Prológus - Az emlék az egyetlen dolog....

Kemenes Krisztina….

Hosszú percek óta nézem meredten a plafont. Egy keskeny repedés kúszik egészen a sarokig. Olyan régóta bámulom, hogy behunyt szemmel, emlékezetből is könnyedén le tudnám rajzolni minden apró görbületét.

Mélyeket próbálok lélegezni, mert a szívem össze-vissza kalimpál.

Égnek a szemeim, a szám teljesen ki van száradva, a nyelvem meg úgy érzem akkorára dagadt, hogy nem fér el a számba.

Mozdulnom kellene, de képtelen vagyok. Nehézkesen oldalra billentem a fejem.

Hangosan horkol, felfordul a gyomrom, ahogy megcsap az illata.  Pedig nem büdös, drága dezodor felhő lengi körül. Márkás inge a székre dobva, elegáns öltönye a földön hever.

Szédelegve felkönyökölök, igyekszem nyitva tartani a szemem, és összeszedni a gondolataim. Pillantásom végig siklik a nagydarab meztelen férfin. Nevetségesen aprónak tűnik a nemi szerve, a jókora domborodó pocakja alatt.

Az éjjel mégis olyan nagy fájdalmat tudott vele okozni….

Ez a gondolat észhez térít. Riadtan emelkedek fel, próbálom a lehető legkisebb zajt csapni. A szívemet markolászva, a szekrényhez lopakodok. Egy bugyit veszek magamra. Nem törődöm a combomra száradt vérrel, nincs most idő a mosakodásra! Gyorsan összekapkodok némi fehérneműt, zoknit, egy váltás nadrágot és pólót gyömöszölök az iskolatáskámba. Szemem megakad a földön heverő nadrág zsebéből kicsúszó pénztárcán. Óvatosan érte nyúlok és kinyitom. Ki van párnázva pénzzel. Belecsúsztatom a hátizsákomba.

Idegesen nézek körbe, muszáj innom valamit, iszonyatosan szomjas vagyok!

Nincs semmi, csak a nagy váza, amibe este apám tette az ajándék virágokat.

Nem érdekel! Kirángatom a rózsákat, és mohón iszom az állott vizet. Megkönnyebbülten sóhajtok, igyekszem rendezni a szívdobogásom és indulnék.

Ekkor erős vasmarkok szorítják át a derekam. Felsikoltok, szabadulni próbálok.

A férfi vigyorogva ölel magához. Németül hablatyol, egyetlen szavát se értem.

Nem gondolom át mit teszek, csak a menekülésen jár az eszem. Ösztönösen védekezem és fejbe csapom, a még mindig kezembe szorongatott nehéz vázával.

Szorítása enyhül, kezei lehanyatlanak, súlyos zsákként vágódik végig a parkettán. Rémisztő hangon kezd hörögni.

Istenem megöltem! – kapom a szám elé a két tenyerem zokogva.

Nincs idő! Gyorsan, menekülnöm kell!

Az este apám eladott ennek a pénzeszsáknak. Ha itt maradok ez lesz a sorsom. Anyám prostituált volt, belőlem is azt csinálna.

Nincs már senkim csak ő! Idegen vagyok ebben a nagyvárosban.

Felkapom a kötött kardigánom, és sietősen fellépek az ablakpárkányra.

Nem nézem meg a férfit, úgysem tudok rajta segíteni, és nem is érdekel, hogy mi van vele! Ha meghal, azt kapja, amit megérdemelt! Ha segítséget hívok, rab maradok, és nem tudom, apám miként tolerálná, amit tettem.

Macskamód mászok le a villámhárítón. Segít az ereimben dübörgő adrenalin is, de otthon a falumban mindig a fákon mászkáltam. Nekem a második emelet nem magasság, még ha leesek sem.

Szegény nagyim mindig veszekedett velem. Nem lányoknak való a fára mászás, csak a csintalan fiúk teszi azt, mondogatta. Annyit ülsz azon a gesztenyefán angyalkám, hogy az anyacinke egyszer még neked is tesz magot a szádba.

Igaza volt, órákat ültem a faágon és bámultam, ahogy gondoskodtak az apróságokról. Óvatos távolságból néztem, mikor feltörték a tojást és kibújtak csupaszon, esetlenül, és akkor is ott ültem, mikor megtették az első gyámoltalan szárnycsapásokat.

Télen faggyúba gyúrt maggolyókat aggattam a faágra meg szalonna darabokat, de annak a nagyi nem örült.

Látod nagyi, most milyen jó hasznát veszem az állandó famászásnak!

Gyorsan lehuppanok, és a buszmegállóban fékező buszhoz rohanok. Nincs se jegyem, se bérletem, nem kéne most lebukni. Idegesen markolászom a hideg fémkorlátot, és az útvonalat mutató táblát bámulom egész úton. Kerülöm a többi utas pillantását. Úgy érzem, látják rajtam mi történt az éjjel, és azt is, hogy talán megöltem egy embert.  Végig magamon érzem, a fürkész pillantásukat, pedig a hajnali forgatagban, a kutya sem törődik velem. A pályaudvarnál szállok le. Besietek egy nyilvános WC-be, és  előveszem a férfi pénztárcáját.

Egy rakás pénz, de milyen? Svájci frank, aha itt az igazolványa Bruno von Wartburg.

Ez valami rang lehet? Na és?- vonok vállat gondolatban. Akkor is csak egy mocsok.

Lakhely Svájc, Zürich. Szóval ez a kövér féreg onnan jött, hogy megvegye a szüzességem. Akkor én meg oda utazom a pénzén! Svájcba nem kell útlevél, elég az igazolvány, nekem meg nincs is másom, csak még a diákigazolványom.

A hátizsákomba gyűrök egy maréknyi frankot és kisietek. Micsoda szerencsém van, reggel 6-kor és este indul vonat Zürichbe. Nem véletlen, még bennem van a falusi vér, magamtól is felkelek hajnalban.
Odamegyek, más svájci helyet meg se tudnék nevezni hirtelen. Jó, talán a fővárost Bernt, de a fővárosokból egy életre elegem lett.

Apró félreértés volt csak, mikor szóltak, hogy itt helyjegy van, és én valaki másét foglaltam el. Ugyan honnan tudhattam volna?

Megkönnyebbülten dőlök hátra a kényelmes ülésbe, ahogy meglódul alattam a railjet- szerelvény. Idegesen várom a kalauzt, de nem volt semmi probléma, csak a jegyem érdekelte. Most már nem történhet semmi baj, fogom a táskám és keresek egy mosdót.  Elcsodálkozom milyen igényes itt minden. Nem sokat teketóriázok, levetkőzöm alulról, és végre megmosakszom a kis csapnál.

Kimosom a bugyim is és a hátizsákom aljában lapuló uzsonnás nejlonba teszem. Visszaülök a helyemre, és megpróbálom megtervezni a következő lépéseim. Nem jártam még soha külföldön, de úgy gondolom, ott is csak emberek élnek, legfeljebb más nyelvet beszélnek. Svájcba az angolt is elfogadják, az meg azért megy valamicskét, szemben a némettel.

Azért veszek egy turista szótárt, két szendvicset, és egy üveg ásványvizet, az étkezőkocsiból kitolt kézikocsiról árusító eladótól.

3000 euró volt nála százasokban, hát ennyit érhetek? Elvettem a pénzt, engem illet, az én testemet használta érte. Talán az igazolványait, meg a bankkártyáit nem kellett volna, úgyse használom egyiket se. Majd csináltat magának másikat a tetű, ha él….

Még egy százast se költöttem el, marad pénzem valamilyen szállásra, ha megérkezem.

Bruno von Wartburg, hogy hívhatnak valakit egy kocsi márkának? Nem fogom elfelejteni ezt a nevet soha. Egyszer majd megpróbálok utána érdeklődni, remélem életben maradt. Akár milyen görény is, megölni nem akartam.

A szomszéd bácsiról mindig eszembe fog jutni. Egy rozzant pöfögő Wartburgja volt, ha a nagyinak be kellett menni a városba a doktorhoz, mindig elvitte vele. Kényelmesen elfért a hátsó ülésen a mustársárga kocsiban.

Keki színű, morgolódott Anti bácsi, a papírjába az van írva, aranyolajsárga!

A nagyi csak nevetett, szerette piszkálni a kocsijával a szomszéd bácsit, mert a keki színű autó mellett, volt egy fekete terelőpulija is. Brúnónak hívták, pont, ahogy ezt a dagadt svájcit. Kellett a birkái mellé. Brúnó életcéljának tekintette, hogy megkergesse szegény Murci cicánkat. Képes volt átfurakodni a kerítés résein, csakhogy megüldözhesse szegény öreg cicamamát.

Murci az erjedő szőlőléről kapta a nevét. Mikor már nem must, amit én is szerettem, mert finom édes, de még nem bor, szóval forrásban van. Ilyenkor szabadul fel mérgező gáz a pincékben, nem is mennek le a gazdák csak gyertyával, mert ha annak elalszik a lángja, menekülni kell.

Az akkoriban még pici cica megszomjazhatott, és alaposan benyakalt az asztalon hagyott kancsó murciból. Kicsit nyaúzott, aztán elvágódott, és egy napig horkolva aludt. Mikor megébredt kiivott egy kis lavór kézmosó szappanos vizet, és persze ennek is lettek következményei.

Többet viszont nem torkoskodott még a húst is elő lehetett hagyni, nem nyúlt semmihez. Szegény öreg cica a nagyi halála másnapján nem kelt fel többet. Apám megengedte, hogy eltemessem, addig maradtunk, míg a nagyinak is megadták a végtisztességet.

Otthagytam mindent, nem engedett elhozni semmit, a tankönyveimen kívül. Az egész életem odalett a nagyi halálával. És nem láttam többet Gonoszkát sem, az én fekete kandúrkámat. Sokáig futott a kocsi után, amivel apám felhozott Pestre. Hátra fordulva figyeltem, ahogy lélekszakadva loholt, de nem sírtam. Soha többé nem könnyeztem apám előtt, csak ha magamra hagyott, a szobámban zokogtam reggelig.

Valami megszakadt bennem a nagyi temetésén. Nem tudtam sírni, csak piros, égő szemekkel néztem az olcsó egyszerű koporsóját, és rátettem egy csokor virágot, amit a kertünkből szedtem. Többet már úgysem locsolja őket esténként senki. Nem sírtam apám előtt, mert gyűlöltem tiszta szívemből. Megölte a nagyit, és elragadott a megszokott környezetemből, hogy aztán eladjon, egy gazdag külföldi beteg állatnak.

Ezzel megint visszajutottam a jelenemhez.

Mi lesz velem ott abban az idegen országban?

A menetrend szerint délután 6 körül érkezünk meg Zürichbe.

Aztán? Mihez kezdek majd az utcán?

Félelem szorítja össze a szívem, mert nem tudom a választ. Már nem is tartom olyan jó ötletnek, hogy elszöktem, és kiraboltam egy gazdag külföldit. 
Félek! 18 évig nem kellett félnem semmitől. A nagyi óvott és szeretett. Csak attól féltem, hogy meghal, és egyedül maradok. De ő mindig azt mondogatta.

„Fogd fel angyalkám a halált is egyfajta felfedezésként. Olyan dologra bukkansz majd, amire korábban még soha. Csak egy dolgot sajnálok vele kapcsolatban. Nem tudok visszajönni és elmondani neked milyen. Hogy akarjad, vagy menekülj előle angyalkám.”

Mi legyen nagyi? Akarjam, vagy meneküljek még? Segíts nekem kérlek, vagy szólj Istennek, hogy nézzen rám, ha már hagyta, hogy ezt tegyék velem!

Nem lesz baj! Összeszorítom az öklöm, erős akarok lenni. Bárhol a világon jobb lesz, ahol nincs ott az apám!

Magabiztosságom a vonaton maradt mikor leszálltam a hatalmas állomáson……

*  *  *