Bocs, de picit csúszunk!

Sziasztok!

Probléma van a betegünkkel. Egy 18 éves törött csuklójú, megalázott kamasszal vagyok, aki most ebédel, ezért gyorsan megejtem ezt a bejegyzést.

Nincs jól, egy kamasz, akit bántalmaztak, aki nálunk lábadozik, mert minket tart a családjának. Látom rajta, hogy megrogyott, és ha valaki, hát én aztán tudom milyen az, ha valaki összetörik belülről. Ez a fiú ovis kora óta a legjobb barátja az öcsémnek, aki most suliba van, így csak ketten vagyunk, és nem passzolhatom le a dédinek, amíg írok, mert szüksége van rám, a figyelmemre és a törődésemre.

Igyekszem összeegyeztetni a magánéletem a munkámmal – mert én most ezt az írást, egyfajta próbának, kötelezettségnek munkaként élem meg, hogy mindig határidőre szállítsam a részeket, - de eljön az a pillanat, amikor mindent félre kell tenni, és csak az emberrel szabad foglalkozni.

Hát ez most ilyen.

Nincs anyu, se apu, és a dilidokim is velük van. Nincs senki, aki segíteni tudna csak én. A nővéremék vizsgalázban, a szabadidejében még mindig tüzet okádik, annyira elhatalmasodott rajta a félelem, hogy most már én is vesztegzár alá kerültem. Szerinte, ha a tesómat akarták bántani, jöhetek én is a sorban, ki tudja, ki küldte ezeket, mert úgy eltűntek, mint szamár a ködben, és nem kölykök voltak.

Arra, hogy téged is kereshetnek, csak grimaszolt, az szar nap lesz mindegyikünknek, vont vállat, mert kisütöm a golyóikat. A van sokkolód kérdésre, felvonta a szemöldökét, és tudod, hogy az nem legális, mondattal ellibben szemöldököt rajzolni magának. – Hogy miért azt majd elmesélem. Most mindenhova csoportosan megyünk, mert megígértük, bár nem tudom, ha megtámadnának, egy törött szárnyű kakukk, egy szépséges labdazsonglőr, meg egy yorkshire kutya miben lenne a segítségemre?

A többiek a vizsgák mellett dolgoznak, és már a végkimerülés határán szédelegnek. Csak én maradok, a dédinek is.

Muszáj csúszni, mert ez most pont olyan rész, ahol fontos, hogy jól csatlakozzak a múltbéli eseményekhez.

Sok dolgom van. Nem panaszként mondom, sokkal jobb ez, mint egyedül kuksolni a szobám mélyén, de nekem kell bevásárolnom, mosni, meg teregetni, mosogatni, takarítani. Mindent, amit anyu tesz, mert a dédikétől az is szép teljesítmény, hogy főz, meg süt nekünk ilyen kis fürgén!:)

A Tomi már összemelegedett a porszívóval, feljött a barátnőm is, hogy Luna segítek, aztán arra ébredt, hogy beverte a fejét az ebédlőasztalba.

Tegnap az öcsém elaludt mellettem a kórházi széken „sú” betűben elterülve csendesen hortyogott. Én is arra riadtam, hogy borulok le a székről. Ráadásul ők is vizsgáznak, tanulnom kell velük, különben megint nyáron fogunk.

A hosszú hétvégén itt lesz az állatorvos sógorom meg Nyurga, megígérték, hogy foglalkoznak a fiukkal. Akkor már lesz időm, a dédi mellett tudok írni, közben prímán elbeszélgetek vele, meg ha valami kell, tudok segíteni.

A barátom meg ugye, hamar megoldotta a kérdést onnan messziről, hívjál takarítószolgálatot és rendeljetek kaját! Hát látszik, hogy még minidig nem egy bolygón élünk, nem ismeri a dédit!:)

És még valamit! Most már tényleg utoljára, aztán elengedem!

A bejegyzéssel kapcsolatban, amiben kifejtette valaki, hogy mekkorát csalódott bennem. Nem hagyott nyugodni a dolog, átnéztem a régi fejezeteket, de sehol sem találtam ilyen néven bejegyzést, és minél többet olvasom, annál inkább elhatalmasodik bennem egy olyan érzés, hogy talán több e-mailt is váltottunk már…

Szóval egy kérésem lenne azokhoz, akikkel régebben, vagy a közelmúltban leveleztem privátban is, és mostanában nem írtak. Ha közülük van/vannak olyanok, akik nem csalódtak bennem, akkor írjanak, elég csak annyit, hogy nem csalódtam, nem érek rá, majd írok….

A lényeg, ha van olyan köztetek, aki még szeretne velem beszélgetni, az írjon, mert én többet nem mailozok. A maradék önbecsülésemet szeretném megkímélni attól, hogy belefussak abba/azokba, akik így vélekednek rólam, és kellemetlen kínos helyzetbe hozzam magunkat azzal, hogy én keresem, miközben ő/ők rosszul vannak, már a puszta létezésemtől is.

Sok kedves ismerőst szereztem itt, akikkel mostanában nem beszéltünk, akik mind vették valamikor a fáradtságot és írtak, akár öröm, akár bánat ért, akik fontosak nekem, akiknek hálás vagyok a boldog percekért, vagy a megosztott fájdalmasakért. Sajnálnám ha elveszíteném őket!

Hát csak ennyit szerettem volna, köszönöm a türelmeteket, és a hosszú hétvégére hozom mind a két részt!

Puszi, Luna