Kedves Drága Hűséges Olvasóim!:)

Hát igen, már gondoltam rá, hogy kellene kitennem néhány sort, a blog indulásával kapcsolatban, de higgyétek el, valahogy olyan gyorsan eltelnek mostanában a napok….nem is gondolnátok!:)

Most, hogy már végre mind együtt vagyunk, 15 főre szaporodtunk - és ebben még nincs benne Moira a bejárónőnk és Miska a szakácsom, aki a kijárási tilalom alatt a családom védelmezőjévé lépett elő, és egyre jobban beolvad közénk - és ha csak mindenkivel néhány mondatot váltok, már akkor is arra neszelek fel, hogy este van!:)

Kell egy kis idő, hogy összerázódjunk, és hát igen kedves 1olvasó, van némi rózsaszínfelhő, de azt hiszem, ez így nagyon rendben van, ugye!:)

Na szóval, a lényeg, hogy a blog, előreláthatóan szeptember közepén indul.

A másikból biztos tudok hozni részt, az nagyjából megvan, ide majd írnom kell, de az van, hogy jövő héten kezdődik néhányunknak az iskola, a másik felünknek meg az utána való héten. Hát megvallom őszintén nagyon parázok az egyetemtől, és nem is a tanulás miatt, sokkal inkább azért, hogy miként sikerül a beilleszkedés. Eddig nem volt túl sok jó tapasztalatom az iskolákkal kapcsolatban, remélem, hogy itt nem lesz probléma.

Most örülök csak igazából az asszonynevemnek is, mert a Sullivan tökéletes angol név, nem fogok kilógni a sorból, mint szegény Luca, akit következetesen Lukának, sőt Lükának neveznek, ráadásul ez férfinév, de mondtam, ne aggódjál, a Laci meg a Jani viszont itt kint női név, szóval kölcsönös a probléma!:)

Most próbáljuk vele memorizáltatni, hogy ha Lükát vagy Lukát hall, akkor induljon, aztán ha mégsem ő, majd a helyére megy, inkább kétszer legyen ott, mint egyszer nem! De azért nagyon izgul és mi is, és szorítunk neki, hogy sikerüljön beilleszkednie! Mi visszük majd őket az első napon – hátha kell egy gyors pszichológus megerősítés:) - és persze kap egy elsőnapos ajándékot, meg fotókat készítünk, és méltóképp megünnepeljük ezt a nagy napot és hatalmas lépést az élet kanyargós, poros útján!:)

Ő már hétfőn kezd, és Tomasék is, mi az egyetemmel, majd az utána való héten.

És hát 9-én leszek 20 éves, és azért ez egy szép kerek szám, és bár nem mondja, de tudom, hogy az én emberem készül valamivel, szerintem elutazunk akkor hétvégén valami kellemes kis helyre.

Szóval 15-ig biztosan nem jön rész, aztán attól függ, hogy lesz időm, a suli meg a stúdió mellett, mert 19-én meg az anyukámnak lesz a születésnapja, és ezt is méltóképpen szeretnénk megünnepelni, mert ő meg a dédike nagyon keményen helytálnak ennyi ember mellett. Igyekszünk segíteni, én a mosást vállaltam át, és mókival mindenki annyit van, amennyit ideje engedi, különösen a Peti foglalkozik sokat a gyerekekkel, de akkor sem könnyű egy ekkora családot koordinálni!:)

A mi kis Andynknak már 2 fogacskája van, és ha segítünk, akkor álldogál a kis rezgő lábaival, most attól rettegünk, nehogy a fogacskáit beleüsse a kiságyba, ahogy rugózgat, én már mindent körbetekertem, de egy ilyen baba, egy időzített bomba, bármelyik pillanatban felharsan egy elkeseredett, kétségbeesett zokogás, és ez csak fokozódni fog, ha egyszer öntudatára ébred és elindul!:)

De ha ez a két szülinap lezajlott, akkor már októberig semmi, és addigra már biztosan belerázódunk az új helyzetekbe is.

Szóval valamikor szeptember közepén kezdek, és igyekezni fogok, minden héten egy részt hozni ide vagy a másikra. Többet nem ígérek, mert a mostani körülmények között, biztosan nem tudnám teljesíteni, de a heti egyet, azt igyekezni fogok betartani.

Így is el vagyok maradva egy csomó levéllel, amiért nagyon szégyellem magam, de a hétvégén is esküvőt vittünk, és nem csak kiszolgáltunk, de mi adtuk a zenét is az öcsémmel, mi vezényeltük le az egészet. Mivel a vőlegény magyar, rengeteg hazafias ötlettel állt elő, és eléggé izgultam, de nagyon jól sikerült.

A héten szerda óta Washingtonban vagyok fotózáson a mai napig, esténként hazaesem, mert nem bírnám ki, ha nem Tarzan mellett aludnék, és hát elég fáradt vagyok, ráadásul ő is, mert vezető beosztásba került, és most nagyobbak az elvárások, és a Petinek is bele kell jönnie az irányításba.

És hát szerinte a stresszt, azt oldani kell, és éjjel levezetni, hogy reggel mosolygósan induljon a napod, és mivel ő a pszichológus, hát biztosan jobban tudja, szóval nincs ellenvetésem!:)

Olyan fontos személyiség lett, hogy most szombaton például, a vezetőség egy vacsorára hívott minket, hogy köszöntsék az új pozíciójában, és megünnepeljék felvételét, a nős férfiak díszes társaságába.:)

Szóval lesznek hivatalos elfoglaltságaink, jelenéseink is, és nekem most már ezeket is bele kell kalkulálnom az időmbe, mert nem tagadom, jelenleg ő a legfontosabb személy az életemben.:)

Naaaagyon ideges vagyok a suli miatt, és naaagyon hiányoztok ám, olyan jókat „beszélgettünk” és úgy örültem mindig az üzeneteiteknek!

Hamarosan találkozunk, köszönöm a kedves leveleiteket és a türelmeteket, és szeretném, ha újra itt köszönthetnélek mindannyitokat.

Addig is rengeteg puszit és szeretetteljes, virtuális ölelést küldök, Luna

Köszönöm!:)

Las Vegas, 2015. Augusztus 10.

Avagy a nap, mikor elsírtam minden könnyemet!:)

Legelőször is nagyon köszönöm szívemből, lelkemből, mindenemből, mindenkinek, aki írt ide az oldalamra, vagy privátban.

Köszönöm azoknak is, akiknek eszükbe jutottam tizedikén, esetleg megálltak egy percre, és szeretettel gondoltak rám/ránk, vagy elmormogtak valami jókívánságot.

Elárulom, én még imádkoztam is titokban, mert hát Vegas mégsem egy olyan hely, ahol a menyasszony könnyes szemekkel imát rebeg, és kéri az Istent, hogy nézzen le rájuk egy pillatara, és küldje áldását meg a jóindulatát……

Percek óta ülök a gép előtt, és azon elmélkedem, mit is írjak ide. Annyi minden van bennem, annyi érzés kavarog a lelkemben még mindig, hogyha elkezdeném leírni milyen volt, mit éreztem és, hogy zajlott életem legcsodásabb napja, akkor egyrészt besötétedne, másrészt írnék egy önéletrajz ihletésű regényt.

Nos, nem kell megijedni, nem teszem!:)

Inkább csak néhány benyomást, ami megmaradt a napból.

Már akkor gyanús volt a helyzet, mikor kiderült, hogy három foglalásunk van. És akkor Tarzanék, egy zavaros magyarázkodásba kezdtek, hogy magyar szokás, hogy nem láthatnak minket az esküvő előtt meg ilyenek.

De hát ott voltam Vegasban, a Belaggio bejáratánál, ahol épp egy menyasszony jött ki a hatalmas csilláros, kupolás előtérben várokozó fehér limuzinhoz, és bevallom nőiesen mikor beléptünk, először nem is tudtam pontosan, hogy ez egy szálloda, vagy egy luxus bevásárlóközpontba kerültem, vagy, hogy hol is vagyok egyáltalán?

Aztán megérkeztek a Dani szülei, és mikor megpillantottam a nővéremet, én sírva, sikítozva rohantam hozzá, és úgy sírtam, mintha nem láttam volna legalább egy éve, és mellesleg most ébredt volna fel a kómából.

Ő csak nevetett és azt mondta, csak nem gondoltad, hugi, hogy ezt kihagyom?

Hát én nem gondoltam semmit, csak sírtam, mint egy taknyos gyerek, és ölelgettem mindenkit. És igen láttam, hogy a Peti is elérzékenyült, mikor megölelte a Dani. Ők ketten nagyon jó barátok, mikor már nem volt senkije a Petinek, még az egyetemi évek alatt, minden szünetben hazavitte őt Texasba, és a szülei úgy kezelték, mintha a másik fiúk lenne.

És a Dani anyukája mondott is egy szép beszédet később, melyben kiemelte, hogy téged Peti nem volt nehéz édes fiúnkként szeretni, mert megtiszteltetés, hogy így érezhetünk irántad.

Ennél a résznél Tarzan is elérzékenyült, és ha ő könnyezgetett, akkor gondolhatjátok, hogy én mit műveltem!:)

És tudom az ott Vegas volt, ahol bármi megtörténthez és az emberek talán nem is csodálkoznak annyira sok mindenen, én mégis tudtam mosolyt és meglepetést csalni néhányuk arcára.

Mondjuk, amikor az esküvőm reggelén, egyszer csak anyuék meg az öcsém beléptek a szobánkba, ahol a Barbival próbáltam lenyugodni, és éppen a nászéjszakámra vásárolt, nagyon szexy babydollban feszítettem, aggodalmaskodva, hogy vajon elég szexi leszek-e Tarzannak…..

Olyan felfokozott idegállapotban voltam, hogy nem is tudom pontosan mi történt, csak hogy a nyakukba vetettem magam és bömböltem, és sikítoztam, és aztán kirohantam, pedig nem akartam még megmutatni az esti rucit, végig a folyosón kiabálva, és berongyoltam a Petiék szobájába, hogy itt vannak anyuék, és csak zokogtam a nyakában, és közben akik a folyosón járkáltak, meg a liftekre vártak, mind megcsodálhatták a tangámat, meg a fodraimat!

Valamiért, valami babonából, egyetlen egyszer sem öltöztem be teljesen. Próbáltam a ruhámat, és aki látott benne, mindenkit elkápráztattam, de teljes menetfelszerelésben senki sem látott addig a napig!:)

Válogattunk a Cleoval a kiegészítők között fejdíszt, amiből én egy kalapkás fátylat szerettem volna, de a Peti azt mondta arra, hogy ha egy picit is szeretem és számít a véleménye, akkor ne merészeljem a szemem, meg az arcom, egy fátyol mögé rejteni, így maradt egy fésűs kis fejdísz.

Életem egyik legbensőségesebb pillanata volt, mikor a Cleo a fejdíszemet igazgatta, anyu meg a Dani anyukája a kesztyűimet kötözgették, és a nővérem, a lábamra húzta, a „kölcsönkapott” kék csipkés harisnyatartót, én meg csak ültem közöttük széttárt karokkal, mint egy megdicsőült Síva, és közben potyogtak a könnyeim az ölembe terített papírzsepibe, amit a Barbi előrelátóan oda terítette!:)

Úgy gondolom, mindenkinek van valami az életében, ami egyszerűen neki készült, megszólítja, hogy vigyél magaddal, a tiéd vagyok.

Nekem ez a ruha, a menyasszonyruhám ilyen. Már amikor felvettem a fotózáson és még igazgatták rajtam, mindenkit megfogott.

Közben belepillantottam a tükörbe, és én hirtelen el is felejtettem, hogy hol vagyok, és igaz, hogy ki voltam sminkelve meg minden, de csak bámultam a tükörképemet, és életemben először éreztem azt, hogy gyönyörű vagyok, és nem akartam olyanná válni, amilyen a legtöbb ember, hanem tetszett az, amit láttam. És még a fotóst is elbűvöltem benne, és mikor kértem, hogy szeretném megvásárolni, nem is volt ellenvetés csak mosolyogtak, és nagyon kedvező áron megkaptam, életem legszebb ruháját.

És mikor előjöttem teljesen beöltözve, anyu elkezdett sírni és persze én is, a Barbi meg próbált keménykedni, hogy ne már, megint kezdhetem újra a sminkjét, de neki is potyogtak a könnyei.

És akkor gondoltam leülök egy kicsit, és megnézem a tesóm laptopján, mi a helyzet a blogon, addig legalább elterelem a figyelmem, és nem robban fel a szívem az izgalomtól, meg a rengeteg érzelmi impulzustól, ami már annyi volt, hogy úgy érzetem, nem vagyok képes többet elviselni.

Először Dee, az én lelki gurum levelét nyitottam meg, ami a „Mai napra” címet viselte, és gratulált benne a Cleo meg a Gabi házasságához.

Egy ideig csak néztem és mosolyogtam, és közben arra gondoltam, mostanában azt hallom mindenünnen, hogy az emberek fásultak, és érzelem nélküliek lettek. Hogy ebben a sivár, pénzhajhászó életben, a túlélésért küzd mindenki, és elfelejtünk szeretni és törődni egymással.

Pedig, ha ez így lenne, akkor nem írt volna egy ilyen kedves levelet, egy olyan párnak, akikkel még soha életében, egy szót sem váltott, írásban sem, csak rajtam keresztül hallott róluk, mégis megtette.

Azt hiszem, amíg ilyen létezik a Földön, addig nem beszélhetünk arról, hogy kivesztek az érzelmek és a jó emberek.

A következő levelet Dolorestől kaptam, és ő már az én esküvőmre írt. És én olvastam, és úgy a felénél, elkezdtem hangosan zokogni, de olyan sírógöcsöt kaptam, hogy képtelen voltam abbahagyni, pedig az még csak az első levél volt….

Persze berongyolt mindenki, hogy mi van már megint, én meg bömböltem, hogy nézd Barbi, mennyien szeretnek engem….

Hát így utólag nagyon butuskán viselkedtem, de rettenetesen felfokozott érzelmi állapotban voltam, legyen ez a mentségem.

Szegény nővérem meg, a szokásos, hát ki a faszom ne szeretne téged, ha egyszer megismert hugi-val reagálta le első riadalmát, nem éppen kulturáltan, de ettől mindenki felszabadult és nevetett, én is felváltva bömböltem, és röhögtem, szóval alakult a dolog.

Ő meg csak károgott, hogy ha még egyszer sírni fogok, már nem tud mit kezdeni velem, és nem javítja ki többet a sminkem, mehetek boci szemekkel elrebegni Tarzannak, hogy I do!

És igen, aztán megérkeztünk a kápolna elé, ahol a férfiak vártak. És nem tudom miért, de remegett kezem-lábam, ahogy kiszálltam, és mikor elém lépett a Peti, ő is csak nézett, és próbálta a vonásait rendezni és visszatartani a könnyeit, és én is nagyon meghatódtam, mert olyan gyönyörű volt, és én még soha életemben senkit nem szerettem ennyire. Olyan szerelmes vagyok, hogy elmondani sem tudom, mert nincsenek rá megfelelő szavak, és hasonlatok, arra amit érzek iránta.

Azt mondta nekem, tudtam, hogy gyönyörű leszel, de felülmúlod minden elképzelésemet.

Annyit mondja nekem, hogy szép vagyok meg gyönyörű, hogy lassan már kezdem elhinni neki!:)

Persze az egyszerű kis csokrocskámat mikor megpillantottam a Petit, a limuzinban felejtettem, mert hirtelen minden kiment ebből a buta fejemből!:)

De a sofőr futott vele utánam, és valamiért a Peti zavarában őt is megölelte, ami még nem volt elég, utána az öcsém is automatikusan.

A Dani apukája egy csoda, azonnal átlátta a helyzetet, és széttárta a karját egy hatalmas mosollyal a sofőr felé, hogy a keblemre testvér, pedig a sofőr éjfekete volt, és legalább 50 foggal vigyorgott ránk, miután minden férfi megszeretgélte!:)

És mikor kijöttünk ő volt az első, aki gratulált nekünk!:)

És végül ki tudtam mondani, hogy I do, és kedves Dolores, nem volt szükség a fogkefémre, már csak azért sem, mert addigra annyit sírtam, hogy teljesen kiszáradtam.:)

Mert hát ki ment férjhez 41 fokban? Bezzeg szombaton, meg vasárnap, csak 38 fok volt, igaz akkor a Grand kanyon izzasztott meg, teljesen rágörcsöltem az üvegpadlóra, és mondtam a Cleonak, hogy én bizony nem megyek oda ki, te könnyen vagy, már férjhez mentél, de én haljak meg lányfejjel?:)

De végül csak asszony lettem, és miután felhúztuk a gyűrűt és a Peti megcsókolt volna, megfogta a kezem és a szívére tette, és azt mondta, mostantól a tiéd, aztán az arcomért nyúlt és a számra hajolva az, hogy ez pedig most már az enyém!

Át akartam öltözni, vagy legalább a fejdíszt meg a kesztyűt levenni, de azt kérte maradjak így, és a kedvéért én bármit…

Néhány órát anyuékkal töltöttünk, beültünk egy hangulatos kis helyre, és bejelentkeztünk otthonra, hogy elmondjuk a dédikééknek, hogy már elkeltem, nem kell aggódjanak  miattam!:)

Aztán ők visszarepültek, mert a mókusharcosra szegény Sziszi, meg Kakukk vigyázott, a Cleoék meg a Barbiék kikísérték őket a reptére.

Mi pedig elindultunk ketten az új életünkbe, és a kocsiban belefektette a tenyerembe az arcát, és azt mondta a férjem, egy kicsit aggódtam, hogy meggondolod magad, és nem jössz el….

Eléggé ostoba arcot vághattam, mert elnevette magát, én meg csak annyit mondtam, nekem ez meg sem fordult a fejemben, veled kapcsolatban. Én már döntöttem, és nem adlak senkiért és semmiért!

És tényleg nem, szerencsére, mert ha még erre is rágörcsölök, hát azt már biztos nem élem túl!:)

Volt egy kis konfliktusom a skandinávval, és nem tudtam, hogy mennyit tud belőle, vagy csak úgy ráérzett, mint annyi sok mindenre már….

És este mikor kiszálltunk a szálloda előtt, hirtelen értem nyúlt, és az ölébe kapott. Mondtam ne már, hát mindenki nézni fog minket. Ő meg azt válaszolta, én senkit se látok itt, csak téged Mrs. Sulliven.

És akkor én is úgy éreztem, hogy nem érdekel, ki lát, hogy mit gondolnak, nem számít senki és semmi, csak ez a csodálatos pasi, aki a karjaiban tart és mosolyog még a szeme is, és tele van rengeteg ígérettel….

Átöleltem és a vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy végigvigyen a hatalmas bejáraton, meg előtéren, és nem érdekelt, hogy mosolyognak rajtunk. Gondolom, láttak már ilyent, és végig a karjaiban tartott a liftben is, és úgy léptünk be a szobába, mert ugye át kellett vigyen a küszöbön, bár pontosan nem is tudom, hogy miért van ez…

Nem az volt a fontos, hanem, hogy a szobában, amiben addig még nem jártam, rózsaszirmokkal van kijelölve az út, amerre vinnie kellett, és az ágy is tele volt szórva rózsaszirmokkal, és ott volt a pezsgő behűtve, meg az eper….

És lehet, hogy ez giccses, meg elcsépelt, de mikor letett és átölelt, és azt suttogta a számnak, hogy üdv az életemben Mrs. Sullivan, nekem olyan boldog és tökéletes volt az a pillanat, amilyent az ember, csak keveset él át sajnos az életében.

És az a legszebb, hogy ez az érzés még azóta is tart. Olyan mintha álmodnék valami tündérálmot, minden egyes közös napunkon. És ha úgy van, akkor semmi mást nem kérek az életemtől már, csak azt, hogy soha ne ébredjek fel!:)

Szóval mégis csak megeredt a tollam!:)

Pedig csak annyit akartam, hogy mindenkinek nagyon köszönöm igazán, hogy írt, vagy gondolt rám életem legcsodásabb, legfontosabb és legizgalmasabb napján!

Köszönöm, hogy számítok annyit, hogy adtatok egy pillanatot az életetekből, és gondoltatok rám!

Tiszta szívemből köszönöm!:)

Puszi mindenkinek, Luna

U.i.:1.

És kaptam egy rövid csodaszép levelet, illetve idézetet Katától, amit itthon kinyomtattam és bevittem a férjemnek, (ahányszor leírom ezt a szót, akaratlan mosolyognom kell, és az ő szeme is csak úgy csillog, ha azt mondja nekem, asszony!:))

Szóval bevittem, azzal, hogy beszéljük meg.

Még soha nem kértem tőle ilyet, de az a levél, megfogott engem. Értettem, de mégis, olyan különleges volt, hogy szerettem volna, ha ő is elmondja, hogy mit gondol, hogy vajon egyformán fejtük meg az értelmét? Mert ha igen, az azt hiszem, már válasz a levélre, de ha nem, akkor is lehetetett volna dolgozni rajta, hiszen erről szól egy kapcsoltat.

De szerencsém van a férjemmel!:)

U.i:2.

Ma még nem tudja, milyen meglepetés vár rá, mert én is tudok azért meglepetéseket szervezni. Megtartjuk a szülinapját, és kap tőlem többek között egy fergeteges táncot, David Guetta Hey Mamma-jára, amire a legénybúcsújukon táncoltunk az ölükben, igen nagy sikerrel, és amit nem merek ide kitenni magyarul, mert hát van benne néhány kemény szó.

 És kap egy dalt, melyet Tomas kotort elő nekem - fogalmam sincs honnan, ez a gyerek egyre nagyobb rejtély és öröm számomra - szóval a dal címe, Szerelemdoktor!:)

És kedves Aniw, ezúton kell tolmácsolnom neked, az én Tarzanom üdvözletét, mert te voltál az egyetlen, aki nem csak sok boldogságot kívánt nekünk, hanem felköszöntötted őt a szülinapja alkalmából is! Szóval köszöni, üdvözöl, és puszil!:)

Minden levélre fogok válaszolni, csak még egy icipici türelmet kérek tőletek!:)

Szívem minden szeretetével ölelek és puszillak benneteket, Luna

U.i:3.

Ezeket a kedves képeket tőletek kaptam!:)

A többit is köszönöm, és mindent igazán komolyan, mindenkinek!:)

Boldog Névnapot Krisztinák!:)

Drága Krisztik!

Sajnálom, hogy nem írtam külön mindegyikőtöknek, ahogy szoktam a névnapotokra!

Ne haragudjatok, se időm, se idegem nincs most a levelezgetésre.

Egyre közelebb a nagy nap, és én most már olyan szinten kivagyok, hogy el se tudom mondani. Irtóra izgulok, és ideges vagyok meg izgatott, és még annyi mindent el kell intéznem, és elköszönni az itthoniaktól is….

Ma este legény-lány búcsút tartunk és elköszönünk a körcsitől és a magyar barátainktól.

Mi holnap reggel indulunk Vegasba, ők pedig hétvégén indulnak haza Magyarországra.

Mire újra hallotok felőlem, már asszony leszek!:)

Szóval utólag is nagyon boldog névnapot kívánok minden Krisztinek, aki írni szokott nekem vagy olvassa a blogom!:)

Rengeteg puszi és ölelés nektek, Luna

Szerviz szünet után… Képzeljétek, 10-én férjhez megyek!:)

Szóval, okulva az előző címem utáni reakciókból és fenyegetésekből:), most igyekeztem lényegre törő lenni.

Néhány napra bezártam a blogot, mert szerettem volna átolvasni, hogy felfrissítsem az emlékezetem. Elég hosszúra sikeredett már a történet, és nem minden részletre emlékszem. Illetve ilyenkor beugrik néhány apróság, ami jól adja ki magát, ha a későbbiekben megemlítjük, foglalkozunk vele.

Azért így is biztos lesz olyan, ami elmarad, de hát „Ő” az én első gyerekem, és bár tudjuk mind, nem hibátlan, nekem mégis a legkedvesebb és a legszebb!:)

Sajnos ez a gonosz blog, ha belenyúlok, és javítani szeretnék néhány helyesírási, vagy fogalmazási hibát, egyszerűen újra kiteszi az adott részt!:/

Hát sajnálom, abba is hagytam a javítgatást, mert így elég nehéz lesz megkeresnetek a részeket, bocsi, csak jót akartam!:(

Na szóval, amiért most írok, az a következő!

Nagyon eseménydús hét vége felé járunk. Hétfőn hazajöttek a nővéremék a nászútjukról, így kedden megtarthattuk a Dani névnapját, ami érdekes volt, mert itt ugye nem tartanak, és gondoltuk, megmutatjuk a szüleinek, miről is beszélünk annyit!:)

Kedden a dédike névnapját ünnepeltük és az eljegyzésünket:)!

A családom hétvégén szerette volna az eljegyzésünket tartani, de én nem, mert akkor volt a biológiai apám születésnapja, és én nem akartam akkorra.

22-ére akartam, hogy mindig szeretettel gondoljak majd erre a napra.

Úgy érzem, ez maradéktalanul sikerült.

Nem tudom, mit is írhatnék, az érzéseimet se kimondani, se leírni nem tudom, és ilyen csak nagyon ritkán adódik az életemben!:)

A Peti immár hivatalosan is megkérte a kezem, és én végig azon iparkodtam, hogy ne sírjak, mert az egész családom bömbölt, kivéve mókit, aki igazi mókusharcosként, a rágókáival dobált minket valamiért. De aztán elfogyott neki, és a Luca anyukája benyomott egy cumit a szájába, így elcsendesedett!:)

Hát mit is mondhatnék? Olyan volt az egész, akár egy mesebeli rózsaszín leányálom.

Azt mondta, nagyon ideges volt, de ez egy cseppet sem látszott rajta. Magabiztos volt, határozott és mosolygós, ahogy mindig! Elkezdett beszélni, és persze tudom, pszichológus, tud beszélni, és amúgy is van egy nagyon határozott, magával ragadó stílusa, de akkor is!

Mindenkihez külön volt néhány mondata, még a Dani szüleihez is. Beszélt arról, hogy ismerkedtünk meg, és hogy ismerte meg fokozatosan a családom tagjait. Az érzéseiről mindenkivel kapcsolatban, és főleg arról, hogy akkor mit érez, ha a szemembe néz, ha megérinthet, vagy meghalja a hangom…

Azt mondta, ha rám gondol, akaratlanul elmosolyodik…..

Azt mondta, mióta találkoztunk már nincs egyedül. Családja lett, mert befogadtuk, ebbe a különleges világunkba, ahol nincs helye a gyűlöletnek csak a szeretetnek.

Azt mondta, olyanok vagytok nekem, mint a végtelen tengeren a boldogság szigete, Ti vagytok a családom!

És minden megszólított elsírta magát, csak én nem. Annyira igyekeztem, úgy feszítettem mindenem, hogy begörcsölt a lábam.

Hallani akartam amit mond, kiélvezni minden szót…hogy mit érez irántam…hogy mit ígér…

De aztán letérdelt elém, és mikor összenéztünk, egy könnycsepp végigfolyt az arcán….

Szerettem volna letörölni, és magamhoz ölelni, és így maradni vele egész életünkben, hogy megóvjam minden rossztól és szeressem!

És azt, hogy Nora Rebecca Nádasdy, hozzám jössz feleségül, megint csak valami visszhangban hallottam, úgy zakatolt a szívem, és dübörgött a vér a fülemben.

És akkor már ő is elveszett kicsit, mert mikor az ujjamra húzta a gyűrűt, hirtelen az anyanyelvére váltott és azt mondta,

„No more you and me, just be us!” Ez valami olyasmi, hogy ne legyen többet te és én, csak mi legyünk! És megcsókolta a gyűrűt az ujjamon.

Hát persze hogy elkezdtem bömbölni!

Nem csak azért amit mondott és amit tett, de állandóan az járt a fejemben, hogy ez a racionális, nagyon is két lábbal a földön álló ember, a kedvemért énekel meg táncol, és most itt térdel, hogy képes ennyire kilépni a saját komfortzónájából miattam….értitek ugye?

Annyira sírtam! És arra gondoltam, hogy az utóbbi napokat szinte végig zokogom, de ezek a könnyek annyira mások, mint amik tavaly, meg azelőtt hullottak! Pont úgy lehet sírni, és a levegőt kapkodni a boldogságtól is, nem csak a fájdalomtól, hát nem elképesztően különlegesek vagyunk mi emberek, és az érzéseink?

És olyan sokszor hallottam már ezt a mondatot tőle, csak egészen más helyzetben. Összetörve, magamba fordulva, elveszve, ő pedig előre hajolt, bátorítóan mosolygott és azt mondta. Eddig csak te voltál és én, most pedig együtt vagyunk, építsünk hidat egymás felé, segíts nekem, hogy segíthessek….

Aput az öcsike születésekor láttam először sírni, és most pont úgy bömbölt megint, és csak ölelgette a Petit meg engem, és felváltva biztosított minket arról, hogy úgy szeret, pontosan úgy érez irántunk, mintha az édes gyerekei lennénk, és kimondhatatlanul boldog, hogy egymásra találtunk….

Jó, nem érzelgősködöm nektek tovább!:)

Azért kezdtem el ezt a bejegyzést írni, mert a Peti azt kérte a születésnapjára tőlem, hogy házasodjunk össze! Azt mondta, kinevezték, és rengeteg hivatalos megjelenése, és kötelezettsége lesz, ahova el akar vinni, és mint a feleségét akar bemutatni. És hogy lesz majd nagy esküvő nekünk is jövőre, megígéri, úgy ahogy a Barbinak, de ő nem akar addig várni! Családot akar, igazi családot, velem!

Elutazunk 7-én Vegasba a barátnőmékkel, és összeházasodunk, mi 10-én!:)

Ugye megértitek, hogy most mindenen jár az eszem, csak a történet írásán nem!

Asszony leszek! Igazi feleség, hát nem hihetetlen ez az egész? Már attól könnyes lesz a szemem, ahogy ezeket a sorokat írom!:)

Feleségül vesz a férfi, aki valóban mellettem volt jóban, rosszban és látott felnőni!:)

Ha augusztus tizedikén eszetekbe jutok, és lesz egy pillanatotok, gondoljatok majd rám, mert az lesz életem egyik legszebb, legboldogabb napja!:)

Szóval azért írtam ezt le, mert egy kicsit csúszik a blog folytatása, ugye megértitek?:)

Persze aztán oldottabb lett a hangulat, és már nevettünk, ő pedig mögém settenkedett, és alig hallhatóan a fülembe súgta, én már kétszer térdeltem előtted, sürgősen javítani kell az egyensúlyon.:)

És éjjel, hasonlóan hozzám, aki a Barbi esküvőjét hiúsítottam majdnem meg, ő is kis híján keresztülhúzta a másnapi keresztelőt. Miután koccintottak néhányat az egészségünkre, a férfiszakasz úgy döntött, hogy ilyenkor illő szerenádot adni, egy ilyen feltörekvő trubadúrnak.

És valahonnan kerítettek egy ormótlan rozoga falétrát, amit letámasztottak az erkélyünkhöz, hogy én majd előjövök a dalos Rómeóhoz, mint Julia és lesz nagy örömködés!

Akkor már a női szakasz mind az ablak mögött röhögött, mert hát ez azért nem ment minden hang nélkül, már talán Washingtonban is hallották, hogy nekem szerenád készül.

És Tarzan Rómeó meg is indult a rottyant féllábú létrán, amit apu meg a Dani apukája tartottak, meg még ott volt az összes többi pasi is, Dani jó tanácsokkal látta el, az öcsém a gitárját aggatta Rómeó nyakába, hogy adjon nekem szerenádot, Gabesz egy frissen szakajtott rózsaszálra haraptatta rá, amit majd átnyújt nekem szerelmesen.

Ebből kis vita támadt, mert hát rózsára harapott szájjal, még Tarzannak is nehéz dalolni, végül megegyeztek, hogy amíg énekel leteheti, ők meg majd lent zümmögve kísérik. Kakukk szegény csendesen megjegyezte, hogy szerinte nekem kellene rózsát dobnom a lovagomnak – hát ugye látszik hogy csak tanultam a kölykökkel:) – de leszavazták, hogy inkább tartsa azt a kurva létrát, mert fújja a szél.

Sajnos mikor felért, és neki kezdett a dalolásnak, a létra elfáradt, és megadta magát. Rómeó megszakítva a trillázást, egy Tarzan sikollyal beborult az erkélyre. Előbb agyondobott a rózsával, aztán letarolt, a létra meg a lenti, a zümmögő kórust, akik kicsit beleestek a hangulatért felelős svéd tűztuskóba, de nem lett nagy baj, csak felszakadt néhány szóló a csendes tercelés helyett.

Én meg, miközben igyekeztem levegőt venni Rómeó alatt meg a röhögéstől, arra gondoltam, milyen jó, hogy még nem készült el a manzárd emelet, és nem költöztünk fel oda, a külön lakrészünkbe, mert most nagyobbat is eshetett volna!:)

Végül mind megúsztuk sérülés nélkül, és anyuék is túlélték a röhögő görcsüket, szóval jöhetett a keresztelő.

És hát tegnap 23-án volt a mi mókuskánk immár 6 hónapos és végre sikerült megkeresztelnünk, a Lucussal együtt!:) Egy tündérke volt mindkét aprótalp, nem sírt és nem visítozott, csak édesen nézelődött – mondjuk a Luca általában így viselkedik, - inkább mókitól tartottunk. Anyuval degeszre tömtük a pociját, szegény alig bírt ébren maradni! Mikor a Cleo meg a Gabi megkeresztelték, akkorákat pislogott, mint egy megfáradt bagoly!:)

Most a nővéremék utaznak Texasba a Dani szüleivel. A jövő hetet ott töltik az ottani rokonokkal meg barátokkal. Egyedül vagyok itthon Mókival, mindenki más kikísérte őket a reptérre. Én kértem, hogy menjenek csak, majd én maradok, mert nem akarok ott kint is bömbölni. Nagyon megszerettem a Dani szüleit! Olyan igazi laza, jókedvű, életvidám texasiak! Ha évekig keresgélünk, akkor se találhattunk volna kedvesebb, emberségesebb, barátságosabb embereket a Barbi anyósának és apósának. Érkezésük első öt percében mindenki a szívébe zárta őket, mikor megérkeztek egy rettenetes, tábortűz körüli harci díszekben pompázó, indián törzsi tánc kellős közepébe, és néhány percnyi eszmélkedés után, fesztelenül csatlakoztak a törzsi élethez, és a legkisebb törzstag, Bömbölő Batyu beavatásához!:)

Mindenki szomorú, hogy elmennek, nagyon megszerettük őket. Ősszel majd megyünk, ha ott lesz a Forma 1, és anyuék is ellátogatnak hozzájuk néhány hétre, ezt eskü alatt kellett megígérjék!:)

Mindig bírtam a sógorom. Remek humorú, jó természetű srác, aki képes kezelni, és megszelídíteni a nővéremet. Most már tudom, kiktől örökölte ezeket a jó tulajdonságokat, és adottságokat. És a Peti legjobb barátja, talán ez sem véletlen! Ugyan úgy bátorították az esküvőn a szülei, mikor megkérte a kezem, ahogy a fiúkat. És nem csak ők, hanem a skandináv anyukája is, és ez is mutatja, milyen remek emberek ők!

Szerencsére nem marad sok idő a szomorkodásra, mert este érkeznek apuék Magyar barátaik, és a keresztanyánk!:)

És a jövő héten, én leszek mókusharcos pótmamája, mert anyuék kicsit elmennek országot járni, meg szórakozni a barátaikkal. Meggyőztük, és szavát vettük anyunak, hogy igenis elmegy, és jól fogja magát érezni, én meg úgy vigyázom mókira, ahogy még soha semmire, de még annál is jobban!

Ketten maradunk a dédikével, mert a Luca anyuját is elviszik magukkal, hogy egy kicsit kikapcsolódjon, a Sziszi már dolgozik a Peti kórházában, mint szülésznő, a Cleo meg most intézi a papírokat, meg amiket még ilyenkor kell.

De remekül elleszünk majd, az én hörcsög harcosommal, már alig várom.

Szombaton a Sziszi lesz a dada, mert nekünk party lesz a bárban, és szerdán is hatalmas zártkörűt adunk, mert Judit nap lesz, és csak mi leszünk ott a barátokkal, a körcsinknek meg előtte lesz a névnapja, Márti.:)

Szóval látjátok eléggé be van táblázva a nyaram, és valószínűleg a jövő évi is így lesz, de közben még ott van néhány évszak, amikor majd együtt leszünk itt újra!:)

Addig is mindegyikőtöket rettentő sok szeretettel ölelek virtuálisan és millió pusit küldök, meg még szívecskét is!:)

Teljen úgy a nyaratok, ahogy terveztétek!

Puszi, Luna


U.i: Hát én teljesen hülye vagyok! Látjátok totál elvette azt a maradék kis eszemet is a szerelem. A legfontosabbat felejtettem el! Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a jó kívánságokat!:)
Bocsánat, hogy csak így utólag! Pedig higgyétek el, nagyon örültem, hogy gondoltok rám, és veszitek a fáradtságot, hogy írjatok! Szóval nagyon szépen köszönöm, sőt köszönjük, mondhatom ezt Tarzan nevében is!:)

96 . rész - A boldogság nagyon ritka vendég az életben.....

Sziasztok!

Mint látjátok némi változás történt a blogon. Felkerült néhány új oldal, például a Lelki szemetesládám, melyen keresztül ezentúl majd leírhatom azokat a dolgokat, amik mostanában, sőt régebben is velem történtek. És ha valakit idegesít a magánéletem, akkor az egyszerűen kihagyja majd ezeket a bejegyzéseket. Tehát, ha friss lesz fent, és nincs megszámozva a fejezet, akkor az nem a történet folytatása,hanem személyemet érinti.:)

Volt a közelmúltban egy kis mélyrepülés, ami a magánéletemet érinti, hát tulajdonképp még most sem jobb, így az írás orvosi javallat is számomra. Szóval olvashattok a közeljövőben eleget tőlem-rólam, ha van kedvetek!­:)

De legalább már holnaptól dolgozom, nyakamon a Valentin Day, ezzel majd elfoglalom magam. Nem mintha a kisherceg éjszakai dajkálása nem lenne elég elfoglaltság, de sajnos közben elég sok időm volt gondolkodni, és elmerülni az önsajnálat mocsarában, ami olyan remekül megy nekem!

Itt szeretném még megragadni az alkalmat, hogy újra hálás köszönetet rebegjek Dee-nek, aki napokon keresztül idejét, és idegrendszerét nem kímélve igyekezett segíteni a blogátalakításban.

Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, természetesen semmi sem sikerült, így végül Dee szabad kezet és bejárást kapott hozzám, és amin én két napon keresztül erőlködtem, azt röpke fél óra alatt megoldotta. Hát igen, ehhez nincs hozzáfűznivalóm!:)

Hát amennyiben sikerül kitennem, akkor olvashatjátok a következő részt.

Hamarosan találkozunk a következő bejegyzésemmel, és a másik történetem folytatásával is.

Puszi, Luna

Jenni…

Kihagy a szívem egy ütemet és úgy éreztem megfagy az ereimben a vér!

De hogyan? Mi történt?

Halálra rémültem bámulom.

Visszajött! Már itt van, hogy visszavegye az életét. El kell tetetnem láb alól!

Kimeredt szemekkel haladok előre, akaratlanul visznek tovább lendületből a lábaim, mert az erőm mind elszállt. Bámulom a lift előtt ácsorgó nőt, rémálmaim állandó főszereplőjét.

A nyitott szobaajtón át kihallatszik Paula korholó hangja és a pöcs mormolása.

Ez magamhoz térít. Nem láthatják meg! Ha megpillantja valamelyik is abból a szobából, mindennek vége.

Micsoda átkozott balszerencse. Hogy történhetett ez meg? Hogy kerül ide ez a kis senki? És miért meregeti rám azokat a mélabús szemeit?

Halálos rémületem ellenére is összeszedem minden erőm. Elkapom a rémisztő látomásról a tekintetem és besietek a szobába.

A kilincs majdnem kicsúszik az idegességtől és rémülettől izzadt ujjaim közül, mikor becsukom magam után az ajtót.

A többiek nem láthatják meg! Meg kell sürgetnem a gyilkost!

Még hallom, hogy megérkezett a lift és az ajtaja surrogva kitárul.

Takarodj innen! Tűnj el innen te átkozott!

Mélyeket sóhajtva igyekszem visszanyerni a lélekjelenlétem.

Mintha csak az iménti, dermesztő látomás után, a sors kárpótolni akarna. Nem vagyok képes koncentrálni, ám a könnyes hálálkodásból, nagy nehezen kihámozom a meglepő igazságot.

Ezek szerint a kis szurtos nem kerül az otthonomba. Lotte viszi magával. A faszfej odaadja neki, hogy gondozza, míg ő távol van.

Micsoda? Visszatér a Forma 1-be? Ejha! Egyik meglepetés követi a másikat! Elképesztő szerencse! Jóleső megkönnyebbülés, hogy nem kerül a házamba. Ha a pöcsfej visszamegy versenyezni, már ha valaki visszaveszi a lecsúszott világbajnokot, akkor az egész ház az enyém marad.

És a bankszámlád is!

Sara… 

Nagyon keserű szájízzel megyek ki a kórházból. Dühös vagyok, méghozzá magamra. Irigylem az a párt, akik most ott fent az emeleti szobában, boldogan készülődnek haza, azzal a gyönyörűséggel, aki harcolt és nem adta fel, mert élni akart. Most hazamennek és elkezdik az új életüket, tele örömmel és boldogsággal. Minden nap megfigyelhetik majd, hogy egyetlen éjszaka alatt is mekkorát változott, fejlődött a kicsikéjük. Reggelente mosolyog rájuk és feléjük nyújtja a párnás kis kezecskéit.

Miért fáj ez nekem annyira? Miét irigylem ilyen iszonyatosan más boldogságát? Hiszen ők is valószínűleg sokat szenvedtek, míg eljutottak idáig. Akkor meg miért van bennem ez a harag, ezek iránt az ismeretlen boldog emberek iránt?

Ilyen gonosz lennék? Mintha ők tehetnének erről az egészről, ahova jutottam.

Nem szabad ilyen rosszindulatú gondolatokat forgatnom a fejemben.

Fázósan összehúzom a kabátom gallérját, és sietős léptekkel indulok egy taxi felé.

Bemondom a címet és fáradtan hátradőlök.

Nem fizikailag, sokkal inkább szellemileg fáradtam el. Előbb az a tényfeltáró beszélgetés a mentőssel, aztán egy kisbaba, aki ott volt, és akár az enyém is lehetne. Sok volt ennyi élmény mára.

Most már meg kell nyugodnom, és kicsit ki kell kapcsolnom a fejemben ezt az éles visszataszító hangot, ami egyre csak kérdezget. Miért ők? Miért nem te vagy most ott? Miért nem te vagy boldog?

Hiába szajkózza egyre, hiába faggat, nem tudom rá a választ.

Sietősen fizetek. A taxis meg sem lepődik, hogy ezen a kieső szakaszon kérem, hogy álljon meg. Mielőtt kiszállnék, elkapom az együtt érző pillantását. Tudja miért jöttem ide.

Egy grimasszal igyekszem elfojtani a feltörő könnyeimet, mert jólesik az ismeretlen férfi tekintetet.

Alig pár száz méterre az emlékhelytől egy virágbolt üzemel. Sokáig nézelődök, inkább csak, hogy legyen időm megnyugodni, mert tudom, hogy végül úgy is a szokásos, fehér rózsát veszem meg.

Két szálat kérek, eszembe jut a közelben levő kis templom, ahol olyan kedvesen fogadott az idős pap, és megnézhettem annak a fiatal édesanyának a sírját, akinek megmenekült a picinye, de neki nem sikerült. Viszek nekik is egy szál virágot!

Leülök a padra és kicsit elkalandoznak a gondolataim. Milyen szép ez a hely, akár egy kis liget. Gondosan ültetett szomorúfűz lehajló ágai, jótékonyan eltakarják, a padon megemlékezőt, a kíváncsi tekintetek elől. Nézegetem az apró virágcsokrokat, hosszúszárú liliomot, kecses flamingót, és margaréták tulipánok sokaságát. Előveszem az otthon, nagy gonddal készített kis kártyácskát. A lehető legszebb betűkkel festettem rá, hogy „Saramnak”. Átfúrtam a szélén, és egy piros szalagocskát fűztem bele. Most ezt a szalagot rákötöm a rózsára, és szomorú sóhaj kíséretében leteszem a többi közé.

Azt írtam rá, Sara, pedig abban sem vagyok biztos, hogy ezt a nevet szántuk a mi kicsikénknek, ahogy azt sem tudom, hogy kitől lehetett, csak azt, hogy kislány volt, és ma a karjaimban tarthatnám, ha nem ülök azon az átkozott vonaton, mert teljesen egészséges volt! Aztán fogom az imént vásárolt mécsest és öngyújtót, és miután sikerül meggyújtanom, ráhelyezem a márványlapra.

Mennyi szomorúság és fájdalom bújik meg ezekben az apró csokrokban és kecses virágszálakban! Csak a Jóisten tudja!

Megyek és beszélek vele, állok fel sóhajtva, és lassú léptekkel indulok, a távolban feltűnő templomtorony irányába.

Alig negyedórás út, és már ott is vagyok. Jót tesz a séta a jó levegőn, az ezernyi színben pompázó tarka lombkoronája fák közt, a suhogó, sokszínű lehullott avarban. Nincs hideg, inkább belülről fázok, a nap jótékonyan szórja rám a sugarait, de nem képes felmelegíteni, ezen a verőfényes őszi napon.

Félénken lépek be, a nyitott templomajtón. Gondolom, ha nem lehetne bemenni, nem hagynák így tárva-nyitva.

Kicsit nehezen szokik a félhomályhoz, a kinti napsütés után a szemem. Üres a kis templom, a padok közt nem ül senki, és a szószék is magányosan várja a szónokát.

Az oltárhoz sétálok, beteszek némi aprót a becsületkasszába, és meggyújtok egy gyertyát Saranak! Imádkozni próbálok, de hirtelen eszembe jut, az a kinti sír, ezért tovább kotorászok apróért a zsebemben, és egy másik gyertyát is meggyújtok, annak az ismeretlen halott édesanyának a lelkéért.

Nem érzem kínnak, hogy itt vagyok és imádkozom, még ha elborítják is a könnyek a szemem, valahogy megkönnyebbülök. Jó itt lenni, jó a hűvös templomboltozat alatt merengeni.

Mivel nem látok senkit, úgy döntök, hogy kimegyek a belső kertben fekvő sírhoz. Talán nem sértem meg az ittenieket.

Némán, minden gondolat nélkül a fejemben álldogáltok, a szépen gondozott, gyönyörű sír mellett. Ráhelyezem a fehér rózsát, és a fejfát olvasom. De nem az idézetet, hanem a lány korát nézem.

Krisztina! Milyen szép név! Ez a lány, csak egy nappal idősebb nálam, legalább is a mostani adataim szerint. Olyan lehetett, mint én, és ő is édesanya! Szegény! Rettenetes valakit ilyen fiatalon elveszíteni…..

Annyira elgondolkodom, hogy későn veszem észre, a felém közeledő öregurat. Kicsit riadtan várakozom, remélem nem gond, hogy kijöttem ide.

Az idős férfi furcsán méreget, ahogy kicsit bicegve közeledik. Arca fehér színt ölt, feje mintha rezegne egy kicsit, mikor reszkető hangon fogadja a köszönésem.

-         Ön itt a pap? – fordulok felé békülékeny mosollyal. – Remélem nem haragszik, hogy kijöttem ide. Nem szeretnék alkalmatlankodni, csak egy szál rózsát tettem a sírra.

Nagyon el lehet mélyedve a gondolataiban, mert sokáig nem válaszol, mintha meg se hallotta volna a szavaimat, csak bámul rám.

-         Nem…én a templomszolga vagyok – motyogja végül alig hallhatóan, majd még halkabb hangon folytatja. – Te vagy Kriszti? Nem tudsz nyugodni? Vagy visszaengedett a Jóisten? – suttogja a szemembe nézve, reszketve a félelemtől.

Nem nagyon értem a szavait, halkan és furcsán ejti ki a szavakat. Talán a nevemet kérdezte? Bemutatkozom, abból nem lehet baj.

-         A nevem Sara. Sara Faraday – nyújtok kezet.

Nem fogadja, helyette kimeredt szemekkel, enyhén zihálva bámul az arcomba.

Mielőtt tovább folytathatnánk ezt a kellemetlen és kínos beszélgetést, újabb látogatók érkeznek.

Díszes, papruhás férfi érkezik, és már messziről dallamos, számomra idegen nyelven üdvözli, a reszketeg öregurat.

Nem akarok zavarni, lehet, hogy olyan helyen tartózkodom, ahol nem szabadna. Sietősen köszönök, és a templomon keresztül távozom.

Még kint a szabad, friss levegőn is sokáig a hátamban érzem, az idős férfi fürkész tekintetét.

Kimi…

Kicsit szétszórt vagyok és szórakozottan hallgatom, ahogy az orvos ismerteti a kislány állapotát. Gondolatban már Kisuról faggatom, de várni akarok a kedvező pillanatra.

-         Már elmondtam a nagyiknak is. Az első évben a koraszülöttek nagyon jó ütemben érik utol a normális fejlődési standardokat, de hátrányban lesz, persze nem súlyosan, a pszicho-motoros fejlődéssel. Egy 6 hónapra született magzat, egyéves korában való kapacitása olyan lesz, mint egy 6 hónapos csecsemőnek, aki normális időben született. Egyszerűbben fogalmazva, kicsit később fordul majd a hátáról a hasára, kezd el mászni, de ez nem jelent semmit, és természetesen folyamatos kontroll alatt tartjuk majd a fejlődését…..

És csak mondja és mondja, adatokat, statisztikákat, személyesen kezelt eseteket ismertet, mintha engem meg kellene győzzön arról, hogy ez a kislány egyszer majd vidáman, a nevemet kiabálva szalad  felém.

Teljesen felesleges erőlködnie, mert tudom, hogy így lesz! És ezért én minden anyagi forrást a rendelkezésére bocsájtok, ha már egy rövid ideig a lányomnak hittem.

Végre elfárad, vagy csak elfogyott a levegője? Egy mosolygós, boldog nővér karjában megérkezik a kishölgy, akiért ez az egész felhajtás történik itt. Boldognak tűnik, ahogy nagy kék szemekkel, érdeklődve nézelődik. Tetszik neki a sok szín, ahogy körbeálljuk.

Lotte karjaiba helyezem, és szinte menekülök, a zokogva hálálkodó szavai elől az orvos után.

Miután elrendeztük a hivatalos dolgokat, és megkaptam a kicsi zárójelentését és a leleteit, Kikit anyuékra bízom, és egy pillanat azonnal jövökkel, visszalépek az orvosi szobába.

Az doktor meglepve tekint fel rám.

-    Tehetek még valamit önért? – áll fel szolgálatkészen.

-    Éppenséggel igen. Egy régi betegük után érdeklődnék. Az áprilisi vonatbaleset egyik sérültje volt ő is, a neve Sara. Állapotos volt a baleset idején, sajnos a kislányát elveszítette. Úgy tudom, ide hozták önökhöz. Tudna valamit mondani róla? Emlékszik rá? Úgy értesültem, ön volt a kezelőorvosa.

-    Természetesen emlékszem….de ilyen belső, személyes információt, csak családtagnak adhatok ki… - mered rám értetlenkedve.

Már épp belekezdenék, egy hosszadalmas magyarázkodásba, hogy igazoljam magam, és a végzetes cserét, mikor elgondolkozva folytatja.

-    Fura, hogy pont most érdeklődik a hölgy után.

-    Miért fura?

-    Mert eddig senkit sem érdekelt, napokig kerestük a hozzátartozóit, de nem jelentkezett senki. Most pedig itt van ön….és azért fura, mert a hölgy, akiről beszélünk, az imént járt itt nálam.

-    Miii! – nyögöm döbbenten.

-    Még nyáron járt itt először. Egy férfi kísérte el, de akkor nem tudtam semmi biztatót mondani neki. Érdekelte a baleset, hogy ki mentette meg ott a helyszínen, mi történt, miért veszítette el a kislányát? Megígértem neki, hogy megpróbálok utánajárni. Megsajnáltam. Rettenetes lehet így élni…hogy senkire, és semmire nem emlékszik. Megkerestem a tűzoltót, meg a mentőorvost, akik rátaláltak. A tűzoltó leírta egy levélben, amire emlékezett, és elküldte nekem, a mentőorvost pedig személyesen kerestük fel. Tegnap elkísértem, mert annyira eltökélt volt, és olyan elesett. Sikerült beszélnünk az orvossal, a tűzoltó levelét, meg átadtam neki. Ma újra eljött, és ezt a képet hozta ajándékba – mutat az asztalán nyugvó, nejlonnal védett ceruzarajzra. - Elképesztően élethű, megyek és bekereteztetem. Hm, igen…szóval ezután megköszönte a segítségem és elment. Megadta a telefonszámát, ha esetleg mégis érdeklődnének felőle. Ha gondolja, szívesen megadom önnek. Jobb, ha inkább tőle érdeklődik, én nem adhatok ki semmi személyes infót, de a számát örömmel megadom, hiszen azért hagyta itt.

-    Mikor ment el? – pattanok fel idegesen.

-    Talán fél órája…

-    És hova? Nem tudja merre ment?

-    Azt mondta, kilátogat a helyre, ahol a baleset történt.

Őrültként, szó nélkül kirohanok. Elszáguldok a meglepett anyámék mellett, nem is reagálok a kérdésükre. A kiabáló tömegből, kristálytisztán kihallom Jenni fülsértő, mély orgánumát.

Padlógázzal száguldozom a szörnyűség helyszínére. Oda, ahol mindent elveszítettem.

Nem találok rá, csak egy frissen lerakott mécses lángja lebben a szélben. Mellette egyetlen szál fehér rózsa, egy kis lapocskával, rajta „Saramnak” felirat.

Itt járt! Kisu itt volt! És én már megint elkéstem!

Az idegességtől teljesen kimerültnek érzem magam. Lerogyok egy padra, amit a megemlékezők állítottak. Csak ücsörgök, nincs egyetlen gondolat sem a fejemben. Ülök magányosan azon a helyen, ahol meghalt a kislányom, és elvesztettem a boldogságom.

Egy idő után feleszmélek. Anyuék már biztos eljöttek a kórházból. Ebből megint balhé lesz. Csak úgy elrohantam szó nélkül. Már biztosan elindultak, hogy haza hozzák a kicsit. Nincs értelme visszamennem a kórházba.

Fogom magam, és inkább elmegyek a plébániára. Ha még nincsenek ott, valószínűleg perceken belül megérkeznek. Seb majd hazaszállítja őket, ott hagytam a kölyköt is. Inkább itt várakozok, nincs kedvem telefonon magyarázkodni.

Kocsiba pattanok, és dühösen gázt adok. Nem is dühös, sokkal inkább elkeseredett vagyok.

Már megint elkéstem!

Bemegyek, minden kihaltnak tűnik. Üres az udvar, a paplak, a hátsó konyha, sehol senki. Végül benézek a templomba. Már indulnék ki, mikor megpillantom Fritz-et, az első sorban ücsörögve. Hozzá sietek, jöttemre meg se rezzen, némán, szó nélkül tűri, hogy leüljek mellé a padra.

-    Még nem jöttek meg? – érdeklődöm a ledermedt férfitól, miután hiába üdvözöltem, nem nyújt kezet.

-    Nem… - leheli, és a szájához emel egy üveget. Hosszú kortyokban nyeli az italt, aztán grimaszolva nyeldes.

-    Valami probléma van? – érdeklődöm, mert szemmel láthatóan nincs a helyzet magaslatán.

-    Itt volt! – nyögi

-    Igen? …És ki volt itt? – érdeklődöm udvariasan.

-    Hát Kriszti….a mi Krisztink – iszik még egy kortyot.

-    Miii! – nyögök én is. – Hogy érti, hogy itt volt? Mi…mit beszél? Kisu itt járt?

Nem válaszol, csak bólint.

-    És már nincs? Elment? – kérdezgetem kétségbeesetten.

-    El! – bólint üveges tekintettel.

-    De…és mit akart? – faggatom és majd szétbasz az ideg.

-    Megint megnézte a sírját….aztán gyújtott rá egy gyertyát, és megdicsérte a templomunkat – sóhajtott rezignáltan. Azt mondta, „Nagyon szép ez a hely. Olyan meghitt, nyugodt. Az ember úgy érzi itt magát, mintha már a mennyországban lenne. A nevem Sara Faraday….” Aztán jöttek, az esperes úr küldöttje, a kanonok testületből, a káptalantól egy levéllel. Egy ilyen magas rangú, tiszteletben álló egyházi személyiséget nem várakoztathattam meg. Magára hagytam a lányt, de amint átvettem a levelet, és a püspök úr jókívánságait, azonnal siettem vissza. De már nem volt itt, csak a gyertya, ami még mindig ég.

-    Milyen gyertya? – kérdezgetem hülyén.

-    A sírján…fiam….Most is odament, megnézte a sírját - motyogja.

-    Akkor nézzük meg mi is Fritz – nyújtom a karom, hogy segítsek felállni a remegő férfinek.

Hiába, nincs ott senki, magányosan áll a sír, egy gyertya lángja lobog rajta fényesen, ahogy a napot egy felhő takarja el.

-    Azt mondta - szólal meg a rövid hallgatás után - azt mondta nekem, hogy a neve Sara Faraday, de az a lány Kriszti volt. A lelkem üdvösségére esküszöm, hogy ő volt. Felismertem, ahogy belenéztem a szemébe…..Egyszer már volt itt…..de nem hitt nekem senki. Most megint eljött….nem bírom én ezt már. Öreg ehhez a szívem – húzza meg újra az üveget, aztán felém kínálja.

Elhárítom. Nem mintha nem esne jól, de félek inni, mert már így is közel állok az őrülethez. Mindig felbukkan a környezetemben, a sors újra és újra próbál egy lehetőséget adni nekünk, de én mindig lemaradok róla.

Kintről vidám hangok szivárognak a templom hűvös kertjébe. Megérkeztek!

-    Semmi baj Fritz – fordulok hirtelen elhatározással, a megtörten iszogató férfihoz – nem őrült meg, Kisu él. Egy fatális véletlen folytán nem őt azonosítottam, hanem egy másik nőt, őt pedig átvitték Angliába. Csak néhány napja tudtam meg, hogy életben van, de a baleset következtében amnéziában szenved. Azóta próbálok a nyomára akadni, de folyton elkések. Nyugodjon meg, és ne beszéljen erről egyelőre senkinek ott kint. A többiek nem tudják még, hogy Kriszti él! Nem szabad őt lerohannunk, mert az károsan befolyásolná a rehabilitációját. Akár bele is őrülhet, ha hirtelen szembesítik azzal az élettel és lánnyal, aki volt.

Magammal viszem a férfi megkönnyebbült, hálás tekintetét. Annyira megsajnáltam, muszáj volt elmondanom, de csak azután döbbentem rá, hogy Jenni előtt nem beszélhet. Jobb, ha nem tud semmiről, az a nő bármire képes, és most Kisu még védtelenebb, mint régen. Nem szabadíthatom rá, meg kell akadályoznom, hogy a közelébe férkőzzön. Jenninek megalázni, és a sárba tiporni egy lelkileg gyenge, magányos, amnéziás nőt, felér egy ünnepi desszerttel.

Hagyom, hogy örüljenek. Lotte szinte futólépésben viszi a házba a gyereket. Van kiságy, mert gondoltak arra, hogy talán néha elhozom őt látogatóba.

Majd gondoskodom róla, hogy berendezzenek neki egy tökéletes babaszobát. Mindent, amire szükségük lehet.

Jenni eltűnt. Szerencsére! Sürgős hívást kapott az ügynökétől. Sajnálja, hogy nem tud itt maradni, a tiszteletemre rendezett születésnapi ebéden.

A lehető legjobb, amit tehetett, hogy eltűnt innen. Nincs helye a sok szívből örülő ember közt, ahogy nekem se sok. Nehezen sikerül lepleznem az elkeseredettségem. Intek, hogy azonnal jövök, addig tegyék csak rendbe a kislányt és terítsenek. Megölelem a szelíden félrehúzódva álldogáló Hannát, megköszönöm, hogy velünk marad és ünnepel, aztán zsebre vágott kezekkel távozom.

Magamhoz intem Sebet, és kisétálok Kisu sírjához. Némán rámutatok a rózsára, a leégett gyertyacsonkra, és csak grimaszolok kérdő tekintete láttán.

-    Itt volt? – mered rám.

-    Megint lemaradtam.

-    Jesszus de morbid, a saját sírjára tett virágot. Hihetetlen mik történnek veletek.

-    Jobb, ha nem tudják meg. Még nincs itt az ideje. Majd akkor mondok el mindent, ha megtaláltam, és végre a közelébe kerülök. Talán felfogadok mellé egy testőrt, hogy titokban kövesse, és vigyázzon rá. Bármit, csak biztonságban tudjam, amíg nem jut eszébe az életünk, és nem enged újra magához.

-    Nem megyünk vissza a kórházba? – néz szolgálatkészen.

-    Miért? Nem érzed jól magad?

-    Hogy Kisu felől érdeklődjünk – engedi el e füle mellett a piszkálódásom.

-    Nincs semmi értelme. Már mindent tudok, ami fontos. Tudom, hogy él, és, hogy ott dolgozik, ahol te. Csak idő kérdése, hogy rábukkanjunk. A többi…a körítés engem már nem érdekel. Attól nem jön vissza az emlékezete, és nem kapom vissza, se az elmúlt 9 hónapot, se a kislányom, ha valakit hibáztatok, ha bűnbakot keresek. Nem érdekel mi történt, nem vádolok senkit, hiszen megmentették nekem. Életben van, és csak ez számít. Lehet, ha többet foglalkoznak az adminisztrációval, most nem lenne reményem arra, hogy egyszer még visszakapom őt, és ott folytatjuk az életünket ahol elszakadt.

-    Azt hiszem, igazad van. Koncentráljunk tehát Kisura.

-    Keresd meg őt Seb… Keresd meg – nézek rá szinte könyörögve.

-    Jó, de hogyan? – riadozik a szokatlan reakcióm láttán.

-    Mit tudom én! Kérd el az összes sötéthajú lány fényképét, és nézd végig. Valahol ott bujkál nálatok.

-    Rendben, kitalálok valamit – teszi bátorítóan a vállamra a kezét.