91/2. rész - A változás fájdalmas lehet

Sara…

Mit akart tőled az a nő? – fura, Bradley támad akár egy véreb.

-         Semmit, csak beszélgetett. Érdekelte milyen amnéziásnak lenni, közben meg végig a telefonjával babrált.

-         És te mit mondtál neki?

-         Mit mondtam volna? – meredek rá meglepetten. – Ugyan mit mondhattam volna, mikor nem emlékszem semmire…mert, hogy amnéziás vagyok? Elfelejtetted?

-         Nem tetszik az a nő.

-         Na, pedig ugyancsak dekoratív az illatos virág- kapcsolódik be a lassan már vitává fajult beszélgetésünkbe Becky.

-         Nem az esetem – pillant mosolyogva a lányra. – Zörgő zsiráf…

-         Fura, Sara is zsiráfot akart rajzolni a kávéjára. Akkor milyen az eseted? – pillant kihívó kacéran a férfire.

-         Hát te – mosolyog még szélesebben Brad. Becky-n jól látni a meghökkenést, még a kacér mosoly is az arcára fagy. – Ideje lenne már egy randevúnak, nem gondolod? Jaj! – Bradley vigyorát egy jól irányzott gyomrossal oszlatom el, mikor a pult mögé menet, belenyomom a kezemben szorongatott tálcát. Szegény lány, ha nem azt a híres Vettelt isteníti, titkon Bradley után sóvárog. Ez meg itt viccel vele. Persze jó lenne, ha komolyan észrevenné, Becky rendes lány..

-         Add inkább a telefonom! – tartom elé a tenyerem.

-         Nocsak, kitől vársz hívást? Csak nem Harry herceg jelentkezett be? – vigyorog tovább. Ma valahogy nem bír magával, teljesen fel van pörögve.

-         Lehet! Volt pár hívásom, de ismeretlen számról – nézegetem a sok nem fogadott hívást. - Felhívjam a Buckingham palotát? Vagy inkább ezt a számot? Valamit nagyon akarhat tőlem!

-         Látod? – fordul a zavartan bámuló Becky-hez. – Ilyen egy hálátlan nő! Pedig én még le is mosattam neki a Nonóját!

-         Nahát!- sikkantok vidáman, feledve a számot. – Ezért egy csodaszép kávét érdemelsz! Már csak akkor lehetne még szebb, ha saját kezűleg mostad volna le az én drágaságom. Majd Becky elkészíti a koffein adagod.

-         Inkább te – indul sóhajtva az imént érkező társaság felé.

-         Na jó! Talán így a tökéletes, hogy te legyél az utolsó vendégem Bradley!

Bradley….

Amint magamra maradok, lefoszlik rólam a tettetett jókedv. Egyre jobban szorul a hurok szegény lány körül, ő meg csak viccelődik itt. Fogalmam sincs, mit tegyek! Jó az neki, ha most találkozik azzal a pilótával? Beszélnem kell Jack-kel!

És ez a nő!

Szerencsére nem vett észre, vagy nem ismert fel. Ennyire nem lehet jó színész, nem láttam a villanást a szemében. Igaz, csak egyszer láttam Jack-nél, és nem szentelt nekem különösebb figyelmet, semmi más nem érdekelte, csakhogy eltűnjön a föld felszínéről ez a szerencsétlen lány.

Baj van!

Hogy kerül ide ez a boszorkány?

Mit akar Sarától? Te jó ég, ez a lány nem is tudja, hogy a gyilkosával társalog olyan kedvesen.

Most már telefonálhatok végre, ott is reggel van, remélem már ébren találom és nem én keltem ezzel a rossz hírrel. Mert hát régen mi is járt a rosszhír hozójának?

-         Jó reggel főnök!

-         Eddig az volt. Miért keresel ilyen korán Bradley?

-         Azt hiszem, baj van. Ma mikor bementem Sarához a kávézóba, az a nő, Jenni volt bent! Mit csináljak?

-         Talán nem ismerte fel….

-         Visszajött…ma már másodszor szolgálta ki Sara. Ha nem a kávé nyűgözte le, akkor rájött.

-         Akkor rá! Nem hívott még.

-         Talán mást keres…

-         Előbb biztos számon kér, nem olyan, hogy csak úgy elengedje.

-         A férfi is kereste.

-         Kicsoda?

-         A halott gyermeke apja...az a Kimi.

-         Hát rátalált?

-         Még nem tudja, hogy ő az.

-         Nem értem….

-         Meglátta a festményeit, és most a festőt keresi, aki a lányt lefestette. Nagyon zaklatott volt, nem úgy tűnt, mint aki feladja.

-         Szóval megfogadta a tanácsomat és elment arra az aukcióra! Soha nem lett volna szabad szétválasztanom őket, nem lett volna szabad elvállalnom ezt a munkát. Csak most érzem át igazán mit tettem. Ne avatkozz közbe!

-         És ha rátalál?

-         Remélem lesz olyan intelligens, hogy tudja kezelni a helyzetet. Nem rohanhatja le, nem közölheti otrombán kíméletlenül vele, hogy ő a múltja. Az orvosok szerint kiborulhat, ha hírtelen szembesül mindennel. Csak fokozatosan szabad őt rávezetni a régi életére.

-         Talán el kellene neki magyarázni. Nem hinném, hogy fájdalmat akar okozni Sarának. Borzasztóan izgatott volt.

-    Igen…talán. És te? Mit mondtál neki?

-    Hogy elutaztak Sara meg Kriszti…hát, ha úgy nézzük, egy bizonyos szemszögből nézve, nem is hazudtam akkorát.

-    Ha úgy akkor nem. Bradley, most jelez a másik mobilom! Azt hiszem ez ő lesz, Jenni keres! Jó, hogy figyelmeztettél. Ha kitaláltam hogyan tovább azonnal hívlak. Vigyázz a lányra Brad!

-    Úgy lesz főnök!

Sóhajtva leteszem a kávém mellé és rágyújtok. Ma egy szép szívet kaptam a kávémra Sarától. Vajon meggyűlöl minket, ha kiderül, milyen szerepünk volt a szerencsétlenségében? Nem minket kellene gyűlölnie, hanem azt a nőt. Ő bízott meg azzal a munkával, egy vérszomjas fenevad volt. Sara vérét akarta!

Ha egy kicsit tovább gondolja, inkább hálás kéne legyen Jack-nek. Ha nem őt találja meg Jenni, már halott lenne. Jack megkedvelte, és nem engedte bántani. Most pedig a személyes védelme alatt áll. Reméljük ennyi elég lesz ahhoz, hogy más bandák ne merjék elvállalni a megölését, ha az a nő esetleg máshol próbálkozna.

„Volt pár hívásom, de ismeretlen számról”

Ha tudnád, ki hívogat, ha emlékeznél, rohannál hozzá kicsi lány.

Vajon mit fogsz tenni, hogy fogsz reagálni, ha megtudod, mikor végig bömbölted egy mókus szabadon bocsátását is, sóhajtozom.

Riku…

Akkor először a kórház. Vissza kell menni az elejére, mindig a forráspontnál tudunk meg a legtöbbet. Kell egy álnév, biztos ami biztos!

-    Riku Villander vagyok. Nézze, beszélni szeretnék valakivel, aki tud nekem érdemi felvilágosítást adni. Úgy értesültem, hogy az áprilisi svájci vonatbaleset angol sérültjeit itt gyógykezelték, és most tudtam meg, hogy egy közeli rokonom a vonaton utazott, és itt rehabilitálták. Itt a rokonom fotója nálam, a rehabilitációt végző orvossal akarok beszélni.

-    Azonnal intézkedem uram.

Szerencsére jól éreztem, az értelmesebbik fajtából való.

Néhány percnyi várakozás után előkerül egy medika, aki sietős léptekkel érkezik a recepcióra, és felvezet az emeletre. Egy ajtó előtt halkan kopogtat, majd miután bebocsájtást nyerünk, diszkréten visszavonul.

-    Üdvözlöm uram, a nevem Dr. Bryan Everett, én kezeltem a vonatbaleset sérültjeit. Ki után érdeklődik? Miben segíthetek?

-    Üdvözlöm, a nevem Riku Kuvaja. – Itt már nem merem megreszkírozni az álnevet, mert ha igazolványt kér, hitelemet vesztem. – Egy hölgyet keresek, nem tudom itt milyen néven kezelték.

-    Akkor elég nehéz lesz megtalálni, nem adhatok ki idegeneknek a betegeinkről felvilágosítást.

-    Tudom! De a hölgy minden valószínűség szerint amnéziás lehetett, azért nem jelentkezett ez idáig a családjánál. És terhes volt, a hatodik hónapban. Egy kislánnyal volt várandós.

-    Őőő, előfordulhat, hogy volt ilyen betegünk….de honnan tudhatnám, hogy őt keresi. Esetleg tudná valamivel igazolni, hogy a hölgy hozzátartozója?

-    Esetleg….egy fényképpel – nyúlok a tárcámba és előveszek egy közös képet Kisuról és rólam. – Őt keresem a családja megbízásából.

-    De hiszen ez Sara!

-    Ismeri? Tudja, hol találom? – faggatom izgatottan.

-    Igen! Én kezeltem, retrogrált amnéziája volt, nem emlékezett semmire…még a nevére sem.

-    Igen…és azt meg tudná mondani, hogy akkor most milyen néven él? Hol keressem?

-    A neve Sara Faraday és…

-    ..Mi? – vágok a szavába – Mit mondott? Hogy hívják? Milyen nevet említett?

-    Sara Faraday!

-    Az lehetetlen!

-    Mért lenne lehetetlen?

-    Sara Faraday egy festő, nem?

-    Nem tudom, hogy azelőtt mi lehetett, itt a fizikai felgyógyulás után, a pszichikai rehabilitációs kezelésének a része volt a festészet. A rehabilitáción különböző elfoglaltságokat találunk a lábadozóknak, hogy lefoglalják magukat és a motoros idegrendszerük fejlődjön.

-    Uram, biztos ebben?

-    Hogyne! Jómagam is részt veszek a foglalkozások levezénylésében, a szabadidőmben. Egy alapítvány működteti és igyekszünk segíteni a rehabilitáltaknak a társadalomba történő visszailleszkedésbe.

-    Úgy értem, a hölgy személyazonosságát illetően, nem téved? Biztos ő az?

-    Persze, egészen biztos. Nézze! – áll fel hírtelen és az íróasztala mögötti dossziék egyikét leemeli. – Itt van a hölgy. Mikor behozták készítettünk felvételeket – tesz elém néhány fotót – és később is, mikor már jobban volt. Mielőtt elbocsájtottuk levágatta a haját, ezek az utolsó képek róla.

Döbbenten figyelem a fotót. Ez bizony Kriszti, minden kétséget kizáróan, csak kicsit rövidebb hajjal. De ugyanaz a szem, a kedves mosoly.

-    És nézze – mutat fel a falra egy bekeretezett ceruzarajz portréra – ezt rólam készítette. Búcsúajándékként lerajzolta a kezelőszemélyzetét. Kedves lány volt. Mindenki kedvelte, és mivel nem volt senkije, igyekeztünk apró kedvességekkel felvidítani. Nagyon szomorú volt. Még most is tisztán emlékszem az arcára, mikor közöltem vele, hogy állapotos volt. Szegény nem emlékezett rá, nem is tudott a gyermekéről..

-    És mi van a kicsivel? Él? Jól van? Mondja már – faggatom izgatottan.

-    Nem – ingatja a fejét – sajnos a kicsi nem élte túl. Még ott a helyszínen megszületett, a baleset helyszínén. Súlyos sérülései voltak, esélye sem volt, ráadásul nagyon korai volt még a szülés. A magzat halva született és az anyát is újra kellett éleszteni. De az ő állapotát sikerült stabilizálni és azután ideszállították. Itt volt a kis holttest is. A hivatal temettette el. Sara szinte naponta kijár a sírjához.

-    Istenem…szóval a kicsi nem élte túl!

-    Sajnos nem.

-    Hát ez rettenetes tragédia. Már a második gyermeküket veszítették el.

-    Ön ismerte azelőttről Sarát?

-    Igen, a barátjuk vagyok, és a férje alkalmazottja. A hölgy neve Krisztina Kemenes.  A címét…esetleg?

-    Persze, azonnal mondom. Eleinte még be kellett járjon ellenőrzésekre, már itt is a címe.

-    Köszönöm! Én hirtelen nem is tudok mit mondani, szinte hihetetlen hogy ennyi idő után a nyomára bukkantunk végre. Már elsirattuk! Fogalmam sincs, hogy mondom el a férjének.

-    Hm…nézze, ha már itt tartunk, azt hiszem, jó lenne, ha valamit megbeszélnénk a hölggyel kapcsolatban.

-    Hallgatom!

-    Tudom, borzasztó nehéz lesz, amit most mondok, de nem tenne jót a hölgy állapotának, ha most iderohanna a férje, és a nyakába borulna azzal, hogy én vagyok a férjed, már viszlek is haza. Nem emlékszel? Itt éltünk, itt a családod a szüleid, a gyerekeid. Apropó van családja Sarának?

-    Nincs. Külföldről érkezett Svájcba egyedül. Egy plébánián élt, onnan közvetítették ki dolgozni a főnököm házához. Kriszti fantasztikus lány, mindenki a szívébe zárta, így volt vele a főnököm is. Az első gyermeküket várták, mikor az a tragédia bekövetkezett. Kriszti épp a paplakba utazott látogatóba. Elmagyarázná pontosan Kriszti sérüléseit és a mostani állapotát?

-    Természetesen! A beteg amnéziás, de ezen belül több típust különböztetünk meg.

-         Pontosan, milyen amnéziában szenved?

-         Zárt koponyasérülés esetén, amilyen az övé is, ez azt jelenti, hogy a csontos szerkezet nem sérti a durát és a velőállományt, csak a koponya belsejében levő kidudorodások sebeket ejthetnek rajta, leggyakrabban a temporális lebenyen, ami a hosszú távú emlékezet működése szempontjából elsődleges. Megkülönböztetünk poszttraumatikus, retrográd, és anterográd amnéziát. Sara esetében azt hittük poszttraumatikus amnézia, PTA lépett fel. Ami azt jelenti, hogy nehezen tudja követni az eseményeket, hogy kicsoda, hol van és miért? A zavartság mértéke hullámzó, ahogy a hangulatáé is. Később az állapotát sajnos át kellett minősítenünk globális státuszba, ami az emlékezet teljes elveszítését jelenti. Ez a fajta amnézia egyfajta védekezési mechanizmus, ami traumatikus események után léphet fel, Sara, akarom mondani Krisztina esetében a súlyosbodást, valószínűleg a gyermeke elvesztése váltotta ki. Ez egy nehéz időszak, nem szabad befolyásolni, hogy mit idézzen fel a beteg, kerülni kell az erős szorongások, elbizonytalanodások, félelmek kiváltását, mert a hirtelen szembesítés a valósággal, beláthatatlan következményekkel járhat. Súlyos depresszió léphet fel, akár öngyilkosság is.  A betegnek magától kell fokozatosan ráébrednie a múltját rejtő emlékeire. Az emlékhiányok kitöltése, helyreállítja, folyamatossá teszi a beteg öntudatát, érzéseit. Amint az amnézia megszűnt, pszichoterápia segítségével a beteg megértheti és feldolgozhatja azt a traumát, konfliktust, ami a rendellenességet kiváltotta. Esetünkben a megtalált család szeretete, melegsége, és a családtagok mérhetetlen türelme, várhatóan teljes felépüléshez segítheti Krisztinát.

Nem lett volna feltétlen szükséges elkérnem, valószínűleg már a másik szálra ráállított nyomozó is kiderítette, Sara Faraday címét.

Kimi szerint két hétre elutazott az államokba. Azért én mégis csak körülnézek a házban.

Kimi, szegény Kimi! Ott volt és még csak nem is sejtette, hogy Kisu ajtaján kopogtat. Vajon mit tett volna, ha Kisu otthon van, és ajtót nyit? Talán jobb is, hogy így történt. Nem szabad hirtelen lerohanni azt a lányt. Az orvos pontosan tájékoztatott az állapotáról. Miután átestünk a számomra totálisan érthetetlen latin nyelvű okfejtésén, érhető, hétköznapi nyelven is elismételte a sérüléseit, a fejét ért traumát, végül nagyon aprólékosan elmagyarázta az amnéziák fajtáját és következményeit.

Fel kell hívnom Kimit. Tájékozatnom kell! De mit mondjak neki? Mi az, amit így telefonban elmondhatok, hogy ne pattanjon azonnal repülőre, hagyjon ott születésnapot, kislányt és rohanjon ide?

Azt nem mondhatom el, hogy mégis csak meghalt a kislánya. Ilyen szörnyű hírt nem közölhetek vele telefonon. De azt talán igen, hogy Kisu nem más, mint Sara….

Eh, várok még egy kicsit, hátha okosabb leszek. Addig elmegyek Kriszti lakására, hátha több szerencsével járok és megtudok még valamit. Például azt, hogy most mi van vele?

Kellemetlen lenne, ha nagy lelkesen felhívnám Kimit, hogy megtaláltam Kisut, ő észvesztve rohanna ide, Kisut meg egy másik férfi karjaiban találná. Mert hát itt van a legbonyolultabb probléma, mi van, ha Kisu már új életet kezdett? Elég sok idő eltelt a baleset óta, egyedül van, az egyetlen emléke egy halott kislány. Talán arra is gondolhatott, hogy együtt utazott a férjével és ő is elhunyt, vagy azt, hogy egyedül vállalta a gyereket. Bármi megülhetett szegény agyában. Nagyon hosszú lehet 6 hónap magányosan egy halott csecsemő árnyékával. Mindenképpen ki kell derítenem, mi van most vele, mielőtt felhívom Kimit.

A kórházból a lakásáig vezető utat végig alkudoztam magammal. Tudom, hogy azonnal értesítenem kellene Kimit, nemcsak mint az alkalmazottja, hanem mint a barátjának is ez lenne a kötelességem, de amíg nem tudok meg többet Kisuról, nem teszem ki egy újabb megrázkódtatásnak a barátomat. A legfontosabbat, azt, hogy Kisu él, már tudja. A többi ráér, főleg ha rossz hír!

Leparkolok a ház elé, és sietősen kipattanok a kocsiból, mert a bejáraton épp egy idős, sétabotos úriember igyekszik bejutni. Előzékenyen fogom az ajtót míg belép, majd mikor látom, hogy letáboroz a liftnél, elindulok a lépcső felé. Ahogy beszáll, visszasietek és megnézem a postaládára kitett neveket. Sara Faraday neve egyedül szerepel, nincs lakótársa. Ez jó jel. Megindulok felfelé, mikor vidám beszélgetés üti meg a fülemet.

-         Üdvözlöm Sara kisasszony? Ma ilyen hamar hazatért?

-         Csak egy pillanatra ugrottam haza, Dave bácsi már megyek is tovább. Szabadon engedtem az én Rusty-mat és most neki viszek egy kis élelmet.

-         No, akkor nem füttyög már többet a kis bozontos?

-         Nem sajnos! Nagyon fog hiányozni, de a természetben a helye szabadon, hogy boldogan élhessen.

-         Magácskának is kellene valaki Sara kisasszony, akkor nem lenne ilyen szomorkás esténként, ha hazatér. Nem jó egyedül, én már csak tudom, mióta magam maradtam – sóhajtoz a kisöreg.

-         Fáradt vagyok Dave bácsi, azért látszom szomorúnak. Sokat dolgozom, alig várom, hogy hazaérjek.

-         Pedig délelőtt is kereste egy igen jóképű fiatalember! Nagyon beszélni akart magácskával, majd betörte a kaput.

-         Hát akkor majd visszajön – kuncog vidáman – köszönöm, hogy szólt Dave bácsi.

    

Döbbenten álldogálok a fal takarásában a beszélgetést hallgatva.

Előrelépek, mert hallom, hogy közeledik a lépcső felé.

Megpillantom a karcsú lányt, akinek már a hangjától is elállt a lélegzetem.

Gyorsan össze kell szednem magam a lány előtt, akit hosszú hónapokkal ezelőtt elsirattunk, eltemettünk, és azóta is gyászoljuk. Most itt áll előttem, kicsit megriadva a hirtelen felbukkanásomtól, a kietlennek hitt lépcsőházban.

Na, akkor most improvizálnod kell! Szedd össze magad Riku!

-         Sara Faraday? – nézek a szemébe szívdobogva. Pont úgy felkészülök a döbbent sikoltásra, hogy a nevemet kiabálva a nyakamba veti magát, ahogy a közönyösségre is.

-         Igen, én vagyok! Miben segíthetek? – mosolyog kedvesen.

Hiú ábránd csupán, nem ismert fel. Vajon így lesz majd Kimivel is?

-         A nevem Riku Kuvaja, a svájci illetőségű Ice 1 Racing Team ügyvezető igazgatója vagyok. Az egyesületünk még fiatal, egy éve alakultunk, legfőbb tevékenységünk a motocross utánpótlás felkarolása. Láttam a képeit egy aukción, és arra gondoltam, hogy lerajzoltatnám az összes alkalmazottunkat. Versenyzőket, vezetőséget, kiszolgáló személyzetet, szóval mindenkit, és önt szeretném ezzel megbízni. Ezekkel a képekkel díszítenénk a székházunk falát. Ez olyan családias jellegű dizájn lenne.

-         Őőő, nagyon megtisztelő az ajánlata uram – hebeg zavartan - de én nem vagyok képzett festő, csak kedvtelésből rajzolgatok. Talán egy elismert grafikust kellene keressen…

-         Láttam a képeit az aukciós kiállításon és nagyon magukkal ragadtak. Önnel szeretném elkészíttetni, ne gondoljon semmi extrára, csak sima, teljesen egyszerű ceruzával rajzolt arcképeket szeretnék.

-         Nem is tudom, mit mondjak, végtelen hálás vagyok a lehetőségért, de pont most váltottam munkahelyet, és az új munkám nagyon sok utazással fog járni, nem hiszem, hogy lesz időm. Sajnálom.

-         Értem! Hát azért itt hagynám a névkártyám, ha esetleg mégis meggondolná magát – nyújtom át a kis lapocskát. – Megkérdezhetem, milyen munka az, ami olyan sok utazással jár?

-         Én is egy csapathoz csatlakozom, csak nem rallys hanem Forma 1-es.

-         Mi? – esek ki egy pillanatra a szerepemből. – Milyen csapathoz?

-         A Red Bull Racing-nél leszek a kiszolgáló személyzet tagja, és a következő szezonban velük fogok utazni a futamok helyszínére. Azt mondják kevés időt fogunk itthon tölteni a szezonban.

-         Értem! Hát azért én várom a hívását, hátha mégis meggondolná magát. Köszönöm, hogy meghallgatott kisasszony. Viszlát és sok sikert az új munkájához.

-         Köszönöm, viszont látásra uram.

Na most aztán fel van adva a lecke! Mihez kezdesz ezekkel az információkkal Riku? Hirtelen valami bevillan az emlékezetembe, amitől egy pillanatra kiver az izzadság. Azt mondta rallys csapat…de én úgy mondtam, hogy motocross! Atyavilág! Emlékezett a tudatalattija, és ő észre se vette. Ahogy én se akkor, abban a pillanatban.

Megsemmisülve bámulok az elsiető lány után, a hihetetlen találkozás és döbbenetes felismerés okozta meglepetéstől.

*  *  *

Sziasztok!

Talán észreveszitek, hogy az előző részt átszámoztam.

Azért tettem, mert a történet jelen eseményei egy napon játszódnak különböző helyszíneken, különböző szemszögből.

Most sikerült kicsit hosszabb részt hoznom, de ahogy tudok, jövök rövidebbekkel, hogy folyamatosan tudjon haladni a történet.

Most még elutazom, és decemberben is haza megyek néhány hétre, de januártól már csak az itteni munkámra fogok koncentrálni és az írásra is több időm marad. Most rohangászom apu, a doki és a saját munkám között, de nem gond, valahogy sikerül megoldanom. Januártól meg külön jó lesz, ha elfoglalt leszek! Rengeteg szabadidőm lesz, most azonban még itt van valaki, aki teljes odaadást és figyelmet igényel tőlem, cserébe ugyanezt kapom tőle, és ez nagyon kellemes ebben a fagyos, havas időben!:)

Még nem tudom, hogy itt vagy otthon leszek karácsonykor, de valaki mindenképp borzasztóan hiányozni fog.

Remélem tetszett a rész!

Puszi mindenkinek,

Luna

Ezek pedig öcsémtől szeretettel – aki nehezen viseli, hogy ő nem lehet itt velünk, és ilyen képekkel célozgat!:)