59. rész - Halál kopogtat az ajtón, félelem nélkül nyitom ki...

Kriszti….

Nem néz rám! Furcsa de valami rossz érzés összeszorítja a szívem. Szeretném, ha intene, szeretném, ha magammal vihetném a mosolyát. Ehelyett ott áll karba font kézzel akár isten bosszúálló hisztis angyala.

Zavartan felintek neki, de semmi. Nem viszonozza a félénk integetésemet. Szégyellősen a taxisra pillantok, de az jó érzékkel a kocsin nem létező apró foltot takarítgatja és semmit se vesz észre a kínos jelenetből.

Hát sajnálom…, sóhajtozok, és lehajolok, hogy Kimi helyett egy simogatással elbúcsúzzam az izgalomtól túlhevült senor Sangriától, és az imént egy homlok puszit elnyert Ajaxtól.

A kutya boldog farkcsóválással hálálja meg a simogatást, míg a kandúr utoljára még a lábamhoz törleszkedik.

A taxis türelmesen várakozik míg elköszönök a házi kedvencektől, nyilván hozzá van szokva ezen a környéken a fura utasokhoz. Gazdagéknak mindig van valami különleges szeszélye vagy kívánsága, emlékszem még kutyasétáltató koromból. Néha égnek állt a hajam, ha láttam, hogy nyalják falják házi kedvencüket és tömik édességgel akár egy gyereket.

Az is volt sok helyen, gyerekpótló!

Nem nézek fel többet. Ha te ilyen vagy akkor én is. Beülök és hagyom, hogy a taxis rám csukja az ajtót. Óvatosan magam mellé teszem a táskám, nehogy kiboruljon Endre atya meglepetés csemegéje. Talán most nem számít rá, hiszen tudja, milyen sokat szenvedtem a terhességem első felében. De most már minden rendben, simogatom meg titkon a nyugodtan szendergő kishölgyet a pocakomban. Ugye, kicsi Marie, már nem gonoszkodsz és nem kínozod a te aggodalmaskodó anyukádat.

Nagyot sóhajtok, vagy inkább szusszanok ahogy Kimi szokta. Lassan mindent eltanulok tőle. A vizsgámon egy pillanatra bennem rekedt a szó, mikor azt vettem észre, hogy úgy szívom be mélyen a levegőt a fogaim közt, ahogy ő szokta.

Hát remélem az illetlen altestvakarózást, és egyéb dolgokat nem sajátítjuk el aputól picim. 
Újabban erre is rákaptam. Magamban beszélek Marie-val. Hosszú monológokra vagyok némán is képes, csak közben pofákat vágok, hol vigyorgok hol grimaszolok vagy éppen kimeresztem a szemeim. Ha valaki figyelne, készíthetne rólam egy esettanulmányt enyhe skizofrénesetek címmel.

Nem számít, csak az, hogy te rendben legyél, simogatom meg újra. És ne érzed ott bent magad egyedül, meg ne unatkozzál, mert akkor megint engem fogsz kínozni. Helyette inkább figyelj anyu szavára, meg apu simizésére, mert apu nem ilyen ám, te is tudod, csak most nagyon dühös, de persze miattunk. Félt minket, és nem érti meg, hogy anyu képes önállóan felszállni egy kényelmes vonatra és meglátogatni Endre atyát.

Április 20.-van!

Endre atya ma 50 éves, egyszerűen nem hagyhattuk ki ezt a napot. Muszáj ott lennem, mikor az apácák eléneklik neki a szent köszöntést, látnom kell, hogy örül majd a nagy tortának, amit az egyházgyülekezet készíttet a számára szeretetük jeléül. A ministránsfiúk apró ajándékaira, amit oly szeretettel készítenek már hetek óta titkon, és persze alig várom, hogy megöleljem és lássam a lehunyt szemű mosolyát, melyet mindig elővesz, ha beleszimatol egy igazi, általam készített magyar ételbe.

Felrezzenek, ahogy kinyitja a taxis az ajtót. Úgy elgondolkodtam, hogy észre se vettem és már meg is érkeztünk az állomásra.

Pénz után nyúlnék, de leint. Számlája van az úrnak, majd hó végén kiküldik egyben. Rendben, mosolygok, közben meg azon jár az agyam, ugyan ki utazik még taxival? Kimi biztosan nem, én se sokat….akkor?

Talán a többi alkalmazottja. A szóvivő, menedzser meg a PR-os, gondolom. Talán Pauláék ha jönnek….

Végül is mindegy!

Kedvesen intek a bólintva elköszönő sofőrnek és indulok a rózsaszín virágfürtökben pompázó japán cseresznyefák között. Itt a tavasz végre, visszavonhatatlanul.

Már alig várom, hogy jöjjön a nyár, pedig ez a kedvenc évszakom, de az idei nyár különleges lesz, hiszen vele együtt te is érkezel picikém.

Kényelmesen besétálok, és jegyet váltok. A nap csak úgy ragyog, és szikrázva szórja a világra a sugarait. Elégedett mosollyal hunyom le a szemem, és a nap felé tartom az arcom. Olyan jó a melengető sugarak cirógatása. Szinte új élettel töltik meg a bőröm.

Régen ilyenkor már látszódott rajtam a nap, mostanában már városi színem van, ahogy a falumban mondogatták a fehérbőrűekre. Már javában dolgoztunk a szőlőben és ültettünk. Például krumplit, amit fiatal koromban mindig lelkesen kilépkedtem, hiszen a nagyi úgy tanította, hogy a krumplit Krisztikém egy lépéshosszba kell vetni. Lépsz egyet, és bedobsz egy gumót a cipőd mögé, aztán az orra elé is, és megint lépsz egyet.

Szerettem kilépkedni a krumplit és ilyenkor el se fáradtam annyira, mert a nagy igyekezetben nem vettem észre, hogy múlik az idő.

Most meg itt kényeskedek. Hol elájulok, hol hányok, akár egy úrinő. Bezzeg otthon nálunk a terhes nők is kint kapáltak a határban. És soha nem is volt gond egyikkel sem. Mindnek gyönyörű, egészséges kis vasgyúró gyereke született. Bele se gondolok, mi lenne most velem a frissen permetezett szőlőlevelek közt egy horolóval.

-    Elnézést kisasszony… - kellemes férfihang szakítja meg a lehunyt szemű napfürdőzős visszaemlékezésemet.

Zavarodottan pislogok mert eleinte semmit se látok belőle, mivel az előbb nagy ostobán belebámultam a napba. Végül előtűnik egy határozottan jóképű barna férfi, aki türelmesen várja, hogy végre észrevegyem.

-    Igen? – mosolygok barátságosan.

-    Meg tudna erősíteni abban, hogy ez a vonat átmegy Pfäffikonon?

-    Igen, én éppen oda tartok.

-    Köszönöm kisasszony. – bólint mosolyogva és tovább lép.

Nahát, meg kellett volna kérdeznem, hogy talán ő is Pfäffikonba jön?

Eh, itt nem faggatózhatsz Kriszti. Most nem a faludban vagy, ezek az emberek nem veszik jónéven a kedvességet. Inkább tolakodásnak tartják. Semmi közöd hozzá hova utazik.

Nahát!

Újra rajtam a csodálkozás pillanata.

A férfi, aki az előbb megszólított, komótosan odasétál egy tolókocsiban ücsörgő fiatal lányhoz. Ahogy jobban megnézem, teljesen elképedek milyen nagy köztünk a hasonlóság. A haja színe, a vonásai, hihetetlen!

Így messziről azt mondanám akár én is lehetnék, csak persze ő szegény egy kocsiban ül és nem tud sétálni. Valami pelerinszerű kabátba van burkolózva, így nem láthatom az alakját, de hát az én kis akós hordó alkatomhoz képest biztosan karcsú.

Indulok a vonat kinyíló duplaszárnyas ajtaja felé, amin kényelmesen befér még a tolókocsi is.

Ugye milyen feleslegesen aggódott meg hisztizett az apu? Még mozgássérültek is utaznak a vonaton, mi meg teljesen jól vagyunk, csak egy kis túlsúlyt cipelünk. Jaj, ne rugdossál, te leányzó! Nem rád gondoltam túlsúlyként, hanem anyu megnövekedett térfogatú hátsójára. Ez nem a te hibád, sokkal inkább annak a több tucat muffinnak amit a te falánk anyukád magába tömköd. Pár nap és itt a húsvét, és meglátogat minket a te nagyid is. Na akkor még picit csipegetünk a sok finomságból, reméljük, megint hoz pirakkát, de aztán nagyon szigorúan oda figyelünk, mert a végén még nem fogunk tetszeni apunak.

Szeretem ezeket a fülkés vonatokat. Ha sikerül egy üresre szert tennem, akkor nagyon kényelmesen lehet utazni.

Na látod, kicsi Marie! Anyu milyen ügyes volt, itt is van a mi külön szobánk, itt fogunk az atyáig pihizni.

Lepakolom és kitámasztom a táskát, a drága kincsként őrzött halászlével. Aztán fogok egy újságot az asztalkán hagyottak közül, és leterítem a szembe székre, majd kényelmesen elhelyezkedem, és felpakolom a lábam.

Végigcirógatok a mozgolódó Marie-n.

-    Mi a baj? Talán szomjas vagy? – faggatom halkan, és vágyakozva pillantok a táskámban kuksoló ásványvízre.

Miután alaposan, meghúztam előveszem az útra hozott könyvemet, mely egy remek útmutatás a Rododendronok termesztéséről, de mielőtt még elmélyednék benne, gondolataim újra csak visszaszállnak Kimire.

Nem lehetünk így egész nap. Nem haragudhatunk egymásra. Igaz, hogy ő volt a szívtelen, de hát megszokhattam már.

Sóhajtozva bepötyögök egy SMS-t és elküldöm neki.

„Drága szépséges jégcsapom! Nagyon gonosz voltál, amiért duzzogtál, és úgy engedtél el minket, hogy még csak nem is integettél! J

Haragszunk rád! Marie is! L

Ezt este majd kénytelen leszel nekünk jóvátenni! J

És hiányzol, mert szeretünk! J

Marie is! J

Csók, Kisu”

Most már sokkal jobban érzem magam, dőlők hátra elégedetten. Legalább tudatom vele, hogy nem haragszom. Így biztosan ő is nyugodtabban megy arra a nagyon fontos tárgyalásra, ami nem várhatott, ami fontosabb volt, mint Endre atya születésnapja.

Kíváncsi vagyok vajon elmondja-e mit intézett.

-    Aha! Látod Marie? Már hív is az apu! Nem tud ám ő sokáig haragudni, csak olyan hirtelen. Felkapja a vizet, és óbégat, mint egy dühös liba, meg még horkant is meg szuszog, mint egy felajzott bika. Aztán lenyugszik, és már jön is a hízelgés. Persze duzzoghatnánk, de mi értelme lenne, mikor annyira szeretem. – veszem fel mosolyogva a mobilt.

-    Kicsim…Kisu….te is nagyon hiányzol, ne haragudj! – hadarja egy szuszra. „Na ugye…!’”

-    Nem haragszom, mert tudom milyen vagy! – morcogok és Marie-t simogatom. „Látod? Hát nem megmondtam?”

-    Marie sem? – faggat és a hangján hallom, hogy mosolyog.

-    Ő nem is haragudhat rád! Ne kritizálja az édesapját! Tudja az a gyerek hol a helye! „Bocsáss meg picim, simogatom titokban, tudod milyenek a férfiak! Apunak kell egy kis tömjénezés, hogy érezze mennyire fontos és nélkülözhetetlen nekünk.”

Tudom, hogy érzi, csak még nem tud válaszolni, egy kis ideig néma marad a telefon is. Idáig hallom, ahogy mélyen beszívja a levegőt, és tudom, hogy ilyenkor eszeveszetten kergetik egymást a gondolatok a fejében.

A fülkeajtómra pillantok, mert árnyék vetődik kintről a lábamra. Megint a férfival nézek össze. Illedelmesen bemosolyog, és lassan tolja tovább a tolókocsit, amiben a lány éppen telefonál, és csak bepillant beszélgetés közben.

Kimi még mindig hallgat, a végén még utánunk jön, nem akarom, hogy butaságot csináljon, inkább gyorsan megszólalok.

-    És képzeld csak, nem történt velem semmi….ja, igen…mikor felszálltam egy férfi megkérdezte tőlem, hogy ez a vonat megy Pfäffikonba? Rögtön gyanús is lett, hogy biztosan megtetszett neki a karcsú alakom, vagy rabul ejtette a belső kisugárzásom, és most így akar a közelembe férkőzni, de sajnos ki kellett ábrándulnom, mert később láttam fent a vonaton, és egy csinos fiatal lányt tolt tolókocsiban. És nem hiszed el, de az a lány teljesen úgy nézett ki, mint én! Lehet, hogy mégis csak az esete vagyok? – incselkedek vele.

-    Eh, letépjem a kezét? – faggat szerelmes civódással.

-    Kell az még neki! – nevetek. – Szóval minden rendben, egyedül ücsörgök egy fülkében, és suttyomban feltettem a lábaim a szembe székre, persze egy újságra. Az idő kellemes, és ha letettük elmélyedek a „Rododendronok helyes termesztése” című örökbecsű műben.

-    Fel ne izgasd Marie-t vele! – hallom a vidám hangját. – Nem való ilyen erkölcstelen mű egy kislánynak.

-    Hehe…látom, már rendben vagy!

-    Igen, ha hallom a hangod! – sóhajt.

-    Nekem is hiányzol Kimi… - szuszogok hozzá hasonlóan, és a testemet hirtelen elönti a vágy, az ölelő erős karjai után.

-    Várj egy pillanatot, keresnek…akivel megbeszélésem lesz, csak egy perc kicsim. – zökkent ki az ölelő karja utáni sóvárgásból és kitesz várakozóra.

El se veszem a fülemtől a mobilt, mert tudom, amilyen gyorsan csak lehet visszajön, hogy fojtassuk a beszélgetésünket. Az iménti duzzogásának nyoma sincs már. Hiába ő már csak ilyen. Vagy elfogadom ezt, vagy nem leszek képes vele élni. De én elfogadom, mert szeretem őt, mindennél és mindenkinél jobban.

Nem baj, ha néha puffog meg duzzog. Lehetne ennél sokkal nagyobb hibája is, de ő csak egy picit hirtelen. Gyorsan megsértődik, és ilyenkor hangosan mond véleményt, aztán pár perc múlva már el is felejtette, és jön, hogy átöleljen az izmos karjaival, és onnantól kezdve már nem számít, nincs értelme az iménti férfias hisztin agyalni, sokkal inkább ölelni és hagyni, hogy elringasson a boldogság tengerén és élvezni, ahogy szeret….

Már-már szexuális töltetű gondolataimat a kupé ajtajának megmozdulása szakítja félbe.

Felpillantok, és ugyan csak elámulok. A csodálkozásra több okom is van. Először is, hogy ott áll az imént emlegetett férfi, és mosolyogva érdeklődik, lenne-e itt számukra hely.

Zavartan pakolom le a lábaimat, de ő szabadkozva nyugtatgat, hogy hagyjam nyugodtan, nem akarnak kényelmetlenséget nekem, hiszen látja, hogy akár csak az ő kedvese, én is állapotos vagyok.

És igen, ekkor ér a második meglepetés, ahogy a tolókocsiban ülő, és az arcomat fixírozó lányra pillantok.

Már szinte bizarr a kettőnk közti hasonlóság. A haja tökéletes mása az enyémnek, ahogy a szeme, és domborodó pocakja, akár Marie-t is rejthetné.

Furcsa érzés kerít hatalmásba, megnyugvásként megsimogatom Marie-t, aki azonnal megérzi, hogy valami megváltozott bennem, mert az apjával való beszélgetés alatt folyamatosan ficergett, de most hirtelen abbamaradt az iménti kellemes motoszkálása, mintha ijedten meglapulna odabent, mintha rosszat sejtene. A tenyerem melegével igyekszem megnyugtatni.

Valahogy nem tudom elszakítani a lányról a tekintetem. Olyan mintha saját magamat bámulnám és ez elég bizarr.

Megpróbálok mosolyogni, hogy oldjam a feszültségemet, és ne legyen már olyan ostoba ez az egész helyzet. Lehet, hogy nekik fel sem tűnik ez a nagyfokú hasonlóság, és azt hiszik, azért bámulom és idegenkedek tőle, mert nem tartom teljes embernek a tolókocsija miatt.

Nem viszonozza a mosolyom, inkább csak bámul rám, úgy mintha nagyon erősen koncentrálna, mintha igyekezne minden mozdulatomat, gesztusomat, ellesni, és a tudatába vésni.

Bolond vagyok, szerintem csak ő is meglepődött.

A férfi viszont cseppet sem. Ahogy ajtón belülre tolta a kocsit, mindjárt fordul is meg, és ránk csukja.

-    Elnézést kérünk, hogy így betörtünk, de sokan nem veszik jónéven, ha a kocsival kell szembenézniük és kellemetlen nekik egy nyomorék fiatal lány látványa. Pedig amint látja a kedvesem is gyermeket vár. Nem zavarjuk önt?

-    Egy cseppet sem….mindjárt csinálok helyet, hogy a hölgy mellé tudjon ülni.

-    Igazán nagyon kedves! Nem gond önnek, ha elhúzom a függönyt? Kiültetném a párom magam mellé, és nem szereti, ha megbámulják az emberek.

-    Tegyen, ahogy kényelmes…

Felállok, és a kincset érő halászlét rejtő táskát leemelem az ülésről, hátha esetleg oda szeretnének ülni és leteszem magam mellé, az ablak alá a földre.

Ahogy felegyenesedve megfordulok egy újabb meglepetés vár rám.

Szembe találom magam a béna lánnyal.

Szorosan áll előttem, a pocakjaink szinte összeérnek, és ez valami kellemetlen ellenérzést vált ki belőlem. Hátralépnék, de ott a kis asztalka, rajta a könyvemmel. Annyira meg vagyok zavarodva, hogy csak most tudatosul bennem, hogy a nyomoréknak hitt nő itt áll előttem, gonosz tekintettel mustrálgat, szeme össze-vissza ugrál rajtam, mintha mindent alaposan meg akarna jegyezni.

Mielőtt meglepetésemnek hangot adhatnék, a sötét hajú férfi elém ugrik, és valamit rám fog. Megijedni sincs időm, hirtelen szörnyű fájdalom járja át a testem. Minden egyes izmom görcsbe rándul. Akaratlanul kapok mindkét kezemmel a hasamhoz, hogy védelmezzem.

Kimi…Marie…ők ketten az utolsó gondolatok az agyamban, mielőtt minden beleveszne a sötétségbe.

Egy pillanatra még újra magam előtt látom. Olyan tökéletesen mintha itt állna mellettem, de nincs itt, nem tud segíteni…

Pedig látom a világos szemeit, amik mindig mást mutatnak. Ha kint nézem a napfényben világoskékek akár a nyári égbolt. Ha a szoba félhomályában, akkor zöldes árnyalatú, és ha éjjel néz rám, szürke vegyül a zöldbe, és még élesebben látszik az, az apró, tökéletes barna pötty a bal szemében.

Szőke szempilláit, amik árnyékot vetnek az arcára, a lámpafénynél vékony, tökéletes vonalú ajkait, amiket ha csábos akart lenni, halványan mosolyogva elhúzott, és a szemeivel is oldalra nézett, mert tudta, olyankor ellenállhatatlan. Vastag nyakát, amit még három tenyérrel se értem át, és sokat nevettünk miatta, mert ha megfeszítette, képtelen voltam megszorongatni. A kezét, amivel olyan puhán simogatta Marie-t. Bár a körmeit csúnyán rágta, volt, hogy szinte a körömházig mart a foga a húsába, de az ujjai gyönyörűek voltak, akár egy zongoristáé. Kecses, vékony ujjak, törékeny kéz, mely finom munkára volt hivatva, furcsa kontrasztban a csuklóból folytatódó inas, izmos karjával.

Távolból hallom a hangját, ami halk szavú, rekedtes, sokszor szinte karcolta, borzongatta a bőrömet, és libabőrös lett mindenem, a melleim pedig ágaskodtak a vágytól, amit a hangjával, és a szavaival gerjesztett bennem. Hosszú lélegzet nélküli mondatait, miközben helyette kapkodva lélegzem, aztán a hangosan beszívott levegőt a fogai közt, és újra lágyan suttogó szerelmes szavait, a nevem, miközben forró ajka a számhoz ér…

Kimi többé már soha…soha nem hallom, hogy rekedten súgod, minä rakastan sinua….

Homály…imbolygó lények körülöttem…talán emberek…

Nyelni szeretnék, de nem vagyok rá képes, mert egy cső van ledugva a torkomon ami megakadályoz ebben. Szeretném felemelni a kezem és jelezni, hogy jöjjön valaki és nyugtasson meg. 
Képtelen vagyok rá. Mindenre! Nem tudok megmozdulni!

Mondják el mi történik, mi van velem, hol vagyok?

Mintha kocsiban ülnék…talán mellette? Érzem a suhanó levegőt az arcomon, de nem látok, csak a tudatom érzékel….és nem ülök, fekszem. Miért nem tudok mozdulni? Mert valaki rajtam ül! Talán ő…

- Fiatal 25 év körülő nő többszörös fractura cranii trauma, (többszörös koponyatörés) nem zárható ki az agykárosodás. Fibrillált, kétszer revivificationáltuk, (újraélesztés), nem képes az önálló légzésre. Intubáltuk, sóoldatot és infúziót kapott.

Egy pillanatra kivilágosodik minden. Tisztán hallom a hangokat, érzem, hogy a mellemen ül egy férfi, és végig tolnak egy hosszú folyosón a fény felé.

Talán már halott vagyok, csak még nem tudok róla…

Nem, sokkal valószínűbb hogy álmodok vagy hallucinálok, mert egy pillanatra, egy semmivel össze nem téveszthető illat csapja meg az orromat.

Olyan jó, ellazulok megnyugszom tőle. Valamiért ettől az illattól azt érzem, nem kell félnem, mert ha ő itt van, nekem nem lehet bajom. Ő majd megvéd, megóv mindentől, ahogy ígérte!

Az ő illata…de kié is?

Hogy kerülne ide egy kórház folyosójára? És hogy kerülök ide én?

Mi történt? Mi van velem? És mi van a kicsikémmel?

- A roncsok közé szorult, mire hozzá jutottunk már beindult a szülés, művi befejezés kell in medio feminum darabok. (bent maradt placenta) A hasa is erős ütést kapott. Mortem in utero, (méhen belüli elhalás) semmit se tehettem, erősen kivérzett sokkos állapotban volt.

Foetu mortua puella! (Halott lány magzat)

A másik ágyon szülnek.

- Az anya halott, tartsátok életben addig amíg elvégezzük a császárt.

Nehézkesen próbálom a fejem oldalra fordítani de képtelen vagyok rá. Mindössze a szemem sikerül. Mellettem egy ágy…édes istenem egy szülőágy! Akkor most szülni fogok? És az a nő? Már láttam valahol…mintha csak én lennék…mintha ott azon a vértől iszamós ágyon is én feküdnék, csak éppen az arcomat veszítettem el. 
De én vagyok, az én ruhám, az én gyűrűm látom a nő kezén, az én kicsikémet veszik most ki a méhéből. Látom, ahogy a szülésznő elrohan vele mellettem. Olyan csöpp, szinte hihetetlen, hogy egy ekkora csecsemő képes az életre. Vékony kis vézna kezével, mintha felém intene. 
Igen…itt vagyok! 
Miért nem adják a karomba legalább egy pillanatra? Hogy lehetnek ennyire szívtelenek?

Ne vigyék el kérem…ő az enyém! Én vagyok az anyukád…vagy nem?

Ki vagyok én? Hol vagyok…miért lángol az egész testem őrült fájdalomban, miért kötözik fel a lábaimat a szülőágyon, miért köt be még egy infúziót az orvos a karomba?

Nincsenek válaszok, mert a szoba egyre erősebben imbolyog és egyre nagyobb a világosság. A fény lassan átveszi a hatalmat, és mindent elborít, megsüketít és megvakít….

Újra érzékelek hangokat, valahonnan a távolból a fénnyel együtt.

Messziről hallom, visszhangos az egész.

- Tegyétek a másik listára! A neve Sara, többet nem tudunk róla, csak ennyit, meg azt, hogy angol. Mikor egy pillanatra magához tért, angolul motyogott valamit.
Angol újság, meg egy angol étterem prospektusa volt a zsebében. Angol zárjegyű cigi meg egy Big Bent ábrázoló öngyújtó volt nála, és a ruháiban is angol a címke. Mást nem találtunk nála.

Egy angol turistacsoport utazott a vonaton.  Voltak velük magánszemélyek is. Nincs lista róluk. Egyénileg lehetett utazni, csak a találkozó volt megbeszélve. Már felvettük az angol konzulátussal a kapcsolatot. Viszik Angliába, ahogy stabilizáltuk az állapotát…

Fényesség…nyugalom…csend és béke…

Már nem fáj semmi….jó így…minden rendben van….

                                      *  *  *

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy csak most tettem ki a részt, de egyszerűen nem sikerült előbb. Most se otthon vagyok, de megpróbálom kitenni. A gmailom például valamiért nem sikerül megnyitnom, de remélem ezt azért eltudjátok olvasni.
Nézzétek, az van, hogy szerdán még hozok egy részt, ami sok választ, de kérdést is kínál, aztán kiveszek pár napot. 
Szükségem van egy kis pihenőre, el kell mennem, vagyis ki kell kapcsolnom, mert nagyon nem vagyok jól. Nem testileg,hanem lelkileg, egyszerűen annyira összejöttek a dolgok, hogy muszáj kicsit pihennem. 
Vagyis kell pár nap, amikor nem törődöm semmivel és senkivel, csak magammal.
Annyi minden történt az utobbi napokban velem és körülöttem, hogy ki kell engednem a gőzt vagy bedilizek. (És ezt egy pszichológus állítja:()
Egy hét elég lesz, csak túl kell élnem a húsvétot, aztán minden megy majd tovább.
Ne haragudjatok, de szükségem van pihenésre, hogy egy új fejezet kezdődhessen az életemben.
Jó olvasást, szerdán még jövök.
puszi, Luna