91/3. rész - Mielőtt feladnád, gondold végig...

Sara…

-         Mi tartott eddig? – fogad a kocsiban egy nyűgös pasi. – Ittál egy kávét is?

-         Nem hajat mostam – vágok egy vigyorgó grimaszt az arckifejezésére. – A szomszéd kisöreg feltartott. Meg egy pasi is…nézd, valami Kuvaja. Rikku Kuvaja. Milyen név ez?

-         Valami skandináv – felel bizonytalanul Brad. – Mutasd csak – veszi ki a kezemből a névkártyát és tanulmányozza vezetés közben. – Ice 1 Recing…nem mond neked ez semmit?

-         Nem – ingatom a fejem.

-         És mit akart?

-         Hogy készítsek ceruzaportrét az egyesület minden tagjáról, aztán ezzel díszítenék a falakat.

-         És elvállalod? – pillant rám kíváncsian.

-         Még nem tudom – vallom be őszintén. – Biztos rendesen megfizetnének, és jó lenne egy gyönyörű sírt csináltatnom az én kicsi Saramnak. De most már rendben leszünk amúgy is, ha utazom, ott kapok majd enni, csapatruhám is van, nem kell majd semmire költenem, tudok spórolni végre.

-         Igen….jó lesz neked egy kis utazás – figyeli az utat elgondolkozva.

-         Állj meg légy szíves a virágboltnál.

Az üzletben kisebb harcot vívok. Az eladó értetlenkedik, de végül odaadja a koszorúkra vételezett tartalék moháját az én mókusharcosomnak. Valószínűleg sokat nyomott mellettem a latba, a hetente vásárolt egyetlen szál fehér rózsa, amit cserélgetek az én kicsim sírján. Olyan picurka kis halom alatt nyugszik, hogy nagyobb csokor nem is férne rá.

Otthonról hoztam egy narancsot, mogyorót és diót a kis éhezőnek, ebből a mohából, pedig puha kis vackot tud majd magának készíteni télire.

Sietősen lépegetek az apró kavicsos úton. Mielőtt a kicsikémhez érnék, elfogy a szépen kialakított járda, már csak fű és lehullott lomb hever a névtelen sírok közt. Halk hívó szavamra az egyenetlen göröngyök közül egy bizalmatlan lompos farkinca és két apró hegyes fülecskés izgatott pofácska emelkedik fel. Hangom hallatán nekirugaszkodik, és hatalmas ugrásokkal rohan felém. Letérdelek ő meg befészkeli magát a kinyújtott tenyerembe. Magamhoz ölelem és puszilgatom az okos kis fejét, ami bősz mosakodásra készteti.

-         Nézd mit hoztam neked! – tartok a szája elé egy mogyorót.

Lelkesen kikapja a kezemből és majszolni kezdi.

Leteszem a földre, mellé pakolom a narancsot, diót, mogyorót. Végül egy jókora kupacba felhalmozom a puha fészekaljának szánt mohát.

Füttyög, prüttyög és száguldozik. Előbb elrágcsál néhány szem mogyorót, aztán dalolgatva hordani kezdi a mohát.

Bradley egy jókora terebélyes bükkre erősítette fel a házát. Nem is értem, hogy tudta olyan magasra felküzdeni azt a fészket. Nagyon lelkiismeretesen megdolgozott ezzel a mókus apartmannal.

A fa alig 10 lépésnyire van a kicsikém sírjától. A nyári napban kellemes árnyékot adó susogó lombkoronája alatt számos órát töltöttem el halkan beszélgetve, mesét mondva vagy az új lakásunkról beszélve a halott gyermekemnek. Mindenről beszámoltam neki, mintha élne és válaszolhatna, vagy legalább lenne véleménye a tetteimről.

 Rusty fáradhatatlan, ha a lakberendezésről van szó. Hagyom, hogy dolgozzon, a kis sír felé lépek.

-         Szia kicsi Saram – ülök le a padra. – Hogy vagy kicsikém? Nem fázol. Egyre hidegebb van, te meg itt a hideg földben..

Csendes szavaim közben leszedegetem a leveleket és a pár napos virágot a kis halomról. Ölembe veszem a mackót, leporolgatom, magamhoz ölelem és megpuszilom.

-         Vigyázz rá, nagyon vigyázz az én kis hercegnőmre, hogy senki se zavarja meg a pihenését. Kergesd el a gonosz ijesztő álmokat hozó koboldokat, csak kedves szép tündéreket engedj a közelébe.

Nézd gyönyörű hercegnőm, hoztam friss virágot. A kedvencünket, egy fehér rózsát – helyezem a kis sírra nagy szeretettel, és féltő gondoskodással rendezgetem a leveleit, mintha számítana. – Holnap újra jövök, mert aztán anyu elutazik néhány napra, de te ne aggódj, sietek vissza. Itt leszek, mire elhervad ez a virág!

Régóta levetettem már minden gátlásom és pont úgy beszélgetek vele, mintha egy élő hús vér emberke lenne, akit a karomban tartanék, ölelgetném, puszilnám és belenéznék mesélés közben a hatalmasra tágult csodálkozó kék szemecskéibe. A különbség csak annyi hogy én egy poros kedves bárgyú tekintetű medvével teszem ezt.

Kimi…

Mark már a házban várt. Még a repülőről felhívtam, nem volt kedvem egyedül lenni a lakásban. Egyenest a garázsba hajtok, mire felmegyek, már kávé illat üti meg az orromat, és egy üveg ásványvízzel jön elém, a tőle elvárt és megszokott kiegyensúlyozott mosolyával. Azt kapom tőle, amire most a legnagyobb szükségem van. És ez így van már hosszú évek óta.

-         Jó hogy itt vagy Mark – kapom el az üveget.

-         Történt valami? – faggat türelmetlenül, és zavarában a hóna alá vágja, a lelkesen dörgölődző senor Sangriát.

-         Valami? – nyögök bele az üvegbe, ahogy elveszem a számtól. - Hát, ha az valami, hogy az elmúlt 24 órában találkoztam a halott kedvesemmel, letartóztattak ittas vezetésért, vért vettek tőlem, aztán hugyoztam egy pohárba, néhány rám szegeződő tekintetet kereszttüzében, majd miután Newey kiváltott az előzetesből, egy aukción minden falról Kriszti bámult rám, akkor igen történt!

-         Részeg vagy? – mered rám, nyilván elakadt az ittas vezetésnél. – Mekkora botrány lesz? Mennyit ittál? Milyen volt az alkoholszinted? – bombáz a praktikus kérdéseivel, nekem meg a faszom kivan már, hogy mindenki csak a részegségig jut a környezetemben. Hát mi vagyok én? Egy élő vodkareklám? Szinte már nem is iszom, értetlenkedek magamban dühösen fujtatva, de egyedül is rájövök, hogy ez most nem a megsértődtem, és duzzogóst játszom ideje.

-         Most iszom! Mark, ha tudnád miken mentem keresztül, nem is csodálkoznál azon ha részegre szedáltam volna magam, de nem tettem. Észnél kell lennem, minden pillanatban várom Rikku hívását, lassan szétbasz az ideg – rogyok le a kanapéra.

Ajax mellém ül, és a fejét a combomra hajtja. Okos szemeit rám függeszti, egész testtartásával nyugtatni próbál. Az állatok megérzik a feszültséget, én pedig szinte vibrálok.

-         Péntek volt, péntek 13.-án pillantottam meg a képeit. Mindig is mondtam neki, hogy egy igazi magyar boszorkány.

-         De mi történt, mi ez a sok zagyvaság? Mesélj már Kimi!

-         Ha tudnád Mark! Azért nem is telefonáltam, mert őrültnek vagy részegnek hittél volna. Megtaláltam Mark! Kisu él!

-         Ez biztos? Ne éld bele magad újra hamis illúziókba.

-         Láttam! A saját két szememmel láttam őt Mark!

-         Micsoda? De hát hol? Beszéltél vele? Mit mondott? Miért nem jelentkezett eddig?

-         Nem beszéltem vele, mert lekapcsoltak a rendőrök. Azt hitték, részeg vagyok! Fogdában voltam baszd meg!

Röhögj, csak röhögj! – legyintek felé és vakaródzni kezdek tehetetlenségemben.

Épp befejezem a találkozás és a rendőr, aki félre értette a döbbenetemet, történetét, mikor megszólal a mobil. Szinte vetődök rá. Riku az!

-         Mi tartott ennyi ideig? – idegeskedek. Kihangosítom, nem akarom újra elismételni Marknak, ráadásul orvul az ölembe kapom a féltékeny kandúrt.

-         Az hogy Angliában vagyunk. Ha otthon lennék, már végeztem volna, és otthon innám az esti vodkámat.

-         Jó, kapsz tőlem egy egész kartonnal, ha valami jó hírrel tudsz szolgálni. Mond már, mi van?

-         Nos – köszörül zavartan – megtaláltam..

-         … és? – vágok közbe, mert rosszat sejtek ettől a tétova fogalmazástól. Ha minden rendben lenne, levegőt se venne, úgy hadarna. – És? – ismétlem meg élesen.

-         Minden rendben Kimi. Nyugodj meg, csak nem is tudom, hol kezdjem! Kriszti él, túlélte a balesetet. Valamilyen dezinformáció révén angol állampolgárnak hitték és átszállították ide a szigetországba. Itt folytatták a gyógykezelését, a lánynak teljes…úgy fogalmazott a kezelő orvosa, globális amnéziája van. Nem emlékszik semmire, a baleset következményeként. Nem csak rád nem, még a gyerekkorára sem. A nevét se tudja, semmit! Jane Doe-ként kezelték.

-         Mi? – nyögöm rekedten. – Te meg mi a faszomról beszélsz?  Mi az, hogy Jane Doe? Ki él ilyen névvel?

-         Nem ez a neve, de te is tudod, hogy az a Sara Faraday elutazott, most várnunk kell. Itt voltam a lakásnál, és találkoztam…beszéltem egy szomszéddal. Rengeteg dolgot sikerült kiderítenem, a kórházban is aprólékosan elmagyarázták Kriszti állapotát. Ha megtaláljuk nem szabad lerohanni, csak lassan, óvatosan kell a bizalmába férkőzni, mert összeroppanhat az elméje, ha hirtelen mindent elmondasz neki, képtelen lesz feldolgozni, így mondta az orvos. Nézd…ezt így telefonon nem lehet megbeszélni, nyomon vagyok, ez a lényeg! Visszamegyek a születésnapodra és mindent megbeszélünk, mielőtt lerohanod azt a lányt.

-         És most hol van? Meddig várjak még? – csikorgatom a fogaim.

-      A lényeg hogy megvan. Most már ne türelmetlenkedj Kimi. Kaptál egy második esélyt. Ami történt az csoda. Erre gondolj, és várj meg. Kisu él, egészséges, majd megtalálod, most várj, és hallgass meg

-  És a gyerek?

-      Róla nem tudtak semmit. Kisu valószínűleg még ott Svájcban megszülte a kislányt. Ott kell kideríteni, hogy mi lett vele. Maradj nyugton, holnapra otthon leszek, és mindent megbeszélünk! Ígérd meg, hogy nyugton maradsz, ha már eddig titokban tudtuk tartani, ne most derüljön ki minden!

*  *  *

Ez a fejezetet úgy olvassátok, hogy fent a felhők között írtam. Nem a kedélyállapotomra értem, mert az a béka feneke alatt van, hanem a valós helyzetre. Hazafelé repültem, és a 7 órás utat valamivel el kellett töltenem. Gondolkozni azt nem akartam, inni se, mert szegény vagyok, így maradt az írás!:)

És most valami komoly!

Azt hiszem egy icipici szünetet tartok. Nem vészes, nem kell megijedni, csak mondjuk egy hét.

Nem az írással van bajom, inkább magammal. Egyszerűen képtelen vagyok Kimiről, vagy bármely más férfiről pozitív, kedves, vidám, főleg érzelmes dolgot írni. Nem megy!

Ez a vérszegény részecske, amit most kitettem, és amire kicsit se vagyok büszke, rengeteg energiámba került. Egyszerűen képtelen voltam megírni.

Csak egy hét, addig folytatom a másik történetem, ott nem ütközöm ilyen érzelmi akadályokba, meg azokból a részekből már megvan néhány, csak még nem néztem át.

Itt is megtörtént, hogy Bradley-val letegeződtek, aztán a következő részben újra magázódva írtam őket, mert annyira siettem, hogy nem néztem vissza és elfelejtettem.

Szóval a másik történetből hozok, mondjuk 2-3 részt, addigra lecsillapodik bennem minden és folytatom tovább. Magánéleti válságok többé nem befolyásolhatják az életemet.

Nem történt semmi, az élet megy tovább, holnap is nőnek a fák, és halnak meg emberek, meg szerelmek is. Ennyi! És majd írok is róla, ha nem lesz ennyire friss.

Olyan történt velem, amilyent a filmvígjátékokban látni, és jókat röhögünk rajta, de most annyira nem volt kedvem nevetni. Ahogy a reptéren sem, mikor leszálltam papucsban, csupasz lábbal, egy vékony rövid nyári ruhában a megmaradt ridikülömet szorongatva a hónom alatt.

Gondolhatjátok milyen édesen mutattam!:/

És most persze órákon át ültem a tesóimmal, meg a barátnőimmel az ágyamon, és csak sírtam és ölelgettem őket.

De tudom, hogy néhány hét, vagy inkább hónap múlva majd nevetni fogok ezen az egészen, ha eszembe jut, ahogy nem is lehetne megállni nevetés nélkül, ha nem velem történt volna.

A táncos barátnőm is felnevetett, és mondta bocs, de nem bírom ki, te tényleg ilyen birka vagy, vagy csak meg volt kötve a kezed?

Mondtam neki, igen meg volt kötve a jó modorral és az intelligenciámmal..

Ennyiben maradtunk.:)

De elég volt ez a mondat, meg még egy pár ahhoz, hogy jobban legyek, és már most néha képes vagyok nevetni. Tudtam én, hogy hova kell jönnöm!:)

Az öcsém itthon hagyta a kocsiját:), én meg, ahogy képes voltam összeszedni magam, már mentem is ki arra a régi poros útra. Volt a kisfiamnak virágja is és mécsese is. A testvéreim gondozták azt a kis keresztet, amit állítottunk az út szélében úgy, hogy ne lássák, ha csak elsuhannak ott az autók.

Vittem neki is egy szál fehér rózsát, amit úgy szerettem, és vele voltam legalább egy órát.

Nem akarok soha senkivel erről az óráról beszélni, de azt hiszem, ha az összeomlásnak vannak fokozatai, akkor én most már elértem a legalját. Innen már csak felfele vezethet út vagy sehova.

Aztán kimenetem a temetőbe, és az se sikeredett sokkal jobban. Képzeljétek két idős néni odajött és megkérdezték, rosszul van kedves? Olyan megható volt, hogy ott ahova mindenkit a fájdalom visz, valakit még megérint a másik fájdalma.

Gondoltam kiadok magamból minden feszültséget, mert ha haza megyek, onnantól egy új élet kezdődik számomra.

Most olyan vagyok, mint egy középkori nőszemély, úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna. Mobil és internet nélkül. Nem kapcsolom be a telefonom, szortírozom a levelezésem, eltűntem, nem vagyok, el kell felejteni.

Anyu azt hiszi, még nyaralunk egy hétig, és a nővérem szólt a dokinak, hogy itthon vagyok, ha valami kiderülne, ne ijedjenek meg.

A doki szerint elfojtom magamban a fájdalmat, és úgy is feltör, hiába erőlködöm. Meg, hogy tagadásban vagyok, meg menekülök már megint, ahogy szoktam. Mert gyáva vagyok szembenézni a fájdalmammal, inkább az egyszerűbb utat választom. Pedig én erős vagyok, mindent legyőznék, ha nem lennék ilyen gyáva.:/

Az a fura, hogy nem is fáj. A doki szerint, a tagadó szakaszban vagyok. Menekültem, a fájdalmam elől, most pedig nem nézek vele szembe. Nem tudom, tény, ha eszembe jut ez az egész, nevetnem kell. Nevetek és sírok közben. Lassan már kérdésessé válik az épelméjűségem is!:)

Hát mondjátok meg nekem, minek ellenség, ha ilyen barátaim vannak?:)

A magam ura leszek, és ha elbukok nem áll majd senki elnéző halvány mosollyal a szája sarkában mögöttem. És nem kell többet megfelelnem és félnem, nehogy valami illetlent tegyek. Nem akarok rá gondolni, se a mosolyára, se a hangjára, a könnyekre a szemében, semmire.

Elterveztem mindent, és végre tetszik, amit látok, és tetszik az a lány is, aki a tükörben van. Végre büszke vagyok magamra, még ha két pandakarikát is viselek a szemeim alatt!:)

Egy ideje már éreztem ezt, letértem a jó útról. Ez nem az én utam. Nem az én életem. Én nem szeretem a drága cuccokat, a flancos kajákat, zavarba jövök a partykon. Más viszont mindent megtenne ezekért, mindennél fontosabb neki.

Soha még ilyen nyomorultul nem éreztem magam, és mégis olyan boldog vagyok.  Haza jöttem egy szál semmiben, még jó hogy a táskám mindig nálam van meg az útlevelem. Azt hiszem életemben először könyörögtem egy férfinak, hogy segítsen, kérjen bármit, mindent megígérek, csak segítsen.

Szegény végig pesztrálgatott, ha egyedül maradtam, kedves ember, hát azt hiszem egy darabig nem fog elfelejteni.

Könyörögtem neki, hogy juttasson ki a reptérre. Ő meg csak nem, nem mehetsz így el, baj lesz belőle, nem szabad.

Ráadásul a szavát vettem, hogy nem mondja el mi történt. Jobb ez így!

                 

A nap eddigi termése, lehet kicsit halláskárosult lettem, miközben kocsikáztam és dübörgött mellettem öcsém mélynyomója, a Chunami és a jó öreg Eminem. (Ja igen, tudtátok, hogy egy napon született Kimivel?:))

Gyakorlás közben csúnyán a lábam közé kaptam a rudat, egy megforgás után. Ez lila lesz, de úgy sem látja már senki!:(

Hétvégén már megyek dolgozni, addigra összeteszünk egy közös számot, mert külföldön most ez a menő. Itt többet tudok nekik segíteni, mint onnan kintről, és kell a pénzt a kitelepüléshez.

Szóval vannak ötleteim és terveim, hétvégeken kimegyünk az osztrákokhoz, csak péntek szombat, hét közben pedig 2-3 napot megyek itt táncolni. Hát igen, hiányzott! Alig várom, hogy visszamenjek! Én egy ilyen romlott lány vagyok! Ott érzem jól magam egy éjszakai bárban, ahol 5-ből 3 pasi megkérdi, mennyiért jössz szobára, vagy térdelsz le. De ezek legalább nyíltan teszik, nem álnokul a gazdagságuk mögé bújva, pazar partykon. És itt a lányokkal csak egy jó vendégért kell megküzdeni, nem egy pasiért. Mert az nem én vagyok, egyik se megy nekem.

Életem egyik legjobb bulijáról maradtam le! A skandináv egy ismerőse, búcsúzott és meghívtak minket is. Azt hiszem, ott jól éreztem volna magam, lett volna olyan, akivel még itthon találkoztam, de lemaradtam róla.

És mennyire jellemző, csakhogy tudatosítsam magamban, hogy hol is az én helyem. Hajnalban felkeltem, mert már nem bírtam többet aludni. Kimentem a wc-re és láttam, hogy nyilván folyt, mert csúnya sárga vízkőcsík van lerakódva. Úgy tűnik a tesóim még mindig lezserek, ha a takarításról van szó. Fogtam egy flakon vízkőoldót meg egy kést, és nekiestem wc-t takarítani. Nem jött le, végül egy apró kalapáccsal ütögettem a kés nyelét úgy szedtem le az összes vízkövet, és takarítottam ragyogóra a wc-t….egy jachtos medencés full extrás party helyett!:/

Fáj a fejem és nem tudom, hogy a betegségtől, vagy az itteni levegőtől. Mikor haza jöttem, perceken keresztül csak ittam a csapvizet, az isteni finom karsztvizet, ami kemény meg egészségtelen, de a legfinomabb a világon!:)

Kicsit még betegesen vagyok, de már nem a torkom, sokkal inkább a gyomrom!

Egy torkosborz vagyok! Mire felébredtem, ott volt a husi leves, meg egy hatalmas adag bekevert fasírt – amit mindig hajnalban csinált anyu, mert különben én megettem nyersen a részemet – de ez most külön ki volt rakva, és befaltam belőle. Imádom a kolbászhúst meg a bifszteket. Annak idején szegény kisfiamra is akkor kezdtem gyanakodni, mikor alföldön befaltam egy fél disznót.

A sógor meg hozott egy tálca sütit, lúdlábat, meg tátracsúcsot…hát igen!:/

Úgy érzem eléggé csapongó vagyok, de higgyétek el, emberfeletti teljesítmény volt ez most tőlem!

Legközelebb már nem fogtok semmit észrevenni a hangulatomon, ígérem!

Szép estét mindenkinek!

Puszi, Luna