2. rész - Látogatóban.....

Kriszti…

Figyelem az elfutó tájat a vonatablakból, és gondolatban otthon vagyok újra a falumba.

Kint ülünk a nagyival a tornácon és morzsoljuk a kukoricát a hátsó kertben kapirgáló tyúkoknak. Kora tavaszi vasárnap van, azon napok egyike, mikor nem dolgozunk a földeken. Még nem kell kapálni, nem nőt ki se a kukorica, se a krumpli, és a szőlőt is csak épp megnyitották a gazdák, az meg nem női munka.

Reggel voltunk a misén, áldoztam és gyóntam a nagyi kívánsága szerint. Nem esik nehezemre az ő kedvéért, ennél különb dolgokat is megtennék. Nekem annyira nem fontos ez az istenes dolog de a nagyi nagyon vallásos. Félt engem, mert anyu prostituált, apu futtatja mellette meg drogot árul. Véletlen születtem meg és nem kellettem. Anyu megszökött a kórházból és már az utcán árulta magát, mikor engem a nagyi magával vitt a fővárostól Nemesnádudvarra, a falujába. 

Ott lett az otthonom, anyut nem is ismertem, soha nem láttam, ahogy az apámat se, de ő annyira mégsem hiányzott, mint az édesanyám. Nem a szeretete, mert a nagyitól többet kaptam, mint amit valaha is vissza tudtam neki adni, inkább csak az, hogy nem volt rám kíváncsi. Sokáig azt gondoltam annyira haszontalan teremtés vagyok, hogy nem érdeklem őt. Olyan, mint a gaz a kertünkben, amit kihúzunk és a kacsák elé vetjük, mert másra nem jó. De a plébános úr elmagyarázta, hogy nem vagyok kevesebb a többi embernél, mert isten szemében minden ember egyformán értékes. Csak éljek Istenhez méltón, és majd meglátom minden rendben lesz.  Anyám egyszer majd bánni fogja hogy eldobott, a nagyit meg tiszteljem, szeressem tiszta szívemből, amiért befogadott.

Anélkül is megtettem volna, nem kellett felhívja rá a figyelmem. Nekem a nagyi volt a minden. Az ő kedvéért felkeltem hajnali 3-kor, és 4-kor már indultunk biciklivel napszámba 13 éves koromtól. Rendes bért kaptam, mert pont annyit dolgoztam, akár a felnőttek. Horoltuk a szőlőt, kapáltuk a krumplit, címereztük a kukoricát, aztán, ahogy érett, takarítottuk be a termést. Szedtünk és válogattunk őszibarackot, törtünk kukoricát, szüreteltünk szőlőt, szedtünk krumplit és paprikát, amit aztán felfűztünk és összevágtunk, hogy aztán ledarálják, és pirospaprika legyen.

Falun sok munka van a földekkel, egy szőlőt, háromszor kell behorolni egy évbe, aztán még kötözni kell, meg kacsolni, hogy ne a szára nőjön, hanem a szemekbe adja a növény az erejét. Attól a naptól fogva, hogy én is tudtam dolgozni már jól éltünk. Megtermeltünk mindent, a nagyi sütötte a kenyeret, néha még a szomszédoknak is, én meg a lecke után kapáltam a kertünket, és elláttam az állatokat, hogy neki már csak locsolnia kelljen este a slagból. Olyan hosszú volt, hogy az egész kertet beérte, pedig jókora terület volt szerencsére. A nagyi azért is vette meg, nyáron szépen megengedtük benne a vizet, hogy az egész cső feltöltődjön, aztán elfektettük a napon. Este prímán lehetett zuhanyoznom alatta, isteni meleg vízzel. A nagyi tartotta a fejem fölé, én meg élveztem az „összkomfortot”!

Téli hideg napokon száraztésztát gyártottunk esküvőkre és eladásra. Szép sárga színük volt a házi tojástól, sokan jártak hozzánk. Nem éreztük munkának, mert végig beszélgettünk. A nagyi mesélt a gyerekkoráról, fiatal éveiről, mikor a fővárosban szolgált, meg olyan időkről, ami régen volt, és én imádtam a történeteit. Szerettem ezt az életet, ebben nőttem fel, mindig csinálni kellett valamit. Nem volt fürdőszobánk, meg vezetékes vizünk, csak az udvarig hozták be a főcsapot, de majdnem az ajtónkban volt, csak oda kellett kijárni a kannákkal. Lavórban mosakodtunk, és egy falra akasztott tükör előtt fésülködtünk, mégis teljesen elégedett voltam az életemmel.

Ha volt szabadidőm, felmásztam a fára egy könyvvel és olvastam, meg a cinkefészket lestem.

Boldogok voltunk, akkor romlott el minden, mikor meghalt az anyu. Ugye furcsa, pedig nem ismertem, de a halála után megjelent az apám, és magával akart vinni. Nagyon megrémültem, mert hangosan veszekedtek, és addig nálunk nem volt ilyesmi. A nagyi nem adott, ő volt a törvényes gyámom, de apám azt mondta, nem hagyja annyiban, előbb- utóbb úgyis vele megyek. Még a körzeti megbízott is átjött, hogy kitessékelje a házunkból, olyan csúnyán veszekedett a nagyival.

Szegénykém nagyon felizgatta magát! 17 éves voltam, és attól a naptól kezdve reszkettem, hogy egyszer magával visz. Magamtól kezdtem a templomba járni, és imádkoztam Istenhez, hogy tartsa életben a nagyit, ne engedje, hogy baja essen, és az apámhoz kerüljek.

Isten nem hallgatta meg a kérésem, és az érettségi előtt 3 hónappal, elvette tőlem az egyetlen embert, akit szerettem, és aki gondomat viselte.

Apám újra eljött már nem először, és megint csúnyán összevesztek. Csak úgy zengett a kis ház, ahogy ordított a nagyival. Szegény nem hagyta magát, azt mondta, csak a holtestén keresztül vihet el, apám meg csak nevetett. Addig veszekedtek, míg a nagyi rosszul lett. A szívéhez kapott, elsápadt és összeesett. Odarohantam hozzá, és rettenetesen sírtam, ki akartam futni, hogy szólok a Gyurka bácsinak, hívja a doktort, de apám nem engedett. Keményen fogta a csuklóm, nincs semmi baja a vénasszonynak, csak megjátssza magát, sziszegte az arcomba.

Én már nem is tudom mennyi idő telt el így. A nagyi hörögni kezdett, és már felakadtak a szemei, mikor végre orvost hívhattam. Mentő jött a városból, és sokáig próbálták újraéleszteni. Engem kiküldtek, a tornácon zokogtam, és öleltem Murcit meg Gonoszkát, de Isten nem volt velünk aznap. A nagyi meghalt, és nekem apámmal kellett mennem a fővárosba.

Eltemettük a nagyit és szegény öreg Murcit, aztán beültem a kocsiba, egy számomra idegen férfi mellé.

Elindultunk és én, amíg láttam, Gonoszkát figyeltem hátrafordulva, ahogy kétségbeesetten futott a kocsi után….

Felrezzenek, a fájdalom még most is összeszorítja a szívem, pedig az óta már majd 4 év telt el. Valahányszor eszembe jut Gonoszka, elsírom magam. Azért is vettem rögtön magamhoz senor Sangriát, mert őrá emlékeztet. Gonoszka pici cicafiúként került hozzám a szomszédból. Gyurka bácsiék el akarták dobni, de a nagyi meglágyult a könyörgésemen, és megengedte, hogy magunkhoz vegyem. Nem voltak barátaim, mert a szabadidőmben dolgoztam a földeken, se testvérem, se senkim a nagyin kívül. Ezért minden szeretetemet gonoszkára árasztottam. Olyan lett, mint egy kiskutya. Jött mellettem mindenhova, a boltba, és reggelente a buszmegállóba is elkísért, ahonnan iskolába mentem a busszal. Megvárta, míg felszállok, aztán feltartott farkincával haza kocogott, és délután már ott ült a fa tövében, hogy fel tudjon futni, ha jön egy gonosz kutya, és várt engem.

Addig várt, míg meg nem jöttem, nem számított neki, hogy lekéstem a buszt, vagy tovább kellett bent maradnom. Ahogy leszálltam, rekedt nyauzással elém futott, és peckesen fogadta a simogatást, aztán haza kocogott mellettem.

Vittem magammal napszámba is. Beleült előre a biciklim kosárkájába, amit jól kipárnáztam neki, aztán amíg dolgoztunk, elvadászgatott a tücskökkel, meg fára mászott, és aludt az árnyékban. Ebédkor odajött, és nyaúzva követelte a részét, amit megeszegetett velem, aztán visszamászott a fára. Este végig durmolta a kosárban a haza utat. 

Otthon felkucorodott a kemencepadkára Murci mellé, aki már öreg volt, és egész nap ott bóbiskolt. Megvárta, míg megírom a leckém, aztán jött velem kapálni, meg locsolni.

Este, ha volt erőnk tv nézni, az ölembe ücsörögve, bősz dorombolással fogadta a simogatást. Minden szabad percemet a kiscicával töltöttem, testvéremként szerettem. Aztán végig néztem, ahogy lélekszakadva lohol a kocsi után…..és nem sírtam! Nem adtam meg apámnak az örömet, hogy fájdalmat lásson rajtam. Nem csak a cicám kellett ott hagynom, de még egy emléket, egy fényképet, vagy egy ruhát, egy tárgyat, semmit se hozhattam el. Gonosz volt, kihasznált és eladott….!

Vajon mi lehet most Gonoszkával? A világ legdrágább cicáját, azért neveztük el így, mert állandóan szegény öreg Murci cica farkával játszott, és az őrületbe kergette.

A plébános úr megígérte nekem, hogy magához veszi, és gondját viseli. Azt hiszem, az ő szavának hihetek. Ha egyszer lenne sok pénzem, haza mennék, megcsináltatnám a nagyi sírját olyan szépre, hogy az egész falu a csodájára járjon, és magammal hoznám Gonoszkát. 

Nagyot sóhajtok és megsimogatom Ajax fejét. Tudom, hogy ez csak állom. Sose leszek gazdag, és nem megyek vissza a faluba, talán Gonoszka sincs már, ahogy a gyerekkori álmaim is szertefoszlottak.

Apám megvárta, míg leérettségiztem, úgy őrzött akár egy kincset. Még orvoshoz is elrángatott, hogy megbizonyosodjon az ártatlanságomról. Azt mondta, nem tudja, hogy vigyázott rám a nagyi, biztos akar lenni, hogy még érintetlen vagyok.

Nagyon megalázó volt, de utána még rosszabb lett. Bezárva tartott, magántanulóként kellett leérettségiznem, ami nem segítette elő a tanulmányi eredményemet. Folyton veszekedett velem, hogy tanuljak, legyek művelt, főként az angolt, a történelmet, meg a magyar irodalmat erőltette.

Aztán hazahozta azt a kövér svájci férfit. Üzleti partnere, csak egy vacsora lenne, ennyit megtehetnél az apádnak, erőszakoskodott.

Szép ruhát hozott meg fehérneműt, amit akkor még nem is értettem. Elküldött zuhanyozni, hogy illatos legyek, megvárta, míg felveszem, és a kezembe adott egy poharat. Ebben Red Bull van, az egy energia ital, magyarázta, mintha egy őskorból visszamaradt dinoszaurusz bébi lettem volna. Ettől majd élénk leszel, és megjön a kedved.

Megittam, és ahogy múltak a percek, egyre inkább valami furcsa lebegésszerű kábulatba kerültem. Úgy éltem meg mindent, mintha egy filmet néztem volna, ami nagyon élethűre sikeredett. Éreztem a kövér férfi testének súlyát, a fájdalmat, amit okozott, a lihegését a fülembe, és a szagát, ami kellemes volt, nekem mégis felfordult tőle a gyomrom. Védekezni alig tudtam, és csak feltüzeltem vele.

Hajnalban felébredtem és elszöktem a pénztárcájával. Csak a vonaton kezdtem el aggódni, hogy mi lesz velem. Zürichbe leszálltam, és a földbe gyökerezett a lábam, a rengeteg embertől, a mozgólépcsőktől, és a hatalmas állomástól. Valahogy kiszédelegtem, sodródtam az emberáradattal. Órákon át kóvályogtam az utcákon, egyszer betévedtem egy élelmiszer boltba, és vettem valami péksüteményt, meg egy dobozt, amiben azt hittem tej van, de tejszín volt.

 Végül a sötétedéssel, elvetődtem egy templomhoz, és ez új reményt adott. Bementem a szótárammal, és megpróbáltam elmagyarázni az ottani papnak, hogy magyar vagyok, és nagyon magányos. Segítsen, van pénzem, megfizetem a fekhelyet.

Akkor ott éreztem hosszú idő után újra, hogy Isten nem hagyott el. A pap egy ideig figyelmesen hallgatott, aztán azt mondta németül, hogy pillanat, és elsuhant a hosszú csuhájában. Ücsörögtem egy darabig, és már épp azon voltam kimegyek, lám, már a papokban sem bízhat az ember….

Ekkor visszatért egy másik, mosolygós pappal.

-    Miben segíthetek lányom? – kérdezte magyarul.

Nem tudtam megszólalni, mert olyan sírógörcs jött rám, hogy a levegőt is csak hápogva kapkodtam. Az éjszaka, ami elvette az ártatlanságomat, a menekülés, és a félelem, egy idegen ország városában, felemésztette minden erőmet. Ott maradt, átölelte a vállam, míg a másik vizet hozott nagy sietve.

Kimi....

Szóltam, hogy estére legyen kész a gépem. Rikuval is egyeztetnem kellene Jenni ügyben, de nincs kedvem hozzá. Pedig nem szeretném, ha valami kiszivárogna, és a sajtóból értesülnék a válásom részleteiről.

A körmöm rágcsálom, már a puszta nevétől ideges leszek, pedig valaha szerettem. Most meg mehetek haza, abba a hülye házba, amit jórészt az ő ízlése szerint alakítottunk……semmi kedvem hozzá!

 

Eeeh, sóhajtok nagyot és a mobilom után kotorászok.

-    Itt Raikkönen!

-    Nem veszünk semmit! – heherész a telefon.

-    Már meg is bántam hogy hívtalak! – reccsenek.

-    Jól van na – vált rögtön. – Ideje, hogy eszedbe jutottam. Merre jársz?

-    Megyek haza. És te?

-    Itthon vagyok!

-    Egyedül?

-    Aha! Átjössz?

-    Ja! Meddig maradsz?

-     Most van egy pár napom. És te?

-    Jennivel kell találkoznom…..attól függ, mennyire akaszt ki.

-    Mikor érkezel?

-    Este indulok, valahol ennem is kell. Gondoltam holnap összejöhetnénk.

-    Inkább gyere ide este! Rendelek vacsorát, dumálunk, iszogatunk….

-    Te meg az iszogatás –sóhajtok.

-    Jobb egyedül abba a hatalmas házban? – durcáskodik.

-    Nem! Este 10 körül érkezem – folytatom kis szünet után – és nekem ne    spórolj a kaján zsugori német.

-    Ezt meg se hallottam! – sértődik be.

-    Énekeljek neked valamit? –  súgom vigyorgok.

-    Már részeg vagy? – vág vissza.

-    Oké! – adom fel – Legyen fagyi is. Szia Seb – nyomom ki.

*  *  *