99. rész - Ezen a napon kezdődik el igazán az életed....

Sziasztok!

Hát itt vagyok újra veletek!

Olyan régen nem írtam már semmit, hogy egy ideig csak ültem a gép előtt, és néztem az üres oldalt. Aztán olyan történt velem, ami eddig még soha. Begépeltem néhány mondatot, és rövid tépelődés után kitöröltem. Úgy éreztem nem jó, és már nem tudok írni, legalább is nem olyant, amilyent ide vártok tőlem.

Hát azért csak megpróbáltam! Az utóbbi napokban rengeteget fordult az életem, és többek közt azt is megfogadtam, hogy igyekszem tartani a szavamat, és mindig őszinte leszek, és nem hallgatom el, ha valami probléma van, senki előtt. Egy kicsit megzuhant az önbizalmam, már ami az írást illeti, de velem ilyesmi időnként megesik, szóval, majd helyreáll az, csak kell egy kis idő neki!:)

Tegnap kicsit felelőtlenül megígértem, a viszontlátás feletti örömömben, hogy ma új résszel érkezem, - és lássuk be már időszerű is volt, - de nem számoltam néhány emberi tényezővel. Többek közt, hogy ki is kéne végre aludnom magam, és az itteni családom is igényt tart tündöklő jelenlétemre, és nem utolsó sorban azért vagyok itthon, hogy e két ígéretes férfipalántát átrugdossam az érettségin.

Szóval aludtam, faggatóztam és írtam, ahogy időm engedte.

Így most csak a fejezet felét tudom kitenni, hogy lássátok az elhivatottságom, holnap meg délelőtt, ha egyedül leszek, megírom a folytatást. És a jövőben megpróbálom állni a szavam, és garantálni a heti egy részt – már ha lesz rá igény, ugye!:)

Egyébként még az is lehet, hogy kaptam egy laza napszúrást, mert én még erre is képes vagyok így tavasszal. Monaco csodaszép látvány a tengerről nézve, ahogy a lemenő napsugarak megvilágítják, és sorra kigyulladnak a fények, én pedig találgattam, hogy hol, melyik részét ismerem fel, a Forma 1-es futamok közvetítéseiből. Annyit bámészkodtam, hogy alaposan odaégett a napon az orrom. Este úgy világítottam, mint Rudolf, a mikulás rénszarvasa, ezért szomszéd néni tanácsára, ma tejfölbe mártva közlekedtem vele. Szerencsére nincs cica, hogy lenyalja, csak az idióta öcsém nyerített fel, akárhányszor rám nézett.

Szóval úgy olvassátok, hogy értékeljétek közben a szenvedésem, mert írás közben állandóan belekerült a látószögembe a nagy fehér pamacs az orrom elejéről, és rohadtul idegesített!

Azért kellemes időtöltést, és jó olvasást ehhez a kis töredékhez.

Ja igen, és ha még nem mondtam volna, mindenkit szeretettel ölelek virtuálisan és millió puszit küldök!

Luna

Sara…

Gondterhelt arccal nézek körbe. Már minden ragyog, elvégeztem az utolsó simításokat is a lakáson, nincs semmi tennivalóm. Jól jönne még valami munka idegesség ellen. 

Még mindig nem tudom, hogy mondom el Adriannak, hogy szeretnék minél előbb munkába álni, különben a fennmaradó szabadidőmet, egy aprólékosan megmunkált koldusbot faragásával fogom elütni holnaptól.

Nem tudom régen, hogy ment ez nekem, most nagyon nehezemre esik szívességet kérnem.

Jobb híján az ablak elé könyökölök, igazítok egyet Dylan-nen, hogy bárgyú kis mosolygós arcával engem bámuljon.

-         Mond csak füles, neked is hiányzik Rusty? – faggatom és leszedek a bundájáról egy képzeletbeli porszemet. – Hidd el, én is szeretném, ha itt füttyögne, olyan csendes és unalmas minden nélküle. Ha látnád, hogy kigömbölyödött – mosolygok, mert felrémlik előtte a lobogó farkincazászlóval felém vágtató hegyes fülű, kis famászó bajnok. – Azonnal megismert, és persze csak miután megszerezte a mogyoróját ugrott a vállamra. Remekül érzi magát a szabadban. A mókusoknak szükségük van a szabadságra. Minden élőlénynek joga van a boldogsághoz, és úgy tűnik, neki ehhez nincs szüksége ránk – sóhajtozom. – Azért ne gondold, hogy hálátlan lenne. Amíg ott voltam a kis Saramnál, végig az ölemben szundított. Nem felejtett el, szeret ő minket, csak a maga módján. Hamarosan talán lesz családja. Talál magának egy jóravaló mókuslányt. Ez az élet rendje. Mindenkinek szüksége van egy társra, akivel megoszthatja az életét és szeretheti. Ne nézz rám ilyen megrovón, tudom, hogy te is egyedül vagy, és azt is tudom milyen érzés ez. Megígérem, ahogy újra lesz munkám és kapunk fizetést, szerzek neked egy mackóhölgyet, és majd kettesben ülhettek vele az új lakásunk ablakában. Vagy tudod mit? Te is velem jössz, és együtt utazzuk be a világot. Akkor majd nem leszel egyedül, és ha valahol találunk egy szemrevaló macilányt, megkapod tőlem, grátisz.

Lassan gördül a ház elé a jól ismert fekete autó, és miután kikászálódott, és magához vett egy csomagot, Adrian mosolygós arccal int fel, mielőtt belépne a kapun.

Homlokomat egy pillanatra a hűvös üveghez érintve gyűjtök erőt, aztán indulok, hogy beengedjem.

-    Üdvözlöm a ház bűbájos lakóját – érkezik nagy lendülettel szuszogva.

-    Idáig futottál? – faggatom és iménti zavarom egy pillanat alatt elszáll. Adrian mellett nincs helye, se a szorongásnak, se a szomorúságnak. - Amikor azt mondtam, szeretnék veled beszélni, nem arra gondoltam, hogy kvalifikációs, időmérős körön érkezzél.

-    Na, ezt már szeretem kislány! Látom, készülgetsz az új életedre – mosolyog roppant kopasz és csillogó fejbúbbal, elégedetten a szemembe. – Rossz a lift! – vág egy grimaszt.

-    Végig izgultam a legutóbbi versenyhétvégét – füllentek egy aprót. – Nem egy felhőkarcoló tetején lakom – jegyzem meg halkan.

-    Viszont én felettébb siettem – mosolyog töretlen jókedvvel. – Íme, a sietségem oka! – nyom egy csomagot a kezembe. - Ez itt egy kávéskészlet! Valódi reprezentatív és limitált darab, a mi ifjú világbajnokunk szignójával és a logónkkal. Ebben kérem azt a fantasztikus kávédat! – indul utánam a szobába.

-    Értettem uram! Helyezze magát kényelembe szerény lakomban, máris készítem önnek a feledhetetlen zamatú és íz világú isteni ambróziát. – indulok a konyha felé. - Sokat olvastam a repülőn –tájékoztatom visszafordulva, a homlokáig felugrott csodálkozó szemöldökét látva.

-    Mi a baj Sara? – mered az arcomba. Eddig vetkőzött, pakolászott, szuszogott, nem nézett a szemembe.

-    Nem, semmi….miért gondolod?

-    Látom, hogy sírtál.

-    Igen – mosolygok zavartan, de ennek semmi köze a közérzetemhez.

-    Hát akkor mihez van köze?

-    Svájcban kaptam egy levelet, attól a tűzoltótól, aki a szerencsétlenség után megtalált. Ő ott volt, mikor elvesztettem a kisbabám. Leírta, hogy mit tett, hogy sikerült kiszabadítania, és kiszedni a roncsok közül. Írt az orvosról, aki még akkor sem hagyta abba az újraélesztésem, amikor már mindenki kérte, hogy fejezze be, és engedjen el a kislányom után. Neki köszönhetem, hogy élek, és az ő hibája, hogy nem lehetek az én Sarammal. Délelőtt kimentem a temetőbe és felolvastam az én kicsikémnek. Úgysincs senki más, akivel megoszthatnám ezt a fájdalmas tragédiát. Úgy érzem, neki is ismernie kell a történetünket, tudnia kell, hogy mi történt velünk. Nem akarom, hogy azt higgye, magára hagytam és nem törődtem vele. Ha lehetőségem lett volna szólni, nem engedem, hogy engem mentsenek, csak is ő lett volna a fontos… Jó volt kicsit kisírni magam. Megkönnyebbültem, de jól vagyok, nincs semmi baj. Ezeken a dolgokon már felesleges rágódnom, nem tudom megváltoztatni a múltat – engedek felé egy vérszegény mosolyt.

-    Értem…sajnálom, ami veled történt Sara.

-    Ez már a múlt Adrian, szeretnék tovább lépni. Azért is hívtalak, mert lenne itt egy kis probléma – állok neki a felhabosított tejhabbal a kávé díszítésének.

-    Hallgatlak Sara.

Néhány szakavatott mozdulattal egy lehorgasztott fejű bikát formázok a gőzölgő kávé tetejére öntött sűrű tejhabból, és az érdeklődve figyelő férfi elé teszem.

-    Ezt tudtam hirtelen… - szabadkozom.

-    Egy művész vagy…igazi kávédíszítő virtuóz – forgatja körbe a csészét, és félrebillent fejjel, jókedvűen szemlélgeti a remeket. - Szóval? – pillant fel figyelmesen.

-    Nos, hogy is kezdjem.

-    Az elején Sara – mosolyog biztatóan.

-    Rendben – veszek egy mély lélegzetet. Igazság szerint azt akartam mondani, hogy elromlott a WC, használhatatlan, ki kell bontani, nekem pedig addig laknom kellene valahol. Szerettelek volna arra kérni, hogy átmenetileg néhány hétre, próbálj elintézni nekem egy aprócska szobát a Bull központban, de nem ez az igazság.

-    Hanem? –paskolja meg maga mellett a kanapét.

-    Nos, ha nem kezdek napokon belül dolgozni, kénytelen leszek öncsődöt bejelenteni. Sajnos nincsenek tartalékjaim, mindent a nulláról kellett kezdenem, nincs semmim az előző életemből. És nem, nem pénzre van szükségem, hanem segítségre. Munkához és bevételhez kell jutnom, és arra gondoltam, hogy talán el tudnád intézni, hogy előbb kezdjek – hadarom zavarodottan egy szuszra.

-    Természetesen, ez nem probléma. Szólhattál volna előbb is, miért vártál az utolsó előtti pillanatig? Nem gondoltam át a te anyagi helyzetedet kellőképpen, nem voltam elég körültekintő.

-    Azért ne ostorozd itt magad – mosolygok a csészébe, hogy erőt gyűjtsek a következő nekifutásnak, ami sokkal nehezebb lesz, mert míg ez a része igaz, a másikkal kapcsolatban még mindig nem döntöttem. – Lenne még valami – sóhajtok és pislogok néhányat riadtan, ahogy a kekszes dobozból rám kapja a tekintetét.

-    Ez nagyon finom! Hol vetted?

-    Saját fejemből van.

-    Nagyon ízletes.

-    Lehet egy konyhavirtuóz voltam előző életemben, csak nem emlékszem.

-    Ez alapján – emel ki mégy egyet a tálból – könnyen elképzelhető. És mi van még?

-    Nem főztem mást, de szívesen összeütök neked valami…

-    Úgy értem, mit szeretnél még mondani – vág közbe – mert nem vagyok ugyan túl nagy szakértője a női nemnek, de a te kétségbeesett arcodról ordít, hogy van még valami probléma. Azt szeretném hallani.

-    Hehe – heherészek idétlenül, hogy időt nyerjek – azt hittem éhes vagy.

-    Inkább kíváncsi.

-    Igen, hát van még valami, de nehéz beszélnem róla. Nem is tudom, hogy kezdjem.

-    Az elején Sara, aztán építsük fel a csupasz vázat, lépésről lépésre.

-    Igen, építsünk – egyezem bele - szóval szükségem lenne egy szobára, ahol elalhatnék átmenetileg. Sokat gondolkoztam, hogy mit mondjak, miért is kell egy ideiglenes otthon, és végül arra jutottam nem hazudok. Rendkívül ijesztő és kellemetlen helyzetbe kerültem. Amíg Svájcban voltam, Bradley vigyázott a lakásra, Rustyra és Nonora is. Megpróbáltak hozzám betörni, egymás után kétszer is. Bradley elkapta az egyiket és alaposan helybenhagyta. Kiszedte belőle, hogy tudják, egyedül élek, és keveset vagyok itthon, ezért szemelték ki maguknak. Hiába volt a nevelő célzatú verés, valószínűleg nem fognak lemondani a lakásom kifosztásáról. Tudják, hogy egyedül vagyok, mindent tudnak rólam….Bradley szerint kifigyelhettek. Félek…féltem az életem, nem érzem magam már biztonságban, a saját otthonomban. Nem virraszthatok minden éjjel, a kezemben a telefonnal, hogy hívjak segítséget, ha megpróbálnak behatolni. Bradley tanácsolta, hogy kérjelek meg, szerezz átmenetileg egy szobát a központban. Szerinte te ott egy Isten vagy, és nem probléma ezt elintézni. Ő meg beköltözik ide hozzám, amíg még fizetve van az albérlet, és ha betörnek, alaposan ellátja a bajukat. Csak néhány hétről lenne szó – veszem könyörgősre – ahogy megkapom az első fizetésem, bérelek egy másik lakást. Nem merek ide visszaköltözni akkor sem, ha Bradley lecsukatja őket. Mert mi van, ha óvadékkal kiszabadulnak, vagy feltételesen szabadlábra helyezik őket? Bele se merek gondolni, mi történhetne velem, ha egy éjjel rám támadnának, és itt találnának egyedül.

Azért volt fontos a környéken lakást bérelnem, hogy közel legyek a temetőhöz. Jack és a kapcsolattartóm is mondta, hogy nem a legjobb környék ez, de számomra csak az volt a fontos, hogy közel legyek az én kis Saramhoz. Most viszont már nem számít hol lakom, hiszen úgysem tudok majd évközben minden nap kijárni hozzá. Ha a csapattal járom a világot, csak akkor tudom meglátogatni, ha hazajövünk. Akkor meg úgysem lesz más dolgom, csak ő és Rusty. Teljességgel mindegy melyik részén élek a városnak, kocsiba ülök és rohanok hozzájuk, és ott leszek egész nap. Más Cumbriába megy a Lake District tóvidékre piknikezni, én a temetőbe – halkul el a hangom. – Hát ez lenne még….

Kimi….

Lihegve tapogatózom a mobil után. Kitörlöm, az izzadságot a szememből, mielőtt a kijelzőre pillantok. Megdobban a szívem a név láttán.

-    Igen…itt Kimi.

-    Kimikém Steve vagyok.

-    Szia Steve, mond mit intéztél? – faggatom izgatottan és igyekszem visszatartani a zihálásom.

-    Nos ahogy ígértem, minden követ megmozgattam. Nézd a lehetőségek erősen korlátozottak, de amit tudtam megtettem, jelenleg két ülést találtam, ami elérhető, és kontaktust köthetünk rá. Az egyik a Williams a másik a Lotus csapata. Előzetes engedélyeddel tapogatózó tárgyalásban vagyok velük. Egyelőre nyíltsisakos, mindkét lehetőséggel számolhatunk, de szeretném tudni, mi a te elképzelésed. Merre lépjek tovább?

-    Melyik a biztosabb?

-    Nos, erre nehéz lenne válaszolni. Mindkét csapat örömmel venné az érkezésed. Még mindig rengeteg rajongód van, fellendítenéd a csapat prioritását és megítélését. Két év után visszavesznek, a rajongók a vállukon menetelnek majd a csapatfőnökkel.

-    Ez engem mind nem érdekel, magasról teszek rá.

-    A Williams nyilván patinásabb csapat, talán több fizetést adnának, de többet is várnak el. Több PR napot kell vállalnod. Ha a Lotust választod, akkor veled kezdik el az első versenyévüket. Fiatal csapat, kell a neved nekik, mindent ígérnek, szabadságot, laza, kötetlen légkört, viszont fizetni nyilván kevesebbet tudnak a Williamsnél.

-    A pénz most másodlagos, nem kenyérre kel. Azt a csapatot szeretném, ahol szabadabban mozoghatok. Ha ott leszek, minden szabadidőmet a Red Bullnál akarom tölteni a kölyökkel, Kisu közelében. Mi a véleményed, ez melyikükkel valósíthatóbb meg bonyodalmak nélkül?

-    Véleményem szerint egyértelműen a Lotussal.

-    Akkor legyen a Lotus! Pörgesd fel a tárgyalásokat, hajts rá az ülésre!

-    Biztos vagy benne Kimi? Nem tudjuk milyen autót kapsz, a csapat totális zsákbamacska. A hírneved és a versenyzői megítélésed esetleg csorbulhat, ha rosszul térsz vissza.

-    Ezeket mind leszarom, nekem Kriszti kell! Az sem érdekel, ha az egész paddock rajtam röhög, csak megtaláljam őt.

-    Rendben Kimi, mindent elkövetek. Vedd úgy, hogy az ülés már a tied. Beérjük kevesebb fizetéssel, ellenben megpróbálom megnyomni a bónuszokat. A csapat nem számít kiemelkedő eredményre az első évben. Inkább rád építenének, a tapasztalatodra és a reklámértékedre. Azt várják, hogy majd általad jönnek a befektetők és a szponzorok. A neved még mindig szépen cseng a piacon. Valószínű nem gördítenek akadályt egy magasabb bonusz megállapításában, ha pontokat vagy helyezést hozol a csapatnak.

-    Tedd, ahogy jónak látod, csak meglegyen a helyem. Akkor szólj Steve, ha megvan a kontaktus, és mehetek aláírni a szerződést.

-    Rendben Kimi, úgy lesz! Egyébként mitől lihegsz így?

-    Edzek! Igyekszem formába hozni magam újra. A rally egészen más izmokat dolgoztatott meg, most Markkal ráerősítünk, főleg a nyakamra, és az állóképességemre.

-    Örülök, hogy komolyan veszed a visszatérést Kimi. További jó munkát és szép napot!

-    Neked is Steve! – nyomom ki.

folytatása következik holnap....

Egy utolsó kérés...

Sziasztok!

Egyre több kérdést kapok tőletek, hogy mikor hozok új részt, az Ellopott múlthoz.

Szeretnék itt, egyszerre válaszolni mindenkinek, aki írt, és akit érdekel.

Az életem, az elmúlt egy évben, alapjaiban változott meg. Nem csak a hely, ahol élek, hanem a környezet is, amelyben dolgozom. Rengeteg új élmény, kötelezettség, hiszen emberek munkájáért, megélhetéséért vagyok felelős, a jövőjük, családjuk, otthonuk biztonságáért. Ez számomra nagyon fontos feladat!

Nem akarom most leírni a törekvéseimet, azt hogy éjjel-nappal azon agyalok, hogy tudnám még jobban felvirágoztatni, még nagyobb tömeget bevonzani a Stúdióba és a Pubba.

Folyamatosan próbálok megújulni és rendezvényeket kitalálni, hogy kialakuljon egy állandó törzsközönség, amit jelentem, mára már sikerült elérnem, az utolsó bulinkon, már teltházzal mentünk, az mellett, hogy kétszer annyian szorongtak bent, mint a tervezett létszám.

Most persze kezdhetem majd újra, de nem tehettem mást, haza kellett jönnöm.

Nem akarok siránkozni, és az életrajzomat sem fogom megosztani itt.

Mégis szeretném elmondani, hogy számomra az április nagyon nehéz hónap.

Ha az a baleset nem következik be, huszadikán lenne egy éves a kisfiam, rohan az idő!

Fájdalmas emlékek ezek, főleg úgy, hogy időközben több baba is született a környezetemben, és átérzem, megtapasztalom, hogy mit is veszítettem….

Esténként, ha lefekszem, és még nem jön álom a szememre, álmodozom. Olyankor arra gondolok, milyen tortát készítenénk neki a munkatársaimmal, amire rá lenne írva, hogy „Kevin 1 éves”…

Nem fogom bezárni a blogot, de nem akarok több szomorú részt, és nem akarok több negatív, lezúzó kritikát. Ezért még egy kis időre van szükségem, a megértésetekre, és főként a türelmetekre.

Van néhány dolog, amit le kell zárnom, be kell csuknom néhány ajtót, ami nem vezet sehova, csak egy zsákutcába.

Nem halogathatom tovább, az én gyengeségem, hogy idáig jutottunk, és minél tovább húzom az időt, annál fájdalmasabb lesz, és annál több embert bántok meg a környezetemben.

Ma azt mondta nekem a világ legklasszabb dokija, hogy bízik bennem, meg tudom csinálni, mert tudja, hogy erős vagyok, és hogy „a sikerélmény már önmaga is gyógyít!”

Nem fogok neki csalódást okozni, és nektek sem akarok!

Hiányzik az írás és hiányoztok Ti, a hozzászólásotok a szinte már családias, baráti hangulat, a szeretetetek és érdeklődésetek.

Hiányoznak a „beszélgetések”, a világ, LunaVilága, amit én teremtettem, és ami olyan számomra, akár egy megvalósult álom. Minden, ami régen olyan jó volt a blogon, az életem részévé váltatok.

Rengeteg értékes, jó embert volt szerencsém itt megismerni. Sokat változott a világnézetem, az emberekhez fűződő kapcsolatom miattatok, mert látom már, hogy igenis vannak csodás emberek, csak a hétköznapok szürke forgatagában, elsétálunk egymás mellett.

Itt azonban rám találtatok, és fontos részévé váltatok a mindennapjaimnak.

Már sokkal jobban be tudom osztani az időmet.

Az igazság az, hogy az embernek – ha ír – néha kell egy kis szünet. Van, hogy elmegy a kedve, mert olyan dolgok történnek körülötte, hogy egyszerűen képtelen arról írni, amiről eddig tette.

Vagy ha mégis, akkor csak keserűen, azt pedig már nem akarok!

Engem nagyon befolyásol a környezetem és a hangulatom, hisz a történeteim nagy része személyes tapasztalat, vagy a környezetemben megélt dolgok kiszínezett, és szépen felöltöztetett egyvelege.

De mire innen hazatérek, egy új, másik Luna lesz az, aki leszáll a gépről. Magam mögött hagyok sok mindent, a múltamat, ami a rengeteg fájdalom ellenére is csodálatos volt, és nem is történhetett volna velem ennél szebb dolog a világon. De a dolgok néha elromlanak, az irányítás kicsúszik a kezeink közül, elvesztjük az uralmat és a falnak csapódunk.

És akkor fel kell állni, és tovább kell lépni, még akkor is, ha fáj.

Hát én most lépek….mindig csak egyet, ahogy a doki mondja, mindig csak a következő lépés a fontos, mert minden egyes apró lépés közelebb visz a célunkhoz.

Szóval, ha elmúlt ez az időszak, és az öcséméknél is látok már valami kis reális esélyt, a sikeres érettségire, akkor visszatérek és folytatom.

Örülnék, ha itt lennétek és várnátok rám, és ha újra írok, esetleg megint megosztanátok velem a véleményeteket, és „beszélgetnénk” egymással úgy, mint régen. Nekem nagyon hiányzik!

Sőt, szeretnélek megkérni benneteket arra, hogy ha kiteszem a folytatást, írjatok véleményt. Mindenki! Azok a még közelebbi barátaim is, akikkel napi kapcsolatban vagyok, és amúgy megszépítik a leveleikkel a napjaimat, de elfelejtettek a blogra írni!:)

Légyíves, ide is! Nem kell regény, elég csak egy mosolygós smaili, vagy néhány szó – ennek Margo27 a nagymestere:) – hogy érezzem, tudjam, itt vagytok, kellek még, fontos, érdekel, van arra igény, amit írok!

Meghálálom, sőt, megdolgozok érte, és hamarosan találkozunk, ígérem!

Addig is mindenkit virtuálisan ölel és puszil,

Luna

Áldást, Ünnepet! :)

Mindenkinek nyugodt, békés, szeretetteljes ünnepet kívánok!

Baráti öleléssel, Luna

Egy kis türelmet kérnék még...:)

Sziasztok 

Tudom, ritkábban jövök új részekkel az utóbbi időben, és ez nekem is kevés.

 Kicsit el is ment a kedvem az írástól, a gonosz hozzászólás miatt, majdnem be is zártam a blogot, de aztán meggondoltam.

Szóval csak az van, hogy a mi mókusharcosunk hétfőn volt 2 hónapos, ennek tiszteletére nagy fotózkodás volt, meg családi távbeszélgetés.

Aztán kedden Nyurgát ünnepeltük, Gábor nap volt, pénteken pedig mókus törzsfőnök – az apu – lesz 44 éves. Egész héten készülődtünk szóval nem volt időm írni.

Előző hétvégén meg Tavaszváró Virág Party-t adtunk, egyre nagyobb az érdeklődés irántunk, már telt házzal mentünk, sőt voltak, akik nem fértek be. Pedig kétszer annyian szorongtak bent, mint amennyi a megengedett létszám lett volna.

De mivel a rendőrség is képviseltetve volt, nem aggódtunk. Mióta a kínai újév éjszakáján angyalnak képzeltem magam, és a szépséges fekete szárnyaimmal, addig röpködtem a térdig érő hóban, hogy beindítottam a lézeres riasztót, majd míg kiértek a rendőrök, egy hóbucka tetején előadtam néhány dalt, természetesen magyarul is,  jó kapcsolatot ápolunk a szervekkel. Itt közvetlenebbek, ahelyett hogy próbáltak volna lebeszélni a dalolásról, nem átallottak selfiezni velem, hátha egyszer híres  leszek!:)

Egy új alkalmazottam is van, akit onnan otthonról hozattunk ki, és nagyon elanyátlanodott itt, még a nyelvet sem beszéli, szóval kicsit minden nap vele is vagyok, mert egy igazi ezermester, nagy terveim vannak vele, szükségem lesz rá a jövőben is.

Közben megy az átépítés az egész épületkomplexumban, amit viszek, és egyre több órát is adok.

És egyre feszültebb vagyok az öcsémék érettségije miatt. Esküszöm az enyémen fele ennyire sem aggódtam, ott nem az átmenés volt a kérdés, hanem a jó jegy.

Távtanulunk, mert tudni akarom, hogy hol tartanak, és ezt is elég nehéz összeegyeztetni a két kontinens közti időeltolódás miatt.

Április végén hazamegyek, mert már nem bírom, és otthon maradok legalább az írásbelik végéig. Olyan nincs, hogy nem sikerül, ha én ott leszek!

Szóval a másikra teszek ki részt, mert abból vannak előre megírt részletek. Kisu történetét meg szeretném alaposan megírni, hogy ne csak mondatok legyenek egymás után, hanem értelme is legyen.

Szóval egy kis türelmet kérek!

Puszi mindenkinek, Luna

98. rész - Ha eszembe jutsz majd....

Kimi….

Születésnapom van, és olyan ajándékot kaptam rá, amit eddig még soha. Hazavihettem egy kislányt, akiről a körülöttem poharaikat megilletődöttem, felém tartó emberek közül, jó néhányan azt hiszik, a saját vérem. Most úgy tekintenek rám, akár egy vértanúra.

He, soha többet ilyen bulit….

Boldogság feszegeti a mellkasom, miközben megszakadni készül a szívem. Ezek a kusza érzelmek nem ülhetnek ki az arcomra, dacára a jégemberes image-emnek igyekeznem kell palástolni a belső vívódásom.

Egyrészről örülök, mert itt ez a kislány, végre egészséges, kiengedték, és úgy tűnik a leletei alapján, hogy teljes életet lesz képes élni.

Másrészről viszont összeszorul a torkom, ha anyámra nézek, aki igyekszik eltalálni a megfelelő arcot az eseményekhez.

Szegény anyám, aki minden napját a koraszülött intenzíven töltötte, miközben én változatosan lucsok részegre ittam magam és gyászoltam a szerelmet, ő a kórház alagsorában elhelyezett kápolnában könyörgött a lelkemért.

Közel fél év után megtudta, hogy nem az unokája mellett aggódott, imádkozott és virrasztott. A kicsit elvesztettük abban az átkozott balesetben, de Kisu, akit elsiratott és meggyászolt, él!

Most pedig fogalma sincs, milyen képpel közeledjen az őszintén gyászoló Endre atyához, és főként Lottehoz, aki hónapokon keresztül megtört szívvel osztozott a fájdalmában és a reményeiben, akivel együtt imádkoztak a kórház pici kápolnájában.

Aki most hálás szemmel figyeli minden rezdülésünket, mert azt gondolja, emberfeletti áldozatot hoztunk ezzel a cselekedetünkkel. Nem haza vittem a lányom, hanem ide hozzájuk, ahol az hittem, az édesanyja élt, mielőtt megismertem, és ahol a valódi édesanyja nyugszik a parókia békés kertjében, ősrégi sírromok, és Endre atya szolgálatban elhunyt elődeinek nyughelyei szomszédságában. Az atya saját helyéről mondott le, annak fejében, hogy Kisu itt aludhassa örök álmát.

Mit fog szólni, ha megtudja, hogy nem Kriszti fekszik a síremlék alatt? Hogy egy idegen nőért hozott ekkora áldozatot? És mit fog szólni a kislányhoz, ha kiderül, hogy nem Kisu gyermeke?

Ezek olyan kérdések, melyeket nem volt bátorságom most felvezetni, inkább gyáván jegeltetem a témát addig, míg sikerül Kisu közelébe férkőznöm. Majd akkor, ha beszélünk, és remélhetőleg felismer, majd akkor elmondok mindent őszintén ennek a két nagyszerű embernek.

Addig is a kicsi az édesanyja sírja közelében élhet, ami igaz is, csak nem pontosan úgy, ahogy ezek az őszinte emberek gondolják.

Fritz zavarodottsága most nem tűnik olyan furcsának. Nem ez az első látomása Kisuval kapcsolatban. Azt viszont már más kérdés, hogy most pont az a baj, hogy tisztában van a tényekkel, csak nem tudja, milyen képet vágjon hozzá, ahogy szegény Sebék is csak feszengnek, a poharaikkal a kezükben. Hanna ösztönös nyugodtsága, és higgadtsága jó hatással van a zavarodott kölyökre.

És, csakhogy még feszegesse az idegeink és a tűrőképességünk határát, az atya köszöntő-és köszönő beszédet mond a tiszteletemre.

Nem bírom tovább, ki kell mennem a levegőre, kell egy cigi, mert szétrobbanok!

Fel akarok végre ébredni ebből a rémálomból! Ígérem, soha többé nem iszom, csak most az egyszer még had ébredjek tisztán, józanul, ribizli illattal az orromban……Istenem….

Mélyet szívok a cigimből. Hiába, felesleges az ima, mert ez itt nem álom, nem is egy agonizáló fetrengés utáni felismerés, hanem maga a véres valóság. Akár egy rossz brazil szappanopera, a halott asszony gyermeke, aki nem is halt meg, viszont amnéziás, na és a gyerek, aki bent kacarász jókedvűen a kiságyában, az igen, ő halott. Ebbe bele kell őrülni!

Az atya jelenik meg az ajtóban, sóhajtva rátaposok a csikkre.

Endre atya úgy érzi még nem játszott eleget az idegeimmel hárfa módra, ezért megdicsőült arccal közelegve rádob még egy lapáttal.

-         Drága fiam, miért búslakodsz itt magányosan? Hiszen miattad jöttünk össze, itt a családod, a barátaid és még mi is.

-         Endre atya, önök mindig a családom része maradnak – mosolygok szomorkásan.

-          Köszönöm fiam – vesz szemügyre elgondolkozva, aztán folytatja. - Pap vagyok, így nekem nem adatik meg saját, vérszerinti család. Nyájam van, mely minden tagjának atyja, és elkötelezett pásztora vagyok. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, de nekem egy kicsit Kriszti mégiscsak a lányom volt. Gyakran felidézem magányos elmélkedéseim során találkozásunk történetét.

Abban a nagyvárosban, pont ahhoz a templomhoz tért be, ahol én is tartózkodtam. Ez nem lehetett véletlen, hiszem és tudom, hogy a mi urunk vezette a lépteit.

Annak idején, mikor rátaláltam és már nem bömbölt remegve, a saját ágyamba fektettem. Egész éjjel imádkoztam Istenhez, mert érzetem, hogy valami különleges akarata van ezzel a lánnyal. Hiszen oly nagy az ő országa, mégis az én utamba vezérelte ezt a gyermeket! Aztán haza vittem és Lotte azonnal a szívébe zárta.

Nem úgy Fritz, aki attól félt, miatta elveszíti a munkáját, és most úgy tűnik, talán épp ezért, őt viseli meg leginkább szegény lányunk halála. Talán lelkiismeret-furdalás gyötri a mi jó Fritz-ünket. Kriszti annyira hálás volt, amiért befogadtam, hogy szinte nem is aludt. Éjjel kilopakodott a parókiára, és a réz kegytárgyakat, gyertyatartókat, kilincseket meg díszítéseket szidolozta. Virágokat szedett és feldíszítette velük az oltárt. Reggel mikor bementünk a templomba, olyan volt, mintha Isten közénk szállt volna a csillogó réztárgyaktól. És tényleg közénk szállt általa. Boldogságot, vidámságot és nevetést hozott a házunkba. Egy percre sem csüggedt el, soha nem adta fel, minden pillanatban harcolt. Magáért és a boldogulásáért.

A kicsiny kis világában, ahol a nagyanyjával élt, nem voltak férfiak….az apjától csak rosszat kapott…és igen…mikor ide hoztam, voltak félelmei és nehézségei, orvoshoz kísértem, de szerencsére Isten vigyázott rá. Azt azonban tudtam, hogy nehezen fog megnyílni, apácának készült. És a sors hozzád vezette a lépteit, megismert és…..nagyon szeretett…..mindennél jobban szeretett téged fiam. Éreztem már az első találkozásotok után, hogy ennek a gyereklánynak megpecsételődött a sorsa. Akkor még féltettem tőled, bevallom. Aztán elvitted Portugáliába, teljesítetted az álmát, akár egy mesebeli herceg és megértettem, hogy te vagy az, akire szüksége van. Imádkoztam Istenhez, hogy segítsen leküzdenetek az akadályokat. Minden este titeket ajánlottalak a figyelmébe az esti imámban, és könyörögtem hozzá, adjon boldogságot nektek….

Ennyit adott fiam…..Isten utjai kifürkészhetetlenek és megkérdőjelezhetetlenek. Nem bírálhatjuk a mindenhatót. Okkal tette, amit tett. Talán egy még nagyobb fájdalmat hárított el így, sose tudjuk meg, de hinni kell abban, hogy Kriszti most egy szép helyen van, és onnan figyel minket. És nem tudom, mit szólna, ha azt látná, itt iszol kint és cigizel, a kislányotok meg két középkorú asszony gügyögését hallgatja, akik egymással vetekednek a szeretetéért.

Neked kell szeretni, mert ő a tiéd! Ajándék Krisztitől….a legszebb ajándék, amit egy nő, egy férfinak adhat. Az életét áldozta ezért a csöppségért, jobban kellene becsülnöd, ha számított neked az anyja. Nem ítélkezem feletted, félre ne érts, csak segíteni próbálok. Tudom, hogy ez borzasztóan nehéz és fájdalmas, és ha egy sajnálatos véletlen folytán te mész el, téged szólít magához az úr, most Krisztinek mondanám ugyanezt. Ő sem akarna nélküled élni, őt sem érdekelné a holnap, meg a jövő. Itt zokogna a fájdalomtól és soha nem bocsájtana meg Istennek….Tudom...

A különbség annyi, hogy ő nem dobná el a lányát. Harcolna érte, foggal-körömmel, akár egy anyatigris, hiszen ő az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodhatna, ha téged akar a karjaiban érezni. A gyermek belőled egy darab, ha őt öleli, téged is ölel. Ha őt szereti azzal téged is imád. Krisztinek több esze lenne, ő benne szeretne téged tovább fiam.

Mert ha ez a kislány elmegy…..ha magához szólítja őt is az  úr, hogy legyen inkább az édesanyja mellett, ha az édesapja nem szereti, és nem értékeli eléggé az életét…..akkor fiam, semmi nem marad neked Kriszti után. Mintha nem is létezett volna, mintha soha nem is élt volna egy bohókás, félszeg, harcias, érzékeny lány, akit úgy szerettünk. Ha eltemeted magadban az emlékét, és nem nyílsz meg, eltemeted őt is. Lassan majd elhalványul az emléke, és elfeleded egy éjszaka után, amit már nem egyedül töltöttél, és akkor nem marad utána semmi.

-         Ez nem igaz….soha nem felejtem el….- szalad ki a számon meggondolatlanul.

Nem akarok vele vitatkozni, még csak megszólalni sem, de egy ilyen vádbeszéd után egyszerűen képtelen voltam magamban tartani.

Még, hogy én elfelejtelek? Mikor felforgatom utánad a világot? Üldözlek, már hetek óta, és te folyton kicsúszol az ujjaim közül?

Ha tudná ez a szegény ember! És az ő Istene, vajon miért tette ezt velünk? Miért játszott ilyen macska egér játékot az életünkkel?

Nem akarok Istenre gondolni, mert akkor haraggal tenném. Nem vagyok mélyen hívő, de elfogadom a létezését, és elfogadom azokat, akik mélyen hisznek benne. Azt azonban nem, amit velünk művelt! Tehetett volna máshogy is próbára. Történhetett volna velem baleset, hát nem sokkal kézenfekvőbb és ésszerűbb lenne, ha egy autóversenyzővel történik valami szerencsétlenség? Vitte volna a vagyonom, a hírnevem, a becsületem, bármit….de neki a családom kellett, az életem! Isten néha telhetetlen!

-         ….soha nem kell más…. – fejezem be a gondolatom hangosan.

-         Ezt nem tudhatod fiam. Az élet megy tovább, és nekünk is meg kell tanulnunk tovább lépni, de annyit megérdemel az a lány, hogy szeresd a gyereketeket és foglalkozz vele. Néhány év múlva majd együtt menjetek ki a sírjához, és te mesélj a kislányának arról, milyen csodálatos élettel teli ember volt az édesanyja. Most már eleget szenvedtél….eleget sajnáltad önmagad. Fél év eltelt, és a lányodnak szüksége van rád. Szedd össze magad, és kezdj el újra élni fiam.

-         Igaza van…..köszönöm Endre atya. – nyögök rekedten. - Majd igyekezni fogok mindent elrendezni…..a legjobb módon. Mit gondol atyám? – köszörülöm meg a torkom. – Esetleg kihozhatnánk a kislányt a sírhoz? Nem fog megfázni? Az édesanyja biztosan örülne neki….

-         Ez nemes gondolat fiam – kezd gyorsabban pislogni. – Édesanyádék majd jól felöltöztetik, és tudom Isten is vigyáz rá. Biztos nem lesz baja. Azonnal szólok nekik.

Boldogan iramodik neki a suhogó csuhájában. Legalább ad néhány percet, hogy magamhoz térjek. Képtelen vagyok Kisu nevét kiejteni a kicsivel kapcsolatban, mert tudom, hogy hazudnék, és tudatosan téveszteném meg ezeket a becsületes embereket ezzel, ezért inkább az édesanya szót használom. Így gyakorlatilag igazat mondok, csak ugye megközelítés és megítélés kérdése az egész. Szégyellem, hogy becsapom őket, de így a legjobb. Nem akarok hiú reményeket táplálni bennük addig, míg nem akadok a halottnak hitt lány nyomára. És főleg azt nem akarom, hogy Lotte odarohanjon hozzá, és mindent tönkretegyen. Tudom, hogy megígérné, hogy nem teszi, de aztán elborítaná a szeretet és menne, mert vinné az a híres anyai szíve.

Morfondírozásom közepette Sebék lépnek mellém. Annyira lefoglal a lelkiismeretemmel vívott csata, hogy észre sem veszem. Hanna alig érzékelhetőn simogat végig a karomon.

-         Hogy bírod?

-         Sehogy… - nyögöm. – Percek óta szónokolt itt nekem becsületről, szeretetről, hűségről, én meg mindjárt beleőrülök. Ez nehezebb, mint gondoltam.

-         Talán jobb lenne bevallani…. – suttogja engedékenyen.

-         Tudod… én azt….a kislány miatt nem teszem – sóhajtok.

-         Miért? Attól tartasz, akkor nem kellene nekik? Mi szívesen magunkhoz vesszük, ha ez történik. Ugye Seb?

-         He…mi..? Ja, igen persze! – hebeg a kérdezett és közben olyan testcseleket tesz, mintha a görcs rángatná, vagy hirtelen kedve szottyant volna brékelni egyet.

-         Nem akarom, hogy azt gondolják, azért taszítom el magamtól, mert nem a lányom. De anyámat nem terhelhetem le egy csecsemővel, a bátyámékra sem bízhatom a két ördögfióka mellé, bár Kristii is örömmel vállalná. Persze az unokahúgukat, nem egy idegen csecsemőt. De úgy érzem Lottenak jót tesz majd a kislány jelenléte. Újra lesz értelme az életének. A kislánynak meg családja, édesanyja lesz. Különb, mint amilyen az igazi lett volna. Mond, hogy nem csinálok őrültséget – meredek eszelősen Hannára.

-         Mindkettőjüknek szüksége van a másikra – mosolyog a szőke lány. – Most nehéz, de majd idővel minden rendben lesz és megbocsájtanak….ha megtudják az igazat.

-         Eeh, remélem…De most nem olyan a helyzet, hogy ezt közölhetném velük. Eh, kényes dolgok ezek, már füstöl a fejem annyit gondolkoztam. Mindenekelőtt meg kell végre találnom Kisut, és ebben neked kell segítened végre tökfej! – taszítom kicsit mellbe a nekikeseredett bajnokot. – Aztán majd meglátjuk mi lesz. Lehet, hogy ő fog ragaszkodni a legjobban a kicsihez….nem tudhatjuk… Istenem – sóhajtok, mert hallom, ahogy a boldog család megindul kifelé a kislánnyal.

– Mea culpa, mea maxima culpa*. Soha nem érnek véget a szenvedéseink – motyogja üveges szemekkel a kölyök.

-         Ne igyál többet Seb – mered a kiakadt férfira Hanna.

-         Kussolj te pöcs – mordulok rá dühösen, - bármit is jelentsen ez a zagyvaság - mert egyre közelebbről hallom a vidám társaságot.

*Én bűnöm, én igen nagy bűnöm

Sara…

Késő este már, mire haza érek. Talán tarthatnék macskát, de sajnálnám, hogy egész nap egyedül lenne szegény. Jobb így, Dylan nem szomorkodik, amíg az ablakban ülve vár. Nem kell levinnem sétálni, enni sem kér, nem dörgölődzik élelmet koldulva a lábamhoz, rezegtető farkincával és hangszálakkal.

Elvigyorodom, mert fogalmam sincs, honnan jutnak ilyesmik eszembe. Tudtommal sosem volt macskám. Már amit én tudok ugye…. A mókus az rendben van. Szegény Rusty, már alig várom, hogy láthassam, holnap az első dolgom lesz, hogy megnézem. Hát nem nagyszerű dolog, hogy egyetlen hely van, széles e világon ahova kimehetek és ez a temető? Milyen vidáman is élsz Sara! Irigylésre méltó!

Magányos vagyok és ráadásul munkanélküli. Tagadhatatlan, hogy egyre jobban aggaszt. Ez az élethelyzet, sürgős megoldásra vár! Talán, mert a hétvége alapos rést ütött az amúgy is laposka erszényemen. Mint állástalannak, nem a legköltséghatékonyabb időtöltés, egy hétvége Zürichben. Nem olcsó város, sóhajtozom, de muszáj volt, meg kellett tennem. Ha egyszer véletlen valami nyomra bukkannék a múltammal kapcsolatban, az minden pénzt megérne. Sajnos ezúttal sem sikerült, de ki tudja, egyszer talán….

Egyelőre azonban ennyi. Itt most le kell állnom egy időre. Még valahogy kihúzom néhány hétig, mínuszba forduló folyószámlával, de ideje lenne minél előbb megkezdenem a munkám az új helyemen.

Rövid gondolkodás után felhívom Bradley-t és félénken belehalózok. Jól gondoltam, dühös, amiért nem szóltam előbb, hogy kijöhessen elém.

-         Nem akartalak terhelni – magyarázkodom a dühösen fujtató készüléknek.

Hűha, valaki nagyon mogorva! Leintek egy taxit, újabb felesleges kiadás, és a plázáig hozatom magam. Innen csak néhány percre lakom, de már megtanultam, hogy nem szabad beengedni a házunkhoz a taxisokat, a szűk egyirányú utcákba, mert elvesznek, dacára a navigációnak, és cseppet sem kapkodják el a kitalálást, hiszen az én pénzemen kóborolnak.

Nem árt meg egy kis gyaloglás. Legalább kiszellőztetem a fejem.

-         Bradley! – sikkantok örömömben a félhomályból felbukkanó férfi sziluettje láttán.

-         Szia Sara – mosolyog a jóképű pasi – gondoltam örülnél egy barátnak.

-         Hát ezt nagyon eltaláltad! – ölelgetem boldogan. Végre egy ismerős abból a kevéskéből, akik nekem adattak.

-         Miért nem szóltál előbb? Kimentem volna érted!

-         Nem akartalak terhelni. Annak is örülök, hogy vigyáztál az otthonomra. Minden rendben?

-         Nagyjából, de majd fent megbeszéljük – veszi ki a kezemből a könnyű kis utazótáskám.

-         És Rusty?

-         Lelkesen gyűjti a télirevalóját és növeszti a hátsóját. Ha így folytatja, jövőre lakosztály kell, nem fog beférni a garzonjába.

-         Nahát! – kerekítem a szemem fülig érő szájjal.

Itthon vagyok végre, és Bradley mellett mindig jókedvem kerekedik.

-    Merre jártál? Sikerült megtudnod valamit?

-    Elmentem a tragédia helyszínére, hátha eszembe jut valami, és vittem virágot, meg gyertyát, az emlékhelyre a babám emlékére, akiről csak annyit tudok, hogy kislány volt, és élhetett volna, ha ez nem történik, ha nem vagyok azon az átkozott vonaton, mert teljesen egészséges volt.

-    Csak ennyi? – fürkészi az arcom.

-    Nem…találkoztam az orvossal, akinél megszületett a kicsikém. Elég megrázó volt….megviselt lelkileg – sóhajtok hosszan. – És a tűzoltóval is, aki kimentett a roncsok közül. Leírta nekem, amire emlékezett….szomorú dolgok ezek Bradley….nagyon szomorú és fájdalmas.

-    Ne szomorkodj kislány – ölel át testvériesen – majd akkor történik valami csoda, mikor már nem is várod. Mindig így van, majd meglátod! Érzem, hogy hamarosan rád mosolyog a szerencse!

Szerencse helyett én mosolygok rá, és egy pillanatra a vállának támasztom a fejem.

Fent minden a régi. Gyorsan összeütök egy kis vacsorát kettőnknek. Közben lényegtelen dolgokról cseverészünk, érzem, hogy van még valami, amiről nem akart eddig beszélni, és aminek nem fogok annyira örülni.

Bradley….

Próbálom húzni az időt, és a lehető legmegfelelőbben előkészíteni a terepet. Most nem hibázhatok, és főként nem foghat gyanút. Az élete függ a következő napoktól.

Hogy tereljem a gondolatait és a figyelmét, a rántottás vacsora közben beavatom, az egyre komolyabbá váló kapcsolatunkba Beckyvel.

Őszintén örül neki, nem is vártam tőle mást. Aki ennyire szívén viseli egy mókus mindennapjait, az ilyen ember kell legyen. 

-    Becky a második barátom ebben az új életemben. Ne okozz csalódást neki, mert akkor velem gyűlik meg a bajod – fenyeget meg kedvesen.

-    Én hányadik barátod vagyok?

-    Te a harmadik.

-    Na, és ki volt a második? Talán Newey?

-    Nem….egy nagyon kedves ember. Rengeteget köszönhetek neki…a nevemet is.

-    Hogy érted ezt? Talán apádról beszélsz? Lemaradtam volna valamiről?

-    Nem, sajnos az édesapámra nem emlékszem, ahogy a nevemre sem. A kórházban megismertem egy férfit, aki a kislányát kereste. Engem talált helyette, és nem hagyott magamra. Győzködött, hogy gyógytornázzak, rajzoljak, és ne adjam fel soha. Olyan közel került hozzám, akár egy édesapa. Mielőtt kijöttem a kórházból, megkérdeztem, hogy felvehetem-e a nevét. Így lettem, Faraday.

-    Értem. Eddig nem meséltél erről a férfiról! És nem is említetted, hogy találkoznátok…talán történt vele is valami? – tapogatózom óvatosan, mert természetesen tudom, kiről van szó.

-    Nem, szerencsére jól van és remélem boldog. A munkája kiszólította az államokba…Nonót is tőle kaptam! Bizony! Ő volt az én védőangyalom!

Mosolyogva hallgatom a szavait. Fura helyzeteket produkál az élet, az már igaz. A gyilkosból védőangyal lett. Nem is sejti ez a lány, mennyire igaz, amit mond. Pont azon ügyködünk, hogy életben tartsuk! Néhány órája még ugyancsak harcias volt az a védőangyal, ahogy lenyomott egy pisztolycsövet, annak a hisztérikának a torkán a te érdekedben.

-    Ha már a védőangyalokról beszélgetünk, lenne itt valami Sara.

-    Éreztem, hogy valami baj van….mondjad Bradley.

-    Nem olyan nagy a vész, ne rémüldözz. Az történt, hogy valaki kifigyelt Sara, és leadta a drótot egy narkós bandának. Mióta elutaztál, minden éjjel megpróbálják feltörni a lakásodat, annak ellenére, hogy az egyiküket alaposan helybenhagytam. Tudják, hogy olyan munkád van, hogy sokat vagy távol, csak az alkalomra várnak, hogy feltörjék a lakásod és kipakolják. Valamelyik szomszéd elköphette, hogy keveset tartózkodsz itthon. Ezek kinéztek maguknak, nem fogod megúszni Sara, teszek rá egy lapáttal, az amúgy is rémülten meredező lánynak.

-    Istenem! De hát mit tegyek? Szóljak a rendőrségnek?

-    Megteheted, de ők nem fognak 24 órában őrt állni a lakásod ajtaja előtt.

-    Akkor? – mered kétségbeesetten a szemembe. – Félre ne érts, nem a hatalmas vagyonomat féltem. Nincs is semmim, de ha arra gondolok, hogy nyugodtan alszom, és közben valaki rám töri a lakást… arra ébredjek, hogy idegenek kutatnak az otthonomban, és esetleg még bántanak is! És ha meggyilkolnak? Ha azt hiszik, rejtegetem a pénzem? Vagy megerőszakolnak? Menjek inkább egy hotelbe aludni?

-    Ne hozz szégyenbe Sara! Azért vagyok itt, hogy megvédjelek! Kicsit jobban is bízhatnál bennem!

-    De hát nem költözhetsz ide hozzám? Vagy igen? – néz érdeklődve a szemembe.

-    Nem, azt valóban nem. Arra gondoltam, inkább neked kellene innen elköltöznöd egy kis időre. 

-    Na jó, de hova? Nincs túl sok pénzem – szusszan gondterhelten egy jókorát, a hajába túrva. Alig tudom elnyomni a mosolyom.

-    Erre valók a barátok! Hívd fel Newey-t!

-    És? – mered rám döbbenten. – Kérjem meg vegyen a nevére?

-    Inkább arra, hogy intézzen el neked egy szobát Milton Keynes-ben a Bull központban.

-    Micsoda?

-    Mond el az igazat neki, de oda majd kitalálunk valamit. Esetleg egy felújítást, egy eltörött vízcsövet, bármit. A lényeg, hogy ne gyere haza, hogy ott maradhass, és a lehető leghamarabb munkába állhass. Ott nem érhet el senki.

-    Nem is tudom…. – tanakodik magában.

-    De én igen! Hívd fel Newey-t! Ő ott mindenható. Ha akarja, egy egész szintet kapsz. Ott biztonságban leszel, én meg elintézem ezeket a szemeteket egy életre. Bízz bennem Sara. Ha egyszer kinéztek maguknak, nem tudod megúszni.

-    Jó, tudom, hogy segíteni akarsz…de ez a rablás sztory… Nem akarok felhajtást körülöttem…Mi lenne, ha inkább azt mondanám, hogy előbb szeretnék kezdeni, mert elfogyott a pénzem? Ez igaz is! Zürich nagyon drága hely, szükségem lenne a munkára.

-    Pénzre van szükséged? – meredek rá. Szegényke, erre egyikünk se gondolt. Neki nincs tartaléka.

-    Ma még nem, de nem fogom kibírni elsejéig. Dolgoznom kell! ….És nem akarom, hogy kisegíts! Így is hálával tartozom az életemért!

-    Nem akarom, hogy bajod essen Sara. És te is segítesz nekem. Elmeséltem Becky-nek, hogy mi történt itt nálad, és, hogy meg akarom leckéztetni ezeket a mocskokat. Vállalta, hogy segít. Idehozom Becky-t, mintha te lennél, és figyelni fogunk.

-    És őt nem félted? – fürkészi érdeklődve az arcom.

-    Nem, mert vele leszek. Egy lakásban élhetünk, akkor látom, amikor csak akarom, és rengeteget beszélgethetünk. A legjobb módja az egymás megismerésének. Szeretnék biztosra menni!

-    Na? Csak nem?

-    Úgy tűnik, komolyan megkedvelt engem.

-    Ez sosem volt titok előttem. A kérdés, hogy te érzel-e hasonlót?

-    Igen! szeretnék normálisan élni egy nővel, aki szeret. Ez minden férfi álma.

-    Azt hiszem a nőké is – sóhajt szomorkásan. - Örülök Bradley. Jó emberek vagytok, megérdemlitek a boldogságot.

-    Te is rá fogsz találni Sara.

-    Akkor adom a kulcsaim, ahogy költözöm. És addig mi legyen?

-    Addig kénytelen leszel elviselni a házadban. De mindenekelőtt hívd fel Newey-t. Ki tudja? Talán már holnap be tud téged vinni. Minél előbb, annál jobb.

-    Rendben – egyezik bele vonakodva.

Szórakozottan pakolom a tányérokat, pillantásommal és egész testbeszédemmel, szó nélkül kérem, hogy telefonáljon. Végül sóhajtva megadja magát. Nem beszélnek hosszan, nem is ez a cél.

-    Na? Mit ígért? Leharapja a fejed?

-    Holnapra ígérte jöttét – válaszol fennkölten.

-    Kicsit pontosabban?

-    Délutánra. Előtte szeretnék kimenni a temetőbe.

*  *  *

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon sokat kellett várni erre a részre!:(

Ezért miután felépültem és útnak indult a skandináv, nekiültem szunnyadó mókusmanóval a vállamon és elkészítettem. Nem volt alvás, se pihenés, csak a kötelesség, mert rengeteg a bepótolnivalóm, hétvégén pedig életem első hómobilozásán fogok kulturáltan visítani. (Legalább is tartok tőle!:/)

Most ruhalázban égek. 3 napra megyünk, nappal sport, este társasági élet, a megfelelő öltözékben – ez nekem igen nagy kihívás.

3 nap, és legyen nagyestélyi meg koktélruhák. No, de mennyi? Úgy gondolom, ilyen helyen nem illik kétszer egyforma ruhában megjelenni. Vagy igen? Fogalmam sincs! Ruhám az van, a skandináv megvett nekem egy egész internetes áruházat:), de lehet, túlsúlyos leszek csomagilag.

Ráadásul ma vettünk egy overállt a hómobilozáshoz. Lehet, hogy kicsit túlzásba esett a Peti, mert úgy festek benne akár egy habcsókfigura. Még a kezeimet se tudom magam mellé tenni rendesen. Ha én felülök egy mobilra, ott már másnak nem jut hely ebben a hacukában! De ha kiröhögtet, és csak én leszek ilyen puffadt malac, azt megbánja!

Remélem, a jövő héten is találkozunk, és meglesz minden végtagom!

puszi, Luna

Öcsém, aki újabban nem bír magával. Szerencsére sikerült meggyőznünk arról, hogy maradjon odahaza és érettségizzen le – ebben nagy szerepe van a skandináv által beígért potya utaknak is – viszont eláraszt a figyelmességével és szeretetével. Hülyére nevetem magam a képeken, amiket küld. Ezentúl veletek is megosztok alkalmanként 1-2 darabot!:)

Íme, a Tomas sarok!:)

És végül had sziporkázzak én is! Persze ez is tőle, van de….

Ez a kép….annyira találó! Valami ilyesmit jósolt nekem is a jósnő, csak volt még folytatása, ami már nem annyira volt vicces, sőt a jelenlegi helyzetemben egyre megdöbbentőbb!:)