108. rész - A jellem olyan mint a fa....

Sara…

Reggel automatikusan teszem a dolgom, beidegződött mozdulatokkal, mert a gondolataim teljesen máshol járnak. Képtelen vagyok elszakadni az éjjeli eseményektől és a finn pilótáról.

Igyekszem a munkámra összpontosítani, de cseppet sem könnyíti meg a helyzetem, hogy az imént, a parkolóban ismét megpillantottam.

Nem értem mit kereshet itt ilyenkor, hajnalok hajnalán. Az éjjel abban sem voltam biztos, hogy ma képes lesz kocsiba ülni, most meg itt feszül előttem, rezzenéstelen arccal, dacára a félhomálynak, talpig napszemüvegben.

Jó, lehet, ezúttal a zavaros tekintetét próbálja eltakarni, ki tudja. Ha tegnap nem bizonyosodom meg az ellenkezőjéről, még azt is elhinném róla, hogy az ágyban sem veszi le azt a nyomorult napszemüveget.

Most is csak bámul! Lehet rám, de az is lehet, hogy a gumipaplanba takart kerekeket cipelő szerelőket nézi mögöttem. Nem tudom, mert semmi se látszik a tekintetéből. Tétován megemelem a kezem, és éppen csak belekalimpálok a levegőbe egyet, a középső és a mutató ujjammal köszönés gyanánt. Ha nem kifejezetten engem néz, akkor talán észre sem veszi.

Közben meg rohadt dühös vagyok rá, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoz már korán reggel. Mert ha nem engem néz, eszembe sincs integetni, így is ferde szemmel méreget egy jókora angol csaj, állítólag volt, vagy van köztük valami, és nem nézi jó szemmel a kitüntető barátságukat, amit Vettellel sugároznak felém.

De ha meg rám néz, és esetleg üdvözölni akar, vagy tudom is én megköszönni, hogy az éjjel anyáskodtam felette, én lennék bunkó, ha átnéznék a feje felett.

Há, felemeli a kezét, a fejét kicsit előre is billenti, halványan elmosolyodik, és egy pillanatig így marad. Ez is olyan tipikus mozdulatsor tőle. Szóval akkor engem bámult és köszönt is, nyugszom meg sóhajtozva.

Mennyi izgalom már korán reggel, és még be se értem szinte! Nesze neked Sara, akartad a kalandot meg az izgalmakat, hát most megkaptad! Köszönhetően ennek a mélabús kakadunak, betekintést nyertél a sztárpilóták izgalmas hétköznapjaiból az éjjel.

Kicsit elfogódottan intek vissza, és nem értem, hogy volt képes felkelni ilyen korán, és főleg, hogy ért ide előttem?

És azt sem értem, hogy miért zaklat fel ez a férfi minden alkalommal, ahányszor csak megpillantom?

Azt meg végképp nem értem, miért koccoltam le elől egy picurkát a betonkerítést, amin a Red Bull személyzet felirat olvasható?

Pont úgy tettem, mint egy rövidlátó, kicsit közel mentem, hogy el tudjam olvasni, csakhogy egészen biztos legyek a helyes parkolásban.

Akár ezt is gondolhatná, a rendíthetetlen nyugalommal, derűsen álldogáló és bámuló jégcsap. Kár, hogy zavaromban nem jutott eszembe, akkurátusan hümmöghettem volna, és erős koncentrálást imitálva összehúzott szemmel, államat simogatva nézegethettem volna a megsimizett betonfalat.

Ehelyett picit zavarodottan szálltam ki, és óvatosan a kocsi elejére kukkantottam, de szerencsére semmi külsérelmi nyom. Tényleg csak éppen megérintettem ezt a hülye falat!

Ez is a finn hibája! Minek áll itt és bámul? Inkább menne a dolgára, ha már ilyen hajnalban kidobta az ágy.

Eltekintve attól, hogy született paraszt, érződött a szomorúságán, hogy mennyire tudhat szeretni. Micsoda boldogság lehetett annak a nőnek, akiért így rajongott, akit még ennyi idő után sem képes elengedni. Biztosan valami egészen különleges asszony lehetett.

Sajnáltam őt, pedig néha nagyon ellenszenvesen tud viselkedni. De lám az élet igazságos! Nem csak nekem, a szánalmas bolond gyökerét vesztettnek van bánata. A milliárdos sikeres sportoló is pont attól a fájdalomtól szenved, amitől én. Gyászol, csak míg én a kislányomat, ő a szerelmét!

Tegnap este örültem, hogy végre megszabadulok tőlük, mert fura zavarba ejtő érzések kavarogtak bennem az érintésétől. Mikor rám borult, és a forró lehelete simogatta a bőröm, mintha lángra lobbantam volna belülről, és minden apró kis szőrszálam ágaskodott a bőrömön. A leg zavarba ejtőbb pedig az volt, hogy nem az undortól, inkább valami kellemes, bizsergető érzés kerített hatalmába.

Mindegy, már nem számít, ami volt elmúlt. Még szerencse hogy visszatért a német lopakodó bajnok, mielőtt az érzés még jobban elhatalmasodott volna rajtam.

És ezek után még hajnalok hajnalán sincs nyugtom tőle. Az első ember, akit a pályára érve megpillantok ez a Raikkönen. Egy cseppet sem hiányzott az amúgy is felajzott idegrendszeremnek, ez a reggeli találka, ezért talán egy hangyányival a szokásosnál is darabosabban sikerült a parkolás. Csak reménykedem, hogy a napszemüveg mögül nem látta, ahogy picurkát megérintettem a kocsi orrával a betonkorlátot.

Hiányzik Alf, és a központ nyugodtsága sóhajtozom, mintha relaxációs légző gyakorlatokat vennék, és ahogy végigmegyek a külső termen, hogy az öltözőkbe jussak, egy pillanatra megállok a pultnál feltornyozott Red Bullos dobozoknál, mert észreveszek a dobozok között egy lázadót.

Már belém rögződött a mozdulat, oly sok napon keresztül csináltam. Odalépek a pulthoz és a renitens dobozt kifelé fordítom, hogy láthatóvá váljon a címkéje.

Az egyetlen könnyű nap tegnap volt! Ez a Red Bull jelszava, ismételgetem magamban Adriann sokat emlegetett vicces mondatát. Tegnap ő is felhívott. Érdekelte, hogy boldogulok az első kitelepülésemen, és bíztatott, hogy már csak egy nap és vége!

A mai nap már a végjáték! Nemsokára otthon leszek megint, és rohanhatok ki a temetőbe az én angyalkámhoz és Rustyhoz.

Bradley küldött egy fotót őkelméről, ahogy leselkedik az otthoni hóban. Tiszta idióta vagyok, annyira felzaklatott előbb ez a Raikkönen, aztán meg Rusty, hogy végig bömböltem az estét a kis képecske fölött, mert hirtelen olyan magányosnak és elveszettnek érzetem magam. Még akkor is, ha csak egy mókuslegény, és egy apró sírocska vár odahaza, akkor is van valami és valaki, akihez kötődhetek.

Megérkezésünkkor, első nap a szálloda halljában, egy kicsit elbámészkodtam. Olyan furcsa volt figyelni a családokat. Jöttek kettesben vagy gyerekekkel, vidáman beszélgetve, ölelkezve, ahogy természetes. De nekem nem az, mert fogalmam sincs ezekről a dolgokról.

Nem emlékszem, hogy vajon engem ölelt-e át valaki ilyen szeretettel? Vajon mi hova jártunk a szüleimmel nyaralni? És arra sem, hogy volt-e testvérem? Nem tudom felidézni apám hangját, anyám mosolyát, semmit a világon, se a gyerekkoromról, se a mostaniról. Kirekesztetnek érzem magam a világban, mintha egy üvegbúra alá lennék zárva, akár egy kísérleti kisegér, és körülöttem, hömpölyög az élet, de engem elválaszt tőle egy vékony átlátszó, de áthatolhatatlan üvegfal.

Az én üvegfalam az amnéziám, és nem tudom képes leszek-e valaha kinyitni azt az ajtót, ami mögött feltárul végre az én világom is.

Seb…

Reggel a földszinten, a liftből kiszállva összefutottam Markkal. A szokottnál is melegebben üdvözöltem, igen megörültem neki. Most már rendben lesz Kimi, végre megnyugodhatok. Mark majd elvonszolja ahhoz az arrogáns pöcshöz, hogy bocsánatot kérjen, és ott lesz utána, hogy leápolja a megalázott, vérig sértett lelkivilágát. Mark tud bánni a finnel, remekül megértik egymást és jól kijönnek, hiszen hosszú évek óta van mellette a terapeuta.

Na, csak emlegetnem kell, mintha rám vadászna, a semmiből tűnik elém és nyújtja a kezét. Annyira meglepődöm a korai ittlétén, hogy szó nélkül nyújtom a kezem, és bámulok a borostás nyúzott, mogorva arcába.

-    Kibaszottul fáj a fejem – dörzsöli a homlokát néma kérdésemre válaszolva. – Asszem jól jönne egy kávé…

-    Mondjad már, mi a helyzet veled? Minek jöttél ki ide hajnalok hajnalán? – találok a hangomra.

-    Azért mert az egyik geci hajnalban rám telefonált, hogy akkor, hogy is volt az a balhé, és egyeztessünk, hogy mikor gondoltam megkövetni Mr. Pedofilt?

-    Hajnalban? Nem várhatott délelőttig? – meredek rá, aztán Sarat keresem a szememmel. A lány rutinosan elkapja a pillantásom, már áll is neki a kávénknak.

-    Ja, kell egy kis szívatás! Meg hát a bocsánatkérésemhez mérten döntenek majd a folytatásról.

-    És? – figyelem bizonytalanul, mert tudom milyen egyenes, büszke jellem, lekezelést, igazságtalanságot nem tűr a természete.

-    Minden rendben! Elintéztem! Úgy fest, maradhatok!

-    A feltételek?

-    Most bűnbánatot és önkritikát gyakorlok, a jövőben pedig több önfegyelmet. Azt mondta várnak, de csak akkor tesztelhetek, ha előtte elmegyek és megkövetem azt a faszt.

-    És? – ragadok le a kérdőszónál.

-    Seb, én már tegnap elhatároztam, hogy Kisu kedvéért bármire hajlandó vagyok. Ha az kell, hogy megalázkodjak, és bocsánatot kérjek, hát megkapja az a pedofil geci. Aztán bekaphatja! Ő is meg mindenki! Engem nem érdekel semmi és senki, csak az, hogy Kisu mellett lehessek. Most bedobom ezt a kávét, megfürdök Kisu mosolyában, aztán megyek és lealázom magam.

-    Menni fog? – faggatom aggódva, mert ismerem, nem az a megalkuvó, nyalizós típus.

-    Érte bármit! – bólogat szavaira nyomatékkal, aztán az időközben megérkező, elé helyezett csészébe mered.

-    Te tényleg nem kedvelsz engem – bámul a műalkotásra és a lányra, felváltva összevont szemöldökkel.

-   Fogalmam sincs miért gondolsz ilyent rólam? - reszt egy bájos mosolyt felé Sara.

-    Nem is tudom… – vonogatja a vállát és látom, ahogy a lány szemébe néz, igyekszik elrejteni a mosolyát. – Megérzés?

-    Neked üldözési mániád van – legyint Sara mosolyogva, ahogy elsuhan az asztalunktól.

-    Hát nesze neked mosolyban fürdés! – vihogok fel idétlenül, és nem érdekel, hogy alaposan sípcsonton rúg, és a szavak sem érintenek meg melyeket finnül fűz hozzá. – Ez aztán mosoly! – röhögök a kávéját bámulva. – Nézd és gyakorolgass!

-    Meghalhatnék egyedül? – förmed rám dühösen.

-    De hát te jöttél az én csapatomhoz! – méltatlankodok.

-    Mond le Kisut a következő teszt utánra – mordul rám.

-    De miért? – meredek rá döbbenten. – Csak nem megsértődtél ettől a vicces kávétól?

-    Dehogy te barom! Azért mert idő kell, hogy beszéljek az atyával. Hogy felfogja mi történt velünk, hogy Lotte megeméssze, hogy Kisu él, és hogy Kiki, akit akkora szeretettel és odaadással gondoz, nem a mi gyerekünk. Időre van szükségem, mielőtt megjelenik és lerohanják, nehogy mindent tönkretegyenek. Egy gyáva fasz vagyok, hogy eddig húztam az időt, és nem mondtam el nekik, de most már nem odázhatom tovább. Nehéz menet lesz! Ki kell dolgozzak velük valami stratégiát. Ha már eddig tudtunk várni, még néhány hetet kibírok. Nem akarom most elrontani. Remélem, ha ügyesen közeledünk felé, talán beugrik neki valami az otthonunkról meg az állatairól. Mindennek tökéletesnek kell lennie, és nem jöhet közbe semmi váratlan esemény.

-    Jó, hát ahogy akarod! Én eddig is a te kedvedért sürgettem, nem probléma, elintézem, még ma beszélek vele.

-    Kösz Sebi – teszi le az üres csészét, és áll fel nagyot sóhajtva. – Mennem kell az ördögbe is!

Együtt sétálunk el, én a szobának kialakított kamionom felé indulnék, ő meg a csapatához. Baseball sapkája a fejébe húzva, szemét sötét üvegű napszemüveg takarja. Talán nem is lát benne semmit. Érthető okokból nem túl lelkes, kezeit zsebébe süllyeszti, vállai lomhán előrelógnak, fáradt léptekkel, sóhajtozva vonszolja magát mellettem. Lépésenként több évtizedet amortizálódik a szemem láttára. Hát, hogy fog ez ma tesztelni? Talán még engem se lát itt maga mellett.

- Na mi van, mit bámulsz – csikorog a hangja. Ezek szerint csak meglátta, hogy bámulom.

- Csak csodálkozom. Tényleg, hogy lehet, hogy te voltál apád leggyorsabb és legéletképesebb spermája?

-    Mi van? – rántja fel a fejét, mint a ló, mikor akadálynak ütközik.

-   Kisutól hallottam tegnap – lépek hátrébb feltett kézzel szabadkozva.

-         Eeh, sokat látott belőlem?

-  Szerencsére nem. Bár lefürdettünk, hogy magadhoz térj a hideg víztől, de te ahányszor megláttad, a szívedet vagy a farkadat markolásztad, és felváltva ajánlgattad neki. Valamiért egyikre sem volt vevő! Viszont akkor merült fel benne ez a kérdés!

-    Eeh – nyög erőtlenül – ne most Vettel! Nyalni megyek…inkább biztatnál…

-    Hát csak hajrá, hajrá! Ügyesen Kimi! – vigyorgok rá tele szájjal.

Nem csalódtam! Amiket elmormolt finnül, nagyjából képben vagyok a szavak értelmével. Amit meg nem hallottam már, azért nem kár. Minden jobb érzésű ember csak pironkodna ilyen szavak hallatán:

Ebben a meghitt, örömteli pillanatban feltűnik a segítség és a megoldás. Megkönnyebbült örömmel látom, hogy a kamionok felől Mark bukkan fel, örök megnyugtató mosolyával az arcán.

Kimi…

Bár épp megalázkodni megyek, mégis sokkal komfortosabban érzem magam most, hogy itt van velem Mark.

-         Még mindig nem értem ezt az egészet – csóválja kopasz fejét dünnyögve.

-         Mit nem lehet ezen megérteni? – csattanok fel. - Ott állt előttem az a kis öntelt geci. Eszembe jutott Kisu, a riadtan remegő teste, valahányszor megérintettem. Elborult az agyam, a legszívesebben megöltem volna.

-         Hát épp ez az! Nem értem, hogy voltál képes egy ütés után leállni. Büszke vagyok rád! Végre segített a sok meditáció és önkontroll. Néhány hónapja még habzó szájjal péppé verted volna, vagy ha más nem, átharapod a torkát.

-    Eh, Kisu jelenléte úgy hat rám, akár a xanax. Lehiggadok és megnyugszom már a puszta látványától.

Vakarózok, grimaszolok, sóhajtozok, de nem húzhatom tovább az időt. Ki kell szállni, be kell menni, és az elé a mocsok elé kell állnom, hogy elnézést kérjek, miközben Mark nagyon is rátapintott a lényegre. Ahogy révedeztem mellette a kocsiban, többször lejátszottam magamnak gondolatban, hogy nekiugrok, feltépem a mellkasát, és lazán kiszakítom a szívét annak a féregnek, régi jó bevált Maja szokást követve.

Ehelyett kiszállok, a sapkám mélyebben rántom a fejemre, szám keskenyre préselem egy grimasszal, és belépek az épületbe.

Kellemes meglepetésként ért, hogy a sértetten kívül, csak egy öltönyös tag állt a háttérben, még a múltkori találkozáskor varjúként károgó titkára sincs jelen.

Egyrészről a vezetőség, másrészről a kárvallott is ragaszkodott a személyes találkozóhoz, ezért nem értem a korlátozott létszámot.

Azért van vér a pucájában, hogy egyedül mer fogadni. Részemről többen voltunk jelen, mert mellettem, itt feszít tüntetően, két igazgatósági tag, akik a megkezdett tárgyalásokat folytatták vele, míg én közbe nem dugtam az öklömet.

Felkészültem, felvettem a pléhpofát, és a szokásosnál is élettelenebb hangon, hosszan sóhajtva, egy levegővétellel végigmondom a betanult szövegem.

Elragadtattam magam, engedtem az elszabadult alantas indulataimnak, nem viselkedtem úriemberhez méltón. Elnézését kérem, megkövetem a részemről felelőtlen, meggondolatlan viselkedésem miatt, és remélem, a sajnálatos incidens, nem befolyásolja majd a további, közös virágzó munkáját a csapattal. Megkövetem önt, motyogom és felé nyújtom a kezem, ahogy azt a számba rágta a két öltönyös tag indulás előtt. Nem rezzenek össze, ahogy a kezemhez ér az izzadt tenyere, csak az orromban rándul meg egy ideg, az érintésétől.

Megalázkodtam, ahogy a kapcsolatfelvétel és a diplomácia nagykönyvében meg van írva. Várom az agresszív hisztit, vagy a sértődött kitörést, de helyette egy zavarodott ember lép hozzám egészen közel. Hátrahúzom a fejem. Nem az ütéstől félek, inkább, mert belógott a személyes terembe, amit nehezen viselek. Megragad a karomnál fogva, és a terem egy távolabbi sarkába húz, ahol egyetlen jelenlévő sem hallhatja a beszélgetésünket.

-    Ön ismeri a hölgyet? – kérdezi suttogva.

-    Igen – nyögöm meglepetten.

-    A hölgy…jól van?

-    Igen.

-    Szeretnék találkozni vele…

-    Miii! – csattan fel a hangom. – Szó sem lehet róla – veszek vissza a hangerőből. – Nem engedem, hogy újra felkavarja!

-    Nézze, én nagyon sajnálom a történteket. Teljes mértékben igaza volt.

Arra, amit tettem, nincs mentség, de azokban az időkben nagyon magam alatt voltam. Folyt a válásom, és az elkeseredettségemet meg a dühömet itallal próbáltam enyhíteni. És ez az állapot nem segített a tisztánlátásban. Nagyon sajnálom a történteket, akkoriban tele voltam haraggal minden nő iránt, és az egész nemüket le akart alázni, megbüntetni. Nem gondolkoztam tiszta fejjel, higgye el, sokat eszembe jut az az éjszaka, és szeretném elfelejteni, szeretném kitörölni az emlékezetemből. Azóta született egy kislányom…imádom őt, és ha arra gondolok, vele is megtörténhet….vele is azt teheti egy állat, amit én tettem, hát szeretném magam szemen köpni. Nem akarok védekezni, de a hölgy apja kínálta fel a szolgáltatást, és azt mondta, a lánya már nagykorú és beleegyezett az aktusba. Így segít a nehéz anyagi helyzetükön. Tudom ez sem mentség, hiszen visszaéltem a kiszolgáltatott helyzetével. Ezért, gondoltam, hogy esetleg segíthetnék, ha anyagi, vagy bármilyen nehézsége adódna a hölgynek. Minden hátsó szándék és ellenszolgáltatás nélkül, én örülnék, ha segíthetnék, hogy megnyugodjon végre a lelkiismeretem. Ne értsen félre, ha valamit jóvátehetnék vele szemben, az nekem segítene .Én hálás vagyok, és köszönettel tartozom a hölgynek, amiért nem jelentett fel. Tönkre tehetné az életemet. Nem csak a karrieremet, hanem magánemberként is végem lenne. A feleségem megundorodna tőlem, hiszen egy kislányunk van, talán elhagyna, talán nem bízna bennem, többé nem merne a kislányunk közelébe engedni. Ez nagyobb csapás lenne, mint, hogy valószínűleg az üzleti életben is ellehetetlenednék, egy ilyen ocsmány perrel. Hatalmas hibát követtem el a hölggyel szemben. Remélem képes volt feldolgozni a traumát, és egészségesen, boldogan éli az életét.

-    Nincs semmi nehézsége. Ha lenne, azt én megoldanám –feszülök be, aztán próbálok lazítani a tartásomon. Nem ezért jöttem. - Eeh, nos én túlságosan elragadtattam magam. Időközben átgondoltam a dolgot és ráébredtem, hogy nem maga az igazi bűnös. Maga csak egy erkölcstelen fasz volt, de az igazi szemétláda az apja. Ő adta el a lányát, őt fogom megkeresni, és megígérhetem, hogy kiverem belőle még a szart is.

-    Talán közelebbi kapcsolatban áll a hölggyel? Elnézést, nem akarok tolakodó lenni – lép hátrébb a pillantásom láttán.

-    Anyám után ő áll hozzám a legközelebb – válaszolok halkan, bár magam sem értem miért.

-    Kérem, adja át neki a legőszintébb bocsánatkérésemet. Örülök, hogy kikerült onnan, és rendeződött az élete. Természetesen a tegnapi incidens semmiben sem befolyásolja cégünk befektetését, a promóciós munkákat már a jövő héten elkezdhetjük – pillant az idegesen topogó Lotusosok felé.

Visszafelé szűkszavúan és mogorván számolok be a történtekről Marknak, aki végül békén is hagy, látja, hogy nincs kedvem dumálni.

Belezavarodtam az egészbe, és most gondolkozni akarok. Azt hittem majd lekezelő lesz és élvezettel veszi a megalázkodásom.

Ezzel szemben ő kért elnézést és ez a zavart magyarázkodás….nem értem! Ha nem Kisuról lenne szó, talán próbálnék neki mentséget keresni. Nem kell túlságosan messzire mennem, elég, ha a saját életemet veszem górcső alá. Vajon hány olyan eset jut csak így hírtelen eszembe, amit a legszívesebben örökre kitörölnék az emlékezetemből? Hányszor követtem el orbitális baromságokat, valamilyen vélt vagy valós sérelmen kiborulva?

Az emberek hibáznak és tévednek. Esendőek vagyunk. Keresnék neki mentséget, és megbocsátást, de Kisuról van szó, és esetében nincs bocsánat.

Merengésemből Seb közeledése zökkent ki.

-    Na hogy ment? – kérdi köszönés helyett. Rendes srác, látom, mennyire aggódik, ezért válaszolok.

-    Túlélem…

-    És ő? – firtatja tovább.

-    Mindenki jól van – vágok egy grimaszt.

-    Jó, és akarsz róla beszélni?

-    Inkább elfelejteném Seb – sóhajtok hosszan, pedig látom a szemén, mennyire érdekli mi történt.

Szusszan egyet, de tiszteletben tartja a hangulatom, és nem faggat tovább.

-    Amint vége a tesztnek hazamegyek – töröm meg a beállt csendet.

-    Gyere inkább velünk Angliába. Úgy látom Sara kezd tudomás venni rólad.

-    He, a kávéra gondolsz?

-    Igen, egy ilyen karikatúrához sokat kellett rólad agyalnia.
- Hát kösz Vettel, most már feldobtad a napomat, de el kell mennem az atyához. Nem halogathatom tovább. Innen egyenest odarepülök, addig, amíg még tart a lendületem. Kisu jelenléte ajzószerként hat rám.  Velük temettük el, ők gondozzák a sírját, vagyis a sírt. Az atya talált rá abban a kilátástalan helyzetében, évekig élt náluk, ha valakiket, akkor őket esetleg felismerheti. És ha nem, talán eszébe juttatnak valamit. Papok, a vigasz és a segítségnyújtás a hivatásuk. Érteniük kell hozzá. Ha valakik ők talán visszahozhatják.

-   És ha nem?

- De igen! Olyan nincs, hogy nem! Ha kicsit jobban összebarátkozunk, visszaviszem a gyerekkorába, az oly áhított kis falujába, a nagyszülei sírjához. Kiválasztjuk majd a legtökéletesebb sírkövet, amire úgy vágyott. A háza rendben, gondozzák, ahogy a kertet is.

Meg ott a macska, egy pufók feketepárduc lett, olyan jó a dolga. Minőségi ételt kap, mindenből a legjobbat. Azt mondták a faluban, úgy szerette azt a macskát, mintha a testvére, vagy a gyereke lett volna. Kell, hogy emlékezzen rá!

-   De ha mégse jut eszébe a régi életetek?

-         Akkor majd kialakítunk egy újat, ami még a réginél is boldogabb lesz. Én nem adom fel! Most már nem! Számomra nincs más alternatíva, én őt akarom. Vele akarok boldog lenni, és vele akarom leélni az életem, mert vele ellentétben én tudom, milyen tökéletes volt minden együtt. Meg kell osztanom ezt a boldog titkot mindenkivel. Rami idejön a gyerekekkel a következő teszten. Nem itt kellene megpillantania az elsiratott és meggyászolt Kisut.

-         Mikor találkoztatok?

-   Karácsony előtt a születésnapján. Jönni akartak az ünnepre Kikihez, de én nem akartam. Tudod nagyon bonyolult ez az egész, és Kristii, a régi Kisus lendületével, meg Lotte, na és az atya…. Inkább lemondtam. Gyáván arra hivatkoztam, hogy még össze kell szokjanak Lottéval, nem akarom elhozni tőle, odanyomulni hozzájuk meg parasztság. Gyáva voltam elmondani nekik az igazságot. Egyszerűen kikészít, újra meg újra elismételni, van egy jó hírem, és egy rossz. A kislány nem az enyém, de akit az anyjának hittünk él, csak nem emlékszik rám és utál. Elmondom Raminak, ő meg majd megosztja a hírt a feleségével, legalább nem velem kiabál, hogy miért csak most áruljuk el neki. És talán az atyával is könnyebb lesz, mint Lotte-val. Azt majd ő intézi, és fogalmam sincs, hogy ezek után mi a tervük a kicsivel. Ha kiderül, hogy nem Kisu lánya, lehet, meg sem akarja tartani. Akkor kell egy bébiszittert keresnem átmenetileg, bár anyu felajánlotta a segítségét továbbra is, és így talán már könnyebb lenne, hogy tudja, Kisu él.

-  Szerintem biztos elvállalja Paula. Még engem is istápol, ha találkozunk.

-  Igen, te már tiszteletbeli finn és családtag vagy. Csakhogy anyu bekeményített, hogy jön velem a futamokra, mert Kisu mellett a helye. Így viszont nem tudja ellátni a kislányt. Arról szó sem lehet, hogy a gyerek is velünk utazzon. Így is elég bonyolult az életem.

- Hú igaz, erről meg is feledkeztem! Paula elfoglalja a paddockot!

-   Pofán váglak Vettel!

Szélesre húzott szájjal vigyorog rám, és válasz nélkül hagy.

-    Rendben! Mennem kell már várnak.

- Hívj majd, ha túl vagy a beszélgetésen – búcsúzik – Hannát is izgatja, hogy rendezed le velük.

Válasz helyett csak nyögök egyet elkeseredetten.

Néhány órával később kényelmesen elhelyezkedem a bőrülésben és miközben a gép orra a levegőbe emelkedik, elalvás előtt Kisura gondolok. Nem mentem oda hozzá, már nem is láttam a délelőtt folyamán, bizonyára bent szorgoskodott a konyhán. Pont olyan, mint volt. Állandóan mozgásban van, mindig csinál valamit, egy percre sem pihen.

Korán keltem ma, szükségem van egy rövid felfrissítő alvásra. Hajnalban szívdobogva vártam rá a parkolóban, akár egy izgatott kamasz. Látnom kellett, ha már ilyen korán kiugrasztott az ágyamból az a fasz. Ha megpillantom a kedves arcát, mindjárt jobb napom lesz, bármit is hoznak az elkövetkezendő órák. Nem számít, érte megalázkodom, de azért előtte egy szívmelengető pillantást, vagy legalább egy mosolyt szerettem volna tőle. Időben érkeztem, már jött is, ott volt, vidáman mosolyogva vezetett. Egyik kezével kikönyökölt az ablakon és dudorászott, nekem meg a szívem szakadt. A szokott mozdulattal nyúltam a szívemhez, hogy megmasszírozzam. Lassan ez lesz az új névjegyem. Állok a szívemre tett kezemmel, akár egy kiöregedett amerikai tengerészgyalogos a himnusz alatt.

Édes drága kis cicám, hát tényleg itt vagy?

Jött, mosolygott, lelkes volt és boldog. Picit lekoccolta a falat. Riad szemű őzikeként lesegette a kocsi elejét meg a betont.

Eh, nem számít, mással is történt már ilyen, ne vedd a szívedre kicsim.

Aztán félénken felém intett.

Na végre! Barátságos, a tőlem telhető legkedvesebb mosolyommal intettem vissza.

Erre volt szükségem! Attól a perctől fogva nyugodtnak éreztem magam. Olyan érzés volt ez, amit már hosszú ideje hiányoltam. Bármi is van, bárhogy is lesz, nem számít, mert a közelében vagyok, és végre számol velem! Tudtam, hogy ez az év, sokkal jobb lesz, mint amit magam mögött hagytam.

Az évet mindjárt üléspróbával egybekötött központlátogatással kezdtem. Megismerkedtem a dolgozókkal, szerelőkkel a gyárban, és bemutattak a saját Team-emnek, akikkel majd együtt dogozunk a futamokon. A versenymérnökömnek, és mindenkinek, aki számított. Valahogy, sokkal nagyobb empátiával fordultam a kiszolgáló személyzet felé, mint régebben. Már nem csak elfogadtam, hogy kiszolgálnak, hanem megláttam az egyenruhájuk mögött, az embert is.

Estére fájt a csuklóm annyi autógrammot kiosztottam közöttük. Mindenkivel hajlandó voltam beállni egy közös fotóra, és mindent aláírtam, amit az orrom alá dugtak, legyen az póló, fotó, bögre vagy sapka, nem számított, örömet akartam szerezni a dolgozóknak, mert én is boldog voltam, hogy velük lehetek, és együtt visszatérhetünk a paddock-ba, Kisu közelébe.

Megvolt az üléspróbám, és kiöntötték a rádiózáshoz szükséges, fülemre formázott füldugót, megkaptam a csapatruhákat, aztán már csak az izgalom maradt és a napok számolgatása, míg végre felvirradt az első teszt napja.

Csak egyetlen egyszer gyengültem el, karácsonykor. Nem bírtam ki, hallanom kellett az édes hangját. Nem hívtam fel többet, pedig nagy volt a kísértés, de nem tettem, mert tudtam, hogy igaza van Sebnek. Nem ijesztgethettem téves hívásokkal, amikbe hiába hallózik olyan kedvesen, nem szólok bele.

A karácsony nagyon bonyolult volt. Minden kedves pillantás, együtt érző szó marcangolta a lelkemet, de nem szóltam. Igyekeztem lefoglalni magam a kis Kikivel, annyira édes kislány, akár a lányom is lehetne.

Sokáig azt hittem, de most már tudom, hogy tévedtem. A lányom halott, feleslegesen okoltam Kisu haláláért, ezt a gyámoltalan gyermeket.

Ha lerohantak volna Ramiék családostól, valószínűleg összeroppantam volna az elfojtott érzelmeim alatt, és esetleg valami meggondolatlan baromságot teszek vagy mondok. Kristii, aki olyan fájdalmasan emlékeztet a szókimondó Kisura, az örökmozgó unokaöcséim, akik megidézték volna a múlt karácsony, boldog babaváró izgalommal átszőtt érzelmekkel teli emlékeit, felemésztették volna minden erőmet.

A kislány puszta létezése nagyon bonyolult, nem tudom, mi történik, hogy lesz tovább, ha kiderül, hogy azt sem tudjuk kik a szülei.

Anyu igyekezett távol tartani tőlem a lelkemet ápolgató végtelen empátiával és szeretettel közeledő sógornőmet és minden rokont.

Karácsony másnapján érkezett meg, addigra otthon letudta az ilyenkor szokásos ünnepi rituálét Ramiékkal.

Ő nem kímélte magát. Ott volt Kikinél, megvitatta a gyereknevelés fortélyait Lotteval, mély teológiai vitákat folytatott az atyával és közben koccintottak hármasban Fritz-cel a jóféle hazaiból. Helyettem is helytállt, míg én magamba zuhanva elmélkedtem az elmúlt karácsonyon, Kisu örök optimizmusán, a terhesség megható pillanatain, és szép csendesen vodkába fordítva bánatomat, majd beledöglöttem a múltidézésbe.

Anyu hagyott, nem piszkált, nem akart kirángatni az apátiámból, mert ismer. Tudja, hogy nekem idő kell. Arra is, hogy felismerjem közelemben a jót, és arra is, hogy feldolgozzam a fájdalmam. Nekem a boldogsághoz, és a szomorúság legyőzéséhez is magányra van szükségem, ilyen vagyok!

 Ezért inkább a ház felfedezése és a főzés felé fordult. A konyhában próbált úrrá lenni a főzési kihívásokon, mivel nem túlságosan ismerte ki magát a házamban. Előfordult, hogy lihegve érkezett az általam gondterhelten szemlélő füstölgő sütőhöz, mert mint mondta, eltévedt a házban.

Szégyen rám nézve, hogy az anyám ennyire nem ismeri ki magát az otthonomban.

Jenni idejében nem szívesen jöttek apuval, és mi sem töltöttünk túl sok időt a házban. Nekem a versenyek, a barátok és a kicsapongások. Jenninek meg a lovasversenyek és edzések kötötték le minden idejét.

Sosem töltött velünk sok időt, később meg már én mentem hozzá, hogy ő se legyen egyedül. Kisu korszakban meg azért nem jött, mert szegényke eleinte félt mindenkitől, aztán meg az állandó rosszullétei miatt lett volna kényelmetlen. Arra vártunk, hogy Marie megszülessen. Onnantól kezdve anyunak állandó lakrésze lett volna az otthonunkban.

Sajnos nem így alakult. Az élet közbeszólt. Mi pedig eljátszottuk azoknak a kedves embereknek, hogy azért vagyunk együtt, mert a kislányommal akarjuk tölteni a karácsonyt, aki már ügyesen megült a karunkon és, akárkik is voltak a szülei, neki lefegyverzően elbűvölő volt a mosolya.

Leszállás után Mark hazafuvarozott, és kitett a háznál.

Holnap jön, ígérte, és edzünk. Hát nem vagyok maradéktalanul boldog. Fogalmam sincs mikor, és főleg milyen állapotban kerülök ma ágyba. Igen hosszú és főleg lelkileg kimerítő napom lesz, amit lehet, csak egy üveg vodkával tudok majd úgy lezárni, hogy valamicskét aludni is tudjak.

Nem sokat időzök otthon. Csak lezuhanyozom és átöltözöm.

A ház most is hatalmas és szinte kong az ürességtől. Mintha egy lakatlan katedrálisban lennék. Ha itthon vagyok, még jobban nyomaszt a magány. Ezt a hatalmas otthont családnak tervezték. Sikongva, kacagva futkározó gyerekeknek, egy boldog párnak, sok rokonnal és barátokkal.

-  Eeeeh megyek, hogy letegyem ennek a jövőképnek az alapjait – sóhajtozom a tükörképemnek.

Nem vagyok elragadtatva attól, akit mutat. A borotválkozással csak hangsúlyozottabbá vált sápadt, nyúzott arcom. Nincs túl jó színem, ez tagadhatatlan. Ha Lotte meglát, talán megesik rajtam a szíve. Anyu viszont megrémül, aztán dühös lesz, amiért nem vigyázok magamra. Mióta aput elvesztettük, retteg, hogy velem is történik valami.

Elpakolom az ajándékokat. Kikinek egy bohókás plüss bohóchalat vettem, az eladónő szerint ő, Nemo! Fogalmam sincs miről beszélt, de ám legyen Nemo!

Vetteltől meg jellemzően egy jókora boldogan vigyorgó plüss spanyol bikát kapott. Remek választás, pont egy kislánynak való ajándék. Megemlítettem neki, hogy egy tradicionális torreádor kardot is mellékelhetett volna a későbbiekre, hogy tudjon a kis csaj gyakorolni, ha már megy egyedül a járás.

Persze besértődött. Idétlen kölyök, de arany szíve van.

Kocsiba vágom magam és irány Pfäffikon. Nem fogom magam vissza, rátaposok a pedálra. A kilométerek szaladnak, üvölt a zene, hogy megfelelő mértékben legyek éber és nyugodt, ha megérkezem, ami ilyen tempó esetén hamar eljön.

Az utca végéről a jól ismert templomtoronyra szegezem a tekintetem. Némán kérlelem istent, hogy segítsen. Töltse meg tartalommal az ürességtől kongó agyamat, és adjon olyan szavakat a számba, amikkel képes leszek elmagyarázni és megértetni az atyával, hogy miért hallgattam Kisuról eddig!

A hideg ellenére elém siet és melegen megölel a kertben. Figyelem a vidám optimizmussal teli arcát, ahogy a meleg lakásba lépve, huhogva kapja le a szemüvegét és kezdi tisztogatni, mert bepárásodott a lencséje, közben terelget beljebb. Még nem látom, de már hallom a kicsit, ahogy vidáman beszélget a saját nyelvezetén. Megkerülöm a jókora cserépkályhát, ami csak úgy ontja magából a meleget, és már ott is van egy jókora járókában.

Nagy terpeszben üldögél játékokkal körbevéve, vidáman kurjongat a lágy hangon mesélő Lottenak. Szőke haja egyenetlenül nő, és vidám hullámokban kunkorodik a feje tetején. Tiszta kék szemei kerekre tágulnak, mikor észrevesz, nevetésre húzott szája felfedi két aprócska fogacskáját.

Egyenesen hozzá lépek és kiemelem a járókából. Az arcomhoz simul, ahogy átölelem, orromat eltelíti a jellegzetes babaszaga.

Vidám, egészséges nyugodt természetű kislány. Havonta hordjuk felülvizsgálatra, de úgy tűnik minden rendben lesz vele. A hallása tökéletes és a látással sincs semmi problémája. Kicsit elmarad a hasonló korú kicsiktől, de a motorikus idegrendszere tökéletesen működik, pont úgy fog járni, beszélni, ahogy az időre született babák.

-    Szia gyönyörűm! Milyen sokat nőttél ezalatt a pár nap alatt! Nézd csak mit hoztam neked!

Zavarban vagyok a szeretettel figyelő szemek előtt. Öntudatlanul kerülöm, a nézd csak mit hozott neked apa kifejezést.

Nem az érzéseimmel, sokkal inkább az eltitkolt helyzettel kapcsolatos ez a zavar. Szeretem ezt a kislányt, akár az én vérem, akár nem. Tudom, hogy nincs senkije a világban rajtam kívül, hogy szüksége van rám, és bármilyen fura, nekem is szükségem van rá. Soha nem hagynám, hogy hiányt szenvedjen, legyen szó szeretetről vagy anyagiakról.

Ennek az árva gyereknek a jelenléte tudatosítja bennem a legjobban, hogy mennyire meg kell becsülnöm azt, amim van, és mennyire hálásnak kell lennem a családomért, az egészségemért, az életemért. Ő az élő intő jel arra, hogy az életünk egyetlen pillanat alatt alapjaiban dőlhet össze, és arra is, hogy néha a legmélyebb kilátástalanságból is van csodával határos menekülés. Ez miatt a nyálzó, mosolygó kis csomag miatt, én megjártam a poklot. Őt okoltam Kisu haláláért, aztán mikor már azt hittem, jobban nem fájhat semmi, kiderült, nem az én lányom, és ebbe majdnem beleszakadt a szívem. Aztán megpillantottam a halottnak hitt kedvesem, egy forgalmi dugóban, egy üdítős dobozba vidáman énekelve, és hinni kezdtem a csodában.

Megölelem a pironkodó Lottet is. Leteszem elé az ajándék dobozokat, mindenhonnan hozok nekik valami apróságot, sosem feledkezem meg róluk, ahogy a gyerekről sem.

-    Nézd csak Kiki, mit hoztam a napfényes Spanyolországból? Ez itt egy halacska – adom a kezébe Nemot.

Két kézzel nyúl érte, és ahogy megkaparintja, már bele is nyomja a szájába, és megrágcsálja a bárgyún mosolygó hal uszonyát.

-  Jön a fogacskája – hajol hozzánk Lotte, és letörli egy zsebkendővel a kislány nyálzó száját.

-    Eh, hát ilyen nagylány vagy már? Akkor legközelebb hozok neked is rágót!

-    Na csak azt lássam meg! – nevet fel vidáman. – Te mindig bolondozol Kimi, sose tudom, mikor beszélsz komolyan.

-    Aztán mi a baj a rágóval Lotte?

-    Hát csak az, hogy majd odaragasztja nekem az asztal alá, ahogy a sok vásott kölyök teszi a templomi padokkal.

-   Ja, hát erre nem gondoltam! Akkor nem kapsz rágót kisasszony – nézek tettetett szigorral a kerek kék szemekbe – nehogy éjjel kiszökj nekem, és összeragaszd a padokat.

-    Jaj fiam – forgatja szemeit kenetteljesen Endre atya a zacskókban turkálva.

Nem tudom, hogy ez a szabadkozás a szavaimnak szól, vagy a csomagok tartalmának, hiszen az egyik zacskóban Vettel plüss bikája mellől, egy üveg jóféle spanyol Veterano brandy kupakja kandikál elő.

-    Ugye maradsz vacsorára?

-    Örömmel Endre atya – bólintok, és arra gondolok, ma alig ettem valamit. - Pörgős napom volt! De előtte még… - akad el a hangom.

-    Igen Kimi? – néz rám érdeklődve.

-    Hm, igen – köszörülök – szóval, előtte még, szeretnék önnel beszélgetni…izé…gyónni vagy mi – hebegem elvörösödve.

Felfigyel a zavarodottságomra, talán lát valamit az arcomon is, mert azonnal leteszi a zacskót és az ajtó felé int.

-    Mehetünk fiam. Ha már elhatároztad magad, essünk túl a megtisztuláson, még vacsora előtt. Tiszta szívvel, könnyű lélekkel jobban esik majd az étel.

-    Igen – nyögöm zavarodottan, aztán önkéntelen mozdulattal magamhoz ölelem a gügyögő kislányt, és a szőke pihés hajába puszilok.

-    Ne várjunk rátok sokat a vacsorával! – ér utol Lotte hangja.

Megfordulok és megbámulom őket. A vidám kislány a karján játszik a plüss hallal, a szobában kellemes meleg, mindenki mosolyog és boldog.

Ezt az idilli képet fogom a következő percekben feldúlni! 

                                                    *    *    * 

Szóval végül csak elkészült ez a fejezet!

Ha nagyon igyekszem, már tegnap estére elkészülhettem volna, de arra gondoltam, jobb ez így.

Ma van a Barátság Napja, hát tőlem ezt kapjátok rá szeretettel!:)

Február van, a Kakas év első egész hónapja, talán most már minden rendben lesz itthon, mert elég pörgős hetek állnak mögöttünk. Ez egy új kezdet, és remélem most már sikerül majd nagyobb kihagyások nélkül hoznom a részeket. Megpróbálok majd többet írni, ha ritkábban jövök, ahogy most is tettem.

Hát akkor had írjak néhány szót a Forma 1-ről!

Mióta az utolsó részt kitettem elég sok minden történt. Többek közt véget ért a szezon és Rosberg világbajnok lett!

De előtte még néhány megjegyzés.

Bevallom, nem mindig nézem a futamokat, mert nem is tudom, de ha mégis, akkor együtt nézzük Tarzannal az ágyban lustizva, mert itt még akkor korán van.

Tarzan Buttont kedveli. Mégis csak földi, egy kiegyensúlyozott, jó természetű sportoló. Igazi angol úr, sajnálom, hogy távozik, én is bírom.

Néhány új pilótának még a nevét sem sikerült megjegyeznem, és van, akinek a mérhetetlen arroganciája minden alkalommal felbosszant.

Aztán az esős Brazil futamon, fejet kellett hajtanom a tehetség előtt. Teljesen lenyűgözött ez a Verstappen srác. Pedig amúgy nagyon nem jön be nekem, és itt akkor most nagyon finoman fogalmazok. Se a külseje, se a kekk, arrogáns, számomra elfogadhatatlan viselkedése.

Hát ugye nem titok, hogy nekem a világos típus jön be, persze igaz, nem a külső számít, de azért mindenki megnézi a másik nemet. Én kevés dolgot szemrevételezek egy pasin, az egyetlen talán a szája. Nem tetszenek a vastag szájú férfiak, ami persze nem azt jelenti, hogy ők rondák, ez csak az én véleményem. Elbűvölnek a keskeny szájú, rendezett fogú pasik, aki késhegynyire tudják húzni az ajkukat, ha grimaszolnak!:) Ám Verstappen esetében meg kellett hasonulnom önmagammal, mert neki aztán olyan vékony szája van, hogy nincs is szája! De hát a szája lenne a legkevesebb, a pasi is taszít úgy, ahogy van, talán, mert irigylem, hogy elbír, ilyen törékeny testalkattal, egy ekkora nagy arcot és egót!:)

Na, de amit ezen az esős Brazil futamon művelt, az fantasztikus volt. Lehet őt szeretni, és lehet utálni, a minősíthetetlen arroganciája miatt, de azt be kell látni, hogy a tehetsége utat tört az eső áztatta aszfalton. Lenyűgöző volt, ahogy mindenkit maga mögé parancsolva végigszáguldott a pályán.

Aztán olvastam a szomorú hírt, hogy meghalt Aki Hintsa, akit beleírtam a történetembe. Sajnálom, úgy tudom van egy lánya, és azt olvastam róla, hogy kiváló sportorvos és ortopéd sebész volt.

Az utolsó néhány futamon olyan történt velem, ami a Forma 1 esetében csak ritkán. Előbb a Brazil futamon könnyeztem meg Massát, aztán az utolsón Buttont is.

És jött az ünneplés, Rosberg világbajnok lett!

A szezon vége felé már úgy voltam, hogy csak néztem elfogulatlanul és szurkoltam, hogy legyen egy érdekes futam. Nem tudtam dönteni, hogy Rosberg vagy Hamilton, mert a másik meg a bohó művész lelkével, az USA szeretetével, és az egész lényével valahogy megmosolyogtat, lélektestvérnek érzem, ha a zongora mögött ül, és mindig felvidít.

Így hát mikor Nico célba ért, figyeltem, ahogy örültek, és valahogy percről percre közelebb éreztem a szívemhez. 
Nem volt a kedvencem sosem. Egyszer azt mesélte régebben egy ismerősöm, aki hostess volt egy rendezvényen, amin Rosberg volt a díszvendég, az akkor még csak barátnőjével, hogy zavarba ejtően nagyképűek és lekezelőek voltak. Ez az infó rá is nyomta bélyegét a szimpátiámra. Gondoltam beképzelt kis pöcs, beleszületett a jóba, mit érdekli őt onnan Monacóból néhány csóró rajongó, pedig azért voltak más jelek, amiken talán, ha több időm van, elgondolkozom.

És másnap jött a bombaként robbanó hír, Nico visszavonul! Az egész cécót olyan elegánsan, úriemberként kezelte, hogy elgondolkoztatott. Lehet, hogy annak az ismerősömnek valamiért nagyon ellenszenves volt, talán titkon rajongott érte, és találkozott a barátnőjével, nem tudom, de számomra egyre kevésbé tűnt nagyképűnek, és mire észbe kaptam megkedveltem. A lehető legjobbkor ugye, mikor távozott!:)

Ott volt a felesége, a családját távol tartja a médiától, na és az apja, aki a másik arrogáns kis pöcsével ellentétben, el sem ment a futamra, nehogy megzavarja a gyerekét.

A fékevesztett ünneplés, nem először láttam, egy bulin eszeveszetten ordítva trillázni, és ez nálam már egy jó pont!:)

Átgondoltam és rájöttem, hogy messze a legintelligensebb az összes versenyző között. Nem azért mert több nyelven is beszél, remekül zongorázik és énekel, ez csak tanulás kérdése. De az IQ az vagy velünk van születésünktől fogva, vagy sosem lesz a miénk! Ő az egyetlen a mezőnyben, aki minden alkalommal, ha interjút ad, megtiszteli a nézőket, vagyis minket azzal, hogy leveszi a napszemüvegét. Holott neki volt a legtöbb baja a szemével.

Olvastam valahol, hogy a tengerparton tologatta a babakocsit, mikor egy kislányt elsodort a hullámzás, és ő utána ment, és kimentette. A kislány szülei nyilatkoztak egy újságnak, ő meg sem említette ezt sehol.

És láttam a mexikói autógramm osztáson, hogy egy kisfiút felemeltek hozzá, a gyerek felé nyújtotta a kezét, ő odalépett és engedte, hogy megölelje, pedig nem volt promós fotózás.

Aztán a motorcsónakos családi fotó, amire a sok okoskodó, túlbuzgó hozzászóló nekik esett, mert a kislányon nem volt mentőmellény! Hát le a kalappal milyen kultúrátlan köszönte meg a sok kioktatást. Azt hiszem valami olyant írt, hogy köszönöm, legközelebb elővigyázatosabbak leszünk. Nem hinném, hogy felelőtlen szülők lennének, sőt!

Hát nagy gratula neki!:)

Sajnálom, hogy visszavonul, mert nagyon megkedveltem!:)

És végül néhány szót az elmúlt időszakomról, akit még érdekel a történet után.

Novemberben lemerültem teljesen, és azt hittem, majd az év utolsó heteiben kipihenem magam, de aztán valahogy nem így történt. Egyik baleset jött a másik után. Hálaadásra nagytakarítottunk, megpucoltam az összes ablakot, és ez így utólag azt hiszem nagy kihívás volt. És ezúttal nem estem ki egyiken sem, hanem nagymosást rendeztem a gyerekekkel. Luca és mókica segítettek átpakolni a szárítóba a ruhákat, öblítőt önteni a gépbe, hordták a szobákból a szennyest, szóval ügyeskék voltak. Egészen addig, míg mókus harcos elém borította az öblítővel teli edénykéjét, én meg egy rakás ruha mögött nem láttam, és kecses röppályára indultam egy elhaló sikollyal.

Tarzan, aki jött utánunk, és ott dogozott mellettünk a gépén, szintén ordított, és csapkodott a karjaival, mint Döme a pulykakakasunk, de aztán látta, hogy egy halom ruhára helyezem ügyesen a fejem, és lehiggadt. Viszont letörtem a mosógép ajtaját, és rettentően megrémültem, mert az öcsike ijedtében sírni kezdett, én meg azt hittem letaroltam és ráestem, nem láttam, hogy az ajtó van alattam.

Véget ért a nagytakarításom, Tarzan kicipelt a nappaliba, és a megrándult bokámat masszírozgatta, dacolva a többi pasi idétlen megjegyzéseivel. Hálás voltam neki, és nem árultam el, hogy a vállam rándult meg és fáj, ott ahol belelőttek, mert akkor elrángat a kórházba egy röntgenre.

Ezek után jött a szilveszteri betegségem. A tűzijáték alatt riadt sovány vadmalacka módra reszkettem a takaró alatt.

Néhány napra rá, levetődtünk körcsivel a lépcsőről, és egy ügyes térdkalács korrekciót hajtottam végre saját magamon. Hát még most is kiráz tőle a hideg!

Aztán jött Tarzan, aki nem bírt a vérével és elkapta tőlem a kórt.

Őt követte, az együtt érző Kakukk, majd a Dani, és a családon kitört a hasmenéses-hányás járvány!

Nyurga egy reggelen már el sem tudott indulni dolgozni. Apu még bement, de hazafelé rettentően iparkodott, hogy még idejében elérje a rendkívül távolinak, és elérhetetlennek tűnő célt, a WC-t!

Aztán szegény Lucus következett meg az anyukája, és körcsike is besorolt közéjük. És igen boldog volt, hogy már tud futni! És persze Moira is kivette a jól megérdemelt betegszabadságát!

Szóval mindenki kidőlt, én meg rohangásztam, mint egy öntudatos Teréz anya, etettem, itatta, beszámoztam a családot sürgősségi alapon, hogy halott, haldokló, menthetetlen, és ügyesen elhajoltam a célba vett papírzsepik elől. Vittem pizsit, húztam átizzadt ágyat, vigasztaltam, szeretgéltem, lázat mértem, tálat cseréltem, szóval mindent, amit csak kértek a nyűgösök, én sietve teljesítettem. Ne mondják, hogy csak Tarzant kényeztetem!

Szerencsére dédikét, anyut, Barbit beoltotta Cleo meg Sziszi még tavaly, és nem kapták el, de azért távol tartottuk őket, nehogy mókicára áttegyék.

Szépöcsém is befeküdt a férfi szakaszba néhány napra, miután egy jókora monoklival a szeme alatt sietősen érkezett, és elrobogott a mosdó felé. Reggel még pampogott, hogy van egy srác, aki állandóan rááll a kocsijával az övére, és mindig tovább marad bent, ő meg nem tud kiállni, sokszor percekig küzd, mert a pata egészen rááll. Ezért írt neki egy levélkét, és feltűzte az ablakára, hogy ha még egyszer mögé áll, kitolja az utca közepére a kocsiját.

Ilyen előzmények után úgy éreztem jogosan faggatom, hogy na, mi van? Rosszul sült el a kérdőre vonás?

Csak heherészett és gonoszul méregetett, pedig én derűsen érdeklődtem nála, ezért tovább faggattam, hogy esetleg elmondod mi történt vagy hozzam most a reszelt krumplit.
Azt mondja nekem, ostoba Luna, az akkor kell, ha begyullad a szemem a hegesztéstől!
Hát mondom, jó akkor most ezen fogunk vitatkozni, vagy beavatsz végre?

Azt mondja, egy barom pofán vágta egy kézilabdával. Mondom, de hát hogyan? Te utálsz kézizni! Azt mondja, akkor mikor pont nem figyeltem, ő meg azt hitte, Buddha vagyok 3 szemmel, és most már még jobban utálok!

Fáj, érdeklődtem együtt érzőn, Barbi meg már támadott a borogatással. Öcsém mégis kikelt magából, hogy á, dehogy, csak sajnálatból tartom félig nyitva a szemem, hátha valamelyik nővérem megkönyörül végre rajtam.

Itt? - torpant meg a nővérem, és teátrálisan körbe nézett. És mégis kire gondolsz?

Öcsém, lemondón legyintett. Hát ez az! És miután végzett a mosdóban, ment és befeküdt a többi szenvedő közé. Hát eddig se volt a kézilabda a kedvence!

Hó közepén családi mérlegelés volt, nálam az eredmény -2 kg! Tarzan kiborult, azt mondta, minden paraméteremhez ragaszkodik, meg kell tartanom, esetleg a magasságomból veszíthetek 2 cm, azt át tudjuk hidalni!

Ezért minden nap valami elképesztő finomsággal érkezett haza, és próbálta az egészet belém tuszkolni, hogy hízzak. Én meg vittem tovább Cleonak, aki mióta nincs hányingere, határozottan torkosborz lett!:)

Mióta beteg voltam nincs étvágyam, főleg az édességet nem kívánom, bezzeg régen…..:) Inkább a gyümölcsöket meg salátákat. Lehet azért, mert Barbi minden reggel készít vitamin turmixot Cleonak, nekem és magának. Néha olyan bizonytalan színük van, hogy mondom Cleonak, várjál, előbb én iszom belőle, és ha túlélem, akkor ihatod te is, neked vigyázni kell a kis Gabeszra!

Eddig az egyetlen jó dolog Trumptól, hogy munkaszüneti nappá nyilvánította a beiktatása dátumát, mondván, hogy ettől a naptól felszabadult és újra nagy lesz az ország.

Anyu meg dühöng, hogy miért nem 3 nappal később iktatták be, akkor mókica szülinapja ünnep lenne. Apu akár egy orákulum, csak legyintett, várj még vele Diti, lehet egy napon a 23-a is ünnep lesz!:)

Mert a mi kis mókuskánk 23-án bizony már 2 éveske lett!

Éjfélkor teljes izgalomban és létszámban mentünk hozzá énekelni, aki haldoklott maszkban, és ő még igazán szundizott mikor megleptük. Anyu puszilgatta, meg cirógatta és olyan kis édes volt, ahogy kinyitotta a szemecskéit, egyből mosolygott és anyu nyaka köré fonta a kis karocskáját.

Hát én nagyon elérzékenyültem, mert olyan kis érzelembomba, tele van szeretettel, és annyira őszinte és olyan kis jószívű. Nagyon tetszett neki, ahogy énekeltünk és mindenki megpuszilta, még Luca is ott volt, mert annyira jönni akart ő is! Nem azért mondom, de tipikus pasi már most, imád középpontban lenni!:)

A szülinap jól sikerült. Már nagyon ügyeske, és végig tombolta az egész napot.

Mikor lefektettük és mindenki elköszönt tőle, meg Lucától is, egy szörnyű tragédiáról értesültünk, meg arról, hogy otthon ez a nap, Nemzeti gyásznappá lett nyilvánítva.

16 ember életét vesztette, köztük gyerekek.

Én csak egy magzatot vesztettem el, akit sohasem volt lehetőségem magamhoz ölelni és megismerni, de még azt is borzasztóan lassan és nehezen dolgoztam fel. Nem tudom, és nem is akarom soha megtapasztalni, micsoda rettenetes fájdalom elveszíteni egy gyereket.

A halál, a veszteség mindig fáj, de egy gyermek elvesztése, az feldolgozhatatlan!

Nagyon érzékenyek a receptoraim a bánatra és a fájdalomra. Apu beszélt néhány barátjával, de szerencsére senki sem volt érintett a tragédiában, mégis nagyon leült és elszomorodott a hangulat. Én teljesen a hatása alá kerültem minél jobban beleéltem magam a balesetbe, és a veszteség fájdalmába. Kerestük a gondolatainkat, láttam Cleon, hogy ő is az elvesztett babájára gondol, könnyeztünk ismeretlen gyerekekért a hazánktól ilyen távol.

Aztán már odavolt a jókedv, egyik ostoba gondolat kergette a másikat az agyamban, és mielőtt még észbe kaptam volna hangosan ki is mondtam az egyiket.

Arra gondoltam ugyanis, hogy már sokszor leírtam ide, hogy nem hagyom abba az írás. Ha valami történik és szünetet tartok, az közlöm, és ha valaha abbahagynám, egészen biztos, hogy elköszönnék mindenkitől!

Ígérem, hogy soha nem hagyom úgy abba az írást, hogy előtte ne indokoljam meg miért is teszem, és ha be is fejezem, nem zárom le, aki akarja, bármikor olvasgathatja majd. Annál sokkal fontosabb nekem ez a blog, hiszen volt idő, mikor az egyetlen jó, az egyetlen olyan hely volt, ahol vidám tudtam lenni.

Ha mégis abbamaradna indok nélkül csak úgy a történet, az azt jelenti, hogy már nem vagyok! 

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, és mielőtt átgondoltam volna, odafordultam a Barbihoz. Mondtam neki, hogy te már egyszer írtál a blogomra, mikor a balesetem volt régen. Ha esetleg váratlanul meghalnék, tudatnád néhány szóban, hogy nem lustaságból nem folytatódik a történet, hanem mert nincs már rá lehetőségem?

Hát azt, hogy mik szaladtak ki a száján inkább nem ismételném meg, ráadásul még meg is lepett egy igen vaskos sejtbiológia vagy milyen tankönyvvel. De aztán ő is a fejéhez kapott, hogy jaj nem akartam húgi, csak úgy felbosszantottál. Tarzan is felhördült, én meg rájátszottam, mentettem a menthetőt, ha már ilyen hülye voltam. A fejemhez kaptam, aztán én is teátrálisan körbe néztem, és riadtan kérdezgettem Tarzant meg a bűnbánót. Hol vagyok? Ki vagy te gonosz amazon? Én ki vagyok?

Tarzan megkönnyebbülten nyöszörgött, hogy hát én is kivagyok tőled asszony!

Egy ideig olyan voltam, mint Káli istennő, a homlokomon egy piros pöttyel!:)

De nem tartott sokáig a jókedvünk!

Másnap Cleo rosszul lett, begörcsölt és elájult. Azonnal kórház. Én meg magamat okoltam, hogy tömtem azzal a sok édességgel, mert attól féltünk esetleg terhességi cukorbetegsége lett. Aztán már hányt is, akkor meg arra gondoltunk talán ő is elkapta a családi járványt.

Szerencsére kiderült, hogy begörcsölt az epéje, kapott valami görcsoldó infúziót.

Míg elmentek, anyu rám bízta mókicát, aki szintén nem volt valami jól, mert magától lefeküdt szuszizni, és hát ez nem jellemző rá.

Sziszi meg körcsi még dolgoztak, Peti vezetett, ment velük anyu meg Nyurga persze, és a nővérem.

Talán még ki sem kanyarodtak a bekötőutunkról a főútra, mikor szegényke felsírt és nyakon hányt. Nagyon megrémült, próbáltam nyugtatni, semmi baj, nem számít ez csak egy ruha, de sírt és mire kiértem vele, hogy levetkőztessem, a fürdőben újra hányt szegénykém. Nagyon megijedtem, hogy mi a baj, és így elég nehéz megnyugtatni egy riadt kisgyereket. Egyre rosszabbul lett, jött belőle minden alul felül, és ha próbáltam egy korty vizecskét itatni vele, azt is rögtön kihányta. Egyre lázasabb lett és rettenetesen elgyengült, én meg iszonyatosan meg voltam rémülve, mert féltem, hogy kiszárad.

Felhívtam Petit, mondta, hogy anyu bent van a Cleoval, most vizsgálják és nagyon sír, mert fél, hogy elveszti a picit, de ahogy tud szól neki, és hazajönnek.

Mire hazaértek én már nagyon túlpörögtem és kikészültem. Elég volt szegénykére egy pillantás, és irány vissza a kórház. Peti telefonált, anyu sírt, én meg már összekészítettem Andyka papírjait meg néhány dolgot, amire szükség lehet. Siettettem őket, menni akartam, ekkor Peti utánam jött és megfogott. Valami olyasmit mondott, ideges vagy, maradj itthon, ő nem a te gyereked, hagyd, hogy anyád csak rá tudjon koncentrálni, ne kelljen téged is kerülgessen. Nekik most egymásra van szükségük. Te majd akkor szeresd, ha újra itthon lesz és odamegy hozzád!

Hát ez olyan érzés volt nekem, mint mikor valakinek a lángoló agyát leöntik jeges vízzel és sisteregve kialszik, közben meg teljes erőből belerohan arccal egy betonfalba. Nagyjából ezt éreztem, egy pillanat alatt lehiggadtam akár egy jégszobor.

Tudom, hogy igaza volt, de néha nagyon tud fájni az igazság!

Elmentek, nem volt Peti sem aki visszafogjon, és én nagyon rosszul reagáltam, nekimentem mindennek és mindenkinek.

Mindig próbálok kedvesen közeledni mindenkihez, elfogadok minden nézetet, ideológiát, ha nem buzdít életek kioltására. Alkalmazkodom, hiszen sokan vagyunk, sokféleképp gondolkozhatunk a világról, és ettől még színre, vallásra tekintet nélkül lehetünk jó emberek.

De most olyasmiket kiabáltam szegény dédikének, hogy miért teszi ezt velünk a te istened? Miért jó neki, hogy szenvedünk? Minek kell ez? Minek élni mikor így fáj? Fájdalomban ordítva születünk és úgy is halunk meg, és közben csak a rettegés van, másokért, magadért az idő múlásáért. Minek kell ez?

Nagyon rosszul reagáltam, pedig később hívott anyu, hogy mindenki jól van, mókica is és Cleo is, és Tarzan újra elindult hozzám haza, és, hogy reggel bemennék-e őt felváltani a kórházba, amíg hazajön néhány dologért, és pihen egy kicsit.

Igazából akkor kezdtem el bömbölni, mikor mondta, hogy mindenki jól van, és egyre csak kérleltem a dédikét, hogy ne haragudjon rám, és annyira szégyelltem magam, pedig nem haragudott, csak mondogatta, hogy nem lesz semmi baj, meglátod, mindenki meggyógyul.

Aztán megjött Tarzan, aki azt tanítja, hogy nem kell félni a haláltól, inkább az élettel kell foglalkozni, célt és értelmet kell neki adni. Töltsd meg tartalommal. Meg hogy neki én vagyok a tartalom. Mióta vagyok neki, azóta minden tökéletes, és szeretni fog az utolsó szívdobbanásáig.

Nem éreztem magam valami jól, mondtam, én is szeretem, és először éltem a lehetőséggel, amit mindig hangsúlyoz, hogy ne legyek mártír, ha valamihez nincs kedvem, akkor mondjam ki bátram. Mondtam, hogy inkább éjjel csak aludni szeretnék, mert fáradt vagyok.

Jobban jártam volna, ha inkább bevállalom, mert Tarzan Buddhára itta magát, ami nem volt nehéz, mivel ő is fáradt és ideges volt. Közben bizonygatta, hogy helyesen döntött, nem akart megbántani. Azt mondta, nekünk anyun osztozni kell és ezt én nagyon jól tudom. Neki viszont én vagyok az egyetlen és a legfontosabb, reméli ezt is tudom. Azt viszont ő tudja, milyen az, mikor beteg vagy, és nem tudod az édesanyádat hívni ahogy a többi szerencsés, „csak” a mamát. És itt a csak, rettentő nagy időzőjelben van, mert ő nagyon boldog és kiegyensúlyozott gyerek volt, szeretetet, mindent megkapott a nagyszüleitől, de azt, hogy anyu, csak a temetőben mondhatta ki, és ezt még most sem heverte ki igazán.

És csak mondta, és mondta, hiába bizonygattam, hogy tudom, és nem haragszom, igaza volt, csak néha az igazság rohadtul tud fájni, de nem haragszom, csak túl sok volt nekem. Sikerült őt is kiborítanom, pedig nem akartam!

Reggel bementünk a stúdióba, szóltam, hogy nem leszek, és már száguldottunk is a betegekhez. Vittem a Bóbitát és énekeltük a Twinkle Little Start, az Este jót is, mókica imádja a magas hangokat! Felváltva rohangásztam, meg vittem magammal.

Infúziót kaptak mindketten, de már sokkal jobban voltak, én meg nagyon szégyelltem magam, hogy úgy viselkedtem, mint egy szeszélyes gyerek.

Peti sohasem politizál. Apai nagyszülei, egészen különleges párosítás voltak. Az egyikük ír, a másik skót. Ez az egyveleg később heves csatározások helyszínévé vált, mert a nagyszülőkben, az idő múltával feltámadt a nemzeti öntudat, de minden vita és veszekedés ellenére, a szerelem öröknek bizonyult.

Viszont otthon tart heti családi vitanapot, ami nagyon jó. Ilyenkor felvet egy kérdést, és mi elmondjuk a véleményünket. Ha kicsit leül a dolog, akkor beleszól, mint például a vallás esetében, hogy a vakbuzgó hit, a gyenge emberek menedéke, akik nem mernek tenni, lépni az életükért, hanem egy felsőbb hatalomtól várják a segítséget, a csodát. Erre persze mindenkinek volt véleménye!

Vagy, hogy mit változtatnál meg az életedben, ha visszamehetnél ezzel az ésszel a múltba.

Ez először még könnyű, mindenki sóhajt, hogy ajj, de sok mindent, de aztán rádöbbenünk, hogy ha anyu visszamenne, és nem indulnának el a kocsival, akkor élne a Tamás, az első férje és a kisfiúk, és mi biztosan nem léteznénk.

És Peti sem lenne itt, ha az anyukájáék nem indulnak el a születésnapi pónijáért.

És mi soha nem találkoztunk volna, ha engem nem szúrnak mellbe, és nem leszek pánikbeteg. És ha megmentem Kevint, nem lenne a férjem!

Ugye nem is olyan könnyű, változtatni a múlton!

Ezt a beszélgetést amúgy megsirattam, és nem csak én egyedül, mikor a dédike azt mondta, ő biztos benne, ha visszamehetne a múltba, nem hagyná otthon a családját, mikor a háború alatt elment élelmet szerezni! Mind tudtuk mire gondol, mert azon a napon lebombázták a házukat, elvesztette a férjét, a kislányát, és elvetélt a fájdalomtól.

Minden vitanapunk fantasztikus hangulatú, parázs vitákkal, és itt kiadjuk magunkból a feszkót, ezért nem veszekszünk egymással, hiszen 16 lakunk együtt, - meg a slepp:) - azért lehetnének súrlódások.

A vitakör végén koronghúzással eldöntjük, hogy a kék, vagy a piros csapatba kerülünk, és lemegyünk a tenisz szobába egy feszkólevezető kötélhúzásra. Nevetünk, és elengedjük a feszültséget és az esetleges vitában kialakult nézet-és véleménykülönbséget, mert a vége már hatalmas röhögő görcs, és teljes az agyi, lelki felfrissülés.

Pénteken jöhettek ki a mi kis betegeink a kórházból, és Barbival elhatároztuk, hogy főzünk! Keresgéltem a kaják között, és találtam egy nagyon bizalomgerjesztőt, csirkecomb zöldségekkel és vele sült körtével!

Hm, mondom Barbi, ebben minden benne van, amit szeretek, legyen ez. Mondja, rendben, olvasd fel, mi kell bele, mert venni kell körtét. Olvasom, olvasom, sehol a körte! Nézem megint a címet, csirkecomb zöldségekkel és vele sült körettel!:)

Na, hát már a címnél elkezdődtek a bajok meg a félreértések ugye, de Tarzan biztosított, hogy nem a főzési tudományomért szeret!:)

Hát még jó!:)

Hétvégén pedig beköszöntött a Kakas éve, és olyan megtiszteltetés érte a stúdiót, hogy nálunk tartották az újévköszöntőt. Ez nagy megtiszteltetés a számomra, még akkor is, ha egész hétre átvették a hatalmat, és az irányítást a konyhám, és a bár felett. Talán jó is, talán nem véletlen, hogy így történt, hiszen a héten alig voltam bent, nem tudtam maximálisan koncentrálni, kínai barátaim viszont mindent remekül megoldottak.

Szombaton pedig már boldogan vettünk részt a tradicionális ünnepben, hiszen mindenki egészséges, és otthon volt.

Kedden moziba voltunk, mert Tarzan még mindig kompenzálni akar a történtekért. Megnéztünk egy izgalmas pszicho thrillert, vagy horrort, én nem is tudom, mert a felénél már majdnem Tarzan ölében ültem. Ő meg széles mosollyal, kezemet paskolgatva, ölelgetve figyelte a több identitású, tudathasadásosról szóló izgalmat. Szinte élvezkedett, úgy fürdött a diagnózis áradatban, én meg csak sunnyogtam a szemüveg mögött, és arra gondoltam, ha jó dilidokinő lennék, akkor nekem is így kéne bámulnom, kimeredt szemmel elégedetten, hogy esetleg felfedezek benne valami félrediagnosztizálást, hamis tünetet, vagy pont azt, hogy ej, ez aztán profi alkotás!

Tarzan csillogó szemekkel figyelte a hasadozó személyiség újabb és újabb megnyilvánulását, szinte hallottam, ahogy csettint a nyelvével örömében, míg én majdnem öcsike sorsára jutottam, szégyenszemre majd összerottyantottam magam a félelemtől.

Hát milyen pszichológus leszek, kérdem én és joggal?:)

Öcsém a minden tekintettben kiváló, és minden elvárásnak megfelelő vacsi után küldte az alábbi képet!:)

Hát legközelebb majd koplal a gyerek, ha nem lesz itthon anyu, az biztos!:)

Jó, hát látom eléggé belelendültem a mesélésbe, de most már abbahagyom!

Mindenkinek nagy ölelés a Barátság Napon!:)

Igyekszem majd a folytatással, valamikor Valentin után.

Addig is millió puszi mindenkinek, szeretettel, Luna