéznem arra a férfira, aki nekem a minden, a tökéletesség, az erő, a hatalom volt. Aki már mindent elért az életben, és több pénze van, mint amit valaha is el tud költeni, ott állt összetörten lelkileg és testileg is, és tőlem várta a feloldozást. Láttam mennyire összetört és akkor már nem volt más nekem a kicsikémből, csak ő, és én képes voltam érte megtenni.
Azt mondtam nem az ő hibája, nem haragszom, senki se tehet róla, véletlen volt, egy átkozott szerencsétlen véletlen.

Az idegösszeroppanás tulajdonképpen nagyon hasonlít a depresszióhoz, azzal a különbséggel, hogy a rosszkedv, levertség és reménytelenség mellé még feszültség is párosul.
Az idegösszeroppanás, akárcsak a legtöbb lelki betegség, az ember tűrőképességétől függ, tulajdonképpen bármi kiválthatja, ami túllépi ezt a határt.
Ahogy a boldogságnak, a bűnhődésnek is megéltem miden fokát.
A kórházban még segítettem neki. Aztán mikor hazament egy ottani kórházba, nem szólaltam meg többet és nem ettem. Bűntudatom volt és magamat vádoltam mindenért. Gyűlöltem mindenkit, de leginkább magamat, állandóan szorongtam és pánikoltam. Néha felriadtam és a hasamra tettem a kezem, mert úgy éreztem megmozdult, rúgott egyet, de Kevin már nem volt ott többé…

Nem akartam többet gyereket, mert nem voltam jó anya, nem érdemeltem meg. Egyedül akartam lenni, nem kellett többé senki. Nehéz még leírnom is és nagyon szégyellem, de gyűlöltem a kisgyerekeket és azokat a nőket, akiknek sikerült, akik látják mosolyogni a kisfiúkat és megcsodálhatják a kék szemét meg a gyönyörű mosolyát. Akik érzik az illatát és megismerhetik a hangját. Még a Lucát se voltam képe elviselni.
Nem tudtam aludni, mert ha mégis elaludtam, újra jöttek a rémálmok. Őrült gondolataim voltam, úgy éreztem kevesebb, értéktelenebb vagyok a többi nőnél. Azoknál, akik mosolyogva tologatják a babakocsit, és hangosan dicsekednek, hogy már egyedül átfordul a babájuk.
Arra gondoltam, ha élne a kisfiam, ő lenne az egyedüli, akinek igazán kellenék, akinek igazán hiányoznék, akit nekem kellene óvnom, imádnom, gondoznom és szeretnem! Ő lenne az egyetlen, akiért képes lennék, bármit újra kezdeni, és szembeszállni bárkivel és bármivel!
De nincs! És ezt lassan el kell fogadnom, és el is fogom, és le is fogom zárni a magam módján!
Megöltem őt, Kevinnek hívtuk, és nem látom felnőni, de soha nem fogom elfelejteni.
Láttam a felvételeken, ahogy mozgott és mosolygott. Játszott a lábujjaival és bekapta a hüvelykujját. De sosem tudom meg, milyen lett volna a mosolya és a szeme. Elvettem tőle az életet és a lehetőséget, hogy felnőjön, megismerje a világot és boldog legyen, és nekem ezt kell feldolgoznom. Ezzel kell kelnem és feküdnöm minden átkozott napon.
Nem akartam többet gyereket, és nem akartam az apjával se találkozni, mert képtelen lettem volna a szemébe nézni. Fiatal vagyok és felelőtlen, ennek az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie. Egy angyalka édesanyja lettem, egy férfit pedig tönkre tettem.

És megint csak szerencsém volt. Hiába voltam keserű és undok, nem tudtam elüldözni őket. Anyut, szegény dédikét, az öcsémet, aki mindent végig élt velem, a nővéremet és a barátnőimet, akik harcoltak értem még ellenem is, egy olyan pszichológussal, aki ugyan leordította olykor-olykor a fejem, de sokkal többet tett értem, mint amennyi a kötelesessége lett volna.
És ott volt ő is, a barátom! Képtelen voltam vele találkozni. Zavarban voltam, mindig a könnyeit láttam ahogy sír, és nem tudtam mit kezdeni vele. Az nem ő volt, az a kemény határozott férfi, nem akartam többé látni, nem vettem fel a telefont, nem válaszoltam az üzeneteire.
Felhívott minden átkozott nap, de én képtelen voltam beszélni vele. 
A testvéremmel beszélt és érdeklődött felőlem. Egy halom pénzt küldött anyunak, hogy vegyen nekem egy lakást és az egyetememre.
Már jobban volt, ő is lábadozott. Látni szeretett volna, talán neki is megnyugvást, feloldozást adna, ha beszélnénk, de nem tudtam a szemébe nézni…
Szeretem őt, még akkor is, őrült fájdalmas szerelemmel, ezért úgy éreztem, el kell engednem! Nincs közös jövőnk! Én még csak most fogok érettségizni, ő egy érett férfi, akinek már csak egy gyerek hiányzik az életéből, akit én megöltem!
De ő nem az a fajta férfi, akit csak így le lehet rázni. Eljött, és abban a pillanatban, ahogy belenéztem a szemeibe, összeomlott bennem minden ellenállás és megadtam magam a sorsnak.

Este, ha lefekszem, és meredten nézek a sötétben, még érzem a kicsikémet. Olyan mintha még itt lenne, de nincs már…
És újra élem, ahogy fekszem a hideg földön, és a szitáló ködben nézem a fájdalmat az arcán, és érzem, ahogy a vérem bugyog, mert melegít, és ő csak tart az ölében, és egyre mondogatja, ne félj, nem lesz semmi baj, és potyognak a könnyei, és a kezét a hasamra teszi, mert ő is tudta, és búcsúzik a picikénktől.
És újra érzem, ahogy vergődik a hasamban, ahogy szenved, Kevinnek is fájt….

Annyira szeretném tudni, hogy mi történt, de nem merem megkérdezni. Képtelen vagyok rá, mert talán félek a válaszoktól.
Vajon látták a kisfiamat? Tudom, hogy picike volt, de vajon élt szegénykém mikor megszületett? Vagy már elment mielőtt a világra jött volna?
Nem merem tőlük megkérdezni, mert tudom, hogy nekik is rettenetes volt.
Nem kell rá gondolnom, mert mindig itt van a fejemben. Minden mosoly, minden nevetés mögött egy aprócska verdeső szívecske, egy elmosódott arcocska, ahogy az ujját szopja vagy ásít….
És ezek a képek az érzés mindig velem vannak, pedig én inkább felejteni szeretnék már….
Leginkább az fáj, hogy nincs egy hely, ahova kimehetnék és beszélhetnék vele. Ahol megnyugodhatnék, tudnám, hogy ott van és hall engem. Tudom, talán furcsa amit mondok, de aki már veszített el közeli hozzátartozóját, ugyanezt teszi.
Én is kijárok a papámhoz, és neki mondom, hogy van egy szőke angyalkánk, vigyázzon ott fent a kisfiamra és fogja a kezét. Most már ő is rámarad, ahogy annak idején én, és tudom, hogy a legjobb kezekben van.

És most itt van, eljött a mindent megváltoztató nap. A csoda napja, az új kezdeté, amit valaha olyan izgatottan és boldogan vártam, de mennyire meg tud változni minden egyetlen pillanat alatt.
Április 20.-án kellett volna, a világra jöjjön. Milyen furcsa, hogy pont Húsvétra esett volna a születése!
Jézusnak sikerült az, ami neki nem…
El kell őt temetnem és el kell engednem, és itt és most szeretném megtenni.
Máshogy nem lehetett. Minden egyes szót a könnyeim mögül kell leírnom, és minden egyes mondat után abba kell hagynom, mert nem tudok írni a könnyeimtől. De akarom, hogy így legyen, hogy egyszer és mindenkorra túl legyek rajta, már amennyire túl lehetek.
Tudom, hogy rettenetes természetem van! Ha baj van, elbújok és utálom, ha ott vannak és sajnálnak. Szeretnék egyedül maradni és olyankor nem kell senki és semmi, még az anyu sem!
Aztán mikor kicsit kizökkenek a depiből, körülnézek, és látom, hogy egyedül vagyok? Lám senkinek sem számítok, senkit se érdekel, hogy élek vagy halok! Holott előtte minden elkövettem, hogy elüldözzem őket. És ilyenkor aztán nagyon sajnálom magam. Szóval bolond vagyok és hisztis!
Az a szerencsém, hogy van egy öcsém, akivel még a gondolatunk is egyforma, és van egy pofátlanul gátlástalan nővérem meg 2 barátnőm!
Sokat köszönhetek nekik. A szülésznőnek, hogy lehet még gyerekem, mert egyszerűbb lett volna lokálisan megszüntetni a vérzést, és akkor elvették volna tőlem, még a lehetőségét is annak, hogy valaha szülhessek.
Inkább küzdöttek és keresték a vérzés helyét, és ezt neki köszönhettem, meg a nővéremnek, a pszichológusomnak és azoknak az orvosoknak, akikkel később együtt jótékonykodtam karácsonykor, akik látnak mikor bejárok a kórházba, és nem csak azért, hogy meglegyenek az óráim a kötelezőből a suliban.

Április 20-kán kellett volna megszülessen.
Egy nap, ami másnak pont olyan, mint egy átlagos hétfő, de nekem a legcsodálatosabb lett volna a világon.
De nem siketült…a sors vagy nevezzük akár Istennek, nem engedte!
Már hetek óta vártam és terveztem ezt a napot, mert úgy éreztem és most is úgy érzem, hogy ha szépen végigviszem és elbúcsúzom tőle az én elképzeléseim szerint, akkor sikerülni fog tovább lépnem, és este, ha lefekszem, többé nem csúsztatom akaratlanul a hasamra a kezem, hogy érezzem…
Reggel óta, ahogy felkeltem gondolkoztam. Egyre csak járt az agyam és azon elmélkedtem, hogy vajon mi történne most, mi lenne velem, vajon melyik az a perc vagy óra, amely alapjaiban változtatná meg az életem, ha akkor az a szarvas nem rúgja szét….
Vajon mit éreznék, mikor először odanyújtják és én megpillantom a gyönyörű kis arcát, ahogy rám néz. Vajon milyen lenne a hangja, mikor először felsír….?
De aztán nem akartam ezen agyalni, mert tudtam, hogy szörnyű lesz és csak egyre rosszabb, ahogy múlik az idő, és ahogy egyre jobban beleélem és lovalom magam az önkínzásba.
Arra gondoltam, hogy gyújtok egy gyertyát, beszélgetek vele és elköszönök tőle, aztán leiszom magam. Nem nagyon csak egy picit, annyira, hogy tudjak aludni, és ha véletlen megébredek, akkor iszom rá kicsit és alszom tovább. Szóval bezárkóztam, hogy ne zavarjanak és leültem a zongorához, hogy eljátsszam, amiket mindig zongoráztam neki.
Egyedül akartam maradni, egy kis oltárt akartam, ahova kiteszem azt a két fotót, ami maradt utána, a kis zoknicskát és a jegesmackót, és majd ott meggyászolom és elbúcsúzom tőle.

De nem hagyták. Egy percre sem hagytak egyedül, mondván nem zavarunk, mintha itt se lennénk…..hát persze! Hol az öcsém, hogy a dilidokim lógott a nyakamon.
Látta az üveget, és rögtön dumált, hogy nekem nem alkoholra van szükségem, hanem rá és a családomra. Mindig nagyszerű barát volt, de most ő sem értett meg. „Lépj tovább, ne zárkózz be, baleset volt, senki sem tehet róla, engedd magadhoz azokat, akik szeretnek, küzdjél, akarjál tovább lépni…..”
Tudom, hogy igaza van és azt is akartam tenni, csak egyedül.
Az emberek egy része olyan, hogy szeret elbújni a fájdalmával és maga nyalogatni a sebeit. Én is ilyen vagyok, és ez az én dolgom volt, az én fájdalmam, ehhez senkinek nem volt köze, még anyunak sem!
Akinek még lehetett volna, azt már nem érdekelte. Arra gondoltam, talán már el is felejtette, hogy ma születne meg a kisfiúnk….

Aztán kaptam egy üzenetet a telefonomra, nem pont attól, akitől vártam, és nagyon túlfeszített idegállapotban talált meg. Azt hiszem egy időzített bomba voltam és ez az SMS volt a gyújtószerkezet, ami működésbe hozott.
Hogy úgy mondjam, nem az anyukám és az én egészségi állapotom felől érdeklődött, és ajánlott egy útvonalat amerre el kellene tűnnöm, lehetőleg örökre, és az nem a mennyország volt. Angolul írták és nagyon érzékeny pontokon érintett.
Az az üzenet megindított bennem valamit. Nagyon kibuktam és az érzelmeim rossz irányba vittek el...
Elgondolkoztam.... csak használt engem és mást szeret....lehet, és úgy tűnik, van valaki, aki ezt még nálam is jobban tudja. De ha ilyen biztos benne, akkor miért veszi a fáradtságot és aláz meg? Miért nem lép tovább győztesen, emelt fővel, és hagy békén a porrá omlott világomban?
Bármi is volt célja, belőlem dühöt és dacot váltotta ki.
Többé nem állok félre és nem leszek áldozat!
Olyan lettem, hogy még én sem ismerek magamra. Eddig, ha baj volt visszahúzódtam és sírtam, vagy nem szóltam senkihez, csak lapultam.
Most meg támadok, megsértek, megbántok mindenkit és acsarkodom és visszafordulok, ahogy a nővérem szokott minden vélt és valós sérelemre és nem mérlegelek.
Tudom, hogy nem vagyok rendben, hogy valami nagy baj van, ezért megpróbálok uralkodni az indulataimon és úgy élni, hogy ne bántsam meg azokat, akiket imádok.
Egyedül akartam maradni és gondolkozni, és hirtelen nagyon rossz ötlet jutott eszembe.
A táskámba csempésztem egy lezárható dobozkát egy csodaszép mécsest, amit erre a napra vettem. Eltettem a jegesmedvét és a másik pár zoknicskát is, meg egy ásítós ultrahangos felvételt, amit kedves ajándékként a barátnőmék készítettek. Azt akartam, hogy minden velem legyen, ami a kisfiamhoz köt és kiszöktem a lakásból.
Behajtottam az első benzinkútra vettem pár kávé meg energiaitalt, küldtem egy SMS anyunak, hogy minden rendben, valakivel találkozom, ne aggódjon, nem tudom mikor megyek haza, aztán kikapcsoltam. Beütöttem a navigációba az útvonalat és elindultam.
Hosszan mesélhetném, hogy miért pont azokra a helyekre, de nem teszem. Legyen annyi elég, azért mert a múltam részei, és meghatározó helyei voltak életemnek.

Elmentem Sárvárra aztán Nádasdladányba aztán Pesten megálltam egy szálloda előtt. Mindenütt eltöltöttem egy kis időt, leginkább a kocsimban, ittam az energiaitalokat meg a kávékat, szívtam a cigiket és gondolkodtam, emlékeztem és rettentően sajnáltam magam.
Vezetni jó volt, mentem pár órát egyik helyről a másikig, és megtettem néhány kilométert, közben üvöltött zene és dübörgött a mélynyomó, felváltva a Thsunami és a Wats out for this.
Menekültem előle és közben folyton rá gondoltam és a kisfiúnkra.
Úgy vezettem végig, hogy sokszor semmit se láttam a könnyeimtől és a fejemben folyton az ő hangja, ahogy nevet és mondja, na, megjött a féktelen száguldó!
Így hívott mindig, és akkor úgy éreztem megmutatom, hogy én is tudok vezetni, és még jobban nyomtam a gázt.
Mikor lesodródtam az útról két fa közé, lefulladtam és csak markoltam a kormányt és remegtem. Elég sokáig ültem így azon agyaltam, hogy tulajdonképpen miért csinálom ezt? Miért akarom kiprovokálni a sorstól, hogy meghaljak? Nem akarok meghalni!
Rájöttem, hogy van a listámon még egy csomó kipipálandó sor, és koránt sem annyira szörnyű az életem, hogy itt kéne végeznem belefordulva valahol az árokba, vagy belerohanva egy fába.
Akkor kiszálltam rágyújtottam és felmértem a károkat. Nem lett semmi baj, csak beborította a kocsit a sár meg a föld, amit felszórtam, és kicsit beástam magam, de nem volt vészes.
Már esteledett, lehiggadtam, észhez tértem és végül elindultam oda ahova utoljára akartam menni, ahol csak egyszer voltam az óta, visszaélve az öcsém szeretetével, addig kértem, és könyörögtem neki, amíg megmutatta azt a helyet, ahol történt a balesetünk.

Ott voltam egyedül az éjszaka közepén, leparkoltam úgy, hogy lehetőleg senki se rohanjon belém, kiszálltam és leültem a földre. Oda ahol akkor feküdtem és ahol elveszítettem őt.
Nem fáztam és nem féltem! Meggyújtottam a mécsest kitettem mellé a jegesmedvét és a pici zoknit meg a fotóját és akár egy őrült beszélni kezdtem. 
Hogy itt vagyok, tudom, hogy ő is itt van, és, hogy engem várt, és ha már nem tudtam jó édesanyja lenni, legalább most nem akarok neki csalódást okozni. Itt vagyok, egyedül, a fekete éjszakában, és ez olyan dolog, amit senki élő emberért nem tennék meg….
És akkor végre felszakadt bennem minden és annyira sírtam, hogy még levegőt se kaptam.
Ott ültem gondolom sokáig, mert megittam egy energia italt, és egy csomó cigi csikket elnyomtam magam mellett.
Hangosan beszéltem és elbúcsúztam a kisfiamtól. Rájöttem, hogy mindig is ezt a helyet kerestem, ha már nincs sírja, akkor ide kellett volna jönnöm.
Amíg velem volt mindennél jobban szerettem és fontosabb volt, mégsem tudtam őt megóvni.
Mindig itt lesz a szívemben, ott van minden mosolyom és nevetésem mögött egy halvány szomorú árnyék formájában, immár örökre, de nem szabad, hogy erről szóljon az életem!
Jön a reggel, süt a nap és a vad tubim, kopácsol az ablakon, hogy keljek! És ahogy rápillantok az aranyos kis buksijára, ahogy kukucskál befelé, ahogy kezdem érezni a virágok illatát, akkor eltűnik az elmúlással foglalkozó komor hangulatom.
És akkor már úgy érzem, hogy igen is fontos vagyok, igen is hiányoznék, anyunak, aki annyit sírt már miattam a kórházakban, a nővéremnek aki mindig megvédett mindentől és mindenkitől, és az öcsémnek is, hiszen én sem tudnám elképzelni, hogy lesznek napok mikor nem látom és nem hallom a hangját…., aki beköltözött mellém, csak azért, hogy ne legyek egyedül majd azon a napon….
És rájöttem, hogy hiányoznának. Jó, hogy ők vannak, és jó, hogy élek, hogy nem haltam meg vele.

Nagyon kibuktam, de közben meg valahol tudtam, hogy ez kell, hogy ez jó, és most fogok túllépni végre, most fogom elengedni őt is, meg ezt az egész zűrös kialakult helyzetet körülöttem.
Nem féltem….pedig egyszer előjött egy jókora sünhöz hasonlító valami. Rám fújtatott aztán komótosan elügetett. Olyan nagyon patkánykocogás volt, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy ez egy jókora süni volt, és most megy tovább vadászni.
És mikor már elfáradtam a sírástól, fogtam a dobozkát és teletöltöttem onnan földdel. Talán éppen belőle is eltettem valamit…
Azt a földet magammal viszem majd Amerikába. Nem csak ezt, a papám sírjáról is. Ha már más nem maradt nekem csak egy sír meg egy gazos árokpart, akkor ennyivel kell beérnem. Üldögéltem és néztem az eget meg a csillagokat, a papámra gondoltam, aki mindig azt mondogatta, ha féltem és bebújtam a szekrénybe, hogy ne búj el Luna, a csillagok vigyáznak rád!

Aztán jött egy autó, lassan megálltak és kiszállt belőle két férfi. Valójában nem is csodálkoztam nagyon…az öcsém volt meg a pszichológusom.
Kérdésemre valami lopás elleni nyomkövető rendszert magyaráztak, és hogy neki, meg apámnak is van ismeretsége a rendőrségen, pillanatok alatt beazonosítottak, hogy hol dekkolok. Mikor mondták a területet már tudták hol vagyok.
Aztán a doki visszaküldte a Tomit a kocsiba, leült mellém, rágyújtottunk és csak hallgatott egy darabig.
A sáros kocsit nézte és azt mondta, amit szokott, Luna olyan, mint egy angyal és az angyalok midig el akarják vinni maguk közé, de én nem engedem!
Szégyelltem magam!
Szívtuk a cigit és csak annyit kérdezett.
-     Lezártad végre?
Én meg bólogattam.
Fura, ha az embernek egy pszichológus a legjobb barátja, néha nagyon kellemetlen tud lenni, hogy többet tud rólam, jobban ismer, mint én saját magamat.
És akkor mondott valamit, amitől úgy éreztem mintha fejjel belerohantam volna egy betonfalba.
-     Jó lenne, ha észhez térénél végre, és megpróbálnál újra normálisan élni, meg viselkedni. Az anyád miattad nem meri bevállalni a terhességét, és neki nincs még 30 éve rá, mint neked.
Ez nagyon durva volt és kemény! Ismerem őt, tudom, hogy ez a sokk terápia, hogy így akart kibillenteni, de akkor is durva volt. Oda ütött, ami a legjobban fájt, az anyám és a terhesség, egy mondatban, azonnali K.O. volt.
Csak bámultam rá, kimered szemekkel tátott szájjal, mert hang sem jött ki a torkomon. Olyan volt mintha gyomorszájon vágtak volna, és még nem sikerül levegőt vennem.
Rettenetesen szégyellem magam, hogy ennyire önző, szívtelen és tapintatlan voltam. Én nem ilyen vagyok! Nem lehetek ilyen!
Annyira sírtam, hogy a Tomi kipattant a kocsiból, hogy odajöjjön, a doki meg visszazavarta, szóval gáz volt körülöttem minden.
A pszichológusom pedig egyre erőszakosabban nyomult, hogy mond ki Luna, mond ki végre, de nem tudtam, képtelen voltam eddig….
Végül megtörtem és megtettem, hiszen azért történt minden, azért jöttem el odáig! Kimondtam, igen Kevin meghalt! A kisfiam meghalt és nincs többé….

Vannak olyan helyzetek, amikor nem tudsz tisztán visszaemlékezni bizonyos dolgokra, mert egyszerűen kiesnek a tudatodból. Arra eszméltem, hogy fogja mind a két csuklóm én meg lenyugodtam és csak hajtogattam, hogy tűnjön el, hagyjon végre magamra.
Azt mondta, nem teheti, mert valaki felhívta és azt mondta neki, ha nem vigyáz rám, és valami bajom lesz ezen a napon, eljön, megkeresi és levágja a haját kopaszra.
Tompítani akarta a sokkot, annak a valakinek a felemlegetésével, és el is érte, mert feladtam, és olyan lettem, mint egy akarat nélküli rongybaba.
Beültetett a kocsijába és azt mondta, oké most már eleget dolgoztattad a védőangyalodat. Menjünk haza Luna vagy ahova akarsz, de én innen nem szállok ki csak veled.
Nem gondolnám, hogy munkahelyi kötelessége volt neki húsvétkor keresgélni és ápolni a lelkem, ő egy nagyszerű barát.
Szegény Tomi a kétségbeesett tekintetével meg a remegő szájával csak akkor vigasztalódott kicsit meg, mikor haza vezethette a kocsimat.

„A nők életében az a legnagyobb megrázkódtatás, ha elveszítik szerelmüket vagy gyermeküket. Minden egyéb gödörből ki tudnak kecmeregni valahogy.”
                                                      Valérie Tasso

Nekem sikerült elveszítenem mindkettőt.
Elvesztettem a gyerekemet és a barátomat is, és majdnem a halálba rohantam, és közben nem törődtem senkivel, csak önző módon magammal. Most először éreztem úgy életemben, hogy pontosan úgy viselkedem, akár egy érzelmektől vezérelt, hormonoktól túlfűtött, ostoba 18 éves kamasz.
Haza vitt, és én egyenest anyuhoz mentem. Addigra már persze a Tomi telefonált, hogy megvagyok! Szegények, mind tiszta idegek voltak, és fent ültek éjjel, ahelyett, hogy pihentek volna. Nagyon szégyelltem magam, megöleltem mindenkit és mondtam, hogy ne haragudjanak, de kellett ez. Egyedül akartam lenni, ki kellett engednem a gőzt és most már minden rendben.
Azt mondtam, sok kipipálandó van a listámon, és rengeteg dolgom lesz még! Kitűnőre fogok érettségizni, és igen is, megírom a beszédemet a ballagásra, és elmondom, és közben mosolyogni fogok azokra a tanárokra, akik ágáltak ellenem és bemocskoltak.
Rájöttem, hogy nem átok, ahogy kinézek, hanem nagyon is áldás! Hogy eddigi életem háromnegyed részében harcoltam magam ellen, a nem hétköznapi kinézetem miatt, ahelyett, hogy elfogadom és megpróbálok élni vele, mert okos bárki lehet, de az, hogy így nézek ki, ez csak szerencse.
Ha láttok majd a TV-ben egy zavarba ejtően világos vízszín szemű, rengeteg göndör szőke hajú, duzzogó szájú, cica képű lányt, na, az én vagyok! Ez a barátom jellemzése rólam:)
Persze sokat változtam azóta, hogy nincsenek anyagi gondjaim. A szemöldököm és a szempillám már nem láthatatlan, hanem tartósan ki van festve. Az egyik közép barnára, a másik sötétre. Ez sem ment könnyen, mert képtelen vagyok becsukni a szemem úgy, hogy valaki matat fölöttem. Félek! Most is úgy történik, hogy valaki a barátnőm vagy a nővérem velem van és fogja a kezem és folyamatosan beszél hozzám. Én meg, ahogy becsukom a szemem, a torkomra teszem a tenyerem, különben nem megy….
A hajam melírozva, a testem pedig rendesen karban van tartva. Nincsenek kocka izmaim, az nem is tetszik, inkább nőiesen vagyok izmos.
A barátom szerint rendesen el vagyok látva, elől hátul lökésgátlókkal, bár most biztos fogytam pár kilót.

Haza mentem a lakásomba, és persze megérkezett az öcsém, és hiába harcoltam azt mondta, tudod nagyon jól, hogy úgysem hagylak egyedül, többet nem szöksz el tőlem, azt hittem ennél fontosabb vagyok neked. Szóval nem bőgtem még eleget, ő is lelkizni kezdett, de mégis csak lélektestvérek lehetünk, mert hirtelen váltott és azt mondta.
-     Figyelj Luna, egész nap családi mosolypartin voltam a barátnőméknél, tele a tököm, nem vágyom semmi másra, csak hogy elfeküdjek az ágyon a tv előtt és nézzek valami jó filmet. Észre se veszed, hogy itt vagyok.
Hát ez nem pont így lett, mert bár elég késő volt már, én totál éber voltam az energia italoktól, meg a kávéktól, és úgy járt az agyam, akár egy perpetuum mobile.
Felkezdtem egy üveg Mojito cocktailt, amit nagyon szeretek, és még ő vett egy csomót, és mondtam az öcsémnek, ha ezt megittam, akkor majd fogok tudni aludni. És ahogy fogyott az üveg, úgy érzékenyültem el, és lettem egyre beszédesebb. Sok mindent elmondtam neki, amit talán nem kellett volna, bár ő az, aki előtt semmit se szégyellek, és csak bőgtem akár egy szamár, de közben meg mondtam, ne is törődj velem, csak tévézzél, ha túl hangos vagyok, adjál rá hangot.
Egyszerűen csak jó, hogy végre kiengedem a gőzt, már nem azért sírtam, mert fáj, hanem mert megkönnyebbültem tőle.
Napokkal később a nővérem mesélte, hogy a dilidokim, másnap halkan megkérdezte tőle, nem lehet, hogy beszedtem valami szart, amire most ennyit iszom?
Ő meg mondta, hogy nem, csak dehidratáltam a sok sírástól….

Elbúcsúztam tőle, az én kicsikémtől….
Eltettem a fotóját és mellé a kedves kis plüss jegesmedvét, és az aprócska fél zoknit, amiben nem ül a telefonom. És csak álltam és meredten néztem, hogy ennyi! Pontosan ennyi maradt nekem belőle, egy aprócska kisfiúból, és az emléke a szívemben….
Egy picuri, - mily morbid az élet, - rénszarvasos zokni, amiben most már a telefonom tartom. Két fénykép egy cseppnyi életről, ahogy szopja az ujját és ásítozik.
Aztán a Tomi fogott egy gyertyát és meggyújtotta mellettük.
Átölelt és nem borzolt a hajamba, hanem belepuszilt mikor azt mondta, Ő az én unokaöcsém marad mindig, akár hova is zárod….
Aztán rá gondoltam….a barátomra, mert a Tomi az egyetlen, aki rá mert kérdezni az igazságra, és arra, hogy miért gyűlölöm annyira engesztelhetetlenül. És rájöttem azért, mert még mindig szeretem, akárhogy is kapálódzom ellene.
Fájt, hogy nincs már velem, ugyanakkor tudtam, ha akarna, sem tudna ott lenni, hiszen nagyon messze van. Mégis, valahogy úgy érzetem, annyira istenítettem mindig, annyira olyannak ismertem, aki előtt nincs lehetetlen, hogy valamiért féltem, hogy mégis eljön.
De hát miért is jött volna?
És igen, inkább fogtam magam, és belefutottam a világba, csak ne legyek otthon.
Menekültem az elől, akit mindennél jobban szerettem volna akkor magam mellett. Hát ez éles logikára vall, ugye?
Bármennyire is akartam, képtelen voltam gyűlölni, mert ha körülnéztem, minden rá emlékeztetett. Arra, hogy milyen bőkezű volt, hogy mindent megadott és nem csak nekem, hanem a körülöttem élőknek is, és megváltoztatta, jobbá tette az életünket. Hogy valóra váltotta az álmaim legjavát, szinte már nem is maradt kipipálandó a listámon….
Tényleg nem szeretett?
Akkor miért folytatta ezeket a kicsink elvesztése után is?

Elmúlt hát a nap, és lezártam, remélhetőleg örökre ezt a szomorú fejezetét az életemnek. Már reggel volt és még mindig képtelen voltam aludni. Bámészkodtam az utcára, ahol már jártak a locsolkodó férfiak. Kinyomtam a kaputelefont, hogy ne zavarjon meg senki.
Délelőtt aztán odafeküdtem az öcsém mellé, aki félig ülve tévézett és szunyókált, és olyan volt már, mint egy piros szemű húsvéti nyuszi. Átölelt és a mellkasára húzott, hogy most már aludjál végre, te őrült nő…
Valamit motyogtam neki, hogy lemarad miattam a locsolásról, de azt mondta, majd csak túlélik valahogy estig a lányok….
Teljesen kiütöttem magam, több mint 2 napja voltam ébren. Zúgott, meg fájt a fejem a sok kávétól, kalapált a szívem az energiaitaloktól, és fájt a tüdőm a sok cigitől.
Elaludtam és egyszer arra ébredtem, hogy az öcsém megmozdul alattam. Gondoltam kimegy a mosdóba, ki se nyitottam a szemem, aztán már jött is vissza.
Mellém feküdt és már akkor tudtam, csak nem akartam elhinni. Azt hittem, az idegeim meg az érzékeim játszanak velem. Azt kívántam, bárcsak úgy lenne, most, hogy végre megpróbáltam mindent lezárni.
Megéreztem az illatát, még mielőtt megpillantottam volna. Aztán, ahogy átölelt és magához húzott, már biztosan tudtam, hogy nem a Tomi az.
Azt hittem, hogy kiugrik a szívem a torkomon, és majdnem megfulladtam, annyira nem kaptam levegőt.
Ő meg még jobban ölelt és azt súgta a hajamba, most már minden rendben lesz, ne sírj többet….
Mégis csak eljött! Késett egy napot, de itt volt! Emlékezett rá!
Felnéztem rá, és nagyon deja vu érzésem volt. 
Úgy nézett ki, alig ismertem rá. Sovány volt és elgyötört, és csak nyomokban volt olyan, mint az én régi barátom.
Mintha 10 évet öregedett volna, mióta nem láttam. Nagyon le van passzolva. Ha még egy kicsit fogy, lassan már kövérebb leszek nála.
Nem hinném, hogy miattam, nyilván neki is megvannak a problémái, de nagyon rosszul nézett ki. Vékony, beesett arc, nem lett volna szabad ilyennek látnom őt. Sápadt volt, sovány, elgyötört és szomorú.
Ahogy ott néztük egymást, egy pillanatig úgy éreztem az én hibám, hogy megint miattam ilyen. De aztán arra gondoltam, hogy ez csak hiú ábránd, hogy is lehetne miattam ilyen kiábrándult és elkeseredett?
Számtalan más gondja is van neki, majd pont miattam borul ki ennyire.
Aztán arra gondoltam talán a kicsikénk miatt. És ha így van, akkor így kell lennie! Az ő kisfia is volt, joga van szomorkodni.
Miattam biztos nem lenne ilyen. Pedig jó lenne! Nem az, hogy szomorú, hanem hogy számítanék!
Gondolom, ő is hasonlókat gondolt rólam, mert csak magához ölelt sóhajtozva, simogatott és néha belepuszilt a hajamba.
Forró voltam, lángolt a bőröm a jéghideg érintése alatt. Sokáig egyetlen szót sem szólt, hogy mit keres itt, és mi van, meg volt eddig, de nem számított, aztán csak egyetlen szót suttogott, vagyis angolul hármat, I miss you.
Arra gondoltam, amit az élet körforgásáról, meg a nincs új a nap alatt-ról tanultam, az események újra meg újra ismétlődnek.
Lám itt is igaznak bizonyult.
Egy barátságtalan, sötét, nyirkos, hideg novemberen már voltunk így. Pontosan így feküdtem az ölében, ő pontosan így ölelt, és én néztem, ahogy ennek a rendíthetetlen embernek folynak a könnyei, és az hajtogatja, ne félj minden rendben lesz, csak maradj velem….
Ahogy most is, csak most nem ő sírt, hanem én…..
Hagytam, hogy folyjanak a könnyeim, jó volt, szinte megkönnyebbültem. Néztem a vékony, elgyötört arcát, aztán magához húzott lefeküdtünk és átölelt. A fejem a mellkasára fektettem, és hallgattam, ahogy ver a szíve. Eszembe jutott valahonnan egy mondat, „egy aprócska szív visszhangozva verte a szívem ritmusát”
Úgy aludtam el, és nem emlékszem semmire.
Pedig reggel levetkőzve ébredtem a puha ágyneműnkben, és mellettem szuszogott halkan.
Kitett a fotelba megágyazott, levetkőztetett úgy, hogy még csak fel sem ébredtem….

Megsajnáltam! És ez nagyon furcsa érzés volt!
Ő, akinek mindene megvan és tökéletes az élete, és olyan kíméletlenül ellökött magától, meg én....és mégis én sajnáltam.
Csak néztem, ahogy aludt, és olyan sovány volt, esendő meg elgyötört, és csalódott....és úgy éreztem, hogy még mindig nagyon szeretem.
De ha engedek a követelőzéseinek, akkor megint átmegyek az áldozat szerepébe, feladom az álmaimat, és én már nem akarom ezt többet.
Ő nem érti miért fontos nekem az érettségi, a tanulás meg az önálloskodás, mikor mindenem meglenne mellette.
A pszichológusom szerint 3 féle embertípus van. 
A vesztes, a nem vesztes és a nyertes. Szerinte az életem 50 %-ban nem vesztes típus vagyok, és ellavírozok. Ha minden rendben van az életemben, és összerántom magam, akkor minden sikerül és nyertes vagyok, de ha kibillenek a komfortzónámból, vesztes leszek. És akkor is, ha átmegyek önfeláldozóba, amire viszont hajlamom van.

„Te fiatal vagy, gyönyörű és tehetséges. Talán rosszul döntöttem, mikor arra kértelek, hogy ne vállalj szereplést. Talán, át kellene gondolnunk, ezt az egészet. Te egy ösztönös tehetség vagy, bármi lehetne belőled, és mikor azt mondom bármi, akkor a  határ a csillagos ég. Ahogy nézlek mikor énekelsz, vagy táncolsz, teljesen megváltozol, szinte kivirulsz. A te esetedben, a tehetség utat tőr magának, és én nem akarom meggátolni.
A sötét hajú nőket kedvelem barna őzike szemekkel. Te meg olyan szőke vagy akár a nap, és olyan világos a szemed, mint a víznek. Te vagy az ötödik elem, nekem tökéletes, és gyönyörű. Féltékeny vagyok, még figyeltettelek is, tudtad? Elfogadom, hogy nem jössz velem, a saját életedet választod, de akkor megérheted, hogy én is tovább lépek.”
Hát így kezdődött és egy ronda szakítás lett a vége. Az ütő megállt bennem, hogy csak így, miden előzmény nélkül.

Most pedig miután felébredt, és zavart csendben kávézgattunk halványan mosolyogva, hirtelen egészen mást kezdett mondani. Mintha csinált volna egy 180 fokos fordulatot.
Azt mondta, hogy tudja, hogy szeretem, hogy elhamarkodottan döntött, nem gondolta át rendesen.  Csak magányos volt, és gyakran cselekszik előbb és csak utána gondolkozik. De már tudja, hogy rosszul látta, hogy hülye volt és nem értékelte, hogy jó, amiért nem a hátán akarok felkapaszkodni, nem kérek tőle pénzt, meg drága dolgokat. Nem dicsekszem vele és nem akarok általa ismertté válni.
Hogy titokban tartom és vigyázok a kapcsolatunkra…
Minden eddigi kérésének az ellenkezőjét mondta.
Arra gondoltam, hogy túl sok a véletlen. Pontosan azt mondja, amit tenni akarok. És arra gondoltam, hogy megint manipulált, méghozzá olyan tökéletesen, hogy esélyem sincs egy ilyen pasival szemben. Felesleges harcolnom, csak annyit kell eldöntenem, hogy akarom ezt a kapcsolatot vagy sem, mert a többi az reménytelen a részemről.
Láttam milyen gonosz, kegyetlen és kíméletlen tud lenni, ha megharagszik, és ezt soha nem felejthetem el.
Ő is látta, hogy nálam tiltással, és követelőzéssel nem megy semmire, hát változtatott, és most az érzelmeimre próbál hatni, mert tudja, hogy így mindent elérhet nálam.
Talán ez a dilidoki-skandináv barátság nem véletlen. Talán pontosan tisztában van azzal, hogy mit akarok tenni, és így akarja megelőzni, nagyon okos rafináltam, hogy ne tegyem meg, hiszem többek közt ezt kérte tőlem, hogy ne legyek közszereplő, kerüljem a médiát, és a kínos kellemetlen szitukat.
Manipulált engem, ügyesen, okosan pont úgy, amilyen ő valójában, az álarca mögött.

Aztán mikor már feloldódott a családom közt és újra mosolygott, a dilidoki elmagyarázta neki a Magyar Húsvét lényegét, és az ütődött öcsém, az „Egy tök, két tök nem tökölök öntök!” örökbecsű locsolóverset a szájába rágta, végig locsolt mindenkit nagy lelkesen.
Ahogy jött meg a jókedve úgy jött elő az önbizalma is.
Magához ölelt és a fülembe súgta, „Mi egy jó csapat vagyunk! Ha azt gondoltad, hogy elengedlek akkor nagyot tévedtél! Te az enyém vagy, és én nem engedlek el soha!’
Ezen mondatai hallatán úgy gondolom bármit is hoz a jövő, az nem lesz kettőnk számára se egyszerű, se unalmas….

A dilidoki szerint dacos, makacs, makrancos, és konok vagyok. Újabban így is hív, konok! Szerinte, antiszociálisan viselkedem, nem tudok békülni, ez valószínűleg az egyedülálló anyámtól örököltem.
Lehet, de szerintem ez nem így működik, hogy valaki szakít veled, aztán pár hét múlva eléd áll, kicsit összezuhanva azzal, hogy hiányoztál….
Egyik sem érti, hogy mi a bajom, pedig olyan egyszerű. Más nőkhöz van szokva, és fogalma sincs rólam. Azt hiszi, a pénze mindent megold, és az a gyomorforgató ebben az egészben, hogy valahol igaza is van.
Most is, csak annyit mondott, hozd az útleveled, elutazunk.
Repülőre ültünk és pár óra múlva egy olyan szállodában szálltunk meg, ahonnan ráláttam az Eiffel toronyra. 18 vagyok és Párizs utcáin sétáltam az éjszakai kivilágításban! Az a nyüzsgés, a rengeteg csodás fény, boltok, bárok, üzletek mindenfelé, és alig akartam elhinni, mikor az Eiffel torony egyik emeletén kávézgattam vele, és reggel is a szobánkban úgy, hogy közben ráláttam a toronyra.
Bementünk pár üzletbe, és kaptam két pár cipőt a ballagásomra. Nem kellett volna tudom, de azt a két cipőt nem lehetett elutasítani. Az egyik fekete bőr magas sarkú, és még a doboza is arany színű. A sarkánál kétoldalt egy G betűbe 13 egyre hosszabb lánc van befűzve, úgy, hogy egyre hosszabban rálógnak a cipő sarkára. Valami eszméletlen szuper. A másik meg nyitott orrú, egy bizonyos márka, aminek piros a talpa. Fekete színű és az egész cipő ki van rakva kristályokkal.
Szomorú, hogy egész évben nem költök magamra annyit, amennyibe egy cipő került. Hogy elvitt egy-két országba és én boldog voltam, hogy ennyi elég még nekem is és ő tudja ezt….
Láttam, hogy mennyire igyekezett, és én is akarom, de valahogy még bennem van a tüske, valahogy még nem tudtam elfelejteni azokat a napokat…

Ahogy az iskolában sem. Népszerű lettem, ha kimegyek a folyosóra, látom, hogy mindenfelől bámulnak, és ha összenézünk, mosolyognak rám.
Barátkozni próbálnak, de én zárkózott vagyok, csendes, csak figyelek. Akkor beszélek, ha jól érzem magam egy kellemes társaságban, de inkább csak otthon. Nem szeretek feltűnősködni, nem szeretem, ha irigyelnek, azt sem, ha egyáltalán beszélnek rólam.
Nem kell a barátságuk, mert a negédes mosolyuk mögött én azt az arcukat látom, ahogy a megesett lányt nézték a domborodó pocakjával. Ezt én sem felejtem el, de már csak mosolygok ezeken, és arra gondolok, lehet, hogy majd egy jachton szürcsölgetem a koktélom, mikor ti veszekedni fogtok a szomszéddal, hogy halkítsa le a TV mert hangos. Hát csak törjetek pálcát fölöttem nyugodtan, és szidjatok!
Nem barátkozom velük, inkább ide írogatok, és itt öntöm ki a szívemet. Sokkal jobb így, ha nem kell látnom a kétszínű arcukat.

Annak az ámokfutós éjszakának az egyetlen pozitívuma, - és erre csak utólag jöttem rá, - hogy nem féltem! Egész éjjel egyedül voltam kint az éjszakában olyan helyeken, amiket nem is ismertem, sőt sokszor azt se tudtam merre járok, csak mindig a tankot figyeltem, hogy el ne fogyjon az üzemanyag, és nem féltem!
Annyira haragudtam a világra, annyi fájdalom és gyűlölet volt bennem minden és mindenki iránt, hogy elfelejtettem rettegni a legnagyobb démonomtól a sötétségtől, és a benne megbúvó késelős lidércektől.
És ha ezt le tudtam győzni, akkor letudom máskor is!
Sok minden átrendeződött bennem, ott az erdőszélen.
Már tudom, mit akarok, és mostantól mindent megteszek azért, hogy kitűnőre érettségizzem, és felvettem a kapcsolatot az ügynökséggel is.
Bár lehet, hogy elhamarkodott volt, lehet, hogy még mindig a dac dolgozik bennem, a lényeg, hogy szóltam, mehet a fotózás, és elkezdhetjük, ahogy leérettségiztem, de csak külföldre.
És megemlítettem, hogy profi táncos vagyok, küldtem egy demót, vállalnék fellépést, de csak szigorúan háttérben, és semmi szóló, csak arc nélkül.
Megpróbálom, és ha bírni fogom a kamerát, a fotósokat meg a rám szegeződő tekinteteket, akkor nagy terveim vannak ott kint. Nagyon nagyok!
És megmutatom, hogy én egyedül is sokra viszem, nem kell hátszél és nem kell senki, meg semmi hozzá.
Már nem a fájdalomtól, hanem a tettrekészségtől kell visszafognom magam.
Tudom, hol tanulok tovább. Néha arra gondolok, az életem, a sorsom és ez a blog mármint, amit írok, időnként kísértetiesen összemosódik.
Egy 6 modulos nagyon intenzív suliba megyek, ahol nyelv vizsgázom, és tanulok üzletvezetést, mellette pincér, bármixer, barista képzést, ha esetleg valaki nem tudja köztetek, - ahogy én sem eddig,- a kávédíszítés. Bizony, a szépséges tejszínes kávédíszeket én fogom készíteni! Kell majd anyu bárjában a jó kiszolgálás, én levizsgázom, a többieket meg megtanítom arra, amit tudok.
Persze eleinte kell majd külső segítség, de anyunak van mérlegképes könyvelői vizsgája is, apám nagyon menő ügyvéd, szóval, ha belerázódunk, rendben leszünk nagyon is!
De előbb még anyuval el kell beszélgetnem a jövőről. Az életükről, amit nekik kell élniük, és nem velem foglalkoznia. Szégyellem, hogy ezt gondolta rólam, hogy azt hiszi, nekem fájna az ő boldogsága! Az új apámnak van ugyan már 3 gyereke, meg néhány fogadott is, de megérdemelne egy saját utódot, lehetőleg minél előbb.

Hát gondolom alaposan kifáradtatok, ha végig olvastátok ezt a lelkemet felszabadító vallomást.
Ez volt az utolsó titkom! Többet nem írok ilyenekről, remélem nem is történik velem többé semmi hasonló….
Többször is megkísértettem a sorsot és csak a szerencsémnek meg a védőanyalomnak köszönhetem, hogy a végére élve jöttem ki.
De most megfogadtam, - nem másnak, hanem magamnak, - hogy utoljára tettem próbára az őrangyalom türelmét.

Még valami! Szerintem, nem kell mindig kőkeménynek, sebezhetetlennek mutatni magunkat. Nekem azt mondta a pszichológusom miután másodszor is összeroppantam, az a bajom, hogy magamba fojtom az érzéseimet. Annyira védem a szeretteimet, hogy ebbe belerokkanok lelkileg. 
Igen is, adjam ki magamból, ha fáj, és igen is, merjem mutatni az örömöm, és a gyengeségemet is.
És én megfogadtam a tanácsát. Engem nem érdekel, ha gyengédek látnak, mert tudom, hogy talpra állok majd, mert egy túlélő vagyok!
Néha gyenge vagyok és elesett és sírok is, nem csak nevetek, mert emberből vagyok nem egy gép! Mindenki sír! Még a legkeményebb is elgyengül, és azt mondják, csak az igazán erős, és nemes lelkű emberek képesek sírni.

Holnap elballagok és véget érnek az iskolás éveim. Tudom, hogy készülnek rá, már egy napja ki vagyok tiltva anyuéktól. Az öcsémmel meg a dilidokimmal osztozkodom azon, amim van, ráadásul még ki is zavartak a konyhából nagy sóhajtozás közepette.:)

Egy rasztafejű pszichológusnak dörgöm az ünnepi beszédem meg az élhetetlen öcsémnek, aki valahányszor belelendülök, a hajamba borzol és röhögve menekül. A dilidokim, meg egy fakanállal a kezében, azt tanácsolja álljak az asztalra, hogy átérezzem a színpad enteriőrjét!

És hát megékezett valaki szőkén, immár vidoran egy akkora csomaggal, ami szerintem egy hűtőt, de legalábbis egy nagyobb TV rejthet. Szerinte a csokrom egy dobozban, mert megígérték, hogy senki nem vesz nekem mást csak virágot, mert nincs szükségem semmire csak rájuk!
A dokim szerint, ha az egy csokor izibe menjek gyúrni! Délelőtt már átestünk egy foglalkozáson, - amit ingyen adott,-:)- hogy eljött az idő, ideje felnőnöm és más efféle dolog. 
Mondom, mi vagy te az apám? És különben is, nyitott könyv vagyok előtted, az életemmel együtt, hát én ne nőttem volna még fel?

Próbálnék felkészülni a nagy napra, ami valóban egy mérföldkőnek számít az élet iskolájában, de képtelen vagyok ennyi ütődött között.
Inkább kiteszem ezt a vallomást most, mielőtt még meggondolnám!
Szóval, holnaptól hivatalosan is szabad vagyok!
Jöhet a nagybetűs élet!
A hason sorsúaknak, akik most érettségiznek sikerekben gazdag napokat, és szerencsés tételeket kívánok!

Puszi, Luna



ÉDESANYÁM, NE ÖLJÉL MEG!

Szíved alatt, szépen kérlek, Édesanyám, ne öljél meg!
Az öledben fészket leltem, Isten adta hozzá lelkem.
Nagy a világ, elférek; ne pusztuljak, mint a féreg.

Szíved alatt, szépen kérlek, Édesanyám, ne öljél meg!
Értem egyszer esküt mondtál, tanúsítja a szent oltár.
Ha esküdhöz hűtlen lennél, megvádollak az Istennél.

Szíved alatt, szépen kérlek, Édesanyám, ne öljél meg!
Én is keresztvízre vágyom, ne vedd el a mennyországom!
Ha irgalmas lennél hozzám, imádat imádkoznám!

Szíved alatt, szépen kérlek, Édesanyám, ne öljél meg!
Édesanyád is várt téged, ringatott, ölelt és védett.
Tőled én is ezt esengem, szeress, tűrj meg engem.

Szíved alatt, szépen kérlek, Édesanyám, ne öljél meg!
Tarts meg örökre magadnál, ha szíved alá fogadtál.
Érzem, mint dobog felettem, aminek a foglya lettem.

Szíved alatt, szépen kérlek, Édesanyám, ne öljél meg!
Ne szálljon, mint örök átok, foganásom perce rátok.
Érzed? Én már élek benned; tudd meg, anyámmá kell lenned.

Szíved alatt, szépen kérlek, Édesanyám, ne öljél meg!
Ha eldobnál, ki szeretne, ki borulna a szívedre?
Napot-órát nem számítva, betegségben ki ápolna?

Szíved alatt, szépen kérlek, Édesanyám, ne öljél meg!
Várja jöttöm egy őrangyal, Isten küldte szent paranccsal.
Kiterjesztve védő szárnya, jaj, ha rám hiába várna!

Hívtál, jöttem; vártál, lettem; legyünk egyek most már ketten!
Istennek már megköszöntem, hogy itt vagyok az öledben.
Szíved minden dobbanása, közelebb hoz a világra.

Édesanyám, ne öljél meg! Hadd örüljek látva téged.
Ajkadról vett imádságban, életemért szíved áldjam.

Drága léted hadd kísérjen itt, a Földön s fönn az égben.





17 megjegyzés:

  1. Szia Luna!

    Csak önmagamat tudom idézni:
    "Ide már nem tudok újat írni, mert ami olyan volt azt már mind elmondtam. Tudom, idő kell neked. Hidd el, a kisiklott életek helyrejönnek, mint a folyó, mikor megtalálja útját egy terelés után. Mint mondtam, az életben mindennek oka van, és sajnos az okok sokszor rejtve maradnak. Azt ne feledd viszont, hogy épp úgy oka van annak is, hogy Te élsz, és ennek az oka, a hosszú életed folyamán kiderül majd.
    Próbáld lezárni a múltad egy részét. Nem kell elfelejteni, mert ez is része az életünknek, és bizonyos esetekben erőt tudunk meríteni belőle, és ha nincs múltunk, akkor ugye jelenünk, és jövőnk se lesz!"

    Nem tudok mit írni rá, mert ismerem a történetet, virtuálisan veled voltam valamennyire. "Megismerkedésünk" óta sok minden történt. Sokszor nagyon gyorsan egymás után. Ami volt elmúlt. A jövőre kell koncentrálnod. Úgy látom a lezárás valamelyest sikerül, és a folyó visszatér saját medrébe. A sebek begyógyulnak és a hegek az idők folyamán halványodnak. Megmaradnak ugyan, de halványodnak. Az életünk részei maradnak. Plasztikázni lehet, de azzal csak felületileg tüntetjük el, a dolgokat. Mint sokszor elmondtam azt figyelembe véve, honnan indultál, és a megtett utat tekintve egyenlőre hova érkeztél, büszke vagyok rád. Igaz ebben sokan segítettek, és ez jó, hogy ennyien ott voltak veled, még ha néha / gyakran ez túlságosan is nyomasztó volt. És igen tisztában vagyok vele, hogy sokszor én sem a finom kommunikációt használtam. Az ajánlást köszönöm, de a bizalmad legfőképp.

    A holnapi ballagáshoz és az érettségihez sok sikert, és kívánom legyen úgy, ahogy szeretnéd, érettségizz kitűnőre.... :-)
    A történet folytatását pedig majd hozod... ;-)

    Puszi,
    Dee

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lelki gurumnak! :)
      Én is köszönöm, hogy mellettem voltál, hogy segítettél és hogy megőrizted a titkom!
      Az összeset!
      Képzeld, még az éjjel visszajött! Azt mondta, a magyar nem gond neked, - megmutattam neki a blogot, jót nevetett rajta, - az angolt meg velem tudod a leginkább gyakorolni! :)
      Ráadásul feldíszítették ezek a ütődöttek az erkélyemet mint egy májusfát, és pénteken tévedésből nekem énekeltek a Luca anyukája helyett az öcsémék sulijából, vagy 20 mutáló kappan!
      Hát volt sértődés meg hiszti, hogy mi ez a sok pasi itt?
      Mondtam neki, nem tehetek róla, itt én is népszerű vagyok! Hát nem díjazta a humorom!:)
      Aztán az öcsém elhessegette őket odébb a Lucáék erkélyére, én meg kilibbentem mint egy félénk Júlia az erkélyen! :)
      Őrült egy hét volt, és most jön a magány! :(
      Holnaptól a sulira koncentrálok 100 %-osan!
      puszi, Luna

      Törlés
    2. Ez természetes... :-) nincs mit köszönni... :-)
      El tudom képzelni a jelenetet, és nagy szám lehetett... :-)
      Kitartás... :-) Első a suli most, és az érettségi... :-)

      Puszi,
      Dee

      Törlés
  2. Komoly dolgok láttak napvilágot, és bár tudtam a történetedet, még most is olyan rzésem volt, mint mikor legelőször olvastam a nekem címzett dokumentumot. Én csak szeretném megköszönni azt a bizalmat, amivel felém fordultál. Hosszan, nagyon hosszan írtam neked, arra a bizonyos levélre. Kérdeztem, feleltem, vallottam, és bíztam. Éppen úgy, mint te, amikor leírtad a soraidat. Nem tudok mást írni ide, egészen egyszerűen azért, mert már mindent elmondtam neked. Csak tudd, hogy vannak emberek - barátok - , akikre számíthatsz eztán is... :)

    Puszi
    L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a bizalmad és az hogy én is bízhattam benned!:)
      A segítséget is! Őrült egy blog ez akár csak a gazdája! :) Több napi küzdelem után sem tudtam kitenni egy szövegdobozt, most meg egyszer csak kitette magától.
      Megmutattam a barátomnak, ő meg nyomogatott itt mindent meg ugye fordítgatott, miközben halálra röhögte magát, egyszer csak megjelent a bejegyzésem! :)
      Apró örömök az életben!:)
      puszi, Luna

      Törlés
  3. Drága Luna,
    Köszönöm az ajánlást :)
    Én is csak azt tudom mondani amit már egyszer leírtam neked, így nem ismételem magam, de jó látni, hogy valamennyire fel tudtad dolgozni a történteket és hogy a barátod újra veled van. Remélem nagyon-nagyon boldoggá fog tenni.
    Szívből gratulálok a ballagásodhoz.
    Puszi: Christine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy bokros teendőid, szomorú napjaid mellett is mindig gondoltál rám és aggódtál!
      Majd elmesélem a ballagásom, mert igen csak vidámra és furcsára sikeredett, valahogy úgy ahogy számítottam rá! :)
      Remélem a Te ballagásod is olyan csodás volt mint az enyém, és csak figyel, összpontosíts, és akarj.....akkor menni fog minden az érettségin. Nem olyan sok az a 25 %-ék! :) Itt már kettes ami egy felelésre egyes, tehát csak ügyesen! :)
      puszi, Luna

      Törlés
  4. Szia!
    Tudod, büszke vagyok rád, hogy így végigcsináltad. :)
    Az, hogy ezt meg tudtad tenni, igazán nagy lelkierőre vall. :)
    És tudod, a megbocsájtás az egyik legnagyobb erénye az embernek. Mert ugyan a kis tüske ottmarad, de nem szabad egy botlás miatt elutasítani a másikat. És ha kicsit belegondolsz, neked is sokszor, sokan megbocsájtottak már, még ha nem is vetted észre. Szóval gyakorold még a nagylelkűséget egy kicsit!
    ;)
    Puszi, Porcica

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, és azt is hogy meghallgattál és segítettél mikor tanácsot kértem!
      Nem csalódtam abban a picuri emberismeretemben! Lehet, hogy személyesen nem megy annyira, mert a csalók ügyes álcázók, de ha olvasod valaki írását, az mindig elmondja milyen ember is valójában! :)
      El sem hiszed mennyire beletrafáltál ebbe a megbocsájtásba! Valami elképesztő dolog történt velem a ballagáson....nem is egy!
      Majd elmesélem, és örülnék ha írnál rá, mert őszintén szólva még mindig nem tudom hova tenni a dolgot...:)
      puszi, Luna

      Törlés
  5. Drága Luna!
    Meg-meg állva olvastam végig az életednek ezt a fejezetét.Mikor végigolvastam csak ültem csöndben és sírtam. Sírtam egy számomra ismeretlen ember fájdalma miatt. Nagyon nagy kitartásod van!!! Bele sem gondoltam abba, hogy annak a Lunának, aki hozza nekünk a vidám és vicces fejezeteket, ekkora tragédiában volt része. Csak annyit tudok mondani, hogy nagyon remélem, hogy ezentúl nagyon boldog életed lesz. És, hogy minden amit el szeretnél érni az életben az megvalósul számodra!!!
    Sok puszi Gréti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gréti!
      Köszönöm, hogy együttéreztél velem, és köszönöm a kedves szavaidat amikkel minden bejegyzésem után megörvendeztetsz!
      Bizony voltak napok amikor a Te és más kedves komizók bejegyzései okozták nekem az egyetlen örömet! :)
      Egyre inkább meggyőződésem, hogy rajtunk is múlik a boldogságunk. Akarni kell és tenni érte, sőt néha elég ha csak pozitívan nézzük a világot és igyekszünk a szomorú napokon örülni egy mosolynak azoktól akiket szeretünk, vagy egy dörgölődző cicafejnek, ha csak az marad nekünk meg az ablakban kopácsoló izgatott Tubi! :)
      Van akiknek még ennyi sem jut!:)
      puszi, Luna

      Törlés
  6. Szia Luna!
    Megleptél! Nem találom a szavakat!
    Egy valamire szeretnélek kérni: a következő hetekben tégy úgy ahogy a korosztályod. Koncentrálj az érettségire, a többi pedig majd megoldódik.
    Megvárom míg újra jelentkezel.
    Szorítok Neked!
    ma27

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Koncentrálok és újra csak koncentrálok! :)
      Azért megvallom egy picit aggódom ám!
      Persze nem lesz gond, de azért mégis..... örülök, hogy szorítasz nekem, az mindig jól jön! :)
      Ha kedden sikerül a matekom, megírok egy új részt örömömben! A szerdám szabad a töri érettségim már megvan!
      Köszönöm,hogy mindig írsz, sokat jelent nekem! :)
      puszi, Luna

      Törlés
  7. Szia Luna

    Már másodjára töröltem ki amit ide írtam. És most is úgy vagyok vele mit írhatnék, megdöbbentem. Az, hogy felálltál és kiálltál magadért nagyon jó, a családod és a barátod, barátaid mind melletted voltak és szeretnek.
    Mélységesen sajnálom az olyan embereket akik bántottak és bántani akartak főleg a tanáraidat akik felnőttek de a butaságok határtalan és emberségük a béka segge alatt van. Ahhoz még több erő kellett, hogy ezt így nyíltan vállald. Sosem tudni mi rejtőzik egy ember mögött
    Néha irigyellek a családod miatt, hogy ilyen összetartóak vagytok és ott állnak melletted. még a bajban is /Én jóval idősebb vagyok tőled (több mint tíz évvel) és mikor én terhes lettem 26 évesen az én anyám úgy tett, hogy biztos meg akarom tartani és nem sűrűn örült neki, (akkor már vőlegényem volt, dolgoztam és jó pár éve külön éltem tőlük)/
    Sajnálom ami veled történt és a fájdalmadat is megértem ha én vesztettem volna el a kisfiamat én nem biztos, hogy talpra tudtam volna állni Tudom nem vigasz, de lehet ennek így kellett történnie. Én rettegek mindig.
    Elfelejteni soha nem fogod, de ezzel együtt is lehetsz boldog. Annak nagyon örülök, hogy minden rendben veletek, sajnos mindig lesznek olyanok akik azért fognak irigyelni mert vele vagy, de ez egy átlag pasinál is megtörténhet.ne törődj vele mert ő téged választott és téged szeret.
    Szégyenlem magam mert nem tudom mikor írtam utoljára és ez csak a lustaságom, fáradságom számlájára írható Most ráadásul fárasztalak egy ilyen hosszú hozzászólással, ami nálam csoda.
    Mindig vártam a folytatást és őszintén megvallva nagyon sokszor felvidítottál nem a részekkel, hanem azzal, hogy betekintést adtál egy picit az életedbe és, hogy veled mindig történt valami volt ogy leestem a székről annyira nevettem és volt hogy elpityeredtem.
    Kicsit össze vissza írtam, de remélem átlátod a keszekuszaságom.
    Sok sikert az érettségihez
    Üdv
    Marabella

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Marabella!
      Ahogy olvasom a kedves soraid, mosolygok és elöntik a szemem a könnyek, mert hiszed vagy sem, a ballagásomon két ember is megkövetett, illetve bocsánatot kért tőlem a múlttért.....
      Annyira megdöbbentem, el se tudom mondani! Majd elmesélem a következő bejegyzésemnél, mit tagadjam érzek némi elégtételt. Ha ez gőgösség, vagy önteltség, hát azt is vállalom!
      Fura, hogy sokan írjátok, azt, hogy erő kell kiállni és felvállalni! Nem tudom, engem valamiért megnyugtat, hogy elmondom és ezzel igyekszem lezárni valamilyen szinten.
      A családom nagyon fontos, nem csak nekem, hanem mindannyiunknak. Anyu mindig azt mondja, lehetnek barátaid, barátnőid, jönnek és majd mennek is, csak egy örök és biztos, az anyád és a testvéreid. Bármi is történik, mi összetartozunk, születésünktől a halálunkig!
      A nagyszüleim voltak csodálatos emberek, ők nevelték anyut ilyennek, mert hát anyu az aki összetartja a mi családunkat.
      És mindig azt mondja, hogy azt fogjuk visszakapni a saját gyerekünktől, ahogy a szüleinkkel bánunk!
      Azt hiszem igaza van! Mert látjuk a példát és nehéz tőle elvonatkoztatni, és ha az rossz, hatalmas erőfeszítéseket kell tennünk hogy változtatni tudjunk.
      Azt hiszem azok akik velünk élnek, - a barátnőim, Kakukk, - mind a jó utat igyekszenek választani, azt amit anyutól látnak.
      És úgy hiszem egy családban a legfontosabb a türelem és a tolerancia! (Most például miközben neked írnék, a sárga kandúrcicám felugrott az ölembe átölelte a nyakam a két mancsocskájával és bőszen dorombol a fülembe. Szeretetre vágyik)
      Én meg egy picit abbahagytam az írást és megszeretgélem őt!:) Csak egy percecske az egész, nem nagy ügy, és emlékszem, hogy akkor is ölelgetett, mikor a szobámban zokogtam egyedül, egy plüss jegesmackót ölelgetve....:)

      Irigyellek a kisfiadért! Persze csak jószándékú irigységgel!
      Én is rettegek! Folyton azon jár az agyam, nehogy újra baj történjen, ha egyszer megint megtörténik velem a csoda! Meg azon is, hogy sikerül-e jó édesanyának lennem....meg ilyenek!

      És még valamit! Minden egyes szónak és mondatnak őszintén nagyon örülök! Nekem ez egy visszajelzés, hogy nem vagyok egyedül, hogy olvastok és talán szeretitek az írásaimat, és azokon keresztül engem is!
      És ha valaki hosszabban ír, mindig nagyon izgatott leszek! Imádok hosszú kommenteket olvasni és megismerni álltala új embereket, életeket és sorsokat.
      Olyan sok félék vagyunk! És igazad van, "Sosem tudni mi rejtőzik egy ember mögött!"
      Szóval, örülnék ha máskor is írnál, és annak is ha ilyen hosszan!:) Engem is felvidítottál vele, és ígérem, majd igyekszem még sokszor én is vidámságot hozni a fejezeteimmel és a bejegyzéseimmel is!:)
      puszi, Luna

      Törlés
  8. szia Luna!
    tudtam részleteket a történetedből,amit néha megírtál nekünk, de ez így őszintén lesokkolt.
    nem értem, hogy miért kell egy ilyen idős lánynak ennyi szörnyűségen átmennie, de te rendesen állod a sarat úgy érzem még mindig meglátod az élet szép pillanatait más már rég összeroppant volna
    örülök, hogy a barátoddal rendeződtek a dolgok :) nem az irigykedők véleményével foglalkozz, hanem azokéval, akik tényleg Veled törődnek és melletted vannak a bajban is
    remélem valamennyire azért sikerül elengedni a kicsit, ha nem is fog soha sikerülni teljesen, de ne magadat emészd bárkivel megtörténik, hogy abban a pillanatban nem méri a tettei súlyát
    én soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy inkább elutaztam, mint elbúcsúztam a nagypapámtól és bármikor rágondolok emésztem magam, hogy hiába várt rám én Elkéstem :(
    azért az hatalmas lépés, hogy így kinyíltál nekünk és remélem segített egy kicsit neked is :)
    remélem azért annyi örömöt is tartogat számodra a sors, mint amennyi bánat ért már
    puszi:Aniw

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Tudom mit érzel! Én is folyton azon rágódok....mi lett volna ha....
      De nincs ha, és meg kell tanulnunk ezzel is együtt élni, mint oly sok minden mással.
      És tudod mit? Ha azon rágódsz, ha leírtad nekem, hogy elkéstél és nem tudtál elbúcsúzni a nagyapádtól, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy Te is jó ember vagy! Ha nemtörődöm, érzéketlen lennél, nem érdekelne a múlt!

      És nem vagyok én olyan erős! Én is összeroppantam párszor, csak vissza akartam jönni, és tudtam kezelni a dolgokat. Azért mert voltak akikért érdemes volt visszajönni, és voltak akik segítettek benne, néha erőszakosan, néha kedvesen, de ott voltak! És ez a legfontosabb!
      Meg kell tanulnunk nyitni az emberek felé, és akkor nem maradunk egyedül.....azt hiszem!
      Tudod, most egy kicsit bajban vagyok, nagyon érdekes dolog történik velem!
      Annyira leakartam zárni a múltat, a fájdalmat és a szomorúságot, hogy most ülök a gép előtt, próbálnám írni a következő fejezetet és nem tudom! Egyszerűen a tudatalattim nem engedi, hogy beleéljem magam a fájdalomba, ami egy szeretett ember elvesztése után marad bennünk. Bármennyire akarom, nem megy! Ideges leszek és fel kell állnom a gép elől....szóval fura dolog ez a lezárás meg elteszem a szívem egy rejtekébe dolog. Néha vissza üt, ha az embernek egy pszichológus a legjobb barátja!
      Még soha nem volt ilyen nehéz írnom mint most! Egyszerűen nem megy, a tudatom nem engedi, hogy elszomorodjak, mert holnap nagyon egybe kell legyek!
      Na, ennyit az analízisről!:)
      Köszönöm, hogy írtál! Várom máskor is!:)
      puszi, Luna

      Törlés