90. rész - A nő a világ legerősebb teremtménye....

Sara…

Teljesen kivagyok! Nem pont így képzeltem az utolsó napomat, de hát ember tervez, Isten végez, ugye!

Tegnap alaposan elfáradtam testileg-lelkileg, ennek következményeként reggel totálisan elaludtam! Még sosem fordult velem ilyen elő, erre tessék pont most az utolsó napomon!

És egyik balszerencse követte a másikat, úgy tűnik este égve felejtettem a világítást szegény Nonón, de a fáradtságtól nem vettem észre. Így reggel mikor beleestem, hogy padlógázzal berobogjak a kávézóba, és méltóképpen helytálljak Walter folyamatos piszkálódásainak az utolsó napomon, Nonó megmakacsolta magát szegényke, és csak egy vérszegény nyöszörgés hagyta el a motorházát, aztán elszenderült.

Mit tehettem volna? Rohanás vissza, közben beszóltam Beckynek, hogy ne aggódjon, megyek ám, ki nem hagynám, hogy elköszönjek tőle, csak akadályoztatva vagyok.

A fenti vonalas telefon memóriájába el van tárolva a taxi társaság telefonszáma, mert már Bradley, Adriann és legutóbb Becky is taxival ment haza miután ittunk párat az együtt töltött szép hónapokra.

Mindezt tetéztem azzal, hogy rohantamban letettem a mobilom, amit aztán otthon is felejtettem. Most úgy érzem magam, mintha hiányozna egy részem, pont most, mikor vártam néhány hívásra.

Tegnap sűrű napom volt, alaposan megrángattam a lelkemet. Nem sokkal azután hogy hazaértem, Adriann érkezett meg. Készítettem pár szendvicset, és míg jóízűen nyammogtunk, részletesen beszámoltatott a központban történtekről.

A célegyenesben vagyunk Sara, biztatgatott állandóan, mert úgy hiszem, látszódott rajtam az elfogódottság.

Hirtelen rádöbbentem, hogy milyen merész kalandra is vállalkozom azzal, hogy a Red Bullhoz csatlakozom. Nem csak az állandó utazás lesz merész tett, hanem, hogy egy ilyen népes csapattal fogom élni a napjaimat, gyakorlatilag hetekig össze leszünk zárva, és ha valakivel nem sikerül jó kapcsolatot kialakítanom, azt nagyon meg fogja sínyleni a lelkem. Eddig nagyon magabiztosnak hittem magam, de most a célegyenesben, ahogy Adriann mondta, egy kicsit elbizonytalanodtam.

Aztán próbált rábeszélni, hogy menjek vele az aukcióra. Na ettől még idegesebb lettem. Még mit nem! Más se hiányzik nekem, mint valaki ott felismerjen a képeimen. Szó se lehet róla!

Ekkor kapott egy telefont, és szabadkozva elrohant. Nem tudom, kinek kellett ilyen hirtelen, de kicsit nehezteltem arra az ismeretlenre, aki elragadta mellőlem, mikor annyira szükségem lett volna egy kis lelki vigaszra és támogatásra.

Ám alig távozott Adriann, nagy sietve, máris újabb vendéget kaptam Bradley személyében.

Egy fantasztikus, saját kezűleg alkotott mókuslakkal érkezett, és akkor aztán végképp összeroppant a maradék tartásom is. Hirtelen rádöbbentem, hogy itt a búcsú, és többé nem érdekelt, hogy Bradley mosolyogva figyeli, ahogy sírdogálva ölelgetem, a megszeppent mókusfit, aki szegény ment volna rohangászni, riadtan füttyögött az ölelő karjaim közt, és lendületesen mosogatta az arcocskáját, a könnyes csókjaim után.

Tudom, hogy jó lesz neki szabadon, hiszen oda született, nem egy első emeleti lakásba, ahol folyton lever valamit, vagy belegabalyodik a szárító zsinórjába. Puha mohával bélelt odúban, lombpárnán kell aludjon, nem egy rácsos kalitkában.

Így hát betettük az én kis Rustykámat a lakásába, és kivittük az én kicsi drága Saramhoz a temetőbe.

Mit is mondhatnék a következő órákról? Ott voltam a kislányom sírja mellett, akit soha egyetlen pillanatra sem tarthattam a karjaimban, akire még csak nem is emlékszem, egy ultrahangos képen sem láthattam soha. És most ott a sírja mellett engedtem vissza a természetbe, az igazi közegébe az egyetlen élőlényt, akivel eddig megosztottam az otthonomat. Hát persze hogy sírtam!

Bradley igyekezett tapintatosan tevékenykedni körülöttem. Nyögdécselve megmászott egy jókora tölgyfát, aztán nagy serényen felszögelte, egy hármas ágelágazás jótékony takaró ölébe, a barátságos kis mókusodút, ami ezentúl, az én vöröském otthona lesz. Bőven elfér majd benne a télire begyűjtött eleségével együtt, és egyszer talán majd felfedez magának egy igazi mókusodút, valahol a környéken, és egy csinos mókuslányt is.

Tudom, hogy ez az élet rendje, tudom, hogy inkább boldognak kell lennem, hogy felgyógyult, nem sérült meg komolyabban és, hogy most sikerül visszajuttatni őt a természetbe. Tudom, tudom, de az elválás okozta fájdalmat nem tudom elfojtani magamban.

Most már megint csak egy árva mackó fog várni az ablakban, most már újra csak egy plüssállatkát ölelgethetek és vele beszélgethetek esténként. Nem lesz több füttyögés és kurkászás a hajamban, és nem ébredek többet hideg, nedves mókusorros puszira.

Alkonyodott mikor haza mentünk, és az utat végigszipogtam, akár egy kétségbeesett kisgyerek. Bradley nem volt hajlandó magamra hagyni. Felkísért és egy jókora pohár whiskyt belém erőltetett.

Annyira kétségbeesett arccal szorongattam a kiürült poharam, hogy egyszer csak felpattant, és sietve távozni készült. Riadt faggatózásomra közölte, hogy nem belőlem és a könnyeimből lett elege, hanem visszamegy a temetőbe, és megnézi, hogy boldogul a kis Robinson a szabadságával.

Tájékoztató telefonja után, miszerint Rusty lelkesen lobogó farokkal rohangászik, akár egy vérbeli mókusharcos, elfogadta a vesztegetési mogyorót, és boldogan füttyög, önkényesen benyakaltam még egy pohár whiskyt.

Éppen kezdtem volna elsüllyedni egy jó kis önsajnálkozásba, mikor érkezett Adriann telefonja, és közölte, hogy immár boldog, büszke tulajdonosan, majdnem minden Faraday képnek.

Vagyis látott meztelen! Nyilvánvaló, hogy erre is innom kellett egyet, méghozzá egy jókora pohárral.

Reggel aztán egy laza fejfájással és jókora késéssel ébredtem, mert a telefonom valami általam ismeretlen ok miatt lenémítottam és nem ébresztett.

Most itt állok, és lehajtott fejjel hallgatom Walter vélhetően utolsó prédikációját, és gunyoros megjegyzéseit, miszerint micsoda egy hálátlan kis kígyó is vagyok én, miután ő önzetlenül lehetőséget adott nekem az újrakezdésre, én álnokul faképnél hagyom és ráadásul, még pofátlanul elkések az utolsó napomon. Vegyem tudomásul, ez pontosan olyan nap, mint bármelyik eddigi. Azért vagyok itt, hogy dolgozzak!

Szó nélkül hallgatom, a szokásos megbánó arckifejezésemet felöltve, amit csak és kizárólag vele szemben alkalmazok. Ezzel próbálom elhitetni vele, hogy erősen kétséges az értelmi képességeimről kialakított, és zárójelentésben is leszögezett vélemény, miszerint normális vagyok!

Nem mondom el a véleményem, hogy szemét dolognak tartom, a rendkívül nagyvonalúan kiadott, összesen egy kivehető szabadnapomat, amiért keményen megküzdöttem, majd utána, még berángat egy utolsó 10 órás műszakra. Amit „teltházvan”-nal indokol.

Ezt is csak velem meri megtenni. Persze az én hibám, hónapokon át hálás szemmel fogadtam minden görénykedését, mert valóban hálás voltam azért, hogy munkát adott, és ezáltal elindulhattam a visszailleszkedésbe, amiről fogalmam se volt. Most viszont, ahogy figyelem a kidagadó ereket a vöröslő homlokán, a legszívesebben fejbe verném, a kávégép aljával.

Nem érdekel mikor, de amint végeztem, rohanok ki a temetőbe, hogy lássam miként boldogul szegény Rusty. Ha szomorú lesz, és úgy látom, hogy inkább jönne velem haza, akkor elhozom, történjen bármi, de nem hagyom magára.

A hisztis Walter, csak akkor függeszti fel az egzecíroztatásomat, mikor megpillantja az érkező Bradley-t. Mosolygó arca láttán szó nélkül sarkon fordul és elrobog.

-         Úgy látom, nem kedveli a mosolyodat! – fogadom a „szépszemű” mókusmentőt.

-         Majd csak túlteszem rajta valahogy magam. És neked mi a bajod velem?

-         Mi lenne? – meresztem rá mosolyogva a szemem.

-         Órák óta hívogatlak, üzenetet is írtam. Azt megértem, hogy nem veszed fel, látom nagyon elfoglalt vagy – céloz a látványra, ami fogadta belépéskor – de hogy vissza se hívsz…..Ez már pimaszság.

-         Ne haragudj, azt se tudom hol áll a fejem. Reggel elaludtam, aztán Nonó makacskodott. Felrohantam taxit hívni, közben meg valahol letettem a mobilom, és otthon maradt.

-         Mi baja a kocsidnak?

-         Szegény egész éjjel fent volt, rajta felejtettem a világítást, reggel meg úgy döntött alszik tovább, és nem indult. Nem tudom mi baja lehet szegénykének.

-         Lemerült az aksija.

-         Az nagy baj? – faggatom. Közben látom, hogy a nagyobb társaság, akik elfoglalták szinte az egész kávézót, és elégedetten nevetgéltek a formázott kávéknak, rendezi a számlát Beckynek, és lassan szedelődzködnek.

-         Nem, csak fel kell tölteni.

-         Hehe…és mivel töltsem fel?

-         Azzal a határtalan optimizmusoddal, amit tegnap kint felejtettél a temetőben. – poénkodik. - Hol a slusszkulcs?

-         Otthon….

-         Hát ez remek!

-         Miért kérded?

-         Elmentem volna, hogy működésbe hozzam, mert látom, neked nagy kihívás lenne. Veszek egy akkumulátortöltőt, mire végzel Nonó frissebb lesz, mint újkorában. Köszönöm, nagyon kedves – villant egy ellenállhatatlan mosolyt Becky felé, aki megérkezett a szokásos kávéjával, és hasonló világító mosollyal üdvözli a sármos pasit.

Napok óta ő készíti a kávékat, odaadóan figyel, és igyekszik, hogy egy kis gyakorlatra tegyen szert a díszítés terén. Alakokat nem tud formázni még, de fogpiszkálóval már ügyesen rajzolja a habot.

-         Odaadom a lakáskulcsom…valószínűleg, a szobaasztalon felejtettem a mobilommal együtt, mikor a másikon taxit hívtam.

-         Akkor, ha megbízol bennem, megyek és meggyógyítom Nonót, aztán bejövünk érted a telefonoddal együtt.

-         Miért ne bíznék? Amúgy sincs semmim…. –nevetek.

-         Jó hogy szólsz, akkor nem is keresgélek a koronaékszereid után.

-         Kölcsön adnád a telefonod Bradley? – grimaszolok kényszeredetten.

-         Persze.

-         Szeretném lehallgatni az üzenetrögzítőm otthon. Úgy tűnik más is keresett – sóhajtozom a számtalan Newey üzenet hallatán, amit felmondott a telefonomra, miután a mobilt ő is hiába hívogatta.

-         Csak még egyet – nézek bocsánatkérő szemmel.

-         Ha nem az USA-t hívod, akár kettőt is.

Newey….

-         Nahát Sara, már azt hittem pánikba estél és kivándoroltál az anyaországból valamelyik volt gyarmatra. – könnyebbülök meg a hangja hallatán. Már mindenfélére gondoltam.

-         Otthon felejtettem a mobilom. Az éjjel sokáig fent voltam, és alaposan elaludtam. Az én kicsi Rustykám nem ébresztett… - bicsaklik meg a hangja. - Most Bradley-éról hívlak. Lehallgattam az üzenetrögzítőm és hallottam, hogy kerestél.

-         Igen, mert szólni akartam, hogy sajnos most pár napig nem tudunk találkozni. Azonnal vissza kell utaznom, egy meghibásodott alkatrészt viszek magammal, és még be kell építeni a szabadedzések előtt.

-         Nem leszel itt, mikor kezdek? – kérdi elvékonyodott hangon.

-         Megpróbálok, de nem ígérhetem biztosra. Találkozhatnánk, ha hazaértem?

-         Persze addigra én is otthon leszek.

-         Miért, hova készülsz?

-         Elutazom Svájcba.

-         De minek Sara?

-         Szeretnék még egyszer beszélni az orvosokkal, mentősökkel és a tűzoltókkal, mielőtt beállok, és a nyakunkba vesszük a világot, vagyis kihajózunk a mi Red Bull hajónkkal a világba. Csak egy utolsó egyeztetés, ha esetleg valami még eszükbe jut, vagy kerestek….ki tudja.

-         Értem….akkor sok szerencsét. És nem olyan nagy baj az, ha nem nekem szolgálod fel az első kávét… - nevetek, hogy jobbkedvre derítsem.

-         Az italos hűtőket fogom töltögetni… - jegyzi meg csendesen.

-         De majd csinálsz mást is idővel – próbálom felrázni. – Mi a baj Sara?

-         Rusty… - suttogja.

-         He, hát örülj inkább, hogy visszaengedhetted a kis kópét a szabadba. Eddig is ott élt volna, ha nem vetődik be a kocsidba. Már azt hittem valami baj van.

-         Baj? Ha azt annak veszem, hogy reggel óta piszkálódik Walter, akkor van baj. Érzi, hogy itt az utolsó nap, és igyekszik kihasználni. Mindenért engem tesz felelőssé.

-         Fel a fejjel Sara.

-         Nem idegesít. Folyton arra gondolok, többet nem velem fogja a rekeszeket pakoltatni. Mennem kell Adriann, vendégek érkeztek. Vigyázz a sushival és a szakéval, nehogy visszatámadjon a nyers hal.

-         Koreában leszek, nem Japánban.

-         Ott nem isznak?

-         Sört és sojut, és ha a kettőt vegyítik kapunk egy ütős italt, amit bokdanjunak, dinamitnak neveznek, gondolom, nem kell elemeznem miért! És van még rizsbor, ami sűrű inkább a tejre hasonlít, nem túl guszta ital, de néhány pohár bokdaju után már mindegy.

-         Jó, akkor csínján a dinamittal, és ne egyél tücsköt meg bogarat. A végén még olyan maradsz!

-         Hehe, majd kereslek. Látom már jobban vagy! Ügyesen Sara, nehogy eltekereg Svájcban.

Határozottan úgy érzem, most nem kell a képeit felemlegetni. Talán ő is tudatosan kerülte a témát, még mindig nem dolgozta fel a lelke, hogy elkészítette azt az aktképet. Ha megtudná, hogy megszereztem ugyan, de el is veszítettem, biztosan kiborulna. Nem mertem bevallani neki. Ez a bolond Raikkönen lenyúlta és nem volt hajlandó visszaadni, hiába próbálkoztam később is, úgy harcolt érte és acsarkodott, akár egy veszett kutya. Ráadásul pont azt! Hiába ajánlottam fel csereként bármelyik másik alkotást, hajthatatlan maradt. Még hogy vonalvezetés….őrült finn, megeszem a sapkám, ha ilyenről eddig nem csak a versenypályákkal kapcsolatban hallott!

Sara….

Nyílik az ajtó, 3 jólöltözött nő lép be egymás után, hangosan nevetgélve.

Az újonnan érkezettekkel megjelenik a korholó tekintető Walter is. Nem akarok több feszültséget. Gyorsan Bradley kezébe nyomom a telefonját és a lakáskulcsomat, és egy halk vendégem voltállal útjára indítom.

-         Ha végeztem Nonóval kimegyek és megnézem Rustyt – súgja felém elmenőben.

Próbálom, bekönnyesedett szememet a mosolyom mögé rejteni, ahogy megállok a 3 nő asztalánál.

Az egyikük nagyon vékony és magas. Feltűnően csinos és ápolt, azonnal magára vonja a férfiak pillantását. Hosszú barna haja és napszemüvege, ugyan eltakarja az arca egy részét, de így is látni, hogy milyen szép. Öntudatos, határozott léptekkel megy az asztalhoz, még csak körül sem néz, megszokhatta már a rajongó tekinteteket. Jókedvűen társalog a többiekkel egészen addig, amíg össze nem akad a tekintetünk.

-         Mit hozhatok? – lépek eléjük kötelességtudóan.

Unottan felnéz és végigmér, aztán levegő után kap, és ijedtében elejti a telefonját. Úgy mered rám, mintha kísértetet látna.

Arca beteges fehér színt ölt, pedig látszik, hogy rendszeresen jár szoláriumba. A szemüvegéért kap, lerántja a szeméről, de a keze úgy remeg, hogy majdnem a telefonja, és a táskája után pottyantja.

-         Rosszul van? Talán egy pohár vizet? – próbálok szót érteni vele.

Tátott szájjal lihegve bámul. Lekapott szemüvege helyén megcsodálhatom egészen sötét barna szemeit. Igen, jól tippeltem nagyon szép nő.

-         Mit hozhatok? – ismétlem meg a kérdést.

-         Őőőő igen…nekem, egy mentes vizet és egy kávét – nyögi még mindig nagyon riadtan, de látszik rajta, hogy minden erejével igyekszik úrrá lenni a zavarán.

-         Azt hallottam itt olyan kis vidám kávékat lehet kapni – mosolyog rám egy alacsonyabb szőke. – Valami vicces kávét szeretnék…esetleg állatost?

-         Mindent megteszek. Azonnal hozom – mosolygok vissza, mert neki legalább őszinte a jókedve.

Finoman arrébb teszem Beckyt, és tömködni kezdem a kávégépet. Igaz, hogy ő van betanulás alatt, de valamiért úgy érzem, nekem kell elkészíteni azokat a kávékat, és ki kell tennem magamért.

-         Állatost akarsz? Akkor olyant kaptok! –dünnyögök jókedvűen.

Vajon mikor lesz majd megint olyan, hogy figurás kávét készítek egy csomó ember örömére, ha innen elmentem? Lehet, hogy soha….

-         Ismered azt a drága bukszát? – faggat Becky.

-         Nem! Miért?

-         Úgy bámul utánad, még levegőt se vesz!

-         Gondolod, hogy ismerhet? – kapom fel a fejem és majdnem elrontom a cicus mosolyát.

-         Lehet – ránt a vállán – kérdezd meg tőle. Három egyforma cicát csinálsz? – kérdi csalódottan.

-         Gondolkoztam egy zsiráfon, egy majmon, és egy vízilón, de talán magukra...

-         Jó a cica! – vágja rá. – Eredj, kérdezz rá ügyesen. Most is bámul….

Akkurátusan pakolgatom eléjük a mosolygós fehér cicás kávét, mellé a vizet. Miközben rendezgetem az üvegeket meg a poharakat, lopva a nőt nézem, aki még most se tudja levenni rólam a szemét.

-         A víz és a kávé – fordulok felé. - ….Elnézést, de nem tudom, nem észrevenni, mennyire meglepődött, ahogy megpillantott….Talán ismer valahonnan? – teszem fel a kérdést jó pár hónappal a kórház után, kitudja hányadszor reménykedve.

-         Öööö én…nem …vagyis egy pillanatig azt hittem egy régi barátnőm…de ő nem errefelé lakik. Csak kísértetiesen hasonlít. – nyel egy hatalmasat. – Önnek talán ismerős vagyok? Azért támadott így le? – kérdez vissza váratlanul.

A másik kettő elhallgat, és érdeklődve figyeli a beszélgetésünket. Már megbántam az egészet, most megint magyarázkodhatok.

-         Elnézést…nem akartam tolakodni….sajnos én senkit se ismerek fel – mosolygok bocsánatkérőn és szomorkásan egyszerre, nehogy balhézni kezdjen. Már csak az hiányozna még a mai utolsó napra. – Volt egy balesetem, és azóta nem ismerek fel senkit…amnéziás vagyok…még a nevemet se tudom. Azért kérdeztem,…hogy talán látott már…talán ön tudja, ki vagyok?

-         Nem…sajnálom, de nem ismerem önt – sóhajt egy nagyon. Már mosolyogni is képes – de nagyon szurkolok, hogy legyen elég ideje, megtalálni a memóriáját – fordul figyelme a kávé és a lányok felé.

-         Köszönöm – kullogok vissza motyogva.

Leteszem a tálcát a pultra, és akkurátusan törölgetni kezdem a márványlapot.

-         Na? – lép mellém Becky.

-         Nem...- csóválom a fejem bánatosan. – Nézz rá, Gucci táska meg cipő. Nyilván nem egy helyen vásárolunk, hogy is ismerhetne. És milyen finom illata volt…ez egy gazdag nő, én meg…. – vonok vállat.

-         Lehet, hogy te is az voltál azelőtt – löki meg a pulton fekvő karom vigyorogva.

-         Lehet… - mosolygok vissza.

-         Aztán, ha eszedbe jut majd, hol őrzöd a millióidat, nem megfeledkezni arról, ki tanított be, meg kinek a kötényébe törlöd a koszos kezed!

-         Emlékezni fogok – bólintok komolya – arany kötényt hozok….

-         Na azért! – lép a kávégéphez. – Fizetne az illatos virágod….

*  *  *

Sziasztok!

Vannak időszakok, mikor annyi minden forog az agyamban, hogy képtelen vagyok elmondani. Most pontosan így érzem magam. Annyi változás, öröm, bánat, fájdalom, boldogság, félelem, rettegés feszít belülről, hogy szinte megdermedek tőle. Ilyenkor általában halálra hajtom magam, mert amíg csinálok valamit addig nem gondolkodom, azon hogy mit tettem mit kell majd megtennem akár mi is történik velem utána. Nem gondolkodom, és nem beszélek. Félek! Folyton azon agyalok, vajon jót tettem? Nem lesz baj? Idecsődítettem a családom, a barátaim és mi lesz, ha rosszul sül el? Kiszakítottam őket a megszokott közegükből. Apám egy nagyon jómódú sikeres ügyvéd, a barátom felkapott pszichológus volt, most pedig itt vannak velem, és mindent újra kezdenek. És jönnek a többiek is, és én folyton azon pörgök, hogy mit tehetnék még értük? Már megvan a működési engedélyünk, apunak kész az irodája, a dokinak is. Még apróbb simítások vannak, de olyan dolgokkal szembesülünk itt ami otthon nem volt, mint a távolság. Kocsit kellett venni, ráadásul jó kocsit, mert egy menő ügyvéd meg egy pszichológus nem járhat akármivel, ugye!

Nekem van kocsim. Furcsálltam is, hogy a szülinapomra nem kaptam semmit. Vagyis azt hittem végre egyfele jár az agyunk, és ez a sok utazás, hogy lássak és örüljek, ez az ajándékom. Aztán kijöttünk ide, és a mélygarázsban ott állt a csoda, mögöttem meg egy somolygó pasi. Nem is tudtam mit mondani. Úgy hiszem, mindenkit kiborít kissé ez a költözés. Szerinte ilyen kocsi kell nekem, mert ebben nem eshet bajom. Olyan szép és hatalmas ez a hófehér autó, hogy beleülni is alig merek, ki is alig látok belőle, és a vezetés se egyszerű.

Egy öklömnyi csomó a gyomrom. Minden nap 4-kor kelek, de éjfélkor még fent vagyok. Nem tudok aludni, mert rengeteg dolgom van, folyton eszembe jut valami új ötlet, annyira túlpörgök, hogy evés közben meg írok. Valamiért úgy érzem, minden pillanatom ki kell használni.

Egy csomó minden van, amivel most szembesülök, és nem is gondoltam rá.

De leginkább az a baj, hogy már csak egy hétig vannak itt a tesóim és a dédi.

Nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy nem látom őket.

Az egyetlen, akivel talán jót teszek az a jövendő sógorom. Ő haza jött. Vagyis majdnem, de hétvégén elutazunk Texasba, a családjához. Bemutatja a nővéremet, visszük az öcsénket is, miután lenyomtuk a Halloween, amitől szintén nagyon parázok! És ha már ott vagyunk, akkor nézünk autóversenyt is, vagy Forma 1-et, vagy Nascart!:)

Jó, nem írok most inkább semmit, mert ostobaságokat irkálok. Jövő héten visszautaznak a tesómék aztán valahogy majd csak egyenesbe rázódok.

És lenne egy kérdésem, sőt egy kérésem felétek! Nagyon megköszönném, ha megírnátok, hogy szerintetek nem túl hosszú már ez a történet? Mert szegény Aniw, aki kedves meglepiként elkészíti nekünk egyben, még csak a 68.résznél jár, és már majdnem 700 oldal.

 Én imádom írni, úgy tűnik, a hosszabb lélegzetű dolgokra vagyok beállítva, de ha szerintetek már elég belőle, jó lenne, ha megírnátok, mert akkor egy stramm kis véggel befejezem, és jöhetnek más történetek. Ha tetszik, akkor viszont még jó néhány fejezetecske hátra van!:)

Szóval várnám a válaszokat és a döntéseteket, hogy mi legyen? Persze ettől függetlenül is jönnek majd új történetek. Hamarosan lenyugszom, már elkezdődött a visszaszámlálás az új életemhez….

Ja, igen! A következő rész csak jövő héten jön!:) És akkor folytatom majd a másik törit is!

Ez pedig anyu meg a barátom kedvence. Csak hogy legyen valami elképzelésetek az ízéről, érdemes megnézni!:)

Puszi, Luna