78. rész - Ritka pillanat, ha találunk egy igaz barátot....

Sziasztok!

Megérkeztem az új résszel! Remélem tetszeni fog, egy titok most megoldódik.:)

Tegnap kicsit elbeszélgettem veletek az időt, aztán meg a családommal, de mostantól jobban ráérek és több időt fogok az írásra fordítani.

Holnap nem, de holnap után újra jövök. Végre találkozhattam anyuval, és most minden időmet vele fogom tölteni. Hosszú napok teltek el anélkül, hogy megölelhettem volna, és ez borzasztó volt nekem. Most egy csinos kis selyemsállal a nyakamon közlekszem, és egy olyan van a fejtetőmre gumizott hajamban is. Régen mindig így hordtam. Most azért, hogy ne látszódjon a lenyisszantott tincsem, ami ütődötten felfelé göndörödik a fejem tetején.

A barátom mielőtt elment önfeláldozóan magára vállalta, hogy a játék hevében durván kiszívta a nyakamat ezért a kendő. Én meg nem mutogatom, hisz olyan ciki, anyuban meg van annyi tapintat, hogy nem kíváncsi rá. Nem tudom mikor lesz a nyakam tünetmentes. Először piros csíkok voltak rajta, aztán kivörösödött, majd belilult és véraláfutásos lett. Most foltokban tünedezik és még mindig ronda. Azt hiszem a lelkem is ilyen, csak az nem látszik!:/

Ugye még nem mondtam a nagy hírt? Kisőcsénk lesz!:) Anyu már a 14 hétben van, és úgy tűnik ebben is igaza lett a sámánnak. Egyre jobban bízom abban, hogy minden rendben lesz, nem történik már semmi baj. Elmúlt 12 hetes, a tesó már köldökzsinóron át eszeget, és ha lett volna vele valami gond, már fellépett volna valami probléma. De nincs szerencsére semmi, anyu egyszer elájult, de kiderült, hogy nagyon alacsonyra leesett a vérnyomása. Úgy tűnik, ebben is rá hasonlítok!

Hosszú még az idő februárig, de türelmesen várunk!:)

Szóval most úgy van, mint régen! Egész nap anyuval vagyok, megyek utána minden hova, és csak beszélgetünk és beszélgetünk, és mindenki igyekszik minket kettesben hagyni.

Ezért is szeretem őket, mert tapintatosak és tudják milyen fontosak nekem ezek az órák.

Nektek is teljen kellemesen a napotok!

Puszi, Luna

Kimi....

Hanna elé sietek, az ajtóban várom. Fogalmam sincs mi a fasz van velem, de a torkomban zakatol a szívem. Ideges vagyok. De miért? Talán mert arra a nőre várok, akinek feldúltam jogos haragomban az életét? Vajon mire számíthatok a következő percekben?

-    Szia! – néz nyugodt érdeklődéssel a szemembe. Zavarba hoz ez a pillantás.

-    Hanna…gyere beljebb. – makogok. – Ülj le. – mutatok a kanapéra elfogódottan akár egy hülye.

-    Köszönöm….

-    Megkínálhatlak valamivel? – nyögöm.

-    Igen egy szendvicset és egy kapucsínót. – sóhajt.

-    Eeh… - nyögöm, és zavartan bámulok felváltva rá és a konyha felé. - Valami baj van?

-    Ezt még te kérded tőlem?

-    Nézd, - ülök mellé, - én nagyon sajnálom.

-    Mit?

-    Hogy tönkre tettem az életedet…igazán, csak annyira dühös voltam, nem gondoltam át mit okozok ezzel neked.

-    Hát nem….valóban. – grimaszol.

-    És most…talán szükséged van valamire?

-    Ha igen, segítenél? – fordul felé és néz nagyon komolyan a szemembe.

-    Igen! Sokat gondolkoztam azon ami történt, és nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e…nem tudom, hogy mi lenne a megfelelő viselkedés ilyen esetben. Hallgatni, és hagyni, hogy éld vele tovább az életed, vagy elmondani az igazságot, amit jogod van neked is tudni, és ezzel tönkretenni mindent, ami eddig fontos volt. Nem tudom mi lett volna a helyes, de bármi is az, már így történt, és ezt nem lehet visszacsinálni.

-    Ha lehetne megtennéd? Visszacsinálnád, hogy nekem ne fájjon?

-    Nem tudom Hanna. – nézek komolyan a szemébe. – Sajnálom, hogy miattam szenvedsz, de nem az én bűnöm. Tudom mit érzel,  ha tudok segítek, de nem tudom, hogy jól vagy rosszul tettem amit tettem…fogalmam sincs… - halkulok el és tanácstalanul rángatom a vállam.

-    Köszönöm Kimi. – teszi a kezemre a kezét.

-    Eeh, de mit? – meredek rá. Mi a fasz van, megzavarodott szegény a fájdalomtól?

-    Hogy ilyen jó barát vagy. Nem azt mondod, hogy megérdemelte, amit kapott tőled, hanem azt, hogy nem tudod, helyesen cselekedtél-e azzal, hogy elárultad. Azt hiszem, én sem tudom, mit tennék hasonló helyzetben. Mi a jó, kimondani, és ezzel fájdalmat okozni, vagy hallgatva, akaratlan cinkossá válni és hagyni, hogy a másik becsapjon, és élvezze a szeretetet tovább, miközben méltatlan rá. Vajon mit akar a másik? A fájdalmas igazságot, vagy a boldog tudatlanságot?

Nem tudok neki mit mondani, lassan pislogok, talán hogy ezzel is nyugtassam, és grimaszba húzom a szám.

-    Ezért most én segítek neked. - folytatja szomorkás mosollyal, és szemeivel szinte simogat.

-    Há? – tátom rá a szám.

-    Most én hoztam neked egy levelet. Remélem, tudok vele segíteni. Szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül. – tesz elém egy lezárt fehér borítékot.

-    Mi ez? – nyögöm.

-    Majd rájössz, ha kinyitod. – áll fel. – Ha nem is tudok ezzel sokat segíteni, azt ebből tudnod kell, hogy mi mindig itt vagyunk neked a szomszédban. – szorít egy kicsit a combomon fekvő kezemen, mielőtt feláll és kisiet.

Zavarodottan bámulok utána, aztán tétován a kanapén hagyott borítékért nyúlok. Elegem van már a meglepetés levelekből. Csak forgatom az ujjaim közt, nem merem kinyitni. Nem a büszkeség tart vissza, hanem a gyávaság, már nem akarok több fájdalmas igazságot.

Igaza volt, jobb nekem a boldog tudatlanság. Inkább boldog részegre iszom magam, és leszarok minden kibaszott levelet. Nem érdekel semmi és senki! Ők se, oldják meg, én is azt teszem! Mindenki egyedül van, mindenki! Milliók rajonganak értem, mégis én vagyok a legboldogtalanabb magányos ember a földön!

Felállok, és az asztalon hagyom a levelet. Leveszem a pólóm, papucsba bújok, és az uszoda felé indulok. Inkább edzek, már csak a sport tart életben.

Az ajtóban megtorpanok. Tudnom kell! Akár mi is van abban a kurva levélben, ennél rosszabb már nem lehet. Mit hozhatott? Talán egy bírói végzést, hogy akarják a kicsit? Pereskedni akarnak érte? Ő az apja…joga van hozzá, vonok vállat gondolatban.

Igen? Akkor meg mi a fasznak fáj ennyire? Fogalmam sincs!

És arról se, hogy mire számítsak. Teljesen üres aggyal, az idegességtől merev ujjakkal tépem fel. Hosszan mélyen szívom be a levegőt a fogaim közt, miközben kinyitom a géppel írt papírt.

Genetikai vizsgálat apasági teszt – olvasom és kihagy a lélegzetem. – döbbenten siklik át a szemem a sorokon és a lényeget kezdem olvasni.

….vizsgálat alapján 99,9 %-ban megállapítható, hogy nem mutat egyezés a genetikai állomány, vagyis nem Sebastian Vettel a vér szerinti apja….

Megdermedek akár egy szobor, lassan nyúlok a mellkasomhoz és finoman masszírozom a szívem. Nem az övé…nem Vettel az apja…nem csaltak meg, nem árultak el. Seb a barátom, a barátom…. – lüktet az agyamban folyamatosan.

Összeszorított szám grimaszba torzul az erőlködéstől, aztán lazítok a tartásomon és hagyom, hogy a könnyek utat találjanak maguknak az arcomon. Az utóbbi időben elég sok ráncot pakolt rám a fájdalom.

Seb a barátom, a német nem árult el engem, dübörög az agyam.

A pólómért kapok, magamra tépem, és a levéllel a kezemben kisietek.

Csöngetek, zavartan álldogálok, nem tudom, mire számíthatok.

Hanna azt mondta, mi mindig itt vagyunk neked a szomszédban….

Némán nyílik ki a kapu, nem szól bele senki a telefonba. Nem kell csöngetnem, az ajtóban Hanna vár. Mosolyog!

-    Isten hozott Kimi…

Zavartan toporgok előtte, keresem a szavakat, mit is mondhatnék?

-    Örülök, hogy látlak…bent van! – int a lakás belseje felé.

-    Milyen? – kérdem elfogódottan.

-    Majd meglátod… - vág egy grimaszt.

Úgy viselkedik, mint akik már rég nem találkoztak, és nem úgy, mint aki pár perce jött el a lakásomból. Értetlenül figyelem és engedelmesen haladok befelé.

A német a kanapén üldögél. Nem néz rám, a TV-t bámulja, valami hülye foci megy benne. Hagyja, hogy álldogáljak, nem vesz rólam tudomást. Megteszem a kedvéért. Megérdemlem, igaza volt és ez most az ő bosszúja.

A söréért nyúl és mielőtt belekortyolna hajlandó végre észrevenni.

-    Ott a söröd a hűtőben…finn, amit szeretsz…

Ennyi! Ennyivel letudta! Nem vádaskodik, nem olvassa a szememre a hibáimat, nem akar győzelmi tort ülni a romjaim felett.

Jobb ember vagy, mint gondoltam….

-    Átvitted neki? – mered a belépő Hannára.

-    Igen….

-    Mondtam, hogy ne tedd! – duzzog a német.

-    Én meg mondtam, hogy megteszem. – állja egykedvűen a dühös pillantásokat. – Azt tettem, amit kellett! Amit a lelkiismeretem diktált!

-    Nem bízott bennem… - így a nyűgös.

-    Én se benned bíztam, hanem Kisuban! – jön a lehengerlő válasz. – És mivel ő már tudta a választ…azt, hogy nem ő a kislány édesapja, neki sokkal nehezebb volt… Te hittél volna neki a képek láttán?

-    Most nem rólam van szó! – duzzog.

-    Ő a barátod, és akkor is az volt, mikor még senki se foglalkozott veled, csak egy kezdő voltál, akit mindenki megmosolygott. Ő volt az, aki egyenrangúként kezelt és a barátod lett. – emlékeztet mindkettőnket a múltra, a kezembe nyomja a hűtőből hozott sört, és kimegy.

Csend telepszik közénk. Az üveget forgatom az ujjaim közt, kellemesen hűsít, jó lenne a homlokomhoz szorítani, mielőtt még felrobban az agyam.

-    Eeh, most mi van? – mordulok a szobor mereven duzzogó németre.

-    Megbántottál… - löki oda olyan hangsúllyal, akár egy duzzogó feleség.

-    Eeeh, hát mégis mit vártál olyan képek láttán?

-    Bizalmat! – csattan dacosan.

-    Vettel kezded átlépni az a képzeletbeli határt, amit senki se tehet… - Már attól jobb kedvem lett, hogy látom azt az ütődött fejét és hallom a kölyök hangját. - Most mi a fasz van, térdeljek le? – próbálok türelmes és megértő lenni.

-    ….de ne énekelj!

-    Mi bajod a hangommal? – hörrenek.

Végre megmozdul és felém fordul. Lassan felemelkedik a kanapéról és elindul felém. Állunk és egymás szemébe mélyedünk. Mondanom kellene valamit.

-    Seb…örülök, hogy a barátom vagy! Ne haragudj!

-    Kimi! – arcát elönti végre a régi jól ismert vigyor, mielőtt a nyakamba borul. – Hiányoztál te érzéketlen fasz!

-    Eh, ne nyalj össze! Nem szeretem! – szalad mosolyba az arcom. Nem is emlékszem mikor nevettem utoljára. – Te is hiányoztál kölyök. Olyan vagy amilyennek mindig is hittelek!

Mire Hanna visszatér egy tálca szendviccsel, a TV kikapcsolva, senkit sem érdekel a foci, meghitten beszélgetünk és sörözünk.

-    Gyere, ülj le te is. – intek a fejemmel.

-    Nem akarok zavarni. – szabadkozik mosolyogva.

-    Te sosem zavarsz Hanna. Kinek jutott eszébe ez az apasági teszt?

-    Közös megegyezés alapján történt. – mosolyog.

-    Megnézhetem? – kéri Seb a gépelt papírt.

-    Mi? Te még nem láttad? – meredek rá.

-    Nem…

-    Ki se bontottátok? – kapkodom egyikről a másikra a fejem.

-    Nekem nem volt szükségem ahhoz erre a levélre, hogy tudjam, soha nem közeledtem Kisu felé tiszteletlenül, és soha nem bántottam meg vele Hannát.

Nem válaszolok, nem is tudok, csak az arcába meredek. Sokáig nézem rezzenéstelen arccal, még csak nem is pislogok, ő pedig tűri a merev pillantásom, nem süti le a szemét, mert igaza van, és mert megszokta már, ahogy meredek rá.

-    Főzök egy kávét. – emelkedik fel Hanna.  – Rosszul nézel ki Kimi.

-    Eh, elég szarul is érzem magam.