91. rész - A tegnap történelem....

Kimi…

Az Istenit neki! Ha kívülről figyelném ezt az idióta erőlködésem komolyan halálra röhögném magam. Hol lehet ez a bolond nő?

Már annyit hívtam, hogy tessék lemerült a telefonom, dobom dühösen az ülésre. Ilyen nincs, hát én is jól alszom, de hogy valaki ennyire durmoljon!

Az öreg szomszéd szerint az előbb még itt futkározott az a szeleburdi nő, a lépcsőházban. A kocsija, amit volt olyan kedves megmutatni, és amit azonnal felismertem amint megpillantottam, itt áll a ház előtt. Szóval ezzel voltál akkor kicsim? Felírom a rendszámot, talán segítek ezzel Rikunak.

A szívem a torkomban dobogott, megköszöntem a kisöreg segítségét, aki a jókora összeg láttán, szinte futva indult az utca végén álló szupermarket felé, még a botját is itt felejtette. Utána kocogtam egy mankóval a kezemben, még jó hogy senki nem látta.

És milyen jól tettem! Most itt szobrozok, már lemerítettem a telefont és a ház elektromos hálózatát is, annyit nyomtam a kibaszott kapucsengőt.

Nem érdekel! Nem vagyok hajlandó elmenni innen! Ha kell, betöröm az ajtót és kirángatom ezt a részeges vagy álomkóros picsát az ágyból, és addig rázom, míg el nem mondja, hol van Kisu.

Jön vissza az öreg! He, ez jó! Úgy tűnik, ebben a házban szellemek lakhatnak, vagy sztahanovisták, mert az öregen kívül senki se hajlandó felvenni a kaputelefont. A ház kihalt! No, majd az öreg beenged! Ha kell, letáborozok a lábtörlőjére akár egy kutya, és nem mozdulok, amíg be nem enged!

Nocsak! Egy autó gördül az ajtó elé. Gyorsan csak, gyorsan! Kipattanok, a hónom alatt szorongatva Kisu arcképét, hogy bizonyítani tudjam az igazam, miszerint megvásároltam a kiállításon, és egy fotó lapul a tárcámban Kisuról és rólam, még Seb készítette egy bolondos barbecue-s partin.

Hülyén festhetek, egy képel a hónom alatt, órák óta itt rohangászva a ház körül, akár egy elgyötört szorgalmas hangya, aki nem képes hazajutni a hóna alatt cipelt zsákmánnyal a biztonságot nyújtó bolyba.

Csak azt csodálom, hogy még senki se hívta rám a rendőrséget. Hát mondjuk ez Anglia, Svájcban már riasztották volna a helyi gárdát egy ilyen őrült láttán.

Itt viszonylag mindennaposabb lehet ez a kép.

Jó kiállású, sötétszőke férfi pattan ki a kocsiból, és jókedvűen iramodik a bejárat felé.

Utána! Dühösen állok vele szemben az ajtóban. Ha megszólal, és nem enged be, esküszöm fejbe verném a képpel, ha nem Kisut hozom el, hanem a szarvast.

Rá vagyok dühös, amiért eddig itt rohangásztam a bejárat előtt, pedig inkább hálásnak kellene lennem, hogy végre beenged.

Ő felfut, én a liftet választom, hátha közben találkozom valakivel. Nem hinném, hogy az, aki így képes aludni, gyalogolna!

Végül egyszerre érünk oda, és csodálkozunk egymásra, mindketten ugyan abba az ajtóban.

Az ajtót nyitná, mikor megállok mellette. Ezek szerint ez lehet a pasija ennek az álomkóros művésznek.

-    Sara Faraday-t keresem! – szólítom meg és leveszem a napszemüvegem, mert valamiért úgy mered rám, mintha kísértetet látna.

-    őőő…most nincs itthon – nyögi ki végül – elutazott!

-    De reggel még itthon volt – bizonygatom, a képel a hónom alatt.

-    Igen, mert reggel indult. Néhány napra elutazott – tér hirtelen magához. – Azért jöttem, hogy körülnézzek nála. Amíg nincs itthon, én felügyelem a lakását.

-    Feltétlenül beszélnem kell vele, de hiába hívom, nem veszi fel a mobilját.

-    És honnan tudja a számát? – mered rám felháborodottan.

-    Tegnap a galériában kaptam meg a tulajdonostól. Vettem is néhány képet tőle – lóbálom meg szegény Kisut.

-    Igen… itthon felejtette a mobilját. Miért keresi? Talán tudok segíteni… - folytatja békülékenyen dühös tekintetem láttán.

-    Ezt a lányt keresem – kapom elé a képet. Állítólag ő festette ezt itt, és még egy jó néhányan láttam ugyan ezt a lányt. Nyilván ismeri és tud nekem felvilágosítást adni, a képen szereplő nő hollétéről.

Szavaim hallatán, még jobban meglepődik. Egy ideig csak pislogva meredez rám, én meg türelmesen bámulok vissza.

Hát baszd meg, hiába bámulsz te féltékeny Herkules, nem megyek el innen, míg nem kapok válaszokat. Ő is érezheti, mert nagy nehezen megszólal.

-    Szóval akkor a művészt keresi?

-    Igazából nem őt, hanem ezt a hölgyet. – lengetem meg Kisut előtte.

-    Ön ismeri a festőt? – köti az ebet és erőlködik csökönyösen.

-    Nem! Még sosem hallottam róla eddig! – válaszolok őszintén. – Engem a hölgy érdekel a képről.

-    És mit akar a hölgytől?

-    Ismeri? – hagyom én is figyelmen kívül a kérdését.

-    Találkoztam már… itt vele néhányszor.

-    És hol lakik? Hol találhatom meg?

-    Ne haragudjon, de így ismeretlenül nem adhatok ilyen személyes dolgokról felvilágosítást – kap erőre hirtelen.

-    Ja, igen! Nézze – kapom a képet a lábam közé és nyújtok kezet – Kimi Raikkönen vagyok.

-    Bradley Cooper – leheli zavarodottan, de fura mód nem miattam.

Vagy leszarja a Forma 1-et, vagy csak engem. Laktam pár évig Angliában, még a királynővel is lekezeltem, azért ismernek engem itt.

-    Ez a hölgy itt a képen – kapom elő megint szegény Kisut – egy nagyon kedves…közeli ismerősöm. Néhány hónapja egy szerencsétlenségben eltűnt és mi azt hittük elhunyt. És most megpillantottam őt egy kiállításon, a hölgy képein. A tárlatvezető adta meg a művésznő elérhetőségét. Meg kell találnom ezt a lányt, hogy hazavigyem! Hajlandó vagyok jelentős összegű apanázzsal, vagy akár támogatói mecénás járadékkal vagy ösztöndíjjal honorálni a segítségét.

-    Őőő, Sara biztos nagyon boldog lesz, ha ezt meghallja. Sajnos azonban néhány hetet várnia kell, mert elutaztak…a képen látható hölggyel utazott az államokba két hétre. Mivel itthon felejtette a mobilját, csak akkor tudom őt az ön kéréséről és nagylelkű ajánlatáról értesíteni, ha felhív. Addig sajnos türelmesnek kell lennie!

-    Eh, és a hölgy nevét? Tudja a nevét?

-    Persze, ön is mondta az előbb, Sara Faraday – kezd megint furán méregetni.

-    Úgy értem a képen szereplő lány nevét, nem a festőét – vakaródzok idegesen.

-    Jaa…heh…hát most így hírtelen… - dadog zavartan.

-    Kriszti? Krisztina Kemenes? – faggatom izgatottan.

-    Sajnos nem tudom…soha nem mutatkozott be nekem így – vonogatja a vállait bocsánatkérőn. – De ha megadja a telefonszámát, majd átadom Saranak ha felhív.

-    Rendben – kotorászok egy névjegy után – és előre is köszönöm. Mondja meg a hölgynek, hogy nagyon hálás leszek a segítségéért.

-    Átadom! De most sietnem kell! Viszlát – nyújt most már mosolyogva kezet, aztán belépve a lakásba faképnél hagy.

Elgondolkozva szállok ki a liftből. Azért behívhatott volna. Lehet, hogy a lakásában még további képek vannak Kisuról. Szívesen megnézném, és meg is vásárolnám, az összeeset.

Eh, nem számít! A lényeg, hogy forró nyomon vagyok! Haza viszlek kicsim!

Bevetődök a kocsiba, töltőre teszem a mobilt és már hívom is Rikut.

-    Szia Kimi!

-    Szia Riku, mit tudtál meg? – térek azonnal a lényegre.

-    Dolgozunk rajta Kimi. A nyomozók már nézik a felvételeket, nem volt könnyű bejutni és megszerezni, de megoldottam. Ahogy megvan a kép, illetve a képről a kocsi rendszáma, többet tudok mondani. Remélhetőleg Kisu nevén van az autó, de ha nem, akkor is megtalálom! Már úton vagyok! Hamarosan személyesen is bekapcsolódom a keresésbe. Mi az alapítvány neve?

-    Második Esély.

-    Rendben, telefonálok párat és már megyek is a kórházba, akikkel kooperálnak.

-    Eh, igen…közben történt itt egy s más – vakaródzom.

-    Mit műveltél már megint? – faggat nem túl kedvesen. – Kértelek, hogy maradj nyugton!

-    Hát kérlek – hebegem – reggel óta itt dekkolok a festőnő háza előtt, mert nem sikerült bejutnom a kibaszott lépcsőházba. Végül egy kisöreg előkerült és mielőtt beengedett megmutatta a nő kocsiját. Ebben láttam Kisut, már megvan a rendszáma.

-    Hát ez remek, és mégis mikor akartad elmondani? Diktáld azt a rendszámot.

Szó nélkül teszem amit kér, nem hőzöngök, mert igaza van. Idegességemben minden kiment a fejemből, pedig ha rögtön szólok neki, már ráállhattak volna a forró nyomra.

-    És most? Mi a következő lépés?

-    Valakit ráállítok a kocsira, de úgy tűnik ez zsákutca lesz, ha egyszer a festőé a kocsi. Nyilván jóban vannak, és kölcsön adta a lánynak. Én megyek és kiderítem melyik kórházzal van kapcsolatban a galéria. Aztán a kórházban kiderítem, mi történt Kisuval és hol találhatjuk meg.

-    A tököm tele van az egésszel. Már rég Kisu nyomában lennék, ha nem utazik el mindenki. Ebben a kibaszott országban mindenki vándorol, a szociális munkás Írországba, a festő meg az államokba, állítólag Kisuval. Soha nem találom meg!

-    Most már ne türelmetlenkedj! Megtudom Kisu címét, munkahelyét, és azt, hogy mi történt a kislányotokkal és, hogy hol vannak. Van még valami, amiről elfelejtkeztél?

-    Ja igen! Majd alkalomadtán utald át Newey-nak az óvadékom összegét.

-    Rendben Kimi, ahogy megtudok valamit azonnal értesítelek, te meg kérlek most már indulj haza és tisztázz mindent anyukáddal, mielőtt kiadják a kislányt.

-    Úgy lesz! És köszönöm Riku!

Sara….

Elgondolkozva könyökölök a kávéscsészém előtt. Csaponganak a gondolataim, egyre csak merengek. Búcsúzom a helytől, a vendégektől, az érzéstől, ami elfogott minden alkalommal, ha beléptem ide. Egy korszak megint lezárul ebben a rövidke új életemben. Nemsokára egy új élet és világ fog elém tárulni. Nem kicsit tartok tőle!

Belekortyolok a kávémba, aztán tovább merengek. Ha innen kimegyek, a temetőbe veszem az utamat. Megnézem Rustykát és a kis Saramat. Ahogy holnap és azután is, mielőtt elutaznék Svájcba.

Mit is mondott Adriann? Hogy szombaton van az időmérő, vasárnap meg a futam? Megnézem, tudnom kell, hogy hova megyek a jövő héttől dolgozni. Érdekel a futam is persze, remélem jól szerepelünk majd, de leginkább úgy igyekszem figyelni, hogy milyen körülmények között és kikkel fogok dolgozni.

-    Hát te meg, min gondolkozol ennyire? – könyököl mellé Becky.

-    Azon, hogy mit teszek holnaptól – mosolygok rá vissza.

-    Rengeteg időd lesz pihenni.

-    Annyira nem. Szombaton pihengetek, megnézem az időmérőt és vasárnap szurkolok a csapatnak, aztán délután repülőre ülök és elutazom.

-    Hova mész ilyen hirtelen? – mered rám döbbenten.

-    Megpróbálom még egyszer. Visszamegyek a balesetem helyszínére, meg azokra a helyekre, ahova Jack elvitt. Talán lesz valami, esetleg felismernek, vagy valaki keresett azóta a kórházban... – sóhajtozom.

-    Felhívsz majd? – komorodik el hirtelen. 

-    Hát persze! Nincs más barátnőm csak te!

-    Néha lóghatnánk együtt!

-    Nincs nagyon kedvem szórakozó helyekre járni, de ha megelégszel a temetői sétákkal, akkor rendben.

-    Szívesen elkísérlek!

-    Akkor utána otthon koccintunk majd rá.

-    Sajnálom, hogy az én társbérletembe nem vihetlek fel. – néz sajnálkozva.

-    Nem hinném, hogy szeretnék két órát utazni egy koktélért, mikor én néhány percre lakom a temetőtől – igyekszem megnyugtatni.

-    Nézd – int az ajtó felé – megint itt az illatos virágod!

-    Hát ez meg mit keres itt? – csodálkozom a szép barna nőre.

-    Kiszolgálod vagy menjek én?

-    Hagyd csak! Legyen ő az utolsó vendégem – indulok kötelességtudó mosollyal a magas vékony nő felé.

*  *  *

Sziasztok!

Gyorsan engedjetek meg pár szót!

Úgy döntöttem, hogy kicsit rövidebb részeket hozok, és akkor talán sikerül a héten még egyszer jönnöm.

Tudom, hogy nagy az összevisszaság, de a héten véget ér a röpködésem és több időt igyekszem majd a blogra is fordítani.

Hol vannak már azok a régi szép idők, mikor a családomban elnyomó többségben voltunk mi nőneműek!:)

Egyik nap elhatároztuk, hogy futni megyünk a barátommal. Gondolta így kicsit körülnézhetek a környéken. Rögtön csatlakozott hozzánk apu Sifu és lelkes tanítványa, a dilidoki. És persze az elmaradhatatlan öcsém és Kakukk. A vége az lett, ők kocogtak, én vágtattam akár egy nyeretlen kétéves, és a végén már erősen lógott a nyelvem. Minden pöcs bizonyítani akarta, hogy jobb nálam, és a többieknél!:)

A Halloween buli úgy érzem remekül sikerült. Bárhogy is van, abban biztos vagyok, hogy a családomért, és a barátaimért hálát kell adnom Istennek. A tesóim látták, hogy gondjaim vannak és összeesküdtek a hátam mögött, és nagyon odatették magukat.

Majd elmesélem legközelebb, most nincs időm és az első igazi Halloween partym megér egy fejezetet!:)

Sok problémával találkozom azért itt nap-nap után. Például, hogy hova tegyük azt a rengeteg tökök, ami ránk maradt a buli végén?

Otthon a háznál, faragott tökökbe raktunk édességet, apró csokikat meg cukorkát és az ajtó előtt hagytuk a zarándokoknak. Minden elfogyott! Vagy sokan jöttek, vagy egy valaki élelmes volt, és lenyúlta az egészet!

Gondoltuk ezzel kedveskedünk a környéken lakóknak, mivel mi bent voltunk a városban a bárunkba.

A party után rohantunk a repülőhöz és közben elmulasztottunk szólni a lázban égő sógornak, hogy a nagy sietségben elfelejtette lemosni az arcáról a cicanózit és a bajuszt!:)

Az elválás ellenére is viszonylag jókedvünk volt, ahányszor csak a Danira néztünk. Ő meg férfiúi tökélyének teljes tudatában, akár egy jólelkű apóka nyugtatgatott minket, semmi baj lányok, minden rendben lesz – mármint a repülés miatt.:)

Mikor megérkeztünk és a barátom kezet akart nyújtani neki, olyan hangosan kezdett röhögni, hogy mindenki odanézett. Kicsit vártunk míg a sógor eltüntette a mosdóban a cicabajuszt, hiába bizonygattuk,hogy remekül áll neki, és biztos az anyukájának is tetszene. A mellékhelyiség keresése közben azért a Dani is mondott ezt-azt, szerencsére magyarul.

Ezt imádom itt, hogy bátran nevethetünk, meg járkálhatunk, és nem kell figyelni, mert a kutya se ismer minket! És ez nagyon jó!

A Texasi versenyen elkövettem egy apró baklövést. Megrohamoztam, egy vidám társaságot, akikről azt hittem, hogy magyarok. Itt kint valahogy sokkal nagyobb fontosságot nyert az, hogy magyar vagyok, és megkönnyezek minden hazámfiát.

Ők sajnos nem azok voltak, csak fordítva tartották a zászlójukat, és csak nagyon nehezen akarták megérteni, hogy félreértés történt, és nem akarok velük inni, se szurkolni!:/

Rengeteg celeb volt jelen, sportolók, sztárséfek, színészek, énekesek, meg nem is tudom, én a felét se ismertem. Amerre a szem ellátott valaki csoda jött szembe. Nem különösebben szoktam a szívemhez kapkodni, de akkor megláttam őt, és feladva eddigi elveimet, addig kérleltem a barátomat, míg nagy puffogva odavitt hozzá. Igen, beszélgettem az én kedvenc színészemmel, aki ugyan nem szőke, mégis ha úgy adódna, hát nem is tudom, szívesen elbuliznék vele egyszer.

A morcos skandinávot meg megnyugtattam azzal, hogy felesleges beleélnie magát a nagyjelenetbe, mert Keanu Reeves még az anyunál is idősebb!:)

Na, szóval, most mennem kell, de megpróbálok még jelentkezni a héten.

Próbálok nem gondolni semmi rosszra, de nagyon nehéz. Ez a hétvége még nagyon szomorú lesz, ráadásul a tesóim a dédike meg a Lucáék is elutaznak oda haza, mire hazaérek.

Ja, igen! Ma nem tudtam írni senkinek, elég pörgős nap volt. De holnap pótolom, amint tehetem!

Ne haragudjatok!:)

Puszi, Luna

u.i: Ez a rész nagyon furcsa körülmények között, rohammunkában íródott, csak a kötelességtudatom hajtott. Nézzétek el, ha vannak hibák!:)