66. - rész - Valahol félúton van egy pillanat...

Sziasztok!

Nekem van a világon a legszuperebb pszichodokim. Képes volt neten keresztül neki ülni, és beszélgetni kakukkal. Sőt, felkelt hajnalban, hogy velünk legyen, ha csak a képernyőn is, míg megisszuk a reggeli kávét, elkészítem az öcsém reggelijét, és útnak indítjuk a vándor a suliba.

Az eredmény tökéletes lett, és nagyon jólesett, amiket mondott, anyuról meg rólunk. Azt mondta búcsúzásul kakukknak, hogy ahelyett hogy depizik, inkább adjon hálát a sorsának, hogy ilyen remek embereket sodort az útjába. Velünk kapott egy második esélyt, egy második családot. Mindenki csak örülhet, aki közelről megismerhet, és velünk élhet. Eddig is azt akarta, hogy ha nagykorú lesz, velünk maradhasson, hát most előbb teljesült.

És kakukk magához tért. Olyannyira, hogy hajlandó volt tanulni is, sőt felajánlotta, ha valami gikszer adódik, és nem vesz senki feleségül, ezért a sok törődésért cserébe, esetleg megteszi felebaráti szeretetből, úgy is mindjárt nagykorú.

Örülök! Most már nyugodt vagyok, hogy egyszer mégis biztosan lehetek feleség!:)

Ez a rész most csak Krisztiről szól. Jó lett volna mást is beletenni, de már így is elég hosszú lett. De szeretném, elmondani, hogy cserélték ki a két lányt a vonaton. Hát remélem sikerült, és mindenkinek világos lesz, mivel éjjel kettőkor írtam a részt!:)

A kitett képen lévő idézetet ajánlom mindenkinek. Szerintem nagy igazság!

Mi is történt valójában…….hogyan halt meg Kriszti és kelt életre Sara….

Egy férfi valahol a ködös, esős Angliában…

Amint megpillant, felragyog az arca. Mindig bizakodó, érdeklődő pillantása kutakodva siklik végig rajtam. Mosolya olyan a fagyos lelkemnek, mint szürke, jeges hajnalon, a gyámoltalanul áttörő napsugarak tapogatózó simogatása, a tépett, hasadozott, hegyes jégcsúcsok közt, mely lecsiszolja, és lággyá teszi az éles széleket.

-         Jó napot Sara.

-         Jack, örülök, hogy látom!

Valóban örül nekem. Hosszú évek óta ő az első, aki feltétlen bizalommal és boldog mosollyal veszi közeledésemet, hátsó szándék, félelem és érdek nélkül. Ha tudná, ki vagyok, azt hiszem, sikoltozva ugrana nekem, és élete minden erejét, lelke minden dühét, szíve minden fájdalmát összeszedve megpróbálná átvágni a torkomat.

Én ezt tenném a helyében.

Ő meg hálás azért, hogy látogatom, és beszélgetek vele. Megsemmisült emlékeit keresve, beteg agya rabságában, jelenleg én vagyok az egyetlen kórházon kívüli személy, akihez kötődni tud. Reményt adok a reménytelenség sivár világában, abban a katakombában, ahova miattam került. Azt hiszi, segítek kijutni élete útvesztőjéből, még csak nem is sejti, hogy én löktem a sors végtelen labirintusába.

-         Hoztam egy könyvet. – lépek közelebb.

-         Valami agyfurkászt?….Hogy menjek le alfába…és eszembe jutnak még a régebbi életeim is?

-         Szeretné? – somolygok, mert az előbb még mosolygós kiscicás lányból, minden átmenet nélkül válik dühös szavakat köpködő, szikrázó szemű amazonná.

-         Szeretné…?

-         Csak ezt az egyet szeretném, amire nem emlékszem. – csendesedik el.

-         Abban nem segíthetek….de ez itt egy férfiről szól, - nyújtom felé a könyvet,- akit igazságtalanul tartottak fogságban 14 évig If várában. Mindenki elfelejtette, de ő kiszabadult és visszatért, mint isten bosszúálló angyala, és megismerte a gyermekét is.

-         Ha egyetlen kívánságom lehetne az élettől, én is csak ezt szeretném…

-         Azért hoztam ezt a könyvet, hogy lássa, minden helyre jön majd, csak idő kérdése.

-         És én is várjak14 évig? Addigra öreg leszek…vagy nem?

-         Nem vagyok már olyan fiatal, sokat megértem, sokat láttam, sok embert megismertem Sara, és egészen biztos vagyok benne, hogy maga nem lehet több 23 évesnél. Talán még annyi sincs…

Őrültség, amit művelek, mégis megpróbálok neki segíteni. Az ő feje kiürült az én tetteim következményeként, viszont ő megtöltötte szeretettel az életemet, és ezzel az érzéssel egyelőre képtelen vagyok megbirkózni.

Itt állok, mosolyogok rá, közben meg, meg kellene ölnöm, és azt érzem, a halott lányom lefogja a kezemet. Ahogy a szemébe nézek, a kislányom néz vissza rám. Ennyi idős lenne, ha élne. Még a hónap is stimmel, ez a lány itt egy nappal idősebb az enyémnél. De annak csak 6 év adatott, a Szarajevói pokolban. Az iskolára készült izgatott boldogságban, attól, hogy hamarosan már ő is tud majd levelet írni Fagy Apónak. Soha nem jutott el az iskolába, soha nem ült be az annyira áhított padba. És most 17 év után itt van, és az egyik áldozatom arcából néz vissza rám.

Vajon mit tenne, ha közelebb húznám azt a széket az ágyához, ráülnék és elmondanám neki, hogy hívják, mennyi idős, honnan jött, ki siratja már hetek óta elzárkózva a világtól, és számára a legfontosabbat, hova temették a gyermekét?

A halott kislánya utáni mérhetetlen fájdalma, és rajongó szeretete egy gyerek iránt, akiről én többet tudok, mint ő, megindított, és szánalmat ébreszt bennem.

Miatta visszatértek a rémálmaim, melyekben simogatom a kislányom hosszú, selymes barna haját, érzem ölelő karjainak melegét. Aztán a sikoltozását, könyörgését visszhangozzák a fekete éjszakáim, a lángoló tűzcsóvákban, és a halálhörgésére riadok, pisztolyomat szorongatva csatakosan a verítéktől…

-         ….Az ágyam végében ez állt, ismeretlen női beteg. Így tartottak nyilván hosszú napokon keresztül. A személyzet a nővérek és orvosok pedig úgy hívtak, Jean Doe. Nem tudtam mit jelent, kicsit megkavarta bennem még azt a keveset is, amit már begyűjtöttem, a hófehérre törlődött memóriámban. Ha egyszer Sara a nevem, akkor, hogy lehetek Jean?

Annyira elgondolkodtam, hogy lemaradok néhány mondatáról. Leülök, mert kedvesen megpaskolja lába mellett az ágyát.

Aztán elmagyarázták a nővérek, hogy azokat a holtesteket, amiket nem sikerül beazonosítani, Joe vagy Jean Doenak neveznek tekintettel arra, hogy férfi vagy nő a szerencsétlen. Gondolkodtam, a testem ugyan itt van, de az agyam az sajnos halott. Kérdeztem, akkor lehetek én is Jean Doe? Nem olyan rossz név az, a tv-ben láttam egy filmet egy fiatal lányról, aki férfiruhába öltözve vezette a franciákat győzelemre. Ünnepelték éltették, aztán meg elégették máglyán. Jean volt a neve, csak máshogy ejtették Jean D’ark, hallott már róla? A pszichológusom azt mondogatja, hogy legyek bátor és harcoljak, küzdjek az emlékeimért. Kaptam, látja egy tv-t, és újságokat is hoznak, meg könyveket. Igaz az újságok mindig pár nappal régebbiek, de mostanában nem kívánok részt venni, egyetlen fogadáson, és díszbemutatón sem, annyira nem ver mellbe, hogy lemaradok az aktuális celeb programokról.

Minden gondolat nélkül hallgatom. Hangja simogatja és életre kelti kiégett lelkemet.

-         És nézek egy másik sorozatot is, gondolom nehéz kitalálnia, a címe Joe Doe! Hát én azt a férfi egyenesen imádom! Fantasztikus és még jóképű is. Szóval kértem a Jean Doe nevet, ha már isten így büntetett, egy ilyen fura viccel, hogy meghagyott, de elvett tőlem mindent. De a nővérek nem nevettek. Azt mondják, ne kísértsem a sorsot, az is csoda, hogy itt vagyok. Nekik csoda nekem átok, hogy az összes emlékemet a tv-ből meg az írott sajtóból veszem, és jobb vagyok a történelemből meg az irodalomból, mint a napi életből. – sóhajt egy hosszat. - Egy napig tanultam kezelni a tv távkapcsolóját. Aztán az egyik éjszakás nővér odaadta a mobilját, hogy ismerkedjek vele. Be sem tudtam kapcsolni, csak bámultam és mikor üzenetet kapott és zizegni kezdett, eldobtam ijedtemben.

Mondja, szeretne így élni? Bámulom innen fentről a forgalmat, - folytatja válaszomra se várva, - ezek az emeletes buszok, hát valami álom lehet velük utazni! A baj az, hogy fel sem tudnék rá szállni. És ha fent vagyok, hova menjek? Hol kell jegyet venni?

Meg a metró! Az a féktelen száguldás a föld mélyén. Hogy lehet, hogy az emberek nem félnek a tenger alatt? Mi van, ha beszakad a föld és elönti a megállót egy földrengésben?

-         Gondolom ez is egy film…ugye Sara? – akasztom meg a túlpörgött szóáradatát.

Képtelen vagyok eltitkolni a mosolyom. Ez a nő egy kedves, bohókás érzelmektől túlfűtött gyerek. Egyre jobban kedvelem.

-         Arról fogalmam sincs, hogy kell elmenni egy üzletbe, ha mondjuk kenyeret szeretnék, - folytatja zavartalanul, - arról se, hogy miként rendelhetnék házhoz finomságokat, amiket a tv-ben látok. Viszont mindent tudok az Atalanta pillangók párosodási szokásairól. Jó mi? Tudom, hogy a királylepkék hatalmas utat tesznek meg északról egészen Mexikóig, hogy ott töltsék a telet és, hogy az Oliander Szander úgy néz ki, mint egy álcázott amerikai lopakodó, de azt nem tudom, hogy hány éves vagyok…. – mélázik el egy pillanatra. Talán még azt is elfelejti, hogy ott vagyok.

És mi lehet az a forró csoki? Állandóan ez van műsoron, meg a hamburger. Ha majd kimegyek innen, felkeresek egy olyan helyet, ahol ezt árulják és megkóstolom. Már kitaláltam magamnak egy stratégiát, ezt fogom alkalmazni mindennel kapcsolatban. Hosszadalmas lesz, de hát mi dolgom is lesz nekem, az elkövetkezendő években azon kívül, hogy keresem az emlékeimet?

Szóval megállok majd a kirakat előtt és nézem, mit csinálnak akik bemennek, persze ha már odataláltam. Fogok egy füzetet, és abba minden fontos dolgot lejegyzetelek, nehogy megint úgy járjak, hogy elfelejtek valamit. Ráírom majd, Sara emlékei! Aztán majd én is utánzom őket, ha már mindent megjegyeztem. Így fogok vásárolni, utazni…

-         Utazni akar Sara?

-         Igen! Arra gondoltam, ha már sikerül valahol dolgoznom, a pénzemen bejárom a környéket, meg talán a világot is…hátha valahol megpillantok egy ismerős házat…vagy embert. – halkul el, aztán újult lelkesedéssel folytatja. - Mostanában főzőműsorokat nézek éjjelente, és próbálom megjegyezni a dolgok nevét, mert ennem is kell majd, nem?

-         Fél a kinti világtól?

-         Rettegek…pontosan úgy érzem magam, mint egy sci-fi film szereplője, aki felébredt pár száz év múltán, és egy idegen, modern, ismeretlen világban találta magát, ahol már az összes rokona és ismerőse halott volt, sőt még az emléküket is elfelejtették.

-         De magának biztosan van valaki….

-         Hát abban sem vagyok már annyira biztos. Egyébként meg hiába van, számomra akkor is halott. Mi van, ha árva vagyok? Ha nincsenek szüleim, vagy elzavartak, mert nem kellettem nekik?

-         Miért ne kellene?

-         Hát tudom én? Lehet, hogy egy rossz lány vagyok….tudja, olyan prostituált.

-         Honnan vesz ilyen butaságot?

-         Hát, - vonogatja a vállait kedvetlenül, - talán csak úgy terhes lettem egy menetben.

-         Mi? – meregetem a szemem és próbálok nem nevetni. - Sara milyen műsort nézett az éjjel?

-         Valami realitit az éjszakai életről. – húzza el a száját. – De nagyon is elképzelhető. Különben miért nem keres senki? Ha szeretett volna az a férfi, akinek a gyermekét hordtam a szívem alatt, megkeresne. Én felforgatnám a világot valaki után, ha elveszíteném és szeretném. Tudja, hogy még a tv-ben is mutogattak, amíg kómában voltam? Mint egy tv shop alkalmi vételét. Itt van! Kinek kell? Most akciós, adunk mellé egy használati utasítást, és saját elképzelései szerint formálhatja, megtöltheti az üres dobozt, ami az agya helyén található. Soha vissza nem térő alkalom. Alkalmi vétel! – lebiggyed a szája, a szeme megtelik könnyekkel, hatalmasakat nyel és sóhajt, hogy visszatartsa a rátörő sírást.

Mire magamhoz térek, a karját simogattam. Mi a faszom, már megint megsajnáltam? Simogatom az áldozatomat? Azért jöttem, hogy megöljem. Neki is jobb lenne, legalább véget érne ez a vesszőfutása, elmúlnak a szenvedései. Most meg itt simogatom és vigasztalom? Én is megőrültem? Ez fertőző?

-         Sara! Itt az idő, jöjjön kérem a foglalkozásra. – nyit be egy nővér.

-         Most el kell mennem. – néz rám bocsánatkérőn.

-         Valami kezelés?

-         Hogyne, - vág egy grimaszt, - az agyamnak. Gyakorolunk, - folytatja kérdő tekintetemnek, - felolvasok, és értelmezem a szöveget. Eleinte rövid meséket, olyan 15-20 mondatos minden estére egy mesét. Képzelje, gondot okozott. Néha nem jutott eszembe mit olvastam. Most már újságcikkeket beszélünk meg, ha gondja van a napi politikával, csak nyugodtan forduljon hozzám bizalommal. Talán megpályázok egy hírolvasói állást…vagy lehetnék a királynő kikiáltója, aki dobpergés közben olvassa az öreg hölgy üzeneteit…nem tudja véletlen, hol kell jelentkezni?

-         Nem Sara…- próbálom lenyelni a mosolyom, de nem megy.

Egyre szélesebben terül szét az arcomon. Azon az arcon, ami az utóbbi években csak a fájdalomtól, a kíntól és az erőszaktól megkeményedett ráncokat gyűjtötte magára. Most idétlenül festhetek, ahogy újra tanulok érezni.

-         Kifestőket színezgettem, mint egy pici gyerek, és volt, hogy kimentem a vonalból, bizony! Most már rajzolnom kell. Felmutatnak egy kártyát, és miután leengedte a doki, nekem emlékezetből meg kellett mondanom mit láttam rajta. Hitte volna, hogy még egy csillag is kifogott rajtam, és a kesztyűt, kéznek hittem? Most már ott tartunk, hogy le kell rajzolnom a felmutatott ábrát….ezt szeretem. Rajzolni jó! Lehet, hogy híres festő vagyok? Zsugorin ültem a vagyonomon és most, hogy elvesztem, a családom végre élvezi a gazdagságom és tesz a fejemre?....Megyek már…. – mormog akár egy dacos kisgyerek a rá várakozó nővérnek.

Kicsit bizonytalanul áll fel, és mikor megszédül, a nővér a karját nyújtja támaszként.

-         Meddig tart a foglalkozás? – fordulok felé.

-         Egy óra…de van, hogy előbb befejezik, ha nincs jó hangulatban Sara, mert olyankor hamarabb elfárad.

-         Értem…akkor én addig elmegyek a dolgomra. Mire visszajön, én is itt leszek Sara. Legyen ügyes. – búcsúzom a kedvesen integető és csicseregve távozó lány után.

Alszik, mikor visszatérek.

-         Ideges volt, hirtelen nyugtalan lett és rosszkedvű. - magyarázza a nővér, érdeklődésemre. - Az ilyen súlyos traumák után gyakori, az érzelmi-hangulati zavar. Gyakran megváltozik a magatartása, a sérült memória miatt a beteg személyisége is változhat. Pedig ő nagyon szépen fejlődik. Nincs beszéd, se mozgászavar, nem lesz szükség tartósabb rehabilitációs kezelésekre, csak néhány funkciót kell újra megtanulnia. Ez persze hosszú, nagyon sok türelmet, törődést igénylő feladat, és sajnos ő egyedül van. A társadalomba való visszailleszkedés nehéz. A betegek környezete is nehezen viseli a megváltozott helyzetet. Hogy vele majd mi lesz a továbbiakban, azt még nem döntötte el a doktor úr.

-         Éretem. De gondolom, van erre valami formula, egy szokásos eljárás?

-         Igen. Ha már kibocsájtható a társadalomba, egy időre gondnokot neveznek ki mellé, aki segíti a beilleszkedésben, illetve neki kell meghatározott időszakokban jelentkeznie nála, hogy lássuk minden rendben. A szociális munkás igyekszik segíteni, eligazodni a kezdeti lépésekben. Esetleg továbbképzi, vagy munkát keres a gondozottnak. Nem hagyjuk magára!

-         Ennek örülök…kedves lány, a szívemhez nőt. Kár, hogy nem ő a kislányom.

-         Ő is kedveli magát. – mosolyog a nő és távozik.

Kedvel engem…a gyilkosát! Én pedig azon töröm a fejem, hogyan védhetném meg az áldozatomat!

Hogy jutottam idáig? Halkan hátra dőlök a széken, és míg csipkerózsika szendereg, visszagondolok a kezdetekre.

Régóta nem éreztem már ilyen fajta izgalmat. Szinte jól esett, ahogy lassan lépkedtem felfelé a tiszta lépcsőfokokon, a fehérre festett folyosók falai közt, apró színes, eltévedt bogárként bolyongtam.

Ha valaki megkérdezi, azt mondom eltévedtem, az igazság az, hogy szerettem volna felméri a terepet a valóságban is. Más ez, mint egy számítógépes program, és az ember sose tudhatja, hogy fejezi be a napját. Ez a lány egy túlélő…ki tudja, hányszor kell még visszajönnöm, hogy megöljem? Jobb, ha mindenből felkészülök, döntöttem el hetekkel ezelőtt.

Rengeteget fizettek érte, kiemelt ügyfélként kezeltem, és azon ritka esetek egyike volt, mikor a régi idők emlékére, saját kezűleg akartam pontot tenni egy ügy végére.

Egy órán keresztül bolyogtam az épületben. Jobban kiismerem, mint a tervezője.

Nem néztem meg a lányt, minek! Majd ráérek akkor, ha a célkeresztembe kerül. Vagy inkább fojtsam meg? Ha még eszméletlen lenne, könnyebb egy injekciós tűvel végezni vele. Sok ostoba filmben különböző mérgeket meg drogokat nyomnak az infúzióba, pedig a világ legtermészetesebb anyaga mindig a rendelkezésemre áll, és ez nem más, mint maga a levegő. Egy aprócska légbuborék a vénába az infúziós szetten keresztül, aztán már csak meg kell várni, hogy a levegőbuborék bekerüljön a vénán át a szívbe és megállítsa azt. A tünet olyan akár a szívroham. Miért ne lehetne egy kómából magához térő, súlyos traumán átment amnéziás nőnek szívrohama? Esetleg majd azzal magarázzák, hogy hírtelen jutott eszébe az élete, és sok volt a hirtelen emlékek, a fájdalom özöne a szívének.

Az egész olyan rég kezdődött már…és különleges volt számomra az első pillanattól kezdve. Pedig akkor még nem sejtettem, mekkora hatással lesz rám ez az egész történet.

Az a nap mindig is fájdalmas lesz a számomra, teljen el akárhány év, legyek bár több ezer kilométerre attól a helytől, a fájdalom akkor is rám talál, és éjjel, undorító félelemmaszkjában suttog a fülembe kéjesen, a lucskos vérmasszában lüktető halál. Álmomban hallom a halálsikolyt, a nyögéseket, ami elhalkul, és én tehetetlenül hallgatom, az agyamba lüktető vérrel, és azt kívánom, bárcsak ne kellene ezt hallanom beszorulva a romok alá, vérző leszakadt körmökkel, amikkel ki akartam magam kaparni, hogy a családomhoz jussak. Tűz, fojtogató füst, az égő fa pattogása, a düledező falak és rajtam fekvő gerendák recsegése megtölti a fejem. Éreztem, hogy mikor majd elhalnak a sikolyok és elhalkul a nyöszörgés, a fájdalmas könyörgések, többé már semmi sem lesz olyan, mint eddig.

Ma már tudom!

A boldog Jugoszlávia 1984-ben téli olimpiát rendező városának lakói eleinte még csak nem is sejtették, hogy a földi pokol nyílik meg előttük. Egy történet kering azokról a napokról máig. Mielőtt elkezdődött az őrület, a városi főposta falára felfújták a szokásos soviniszta jelszót cirill betűkkel:

”Ez itt Szerbia!”

Másnap valaki melléfújta latin írással:

”Hülye vagy? Ez itt a posta!”

Aztán a boszniai szerb haderő, a háború kitörése után néhány hónap alatt ellenőrzése alá vonta a várost, és megkezdődtek a kegyetlen etnikai tisztogatások, az éjjel-nappali orvlövészet, és a bombázás.

A háború elvette a családom és megölte a lelkem. Amíg ott feküdtem a leszakadt gerendák alatt, visszavonhatatlanul más emberré váltam. Végig hallgattam, ahogy meghal a feleségem, aztán már a kislányom halálhörgését sem visszhangozta a fekete sötétség. Az a bomba mindent elsöpört. Az addigi békés családapából, mire véget ért a mészárlás, zsoldos lett. És onnan már csak egy lépés volt a bérgyilkosság. 

Kiderült, hogy tökéletesen célzok. A háború sok olyan dolgot hozott felszínre bennem, ami talán örökre rejtve maradt volna. Akit egyszer célba veszek, az már halott, mielőtt meghúznám a ravaszt. Sok pénzem lett, és hirtelen megjött az étvágyam. A pénzzel és a hatalommal kompenzáltam, az elveszített paradicsomi boldogságot. Kiégett lelkem üressége, a gyűlöletben és a gyilkolásban töltődött fel. A könyörtelenség szinte boldoggá tett. Minél érzéketlenebben voltam képes szembenézni, a halálfélelemmel előttem térdeplő szemével, annál kiteljesedettebb lettem. Minden pillantásban, minden könnyes szemben, a kislányomat, és a feleségemet kerestem, és mivel nem találtam meg, elpusztítottam mindenkit.

Én, és nem egy vaktában ledobott bomba.

Egy kiégett, sivár albán vagyok, se félelmet, se szeretetet nem érzek.

Kicsiben kezdtem, és csendesen likvidáltam. Átvettem a hatalmat és katonás rendet tartottam. Jutalmaztam és szigorúan büntettem. Az embereimet kiképeztettem, és a hűségüket megfizettem. A pénz a mozgatórugója mindennek. Ha megfizeted őket, és elégedettek, számolhatsz velük. Mindenkiben bízom, mert ha valakiben megrendül a bizalmam, az már nem éri meg a hajnalt.

A hatalom ajtókat nyitott meg előttem. Egyre magasabb pozíciójú, és nagyobb befolyású, tejhatalmú emberek keresték a szolgáltatásaimat.

Ez a hívás azért maradt meg bennem, mert ugyan azon a napon volt, mikor elvesztettem a régi életem.

Egy nő keresett. Magabiztos volt, határozottan beszélt, tudta mit akar.

Felvettük a kapcsolatot és találkoztunk. Meglepett milyen ápolt és szép. Miért kell egy ilyen nőnek megöletnie egy másikat? Aztán megmutatta ki a célpont, és még jobban elcsodálkoztam.

Talán ellopta a családi ezüstöt a kiscseléd, kérdeztem otrombán. Nem nevezett, helyette egy köteg pénzt tett elém.

Többé már nem voltak érzelmi kifogásaim.

Hellyel kínáltam, ő pedig mesélni kezdett.

A szokásos úri módi. Kapjon egy tanuló célzatú, figyelmeztető verést. Ne haljon meg, de olyan legyen, amit soha nem felejt el.

Nem tűnt bonyolultnak az ügy, nem éreztem szükségét, hogy személyesen járjak el. Két emberemet küldtem, csak elegek lesznek egy 50 kilós lányhoz. Gazulli és Vrioni tökéletesen elvégezték a munkát, sőt még többet is tettek a kelleténél. Nem csak a lányt, hanem a szomszédot is félholtra verték, és ami számomra is meglepetés volt, és csak sokkal később jöttem rá, megöltük a lány gyermekét is. Állapotos volt, és mire végeztek vele már nem volt az…

Azt hittem ennyi volt, és soha többé nem hallok a szép, agár vékony, magas nőről. Tévedtem, és csak mikor újra hívott vált igazán izgalmassá a számomra.

Valentin nap, a boldogság, az ajándékozás a szerelmesek napja. És a halottaké is. Ezen a napon, oly sok évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon dobtak le szőnyegbombát Szarajevóra, cinikusan, a szeretet napján tették a földdel egyenlővé a városnegyedet, ahol éltem boldog elégedettségben a családommal. A szeretet ünnepén hallgattam könnyek közt zokogva, a családom halálhörgését, törmelékek közt vergődve vérző ujjakkal összezúzott bordákkal és szívvel.

Mire megvirradt már nem fájt semmi. Nem azért mert rám találtak és érzéstelenítettek, hanem mert velük együtt meghalt a szívem. Az érzéstelenítés csak arra volt jó, hogy bódító hatása időt adjon a fájdalom elviselésére, a felkészülésre és a bosszúra, mely egy életen át tart.

Amikor a nő újra eljött, egy biankó csekket tett elém és elmondta mit akar.

-         Szóval megegyeztünk?

-         Nézze asszonyom….ez igen sokba kerülne….már ha egyáltalán vállalnék ilyesmit….vagyis ismernék olyant, aki megtenné. – tettem meg a szokásos köröket.

-         Nem tud olyan arcpirító összeget mondani, amit ne lennék hajlandó megadni.

-         Mondja, hogy is talált rám?

-         Egy telefonban. Egyszer már elmondtam, vagy talán elfelejtette?

-         Hm?

-         Egy ismerősöm telefonjában kutakodtam. Ott találtam egy telefonszámot, ami egy call girl szolgálat száma volt. Felhívtam és a vonal másik végén, egy igen értelmes férfit találtam. Megbeszéltünk vele egy találkát, leinformált, és egy bizonyos összegért megadta a maga számát, miután meghallgatta, hogy mit szeretnék.

-         Lehet tudni ki az a férfi?

-         Lehetne de minek? Magáról se fogok soha senkinek beszélni.

-         Ezt ajánlom is mindkettőnk érdekében.

-         Szóval? Meddig vizsgáztat még? Akarja, hogy megmutassam újra a nőt….

-         Inkább mondjon el még egyszer mindent…..meglátom, mit tehetek.

-         A tökéletes bűntényt akarom. Minden legyen eltervezve pontosan, nem akarok váratlan meglepetést. Lopják el a ribancot és játsszák el, hogy elhagyta az a részegest. Azt akarom, hogy beleszakadjon a szíve, és dögöljön meg mind a kettő. Terhes a kis rohadék. Még alig látszódik a hasa. Ha nem simogatta volna folyton az a faszfej, észre se veszem.

Keressen egy megszólalásig hasonló terhes lányt, akiért nem kár, akit nem fog senki keresni, mert őt is meg kell ölnie. Minden passzoljon, még a vércsoportjuk, meg a terhességük ideje is. Alakítsák át a hasonmásává, kapják el, mikor egyedül van, aztán a másikat küldje egy állomásra, vagy reptérre, hogy utazzon külföldre. Közben mutassa meg magát néhány térfigyelő kamerának. Onnan küldjön a faszfejnek egy sms-t a kis lotyó telefonjáról, amelyben közli, hogy elhagyta, mert nem szereti, és nem az övé a gyerek. Aztán vegye vissza az eredeti külsejét, maga meg ölje meg, és tüntesse el nyomtalanul. Használjon sósavat, vagy betont.. mit tudom én, ez a maga dolga.

A kis ribancot pedig, az én kedves férjecském egyik kedvenc házának kertjébe ássák el. Azt akarom, hogy ott sirassa a faszfej, ahol valóban fekszik. Kár, hogy nem mondhatom el neki, mennyire morbid lesz az egész! Akkora összeget ír a csekkre, amekkorát akar, de meglegyen minél előbb és tökéletes munkát várok el.

-         Meglesz asszonyom!

És valóban az évszázad bűntényét eszeltem ki. Sem pénzt, sem embert nem sajnáltam az ügy kivitelezésére. Mindent számtalanszor átbeszéltünk és elpróbáltunk.

Felderítettük a lány környezetét, és azokat is leinformáltuk. Feltörtem még a kórház adatbankját is, ahova a terhességével járt. Mindent megszereztem róla.

Hamar ráakadtunk a paplakra. Kiöregedett, hajléktalannak álcázott prostikat küldtem a templom környékére, akik kifaggatták a jóhiszemű apácákat. Mindent megtudtunk. A szokásait, látogatásai gyakoriságát, a pap születésnapját, mire nagy ünnepséget rendeznek, még a kantonból is érkezik a püspök úr.

Megtaláltuk a megfelelő időpontot. Biztos, hogy a lány ott lesz a pótapja 50-ik születésnapi ünnepségén. Már csak a faszfejként emlegetett férfit kellett eltüntetni mellőle.

Kellett egy jó indok, amivel el tudjuk csalogatni a lány mellől. És akkor jött az ötlet, azonnali válás lehetőségének megvillantása. Erre harapnia kell, hiszen foggal-körömmel harcolt a szabadságáért, hogy elvehesse a lányt.

Ott volt a lány ujján a gyémántgyűrű, és a beszélgetéseiket is lehallgattuk egy idő után, már a házban is. Megvoltak hozzá a titkosszolgálati eszközeim. Tudnom kellett percre pontosan, hol tart az ügyünk.

Szerbiában kerestettem lány, ott sok az ilyen vöröses gesztenyebarna nő, és a prosti is. A háború után nem volt könnyű az élet, az egyedül maradt hadiözvegyeknek, és az utcán felnövő árva gyerekeknek. Az első tízben benne volt a tökéletes alany. Alig valamit kellett a külsején igazítani, a terhessége, csak két héttel volt előrébb a másikénál, de drogos lévén, sokkal kisebb volt koránál a magzata, ezért tökéletes volt. Ráadásul egy igazi ribanc volt, aki gondolkodás nélkül vágta át bárki torkát, egy tömött buksza reményében. Senki se kereste.

Megvettem a stricijétől, és nagy verések meg pénz ígéretével betanítottuk. A feladat egyértelmű volt.

-         Azt akarom, hogy rabolják ki. Vegyék el az iratait és nem kell kímélni. Ha meghalt, megmutatom, hova ássák, azt akarom, hogy az én drágám saját kertjébe pihenjen. Hogy minden nap, ha ott tartózkodik, végig nézzen a sírtján, és ne tudja, ki fekszik, a rothad avar alá elkaparva. Ha ügyesek, még többet is fizetek.

Csak hogy nem olyan könnyű valakit észrevétlenül elrabolni, a térfigyelő kamerák kereszttüzében. Több alternatívát is kidolgoztunk. Először is el kell távolítani a közeléből a férfit.

Ez a megbízó, Jenni feladata volt. Felhívta és megbeszélt vele meg az ügyvédjével egy találkozót a zéró napra. Ahogy gondoltam, a férfi eleinte húzódozott, de aztán beadta a derekát.

Már csak az volt hátra, hogy kifigyeljük. A vasúthoz megy a lány, vagy kocsival teszi meg az egy órás utat. Ha kocsival, akkor az úton kell egy balesetet szimulálnunk, de úgy, hogy eltakarítható legyen a helyszín pillanatok alatt. Egy megjátszott karambol, ami megállásra kényszeríti a sofőrt, két lövés, sofőr csere, és már tiszta is a helyszín.

Ha vonattal indul el, akkor ott kell megejteni a cserét, és ez már sokkal bonyolultabbnak tűnt. Hiába acsarkodott a megbízó, hogy öljük meg, nem sétálhattunk volna le egy hullával, az emberekkel megrakott vonatról. Terv kellett, és ami megszületett zseniális volt, életem egyik főműve!

Elindult az akció. Két csoport indult útnak, az egyik az útra, a másik a vasútra. Még nem tudtuk kik játszanak majd élesben.

A nehezebb változat indult, mert a vasúthoz mentek a taxival. Egy utolsó gyors egyeztetés következett, az ottani emberem a lányhoz lépett és megszólította. A szemüvegébe épített kamera segítségével, a megrendelő beazonosította a célszemélyt még utoljára, nehogy mellé nyúljunk, és egy ilyen apróságon bukjon, a percre precízen megszervezett akció.

A harmadik csoportot, a megrendelő ügyvédjére küldtem. A feladatuk az volt, hogy karambolozzanak az ügyvéddel.

-         Annyira sérüljön a kocsi, hogy ne tudjon tovább menni.

Előtte haladtak az úton, majd a kocsi hirtelen fékezett. Már nem tudott megállni, mert a sofőr melletti emberem, éppen telefonon hívta. Míg lepillantott a készülékre, belerohant az előtte fékező autó hátuljába. Összetört a hűtője, tökéletes kivitelezés volt.

A megrendelő nem értette, hisztis Jenni, egy idő után már csak így neveztük a vérszomjtól reszkető szukát.

-         Azért van a balesetre szükség, hogy önnek tökéletes legyen az alibije. A férje nyilván minden követ megmozgat majd, nem fog beletörődni a lány és a gyermeke elvesztésébe, és mielőtt még önre terelődne akár csak a gyanú árnyéka is, az ön ügyvédje, aki semmiről sem tud, mert nem lesz beavatva, eskü alatt vallhatja, hogy azért nem ért a megbeszélés helyszínére időben, mert balesete volt, és taxira várt. Mindennek hitelesnek kell lennie. Semmiben nem hibázhatunk, mert ez az ember nem kispályás, és minden követ megmozgat majd, az után az asszony után. Nagyon szereti.

-    Tudja is mi a szerelem….

-    Azt nem tudom asszonyom, hogy volt magával, de, hogy most szeret, arra akár az életemet is tenném. Az a lényeg, hogy ne mondjon az ügyvédjének semmit. Minél kevesebb ember van beavatva, annál kisebb a hibalehetőség. Ha nem tudja, még jobban adja majd a riadtat. Mi eljátszunk neki egy tisztességes kis balesetet. Nem éri baj, csak akkora, hogy ne tudjon tovább menni időre. Az a lényeg, ha kihallgatják, őszintén tudja mondani, balesetet szenvedett és akadályoztatva volt, egy fontos megbeszélésről. Így hihető lesz, egy ügyvéd eskü alatti tanúvallomásával, ön sérthetetlen lesz, és így én is.

-    Akkor reggel hívom önt, ha elindul.

-    Nem kell, mi már ott várjuk a szállodájánál. Magának semmi más dolga nem lesz, csak várni.

-    Mire?

-    A hívásomra, mikor is telefonál a férjének, hogy nem sikerül a megbeszélésük, mert az ügyvédjét baleset érte. Késni fog pár órát, de ha neki is fontos, akkor megvárja, és később jön el.

-    És ha nem vár meg?

-    Annyit nem fog késni, hogy ne várjon. Csak pár órára kell lefoglalni. Az a lényeg, hogy az alatt az idő alatt, míg leszedjük a nőt a vonatról, ne legyen a szerelvény, de még csak a sínek közelében sem. Minden esetleges találkozást ki kell küszöbölni.

-    Értem…

Az egyes csoport felszállt a vonatra. A jól szituált férfit Rokkó, az egyik helyettesem alakította, nagy veszteség nekem a halála. Boldog férj, egy terhes tolókocsis nővel, és a háttérben egy üzletembernek álcázott takarító. Rokkóval folyamatos műholdkapcsolatban álltunk, minden mozzanatról beszámolt, így azonnal tudott értesíteni arról, hogy a lány telefonál. Nem tudhattam, hogy kivel beszél, de már erre is megvolt a stratégia. Szóltam Jenninek, hogy itt az idő. Most értesítse a balesetről és a késésről a férjet.

Közben a hármas csapat elvégezte a munkáját, az ügyvéd úr, remegő szájszéllel, épp az imént jelezte Jenninek, hogy karambolozott, de szerencsésen megúszta. Mintha valakit is érdekelt volna….

-    Az emberem szólt, hogy a lány telefonál. Most hívja fel a férjét, hogy véletlen se beszéljenek. Addig nem tehetnek semmit, nem vehetik ki a kezéből a készüléket, mert akkor keresni fogják.

-    Rendben, és ha felhívom?

-    Mondja, hogy balesetet szenvedett az ügyvédje. Ahogy megbeszéltük.

Jenni hívta a férjet, igaznak bizonyult a feltevés, mert egymással beszélgettek. Míg vitatkoztak Jennivel, a magára maradt lányt likvidálták.

-    Minden rendben, első szakasz lezárult, a csomagot átpakoljuk. - jelentették.

Nem volt egyszerű a feladatuk, de zseniális volt.

A terv az volt, hogy a kedves segítőkész lányt megkérik, hogy legyen a nő segítségére a mosdóban, mint kismama, a kismamának. De nem kellett, mert egyedül ült a fülkében, és amíg nem telefonált, olvasgatott. Így elfoglalták az állásaikat a kupé előtt, és az arra jövőkkel közölték, hogy foglalt, ők ülnek bent, csak kihozták egy pillanatra a tolókocsis hölgyet.

Aztán, ahogy kinyomta a mobilt behatoltak. Sokkolóval semlegesítették a lányt, mivel a sorsa halál volt, nem különösebben érdekelt, hogy ártunk-e a gyereknek. Az eszméletlen nőt beültették a tolókocsiba, megkapta a nagykerestes, sötét üveges álcaszemüveget, meg egy takarót, és kitolták a mosdóba. A kupéban nem vállalhatták a rizikót, bárki benyithatott, a vonat többi része kamerázva volt, egyedül csak a mosdó maradt. Abban nincs semmi feltűnő, ha egy mozgássérült nővel bemegy egy férfi és egy nő. A hátvédtakarító, kint őrködött.

A mellékhelyiségben levetkőztették az eszméletlen lányt, és ruhát cseréltek a másikkal. Mindenre odafigyeltek, kicserélték az ékszereket, a nyakából levették a kutyamedálos láncot, ujjáról a gyűrűt. A karjára megkapta a „Sara” feliratú karkötőt, amit direkt erre a célra készíttettem.

Elvették a mobilját, táskáját, az irataival és tárcáját. Benne a bankkártyája és egy kép róla meg a kutyáról.

Aztán a lányt játszó prosti visszament a fülkébe, mármint Krisztina Kemenes és elfoglalta a helyét.

Rokkó, meg az eszméletlen lány a wc-ben maradtak, hogy elrendezze az utolsó simításokat, és az állomáson kitolja az „alvó” nőt a kocsijához.

Még jelentette, hogy megtörtént a csere. Ez volt az utolsó bejelentkezésük. Bár az egyeztetésen úgy volt, hogy végig adásban maradnak, egy ideig nem gondoltam semmi rosszra. Jöhetett valami légköri zavar, vagy elromlott a mobilja és a másik kettőnek nem volt ideje telefonálgatni.

Jenni boldog volt. Megkapta, amit akart a pénzéért. Indult Baarba, a találkozóra, alig több mint 20 percnyire, Zürichtől.

Aztán értesültem a hírekből a katasztrófáról. Próbáltam kapcsolatba lépni az egyes csapattal, de sikertelenül. A másik két csapat visszatért a bázisra, de róluk nem volt semmi hírünk. Se Rokkóékról, se az elkábított lányról.

A vonat frontálisan ütközik egy másikkal. Számtalan a halott, rengeteg az égési sérült és a roncsolódott, felismerhetetlen emberi torzó. Az egyetlen pozitívum azt volt, hogy az ütközés következtében megsemmisült a kamerarendszer is, így nem kellett lebukástól tartanunk, tökéletes biztonságban voltunk.

Később megkaptam a kiborult Jenni üzenetét, a megtalált kutyakölyökről.

Azonnal tudtam, hogy valami baj történt. A megkerült két csapatot kiküldtem a helyszínre, hogy minél többet megtudjanak. Az egyiküket beküldtem a kórházba szimatolni.

Néhány óra elteltével jelentette, hogy megtalálják a prostit. A halott nőnek gyakorlatilag hiányzott a feje, de ott volt nála Kemenes Krisztina ruhája és a táskája. Benne az igazolványa a fénykép és a bankkártyája. A nő halott volt már mikor kiemelték a roncsok közül, de a magzatot megmentették.

Jenni tajtékzott, a nyakán maradt egy prostituált kölyke, de vannak dolgok, amik megoldhatatlanok, mint például bejutni egy koraszülött intenzívre észrevétlenül. Nem volt mit tenni.

A férfi így is összeroppant. Egyáltalán nem érdekelte a gyerek, de a lány halála miatt iszonyatosan szenvedett.

Az igazi Krisztináról nem tudtunk meg semmit. Azt gondoltam, talán a sokkolt lányt, agyonnyomták a roncsok és meghalt. Rengeteg ember volt akkor még, akiket nem tudtak azonosítani.

Másnap kifüggesztettek egy listát, és az odaküldött emberem felfedezte az eszméletlen túlélők között a Sara nevet. Senki sem kereste, nem tudtak róla semmit. A lány még élt, de a gyereke meghalt.

Tudom mi a becsület, és hogy a felvállalt, elkezdett munkát be kell fejezni. Másnap bementem és eljátszottam a feleségét kereső kétségbeesett férjet, de elkéstem. Egy túlbuzgó orvos visszahozta a halálból és megmentette. Addigra már stabilizálták az addig kritikus állapotát, és átszállították Angliába. Hogy miért pont ide? Az a véletlen hihetetlen összjátékának következménye volt.

A prosti, akit találtam, Angliában dolgozott, onnan ment haza a terhessége miatt. A ruhája, amit az eszméletlen lány viselt, angol márkájú volt, a zsebében egy használt londoni buszjegyet találtak.

A vonaton egy angol turistacsoport is utazott. A sok angol valami összejövetelre ment. Az ő vagonjukba csapódott a mozdony, alig lehetett néhány testet azonosítani. A lányt a mosdóban találták meg, angol címkés ruhában, és önkívületében angolul motyogott. Ezért gondolták, hogy ő is az angol csoporthoz tartozott…..

Nem volt mit tennem, utána kellett utaznom, hogy bevégezzem, amit elkezdtünk. Csakhogy hatalmas volt az érdeklődés iránta. Tömegáradat indult meg, hogy megtalálja benne, elveszett testvérét, feleségét, vagy elkóborolt gyermekét. Nem juthattam észrevétlenül a közelébe, mert őrizték akár a királynőt. Hamis papírok kellettek. A környéken épp valami Faraday napi megemlékezésre készültek. Megtetszett a név, így lettem Jack Faraday, és jelentkeztem az elveszett kislányomat keresve.

Az első találkozás aztán sorsfordító lett mindkettőnk életében. Mikor bevezettek a kórtermében, az ágyán ücsörgött és egy zacskóból idétlen figurás gumicukrot eszegetett. Nagyon kedves volt és reménykedő.

-    Ismer engem? Én vagyok? Ugye nem engem keresett? – kérdezgetett bánatos arccal. – Sajnálom, hogy csalódnia kellett, - sóhajtott és megkínált a gumicukorral.

-    Nem, vagyis igen. - dadogtam és csak bámultam a zöld macskaszemét.

Csak meredeztem rá, ahogy összenéztünk megrogytak alattam a lábaim.

-    Az egyik nővértől kaptam, ez a gumicukor. – tartotta az orrom alá a zacskót. – Vegyen egyet, az orvosom szerint az édesség elűzi a szomorúságot.

Hülyén szopogattam a gumicukrot, és képtelen voltam levenni róla a tekintetem. Ez a szem…a kislányom pillantása. Huncut macskaszemek, mindig mosolyt csaltak az arcomra. A földbe gyökerezett a lábam, és csak bámultam rá villámsújtottan. Alig tudtam kinyögni, hogy sajnálom, ön nem az én lányom.

Nem tudtam bántani. Megérintett a kedves tiszta nyitottsága. Valami megmagyarázhatatlan bizsergést kezdtem érezni a szívemben.

Már nem akartam megölni. Alkudozni kezdtem magammal.

A munkát, amit Jenni kifizetett elvégeztük. Kicseréltük, és elhitettük a férfival, meg a világgal is, hogy halott.

Hosszan elbeszélgettünk, és az idő múlásával egyre közelebb éreztem magamhoz. Mintha a kislányom jött volna vissza egy rövid időre, immár felnőtt lányként. Nem gondoltam, hogy ekkora hatással lesz majd rám a látványa. Hiszen tudtam az adataiból, hogy a halott gyermekemmel egyidős.

-      Azt mondják nagyon szerencsés vagyok. – mosolygott szomorúan a búcsúkézfogásnál. - Kár, hogy én erre nem emlékszem. – próbált viccet csinálni a nyomorából.

-      Pedig így igaz. Ön nagyon szerencsés. – szorítottam meg a kezét és hagytam magára mosolyogva.

Nem is sejted mennyire. Ha jól számolom most születhettél meg, úgy harmadszor.

Jelenleg amnéziás! Nem jelent veszélyt senkire. Az orvos szerint talán sose ugrik be neki semmi a múltból. Minél több idő telik el, annál reménytelenebb. Akkor meg? Had éljen! Idővel majd felad ezzel a családegyesítéssel. Keres, és biztos talál is magának valakit, hisz olyan kedves. És ha már máshoz tartozik, és úgy találkozik a férfival, az is hatalmas csapás lesz a pasinak. Talán még nagyobb, mint a halála, hiszen azt kell feldolgozza, hogy a szerelme él, és mással folytatta boldogan az életét, és hogy nem volt elég állhatatos és feladta a remény idő előtt.

Nem hibáztathat, nem haragudhat senkire, és ebbe lelkileg ez a legborzasztóbb. Igen, elég kegyetlen lesz ez így. És nem kell erről Jenninek se tudnia.

Elengedem. Had éljen!

Hát így kezdődött rövid ismeretségünk. Most pedig még hülyébben markolászok egy zacskót. Ha ezt látná az a hisztis, idegbeteg nő, valószínűleg a fejemhez vágná. Nem ezért fizetett.

Figyelem az arcát, ahogy alszik. Most nem vidám, szemei alatt fekete félholdban húz árkot a szomorúság. Fura lány, folyton mosolyog, igyekszik mindenkihez kedvesen közeledni, ugyanakkor állandóan ott leng körülötte a bánat is. Szinte már átszőtte a testét és részévé vált.

Ülök, nézem, és sajnálom, pedig meg kellene ölnöm. De…végül is amit elvállaltam, azt meg is tettem. Leszerveztem egy tökéletes bűntényt! Nem tehetett senki arról, hogy a sors közbeszólt!

Időt, költséget, embert nem kíméltem, hogy minden tökéletes legyen, hiszen egyszer már kicsúszott a kezeim közül. Akkor is megölethettem volna, de nem tettem. Igaz elvettem a gyermekét, és most megismerve, ez talán fájdalmasabb lehetett neki, mint a halál.

És most megint. Már a második gyermekedet öltem meg, te jólelkű magyar lány.

Talán elment az eszem, de nem foglak többet bántani. Elengedlek, elmegyek, és nem jövök többé a közeledbe. Egy ideig még figyelgetlek, de csak messziről, nehogy túl hamar nyomra bukkanj. És ha minden így marad, életben hagylak. Megtehetem, attól, hogy elfoglalom veled magam, a szervezet még tökéletesen működik.

-    Kicsit már kihűlt, de azért így is ízletes. – nyújtom az ébredező lány felé a papírzacskót.

-    Mi…mi ez? – tágul ki a szeme izgatottan.

-    Forró csoki Sara…meg egy hamburger…Gondoltam meglepem vele búcsúzóul. El kell utaznom!

                                                                                            *  *  *

Egy nagyon kemény hét van a hátam mögött. És ha arra gondolok, hogy még ugyan ennyi hátra van, mire újra megölelhetem az anyut, meg az aput, akkor nagyon elszomorodom. Elmentek birtokba venni és felmérni az új életünket. Ráadásul a dilidokim is velük ment, mert kapott valami állásajánlatot egy ottani kórházból és személyesen is le akarta tisztázni a dolgokat.

Két hét anyu nélkül, tudtam, hogy fura lesz, még szerencse hogy van nekünk a dédike! Persze mindig ilyenkor történnek a rossz dolgok, pedig amúgy is olyanok vagyunk, mint a tyúkanyót vesztett fészekalja. Minden nap beszélünk anyuval és mindenki lelkesen vigyorog, meg biztosítja arról, hogy minden rendben megy itthon nélküle is. Nem akarjuk, hogy idegeskedjen, ha már ott vannak, érezzék jól magukat. A dilidokim persze tudja, mi történt, most online beszélget Kakukkal és úgy tűnik rendbe is tette a lelkét. Hiába na, jó a doki!

Azért anyunak is izgalmas az élete. Elmentek egy kicsit körülnézni, a barátom fogadott melléjük egy embert, valami ügynök féle, aki a lakásokat is gondozza. Elvitte őket egy hídhoz, ami egy öblön vezet keresztül. Nem gondolták át a dolgot és vadul nekivágtak. Aztán jött a meglepetés, a híd 8 kilométer hosszú volt, és néhány helyen olyan magasan állt a víz felett, hogy anyu teljesen bepánikolt. Még a monitornak is kiabált, ahogy mesélte, és képzeld Luna nem volt meg a másik fele, és mozgott az egész, és mi csak mentünk, meg mentünk és semmi nem volt csak az a rohadt híd. (Anyu nem tud úszni, állítólag a felénél fel akart minket hívni, hogy elmondja, mennyire szeret, és mindegyikünktől külön-külön elbúcsúzzon)

Jó negyed óra az út, mire átérsz az egyik feliről a másikra. A dilidokim szerint, amíg az idegenvezető csak vigyorgott és vezetett, apám arcára fagyott mosollyal szorongatta anyu kezét, és biztosította arról, hogy tudod, milyen jó kondiba vagyok, nekem semmi innen veled együtt kiúszni, addig szegénynek le kellett vezetnie egy stressz oldó foglalkozást. Anyu szerint ennek a Petinek nagyon helyén a szíve, a doki szerint meg csak azért, mert sikerült folyamatosan mindig visszanyelnie, mielőtt kiugrott volna a torkán.

Szegény anyukám semmi áron nem akart visszafelé is átjönni, azt hajtogatta inkább haza repül, elég volt Amerikából, de sajna az útlevelek is a másik oldalon maradtak. :) Magasról tett a naplementére a víz felett meg mindenre!:)

Ráadásul az újabb nekifutás alkalmával köd telepedett a hídra, és anyu szerint kilengett, bár lehet, hogy csak képzelődött, mert végül apám ölébe borult, és semmi áron nem volt hajlandó onnan feljönni, amíg át nem értek. A doki szerint is elég meglepő volt, hogy alig láttak pár méterre a ködtől, és mentek bele egy keskeny hídon, igen magasan a semmibe, csak néhány világító nyíl mutatta a helyes irányt.

Azt mondta, csak neked Luna, hogy lásd, én is ember vagyok, rohadtul féltem, apádnak meg még a szája is remegett miközben az úszóteljesítményét vázolgatta anyádnak!:) Azért majd elhozlak ide téged is, ezt látnod kell, és át kell élned, úgy is veszélyesen, meg kalandosan akarsz élni! Ez is van olyan izgalmas, mint éjjelente egy bárban táncolni! Hát ilyen ez, még onnan is piszkál! Mondtam neki, alig várom már, és persze majd én vezetek. Úgy nevetett, ahogy a paraszt öcsém szokott!:)

Míg ők szórakoznak, - aminek persze nagyon örülök, - nekem most jön a második nekifutás az érettségimnek, aztán nem marad sok idő a pihenésre, mert június végén már kezdődik a másik sulim.

Mikor itt volt a barátom, azt dünnyögte nagy durcásan, tele a tököm az érettségiddel….hát még nekem, gondoltam, de el se merem mondani neki, hogy ezt befejezem, aztán meg kezdődik a másik!:(

Hozott pár dolgot, egy fehér farmer együttest, ami valami csoda klassz! ¾-es a naci és sztreccs, kilátszik a bokám belőle és a szára alul cipzárral nyílik. A combomon meg szakadt szépen ki vannak rojtozva a foltok és valahogy a fehér is még koptatott. Gyönyörű! A fenekemen egy kitárt szárnyú madár van kristályból, nem ismerem ezt a márkát, de baromi jó, és a dzseki hátán a nyakamnál is egy ilyen madár van.

A másik is együttes, de ruha. Szürkésbarna színű, amit imádok, a felső egyszerű póló fazon, csak kivágottabb, a szoknya meg enyhén harangszabású finom lágy esésű, de! Az egész valami hihetetlen finom anyagból van, mint egy nagyon jó póló, de nem anyag, hanem valamilyen bőr, talán őzike lehet, nem tudom, de olyan bársonyosan puha és vékony. És úgy van megvarrva, mintha az egész foltos lenne, vagyis féltenyérnyi levelekből van összevarrva az egész, de még a levelek széle is fodrosodik, mert kicsit beljebb vannak levarrva. A szoknya alja is van ahol hosszabb, ahogy a folt kiadja, akár egy manólány szoknya! Hát lehet, hogy nem sikerül jól elmondanom, de valami hihetetlen szuper cucc!

Mikor felpróbáltam, és mutogattam anyunak, meg is jegyezte, úgy tűnik, minél szakadtam meg foltosabb, annál menőbb és csinosabb!:) Szóval neki is tetszett! Amúgy a piros cipőmre is azt mondta, ezt még én is elhordanám, szerencséd hogy kicsi a lábad! Mert, hogy egyedül nekem 37-es a többieknek mind 38-as!:) most már örülök neki, de mikor egymás cipőjébe jártunk, én mindig klaffogtam bennük és vastag zoknit húztam fel!:)

Megfogadtam egyikőtök tanácsát, és elhatároztam, hogy most aztán felveszek mindent, amit tőle kaptam, lássa, hogy örülök. Magamra öltöttem a fehér farmer együttest egy sima piros toppal alatta push-up melltartóval, amitől ha lenéztem a melleimre, még nekem is röhögnöm kellett, - felvettem hozzá a piros magas sarkú csodatopánt, és a fehér ballagási panamakalapomat. A dedikált órámat és a gyűrűimet, szóval minden gyémántom, aranyam és gazdagságom, aztán elé penderültem, hogy tátám, mehetünk!

Ők csendesen iszogatták a kávéjukat a dokival, aki miután rám nézett meggondolatlanul kicsúszott a száján, hogy ha pasi lennél, már csak egy Ferrari slusszkulcs hiányozna a kezedből, meg egy péniszhosszabbító!

A barátom meg csak nevetett, hogy nem veszem magamra, aztán visszazavart azzal, hogy azonnal vedd le az a sapkát!:)

Így tegyen az ember a pasija kedvére!:(

Mondom, oké, visszakocogtam és a kalap helyett egy piros-fehér mintás összesodort selyemsálat kötöttem a fejembe. Imádom a fejpántokat, csak nem tartják meg a hajamat.:(

Erre megint megnéz, és közben motyogja. Te tényleg mellre izmosodsz! Remélem apád már megtanított megvédeni magad, nekem nem lenne szabad megsérülnöm..:(

Kérdeztem tőle, nem tetszik, hát tőled van?

Erre ő, nagyon is kellemes látvány, csak az a baj, hogy minden álló farkú pöcs téged fog üldözni, és ha utolér, nekem kell férfinak lennem! (Hát nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de ez a lényeg:))

Na így udvarol egy hideg északi!

Apuval most kung-fu bemutatóra készülök, nagyon gyúr, mert ott kint is szeretne edzéseket tartani. Az a lényege, hogy minden féle helyzetgyakorlatokat mutatunk be, ilyen női önvédelem. Meg van egy rész, ahol rágyújt, én meg egy szépen kivitelezett földön tartott pörgőrúgással kirúgom a szájából. Szóval nem repkedek, mint Jean Claude van Damme, csak ráfordulok!:) Mondtam is neki, ha egyszer megbántod az anyut, jobb ha tudod, hogy picit elvétem ezt a rúgást!

Utolsó éjszaka hajnalban iszonytató recsegésre ébredtünk. A rohadt varjú rászállt az erkélyemre, és ott károgott, de olyan keservesen, hogy a szőr felállt a kezemen tőle. A barátom meg, mi az isten! (nem ezt a szót használta) Egy újabb állat? Ez is utazik?

De sajnos, ahogy elment anyuékkal, elvitték a jó hangulatot is. Egyik éjjel az öcsém barátja ment volna haza, mikor megállította néhány férfi, megkérdezték tőle, hé kis köcsög, te vagy a Nádasdy? Ő meg vicces akart lenni, visszakérdezte, hogy miért ki kérdi? Aztán már csak a kórházra emlékszik. Talán jobb is,mert mikor szólt a Tomi egyik kosaras barátja, hogy Kakukk itt fekszik a házunk előtt a kukáknál, biztos berúgott, ha akarsz, gyere el érte, nagyon rémes állapotban találtuk. Rögtön indultunk, mert se a Tomi, se Kakukk nem iszik, és nem is dohányzik. Éreztük, hogy valami baj van.

Nem is tudom, mit mondjak. Most úgy érzem magam, mint amikor valaki lendületből belerohan a falba és megtorpan, megtörik a lendülete. 
Odaértünk ahol mondták és tényleg ott feküdt az út szélén. Tiszta merő vér volt, és a feje alig látszódott úgy össze volt verve, és még a haja is tocsogott a vértől. Úgy álltam ott egy pillanatig, mint akit hipnotizáltak és esküszöm nektek, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, és közben pillanatok alatt újra éltem a balesetünket. Azt, ahogy fekszem hanyatt, rajtam a barátom és felettem kimeredt szemmel hörög a szarvas, és tiszta vér meg húscafat és a szemei kimeredtek és engem néz és folyik rám a véres nyála.

Ugyan olyan véres volt és szétszabdalt fejű szegény és én teljesen lesokkoltam, de annyira hogy még mozdulni, meg sírni se tudtam, csak álltam és bámultam, és nem értettem, hogy miért ordít velem a Tomi.

Később azt mondta, hogy azért kiabált, mert olyan hangosan zihálva kapkodtam a levegőt, hogy zengett tőlem a kihalt utca. A Tomi oldalra fordította a fejét, én meg hívtam a mentőt, és mutattam neki, hogy nézze meg a nyelvét. De annyira ideges voltam, hogy a rendőrséget hívtam fel, mondtam nekik, hogy hol vagyunk, és hogy itt egy összevert fiú, de a mentőket akarom hívni. Olyan rendes volt az ügyeletes, hogy mondta nyugodjak meg, majd ő hívja a mentőket, csak annyit kérdezett, hogy eszméleténél van, meg a nevem, címem. 
De hát nem volt szegény, aztán meg rá is csaptam a telefont, mert hányni kezdett, és csak úgy dőlt a szájából a vér, telibe kapta a Tomit. Mondtam vegye le a dzsekijét már úgy is tiszta vér, ráterítettük, mert reszketett, és ott térdeltünk mellette, aztán az öcsém az ölébe vette a fejét, amíg jöttek a mentők. A rendőrök meg körbe járták a házakat és annyira felháborító, hogy egy csomóan látták, ahogy összeverik a fiút, és senki nem hívta a rendőrséget, mert hogy nincs rá pénzük. 3 idős nő magyarázott ott lent, mert persze akkor már lejöttek, az öcsém meg rájuk kiabált, pedig még sose tett ilyent, hogy a mentő a rendőrség meg a tűzoltó ingyen van, nem tudják?

Azóta is azon gondolkodom, hogy nyomatják ezt a sok hülye reklámot, de arra senki nem költ, hogy néha leadják egy rövid filmben a gyengébbek kedvéért, hogy ezeket a számokat ingyen hívhatod, még arról a telefonról is, amin nincs pénz!

Agyrázkódást szenvedett, meg eltört a csuklója és persze mindenütt össze-vissza verték. Olyan akár egy domborzati térkép szegény!

Aztán a nővérem hatalmas botrányt csapott, már rég láttam milyen, ha megijed, hát most már emlékszem. Felrobbant azon, hogy a Tomit akarták bántani, csak összekeverték őket, pedig Kakukk egy fejjel fölénk tornyosul. Már rég nem láttam ilyennek, elrohant, mert azt hitte a Tomi barátnője küldött rá valakiket.

Nem tudom mit mondhatott nekik, de fél óra múlva már ott sírt a kórházban a lány is, hogy ő soha nem bántatná a Tomit, ne is feltételezzünk róla ilyent. Az apja meg csak püfölgette az öcsém hátát, hogy hát fiatalok vagytok még…bolond lány, pedig úgy megszerettelek…:(

Én is mondogatom neki, hogy nem szabad leállnod egy lány mellett, hát még nem is volt másik barátnőd, ez van, ilyen az élet. Erre rám nézett, elhúzta a száját és azt mondta, és ezt pont te mondod nekem?

Hát igen, nekem se sok pasim volt, ez igaz! A lány is azért szakított vele, mert nem jár bulikba, meg táncolni, és hogy folyton otthon van, meg neki én vagyok a mindene, azt mondta, vedd el a nővéredet…meg még mást is, de azt most inkább nem írom le, mert azt a pasimmal szoktam csinálni!:)

Az öcsém a kórházba maradt a nővéremmel, nekem meg még fel kellett mennem a barátnőmért Pestre, mert gáz volt a bárban, egy barom minden áron haza akart jönni vele, hogy megkérje a kezét anyutól, és egyre agresszívabb lett a társaság. Mondtam neki, küld őket Amerikába, ha anyuval akar beszélni! Ő meg, hogy inkább máshova küldeném…:)

Nagyon ideges voltam, hogy nem találok oda, és elvisz a navigáció, egyetlen társam a kutya volt, aki a táskámban kuksolt.

De aztán bementem, és amíg a barátnőmet kiszöktették hátul, felmentem a színpadra, hogy összeszedjem a cuccait, - folyton antibakterizálnak, - a rudat is mindig letörlik, jó mondjuk azt én is, de ezek, azzal az antibakteriális gellel mossák a kezüket, a metró, a vonat, a pénz, meg minden után, ez a mániájuk.

Viszont koccintottam egyet, míg ő menekült az Iron Maiden egyik gitárosával, - én nem ittam, - aki mikor meglátta a kutyát, egy nekem is ilyen van felkiáltással a kebelére ölelt minket, egy helló Bukarest-tel.:)

Mondtam neki, tudom te egy kozmopolita vagy, de ez itt akkor is Budapest!

Annyira jópofa volt, ahogy meghökkent, és jaj, ne haragudj, csak fáradt vagyok, kérdi, milyen nap is van?

Én meg ugye a másik éber, mondom csütörtök, ő meg a menedzserének, baszd meg, lemaradtunk egy koncertről?

Szóval jól elvoltunk:), amíg vártuk, hogy a barátnőm belopakodjon a kocsiba.

Küldött a Tominak egy dedikált, pengetőt!:)

Hazafelé minden kátyút sikerült megcsípnem, már majdnem elharaptam a nyelvem, annyira fáradt voltam, aztán meg irány a kórház, szóval pörögtek a napok!

Azt mondta a nővérem, nem engedi haza Kakukkot, megbeszélte az anyjával, hogy mi jobban el tudjuk látni, meg ilyenek, figyelt rá, hogy meg ne sértse, ne az legyen, azért visszük haza, mert nem törődik vele.

Úgyhogy Kakukk is nálam lesz, míg anyuék meg nem jönnek, aztán meg osztozik a Tomival.

Mire visszaértünk, a nővérem idegességében nekiállt kiszedni a szemöldökét, a végeredmény rendkívül siralmas lett. Szegény elgyötört öcsém csak annyit mondott, nem kéne észrevennetek a szemöldökét!:)

Azóta kollektíve napszemüvegbe járunk, még az esős, beborult napokon is, bár alig látok valamit, mondtam is, kéne egy ablaktörlő erre a szemüvegre. A Barbi szerint, nem vagyok elég empatikus, bezzeg a pasim még abban is aludna. Ez igaz, mert nálunk első szabály, ha megjön le a szemüveggel, útálom, ha rajta van!

Szerintem nem olyan rossz az a szemöldök, a nővérem mégis időnkét hol itt, hol ott sír fel, hogy hol az én szépséges szemöldököm?

A barátja vicceskedett, hogy ragasszunk cicaszőrből, most szánja-bánja, és Kakukkot boldogítja!:)

Szegény anyu, ha megjönnek, ugyan csak meglepődik mennyi minden történt itthon, miközben minden nap biztosítjuk róla, hogy nem történt semmi!:)

Na, ennyi lenne mára, a következő részt vagy vasárnap, vagy hétfőn hozom, mert ma még megyek ám táncolni is!

Sziasztok, legyen szép hétvégétek!

Puszi, Luna

Bocs, de picit csúszunk!

Sziasztok!

Probléma van a betegünkkel. Egy 18 éves törött csuklójú, megalázott kamasszal vagyok, aki most ebédel, ezért gyorsan megejtem ezt a bejegyzést.

Nincs jól, egy kamasz, akit bántalmaztak, aki nálunk lábadozik, mert minket tart a családjának. Látom rajta, hogy megrogyott, és ha valaki, hát én aztán tudom milyen az, ha valaki összetörik belülről. Ez a fiú ovis kora óta a legjobb barátja az öcsémnek, aki most suliba van, így csak ketten vagyunk, és nem passzolhatom le a dédinek, amíg írok, mert szüksége van rám, a figyelmemre és a törődésemre.

Igyekszem összeegyeztetni a magánéletem a munkámmal – mert én most ezt az írást, egyfajta próbának, kötelezettségnek munkaként élem meg, hogy mindig határidőre szállítsam a részeket, - de eljön az a pillanat, amikor mindent félre kell tenni, és csak az emberrel szabad foglalkozni.

Hát ez most ilyen.

Nincs anyu, se apu, és a dilidokim is velük van. Nincs senki, aki segíteni tudna csak én. A nővéremék vizsgalázban, a szabadidejében még mindig tüzet okádik, annyira elhatalmasodott rajta a félelem, hogy most már én is vesztegzár alá kerültem. Szerinte, ha a tesómat akarták bántani, jöhetek én is a sorban, ki tudja, ki küldte ezeket, mert úgy eltűntek, mint szamár a ködben, és nem kölykök voltak.

Arra, hogy téged is kereshetnek, csak grimaszolt, az szar nap lesz mindegyikünknek, vont vállat, mert kisütöm a golyóikat. A van sokkolód kérdésre, felvonta a szemöldökét, és tudod, hogy az nem legális, mondattal ellibben szemöldököt rajzolni magának. – Hogy miért azt majd elmesélem. Most mindenhova csoportosan megyünk, mert megígértük, bár nem tudom, ha megtámadnának, egy törött szárnyű kakukk, egy szépséges labdazsonglőr, meg egy yorkshire kutya miben lenne a segítségemre?

A többiek a vizsgák mellett dolgoznak, és már a végkimerülés határán szédelegnek. Csak én maradok, a dédinek is.

Muszáj csúszni, mert ez most pont olyan rész, ahol fontos, hogy jól csatlakozzak a múltbéli eseményekhez.

Sok dolgom van. Nem panaszként mondom, sokkal jobb ez, mint egyedül kuksolni a szobám mélyén, de nekem kell bevásárolnom, mosni, meg teregetni, mosogatni, takarítani. Mindent, amit anyu tesz, mert a dédikétől az is szép teljesítmény, hogy főz, meg süt nekünk ilyen kis fürgén!:)

A Tomi már összemelegedett a porszívóval, feljött a barátnőm is, hogy Luna segítek, aztán arra ébredt, hogy beverte a fejét az ebédlőasztalba.

Tegnap az öcsém elaludt mellettem a kórházi széken „sú” betűben elterülve csendesen hortyogott. Én is arra riadtam, hogy borulok le a székről. Ráadásul ők is vizsgáznak, tanulnom kell velük, különben megint nyáron fogunk.

A hosszú hétvégén itt lesz az állatorvos sógorom meg Nyurga, megígérték, hogy foglalkoznak a fiukkal. Akkor már lesz időm, a dédi mellett tudok írni, közben prímán elbeszélgetek vele, meg ha valami kell, tudok segíteni.

A barátom meg ugye, hamar megoldotta a kérdést onnan messziről, hívjál takarítószolgálatot és rendeljetek kaját! Hát látszik, hogy még minidig nem egy bolygón élünk, nem ismeri a dédit!:)

És még valamit! Most már tényleg utoljára, aztán elengedem!

A bejegyzéssel kapcsolatban, amiben kifejtette valaki, hogy mekkorát csalódott bennem. Nem hagyott nyugodni a dolog, átnéztem a régi fejezeteket, de sehol sem találtam ilyen néven bejegyzést, és minél többet olvasom, annál inkább elhatalmasodik bennem egy olyan érzés, hogy talán több e-mailt is váltottunk már…

Szóval egy kérésem lenne azokhoz, akikkel régebben, vagy a közelmúltban leveleztem privátban is, és mostanában nem írtak. Ha közülük van/vannak olyanok, akik nem csalódtak bennem, akkor írjanak, elég csak annyit, hogy nem csalódtam, nem érek rá, majd írok….

A lényeg, ha van olyan köztetek, aki még szeretne velem beszélgetni, az írjon, mert én többet nem mailozok. A maradék önbecsülésemet szeretném megkímélni attól, hogy belefussak abba/azokba, akik így vélekednek rólam, és kellemetlen kínos helyzetbe hozzam magunkat azzal, hogy én keresem, miközben ő/ők rosszul vannak, már a puszta létezésemtől is.

Sok kedves ismerőst szereztem itt, akikkel mostanában nem beszéltünk, akik mind vették valamikor a fáradtságot és írtak, akár öröm, akár bánat ért, akik fontosak nekem, akiknek hálás vagyok a boldog percekért, vagy a megosztott fájdalmasakért. Sajnálnám ha elveszíteném őket!

Hát csak ennyit szerettem volna, köszönöm a türelmeteket, és a hosszú hétvégére hozom mind a két részt!

Puszi, Luna

65. rész - Hiányzol.....

Két héttel később….

Kimi....

Szemeimet a környező fenyőkre függesztem, miközben hosszú kortyokban nyelem a vodkát csak úgy üvegből. Már órák óta bámulom, ahogy a szakadó eső verdesi a tűleveleket. Zöld, amerre csak ellátok. Fenyvesek hullámoznak a dombokon. Azt mondják, megnyugtat, jót tesz a léleknek. Vajon miért nem érzem ezt? Talán mert nekem nincs is lelkem? Ha lenne, már nem élnék, ha lennének érzéseim, meg szívem, már beledöglöttem volna a fájdalomba. De nem, itt vagyok és élek! Nem kellek még a kibaszott halálnak sem!

Itt ülök egyedül, a lábaim feldobva az asztalra és vedelem a vodkát, hogy végre felejteni tudjak…vagy legalább aludni.

Azelőtt mindig ment, akkor is aludtam, ha nem kellett volna. Most meg órákon át forgolódok kihűlt szívvel a lepedőn, és képtelen vagyok elaludni, akár milyen fáradt is vagyok. Lassan már akkora táskák vannak a szemeim alatt, hogy lerántják a fejemet. Ha elalszom álmodok, és ha álmodok, akkor jön a számonkérés a lelkiismeretemtől.

Akkor már inkább emlékezem és iszom….

Akkor is így esett mikor egy éjjelen megpillantottam őt kitárt karral forogni a szakadó esőben. Bámultam le rá a szobám jótékony sötétségbe burkolódzó mélyéből, aztán már nem bírtam magammal, és lerohantam hozzá. Most is érzem a bőre selymességét a kezemen, szinte tapinthatóan, csak ki kellene nyújtanom érte a karom, hogy magamhoz öleljem, és addig simogassam, amíg újra remegve omlik a mellkasomra. A számon érzem a puha remegő ajkait, ahogy ijedten visszacsókolt. Istenem, miért nem lehet visszafordítani az időt? Miért fáj ennyire az élet?

Akkor érintettem meg először igazán férfiként, és mindjárt az hittem el is vesztem. Szerencsére máshogy döntött, és éjjel, mikor megláttam az ajtómban reszketve, riadt tekintete ugrált akár egy riadt madárka, el sem akartam hinni, hogy ekkora szerencsém van.

Nekem az volt, de neki nem! Ha akkor nem jön be hozzám, hanem összepakol és visszaköltözik Pfäffikonba, ma is élne. Lehet, hogy már apáca lenne, de legalább élne, nevethetne, segíthetne másokon, és boldog lenne a maga módján. Azt tenné, amit szeretett, segítene a rászorulókon, és megkönnyezné a téli etetőbe szálló hálás apró cinkéket.

De ő engem választott és ezzel a halált. Megöltem őt a szeretetemmel.

Most itt vagyok és fogalmam sincs hogyan tovább. Vajon leszek még boldog? Lesz még valaki, aki ugyan úgy fog rám hatni, mint ő? Fogok még szeretni?

Persze, tudom, lesznek majd nők! Harminc múltam, nem élhetem le az életem magányosan. Azelőtt is voltak csak már nem emlékszem rájuk. Néha még a nevükre se reggel, vagy lehet, hogy meg se kérdeztem. Futam után irány egy Night Club a haverokkal, ahol az est fénypontja kiválasztani az aznapi szerencsést. Aztán a szállodai szobában egy fülledt erotikus éjszaka, tele szexel meg piával, hogy levezessem az adrenalint a szervezetemben  és megkönnyebbüljek. Ha eléggé józan maradok, kiteszem még hajnalban, ha nem, akkor reggel veszünk egymástól búcsút. Egy felírt telefonszám, egy ígéret, amit soha nem fogok betartani, hogy majd hívom, és ennyit.

Új hétvége, új futam, új szálóda, új nő, és még egy be nem tartott ígéret! Hát ez lesz újra az életem..grimaszolok, mert egy jókora adag a nyakamba zúdult. Nem túl sok, de még mindig több, mint ami neked jutott Kisum.

Dühösen bevágom a sarokba a kiürült üveget. Feltápászkodom, hogy egy másikat hozzak, de aztán elfelejtem miét indultam.

Kitántorgok a szakadó esőbe a cikázó villámok közé. Széttárt karokkal várom, hogy végre belém vágjon és vége legyen. De nem teszi, még a villám is elkerül. Artikulátlan hangon üvöltözök istennel, az elemekkel az egész átkozott kibaszott világgal. Míg végül már elmegy a hangom, csak rekedt hörgés szakad fel a torkomból.

Térdre rogyok, átkozódva csapkodok magam körül, a felcsapódó vízcseppeket gyűjtő pocsolyába és nem érdekel, hogy a sáros cseppek beborítják az arcom. Legalább eltakarják a fájdalmat rajta. Káromkodva zokogok. Végre tudok sírni. A fájdalom olyan elemi erővel tör felszínre belőlem, hogy szinte széttép. A földre borulok, átkozódva fetrengek, csapkodom a fröcsögő vizet magam körül. Már csak egyetlen szót vagyok képes ismételgetni, miért…miért….miért…

Az ágyban ébredek zsibbadó aggyal kiszáradt szájjal, dagadt nyelvvel hangtalanul. Hiába köszörülöm a torkom, egyetlen hang sem jön ki rajta, csak valami rekedt hörgés, akár egy átvágott torkú embernek.

Ahogy végig nézek magamon, grimaszolva veszem tudomásul, hogy ruhástól fekszem a tiszta ágyban, még a cipőm is rajtam, és olyan szinten vagyok sáros, akár egy agyaggalamb. Na, ennek örülni fog majd a takarítószemélyzet.

Nyögdécselve felülök, remegő kézzel túrok a hajamba, nyelni próbálok, hogy ne dobjam ki a gyomrom tartalmát is a sáros kéreg mellé az ágyra. Úgy leamortizáltam magam akár egy reszketeg öregember.

Két hét….ennyinek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre felszínre tudjam hozni a fájdalmam és elengedjem. Két kibaszott heten keresztül gyötrődtem, és marcangolta a lelkem meg a szívem belülről, akár a rák a fájdalom, de most már túl vagyok rajta.

Az éjjel, abban az őrült tombolásomban végre kiadtam magamból mindent. Most már könnyebb, megkönnyebbültem. Mintha újjá születtem volna. Nem hittem, hogy érzem még így magam a halálod után, de megkönnyebbültem. Tudok úgy lélegezni, hogy közben nem érzem a követ a gyomromban, és nem szúr a szívem. Hát eljutottam idáig Kisu…túléllek és folytatom, immár nélküled.

Visszafekszem, lüktető fejemnek jólesik a párna hideg ölelése.

Szinte boldog vagyok, ha nem érezném ízléstelennek talán még mosolyognék is, olyan megkönnyebbülést érzek. Mosolyogva alszom el, hetek óta először nyugodt az álmom.

Percek óta ülök a kanapén és már a második cigimre gyújtok rá. Hosszan élvezettel szívom le a füstöt, és próbálok erőt gyűjteni. Már vagy fél órája meredezek a mobilomra. Itt fekszik mellettem a kanapén, még sincs erőm felvenni. Sóhajtva nyúlok az asztalon csábítóan várokozó sörért. Hideg üvegtestén finoman gyöngyözik a pára. Jókora kortyokban tüntetem el a habzó nedűt. Felpezsdít, a fejfájásomra is jótékonyan hat.

Végül dühös leszek saját magamra. Hát micsoda egy fasz vagyok én? Eh, nem könnyű bevallani, hogy tényleg az vagyok….

Felkapom, és már hívom is a számot mielőtt még adnék időt magamnak, hogy meggondoljam.

-         Szia anya… - nyelek nagyot. – Hogy vagy?

-         Kimi…kisfiam. – hallom a hangján hogy pityereg. – Jól…minden rendben, - keményíti meg magát, - és te?

-         Eeeh, most már én is jobban. Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, csak…kellett egy kis magány….Idő kellett anya!

-         Tudom fiam…tudom!

Hallgatunk egy sort, ő nem kérdez, nekem meg nem akaródzik válaszolni. Végül csak megszólal.

-         És…elég időt adtál magadnak? Haza jössz végre?

-         Még…még nem anya…de már jobban vagyok. Még maradok két hetet aztán végeztem mindennel.

-         Rendben…ha így érzed, legyen úgy fiam.

-         És te? Ott leszel még, mikor haza megyek? – kérdem félénken.

-         Igen Kimi…addig leszek itt, amíg szükség van rám.

-         És…még szükség van rád?

-         Miért nem kérdezed meg, amit tudni szeretnél?

-         Hogy van a gyerek… - nyögöm zavartan.

-         Hol így…hol úgy! – sóhajt a készülék. – Vannak könnyebb napok, és azért gyarapszik is a picike, de néha keményen küzdenek érte, hogy velünk maradjon….

-         Értem…és adtatok már neki nevet? – dadogok és magam sem értem miért, de elönti az arcomat a forróság.

-         Igen…vagyis nem! Meghagytuk neki azt, amit az orvosok adtak. Ők mentették meg, nekik köszönhetjük, hogy még köztünk van, és ők harcolnak érte minden nap. Végül úgy döntöttünk Lotteval, hogy meghagyjuk azt a nevet. Jobbat és méltóbbat, úgy sem tudnánk neki adni a Krisztinánál. A nővérek Kikinek becézik…

-         Ah,…az jó…jó név…hát majd még hívlak…csak gondoltam bejelentkezem.

-         Jól tetted fiam! Vigyázz magadra, és gyere haza, ha már készen állsz. Nagyon várunk!

-         Rendben anya, te is vigyázz….szia!

Remegő kézzel nyúlok az üvegért. A sör lehűti még az agyamat is. Ez a néhány perces beszélgetés többet kivett belőlem, mint egy erőnléti edzés Markkal.

Mark…őt sem kerestem mostanában. Szegényt ott hagytam az állatokkal. Mikorra egy balfasz vagyok. Remélem még nem tette be őket egy állatmenhelyre.

Felállok, és míg a csengés hallgatom, kikocogok egy utánpótlás sörért.

Mark örül nekem. Jó természet, már több mint 10 éve bírja mellettem. Megnyugtat, semmi baj, a hörcsög dagadt, a macska meg falánk. Jól vannak, vigyáz rájuk, ne aggódjak. Ráér most, úgy is munkanélküli.

Megnyugtatom, már nem sokáig, még két hét és visszatérek.

-         Mark…két hét múlva lesz egy hónapja hogy Kisu elment….

-         Igen tudom Kimi.

-         Akkorra haza megyek. Kibírod még addig az állataimmal?

-         Akár meddig Kimi…annyi ideig, amennyire szükséged van.

-         Jó…köszönöm! Akkor két hét múlva találkozunk, és újra kezdjük a munkát. Készülj fel te is.

-         Visszamész?

-         Igen…gondolom szegény Kaj sem tudja, mi van.

-         Felhívott néhányszor…várja, hogy jelentkezz!

-         Még ma beszélek vele is. Köszönöm Mark a segítséget.

-         Nincs mit Kimi!

Mire végzek mindenkivel, újra berúgom. Minden telefon után megiszom egy sört. És hát felhívtam még Kajt, aztán a németet, aki 2-3 naponta küldözgeti az ostobácska üzeneteit és nem lankadt le a lelkesedése.

Üdvözlöm Hannát, az egyetlen nőt a rokonaimon kívül, akire csak szeretettel gondolok, és megbeszéljük, hogy hamarosan találkozunk.

Rikku viszont engem lep meg. Van nála néhány kép Kisuról…az én fiatal, gyerek Kisumról. Elhozta és magánál tartotta, érezte, hogy a temetés utáni pillanatok nem a legmegfelelőbbek arra, hogy ilyenekkel előhozakodjon, így tovább őrizgette.

Furcsa kíváncsiság feszegeti a tudatom. Szeretném látni az én nevetős asszonykámat gyerekként. Szeretnék megtudni róla mindent, ami eddig rejtve maradt előttem. Látni a nagyszüleit, akik felnevelték, és azokat a boldog perceket, amiket megörökítettek vele kapcsolatban.

Érzem, hogy egyre jobban vagyok. Már tudok érdeklődni, nem teher számomra az élet. Már tudom, hogy túlélem és két hét múlva visszatérek!

Sara…

-         Szóval Sara abból kell gazdálkodnunk, amink maradt. Él és ez a legfontosabb, mindennél fontosabb a világon. Ugye egyet ért ezzel? A halálból nem lehet visszajönni, de ön itt van. Amíg nem jut eszébe semmi, addig berendezkedik egy új életre, és idővel ki tudja… rendben lesz így Sara? A lényeg, hogy soha nem adjuk fel! Megértette?

-         Igen…megértettem!

-         Tudom, hogy nagyon nehéz. Önt most annyi trauma érte, amennyi másnak egy egész életre jut….

-         …a gyermekem elvesztése ön szerint trauma? – suttogom.

-         Nem! Az egy rettenetes veszteség! Egy tragédia! De már megtörtént, és sem ön sem én nem tudunk változtatni rajta.

Nem válaszolok, érzem, hogy lebiggyed a szám, és a könnyek lassan végig csorognak az arcomon. Igyekszem erőt venni magamon, próbálok megnyugodni. Nem akarok megint úgy járni, ahogy először reagáltam a gyermekem elvesztésére.

Egy ideig csak hallgattam eltátott szájjal meredtem az orvosra, aki száraz adatként közölte, valami bugyuta latin halandzsába bújtatva, hogy terhes voltam. Már magában ez is hatalmas sokk volt, képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni. Akaratlanul csúsztattam a tenyerem a hasamra, de nem volt ott senki.

Nem értettem…semmit se értettem. Ha nincs a méhemben a kicsikém, akkor hol van? Nem kellett kérdeznem, mert az orvos, zavart köszörülés után folytatta.

-         Az ütközés következtében, mortem in utero következett be…méhen belüli elhalás. - magyarázta halkabban sürgető tekintetem láttán.

Nem mozdultam, talán még levegőt se vettem. Ő pedig folytatta, kénytelen kelletlen.

-         Önt erősen kivérzett, sokkos állapotban emelték ki a roncsok közül. Már egy ideje ott volt beszorulva a törmelék alá, egy kutya találta meg, jelzett, hogy valaki lélegzik a romok alatt. Nehezen szedték ki, mert a fémszerkezet összezúzódott, és súlyosan megsebesítette önt a fején…és hatalmas ütést kapott a hasa. Olyan nagy volt az erőbehatás, hogy a magzat nem élte túl. Mire kiszabadították a roncsok alól, már csak foetu mortua puella volt az uteruszban…egy halott lány magzat…a méhében, fejezte be zavartan.

-         Kislány..? …Kislányom volt? – nyögtem patakzó könnyekkel. – kislányom született? – faggattam az orvost sírva.

Csak bólogatott, láthatóan nagyon kényelmetlenül érezte magát.

-         És?...Már nincs? – faggatom hüppögve akár egy kisgyerek.

-         Sajnos nincsen. – nyögi és kényszeredetten nézeget körbe a szobában.

-         Miért?

-         Mit miért Sara? – próbálja elodázni a választ.

-         Miért nincs? – kérdem sírástól elvékonyult hangon.

-         A magzat sajnos exitált…már halott volt mire önt kiszabadították.

-         Biztos? – lehelem.

-         Igen Sara. Sajnálom…kérem próbáljon megnyugodni, és elfogadni a megmásíthatatlant.

-         Hogy..hogy kérhet ilyent? Hogy kérheti, hogy nyugodjak meg? – a szívem csak úgy dübörög. A kezem a mellkasomra szorítom, hogy visszatartsam. – Nem tudok magamról semmit. Most tudtam meg, ebben a pillanatban, hogy gyermekem született. Terhes voltam, itt volt a hasamban, itt vigyáztam rá a szívem alatt, hónapokon át…és most nincs? Azt mondja, hogy meghalt? Kislányom született és meghalt? És nyugodjak meg? Legalább láthatom? Milyen volt? Mondjon már valamit? Hogy nézett ki a kislányom? Kire hasonlított? Rám vagy az apjára? Ki az apja a kislányomnak? Ki vagyok én? Miért nem segít! Miért nem mond már valamit!

Nem tudom mikor kezdtem el kiabálni és őrjöngeni. Kitéptem a karomból az infúziót és két nővér kellett ahhoz, hogy lefogjanak, egy hét kóma után. Az orvost úgy orrba vertem, hogy eltörött az orrcsontja. Leszedáltak, de persze ezt se tudom, csak hallottam a nővérek beszélgetését.

Nem tudok én semmit, olyan vagyok, mint egy üres könyv, csak azokat a dolgokat tudom, amiket mástól hallok.

Egy napig aludtam, és másnaptól már a pszichológus jött hozzám. Néhány napig nyugtatóztak, egyre enyhébben a doki meg beszélt, egyre csak beszélt, míg végül megnyugodtam…vagy inkább beletörődtem a beletörődhetetlenbe, a gyermekem halálába.

Még csak nem is emlékszem rá. Azt se tudom, milyen nevet szántam neki…de biztos, hogy nagyon szerettem és akartam őt. Ez az egyetlen dolog a világon, amibe a halálnál is biztosabb vagyok. Nem tudom, ki vagyok, azt sem honnan jöttem, nem emlékszem a családomra, a férfira, akinek a gyermekét hordtam a méhemben, de abban tökéletesen biztos vagyok, hogy imádtam a kislányomat.

-         ……elveszíteni egy szeretett embert, életünk legfájdalmasabb pillanata….és ha az egy gyermek, akkor még rettenetesebb, semmihez sem fogható fájdalom. Nincs nagyobb szenvedés egy anyának a gyermeke halálánál. Férfi vagyok Sara, nincs még gyermekem, de sajnos rengeteg tapasztalatom abban, amit láttam. A leghatározottabban ki merem jelenteni, hogy semmi nem lehet szörnyűbb egy anya számára, a gyermeke halálánál.

-         És…akkor hogyan lesz ezután? – bicsaklik ki a hangom. – Hogy…hogyan lehet…hogy kell, ezen túl élnem? – faggatom elvékonyodott hangon.

-         Még nem tudjuk Sara, de majd együtt rájövünk. Nehéz és rögös út lesz, mire kitalálunk abból a sötét alagútból, amiben most érzi magát, és aminek még nem látja a kijáratát sem. Ez az érzés élete végéig elkíséri, az emléke, a szeretete örökre megmarad. A fájdalom viszont majd enyhül idővel. Lesz még gyermeke, egészen biztos vagyok benne, hiszen ön fiatal és gyönyörű. Akkor majd már csak egy szomorú emlék lesz, ha visszaidézi azokat a napokat, hónapokat, amiket a kicsivel együtt töltött. Lesz majd idő, mikor már nem a veszteség, és a bánat uralkodik az elméjén Sara, mikor majd el tudja engedni, és képes lesz új életet kezdeni nélküle! Most még a sokk hatása alatt van. Tiltakozik a sors ellen, és tagadni próbál. Talán az amnéziája is ennek tudható be, egyszerűen nem akar az agya emlékezni Sara. Tagadja a megtörtént megtörténhetetlent, vádaskodik, alkudozik a sorssal, nem érti miért éppen önnel történt ez meg. Az önre törő erős érzelmek eleinte lebénítják, a fájdalomtól, ürességet, tompultságot érez, és csak a sírásba tud menekülni.

Néhány nap múlva ezt az erős sokkhatást felváltja a szomorúság, a magány, az üresség érzése. Céltalannak érzi majd az életét, és értelmetlennek. De én itt vagyok Sara, hogy segítsek. Minden nap küzdeni fogunk, harcolni az emlékeiért, amiket vissza kell kapjon. Nem adjuk fel, hanem küzdünk. Az, ami most még szétszaggatja a belsejét és megbénítja a szívét, a veszteség, idővel majd erőssé teszi. Ígérem….megígérem Sara, hogy meg fogjuk találni a fényt, az alagút végén és kitalálunk belőle. Csak engedje, hogy segítsek!

-         És addig? Hol van most a kislányom doktor úr?

-         A kislánya elment Sara! Ő már egy angyalka ott fent, az Isten mellett.

-         Angyal?

-         Igen!

-         Akkor én…?

-         Ön egy angyalka édesanyja Sara!

-         Igen…és ugye ő már boldog…a  kislányom!

-         Igen Sara…Isten mellett mindenki boldog.

-         És én? …Segít…segít nekem?

-         Igen Sara…segítek!

                                                        * * *

Sziasztok!

Tudom, hogy a lőtéri kutyát sem érdekli, de ezt a részt annyi idő alatt írtam és tettem ki, míg egy pasi itt szundított egyet mögöttem az ágyban.

Talán nem kellett volna ilyen gyorsan összeraknom, de a jövőben rengeteg dolgom és elfoglaltságom lesz, és mindenképpen tartani akartam a felállított és kitűzött határidőimet.

Most nem lesz beszámoló az életemről, - nem a negatív kritika miatt, - hanem mert valóban nincs rá időm, de majd bepótoljuk ám!:)

Remélem tetszett a rész!

üdv mindenkinek, Luna

Ja igen! A tegnapi ömlengős magyarázatomat amúgy megbántam. Csak annyit kellett volna írnom, - főleg az elgondolkoznék, mi tetszik neki bennemre, - hogy én ezen a világon egyedül csak saját magamnak akarok megfelelni, és csak neki, a barátomnak akarok tetszeni! És ha tetszem, akkor jó, mert ahhoz, hogy megismerje milyen vagyok, előbb észre kell vegyen! Ennyi!

De azért valamit még had írjak ide, egy kis rosszindulatból, miután olyan aljas módon beletaposott a lelkembe azzal, hogy célzott a felelősség tudatomra a kisfiam miatt, gondolom, csakhogy fájjon, mintha nem fájna úgy is eléggé! Egyre dühösebb vagyok, hogy a szájára merte venni a kisfiunkat, és nem csak én, mert ezzel a mondattal nem csak engem bántott, hanem azt a férfit is, akinek úgy védelmezte testét-lelkét! És nem érdekel, mit gondol rólam ezért ő vagy más, mert hasonlóért ennél már sokkal durvább dolgokat is megtettem, és örülök, hogy megtettem!
Szóval, míg én rágódtam a dolgon, a nővérem, aki korántsem olyan finom és lelkis mint én, elintézte a dolgot imigyen: "Ez egy farizeus, neurotikus, frigid, depressziós, irigy, hülye picsa!"

Mit mondhatnék erre? Okos vagyok, ezt még a rosszakaróim is elismerik, a nővérem viszont csak egy szűk réteg által elért sokkal magasabb szinten áll! 
Ha ő mondja….