61. rész - Szenvedünk, és másokat szenvedtetünk.....

Lezárt a tudatalattim. Ez egy analízis!:)

Valahogy nagyon nehezen születnek meg ezek a részek. Azt hittem, majd nagyon is könnyedén megírom, elég, ha szabadjára engedem az érzéseimet, ám mégsem.

Talán annyira elzártam, annyira tovább akartam lépni, hogy valami belülről nem engedi, hogy újra érezzem, és ezzel felszakítsam a fájdalmam.

Az én fájdalmam egy nő érzelmeit adja vissza, az ő fájdalma viszont egészen más, és én nem tudok az ő fejével gondolkozni, vagyis nem tudom visszaadni azt, amit egy férfi érezhet ilyen helyzetben. És mivel nem tudom se leírni, se visszaadni az érzést, úgy érzem, nem jó, amit írok, de mást nem tudok írni, csak ennyit ezért aztán nagyon nehezen ment…

Ahogy ez a magyarázat is….elég kesze-kusza, akár csak az életem.:)

Nagyon igyekeztem két vizsga közt, új részt hozni, és igyekszem magam mögött hagyni ezeket a kezdeti sokkoló napokat valahogy…

Hát, így sikerült, bocsi ha jobbat vártatok!:)

Tudom, mostanság kicsit hanyag vagyok, de biztosan megértitek, az életemnek egy fejezete zárul le éppen, egy olyan rész, ami már soha többet nem jön vissza, és én szeretném megélni ezeknek a napoknak mindent percét, hogy egyszer majd legyen mikre mosolyogva visszagondolnom.

És nem utolsó nézőpont, hogy a jövőm, az életem szempontjából sem mindegy, hogy miként teljesítek most. A jövő csütörtököm, na, az elég rázós lesz, de azért hozom majd a hétvége felé a következő részt megint.

Köszönöm a türelmeteket, és az érdeklődést a vizsgáim miatt, meg a kedves bíztató szavakat.

Nos, eddig minden oké, rengeteget tanultam, és most kicsit büszke vagyok magamra, és a teljesítményemre!:)

Rami….

Nehezen szokik a szemem a félhomályhoz. Hunyorogva nézek az ágyra ahol az öcsémet sejtem. Ott van, vagy legalább is valaki, aki egykoron ő lehetett. Az egész arcából csak a világító szemeit látom, akaratlanul nyúlok a kapcsoló után. Ahogy felgyullad a fény és hunyorogva rápillantok, arra gondolok, talán jobb lett volna sötétben maradni. Sápadt, beesett, borostás arc, annyi szomorúsággal eltelve, amennyit csak egy arc magára tud venni. Véreres szemei könnyben úsznak, a szája pengevékonyra húzva.

Ez az, ami a leginkább aggaszt! Az öcsém, ismerem, egymás mellett, együtt nőttünk fel. Tudom milyen az, amikor bezár, és most ezt látom. Dacos vékony száj, összehúzott mindenre elszánt gyilkos szemek.

Kimi….jaj öcsi…itt nagy a baj!

Anya megöleli. Egy pillanatig tartja magát, aztán gondolom, ahogy az arcára pillant, halkan felsír.

Nem akarok a szemébe nézni, nem akarom, hogy lássa a sajnálkozást az arcomon. És nem akarom látni a fájdalmát a tekintetében, de muszáj, mert anyu nyüszítő hangon zokog, és a nyakába kapaszkodik.

Igyekszem leszedni róla, közben nyugtató szavakat mormogok.

Rápillantok anyura. Ugyan az a világos tekintet, mintha tükörbe néznék, ugyan az a fájdalom sugárzik felém, amit az öcsémében, vagy a magaméban látok tegnap óta.

Anyu szemeibe visszatért az egy évvel ezelőtti fájdalom. Apám halálakor is ezt láttam. Akkor ő veszítette el a társát, most az öcsém….

Jaj, Kisu…. – húzom végig összeszorított szemeim előtt a tenyerem. Próbálom visszanyerni a nyugodtságom.

-         Szia, tesó… - nyújtok kezet. – Hogy vagy? – faggatom zavartan.

Nem válaszol, csak ingatja a fejét, mereven egy nem létező pontra szegezi a tekintetét.

-         Hogy vagy kisfiam? – csuklik el megint anyu hangja.

-         Sehogy…. – suttogja az igazságnak megfelelően. – Sehogy….

-         Tudsz már valamit? Mi történt…. mi történt azzal a szegény lánnyal? Olyan súlyosak voltak a sérülései?

-         Igen…olyan súlyosak… – nyel nagyot, látom, hogy megemelkedik a gyomra, rosszulléttel küzd.

-         A rendőrség értesített?

-         Nem…Endre atya telefonált…..Kisu mobiljában Morcos néven voltam elmentve, - vág egy fájdalmasan mosolygós grimaszt, - a pap atyának, Lotte meg mamának. Őket hívták, mert azt hitték közeli hozzátartozók. Azonnal rohantak, közben értesítettek….

-         Biztos, hogy ő az? – szólok közbe meggondolatlanul.

-         Igen….

-         Láttad?

-         Igen, azonosítottam! Rajta volt a gyűrűnk….- sóhajt mélyet hogy ne sírja el magát, és megköszörüli rekedt hangját, - tudod…a lánc Ajax képével…megismertem a ruháját. Vele voltak az iratai a táskájában….mindene megvan, csak ő nincs már…. – suttog.

-         És a kicsi? Mi van az unokámmal? – csuklik el anya hangja.

-         Fogalmam sincs...

-         Nem is érdeklődtél?

-         Nem érdekel….

-         Azt akarod mondani a kislányod…az én unokám ott van egyedül? Azt se tudod, mi van vele? Küzd az életéért szegényke, és te itt iszol? – mered az ágy mellett heverő kiürült üvegre.

-         Lotte ott van mellette. Ha valami történik, majd szólnak….Aláírtam a papírokat, amiket kellett, azt mondta ők addig maradnak…az atya addig imádkozik Kriszti mellett, amíg kiadják, ami maradt belőle, hogy eltemessük…. – halkul el a hangja.

Egy pillanatig néma csend van a szobában, aztán anyu megembereli magát.

-         Gyere be velünk a kórházba fiam.

-         Nem megyek sehova…

-         Kimi, - szólok közbe, - ott van Kriszti is. Meg kell beszélni a dolgokat. Muszáj bemenned, vagy akkor bízd meg az atyát, hogy intézkedjen a temetés felől.

-         Azt már nem! – horkan fel akár egy sebzett vadkan. – Nem vehetik el tőlem még ezt is. Ő az enyém…senkinek nem engedem…nem nyúlhatnak hozzá! – néz ránk villogó szemekkel, akár egy eszelős.

-         Akkor gyere velünk, hogy intézkedhessünk és megadhassuk neki a végtisztességet, ahogy megérdemli.

Nem szól, nem mozdul, csak mereven néz, olyan pillantással, hogy nyelnem kell tőle.

-         Meg kell tenni öcsém…nem jöhetnek rá, nem ronthatnak ránk a riporterek. Nem akarhatod, hogy őrült gusztustalan fikciókat gyártsanak a kapcsolatotokról…hogy beszennyezzenek minden szépet! Úgy kell elbúcsúzni tőle, hogy senki illetéktelennek ne jusson a tudomására.

Tudtam, hogy ettől majd magához tér. Nem fogja Krisztit átengedni másnak. 

Kitámolyog a fürdőbe. Némán állunk egymás mellett, anyu a blúzának a gombját csavargatja, és a szemüvegét igazgatja, ami nála az idegesség jele.

Nem mozdulunk, nem zavarjuk meg a sürgetéssel, pedig mindketten halljuk, hogy folyik a víz, de semmi mozgás nem szűrődik ki. Lépek egyet, így pont belátok.

A mosdóra támaszkodva áll, mélyen belehajolva, lehajtott fejjel, és csak bámulja a csobogó vízsugarat. Mintha onnan várna tanácsot vagy segítséget.

Megköszörülöm a torkom, ettől összerezzen és elzárja a csapot. Elgyötört arcát beletemeti a törölköző puha anyagába, így próbál elzárkózni tőlünk.

Hiába, nem tágítunk. Végül ő is belátja, és mélyeket sóhajtva elsétál előttünk.

Szó nélkül kimegy a szobából, rámered a nappaliban tanácstalanul álldogáló Markra, és a füstöt épp kifújó, cigarettája felett pislogó Jennire.

Elsétál mellettük, egyetlen szót, se pillantást nem fecsérel rájuk, miközben lemegy az alagsorba.

Markra bámulok.

-         Ott volt régen Kisu szobája…. – motyogja.

Egymás mellett állunk. Anya belém kapaszkodik, tőlem vár segítséget, de nem tudom, mit tehetnék.

Percek telhettek már el, de még mindig semmi. Nem állhatunk itt örökké. Végül csak megemberelem magam és sóhajtozva elindulok lefelé.

Hamar meghallom a hangját. A keserűség és a bánat szinte kézzel tapintható a szobában, annyira körbelengi a testvéremből áradó fájdalom.

-         Mostantól velem kell beérnetek…sajnálom…nem vigyáztam rá…elvesztettük…az én hibám, az én átkozott felelősségem! Sajnálom…ő már nincs…többé nem jön haza hozzánk…nem simogat minket….nem halljuk nevetni….Elvesztette a mosolyát…semmi sem maradt….semmi...

Belesek, mert nem értem kivel beszélhet. Egy jókora fekete kandúr ül az ölében, és az öcsém könnyei rápotyognak a bundájára, miközben simogatja. Egy akvárium előtt ül az ágyon, ami tele van szórva vörös rózsákkal. Az akváriumban egy szomorú, tanácstalan fejű szőrös kis lény kukucskál vissza rá.

A szoba mindenütt vörös rózsával van borítva, talán innen ez a meghatározhatatlan szomorú illat. Az öcsém egy halom haldokló rózsa közt sír, és egy fekete macskához beszél.

-         Nagyon fogok vigyázni….ígérem…mindent megteszek…már csak ti maradtatok nekem belőle…semmi más! Titeket ölelgetett és csókolgatott még a tiltás ellenére is…még rajtatok van a keze érintése…az illata. Mellettetek…itt úgy érzem…még mindig itt van! Tudom, hogy sosem fogom őt pótolni…de igyekezni fogok…jó gazdátok leszek! Megpróbállak szeretni titeket…helyette is….

A fejét az ölében doromboló macska selymes bundájába fekteti, a vállai rázkódnak, látom, hogy sír.

Nem merem megzavarni. A rózsákat bámulom a vázákban, és a szerteszét szóródott szirmokat.

Szegény öcsém, szóval ezzel a meglepetéssel vártad volna? Hát te is tudsz ilyen giccses csöpögősen romantikus lenni? Még ezt is hajlandó voltál megtenni annak a kedves lánynak?

Mi lesz ezután? Mennyi keserűséggel és fájdalommal átitatott alkoholmámorba fojtott éjszakának kell eltelnie, hogy újra a régi legyél? Mikor bocsájtasz meg a világnak? És magadnak?

-         Kimi….

Felrántja a fejét a macskáról, leteszi az öléből és feláll. Nem néz rám, mereven bámul a falra festett mesebeli falusi házikóra. Odasétál az egyik vázába tömött csokorhoz, és kihúz belőle egy szálat.

Mielőtt megszólal megköszörüli a torkát.

-         Menjünk, - nyúl a felsőjéért.

A vállára teszem a kezem. Meg se szólalok, csak állok a félhomályban, azt akarom, hogy érezze, vele vagyok, számíthat rám, bármiben!

Biztos vagyok benne, tudja, hogy jót akarok, hogy azért jöttem utána, mert segíteni szeretnék, de látom rajta, érzem a megfeszített tartásán, hogy nem kell! Senki sem kell neki!

Szó nélkül sétál el közöttünk, és a rózsát a hátizsákjába teszi, felkapja a slusszkulcsot, és várakozón pillant ránk.

-         Majd én vezetek…. – fogom karon anyut és igyekszem indulásra bírni, ha már végre amaz elszánta magát.

-         Nem! – csattan a rövid válasz.

Anyu elgyötört arccal néz rám. Nem tudok mit mondani, csak egy grimaszt vágok és előreengedem az alagsor lejáratán a kocsikhoz.

Kimi….

Faarccal vezetem végig az utat, minden idegszálammal a vezetésre összpontosítok. Nem azért mert az út megköveteli a figyelmet, sokkal inkább magam igyekszem elfoglalni, hogy ne azt a véres torzót lássam állandóan a lehunyt szemhéjam mögött, mely már annyira beleégett a retinámba, hogy úgy érzem, soha nem leszek képes elfelejteni.

Vajon lesz nap…eljön majd az idő, mikor nem ezzel a véres képpel ébredek? Vagy éjjel nem riadok fel nyöszörögve a saját hangomra?

Az éjjel…egy pillanatig azt hittem mindez csak egy lidérces álom! Ahogy Jenni hozzám ért…azt hittem Kisu az, hogy ott van velem, gondoskodik rólam, mint mindig. Megbocsájt majd a részegségemért, és felocsúdva a mámorból átölelem, és elhalmozom mindazzal a szeretettel és figyelemmel, amire csak képes vagyok.

Miért utólag gondolunk erre? Miért nem akkor adtam ezt meg neki, mikor még itt volt? Miért voltam olyan átkozottul bunkó az utolsó alkalommal? Miért nem vagyok képes megbocsájtani sem neki, sem magamnak?

Azt mondta, örökké veled maradok! Igazi család leszünk!

Hazudott! Még el sem kezdődött és már elhagyott! Nincs itt….nincs többé….

Összeszorítom a szám, nem fogok sírni, most nem! A fájdalom és a bűnhődés az én dogom! Nem tartozik senkire, még anyámra sem….

A liftben néma csöndben álldogálunk. Anyu zsebkendőt keres, én a körmömet rágcsálom.

Lassan haladunk a félhomályos folyosón. Most nincs tömeg, se sikoltozó zokogó emberek. Már nem kell tülekedve álljanak végig a falak mentén, nincsenek fáradt medikusok papírlepedőkkel küzdve, amiken nevek voltak feltüntetve. Felváltva játszották az élet és a halál angyala szerepét, aszerint, hogy milyen hírt közöltek az aggódó hozzátartozókkal.

„Az anyát sajnos nem tudtuk megmenteni”…cseng a fülemben a kegyetlen mondat, ami összetörte és örökre megváltoztatta az életemet. Már soha többé nem lesz olyan, mint eddig volt…. Kriszti…kicsikém…. – összeharapom a szám, hogy visszatartsam a szemeimet elöntő könnyeket.

A várakozó szobákban még mindig tömeg van. Sokak küzdenek még, rengeteg embert kezelnek élet-halál között. Van, akinek még jöhet a megváltás…a nyugalom és a béke!

Kívánom nekik! Mindenkinek, szívből, hogy sikerüljön! Nem lenne szabad senkinek ilyen fiatalon elveszítenie a párját….

A hosszú folyosó végén üvegezett elkerített helyiségbe érünk. Idegeneknek tilos, hirdeti a tábla, de anyu figyelmen kívül hagyja és akár egy faltörő kos ront a szobába.

Az asztalnál ülő szemüvegben jegyzetelő fehérköpenyes nő, bosszúsan tekint ki a szemüvege fölött.

-         Jó napot! Ide nem szabad bejönni… - emelkedik fel.

-         Az unokám…itt van a kis unokám…egy kislány....

-         Értem…és szeretnék megnézni? Mi a neve?

-         Nem tudom…- csuklik meg sírosan anyu hangja, - tegnap született…idő előtt…a vonatbalesetben…. A menyem szegény…nem élte túl… - nyel egy hatalmasat.

A nő azonnal átrendezi az arcát. Sajnálkozva figyel. Laposan kipillantok az ablakon, kerülöm a tekintetét. Nem akarom, nem kell a sajnálkozása, az együttérzése…nem kell semmi és senki!

-         Értem! Önök nyilván Krisztina Kemenes újszülöttjét szeretnék meglátogatni, a kis Krisztina hercegnőt. – mosolya őszinte, bíztató és együttérző.

-         Krisztina…?

-         Így neveztük el átmenetileg az édesanyja után…önök majd természetesen választhatnak másik nevet, ha szeretnék. Azonnal szólok a kezelőorvosának! Egy pillanat türelmet kérek, most is a kislánnyal van… - és ezzel elsiet.

Anyu utána lép és bekukucskál az üvegfalon az elkerített részre. Én is belátok a feje felett. Valami intenzív lehet, mindenütt csövek, inkubátorok és monitorok. Az inkubátorokban lámpák világítanak, halk zsongás, berregés és pityegés tölti be a termet.

Régen sokat adakoztunk hasonló helyeknek Jennivel, kering a fejemben ez az ide nem illő gondolat.

Az inkubátorokban ijesztően apró csecsemők fekszenek leragasztott szemekkel, cseppnyi orrukból cső áll ki, testüket drótok hálózzák be, akár egy külső érrendszer.

Szívszorító a vékonyka végtagokkal kapálódzó, életükért küzdő apró lények látványa! A nő egy inkubátorban matató férfihez lép, a füléhez hajolva magyaráz, közben felénk fordulnak.

Csak most veszem észre a széken ücsörgő asszonyt. Az arca elé húzott maszkban alig ismerem fel, Lotte az! Szemei könnyesek és véreresek, szinte megrettent a tekintete, ahogy összenézünk.

Itt van! Nem mozdult innen tegnap óta, azóta, hogy a gyerek idekerült, hogy megölte az anyját! Őrzi, ami Krisztiből megmaradt neki. Egy gyászoló asszony az őrület határán! Ha ő így fest, vajon, hogy nézhetek ki én? Ugyan kit érdekel már, rántom meg a vállaim. Nem számít, már semmi sem számít…

Az orvos kiveszi kezeit az inkubátorból, és felénk siet.

-         Jó napot! – nyújt kezet. - Dr. Ottó Bernfeild vagyok. Ön az édesapa?

-         Én…- nyögöm kényszeredetten.

Miközben anyáméknak is bemutatkozik egyre csak az apró lényecskét figyelem az üvegkalitkában. Hát ő lenne? Őt vártuk annyira, neki beszéltem annyit Kisu hasára szorított szájjal? Mennyire vártuk ezt a pillanatot..és mennyire nem számít már….

-         Kérem, vegyék fel ezeket a köpenyeket , fertőtlenítsék le a kezüket, a nővér majd segít, és jöjjenek utánam. – eszmélek fel a hangjára.

Hülyén bámulok a zöld ruhadarabokra. Nem akarom felvenni, nincs kedvem oda bemenni, és nem akarom látni.

Mennem kell, és tennem amit mondanak, anyu tekintete ellentmondást nem tűrő. Lassan haladunk a pityegő, megvilágított inkubátorokban élettelennek tűnő apróságok között.

Lotte feláll, és tétován elindul felénk, miközben leveszi az arca elől a maszkot. Megfeszítem és kényszerítem magam, hogy ne rázkódjak össze, és főleg ne rántsam ki magam a karjaiból, mikor megölel és zokogva a nyakamba borul. Nem akarok elérzékenyülni és nem is fogok. Az amit érzek, nem tartozik senkire, nem itt fogom kiadni magamból azt a mérhetetlen fájdalmat ami marcangolja a szívem.

Anélkül, hogy bármit is mutatnék a lelkemben dúló harcból, lefejtem karjait a nyakamból, és anyám felé fordulva bemutatom őket egymásnak.

Nem így képzeltem az első találkozást a családjaink között, mert az atyáékat Kisu családjának tartom.

A két asszony azonnal közös hullámhosszra kerül, a bátyám már kicsit visszafogottabb.

Együtt haladunk az alvó pirinyó csecsemők között ,míg az orvos hirtelen megáll annál amiben az előbb matatott.

Belebámulok, riasztó amit látok. A gyerek, aki a lányom oly apró, olyan szánalomra méltó az a kevés, amit látok belőle. A fején kötés mely elfedi a szemeit is. Aprócska feje ki sem látszik a fehér gézrengeteg alól. Az orrában egy cső van bevezetve, és a tapaszok elfedik az arcát. Talán ezen keresztül lélegeztetik, de az is lehet, hogy így etetik…fogalmam sincs. Keskeny beesett mellkasa olyan szaporán emelkedik, mint Ajax oldala, ha futás után liheg. Gondolom, ez normális lehet, mert nem látom, hogy az orvos különösebben aggodalmaskodna. Puha anyag van a törékeny teste köré csavarva, melyből a lábai, mint két vékony fogpiszkáló meredeznek ki. Hihetetlenül aprócska talpában is infúzió, ahogy a köldökéből és a pirinyó csuklójából is drótok vezetnek az inkubátorhoz csatlakoztatva.

Összefacsarodik a szívem, ahogy a csenevész kis ökleit figyelem, a küzdelmét minden egyes levegővételéért. Tátott szájából valami erőtlen nyekergés száll elő, nem nevezném még sírásnak sem. Szinte hihetetlen, hogy itt van, és hogy él. Annyira kicsi és fejletlen, hogy a puszta léte is csodával határos. Harcol! Akár csak az anyja tette egész életében. Nem adja fel, hanem küzd minden egyes korty levegőért, törékeny testét és picurka erejét megfeszítve, ökölbe szorított kézzel küzd az életért.

Ha Kisu látná, ha itt lenne most, tudom, hogy itt térdelne mellette és beszélne hozzá. Elmesélné neki milyen kint az élet, amit meg kell ismerjen, a virágok a tavaszi esőben tündöklő szivárvány alatt, a pillangók a nyári napsütésben és a hó mely tiszta mint ő volt, és fagyos akár az apja. Az apja kinek jégember a beceneve, és a mosolya rabul ejtette a szívét. Ha itt lenne, bíztatná és bátorítaná, hogy akarjon, hogy küzdjön az életért, mert élni jó.

De nincs itt, mert már nincs többé, és ez az aprócska kis lény nem Kisu! Egy élősködő parazita, aki a halálba küldte a gazdatestet mikor már nem volt rá szüksége! Akár egy olcsó horror. De az a gazdatest az én mindenem volt! Már nem élhet bármennyire is imádta az életet, mert ez itt kiszívta belőle az erőt!

Megölted! Elvetted tőlem az egyetlent, aki számított, aki fontos volt, akiért érdemes volt felkelni és küzdeni!  

-         Nos, éppen most fogom megmérni a kishölgyet, ha akarják, megnézhetik inkubátoron kívül is egy pillanatra. – zavar fel gondolataimból az orvos hangja.

Szánalmas látvány, ahogy a vézna kis végtagjaival kalimpál. Remegő szájszéllel próbál magából valamiféle sírást kipréselni.

-         Jöjjön, - int mosolyogva, és a csenevész gyerek mellé lép, - óvatosan fogja meg a kis kezét. Érintse meg a kislányát apuka.

Nem akarom! Kihúzom magam, tudom hogy egész tartásom visszautasítást sugároz. Anyura nézek aztán a könnyeivel küzdő Lottéra.

Ellazulok, nem tehetem ezt velük, oda kell lépnem a kis szörnyhöz, aki megölte az életem!

Megborzongok ahogy megérintem. Annyira kis törékeny az egész szinte félek hozzáérni. Mutató ujjamat a sovány szinte átlátszó tenyeréhez érintem. Döbbenten tapasztalom, hogy a vézna ujjak ráfonódnak az enyémre.

A gyerekem belém kapaszkodott! Szinte beleszédülök! A lányom megfogott, tőlem vár segítséget! Meg kell tennem! Ezt várja tőlem, és ezt akarná az anyja is…Kriszti, te az életedet adtad ezért a reszkető apró lényért. Támogatnom kell, és biztatnom! Bármennyire is irtózom még a gondolatától is, nem hagyhatom magára többé!

Óvatosan végig simogatok a nagyujjammal a törékeny erektől átszőtt kézfején. Nem tudom mit érzek, csak egy hatalmas űrt a szívemben, és zavart a lelkemben, és nem tudom mit kezdjek ezekkel az érzésekkel.

-         Mik az esélyei a kicsinek? – kérdem rekedten.

-         Nos, az adatbázis alapján megállapítottuk, hogy az önök gyermeke a 25 hetet töltötte a baleset időpontjában. A 26. terhességi hét előtt születetteket abortátumnak nevezzük, de az orvostudomány fejlődésével egyre több ilyen gyermeket sikerül életben tartanunk. Koraszülöttnek nevezzük a 25oo gramm súly alatti újszülötteket. Esetünkben, az ön kislánya, még az 1000 grammot sem éri el, ezért fokozott gondoskodást, ápolást, igényel. Már maga a születés is veszélyes volt a számára, ami koraszülött lévén, nem a várt időben következett be, a baba kisebb, fokozottan sérülékenyebb.

-         De meg tudják őt menteni? – csuklik el anyám hangja. – Ha már sikerült életben maradnia szegénykémnek, kérem, tegyenek meg érte mindent. Nem számít milyen kezelést vagy gépeket igényel a kezelése, bármit megadunk, csak mentsék meg….

-         Biztosíthatom asszonyom, hogy úgy van. Azonban számos veszély leselkedik rá. Nagyobb a vérzékenységi hajlama, agyvérzés alakulhat ki, mely maradandó idegrendszeri károsodáshoz vezethet. A légző rendszere még nem készült fel a méhen kívüli életre, a tüdő éretlen, nem termeli a surfactant nevezetű felületaktív anyagot, amely a tüdőt kitágult állapotban tartja, hozzájárulva a kielégítő gázcseréhez, ezért szükséges a koraszülöttek legtöbbjét lélegeztetni.

Az önök kislánya fokozott komplikációknak van kitéve. Éretlen a tápcsatornája. A bél rossz keringése miatt kialakulhat vastagbélelhalás, ez sajnos igen gyakori az ilyen koraszülötteknél, de ha megtörténne, műtét útján eltávolítjuk az elhalt részt, mert hashártyagyulladást idézhet elő.

Az idegrendszere is éretlen, ezért mások a reflexei, a nyelési reflex hiánya súlyos problémákat okozhat. Képtelen az önálló légzésre, a lélegeztetés során alkalmazott magas oxigénkoncentráció viszont okozhat szembetegséget, esetleg vakságot. Fertőzést is kaphat, ami akár halálos kimenetelű is lehet. Ha viszont nem lélegeztetjük őt, agykárosodást szenved.

A koraszülötteknek speciális kezelésre és utókezelésre is szükségük van. Figyelemmel kell követni a hőmérsékletét, pulzusát, vérnyomását, légzését, és anyatejjel vagy azt pótló anyagokkal kell táplálni és reménykedni a gyarapodásban és a fertőzésmentességben.

-         Ez…ezek nagyon rossz kilátások szegény unokámnak. – dadogja anyu.

-         Nos, mi mindent elkövetünk asszonyom, ezt már a másik hölgynek is elmondtam amennyiben sikerül stabilizálni a kicsi állapotát hamarosan növekedésnek indul és kikerül az inkubátorból. Akkor már önök is a karjukba vehetik és gondoskodhatnak róla...

-         Doktor úr! Elnézést, de sürgősen kérik az angol nő halott gyermekének a halotti anyakönyvi kivonatát. Ha már elkészítette… - szakítja félbe a doktort az ajtóból egy fiatal medika.

-      Természetesen! Miért ilyen sürgős? Szegény kicsikéje nem volt ilyen szerencsés. Nem sikerült kideríteni a hölgy nevét?

-      Sajnos nem Jane Doe-nak nevezzük. Majd ha magához tér, elmond mindent

-      Itt is van az irat. – vesz fel egy papírlapot az asztaláról.

-      Köszönöm doktor úr,- viharzik ki a fiatal doktornő.

-      Szegény asszony.- tér vissza hozzánk. Egy másik kismama is utazott a vonaton, neki sikerült túlélnie, de a magzatot sajnos elveszítette. Ha majd felébred, nagy megrázkódtatás vár rá. Most haza szállítják, sajnos nem tudtunk senkit értesíteni hozzá, mert semmi iratot nem találtunk nála. Magányos lesz a tragédia pillanatában. – sóhajt fel.

Bárcsak Kriszti lenne, sóhajtok fel titkon. Bárcsak visszakaphatnám ehelyett, a szánalomra méltó, életképtelen magzat helyett. Bárcsak hagyták volna elmenni az édesanyjával. Akkor nem kéne végignézzük a szenvedését, és lassú haldoklását. Hiszen olyan pici olyan törékeny, lehetetlen, hogy megmaradjon. Anyunak is látnia kellene, nem szabadna szeretnie, mert őt is elvesztjük, ő is itt fog hagyni minket, de ő reménykedik….

-      Szeretném még egyszer utoljára látni a feleségem.

-      Mit kérem? – mered rám döbbenten az orvos.

-      El akarok búcsúzni tőle!

Be akarok menni Krisztihez. Nem engedik, de addig hőzöngök, míg megenyhül. Talán belenéz a karikás sápadt arcomba, és az elgyötört tekintetemben saját, kialvatlan képmását fedezi fel, nem tudom, de egyszer csak abbahagyja a vitát és beleegyezően bólint.

-         Hm, már lent van a hűtőkamrában. Ha látni akarja, oda kell lemenni, de csak ön!

-         Rendben….

Komor, félhomályos folyosón haladunk végig, a lépteink konganak a néma fájdalmas csendben. Ez itt a fájdalom és a szenvedés útja, tele láthatatlan lidércekkel és szellemekkel a falak mentén, akik az emberek szívében tomboló szenvedésre vadásznak, hogy kedvükre lakmározhassanak belőle.

Itt kérhetsz bűnbocsánatot minden vétkedért istentől, mert te magadnak, már soha nem bocsájtasz meg. Önző voltál, hagytad elmenni haraggal, és most már ezzel a tudattal, az ő szomorú utolsó pillantásával, és fájó mosolyával kell leéld az egész hátralevő kibaszott életed….

Megtorpanok, mert gondolataimba merülve majdnem fellököm az egyik ajtó előtt megálló orvost. Ahogy benyit egy nejlon kötényes, gumikesztyűs férfi meglepett tekintetével találom szembe magam.

A boncmester!  Felfordul a gyomrom, mit művel ez itt?

-         Ne merészeljenek Krisztihez nyúlni! – fordulok fájdalmas dühvel az orvoshoz. – Ne merészeljék bántani! – remegek, és nem csak én a hangom is. - Megölöm, ha megbecstelenítette a testét, esküszöm! - dühöngök ökölbe szorított kézzel!

-         Nyugodjon meg kérem…semmit nem tettünk a feleségével! Tiszteletben tartottuk a kérésüket. A hölgy másik hozzátartozója, az atya egész éjjel itt imádkozott a fiatalasszony mellett. Egyetlen percre sem hagyta magára, már attól féltünk összeesik a kimerültségtől. Most kísérte fel egy nővér, hogy igyon valamit mielőtt még infúzióra kell őt is kötnünk a kiszáradás miatt.

Sajnos vannak itt más elhunytak is, és a testek vizsgálata segítségünkre van, ha nem tudjuk mitől exitált a beteg.

-         Hagyjon magamra vele…kérem…. – dadogok a mellkasomat markolászva és nem érdekel a magyarázata.

-         Azt nem tehetem, de átmegyek oda az üveg másik oldalára. Addig ott leszek, nem hallom önt, nem is látom, de nem hagyhatom itt egyedül. Ez nem egy olyan hely…itt se lehetnének.

-         Köszönöm….

Megvárom, míg kimegy az orvos, csak azután állok szorosan az asztalhoz, amin a drága teste fekszik. Nem szedem le róla a lepedőt, már tudom, mit találnék alatta, nem vagyok képes még egyszer szembesülni azzal a látvánnyal, ami maradt abból a kedves arcból. A kezét érintem meg. Jéghideg, koncentrálnom kell, hogy ne rázkódjak össze tőle.

Ez már nem ő! Csak egy test, de a lényeg a lelke már nincs itt. Nem dobog a szíve, a kedves mosolya elveszett. Többé már nem fog sírni, egy éhező cinke láttán, nem fog a nevemen szólítani….

-         Kriszti….kicsim… - önti el a szemem a könny. – nem ezt ígérted. Azt mondtad mindig velem maradsz. Becsaptál! Itt hagytál egyedül….most mond meg, mihez kezdjek nélküled? Mit csináljak, hogy lesz ezután? Mi lesz holnap?

Könnyektől elhomályosult szemekkel kotorászok a hátizsákomban. Gyengéden fektetem a lepedő alatt kirajzolódó testére a rózsát. Szeretnék ebbe a mozdulatba minden bennem maradt szerelmes érintést és törődést odaadni neki, mert máshogy már nem tehetem.

-         Ez a tiéd…. Neked készítettem az ágyunkra…de neked már…te már itt pihensz. – érintem meg a fehér lepedő alatt kirajzolódó testét. – El kell búcsúznunk… Elfoglak temetni…le a hideg, fekete földbe! Kicsikém…ez nem lehet igaz! Nem hagyhatsz itt! Soha többet nem láthatlak…soha többet nem érinthetlek meg! Ez nem lehet…Soha nem felejtelek el. Mindig itt leszel a szívemben, örökké velem…. Én veled élek ezen túl is….téged szeretlek…nincs másnak helye a szívemben…

Az nem lehet, hogy nem vagy többet! Mozdulj már meg végre, vagy mondj valamit. Miért pont te? Miért vett el az Istened? Miért? Hallod? Kelj már fel! Gyere haza velem…nem maradhatsz itt a hidegben! Nem feküdhetsz itt egy kibaszott tepsiben, akár egy darab hús! Ez nem lehet! Kelj már fel!

Nem tudom mikor kezdtem el ordítani. Eléggé távol esik tőlem az ilyen viselkedés, fogalmam sincs, mi történik velem.

Az orvos érkezik. Látja, hogy kibuktam, próbál segíteni, szeretne elvinni a lepellel letakart holttesttől.

Istenem! Egy holttest! Ez maradt belőle, ez maradt a nőből, akit imádok…egy torzó holttest. Ez nem lehet!

-         Ez nem igaz! Ő nem halhatott így meg! Nem lehetett így vége! Átkozott vagyok... átkozott az egész kurva kibaszott világ! Átkozott minden…

Lihegve rántom ki magam a karjai szorításából. A számra szorítom a tenyeremet, eltántorgok egy hatalmas fém mosogatóig és belehányok. Eddig kibírtam, de most hirtelen rám tőrt a tudat, hogy ez az utolsó alkalom, ahogy az orvos mondta, többé nem látom, mert lezárt koporsóba teszik. Soha többé! Most tudatosult igazán bennem, hogy ez az a pillanat amikor utoljára látom, utoljára szólhatok hozzá, ahhoz ami maradt belőle, és utoljára érinthetem meg.

Az orvos nem szól semmit. Amíg öklendezem, elrendezi Krisztin a virágot és csendesen visszatolja. Aztán mellém lép és kitámogat a helyiségből. Arca mozdulatai mind megértésről és együttérzésről tanúskodnak.

Teljesen összeroppantam, teljesen elhagyom magam, akár főbe is lőhetne, az se érdekelne. Sőt talán hálás lennék neki, megköszönném, ha valaki végre beleeresztene egy golyót a fájdalomtól lüktető agyamba, vagy a megszakadni készülő szívembe….

                                                      *  *  *

Hát a múlt hetem elég eseménydúsra sikeredett!

Mint általában minden az életemben ez is eléggé furin alakult!

Először is mivel a barátomnak dolga volt, a dilidokimnak meg névnapja, előrébb hoztuk az ünneplést egy nappal.

És nem csak névnap volt, hanem a tánc világnapja is, ezért mit is kérhetett volna egy élhetetlen agyfurkász a névnapjára? Rúdtáncot! A barátom meg lelkesen támogatta.

Táncoltam! Most hagyjuk a reakciókat!

Aztán érkeztek a többiek. A barátnőmék, Nyurga felülről, nővérem az állatorvos barátjával a szomszédból, a lelkes Luca az öcsémmel, na és az elmaradhatatlan szomszéd bácsi kezeiben egy-egy új üveggel.

Szegény anyu még az utolsó simításokat végezte a dédivel meg apámmal, - aki nem mer ellenkezni, mert most indul a híres Albán motortúrájára, - a holnapi buli előkészületein. Mert, hogy ki vagyok tiltva otthonról!:)

Ahogy emelkedett a hangulat úgy fojt egyre vastagabban a pezsgő, - én csak azt ittam, gondolván a holnapra, - no meg a pálinka.

Az eredmény a szokásos és ez eléggé elgondolkoztató. Néhány rúdtáncon tomboló, lenge öltözetű pasi, ahogy próbálja magáévá tenne a rudat.

A pasim meg kezelést vett örök barátjától, hallom ám, ahogy siránkozik. „Néha felkelek és azt sem tudom, melyik országban vagyok, még a kontinenst se! Ez meg folyton nekem feszül, meg ellenkezik, hát mond meg, mi baja lenne mellettem? Kemény munkával elengedtem a szívemből, áldozatot hoztam érte, azzal, hogy elengedtem, de hát elég csak ránéznem, megőrülök érte! Eh, hát lehet ezt a nőt nem szeretni?”

Még hogy ő hozott miattam áldozatot? Hát inkább nem mondok erre semmit!:(

Éjjel aztán a doki mindenáron ott akart aludni és alig tudtuk egy lépcsőháznyit vinni hazáig. A barátom határozottan elutasította, mondván még vannak tervei az éjszakát illetően és ebben ő nem szerepel. Én meg mondtam, hogy aludnék, hogy ne legyenek táskás szemeim, de nem érdekelte!

Kicsit gyanús lett nekem, hogy nincs is úgy becsiccsentve, ahogy mutatta, mert mit is mondhatnék az elkövetkezendő egy óráról? Nem volt okom panaszra, nagyon elégedett voltam!:)

És a tökéletest azzal koronázta meg az éjszaka, mikor megékezett Puszikám, a túlélő höri, és a barátom, a régi jó megszokott mozdulattal nyakon csípte a csüggedten lógó kis harcost, és azzal a csücsörítő grimasszal felém lóbálta, aztán nevetni kezdett, és hihetetlen, de azt mondta neki, még te is hiányoztál!

Reggel nehezen indult a nap szegény anyu alig bírt lelket verni belénk.

A lelkes és aggodalmaskodó éhes tubi hallatán, csak ennyit nyekergett álmosan, csukott szemekkel.

-     A galamb is költözik?

-     Igen, - mondtam, - és szeretnék néhány mókus is majd a kertemben.

-     A hársfára? – de akkor már vigyorgott és visszarántott az ágyba és a tubinak várnia kellett….

Valahogy úgy érzem nincs elkényeztetve nálam és nem ehhez szokott, de viszonylag jól tűri.

Reggel aztán mindenki haldoklott kivéve engem! Én szép voltam és üde, és kicsit elfogódottan meg lámpalázasan készültem a beszédemre, aminek ugye a piszkozatát leöntötték almás-mézes sörrel!:(

 Az öcsém meg, Luna tartsuk a kapcsolatot fülesen, majd végszavazok.:(

Vicces gyerek, majd megnézem jövőre!

Szegény apám elkocogott és lefénymásolta az irodában.

Szerencsére nekem nem kell fodrászhoz mennem, ez a haj, ilyen marad akár mit is csinálnak vele, viszont kaptam műkörmöket, francia manikűröst, nem akartam semmi extrát. Ráadásul a barátom szerint még karmolok is vele, de majd leszedem, csak ragasztva van, mert gondot okoz, ha például pisilni kell, alig bírok levetkőzni, és zongorázni sem tudok vele. Persze közel a segítség, de jobb szeretem az ilyesmit magam. A lerágott körmeim után nagyon furcsa a műköröm, de hát már mindenkinek van az osztályban csak nekem nincs!

Talpig matrózblúzban, szoknyácskában, - amire külön figyeltem, hogy guszta legyen, de ne olyan rövid, mint némelyik lánynak, hogy még a feneke is kilátszott belőle. Viszont önteltségből és hiúsággal eltelve büszkén tipegtem a márkás cipőmben. Hazudhatnék, de rohadtul tetszett, ahogy megbámulták a sok láncos sarkamat, nagyon szép topán az már biztos.

Csuda profi sminkben osontam, amit a barátnőm készített, a tükörben alig ismertem arra a dögös csajra!:)

Olyan ferde szemet rajzolt akár egy cicának és hát majdnem fehérkék szemem ugyan csak ütős lett az erős kontúrban. Az én kedvesem is csak pislogott, pedig az ő szeme se sokkal sötétebb, csak nincs kifestve!:)

Frissen mosott szénakazlamra rányomtam a híres fehér panamakalapot, amit megszavaztak a ballagásra. Végül is jól néztünk ki!

Kopácsoltam az erkélyajtón jó kislányosan, mert még mindig ki voltam tiltva otthonról. Mondom anyunak, szeretnék a te csokroddal bemenni, hogy végig velem legyen.

Még mindig lelkiismeret furdalásom van az eltolódott terhessége miatt.

De azt mondta, inkább nézzem csak meg mit készített nekem a dédi. 

Hát valami ilyent, ennek a csokornak a mintájára alkotta meg. Csak egy picit halványabb orgona lilában, mert nagyon szeretem azt a színt, a kedvencem, a zöld mellett.

Baromi jól nézett ki, nagyon örültem neki, és jól megpuszilgattam a dédit.

Ő meg azt mondta, Luna kicsikém, te bearanyozod öreg éveimet. Egész életemben nem nevettem annyit, mint veled.

A legszebb dicséret volt…!

A suliban aztán átadtuk az ajándékot meg egy csokor vörös rózsát, ami annyi szálból állt ahányan vagyunk és minden szál rózsára tűzőgéppel rátűztem egy-egy tablófényképet rólunk! Ezt én csináltam, meg találtam is ki!:)

Aztán kimentünk és megkaptam a virágcsokrokat! Ott voltak mind, anyuékon, a tesóimon, a barátomon kívül még Kakukk a Lucáék meg a szomszéd bácsiék is! És mind egy csokor virággal, egy lufival, meg egy ballagó sipkás plüssivel.

Kaptam jegesmedvét, cicát, mackót, kutyust, baglyot – ezt az öcsémtől,- hörcsögöt, mókust, sünit. A lufi nagyon gáz volt, összevissza hadakoztam velük, az volt a kitolás….

Egy hatalmas összeesküvés áldozata lettem, de mindenki tartotta a szavát, kivéve persze a barátomat! Mindenkitől rózsacsokrot kaptam, saját idézettel, amit apám egy címfestő ügyfele készített külön nekem, egyik szárán „Lunának” felirattal, és a szalagnak olyan színe volt, mint a csokornak. A dédié halványlila volt!

„Megcélozni a legszebb álmot,

Komolyan venni a világot,

Mindig szeretni és remélni,

Így érdemes a földön élni!”

Ez volt rajta, hát nem szép?:)

A szomszéd bácsitól akkora csokrot kaptam, hogy kellett volna hozzá egy közlekedési rendőr is. Rögtön kiböktem vele az osztályfőnököm szemét induláskor, mert mellette mentem ő meg belém karolt az egyik oldalon.

Szóval a csokrok!

A kedvenc virágom a rózsa! Méghozzá a fehér rózsa. És mindenkitől rózsát kaptam!

És közületek valakitől kaptam egy képeslapot a ballagásomra, amit itt is nagyon köszönök, és vagy boszorkányság, vagy a vak véletlen, de az is rózsákat ábrázolt. :)

Anyuéktól ilyen színű csokrot kaptam. Még sosem láttam ilyen tarkán melírozott rózsákat, de nagyon tetszett, ezt a neten találtam.

„Nem akarok mást csak szeretni téged,

Féltve őrizni álmaid, és óvni, ha félsz,

Feledtetni mind, mivel a világ bántott,

Csak szeretni akarlak téged, s a világot!”

Ezt az anyuéktól kaptam!:)

A nővéreméktól narancssárgát, és narancssárga pillangók voltak beletűzdelve, így emlékezve Márquezre. A kedvenc íróm volt, pár hete halt meg szegényke.

Öcsémtől halványlilát, és a szirmok valami ezüst pöttyökkel, meg porral voltak díszítve. Meseszép volt!:)

Kakukktól egy szépséges világoskék rózsacsokrot fehér rezgőkkel. Annyira drága volt, hogy azért elment dolgozni a Tomival, csak hogy engem meglephessen vele.

A táncoslánytól meg Nyurgától csodaszép sárga rózsacsokrot. A sárga rózsának is története van nálunk…

És a szülésznő barátnőmtől meg a dilidokitól egy hatalmas vörös rózsacsokrot kaptam bambuszokkal tűzdelve, ugye Buddha után.

„Az ember sorsa a szívétől függ,

Mert mindennek lehet parancsolni,

Csak a szívnek nem!”

Ez egy igazi pszichodokis idézet, egy keleti bölcstől!:)

Csak a Lucáék lógtak ki a sorból meg a szomszéd bácsi. A Lucáéké egy csodálatos rózsaszín orchideacsokor volt. Ahogy hozta, a kis Hello Kittis rózsaszín ruhácskájában, olyan volt, akár egy rózsaszín kis habcsók.

Na és a szomszéd bácsi, hát tőle egy akkora csokrot kaptam, hogy alig bírtam el. Volt benne valami hosszú virág, azzal lekaszaboltam magam körül mindenkit.

És utoljára hagytam a barátom csokrát.

Hogy milyen volt? Le se tudom írni, de még sohasem láttam hozzá foghatót. 18 szál fehér rózsából készült és Swarovski kristályokkal volt díszítve. A rózsák között pedig nem zöld volt, vagy rezgővirág, hanem hófehér strucctoll.

Én nem tudtam a nővérem mondta, hogy az a puha csodálatos valami a struccé és, hogy régen ezzel díszítették a kalapokat.

A szalagot biztos, hogy a táncoslány barátnőm súgta meg a címfestőnek, mert csak két szó volt rajta, „Not bad” és „Mirror”!

Hát ennek is története van…!:)

Megpróbálom tartósítani és örökre így megőrizni, mert én még soha nem láttam ilyen szépet.

Hát a ballagásom….! Szépen elsétáltunk dalolva, nem mondom azt, hogy nem hatódtam meg, mert nagyon is! Valahogy, egy pillanatra megérintett az, hogy mostantól visszavonhatatlanul felnőttem. Többé nem mondhatom, hogy még iskolás vagyok, teljes jogú tagja lettem a felnőtt társadalomnak, elvárásokkal, jogokkal és kötelezettségekkel. Tehetek bármit, ami nem ütközik a magyar törvénykezésbe, tanulhatok, dolgozhatok, és ha akarok, akár kisbabát is szülhetek…bármit megtehetek anélkül, hogy arra gondolnék, jaj, anyu mit fog szólni hozzá, vagy a suliban a többiek.

És ez jó! Ijesztő, de jó!

A beszéd…. Nem akartam feltünősködni a csodás csokraimmal, és szándékosan csak azt az egy szál rózsát vittem az emelvényre magammal, amit mindegyikünk az igazgatótól kapott.

Aztán kicsit elfogódottan kikocogtam a mikrofonhoz, és eldörögtem a beszédemet. Nem akarom fényezni magam, de dolgoztam rajta pár napig, úgy érzem, megtettem, amit meglehetett. Vittem bele a hála, az elérzékenyülés és a humor mellett, egy kis önkritikát is a nyugtalankodóknak, „az iskola erkölcsi normáin innen és túl, de mind ide tartoztunk” mondattal!:)

Aztán valami történt, illetve 3 valami, ami elgondolkoztatott az eddigi hozzáállásomat illetően, és megfogadtam, hogy a jövőben majd igyekszem figyelni, átgondolni és megbocsájtani.

A beszédem után az első, aki könnyek közt a nyakamba hullott és „Nóri a mi büszkeségünk”, felkiáltással megölelgetett, az a tanárnő volt, aki a legjobban fújt rám annak idején. Fura volt….

Az igazgató lejött gratulálni és beállt közénk egy családi fotóra, apám rettenetesen lelkesedett.:)

Történt még valami, valami egészen különös dolog.

Miután véget ért az ünnepség és mindenki oszlott picit meg beszélgetett, egyszer csak képzeljétek el, ott áll velem szemben egy nő és rám köszönt. Én meg csak bámultam és teljesen ledöbbentem, még csak nem is köszöntem, szóval totál lépéshátrányba kerültem.

Még mindig nem tudom hova tenni a szívemben, nehéz erről írnom, mert csak egy nagy zavart érzek magamban, ha az esetre gondolok.

Ott állt velem szemben a nő, aki talán akaratlanul, hiszen akkor fiatalabb volt, mint most én, - de tönkre tette az önbecsülésemet és az önértékelésemet.

Nem tudom írtam-e róla annak idején, pár hónapja született kisbabája, egy kislány, akit Kíra Natasának hívnak. Az én kicsim is a Kíra Natasa nevet kapta volna, ha úgy alakul, hogy kislány lesz, és mikor megtudtam ezt, nagyon kibuktam. Annyira, hogy akkor több embernek is elmondtam a történetemet, hogy még a meg sem született gyerekem nevét is elvette….rettenetesen rosszul éltem meg a dolgot.

Nem apám gyereke, pár hónappal vagy inkább csak héttel a halála után lett terhes, mert sokan azt hitték az apámé. De nem is ez a lényeg, hanem hogy ott állt a karjában a kislánnyal és rám köszönt.

Csak néztük egymást, valahogy olyan érzésem volt, nem tudom máshogy leírni, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, nem bújok el. Láttam, hogy ő is feszengett, de valami ilyesmit mondott.

-     Nézd….sajnálom a múltat, még nagyon fiatal voltam….ma már mindent máshogy tennék…..nagyon szép vagy….és csinos…remek beszéd volt…apád büszke lehetne rád!

Azt mondtam, klassz gyerek….és köszönöm!

De nem is tudom honnan jött ez, mert totál üres volt a fejem.

Csak azt láttam, hogy anyu megindul, mint a lecsapni készülő sas madár, hogy az apánk meg a doki megfogja és visszatartja, és int a barátomnak, hogy jöjjön oda hozzánk, aki szép higgadtan, amilyen ő valójában, odaslattyogott egy laza hellóval. A nő visszaköszönt és már lépett is tovább, én meg csak meredeztem ott teljesen lefagyva.

Anyu meg szegény totál kiakadva, egyre csak faggatott, mit mondott neked Luna? Bántott az a nő? Mit mondott neked Luna?

És láttam, hogy ő is meghökkent, mikor azt feleltem, hogy azt hiszem bocsánatot kért, és azt mondta, szép vagyok….

Valamiért még most is elkap a sírhatnék, ha eszembe jut ez az egész, és nem tudom miért…..

Haza mentünk és felvittük ketten hozzánk a virágot, anyuék meg vártak otthon. Bementünk és látom, hogy az én kedvesem, egyre csak fixíroz és vigyorog.

Mondom, mi van már?

Ő meg, csak az, hogy micsoda egy perverz disznó vagyok!

Nem értettem mire gondol, de aztán már igen, teljesen felizgatta a matrózblúzos egyenruhám, meg a szexi panamakalapom. Valami olyasmit dadogott, hogy kész vagy végre…kész vagy végre…így anyuéknek picit várniuk kellett…:)

Megbeszéltük, hogy nem lesz ajándék, csak virág, és tartotta is mindenki, kivéve az örök flegma lázadót. Egy hatalmas ajándékkosarat hozott, fogalmam sincs ki állíthatta össze és csomagolta be neki. Először is tele volt mogyorós mandulás és mindenféle magvas isteni csokival. Aztán volt benne franciapezsgő, Mojitó, egy édes fehér plüss cica, piros szívecske alakú talpacskával, - akit mindenkinek nyuszinak mondtam valamiért, - és akinek isteni parfüm illata van, és nem múlik el.:)

Azt mondta, már dolgozom a hársfádon, de sajnos egész Párizsban nem találtak hársfa illatú cicát!

Aztán volt még a kosárban egy kék ballagó talár kalapkával, olyan, amiben az USA-ban ballagnak a gimisek. Ebben készített is rólam néhány pikáns fotót, hát remélem, köztünk marad….:)

Nekem meg az jutott eszembe, hogy milyen tuti műsoros táncot tudnék ezzel csinálni.

Végül még egy dobozkát rejtett, amiben egy igen exkluzív óra lapult, a nevemre dedikálva a barátom által.

Apám óramániás, csak húzogatta a szemöldökét, ahogy nézegette, és vigyorogva közölte, ezt majd csak testőrökkel hord!

Bírom az ilyen ajándékokat, ami van, csak nem merem hordani. Van egy gyűrűm, amit még az északi fény alatt adott, na azt se merném felvenni az utcára. Akkora kő van benne, hogy vagy kiröhögnének miatta, hogy műanyag, vagy úgy járnék, mint a Gyűrűk urából, Zsákos Frodó, és leharapnák vele az ujjam. Úgy érzem, ez az óra is megy a gyűrű mellé….

Anyuék rettentőn kitettek magukért. Még plakátom is volt, „Felnőttél, Isten hozott az Életben!”

Nagyon érdekes tábla volt, mert minden betűt valaki más készített és színezett ki.

És számomra ez azt jelentette, hogy minden betű a szeretetüket és az összetartozást fejezte ki. Annyira boldog voltam attól a táblától!

Annyira szeretem őket!

Az ételek fantasztikusak voltak, tutaj falatkák, meg sünis, egyik gusztább és kreatívabb volt, mint a másik. A nővéremék valóban egyre ügyesebbek! A hidegtálakból a barátom is falt, de aztán megtalálta a kedvencét.

Készítettek pirakkát is, hogy bevonjuk a skandináv ízeket az életünkbe, rozslisztből sajtos-áfonyást, meg sajtos-szőlőst! Ezt aztán a pasim az ölébe vette, és bőszen védelmezte, mert hogy hazai és nem hizlal!:)

Szegény vaksi Bendegúz izgalmában belerohant fejjel a tortámba, szerencsére lepattant a marcipánborításról! Ami 3 szintes volt, alul egy könyv, középen egy másik az én ballagási fotómmal, aztán egy pici könyv a tetején egy kalapka egy összetekert papirusz, és egy szép bagolytoll. Ezt persze rendelték, nem ők csinálták, bármilyen ügyesek is! Csokis volt, gesztenyés és mogyorós! A kedvenceim!

Egy picit elérzékenyültem, mert eszembe jutott egy másik ballagás. Akkoriban tetőzött a devizahitel hullám, és elég reménytelen volt a helyzetünk. Mikor a Tomival elmentünk egy kertészhez feketén dolgozni. Fél órát utaztunk egy közeli faluba, és este még haza is, hulla fáradtan. Nem is a munka, hanem az a párás levegő szívott ki minket teljesen. Egy rohadt üvegházban gyomláltuk a paprikákat, és közben majdnem megpusztultunk olyan meleg meg párás volt ott bent. Cserébe kaptunk 3 elképesztően gyönyörű sárga rózsacsokrot, és még szalagot is hozzá.

(Hát innen a sárgarózsa!)

Akkor ballagtak a nővéremék és a nagyapám sem volt már. A dédi sütött egy hatalmas csoki tortát és ráírtuk a nevüket meg a dátumot. Be kell vallanom nem volt ilyen szép, mint az enyém, de azt mi csináltuk és beletettük minden szeretetünket!

Anyu meg vett pár üveg habzóbort pezsgő helyett, meg euró boltos olcsó üdítőket. A lányok meg azt mondták, nem kell semmi kaja, ne erőlködjön erőn felül, inkább csináljunk egy halom tócsit, meg krumplis pogácsát, - amiben a dédi profi, - és együk azt, amit imádunk! Az másfajta buli volt, csak mi voltunk meg a szomszéd bácsiék és a Luca mamája. A szomszéd bácsit leszámítva, egyikünk szegényebb volt mint a másik. A kőszikla lelkű táncoslány barátnőm roppant össze először. Zokogott és ölelgette az anyut, hogy köszöni…. Aztán akkor is mikor odaadtuk nekik a csokrokat, kibőgött szemmel mentek a ballagásra, és utána vettünk egy hatalmas műanyag tálba isteni finom fagyit. Apám, - akkor még a főnök volt, - adott 10.000,- forintot anyunak, hogy üljetek be a lányokkal egy sütire a ballagás után….

Fagyit vettünk belőle, - akkor már évek óta nem ettünk, most pedig dobozszámra áll otthon a hűtőben - elképzelhetetlen mennyiséget, 3 kis kalapos ballagó figurát, és kifizettük a villanyszámlánkat!:) Még most is sírok, ha eszembe jut, fagyiztunk és tócsit faltunk, és annyira boldogok voltunk! Tudtuk, hogy rendben lesz minden a felvételikkel, a barátnőm akkor kezdett táncolni járni, meg csetelni operátorként. Folyton azt mondogatta, most már rendben lesz minden, véget ér a szegénység…:)

Nem csaptunk akkora duhaj nagy bulit, mert a barátomnak el kellett utaznia este, nekem meg szerenádozni kellett mennem. A barátom hozott két karton almás-mézes strongbow-t, na abból iszogattam!

Rettentő dühös volt, hogy el kell menjen. Mondtam, ha visszajössz, a kedvedért felkapok egy cserép virágot és megyek vele még egy kört a ház körül.

Szegényt a sógor betuszkolta a taxiba és feladta akár egy csomagot, mert már jókedve volt és nem akart menni, - szarok a programomra, - dühöngött, de tudtuk, hogy mennie kell….

Miután a barátom elutazott, - erre leendő sógorom az állatorvosok gyöngye volt kinevezve, mármint, hogy ott legyen időben, - elmentem szerenádozni.

És most beszámolok a szerenádról…

Farmer nadrágba meg dzsekibe mentem és szerencsére, nagyon kellemes időnk volt. Már másnap meg hétvégén esett az eső, sőt még a jég is!

Egy éber pszichológussal a nyakamon érkeztem. Ő volt a szállító! A Tomi loholt mellettem a gitárjával, egy dühös skandináv meg a telefonomban, picit spiccesen és cseppet sem az irodalmi angolt óbégatva a fülembe, hogy mit is fog tenni, ha megtudja, hogy nem az elvárásainak és a leendő társadalmi rangomnak megfelelően viselkedem.

Mondtam, csönd legyen vagy kinyomlak, és nem is értem miről beszélsz!:)

A szalagavatót annak idején lemondtam, gondoltuk most előadhatnánk azokat a dalokat, itt az utolsó lehetőség. Mivel akkor egy másik osztályba járó sráccal énekeltem volna, - úgy hogy ő gitározik én meg zongorázom, - helyette jött az öcsém.

Ő végül egyedül gitározott a szalagavatón, és nagyon ügyes volt!

Elénekeltük a kötelezőket, aztán közösen az „Azért vannak a jó barátok” örökbecsűt, és én jöttem.

Letöltöttem a dalokat, ha van kedvetek nosztalgiázni, hallgassátok meg!:)

Először a „20 év múlva” című dalt énekeltem a Tomi meg gitározott a fáklyák fényében. Eredetileg úgy volt, hogy együtt daloljuk, de olyan rohadt néma csendben hallgattak végig, hogy még azt is lehetett hallani, hogy nő közben a fű. És azt hittem ki is ég a sportcipőm alatt olyan gáz volt, hogy kint állt mindenki az erkélyeken és még vettek is telefonnal, aminek nem örültem annyira!:(  Úgy a felénél a Tomi kapcsolódott be, mert már látta, hogy nagyon zavarban voltam.

Aztán a „Múlnak a gyermekévek” következett, ahol a refrént az osztállyal kellett volna, de addigra már néhányan eléggé „fáradtak” voltak és nehéz volt velük tartatni a ritmust, de a Tomival beénekeltük őket.

Szóval miközben szólóztam egy gitár kíséretében a „múlnak a gyermekévek” örökbecsűt, a barátom ott hallózott a fülemben és dühös féltékenyen, akár egy skandináv Otelló végighallgatta az éneket. És még óbégatott is részeg kecske hangon, mikor tapsoltak, az öcsém meg úgy röhögött, hogy hamis akkordot fogott, én meg csak meregettem a szemeimet kínomban.

Fergeteges sikerünk volt, az osztályfőnök ráadást kért, és a ház is.

Gondoltam zárjuk le gyorsan az egészet, és átugrottunk az „Egyszer véget ér”-re. 

Mindenki szerencséjére maradok középső testvér, az öcsém időben kapcsolt és végig dalolta velem az egészet. Ha magamra hagy, egy tömbnyi erkélyen bámuló ember előtt, én nem is tudom mire lettem volna képes!

Aztán jött az utolsó dal, amit a szalagavatón is énekeltem volna, most pedig a Tomival duóztunk.

Most már az igazság tudatában ti is láthatjátok milyen morbid és ízléstelen lett volna ez a dal részemről még akkor is, ha képes lettem volna énekelni. A dirim meg az ofőm, meg is értették, de voltak tanárok, akik úgy érezték, az önös érdekemet nem kéne az iskola fölé emelnem.

Szerintem ez csak egy dal, meg még néhány lett volna amit eléneklek….kihagytam és nem ment tönkre miatta az iskola. Ahogy az sem rázta meg alapjaiban hogy nem táncoltam…

Sajnos azonban a múltat nem lehet megváltoztatni.

És ha éneklem, néha úgy érzem, ez a dal annyira én vagyok…

Nagyon szeretem, olyan kis bulis, és a Tomival jól nyomjuk. Tapsoltak, lejöttek közénk a tanárok is, és spontán utcabál lett.:)

Elénekeltem egyszer….aztán még egyszer, immár az ofőm, az igazgató, és az öcsém osztályfőnöke kíséretében.

Azt tudtuk, hogy az ofőm meg az igazgató egy házban lakik, de az öcsém ofőjére nem számítottunk. Mint kiderült ő meg az én ofőmJ…szóval lerohant egy üveg valamivel, amitől nekem még a szemem is könnybe lábadt, aztán rácsodálkozott a Tomira.

-     Tomasz, hát neked ilyen kurva jó hangod van! És mi ezt még nem kamatoztattuk a Himnuszoknál?

Szegény Tomasznak nem állt egycsapásba a szája onnantól az est túlnyomó részében, és azóta is azt károgja nekem, hogy „és nekem még egy évet ezzel az eszementtel kell lennem!”

Én meg csak vigyorgok, és én borzolok a hajába és mondogatom, akkor skáláz be Tomasz és dalra fel!:)

Hát ilyenkor motyog ezt, azt a nem létező bajusza alatt…

Az öcsém ofője, az általam nagyon tisztelt kevesek táborába tartozik. De elképesztően rémes modora és stílusa van! Soha még nem találkoztam hozzá hasonló emberrel sem, nemhogy tanárral. Ő megérdemel egy egész bejegyzést, majd mesélek róla, mert van mit. Nagyon szigorú, úgy üvölt, hogy az iskolacímer leugrott a falról, minden nap Himnuszokat énekelnek, mint igaz magyarok, de a pótvizsgákon ott van végig a fiaival, és ha kell, segít, és harcol is értük! Egy nehéz, ám de remek ember! A Tomit meg anyut különösen kedveli, mivel tudja, hogy nincs apánk, minden héten egyszer bent tartotta az öcsémet, és leült vele, mint férfi a férfival, hogy megbeszéljék, ha vannak problémái. Apja volt apja helyett, és ha úgy érezte, gond van, már hívta is anyut, hogy „Anyuka! Beszéljük meg!”

A zárkózott, visszahúzódó, férfiakkal szemben, erősen tartózkodó anyám totál kivolt már tőle!:)

Öcsémnek fergeteges sikere lett, az egész osztályom belezúgott. Most hívogatják bulikra meg partikra.

Szemtelenül pimasz és provokatív ajánlatokat kap a fiatalúr, aki kezdi már kicsit beképzeltnek hinni magát, és ma reggel velem főzetett kávét! :)

 Aztán az egyik barom a nagy túlcsordult szeretettől megpróbálta átölelni az egész osztályt és a világot is, „szabad vagyok és mindenkit szeretek” felkiáltással, aminek az lett a vége, hogy beleborultunk valami rohadtul tüskés bokorba, amivel be volt ültetve az egész előkert.

Hát gondolhatjátok! Vagy 20 gyerek borult és visítozott, a mobil persze egyből szimatot kapott és faggatózott morcosan, hogy mi ez a kéjes sikoly? Mondom, ha ez neked kéjes, akkor alapjaiban át kell gondolnunk a kapcsolatunkat, olyan a hátsóm, mint egy süninek!

Hogy olyan kerek?

Mondom olyan tüskés!

Egy lopakodással megbízott pszichológus, meg vette a kocsijából kamerával az egészet, és odáig hallatszott a röhögése.

Mondtam is a mobilnak, hallod? Így röhög egy ír paraszt!

Na most, a végeredmény az lett, hogy felhívott minket az igazgató meg az ofő, és közben még csatlakozott hozzánk két ismeretlen srác meg egy csaj, akik megálltak táncolni, és ha már ők jönnek, mondá a diri, akkor jöjjön a kukkoló kamerás is.

Vagyis a pszichológusom felügyelete alatt élő mobilkapcsolattal éltem meg életem nagy éjszakáját. Pazar volt!

Ráadásul a rohadék osztálytársaim azt hitték rá, hogy ő a pasim és nem átallottak vele kikezdeni!:)

A bokros esetnek következményei lettek, mindenki tele lett tüskével, és ahogy emelkedett a hangulat, úgy szedegettették egyre koedukáltabban kifelé, a legintimebb helyekről is.

Én a legjobb pasit választottam, az öcsémet, és kénytelen kelletlen megvillantottam neki a sokat felemlegetett kerek hátsómat, hogy tüske mentesítse.:)

Hajlékony vagyok, de nem láttam oda.

Sőt, másnap pucéran feküdtem az ágyon, a nővérem meg egy nagyítóval vizsgálta a fenekem, és lelt is 2 apró gonosz tövis benne. Rohadtul szúrtak egész éjjel…

Az érettségin aztán kiderült akadtak köztünk, akik az orvosi ügyeleten végezték, mert nem mindenkinek medika a nővére, és nem tudták őket, tüskementesíteni. Az ügyeleten már csak nevettek a 3 gyereknél, hogy mi volt itt az éjjel?

A srác meg, hát ballagás!

A pszichológusom élénken ajánlgatta magát, hogy orvos vagyok! Orvos vagyok! Itt a segítség!

 De az öcsém leintette, most nem a lélek sérült Peti!

Lényegében az egész osztály tele volt tüskével, akár egy tarajos sül család.

A dirinek elég nehéz keze volt, és volt kaja meg ital. Valaki érkezett egy láda sörrel, aztán jöttek a hazaik, tanár úr ezt kóstolja meg, a diri meg hm, jöhet!

A hangulat egyre emelkedettebb és barátiabb lett!

A felhevült dilidoki levezetett egy foglalkozást, arc után kórismérvet állított fel mindenkiről, többek közt az öcsi tanárjáról, ami hatalmas szócsatába torkollott, és komolyan sírtunk a nevetéstől, mert már fájt, de képtelenek voltunk abbahagyni. A dilidokimnak megvan a maga szövege, és hát a tanár sem volt semmi!

Engem így jellemzett, a szőke ciklon, aki álszent gyámoltalan mosolyával összetöri a férfiak szívét….kérdem tőle, miért vagyok én álszent? Nem tetszett, hogy így vélekedik rólam.

Ő meg, erre azt felelte, azért mert az ember rád pillant, és azt hiszi, védelmeznie kell, közben meg te vagy a legerősebb lelkű nő, akit ismerek, csak még nem tudsz róla!

Na, így már azért jobban hangzott. Tudom mire, vagyis mikre gondol, de nem hinném, hogy ez olyan különleges erő. Egyszerűen csak el kellett döntenem, hogy kimaradok az életből, vagy élni akarok, és én az utóbbit választottam. Nagyon sokszor vagyok bizonytalan és zavart, de ha valami gáz van, faarccal előveszem a napszemüvegem, felteszem és onnantól már minden rendben. A napszemüveg nekem olyan mintha egy álarcot húznék, vagy inkább egy Harry Potter láthatatlan palástot, és onnantól nem látnak vagy legalább is nem látnak belém, csak a rezzenéstelen nyugodt felszínt látják. Belül sokszor reszketek, akár egy madárka, de ez az én dolgom!

A dilidoki kikotyogta a relax Buddha dalomat, végül mindenki hallani akarta, hát elzümmögtem nekik, és hazafelé egy osztály üvöltötte halkan, hogy Om mani padme hum!:)

A búcsúnál viszont egy örökbecsű Kárpátia dalt ordított a közben valahonnan megérkező estis fiú osztály, az öcsém ofőjének, mint matektanárnak. Lefele menet vissza akartunk kiabálni, de hirtelen senkinek nem jutott már eszébe a madár neve, így aztán volt dögkeselyű, kondorkeselyű, sas, meg sólyom is, mire a doki bedünnyögte, hogy turulmadár ti ostobák….és közben neki nem volt bizonytalan a járása!

Na ezért jó a háznál egy tudor, elemző lélekbúvár!

Akit lehetett haza vittünk, mert nagyon instabil volt az osztály átlaga.

Csak halkan írom ide, még a csomagtartóba is feküdtek jó páran és egy-egy huppanónál érdekes szitkok jöttek előre, én meg majd bepisiltem úgy röhögtem, mert a pata öcsém direkt kereste a gödröket. Egy pszichológus ölében tettem meg az utat, a lába között egy másik lánnyal. Nagyon elégedett volt, mondta a Tominak, a hosszabb utat válaszd! Induláskor így búcsúzott a hátul fekvőktől. Mondhatnám, hogy jó utazás lesz, de akkor hazudnék,mert nem lesz az, és aki belehány a csomagtartómba, azt elektrosokk terápiának vetem alá!:) szólt a hátul fekvőknek, és rájuk csukta a tetőt!

Betegre nevettem magam.

És mire ébredtem május 1.-én? Jó, nem erre ébredtem, csak akkor vettem észre, mikor kimentem az erkélyre, hogy „valakik” kidíszítették az erkélyemet, akár egy Májusfát!

Szépen a megmaradt krepp papírral, meg szalagokkal feldíszítették ezek az ütődöttek az erkélyt, de még apám is, mert, hogy eladó lány van, vagy mi?

És valakinek talán nagyon is hiányoztam, mert éjjel arra ébredtem, hogy nyílik az ajtóm és valaki dörmögve siccegeti szegény vaksi kandúrkámat, aztán besurran a takaróm alá.

Megérezte, hogy vigyorgok és rögtön igyekezett tompítani a helyzetet.

-     Ne gondolj semmit, csak a hormonok hajtottak idáig. – dörmögte a fülembe és eléggé élénk volt ennek bizonyítására.

Hát ilyen egy skandináv túlfűtött szerelmi vallomás….

Reggel aztán megmagyarázta, azért jött vissza, mert jövő hétvégén ő nem ér rá. Én meg azt mondtam neki, hétfőn magyar érettségi, de az nekem nem probléma, kedden matek, de hetek óta csak arra készülök, szerdán semmi, mert a törim már megvan, és az angol érettségire meg a legjobb gyakorlás, ha vele beszélgetek.

Hozzá bújtam, néztem, ahogy alszik és a megbocsájtáson gondolkoztam, meg a kompromisszumokon. Tökéletes ugye nincsen, így csak azt kell mérlegelni, hogy tudok-e így élni vele/mellette, vagy jobb lenne nélküle.

A válasz egyértelmű, rohadtul hiányozna. Szeretem, és rövid viharos kapcsolatunk alatt sajnos már annyi mindent átéltünk együtt, hogy lassan megismerem minden arcát, azt is, ami gyenge és esendő, nem csak a rezzenéstelen, érzelemmentest.

Aztán apám nőjére gondoltam. Nem hittem volna, hogy valaha is megélem azt, hogy bocsánatot kér. Ezek szerint nem én túloztam el a dolgot, nagyon is kegyetlenül viselkedett velünk annak idején.

Nem érzek már olyan haragot, inkább ürességet, és valami fura fájdalmat.

Apámra gondoltam, hogy vajon ő kért-e volna valaha is bocsánatot tőlünk, vajon szívből próbált volna felénk közeledni, ha az élet ad neki rá időt, vagy azért, mert már felnőttünk, és kilehetne újra használni minket?

Vajon mit szólna az életemhez? Megpróbálna hasznot húzni abból, hogy egy férfi milliókat költ rám, vagy képes lenne érdek nélkül szeretni?

És van egy öcsénk, egy féltestvérünk, akit nem is ismerünk.

Ha elmegyünk innen, úgy fogjuk leélni az életünket, hogy nem is tudunk egymásról. De hát mégis csak a testvérünk….vagy nem?

Fura gondolataim vannak, nagyon összezavart az a nő!

A Májusfából ráadásul kis kavarodás lett, mert annyira könyörgött a Luca, hogy úgy hagytam az erkélyemet, kidíszítve lufikkal, szalagokkal. Ő persze nem bírta ki és bevitte a lufikat a szobájába. Így aztán pénteken éjjel megérkeztek az öcsém sulijából a szerenádozó fiúk, és rázendítettek riasztó kappanhangon az én erkélyem alatt. Olyan dörgő hangon énekelték, az üres az osztály nincs lakója márt, hogy ki se mertem nézni.

Na és ugye, ott ült az ágyon egy rettenetesen feldúlt skandináv, és meregette rám a szépséges szemeit és nem túl kedvesen faggatgatott, hogy mi ez, mi ez? Ennyi pasi?

Mondom tévedési, mindjárt kiszólok nekik. Morcos volt továbbra is.

Mondtam neki, ide figyelj, én nem fogok állandóan magyarázkodni és különben is, ne merészelj féltékenykedni rám. Ez itt szokás, mi is énekeltünk, emlékszel? Most meg a Luca anyukájához jöttek a Tomi sulijából, csak pozíciót tévesztettek. Gyere ki, ha nem hiszed és nézd, ahogy elhessintem őket.

Kimentem egy rahedli pasi fölé az erkélyre, mint zavarodott Júlia, hát volt némi füttyszó meg éljenzés, de aztán a másik erkélyen megjelent az öcsém az izgatott Lucával, és átzavarta őket a helyes erkélyhez, ahol a türelmes Edit várta a rajongóit.

Szegény Luca megint leadott csomag volt a Tominál, mert ilyenkor a tanárok többsége felhívja a szerenádozókat, és azok azért nem a legirodalmibb magyart beszélik….

Két napig nem mozdultunk ki a szobából.

A barátom azt mondta anyunak, nekünk most sok megbeszélni valónk van, szeretnénk együtt lenni két napot, hogy mindent tisztázzunk.

Anyuba benne rekedt a szó, meg a többiekben is, a táncos barátnőm meg csak somolygott és nézett egyikünkről a másikunkra.

Szóval pillanatok alatt lerendezte, hogy kettesben maradjunk, látszik, hogy parancsoláshoz van szokva és irányításhoz.

Két napig ki sem mozdultunk az ágyból:)

Ő úgy mondta, felelevenítjük a tudásodat. Aztán másnap mikor már mindenem fájt és rohadt izomlázam volt, mondtam neki talán főznék valami reggelit.

Azt mondta, inkább ő.

Mondom oké, akkor kimosok neked is addig, akár egy család vagy mi.

De csak nevetett, hogy ő mos magára.

Eléggé érdekes arcot vághattam, mert idejét látta magyarázni, bizony magamra mosok, és szervírozta a kajánkat, ami áfonyás zabkása volt, - mióta ő van állandóan tartunk otthon aszalt áfonyát, - úgy tűnik, a skandinávok nem ismernek mást, csak az áfonyát meg a banánt.

Szóval főz és mos, teljesen tökéletes!

Az igazság az, hogy kicsit gondban vagyok vele, és ha majd lesz idő, gondolkoznom kell. Nem mondja ki, csak célozgat rá, hogy felszereltette a házunkba a gyerekvédő ajtókat, nehogy leessen a pici, a lépcsőn vagy a medencébe. És csak annyit mond, legközelebb sokkal jobban kell rá vigyáznunk. És pontosan ez a baj!

Nagyon félek! Mi lesz, ha megint elrontok valamit? Mi lesz, ha valamit készítenem kell neki és nem fogom tudni? Ha nem leszek olyan jó anyukája, mint az enyém?

Félek, hogy megint történik valami.

És ő sem merte egyenesen kérni, csak olyan esetlenül célozgatott rá…

Két pár nagyon tuti olasz cipőt hozott nekem. Egy pirosat meg egy szandit, aminek a pántjai lila, kék, meg zöld színben váltakoznak. Nagyon szépek, de én nem nagyon járok magas sarkúban, sőt egyikünk sem, mert anyunak ez volt az egyetlen kikötése, meg ne tudja, hogy valamelyikünk is magas sarkúban botladozik a sínek között.

Meg aztán, ha táncolsz az épp elég, nem kívánja a lábad a magasat utána, és én vezetni se szeretek csak laposban vagy mezítláb, - ezt a pasimtól láttam a nyaraláson!:)

Most, hogy tudja a lábam méretét, már nagyon el vagyok látva cipőkkel.

Mondtam, hogy nem fogadhatom el, és hogy ne hozzon nekem ennyi mindent, mert ez túl sok. Soha nem jártam még rajta kívül senkivel, és soha nem kaptam még ékszereket meg ilyen drága dolgokat senkitől. Nem tudom, hogy kell szépen visszautasítani, azt sem tudom, hogy baj, vagy rendben van ennyi mindent elfogadni. Megkérdeztem a nővéremet, de csak nevetett, azt mondta az ő pasija állatorvos, ingyen vizsgálja a cicánkat és remek kutyanyugtatót tud adni, ha gondom van az idegeimmel. :)

Mondtam neki, hogy nem kell nekem ennyi drágaság, inkább szeressen és tartsa tiszteletben az elképzeléseimet és engem is.

Megsértettem és nagyon hülyén jött ki az egész. Mellém feküdt elővett egy nagyon tuti kis dobozt és azt mondta nagy duzzogva, ezt neked gondoltam anyák napjára, mert tudom, hogy csodálatos anyuka lettél volna és majd az is leszel….persze ha nem kell, akkor dobd csak ki a szemétbe, mert én nem viszem vissza, és hordani sem fogom. Írattam bele valamit, amiről beszélni akartam veled, de most már inkább hagyjuk.

Kivettem a dobozból, annyira gyönyörű volt! Egy smaragdköves gyűrű, mellette két apró gyémánttal. Nem volt kihívó, nem voltak hatalmas kövek, hanem finom, letisztult, és hát imádom a zöld színt…

Belülre körbe bele volt vésve, hogy szeretlek és egy kötőjellel a barátom neve.

Hiába akartam róla beszélni, nem akart, szóval eléggé elrontottam. Egyre csak azon pörgött, hogy nem fogadtam el. Azt mondta, ami az övé az az enyém is, azért adja, mert fontos vagyok neki, és hogy én neki adtam azt, amim volt, és majdnem megadtam neki a legszebb dolgot a világon, amire vágyik, most meg veszekszünk egy hülye gyűrűn….:(

Közben arra gondoltam ezt nagyon elcsesztem, mert ezt a gyűrűt nem egy nap alatt vette, hiszen azt a vésést nem tudta volna beletetetni azonnal. Szóval gondolt rám, és a picikénkre mikor duzzogott, én meg most, eh hát nem tudom…

Annyira igyekezett de tényleg, érdeklődött az érettségimről. Én meg gondoltam megnyugtatom, mondtam neki, hetente két fogalmazást írok, mikor a blogomat készítem, nekem egy érvelés az semmi, gáz lenne, ha nem írnám meg ötösre.

Megmutattam neki a blogomat, hát nagyon jót nevetett rajta!

Aztán később mikor már nagy nehezen megbékült, azt mormogta a fülembe, ahogy pihentünk az ágyban.

-      Azt hittem énekesnő leszel vagy táncosnő. Most kiderül, hogy író is lehetsz, és nem tudlak lebeszélni a modellkedésről sem, pedig nem ezt akartam…

Én meg megkérdeztem, hát mit akartál?

Azt felelte, hogy a gyerekeim édesanyja legyél!

Na azt hiszem, ezt nevezik lelki terrornak vagy zsarolásnak, meg manipulálásnak….

Viccet félretéve, mondott valamit, hogy vannak forgatókönyv írók, akik szintén időre hozzák a sorozatok részeit, és ha annyira szeretek írni, akkor ott kint megpróbálkozhatnék valami ilyesmivel. Én a táncolásban gondolkodom inkább, szóval úgy tűnik, lesznek lehetőségeim!:)

Hát valahogy így teltek ezek a feledhetetlen napok.

Most az érettségivel harcolok, de szombaton bulizni megyek a Hajógyári sziget záró bulijára. Kicsit aggódom, mert nem rajongok az ilyen bulikért meg a villogó fényekért, de lesz velünk egy pszichológus, pánik esetére!:)

Jövő hét szerdán, de főleg csütörtökön még lesz egy nehéz napom, de aztán már csak a szóbelik maradnak, az meg nem lesz gond!

Azért majd valamikor igyekszem újra részt hozni, ahogy tudok!

Addig is puszi mindenkinek!

Luna