99/1. rész - Számíthatsz rám....

 Sara…

Igaza volt Bradleynek alig telt el néhány óra, és újabb telefont kaptam.

Adrian volt. Nem beszélt sokat, amit mondott azt is halkan suttogta, akár egy izgatott szerelmes kamasz. Miközben a háttérből, egy unalmas prezentáció részleteit sikerült kivennem, valami hajlítható első szárnyról vagy miről, de nem különösebben hozott izgalomba ez az információ. Sokkal inkább amit Newey mondott.

-    Pakolj Sara és indulj. Csörgess meg, ha megérkeztél, megvárlak és személyesen mutatom meg az új otthonod.

Meg sem várta a hálálkodó szózuhatagom, már ki is nyomott. Nyilván valami fontos megbeszélésen ül, mégis szakított arra időt, hogy nekem szóljon.

-    Hát nem egy tündér ez az ember? – faggatom Bradleyt.

-    De, egy kopasz tündér.

-    Nem a külsőség a fontos – torkollom le. – Nem lehet mindenki olyan jóképű, mint te.

-    Na, szóval szerinted én jóképű vagyok?

-    Elmegy a képed, de láttam már jobbat is – nevetek.

-    Igen? És ki az az elvetemült, aki nálam dögösebb?

-    A plakátfiú – vágom rá habozás nélkül, és fogalmam sincs honnan jutott most eszembe.

-    Az meg ki? – látom, most Bradley-n a meglepődés sora.

-    Nem tudom, de a buszmegállóban van kiplakátozva, ahol vártam a buszt, ha dolgozni mentem. Az volt aláírva, várj velem. Hát… - rántom fel ábrándosan a vállaimat és meredek a plafonra - mit mondjak… szívesen tettem. Dögös pasi – idézem a szavait.

-    Igen? Na, majd ma este megnézem, ha megyek Becky-ért, hogy ki az a nyálas kis pöcs, aki ott feszít neked a plakáton. Most viszont indulj, hogy ne várakoztasd meg a csillogó fejtetős angyalodat.

-    Jó, de mit vigyek ilyen hirtelen?

-    Semmit, csak egy kényelmest, amiben otthon leszel, meg egy hálóruhát. Holnap délelőtt visszajössz, összepakolunk, és elviszed, ami még szükséges. Ami marad, majd utánad hordom. Nincs olyan sok holmid.

-    Hát nincs – helyeselek kapkodás közben – indulhatunk – állok meg az ajtóban, és szomorúan körbe nézek. Az otthonom volt egy ideig, az első önálló otthonom, ebben az új, ismeretlen életemben.

-    Induljunk – taszít rajtam gyengéden Bardley. – Ne állj most itt le nekem sírdogálni. Holnap úgyis jössz pakolni, akkor majd búcsúzkodhatsz.

-    Jaj, Dylan – sikkantok fel – öt viszem magammal.

Egy óra elteltével izgalomtól izzadó tenyérrel rettenetesen elfogódott hangon telefonálok a Red Bull központ parkírozójából. Adrian azonnal felveszi.

-    Szia Sara! Indulok le érted, addig gyere be a recepcióra. Tudják, hogy érkezel, ne izgulj – nyugtatgat, mintha látná mennyire megszeppentem.

-    Rendben, és mit mondjak?

-    Hogy engem keresel, már jövök is le érted. Emlékszel a nevemre? – nevet a hangja.

-    Hehe – nyögöm, mert nem akarom zavarba hozni azzal, hogy nálam az emlékezés, egyáltalán nem olyan vicces dolog. Bármennyire különös, nincs egyetlen rossz élményem sem a gyerekkoromról, sajnos jó sem. Nyilván nem vagyok szokványos eset, az emberek többsége nem is érti, min megyek keresztül, szükségtelen emlékeztetnem rá, hogy valóban nem emlékszem semmire, azért vagyok itt.

Riadtan pislogok a portásra, de a kitáruló felvonó ajtajában, már meg is jelenik Adrian.

-    Isten hozott – siet felém előrenyújtott teátrális kéztartással. Nyilván csak azért nem vigyorogja körbe a fejét, mert ebben a fülei akadályozzák. Én viszont lenyeltem a nyelvem zavarodottságomban.

Newey előzékenyen enged előre a liftben.

-    Nincs csomagod?

-    Majd holnap beköltözök. Bradley segít, most csak a legszükségesebbeket hoztam.

-    Helyes. Megmutatom a hátsó bejáratot. Kártyával nyílik, amíg kapsz egy sajátot, kölcsönadom az enyémet. Ha hátra parkolsz, nem kell a recepción keresztül jönnöd, látom, feszélyez téged, pedig hidd el nagyon előzékeny recepciósain vannak. Nálunk a baráti légkőr és az udvariasság fő szabály! De idegenek nem jöhetnek be – figyelmeztet – a bejáratnál mindenkit ellenőriznek.

-    Értem. Nem állt szándékomban behívni Bradleyt.

Az elsőn azonnal megállunk.

-    Azt hittem a felső szinten lesz a szobám!

-    Az ott van, az enyém meg itt. Nálam vannak a belépőkártyák, és a módosított szerződésed, amit most alá kell írni, és onnantól azonnali hatállyal a Racing dolgozója vagy.

-    Nahát! – lépek be az irodájába. – Ezt nem gondolhattad komolyan!

-    Remélem csak viccből tetted ki, mert tudtad, hogy jövök.

-    Dehogy! Ezek a képek, szobám állandó kiegészítői. Láthatod, állandóan velem vagy!

-    Jesszusom! – lépek egyet hátra riadtan, mert az ízlésesen berendezett szoba falán, a hatalmas rajzasztal felett, ott virítok egy pasztell festményen, az íróasztala mögött, meg egy grafitrajzról nézek farkasszemet a belépőkkel. – Én kétszer is! Ez borzasztó!

-    Miért lenne az? Gyönyörű fiatal nő vagy, mindenkit elbűvölsz, aki belép a szobámba.

-    Sokan járnak hozzád? – faggatom riadozva.

-    Meglehetősen – vigyorog. – Ugyan már Sara, fogd fel pozitívan. Ki tudja, egyszer talán valaki olyan tesz látogatást az irodámban, aki felnéz ezekre a remek alkotásokra, és hirtelen felkiált, nahát, hiszen ez Sara!

-    Hehe, ha majd egyszer ilyen lesz, feltétlenül küld fel utána hozzám a tetőre – próbálok nevetni.

-    Lazíts Sara! Most kezdődik az új életed! Meglátod tele lesz csodával és meglepetésekkel! – jósol nagy bölcsen és nem is sejti, hogy mennyire beletrafált a jövőbe.

Éber tekintetem kereszttüzében, aláírom a papírokat, átveszem a belépőmet, és kapok egy munkaruhát, amiben holnap reggel 5-kor kell a konyhán jelentkeznem, hogy megtudjam mi lesz a munkám.

Beszállunk a liftbe, a legfelsőbb emeletre megyünk. A keskeny folyosót verőfénybe borítja, a felülről sugárban bevetülő napsugarak szikrázó fénynyalábja. Tátott szájjal bámulok fel, az üvegtetőre.

-    Csodálatos – suttogom csillogó szemekkel.

-    Ugye? Modern épület, itt mindenre gondoltak a tervezők. Ezek mögött az ajtók mögött kétoldalt végig szobák helyezkednek el. Mivel hosszú a folyosó, a tervezők úgy gondolták, hogy megvilágítják egy kis természetes fénnyel is. Éjjel, a csillagok alatt feljönni ide, fáradtan az egész napi megfeszített munka után, egészen különleges látvány. Sokszor itt alszunk mi is, vagy a versenyzőink, ha sokáig itt tartózkodnak, szimulátoroznak és már fáradtak ahhoz, hogy visszatérjenek a városba. Nem csak a Forma 1-ben van érdekeltsége a Red Bullnak. A repülőktől kezdődően, különböző gépkocsi kategóriákban és típusokban, valamint hajókban, extrém sportokban is érdekelt. Az iménti telefonod után, éppen egy ilyen érdekes szponzorált versenyzővel volt, egyeztető megbeszélésünk.

Hatalmas szenzációra készül, úgy kb. egy év múlva. A világűrből fog kiugrani, egy egészen különleges ruhában, és szabadesésben érkezik a sztratoszférából, előzetes számításaink alapján, úgy 10 percen keresztül fog zuhanni. Ilyen magasságból, még soha senki nem kísérelt meg, bázisugrást. Ez lesz a történelem legmagasabbról végrehajtott ugrása, a leggyorsabb szabadesése, és a legmagasabbra felérő, emberrel megtett ballonos repülés. Bármi bekövetkezhet, ha elveszti az eszméletét nem lesz képes kinyitni az ejtőernyőjét, és úgy 35 km magasságból csapódna a földbe. Remélhetőleg minden rendben lesz, már évek óta dolgoznak egy 8 fős csapattal, megfeszített munkával, most egyeztetni voltak. Ez nekünk is fontos kísérlet, különböző ruhákat és felszereléseket tesztelhetünk élesben az ugrás során. Az illető a tratoszférából ugrik, átzuhan a vékony réteg tropopauzán, hogy végül a troposzférában földet érjen. Baumgartner a világ legismertebb bázisugrója. Nem csak magassági rekorder, hanem a legalacsonyabb bázisugrás világrekordját is ő tartja. Tavaly leugrott a Rio de Janeiró-i Krisztus-szoborról.

Bocsánat, kicsit elkalandoztam – zökken vissza hirtelen a riadt valóságomba – szóval, ez lesz itt a te szobád mostantól – vált témát hirtelen, mikor rám pillantva észreveszi, hogy tátott szájjal bámulom.

-    Szeretem hallgatni, ahogy mesélsz. Irigyellek, hogy ennyire okos vagy – sóhajtok idegesen.

Már most zúg a fejem ettől a septiben elém tálalt rengeteg információtó. Itt aztán zajlik az élet! Egyre elfogódottabban és elesettebben álldogálok jövendő lakom ajtaja előtt. Hogy fogok én ezzel az ostoba agyammal ennyi információt megjegyezni és eltárolni?

-    Ne vágj ilyen riadt arcot – dugja a kártyát az ajtó nyílásába. – Neked nem kell ilyeneket tudnod, csak végezd rendesen a munkád, és akkor hamarosan előrébb léphetsz a ranglétrán. Most nem lesz valami érdekes, és izgalmas, amit el kell végezned, de ha látják, hogy szorgalmas és elhivatott vagy, hamarosan komolyabb feladatokkal bíznak meg.

-    Nagyon hálás vagyok bármilyen munkáért – biztosítom gyorsan. – Nem vágyom semmi másra, csak egy stabil, állandó állásra a megélhetésemhez. Ahol nem zaklat majd senki, teszem hozzá reménykedve gondolatban, mintha csak megsejtenék valamit a jövőből.

-    A szezon fennmaradó 3 versenyére még nem utazol el a csapattal, de a következő idényben, már te is velünk leszel. Meglátod mennyi izgalmat és érdekességet fog nyújtani az új életed! Na és persze én is ott leszek! Majd ha lesz szabadidőnk, bejárjuk, és felfedezzük magunknak a városokat. Íme, a szobád, Sara.

Félénken lépek be az ajtón és pillantok körbe.

-    Hát igen – köszörüli a torkát mögöttem zavartan. – Nézd Sara, ez itt nem szálloda, itt nincsenek lakosztályok. Itt nem lakik senki folyamatosan, csak akkor, ha egy munka, vagy megbeszélés elhúzódik. Ezért ez csak egy szoba egy mosdóval. A mellékhelyiség, zuhanyozó a folyosón van. Egy mindjárt itt veled szemben, azért kértem ezt a szobát. Az egyik ajtó a zuhanyzó, a másik a toalett. És a zuhany melletti helyiség, egy közös konyha. Ott van tűzhely, sütő, hűtő és egy nagy ebédlőasztal. Mindjárt megnézzük azokat is. Ott el tudod készíteni magadnak az ételt, ha megéheznél, de itt teljes ellátást kapsz, aztán ha van kedved, elfogyasztod ott kint, vagy behozod a szobádba. Egy kis hűtőt, mikrót vagy egy elektromos főzőlapot esetleg beszerezhetünk ide.

-    A szoba tökéletes Adrian. Nagyon hálás vagyok – pislogok rá könnyekig meghatódva az atyai gondoskodástól.

-    Most megyek, te meg vedd birtokba a szobád. Ismerkedj meg a többi helyiséggel is. Néha teljesen üres a felső szint, de azért éjjelre, zárd be magadra az ajtót. Nekem most sajnos mennem kell, még van egy telefonbeszélgetésemmel az egyik versenyzőnkkel, Sebastiannal. Ő a világbajnokunk, és a következő futam után, személyesen is ellátogat a gyárba, segít az új fejlesztésekben.

Sziasztok!

Végül csak sikerült egy újabb részlettel előrukkolnom!:)

Nézzétek, arra gondoltam, hogy egyelőre így fogom folytatni a törit. Amint időm engedi, egy rövidebb részt kiteszek, és majd mindig írom tovább. A 100-ik jubileumi rész akkor jön, mikor Kisu és Seb találkoznak végre!:)

Írni szeretnék, mert határozottan megjött a kedvem, de tényleg mindig közbejön valami.

Nem akarok regéket zengeni a hetemről, csak egy apróságot.

Ballagási ajándékba, Peti, a dilidokink, megbízott a következővel. Szereznem kellett egy-egy NF/Hb38x24x24 cm falazótéglát, illetve kettőt, melyekbe 46 lyuk található. Ezekbe a lyukakba kellett elhelyeznem ötvenezer forintot. Már a tégláért mozgósítottam az egész környéket, mire nagy nehezen sikerült szerezni két egészséges példányt. Ezután fogtam száz darab ezrest – kimondani is fáj, hát még elkészíteni – és először is hosszában kettéhajtottuk, aztán ceruzák segítségével feltekertük, végül betuszkoltuk őket egyenként a lyukakba, sőt néhányba duplán, hogy elférjen az ötven darab, ráadásul úgy hogy ne lehessen kiszedni.

Hát nem azért, hogy sajnáltassam magam, de nem két perc volt mire végeztünk. És akkor még ott volt a csokor rá, ami szintén s.k. volt, konyakos meggy virágokkal pálinkás üveges díszítéssel, egy kosárka alakzatba rendezgetve a téglával, szépséges díszcsomagolásban, - Petitől - felirattal!:)

És ez csak az egyikünk ajándéka volt, szóval eléggé elfoglaltak voltunk a héten elhihetitek.

És akkor még nem beszéltem egy sokkal súlyosabb dologról. 

Ott kint ahol élünk, illetve dolgozunk forrongás van. Baltimore-ban szükségállapotot hirdettek, kivonult a Nemzeti Gárda, kijárási tilalom van, fosztogattak, raboltak, gyújtogattak, és lángokban állt a városunk.

Nem ott lakunk, csak a munkánk köt oda, a házunk fél órára van egy kertvárosi negyedben, nagyjából egyenlő távolságra Washington és Baltimore között.

Csodálatos helyen lakunk, a lehető legjobb környéken, de egy ideig semmit se tudtam a családomról, és kimondhatatlanul aggódtam értük, mert amit a hírekben meg a tv-ben láttam, az ijesztő volt. Közben meg igyekeztünk normálisan viselkedni az öcsémékkel, hogy ne vegyenek ebből semmit észre, mert nem akartuk elrontani ezt a hetet. A bolondballagásukat, a szerenádot és a tegnapi ballagást, mert ez a hét róluk szólt, értük, az ő megérdemelt boldogságukról.

Rettenetes volt a bizonytalanság, a fiúk mind a városban dolgoznak, anyu meg egyedül otthon a dédikével meg az öcsikével.

De szerencsére mindenki jól van, csak a doki ragadt bent a városban, mert mire végeztek a kórházban már kijárási tilalom volt és nem tudott hazamenni. De már otthon van mindenki, sőt a házvezetőnőnk is velünk van, mert ott lángokban áll a város ahol ő lakik, és a magyar szakácsomat is elvitte a Peti, mert ő meg az épületben lakik, és féltünk nehogy fosztogassanak és esetleg valami baja legyen szegénynek. Van biztosítás, nem számít ha feldúlják, csak az embereknek ne essen bajuk. A munkatársaimnak és a barátaimnak. Szerencsére a belvárosban nincs semmi, ott rend van és viszonylagos nyugalom, csak zárva minden, nincs közlekedés, se iskola, és kijárási tilalom egy hétig.

Szóval volt okom a késedelemre, csak nem akartam erről írni. Ma pedig elutazunk valahova és fogalmam sincs mi fog ott történni, egy fiús ballagás utáni After Partyn – ahogy apu barátai nevezik!:) 

Ráadásul a skandináv is jön, és ő is beígért még egy izgalmas meglepetést, bár nem tudom, képes vagyok-e még ennél több izgalmat elviselni!

Puszi, Luna

99. rész - Ezen a napon kezdődik el igazán az életed....

Sziasztok!

Hát itt vagyok újra veletek!

Olyan régen nem írtam már semmit, hogy egy ideig csak ültem a gép előtt, és néztem az üres oldalt. Aztán olyan történt velem, ami eddig még soha. Begépeltem néhány mondatot, és rövid tépelődés után kitöröltem. Úgy éreztem nem jó, és már nem tudok írni, legalább is nem olyant, amilyent ide vártok tőlem.

Hát azért csak megpróbáltam! Az utóbbi napokban rengeteget fordult az életem, és többek közt azt is megfogadtam, hogy igyekszem tartani a szavamat, és mindig őszinte leszek, és nem hallgatom el, ha valami probléma van, senki előtt. Egy kicsit megzuhant az önbizalmam, már ami az írást illeti, de velem ilyesmi időnként megesik, szóval, majd helyreáll az, csak kell egy kis idő neki!:)

Tegnap kicsit felelőtlenül megígértem, a viszontlátás feletti örömömben, hogy ma új résszel érkezem, - és lássuk be már időszerű is volt, - de nem számoltam néhány emberi tényezővel. Többek közt, hogy ki is kéne végre aludnom magam, és az itteni családom is igényt tart tündöklő jelenlétemre, és nem utolsó sorban azért vagyok itthon, hogy e két ígéretes férfipalántát átrugdossam az érettségin.

Szóval aludtam, faggatóztam és írtam, ahogy időm engedte.

Így most csak a fejezet felét tudom kitenni, hogy lássátok az elhivatottságom, holnap meg délelőtt, ha egyedül leszek, megírom a folytatást. És a jövőben megpróbálom állni a szavam, és garantálni a heti egy részt – már ha lesz rá igény, ugye!:)

Egyébként még az is lehet, hogy kaptam egy laza napszúrást, mert én még erre is képes vagyok így tavasszal. Monaco csodaszép látvány a tengerről nézve, ahogy a lemenő napsugarak megvilágítják, és sorra kigyulladnak a fények, én pedig találgattam, hogy hol, melyik részét ismerem fel, a Forma 1-es futamok közvetítéseiből. Annyit bámészkodtam, hogy alaposan odaégett a napon az orrom. Este úgy világítottam, mint Rudolf, a mikulás rénszarvasa, ezért szomszéd néni tanácsára, ma tejfölbe mártva közlekedtem vele. Szerencsére nincs cica, hogy lenyalja, csak az idióta öcsém nyerített fel, akárhányszor rám nézett.

Szóval úgy olvassátok, hogy értékeljétek közben a szenvedésem, mert írás közben állandóan belekerült a látószögembe a nagy fehér pamacs az orrom elejéről, és rohadtul idegesített!

Azért kellemes időtöltést, és jó olvasást ehhez a kis töredékhez.

Ja igen, és ha még nem mondtam volna, mindenkit szeretettel ölelek virtuálisan és millió puszit küldök!

Luna

Sara…

Gondterhelt arccal nézek körbe. Már minden ragyog, elvégeztem az utolsó simításokat is a lakáson, nincs semmi tennivalóm. Jól jönne még valami munka idegesség ellen. 

Még mindig nem tudom, hogy mondom el Adriannak, hogy szeretnék minél előbb munkába álni, különben a fennmaradó szabadidőmet, egy aprólékosan megmunkált koldusbot faragásával fogom elütni holnaptól.

Nem tudom régen, hogy ment ez nekem, most nagyon nehezemre esik szívességet kérnem.

Jobb híján az ablak elé könyökölök, igazítok egyet Dylan-nen, hogy bárgyú kis mosolygós arcával engem bámuljon.

-         Mond csak füles, neked is hiányzik Rusty? – faggatom és leszedek a bundájáról egy képzeletbeli porszemet. – Hidd el, én is szeretném, ha itt füttyögne, olyan csendes és unalmas minden nélküle. Ha látnád, hogy kigömbölyödött – mosolygok, mert felrémlik előtte a lobogó farkincazászlóval felém vágtató hegyes fülű, kis famászó bajnok. – Azonnal megismert, és persze csak miután megszerezte a mogyoróját ugrott a vállamra. Remekül érzi magát a szabadban. A mókusoknak szükségük van a szabadságra. Minden élőlénynek joga van a boldogsághoz, és úgy tűnik, neki ehhez nincs szüksége ránk – sóhajtozom. – Azért ne gondold, hogy hálátlan lenne. Amíg ott voltam a kis Saramnál, végig az ölemben szundított. Nem felejtett el, szeret ő minket, csak a maga módján. Hamarosan talán lesz családja. Talál magának egy jóravaló mókuslányt. Ez az élet rendje. Mindenkinek szüksége van egy társra, akivel megoszthatja az életét és szeretheti. Ne nézz rám ilyen megrovón, tudom, hogy te is egyedül vagy, és azt is tudom milyen érzés ez. Megígérem, ahogy újra lesz munkám és kapunk fizetést, szerzek neked egy mackóhölgyet, és majd kettesben ülhettek vele az új lakásunk ablakában. Vagy tudod mit? Te is velem jössz, és együtt utazzuk be a világot. Akkor majd nem leszel egyedül, és ha valahol találunk egy szemrevaló macilányt, megkapod tőlem, grátisz.

Lassan gördül a ház elé a jól ismert fekete autó, és miután kikászálódott, és magához vett egy csomagot, Adrian mosolygós arccal int fel, mielőtt belépne a kapun.

Homlokomat egy pillanatra a hűvös üveghez érintve gyűjtök erőt, aztán indulok, hogy beengedjem.

-    Üdvözlöm a ház bűbájos lakóját – érkezik nagy lendülettel szuszogva.

-    Idáig futottál? – faggatom és iménti zavarom egy pillanat alatt elszáll. Adrian mellett nincs helye, se a szorongásnak, se a szomorúságnak. - Amikor azt mondtam, szeretnék veled beszélni, nem arra gondoltam, hogy kvalifikációs, időmérős körön érkezzél.

-    Na, ezt már szeretem kislány! Látom, készülgetsz az új életedre – mosolyog roppant kopasz és csillogó fejbúbbal, elégedetten a szemembe. – Rossz a lift! – vág egy grimaszt.

-    Végig izgultam a legutóbbi versenyhétvégét – füllentek egy aprót. – Nem egy felhőkarcoló tetején lakom – jegyzem meg halkan.

-    Viszont én felettébb siettem – mosolyog töretlen jókedvvel. – Íme, a sietségem oka! – nyom egy csomagot a kezembe. - Ez itt egy kávéskészlet! Valódi reprezentatív és limitált darab, a mi ifjú világbajnokunk szignójával és a logónkkal. Ebben kérem azt a fantasztikus kávédat! – indul utánam a szobába.

-    Értettem uram! Helyezze magát kényelembe szerény lakomban, máris készítem önnek a feledhetetlen zamatú és íz világú isteni ambróziát. – indulok a konyha felé. - Sokat olvastam a repülőn –tájékoztatom visszafordulva, a homlokáig felugrott csodálkozó szemöldökét látva.

-    Mi a baj Sara? – mered az arcomba. Eddig vetkőzött, pakolászott, szuszogott, nem nézett a szemembe.

-    Nem, semmi….miért gondolod?

-    Látom, hogy sírtál.

-    Igen – mosolygok zavartan, de ennek semmi köze a közérzetemhez.

-    Hát akkor mihez van köze?

-    Svájcban kaptam egy levelet, attól a tűzoltótól, aki a szerencsétlenség után megtalált. Ő ott volt, mikor elvesztettem a kisbabám. Leírta, hogy mit tett, hogy sikerült kiszabadítania, és kiszedni a roncsok közül. Írt az orvosról, aki még akkor sem hagyta abba az újraélesztésem, amikor már mindenki kérte, hogy fejezze be, és engedjen el a kislányom után. Neki köszönhetem, hogy élek, és az ő hibája, hogy nem lehetek az én Sarammal. Délelőtt kimentem a temetőbe és felolvastam az én kicsikémnek. Úgysincs senki más, akivel megoszthatnám ezt a fájdalmas tragédiát. Úgy érzem, neki is ismernie kell a történetünket, tudnia kell, hogy mi történt velünk. Nem akarom, hogy azt higgye, magára hagytam és nem törődtem vele. Ha lehetőségem lett volna szólni, nem engedem, hogy engem mentsenek, csak is ő lett volna a fontos… Jó volt kicsit kisírni magam. Megkönnyebbültem, de jól vagyok, nincs semmi baj. Ezeken a dolgokon már felesleges rágódnom, nem tudom megváltoztatni a múltat – engedek felé egy vérszegény mosolyt.

-    Értem…sajnálom, ami veled történt Sara.

-    Ez már a múlt Adrian, szeretnék tovább lépni. Azért is hívtalak, mert lenne itt egy kis probléma – állok neki a felhabosított tejhabbal a kávé díszítésének.

-    Hallgatlak Sara.

Néhány szakavatott mozdulattal egy lehorgasztott fejű bikát formázok a gőzölgő kávé tetejére öntött sűrű tejhabból, és az érdeklődve figyelő férfi elé teszem.

-    Ezt tudtam hirtelen… - szabadkozom.

-    Egy művész vagy…igazi kávédíszítő virtuóz – forgatja körbe a csészét, és félrebillent fejjel, jókedvűen szemlélgeti a remeket. - Szóval? – pillant fel figyelmesen.

-    Nos, hogy is kezdjem.

-    Az elején Sara – mosolyog biztatóan.

-    Rendben – veszek egy mély lélegzetet. Igazság szerint azt akartam mondani, hogy elromlott a WC, használhatatlan, ki kell bontani, nekem pedig addig laknom kellene valahol. Szerettelek volna arra kérni, hogy átmenetileg néhány hétre, próbálj elintézni nekem egy aprócska szobát a Bull központban, de nem ez az igazság.

-    Hanem? –paskolja meg maga mellett a kanapét.

-    Nos, ha nem kezdek napokon belül dolgozni, kénytelen leszek öncsődöt bejelenteni. Sajnos nincsenek tartalékjaim, mindent a nulláról kellett kezdenem, nincs semmim az előző életemből. És nem, nem pénzre van szükségem, hanem segítségre. Munkához és bevételhez kell jutnom, és arra gondoltam, hogy talán el tudnád intézni, hogy előbb kezdjek – hadarom zavarodottan egy szuszra.

-    Természetesen, ez nem probléma. Szólhattál volna előbb is, miért vártál az utolsó előtti pillanatig? Nem gondoltam át a te anyagi helyzetedet kellőképpen, nem voltam elég körültekintő.

-    Azért ne ostorozd itt magad – mosolygok a csészébe, hogy erőt gyűjtsek a következő nekifutásnak, ami sokkal nehezebb lesz, mert míg ez a része igaz, a másikkal kapcsolatban még mindig nem döntöttem. – Lenne még valami – sóhajtok és pislogok néhányat riadtan, ahogy a kekszes dobozból rám kapja a tekintetét.

-    Ez nagyon finom! Hol vetted?

-    Saját fejemből van.

-    Nagyon ízletes.

-    Lehet egy konyhavirtuóz voltam előző életemben, csak nem emlékszem.

-    Ez alapján – emel ki mégy egyet a tálból – könnyen elképzelhető. És mi van még?

-    Nem főztem mást, de szívesen összeütök neked valami…

-    Úgy értem, mit szeretnél még mondani – vág közbe – mert nem vagyok ugyan túl nagy szakértője a női nemnek, de a te kétségbeesett arcodról ordít, hogy van még valami probléma. Azt szeretném hallani.

-    Hehe – heherészek idétlenül, hogy időt nyerjek – azt hittem éhes vagy.

-    Inkább kíváncsi.

-    Igen, hát van még valami, de nehéz beszélnem róla. Nem is tudom, hogy kezdjem.

-    Az elején Sara, aztán építsük fel a csupasz vázat, lépésről lépésre.

-    Igen, építsünk – egyezem bele - szóval szükségem lenne egy szobára, ahol elalhatnék átmenetileg. Sokat gondolkoztam, hogy mit mondjak, miért is kell egy ideiglenes otthon, és végül arra jutottam nem hazudok. Rendkívül ijesztő és kellemetlen helyzetbe kerültem. Amíg Svájcban voltam, Bradley vigyázott a lakásra, Rustyra és Nonora is. Megpróbáltak hozzám betörni, egymás után kétszer is. Bradley elkapta az egyiket és alaposan helybenhagyta. Kiszedte belőle, hogy tudják, egyedül élek, és keveset vagyok itthon, ezért szemelték ki maguknak. Hiába volt a nevelő célzatú verés, valószínűleg nem fognak lemondani a lakásom kifosztásáról. Tudják, hogy egyedül vagyok, mindent tudnak rólam….Bradley szerint kifigyelhettek. Félek…féltem az életem, nem érzem magam már biztonságban, a saját otthonomban. Nem virraszthatok minden éjjel, a kezemben a telefonnal, hogy hívjak segítséget, ha megpróbálnak behatolni. Bradley tanácsolta, hogy kérjelek meg, szerezz átmenetileg egy szobát a központban. Szerinte te ott egy Isten vagy, és nem probléma ezt elintézni. Ő meg beköltözik ide hozzám, amíg még fizetve van az albérlet, és ha betörnek, alaposan ellátja a bajukat. Csak néhány hétről lenne szó – veszem könyörgősre – ahogy megkapom az első fizetésem, bérelek egy másik lakást. Nem merek ide visszaköltözni akkor sem, ha Bradley lecsukatja őket. Mert mi van, ha óvadékkal kiszabadulnak, vagy feltételesen szabadlábra helyezik őket? Bele se merek gondolni, mi történhetne velem, ha egy éjjel rám támadnának, és itt találnának egyedül.

Azért volt fontos a környéken lakást bérelnem, hogy közel legyek a temetőhöz. Jack és a kapcsolattartóm is mondta, hogy nem a legjobb környék ez, de számomra csak az volt a fontos, hogy közel legyek az én kis Saramhoz. Most viszont már nem számít hol lakom, hiszen úgysem tudok majd évközben minden nap kijárni hozzá. Ha a csapattal járom a világot, csak akkor tudom meglátogatni, ha hazajövünk. Akkor meg úgysem lesz más dolgom, csak ő és Rusty. Teljességgel mindegy melyik részén élek a városnak, kocsiba ülök és rohanok hozzájuk, és ott leszek egész nap. Más Cumbriába megy a Lake District tóvidékre piknikezni, én a temetőbe – halkul el a hangom. – Hát ez lenne még….

Kimi….

Lihegve tapogatózom a mobil után. Kitörlöm, az izzadságot a szememből, mielőtt a kijelzőre pillantok. Megdobban a szívem a név láttán.

-    Igen…itt Kimi.

-    Kimikém Steve vagyok.

-    Szia Steve, mond mit intéztél? – faggatom izgatottan és igyekszem visszatartani a zihálásom.

-    Nos ahogy ígértem, minden követ megmozgattam. Nézd a lehetőségek erősen korlátozottak, de amit tudtam megtettem, jelenleg két ülést találtam, ami elérhető, és kontaktust köthetünk rá. Az egyik a Williams a másik a Lotus csapata. Előzetes engedélyeddel tapogatózó tárgyalásban vagyok velük. Egyelőre nyíltsisakos, mindkét lehetőséggel számolhatunk, de szeretném tudni, mi a te elképzelésed. Merre lépjek tovább?

-    Melyik a biztosabb?

-    Nos, erre nehéz lenne válaszolni. Mindkét csapat örömmel venné az érkezésed. Még mindig rengeteg rajongód van, fellendítenéd a csapat prioritását és megítélését. Két év után visszavesznek, a rajongók a vállukon menetelnek majd a csapatfőnökkel.

-    Ez engem mind nem érdekel, magasról teszek rá.

-    A Williams nyilván patinásabb csapat, talán több fizetést adnának, de többet is várnak el. Több PR napot kell vállalnod. Ha a Lotust választod, akkor veled kezdik el az első versenyévüket. Fiatal csapat, kell a neved nekik, mindent ígérnek, szabadságot, laza, kötetlen légkört, viszont fizetni nyilván kevesebbet tudnak a Williamsnél.

-    A pénz most másodlagos, nem kenyérre kel. Azt a csapatot szeretném, ahol szabadabban mozoghatok. Ha ott leszek, minden szabadidőmet a Red Bullnál akarom tölteni a kölyökkel, Kisu közelében. Mi a véleményed, ez melyikükkel valósíthatóbb meg bonyodalmak nélkül?

-    Véleményem szerint egyértelműen a Lotussal.

-    Akkor legyen a Lotus! Pörgesd fel a tárgyalásokat, hajts rá az ülésre!

-    Biztos vagy benne Kimi? Nem tudjuk milyen autót kapsz, a csapat totális zsákbamacska. A hírneved és a versenyzői megítélésed esetleg csorbulhat, ha rosszul térsz vissza.

-    Ezeket mind leszarom, nekem Kriszti kell! Az sem érdekel, ha az egész paddock rajtam röhög, csak megtaláljam őt.

-    Rendben Kimi, mindent elkövetek. Vedd úgy, hogy az ülés már a tied. Beérjük kevesebb fizetéssel, ellenben megpróbálom megnyomni a bónuszokat. A csapat nem számít kiemelkedő eredményre az első évben. Inkább rád építenének, a tapasztalatodra és a reklámértékedre. Azt várják, hogy majd általad jönnek a befektetők és a szponzorok. A neved még mindig szépen cseng a piacon. Valószínű nem gördítenek akadályt egy magasabb bonusz megállapításában, ha pontokat vagy helyezést hozol a csapatnak.

-    Tedd, ahogy jónak látod, csak meglegyen a helyem. Akkor szólj Steve, ha megvan a kontaktus, és mehetek aláírni a szerződést.

-    Rendben Kimi, úgy lesz! Egyébként mitől lihegsz így?

-    Edzek! Igyekszem formába hozni magam újra. A rally egészen más izmokat dolgoztatott meg, most Markkal ráerősítünk, főleg a nyakamra, és az állóképességemre.

-    Örülök, hogy komolyan veszed a visszatérést Kimi. További jó munkát és szép napot!

-    Neked is Steve! – nyomom ki.

folytatása következik holnap....

Egy utolsó kérés...

Sziasztok!

Egyre több kérdést kapok tőletek, hogy mikor hozok új részt, az Ellopott múlthoz.

Szeretnék itt, egyszerre válaszolni mindenkinek, aki írt, és akit érdekel.

Az életem, az elmúlt egy évben, alapjaiban változott meg. Nem csak a hely, ahol élek, hanem a környezet is, amelyben dolgozom. Rengeteg új élmény, kötelezettség, hiszen emberek munkájáért, megélhetéséért vagyok felelős, a jövőjük, családjuk, otthonuk biztonságáért. Ez számomra nagyon fontos feladat!

Nem akarom most leírni a törekvéseimet, azt hogy éjjel-nappal azon agyalok, hogy tudnám még jobban felvirágoztatni, még nagyobb tömeget bevonzani a Stúdióba és a Pubba.

Folyamatosan próbálok megújulni és rendezvényeket kitalálni, hogy kialakuljon egy állandó törzsközönség, amit jelentem, mára már sikerült elérnem, az utolsó bulinkon, már teltházzal mentünk, az mellett, hogy kétszer annyian szorongtak bent, mint a tervezett létszám.

Most persze kezdhetem majd újra, de nem tehettem mást, haza kellett jönnöm.

Nem akarok siránkozni, és az életrajzomat sem fogom megosztani itt.

Mégis szeretném elmondani, hogy számomra az április nagyon nehéz hónap.

Ha az a baleset nem következik be, huszadikán lenne egy éves a kisfiam, rohan az idő!

Fájdalmas emlékek ezek, főleg úgy, hogy időközben több baba is született a környezetemben, és átérzem, megtapasztalom, hogy mit is veszítettem….

Esténként, ha lefekszem, és még nem jön álom a szememre, álmodozom. Olyankor arra gondolok, milyen tortát készítenénk neki a munkatársaimmal, amire rá lenne írva, hogy „Kevin 1 éves”…

Nem fogom bezárni a blogot, de nem akarok több szomorú részt, és nem akarok több negatív, lezúzó kritikát. Ezért még egy kis időre van szükségem, a megértésetekre, és főként a türelmetekre.

Van néhány dolog, amit le kell zárnom, be kell csuknom néhány ajtót, ami nem vezet sehova, csak egy zsákutcába.

Nem halogathatom tovább, az én gyengeségem, hogy idáig jutottunk, és minél tovább húzom az időt, annál fájdalmasabb lesz, és annál több embert bántok meg a környezetemben.

Ma azt mondta nekem a világ legklasszabb dokija, hogy bízik bennem, meg tudom csinálni, mert tudja, hogy erős vagyok, és hogy „a sikerélmény már önmaga is gyógyít!”

Nem fogok neki csalódást okozni, és nektek sem akarok!

Hiányzik az írás és hiányoztok Ti, a hozzászólásotok a szinte már családias, baráti hangulat, a szeretetetek és érdeklődésetek.

Hiányoznak a „beszélgetések”, a világ, LunaVilága, amit én teremtettem, és ami olyan számomra, akár egy megvalósult álom. Minden, ami régen olyan jó volt a blogon, az életem részévé váltatok.

Rengeteg értékes, jó embert volt szerencsém itt megismerni. Sokat változott a világnézetem, az emberekhez fűződő kapcsolatom miattatok, mert látom már, hogy igenis vannak csodás emberek, csak a hétköznapok szürke forgatagában, elsétálunk egymás mellett.

Itt azonban rám találtatok, és fontos részévé váltatok a mindennapjaimnak.

Már sokkal jobban be tudom osztani az időmet.

Az igazság az, hogy az embernek – ha ír – néha kell egy kis szünet. Van, hogy elmegy a kedve, mert olyan dolgok történnek körülötte, hogy egyszerűen képtelen arról írni, amiről eddig tette.

Vagy ha mégis, akkor csak keserűen, azt pedig már nem akarok!

Engem nagyon befolyásol a környezetem és a hangulatom, hisz a történeteim nagy része személyes tapasztalat, vagy a környezetemben megélt dolgok kiszínezett, és szépen felöltöztetett egyvelege.

De mire innen hazatérek, egy új, másik Luna lesz az, aki leszáll a gépről. Magam mögött hagyok sok mindent, a múltamat, ami a rengeteg fájdalom ellenére is csodálatos volt, és nem is történhetett volna velem ennél szebb dolog a világon. De a dolgok néha elromlanak, az irányítás kicsúszik a kezeink közül, elvesztjük az uralmat és a falnak csapódunk.

És akkor fel kell állni, és tovább kell lépni, még akkor is, ha fáj.

Hát én most lépek….mindig csak egyet, ahogy a doki mondja, mindig csak a következő lépés a fontos, mert minden egyes apró lépés közelebb visz a célunkhoz.

Szóval, ha elmúlt ez az időszak, és az öcséméknél is látok már valami kis reális esélyt, a sikeres érettségire, akkor visszatérek és folytatom.

Örülnék, ha itt lennétek és várnátok rám, és ha újra írok, esetleg megint megosztanátok velem a véleményeteket, és „beszélgetnénk” egymással úgy, mint régen. Nekem nagyon hiányzik!

Sőt, szeretnélek megkérni benneteket arra, hogy ha kiteszem a folytatást, írjatok véleményt. Mindenki! Azok a még közelebbi barátaim is, akikkel napi kapcsolatban vagyok, és amúgy megszépítik a leveleikkel a napjaimat, de elfelejtettek a blogra írni!:)

Légyíves, ide is! Nem kell regény, elég csak egy mosolygós smaili, vagy néhány szó – ennek Margo27 a nagymestere:) – hogy érezzem, tudjam, itt vagytok, kellek még, fontos, érdekel, van arra igény, amit írok!

Meghálálom, sőt, megdolgozok érte, és hamarosan találkozunk, ígérem!

Addig is mindenkit virtuálisan ölel és puszil,

Luna

Áldást, Ünnepet! :)

Mindenkinek nyugodt, békés, szeretetteljes ünnepet kívánok!

Baráti öleléssel, Luna