56. rész - Ha történik vele valami, azonnal érzed....

Kimi…

Sokáig nézem az egyre távolodó porfelhőt, és közben azon gondolkodom, hogy is lehettem ilyen önző, szívtelen fasz, hogy voltam képes megállni, hogy nem rohantam utána, és nem öleltem, és csókoltam halálra, azt a szomorú, bánatos drága arcát.

Rettenetesen rosszkedvem és előérzetem van. Próbálom azzal magyarázni, hogy ilyen érzéketlen fasz voltam. Állandóan a szemem előtt lebeg a szomorkás, bánatos kis arca, az esdeklő szemei. Úgy nézett, mint egy kiscica, hogy kérlek, simogass már meg….

Eeh, sóhajtozom, és egyre dühösebb vagyok magamra.

Mit szólnál te fasz, ha nem jönne haza veled ezek után? Miért kellett nekem ennyire ellenkeznem vele? Hát igaza van, rengetegen járnak vonattal. Ezek már nem a gőzmozdonyok őskorát idézik. Kényelmesek, gyorsak biztosságosak….eeh, akkor meg mi a fasz bajom van?

Az hogy hiányzik! Még el sem ment, még ki sem hűlt a helye a kanapén, de nekem már hiányzik!

Egy pillanatig megingok és komolyan azon gondolkodom, hogy kocsiba pattanok és utána hajtok. Talán utolérem még mielőtt felszáll arra a vonatra. Egyáltalán, miért nem én vittem ki az állomásra?

Eh, most már mindegy…elkéstem….

Inkább készülődöm. Minél előbb végzek Jennivel, annál előbb jutok Krisztihez.

Csinálok egy kis meglepetést, torpanok meg, ha már ilyen bunkó voltam. A telefonér nyúlok, és a tudakozót hívom. Az új szám birtokában elnyekergem a rendelésem.

Most már könnyebb a szívem. Lehet, hogy neheztel rám, de ha majd este haza jövünk, és meglátja a művemet, meg meghallja az örömhírt, biztosan boldog lesz és megbocsájt.

Megborotválkozom és épp sikerül felöltöznöm, mikor megérkezik az áruszállító kocsi.

Beirányítom a garázsba és kikocogok. Megvárom míg elhajt, lezárom a garázst, aztán sóhajtozva felkapom a hatalmas halom vörös rózsát, és becammogok a nappaliba. 
Nem akarok felfordulást, mert vagy kihívom a takarítókat, amiért megint duzzogna, mert látják majd, hogy szerelmes ünneplés volt, vagy én takarítom fel. Na ehhez meg semmi kedvem!

Csak egy gyönyörű szál vörös rózsát teszek az ágy közepére. 

Ha nem lenne másállapotban Marie-val, egy jégtartóban pezsgőt, és mellé két poharat is tennék a hűvös jégkockák közé, amivel aztán még lennének is ötleteim az ágyban, de jelen helyzetünkben ezt most kihagyom.

A többi rózsát sziszegve vázákba rendezem és elhelyezem mindenütt a szobában. 
Azt hiszem felvásároltam a virágbolt összes vörös rózsáját, de ez semmiség azért a vezeklésért, amiért ilyen szívtelen bunkó voltam vele.

Miért voltam ilyen fasz?

Miért van az, hogy mindig utólag gondolkodom?

Miért nem tudok a közös életünk minden pillanatának örülni?

Még belegondolni se akarok, mit tennék, ha elveszíteném őket….

De akkor meg miért voltam ilyen átkozottul bunkó?

He, füttyög a mobil! Valaki SMS-t küldött. Indulok megnézni, itt már úgy is végeztem. Az eladó szerint ezek a szirmok vígan kibírják estig. Aggódtam, nehogy már egy rakás elszáradt szemétre hozzam haza….

Eeh, te aranyszívű kislány….

Mosolyogva, mélyeket sóhajtozva olvasom a rövidke üzenetet, ami feloldozza a rosszkedvem és újra reménnyel, és tettrekészséggel tölt el.

„Drága szépséges jégcsapom! Nagyon gonosz voltál, amiért duzzogtál, és úgy engedtél el minket, hogy még csak nem is integettél! L

Haragszunk rád! Marie is! L

Ezt este majd kénytelen leszel nekünk jóvátenni! J

És hiányzol, mert szeretünk! J

Marie is! J

Csók, Kisu

Azonnal kapitulálok! Még annyit se várok, hogy beleigyak az ásványvízbe, amit az imént vettem elő a hűtőből. Máris hívom.

-    Kicsim…Kisu…te is nagyon hiányzol, ne haragudj! – hadarom egy szuszra.

-    Nem haragszom, mert tudom milyen vagy! – morcog kedvesen.

-    Marie sem?

-    Ő nem is haragudhat rád! Ne kritizálja az édesapját! Tudja az a gyerek hol a helye!

Nem válaszolok, sziszegve szívom be a levegőt, aztán grimaszolva összeszorítom a szám, mert csak egy hajszál választ el attól, hogy kocsiba vágódjak, lenyomjam a vonatot, leszedjem róla, hogy ott legyen mellettem, és szarjak az egész világra.

De Jenni vár, meg kell tennem, hogy normális család legyünk végre.

Elérti a hallgatásom, hadarva magyarázkodni kezd.

-    És képzeld csak, nem történt velem semmi. Ja, igen…mikor felszálltam egy férfi megkérdezte tőlem, hogy ez a vonat megy Pfäffikonba? Rögtön gyanús is lett, hogy biztosan megtetszett neki a karcsú alakom, vagy rabul ejtette a belső kisugárzásom, és most így akar a közelembe férkőzni, de sajnos ki kellett ábrándulnom, mert később láttam fent a vonaton, és egy csinos fiatal lányt tolt tolókocsiban. És nem hiszed el, de az a lány teljesen úgy nézett ki, mint én! Lehet, hogy mégis csak az esete vagyok?

-    Eh, letépjem a kezét?

-    Kell az még neki! Szóval minden rendben, egyedül ücsörgök egy fülkében, és suttyomban feltettem a lábaim a szembe székre, persze egy újságra. Az idő kellemes, és ha letettük elmélyedek a „Rododendronok helyes termesztése” című örökbecsű műben.

-    Fel ne izgasd Marie-t vele! Nem való ilyen erkölcstelen mű egy kislánynak.

-    Hehe… látom már rendben vagy!

-    Igen, ha hallom a hangod.

-    Nekem is hiányzol Kimi…. – sóhajt vágyakozva.

-    Várj egy pillanatot, keresnek….akivel megbeszélésem lesz, csak egy perc kicsim. – nyomom át a mobilt a másikra.

-    Mondjad Jenni! – köszörülöm meg a hangom egy mély sóhajtás kíséretében.

-    Csúszik a programunk. – közli kellemetlen éles hangon.

-    Mit találtál ki már megint? – durran el az agyam. Hát ezért engedtem el azt a lányt egyedül? Ezért ül most azon a kurva vonaton?

-    Nem találtam ki semmit Raikkönen! – csattan ő is. – Most telefonált az ügyvédem, hogy karambolozott, és nem tud tovább jönni a kocsival. Még helyszínelnek, aztán meg taxit kell hívjon. Legalább két órát késik, akár mennyire is próbál igyekezni. Tegyük át egyre. Addigra biztos itt lesz.

-    Az nekem már kurva késő!

-    Akkor gyere ide! Addig megbeszéljük amit kell, ha annyira sürgős.

-    Eeh, rendben…dél körül elindulok.

-    Rendben! – recseg és teszi le köszönés nélkül.

Le vagy szarva hülye kurva, dühöngök, és már kapcsolom is vissza Kisut. Nincs a vonalban…..

Talán letette?

Hol vagy kicsi cicám?

Gyorsan hívom! Semmi!

Újra próbálom, de nem veszi fel!

Mi lehet vele? Talán kiment a mosdóba, próbálom nyugtatni magam.

Vagy tízszer hívom, de hiába. Biztosan lemerült, találgatok, hogy megnyugtassam magam, de az idegesség átlátszó pókhálóként teríti be a szívemet.

Egyre feszültebb vagyok, szinte hallom, ahogy az idegek pattognak a fejemben. Hogy lenyugodjak, fogok pár rózsát, és letépkedem a szirmait, aztán akár egy pattanásos kamasz az első próbálkozás örömére, egy lángoló szívet csak összehozok az ágy közepére….

Ha ezt valaki látná….

Egész hátralevő életemben basztatnának érte! De Krisztiért cserébe még azt is bevállalnám.

- Már megint ki a faszom…..így nem lehet készülni. – kocogok a kaputelefonhoz. Meglepve fedezem fel a szomszéd arcát.

-         Eltévedtél? – nevetek bele rekedten. – Tudtommal senki se hívott. Most nem érek rá pelenkázni…  Várom, hogy visszaszúrjon, de semmi.

-         Kimi…. – néz idegesen a monitorra – engedj be!

-         Na…. – kocogok elé a garázsba – mi van? Nem láttalak még csak a futamok előtt ilyen koncentráltnak…..

-         Kriszti elment? – vág a szavamba.

-         Igen…tudod a papjához. Épp készülődök egy kis  meglepetéssel – vigyorgok zavartan, he, mi lesz ha meglátja a rózsákat, - …kicsit összekaptunk…miért? – húzom össze a szemöldököm. Valahogy rosszat sejtek.

-         A vonat…összement két vonat…amivel ő is ment. – dadogja. - Rengetek a sebesült, meg a …..halott. – halkul el a mondat vége.

-         He? Mi van? – kiabálok rá értetlenül. – Ez nem vicces Seb…..

-         Soha nem viccelnék ilyennel. – néz rám kétségbeesetten. - Most hallottam….le van zárva a környék. Rettenetes baleset volt….frontálisan összeütközött két vonat…próbáltam hívni Krisztit de nem veszi fel….

Az arcába meredek. Frontálisan? Az dupla erőhatás, dübörög az agyamban, aztán megfordulok és felrohanok a nappaliba.

Az asztalról kapom a telefont és nyomom a gyors hívót. Cseng, cseng és semmi. Üzenetrögzítőre kapcsol. Kinyomom, és újra próbálkozom.

A kölyök riadt arccal álldogál mögöttem.

Nem tudom felhívni, közben a kulcsot keresem, és rohanok a garázsba, a nyomomba Sebbel. Szó nélkül huppan mellém.

-         Nem kell velem jönnöd….. – morgom.

-         Hátha tudok segíteni….

Füstölgő gumikkal lövök ki. Az ölébe dobom a telefonom.

-         Próbáld hívogatni. – parancsoló a hangom, de belül egyre jobban feszíti a rémület a lelkem.

Ez nem lehet….nem lehet igaz. Veszekedtünk, …..cica… kérlek, jelentkezz, imádkozom magamban. Ne csináld ezt velem, kérlek,...szóljál, hogy jól vagy,...adj már valami életjelt. Tudnod kell mennyire ideges vagyok, ne akard, hogy megőrüljek az aggodalomtól. Oké, eleget büntettél már…bunkó voltam…..bevállalom csak hívjál, had kérjek bocsánatot, szűkölök némán.

Remegő kézzel túrok a hajamba, idegesen simítom a tenyerem a szám előtt.

Kérlek Kriszti, kicsi cicám hívjál már, ismételgetem folyamatosan.

Nem lelek meghallgatásra, néma marad a telefon, és némán gubbaszt mellettem a kölyök is. 

Már messziről látni a hatalmas tömeget. Mentők, tűzoltóautók, rendőrök, karhatalmisták és kordon mindenütt. Hagyom a francba az útszélén a kocsit, beugratok a bokrok közé, az se érdekel, ha elviszik, vigyenek mindent, csak ő legyen meg.

Istenem add, hogy ott legyen, rohanunk a kordon felé, ahol vérző, döbbent némán maguk elé meredő embereket látnak el a rohamkocsikban. Senki se beszél, arcukra ráfagyott a rettenet, üveges szemükben az imént átélt borzalmak tükröződnek. Véresen, szakadt ruhájukban, kölcsönkapott telefonokról hívják a hozzátartozókat, és erőtlen remegő hangon, sírással küszködve tudatják, hogy szerencséjük volt, és élnek!

Rendőrök állják az utamat, lökdösődök, nem én vagyok az egyetlen.

-         Oda kell mennem! A feleségem van a vonaton…..terhes…..6 hónapos kismama. Találtak egy terhes nőt? Mondja, hogy megvan….

-         Várjon, kérem…. – néz a szemembe a rendőr és látom, hogy őszintén együtt érez velem. ….- nem tudok segíteni. Nézze tudom, hogy rettenetes, de az a leghelyesebb ha várnak….

-         Terhes és egyedül van….képzett elsősegélynyújtó vagyok, talán tudok segíteni….kérem. … - nézek a rendőrre.

-         Menjen – sóhajt és átenged a kordonon.

Őrültként rohangászok a sikoltozó jajgató emberek közt. Szinte felrobban a fejem az idegességtől, ahogy a vonatba szorult könyörgő embereket nézem és keresem közöttük Krisztit. Van ahol csak egy kéz nyúl ki a magasba a roncsok közül, és remegve emelkedik a fény, a szabadság felé. Nem tudom ott hagyni, megragadom a férfi tenyerét. Olyan erővel szorítja meg a kezem, hogy majdnem térdre ránt.

-         Mindjárt, - ismételgetem neki, - már jön a segítség!

Seb ordítására két tűzoltó rohan felénk. Ráteszem a másik kezem is az ismeretlen öklére, és biztatva megpaskolom.

-         Már itt vannak! Most elengedem és átadom egy orvosnak! – pillantok fel a fehér köpenyes riadt fiatal medikára, aki a két tűzoltóval érkezett.

Átveszi a férfikezet, és csak bólint felém, miközben egyszerre próbálja nyugtatni, és kikérdezni a sérülései súlyosságáról.

A homlokom törölgetem, mögötte lüktet az agyam. Ez az egész, akár egy olcsó horror! A földből kinyúló véres, húscafatos zombi kéz…..istenem, add, hogy Kriszti ne legyen valahol a vonatba szorulva!

Nézem a hordágyakat és a letakart egy helyre hordott tetemeket.

Ez nem lehet igaz, olyan szürreális az egész.

Mentősök, tűzoltók rohannak hordágyakkal, a szirénázó készenléti kocsik egymás után hagyják el a terepet, hogy átadják a helyüket az újonnan érkezetteknek. Egy helikopter mellettünk emelkedik a magasba. A rotorja összeborzolja a hajam, semmit se látok, de lehet, hogy a könnyeimtől van.

Megjöttek a katasztrófamentők és itt a katonaság is. Hatalmas a baleset, mindenkit kivezényeltek, aki él és mozog.

Azokat akik képesek önállóan járni, igyekeznek eltávolítani a tragédia helyszínéről. Egyenruhás alakok kísérik kettesével a rémült, tántorgó, sérült, vérző túlélőket a távolabb álló ambuláns kocsikhoz.

Minél messzebb kerülnek a borzalomtól annál jobb nekik, már így is eleget szenvedtek, nem kell hogy a beszorultak jajgatását, és segélykiáltásait, hallgassák. 

Én nem vagyok ilyen szerencsés. Ahogy a vonat mellett rohangászom mindenünnen előtörnek a nyöszörgő hörgések, az artikulátlan üvöltések, melyekkel most még nem foglalkozom, csak az asszonyomat keresem, de tudom már most, hogy ezeket a hangokat soha életembe nem fogom elfelejteni. Nincs az a vodkamennyiség ami ezt kimoshatná a tudatomból valaha is, akár megtalálom Krisztit, akár nem!

Ilyen iszonyatot nem lenne szabad se átélni, se látni, se hallani, mert ez feldolgozhatatlan!

Igaza van a rendőrnek lehetetlen megtalálni valakit, a hordágyakkal rohangásznak és egyre több a halott…..

Órák óta lehetek már a terepen a kölyökkel. Arca hamuszürke szemében iszonyat tükröződik. Mindig mosolygós arcán nyoma sincs a jókedvnek. Véresek vagyunk és piszkosak. Elgyötört arccal néz rám, én se lehetek jobb állapotban.

-         Itt nem találjuk meg….lehetetlen.  Maradj itt! – indulok meg.

-         Hova mész! – kap utánam.

-         Átnézem a halottakat…..

-         Mi? – nyögi iszonyodva.

-         Ha nincs ott, akkor még van remény, hogy esetleg már elvitték egy kórházba. – pillantok a kisiklott vagonok felé, ahol tűzoltók és katasztrófamentők próbálják átvágni az összetorlódott vasszerkezeteket, hogy a belsejükbe szorult utasokhoz férjenek.

Mindenfelé szikrák röpködnek. Egy pillanatra rábámulok a fénylő pattogó lángpontokra. Szikra, így hívtuk őt, szikra!

Nem eshet baja. Nem veszíthetem el. Istenem…mi lehet a gyerekkel? Inkább vedd őt….majd lesz egyszer….vagy ha nem, az se számít….nem érdekel, ha nem lesz gyerekem soha, nem érdekel, csak a nőt add vissza. Vigyázz Krisztire isten, ne hagyd őt magára, ne most engedd el a kezét, szorítom össze a szemem, és hatalmasat nyelek a rettenetes ember halom előtt. Mindenütt kiterített, letakart testek, és néhányan már járkálnak körülöttük és emelgetik a fehér lepedőket az arcukról, hogy rápillanthassanak.

Hatalmas lélegzetet veszek és elindulok összeszorított fogakkal. Meg kell tennem…..

Fogalmam sincs mennyi ideje bolyongok a halottak közt. Olyan, mint Orfeusz az alvilágban, ahogy leszáll kedveséért. Ő visszakapta, kérlek add vissza nekem is….

Esdeklek, ha kellene, ha számítana, akár térdre is esnék, bármint megteszek, bármit odaadok, csak add vissza isten….

-         Nincs itt – reccsenek rémes hangon. – Nem találtam….

-         Akkor…az talán jó hír….ugye? – néz rám reménykedve.

-         Talán…. Nem tudom Seb….

Nem vagyok képes vigasztalni, nem tudok pozitívumot mondani, mert sokkal inkább én szorulnék támogatásra.

Nem mondom ki a félelmem, hogy lehet, még a vonaton van. Lehet, hogy még be van szorulva, lehet, hogy ott küzd az életéért, nem kap levegőt, talán már beindult a szülés, a lányom ott látja meg a napvilágot egy vérben tocsogó kabinban, és senki se tud segíteni nekik.

Ott van egyedül és szül, és fájdalmai vannak, retteg, és én nem férek hozzá. Ott kéne lennem mellette, ott akartam lenni a szülésnél….úgy terveztük, hogy együtt szülünk majd. 

Kriszti könyörgök éld túl, rimánkodok istenhez. A könnyeimet nyelem arcomat eltorzítja a fájdalom, alig látom a könnyeimtől, ahogy a szétvágott szerelvényt hidegvágóval feszítik szét, és a nyikorogva megnyíló koporsóba ugrálnak be egymás után a tűzoltók és a katasztrófamentők. Már adják is ki az első testet. Vagy csak inkább torzót….alig van meg belőle valami. Összeszorítom a szemem a mellkasomat markolászom hörögve kapkodom a vérszagú iszonytatos levegőt amibe most a köszörű füstje is keveredik.

Kimi, - ordít fel Seb és a telefonomért kap.

-         Kriszti jól vagy? – üvöltözi.

Kitépett fűcsomókon csúszkálva bukdácsolva rohanok felé.

                                            *  *  *

Hát sziasztok!

Elérkeztünk ide is, és megmondom őszintén nincs tőle jó kedvem. Amúgy is nagy itthon az összevisszaság, mindenki nálam szorong, míg anyu lakását tapétázzák, így írni is csak most tudok, miután az öcsém elment Kakukkal dolgozni, mert nincs egy nyugodt zug ahova visszavonulhatnék, ha csak tényleg nem ülök be a szaunába...

Rosszkedvű vagyok, valami történt és ettől olyan hülye érzés kapott el. Had mondjam el, tudom, hogy sokan kinevettek most, és igen, egy érzékeny liba vagyok, nem tehetek róla. Szóval végérvényesen kiköltöztem anyutól, és ezzel visszavonhatatlanul felnőttem úgy érzem. Tudom, hülyeség, csak egy fal választ el minket, és nem is most nőttem fel, hanem talán akkor valamikor amikor ezt a blogot is írni kezdtem, csak még nem tudtam róla, vagy inkább egy július végi éjszakán, de mégis olyan rossz érzés. Többé már nem lakom anyuval, nem nyithatok be hozzá éjjel, ha valami bajom van, többé már semmi sem lesz olyan mint régen. 

Gyűlölöm a változásokat, mert csak ritkán hoznak jobbat. Remélem most így lesz, mert anyuéknak kell egy hálószoba. 
Anyu a nappalinkban aludt, a sarokkanapén, ahol éjszakára elhúzhatta a válaszfalat, és akkor nem zavartuk, ha kimentünk az ebédlőbe vagy a konyhába. De nem szoktunk mert a wc a folyosóról nyílik, így oda jártunk inni, ha megszomjaztunk.
Eddig a nővéremnek volt egy kis szobája, meg a dédi lakott a konyhából átalakított kicsi szobácskába. Mi a Tomival egy elég nagy kisszobába voltunk úgy, hogy elfeleztük gipszkartonnal. Mivel a homlokzati falat beborítja az ablak, mindkettőnknek jutott egy pár. A gipszkartonra tettünk egy harmonika ajtót és meg meg is volt a külön bejáratú szobánk.
Most a Tomi mellé megy a nővérem és így anyuéknak is lesz hálószobájuk.
Nyithatnánk egy ajtót a két lakásra, csak az a baj, hogy nekem ott a fürdő, anyunak meg a konyhaszekrény. 
De bármikor haza mehetek, mindig enyém lesz a nappali sarokgarnitúrája.
Persze nincs gond, mert a nővérem a másik lépcsőházba tölti a hétvégeket, hogy gyorstalpaló állatorvosi kurzust vegye, a Tomi meg úgy döntött,  ha nincs itt a barátom, beköltözik hozzám.
Végül is elférünk, úgy se tudnám lerázni!:)
Mostanában egyre jobban az árnyékommá válik.
Tudom miért, én is egyre többet gondolok a balesetünkre, folyton próbálom felidézni, hogy mi történt, de nem emlékszem. Ők ott voltak ketten, és látták amit én nem, mert már eszméletlen voltam. Látták, de nem beszélnek róla, és én nem merem megkérdezni egyikőjüket sem. Pedig minden éjjel arra gondolok elalvás előtt, akár egyedül vagyok, akár ott szuszog mellettem, és mindig próbálok bátorságot gyűjteni, hogy megkérjem, mondja el, de aztán mégsem merem....
Jó, hagyjuk inkább! Csak azért jutott most eszembe, mert egy óriási meglepetéssel készülök a Tominak! Majdnem lementem hídba mikor meghallottam mennyibe kerül, de nem érdekel, szereztem a barátnőm által két jegyet, a Cirque Eloize előadásra. Ott a helye, tudom, hogy végtelenül boldog lesz, nézhet majd Breake-t meg Hip hop-ot, van benne rúdtánc meg Rap zene, szóval minden amit a Tomi imád, és én is persze, de én ezúttal nem leszek ott. Április 22-re vettem a jegyeket, és el kell menjen rá!
Megérdemli, és remélem örülni fog neki!:)
Mennem kell, mert még a Lucát is megörököltük, az anyukája valami továbbképzésen van 3 napig. Persze nem árultuk el, hogy mekkora munkába vagyunk, csak had menjen nyugodtan, én majd elleszek a hölgyeménnyel. Jól haladunk a zongorán, és már a rúd felé is kacsingat. Egyelőre ugyan még a felmászás okoz kisebb kihívást, de az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük! 
Úgy szeretem ezt a kislányt! Mindig arra gondolok, mikor nem figyel, hanem játszik én meg bámulom, hogy ha egyszer majd nekem is lesz egy ilyen kis szöszke tündérkém, akkor majd azt is így tanítom zongorázni, meg táncolni. És együtt fogjuk majd a konyhát is felfedezni, és este a saját mesekönyvünkből olvasok neki mesét elalvás előtt, ahogy ma a Lucával teszem, mert velem fog aludni, meg a Tomival.
Olyan mint egy szeretetre éhes kiscica. Ő is szeretetre vágyik, én is, azt hiszem mind arra vágyunk a legjobban, hogy valakinek fontosak legyünk, hogy valaki kimondva, vagy kimondatlanul csak éreztetve, de szeressen....
Sziasztok, puszi mindenkinek,
Luna

55. rész - Ha elképzeled, hogy ez az utolsó napod...

Sziasztok!

Itt az új rész! 

Kicsit nyögve nyelős lett, mert nehezen haladok a részekkel. Azért gyártom gőz erővel, hogy minél előbb túl legyek ezen is!:)

Kimi....

-    Jó, hát majd jössz, ahogy tudsz, mi megvárunk. Addig eleszek az atyáékkal. Ne veszekedjünk már ezen. Azért elviszel halat venni?

-    Mi? Eeh, persze…arra gondoltam, hogy megvárhatnál, és utána mehetnénk együtt. Nagyon igyekeznék.

-    Figyelj ide Kimi, - emelkedik fel nehézkesen a kanapéról, mire pattannék, hogy segítsek, - látom, hogy valóban nagyon fontos neked az a találka. Nincs semmi baj. Elmész, és majd utánam jössz, ha végeztél. Egyedül is el tudok menni, és amíg várunk elbeszélgetünk. Majd nem adom addig oda az ajándékot, amíg megérkezel. Jó lesz így?

-    Eeh, azt hittem együtt megyünk….

-    Én is azt hittem, de szeretnék már délelőtt átmenni. Nekem ő nagyon fontos, olyan mintha az apám lenne. Kérlek, értsd meg, amióta ismerem, van egy forgató könyve a születésnapjainak. Nem szeretném megváltoztatni. Azt mondod, fogalmad sincs meddig tart, nem rajtad múlik.

-    Jó, eeh….akkor taxival mész?

-    Dehogy! Minek mennék?

-    Hát hogy gondolod?

-    Ahogy szoktam, vonattal.

-    Így? – emelem meg a hangom akaratlanul is.

-    Hát máshogy nem megy! Vinnem kell Marie-t is, ha rá gondolsz.

-    Úgy értem terhes vagy és vonatozni készülsz?

-    Igen vonatozni, és nem hullámvasutazni. Más is ezt teszi mindennap. Rengetegen járnak így dolgozni terhesen. Van ülőhely a vonaton, kényelmes tiszta, mi bajod vele?

-    Nem akarom, hogy egy vonaton utazz.

-    Mennyivel jobb a taxi?

-    Biztonságosabb!

-    És ha karambolozik.

-    Ne mondj ilyeneket Kisu. Úgy értem, ott kényelmesen elhelyezkedsz, és háztól házig szállítanak.

-    Igen, és egész úton feszengek majd a sofőr kutakodó pillantása alatt. Utálok taxiban utazni. Ha szól hozzám, nem tudom miről beszélgessünk, ha meg nem, akkor még jobban zavar a csend.  Az állomásra kijön elém Fritz, ahogy mindig szokott. Csak éppen be, meg le kell szállnom, az meg menni fog, ezek a vonatok olyan kényelmesek, még csak fellépni se kell egy lépcsőn, csak belépek a vonatba, meg ki. És ha pisilnem kell, kényelmesen ki tudok menni, nem kell megkérnem egy idegen férfit, hogy álljon meg egy mosdó előtt.

Egy lezárható edényben viszek halászlét, és ez nem olyan nehéz, hogy ne bírnám el. És ha megkérem Fritzet, még a vonatra is feljön értem, hogy ne kelljen cipekednem. Az állomásig meg amúgy is taxival megyek. Csak pár métert sétálok. Szerinted más kismama, aki mondjuk 3 szakban dolgozik, ugyan így megvan kímélve?

-    Engem nem érdekel más csak te!

-    Ennek igazán örülök, sőt el is várom tőled azok után, hogy itt tolom magam előtt a lányodat. De ne duzzogj már kérlek…- próbál szinte esdekelni. – szeretek vonatozni. Beülök egy légkondis fülkébe, és rettentő kényelmesen végig nézelődöm, olvasgatom, meg ábrándozom az utat. Mi baj történhet egy vonaton? Még eltéríteni se tudják! Ott lesz velem a telefonom, ha akarod, az egész utat végig beszélhetjük. Az ajándékot meg az italt majd te hozod, jó?

-    És ha elvinnélek?

-    Mikor? Hajnalban? Kimi, innen egy óra Pfäffikon, és fél óra Zürich a másik irányba. Két órát kéne vezess csak, hogy elvigyél és vissza érj, aztán még fél óra Zürichig. Ez butaság. Neked még így is korán lesz kelni.

-    Eeh…. – nem akarok vele veszekedni, de nem jó!

Reggel óta vitatkozunk és ilyen még nem volt, mióta együtt vagyunk. Egyszerűen nem fér a fejembe miért ilyen makacs, neki meg az, hogy miért féltem ennyire.

De komolyan nem értem. Mi az, hogy zavarban van egy taxistól? Hát annak az a munkája, hogy elszállítsa, és nem kell vele társalogni, ha nincs kedve. Nekem még soha nem okozott problémát egy sofőr, és nemigen szoktam velük csevegni. És ha pisilni kell, akkor pisilni kell! Akkor is megállnak, ha hányni akarsz….

Addig merengek, hogy már itt is van felöltözve, és várakozón néz rám.

-    Induljunk?

-    Hát nem kis munka egy halászlé,…igen, indulhatnánk.

-    Azonnal összekapom magam.

Egész nap a konyhában tüsténkedett. Csak megfelelő távolságból figyeltem hogy mit össze nem küzd azokkal a szegény halszeletekkel. És persze igyekeztem távol tartani a magából kifordult éhhalállal küzdő senor Sangriát.

Megdelejezte a hal szag, de Kisu nem akarta, hogy nyers halat egyen.

Ahogy elnéztem az a vérző dögöt, én azt se akartam, hogy a konyhámban legyen. Végre aztán főzni kezdte, de még utána is egy csomót pepecselt vele. Leszedegette a húst a csontokról, és a turmixban összedolgozta, aztán visszaöntötte a besűrűsödött láng piros levet.

-    Látod most már szép sűrű, és a színe is gyönyörű. Hm, - szürcsölt bele,- és nagyon finom. Egy kicsit elteszek a szomszédnak. Te kérsz most?

-    Le akarsz venni a lábamról?

-    Arra ott a muffin. – vigyorog.

-    Azt hittem legalább az ágyat mondod.

-    Egyre nehezebb velem a szex Kimi. Azt csodálom, hogy még képes vagy hozzám érni.

-    Teljesen rendben vagy, imádom a pocakod. Csak azt nem, ha eszembe jut, hogy Marie esetleg tudja, mit művelek veled.

-    Hát, ha tudja is, elfelejti majd, mire felnő.

-    Eeh, ez most megnyugtatott.  Sokáig pepecselsz még abba a konyhában?

-    Már kész vagyok kicsim…

Miután csipegettem kicsit a tüzes léből lezuhanyozott. Magam mellé húztam csak úgy, a fürdő lepedőbe csavarva, mert olyan furcsa hangulatba kerültem. Valahogy elérzékenyülök és melegséggel telik meg a szívem. Eszembe jut hogy kicsimnek szólított. Nem szokása, csak ritkán tesz ilyent….Hirtelen vallani kezdek magamtól, pedig nem jellemző rám.

-    Megváltoztattad az egész életemet, sőt nem csak azt, hanem engem is. Olyan jó veled, alig várom, hogy haza érjek, és eszem ágában sincs elmenni, lerészegedni vagy csavarogni. Az a legnagyobb boldogság, ha átölelhetlek és érzem, ahogy Marie mozgolódik, ha beszívom a ribizli illatod és érzem, a leheleted a bőrömön alvás közben. Kitúrnak majd a párnák tudom, de nem számít, én türelmesen kivárom az időm, és visszaveszem tőlük a helyem. - simizem a hasát és puszilgatom a meztelen vállát.

Kriszti, ha valami baj történik veled, ha felelőtlenül nem vigyázol magadra, tudd, hogy engem is megölsz. Nem tudnék nélküled élni, ugye tudod?

-    Nem is kell Kimi. Én mindig itt leszek neked. – simogatja a hasán nyugvó kézfejemet.

-    Ígérd meg!

-    Mi?

-    Esküdj meg, add a szavadat, hogy így lesz!

-    De mire esküdjek?

-    Hogy nem hagysz el, és hogy soha nem változol meg….maradj ilyen örökre Kisu…

-    Esküszöm! Amíg élek nem hagylak el, ha ez megtörténne, és mégis külön folytatnánk egyszer, az csak úgy lehetséges, hogy te hagysz el engem, vagy, hogy megőrültem és elfelejtettelek.

-    Rendben… - ölelem magamhoz teljesen megnyugodva.

-    Ennyi neked elég? – furcsállja felsandítva rám.

-    Én tudom mit akarok, és soha nem voltam még ennél elszántabb és biztosabb magamban….és hiszek benned. Más nem kell, csak ennyi. – válaszolok mosolyogva.

-    Kimi kérdezhetek valami furcsát? – szól félénken hosszú békés hallgatás után.

-    Kérdezz csak Kisu.

-    De nem akarok fájdalmat okozni…ha nem akarsz, ne válaszolj.

-    Nem kérdezhetsz tőlem olyant, amit ne mondanék el neked.

-    Én…szóval emlékszem a napra, mikor anyám meghalt. Furcsa nap volt, kint dolgoztunk a földeken, és még szinte csak elkezdtük a munkát….aztán a nagyanyám egyszer csak felegyenesedett, elejtette a kapát és a mellkasához kapott. Nagyon megijedtem, azt hittem rosszul van, ő meg csak dörzsölgette a mellkasát hamuszürke arccal, és egyre azt ismételgette, valami baj van, valami rossz történt.

Aztán rám nézett, és hirtelen felkapta a kapát, és azt mondta, menjünk haza Kriszti, valami baj van. Halálra voltam válva, addig soha nem gondoltam arra, hogy történhet vele valami, hogy egyedül maradhatok. Beültettem Gonoszkát a kosaramba, és haza kerekeztünk. Otthon körbe járta a házat, megnézte az állatokat, mindent leellenőrzött, de nem talált semmit.

Aztán másnap jött a körzeti megbízott a hivatalos értesítéssel, hogy anyám meghalt, és hogy nem lesz temetése, mert eladta a saját testét egy egyetemnek, hogy a medikusok gyakorolhassanak rajta. Annyira kellett neki drogra a pénz, hogy nem csak életében árulta magát, de még halála után is eladta.

Szóval a nagyim megérezte a gyereke halálát, és azt mondják a gyermek is megérzi…de én nem éreztem semmit. Talán, mert soha nem is volt az anyám, csak megszült, de egyszer sem vett a karjaiba, nem szoptatott meg, eldobott anélkül, hogy egyetlen pillantásra méltatott volna.

-    Sajnálom Kisu. Tudom, hogy szörnyű lehetett, de ne gondolj most már ilyenekre. Engedd el anyádat, ne szomorítsd el Marie-t ilyen negatív gondolatokkal. Most már más a helyzet. Hamarosan a feleségem leszel, és én mindenkinél jobban szeretlek. Úgy szeretlek, olyan érzést hoztál ki belőlem amilyenről még magam se tudtam idáig.

-    Ez komoly? – bújik hozzám akár egy cica.

-    Szoktam én hazudni? – mosolygok.

-    De én nem erről akartam beszélni…vagyis azt, arról akartalak kérdezni, hogy veled…szóval nálad, hogy volt ez?

-    Mi?

-    Hát te megérezted, hogy milyen tragédia történt?

-    Apára gondolsz? – nézek elkomorodva.

-    Igen….

-    Nem is tudom. – sóhajtok hosszan.  - Azokban a napokban sok minden történt, és én nagyon elfoglalt voltam meg eh, eléggé boldog. Előző nap egy nagyon fontos szerződést írtam alá, nem gondoltam akkor semmire. Beszéltem vele, elmondtam, hogy minden a terveim szerint alakul, apa is örült. Nem…nem éreztem semmit. Ha tudtam volna, hogy akkor beszélek vele utoljára…sok mindent elmondtam volna neki, amit már csak a sírjának tudtam.

Hallgatunk egy rövid ideig aztán magamat is meglepve, hirtelen újra megszólalok.

-    De akkor, mikor telefonált Rami megéreztem. Azonnal tudtam, hogy baj van, nem szokott olyan időszakban hívni. Meg sem kellett szólaljon, már tudtam, hogy valami tragédia történt….

 Aztán a döbbenet, a fájdalom, amin úrrá kellett lennem egy kis időre, míg hívtam Rikkut, hogy segítsen. Azonnal intézkedett, mire Jenni nagy nehezen összeszedte magát, már kész volt a magán gépem. A reptéren várt és mire megérkeztünk, már kiadott egy hivatalos nyilatkozatot a nevünkben. Nagy segítségemre volt, tartanom kellett magam, ott volt anyu meg a gyerekek. Utána elutaztam a Thakoi villámba, és ott voltam egy ideig. Te még ott se voltál, majd Marie-val megnézzük a környéket.

Kellett a magány, hogy feldolgozzam a fájdalmat, sok mindennel kellett elszámolnom magamban.

Onnan visszamentem anyuhoz, addigra már lecsengett a rokonok látogatása, a részvét nyilvánítások meg a kíváncsi, sündörgő riporterek hada a házunk környékén. Vele voltam, amíg indult a bajnokság, és aztán egy nap felhívott Jenni, hogy beszélni akar velem. Haza jöttem és akkor itt találtalak a házban, egy szál bugyiban ugrabugrálni. A többit már tudod, alaposan pofán vágtál és még majdnem tökön is rúgtál.

-    Azt most nagyon sajnálnám. – csókol a számra.

-    Én meg azt sajnálom, hogy nem tettem ki már egy évvel előbb Jennit, és nem kerestem akkor házvezetőnőt. Ha akkor hozzám költözöl, te is megismerhetted volna apát….sőt talán Marie is. – sóhajtok.

Nem ad időt szomorkodni. Hátrahajtott fejjel csókol, ujjai a hajamban barangolnak, és pillanatok alatt felszítják bennem a tüzet. Pontosan tudja hogy működöm. Ez a jó a kapcsolatban, hogy nem kell rávezetni meg kérni, hogy mit tegyen, mert már tudja, és teszi azt, amivel örömet szerez. Én pedig azt tudom pontosan, hogy azért teszi, mert szeret.

Ez a legfontosabb jelenleg az életemben. Egy engedelmesen hozzám simuló nő, egy szerelmes szerető asszony az oldalamon, szíve alatt a gyermekemmel! Vele lett tökéletes, mellette lett egész az életem. Immáron nem hiányzik semmi, és ez az érzés csak ritkán, és kevés embernek adatik meg!

Ha isten megkérdezne, semmit se kérnék magamnak, mert már mindent megadott kérés nélkül. Egyedül csak apa hiányzik….

De most elengedem istent és apát is. Csak erre a ribizli illatú, érzékeny, selymes bőrű nőre koncentrálok, és az élvezetre, ami már lassan elindult bizseregve a talpamtól, hogy elborítsa az egész testemet.

Reggel szokásomtól eltérően egyedül felébredek. Kinyomom a telefont, hogy ne keltse fel a békésen szuszogó lányt mellettem. Óvatosan kimászok az ágyból és kikocogok a konyhába. Persze mindjárt ott settenkedik körülöttem, az örök éhhaláltól haldokló torkos kandúr. Pakolok neki valamit a tányérjába, különben addig cseszeget, amíg átesek rajta, és akkor megint csak veszekedés lesz, mert biztos, hogy farktövön billentem.

Fogom a két kávésbögrét, és lomhán visszaügetek velük a hálóba. Inkább nem kísérletezek a tálcával, a múltkor is lebillentettem róla mindent, aztán meg törölgethettem, hogy ne ő másszon a földön Marie-val.

Apró csókokkal borítom el a nyakát és belemorgok a fülébe egy jó reggelt. Tetszik neki, látom, ahogy a mellei ágaskodni kezdenek, és vigyorogva húzza fel a vállait, ezrét még bele is szuszogok kicsit, és ráharapok a fülcimpájára.

Aztán megkapja a kávésbögréjét, én meg feltöltöm és felvértezem a szívem a szerelmes hálás pillantásával, hiszen ma még meg kell küzdenem egy sárkánnyal.

Olyan hálás azért a bögre löttyért mintha én szüreteltem volna Arábiában a babszemeket, és nyargaltam volna velük át Afrikán, hogy meglepjem egy reggeli kávéval.

Megint hallgatunk egy kicsit, aztán felül és szembe fordul velem. Ahogy rám néz, olyan szeretet hullám önt el, hogy szinte belesajdul a szívem.

-    Az éjjel nagyon furcsát álmodtam…- kezdi akadozva, - a nagyival meg halakkal. Hatalmas döglött halak potyogtak az égből. Már mállottak, néhányuknak feje sem volt, és valami fehér madarak kapkodták őket a levegőben. Egy autóban ültem és egy madár akkora nagy halat ragadott a csőrébe, hogy nem bírta megtartani a levegőben, és ráesett a kocsi szélvédőjére az meg berepedt a súlytól. Nem olyan ijesztő dolog, mégis valamiért annyira rettegtem…. – sóhajt. – Fel is ijedtem, és olyan jó volt látni, hogy itt alszol mellettem. Már nem féltem, mert tudom, hogy melletted biztonságban vagyok. De mégis olyan fura volt az egész…. – néz gondterhelten. - Hallottál már ilyen marhaságot? – néz rám zavartan. – Égből halak…..hallal álmodni a nagyi szerint szaporaság…..születés, de miért döglöttek?

-    Tudod cica milyenek az álmok. Valamit láttál vagy hallottál, aztán meg összeálmodsz minden butaságot. Meg hát napok óta a halászlére gyúrsz.  – igyekszem megnyugtatni, mert látom milyen nyomott hangulatban van. – Engem is a frász tört ki attól a sok véres haltól a konyhában.

-    A nagyival is álmodtam – folytatja.

Felkapom a fejem a hangjára. Itt jön még valami!

-    Ő is azt akarta, hogy maradjak otthon. Megfogtam a ráncos, dolgos kezeit. Olyan csodás volt, éreztem a vékony pergamen vékonyságú bőre érintését, még a tiszta szappan illatát is, tisztán éreztem az orromban. Azt mondta te jó vagy, isten adott nekem, vigyázzak, el ne veszítselek és maradjak otthon. Olyan furcsa volt az egész, mintha azt akarta volna mondani, veszélyben van a kicsikénk…..úgy beszélt róla mintha nem születne meg. – néz egyre gondterheltebben.

Ugyan cica – ölelem át – ez csak egy buta álom. Talán a vitánk miatt álmodtál ilyent. De jobb lenne, ha meggondolnád és tényleg nem mennél sehova nélkülem. Örülök, hogy ha álmodban is, de így vélekedik rólam a nagyanyád. –puszilok a lebiggyedt kis tanácstalan szájára.

Gondolatban, már Aki számát tárcsázom. Halálra rémiszt, amiket itt összehord. Eddig vidám volt és jókedvű, most meg tele mélabúval. Mi a faszt is olvastam a terhességi depresszióról?

-    De mennem kell. – folytatja hajthatatlanul. - A nagyinak is pont ezt magyaráztam. Ha az atya nincs, talán már nem is élnék. Ki tudja mi lett volna velem, ebbe a nagy országba? Segített pedig nem is ismert. Akár ki is rabolhattam volna. Rengeteg drogosról olvasni, hogy ezt teszi. Magához vett, ételt adott meg fedelet a fejem fölé. Most jól megy nekem, mert te olyan hihetetlenül gazdag vagy és bőkezű velem. Nem feledkezhetem meg róla, érted? Ez nem lenne méltó hozzám. Ma van a születésnapja, nem is akár hányadik, és én elkészítettem a halászléjét, ahogy minden évben mióta csak ismerem. És ott leszek, hogy felköszöntsem és megköszönjem neki, hogy segített és a helyes irányba terelt. Hogy végig bízott bennem, és a kedvessége, a nyugalma, az istenbe vetett végtelen hite és szeretete átsegített, a fájdalmon és a bizonytalanságon. Ő sokkal több, mint egy pap a számomra. Ugye tudod, hogy akkor mikor ide menekültem, Endre atya vitt el nőgyógyászhoz, mert attól rettegtem, hogy terhes maradtam attól a szörnyetegtől? Szegény csak irul-pirult és magyarázkodott, hogy bánjanak velem kíméletesen, mert még kislány vagyok, és tapasztalatlan, és így is nagy trauma nekem, hogy az első alkalommal megerőszakoltak….. Ezután már mindenki sokkal kedvesebb volt hozzám….sokkal többet törődtek velem, mint ami a munkaköri kötelességük volt. Az apám elárult és eladott, ő pedig tele szeretettel és jósággal terelgette az életemet a megfelelő mederbe.

Tartozom neki! Nem pénzel vagy adománnyal, hanem érzelmekkel. Rengeteg szeretettel, azért amit tőle kaptam akkor, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Mikor magányosan kifosztva, elárulva és megalázva rettegtem, egy idegen országban, egy halom lopott pénzzel a táskámban, meg egy váltás bugyival és zoknival. – könnyesedik be a szeme.

Hozzá sietek. Átölelem, és az arcát simogatom meg a hátát, miközben a hajába puszilgatok. Nem akarom, hogy szomorú legyen, Jézusom, mennyire nem tetszik ez a lány nekem!

-    Hogy jutott ez pont most az eszedbe? Hagyd ezeket Kriszti, ne gondolj ilyen fájdalmas emlékekre. Tudom, hogy ezt nem lehet elfelejteni, nem is kell, de majd az idő eltompítja a fájdalmat, és ha itt lesz a mi kislányunk, kiszorítja a szívedből ezeket, hogy megtöltse szeretettel és boldogsággal, ha már én nem tudom.

-    De tudod! Hiszen te vagy nekem a minden! Pontosan azért mondtam ezt, hogy tudd, nekem csak két férfi van az életemben. Ő, aki apám volt és te, aki az életem vagy. Érted? – fogja a két kezébe az arcom, és ahogy rám mosolyog a könnyei mögül, hatalmasakat kell nyelnem és összefacsarodik a szívem.

-    Értem…csak féltelek Kisu. Nem kellene terhesen vonatoznod.

-    Persze, mert te milliárdos vagy. De ha nem lennél az, csak egy gyári munkás, fel se tűnne, hogy vonatozom, és én akkor is pont így szeretnélek. Ha egy egyszerű férj lennél, még dolgoznék Marie-val, és a szülés után pár héttel már újra mennem kellene. Nem lesz semmi baj, odautazom, és délután utánam jössz, ha végeztél azzal az üggyel. Kicsit beszélgetünk, és haza jövünk mi ketten, és haza hozzuk Marie-t is.

Nem nyugtat meg, és hiába próbálom, se a nyomott hangulatom, se a duzzogásom nem tudom legyűrni.

Duzzogok és morgok, és undokul válaszolgatok a kedves, békülő, hízelkedő szavaira. Pedig látom a szemében, hogy szinte esdekelve kéri, hogy békülünk már ki, ne duzzogjak, de valamiért nem tudok leereszteni.

Így is hatalmas erőfeszítésembe kerül, hogy a flegma nemtörődömség mögé rejtsem az egyre növő feszültséget és dühömet. Nem tudnék nevet adni annak az érzésnek, ami egyre jobban elhatalmasodik rajtam, de valami összeszorítja a szívemet, és egyre csak arra késztet, hogy mélyeket lélegezzek, mintha nem kapnék elég levegőt. Tudom mi ez, bár nem érzem túl gyakran. A félelem szorongatja a mellkasom, a rettegéstől verdes félőrültként a szívem. Hogy mitől félek, azt nem tudom! De a feszültséget, ami bennem tombol, szinte fizikai fájdalommal tudom csak féken tartani. Úgy érzem, minden pillanatban elpattanhat bennem valami, és ordítozva törve-zúzva üvöltözök azzal a csökönyös magyar fejével, mert féltem és szeretem.

Vajon ezt érzik a szerelemféltésből elkövetett gyilkosságoknál is? Ez a mérhetetlen szenvedély, a tehetetlen düh, ami a féltés a féltékenység a szerelem és a gyűlölet ötvözetéből ver páncélt a szívünkre, hogy aztán eszünket vesztve tombolva törjünk annak az életére, aki a világon a legkedvesebb nekünk?

Megölik azt, aki nélkül nem képesek élni, és tovább lépni?

De akkor hogyan lesz tovább?

Hogy élhetnek szív és lélek nélkül?

Mi a fasz van velem?

Féltékeny vagyok egy papra? Arra az érzésre, hogy van valaki, aki fontosabb neki nálamnál?

Csilingelnek a kedves szavai ahogy magyaráz, közben elköszön senor Pezotól és a villogó szemmel dörgölőző kandúrtól. Egy homlok puszit nyom Ajax fejére, majd látványosan szájat töröl mielőtt elém áll és megpuszil. Átölelem, tessék-lássék, de duzzogok, és nem nézek a szemébe, pedig látom az esdeklő tekintetében a mérhetetlen vágyat, hogy egyetértésben váljunk el egymástól, ne haraggal.

Ki se kísérem!

Dohogva figyelem az ablakból, ahogy kitipeg a bejáraton, és lesétál Ajax meg senor Sangria kíséretében a feljárón várakozó taxihoz. A sofőr előzékenyen kiszáll és kinyitja neki az ajtót. Megfordul, és a tekintetem keresi még lentről is. Könyörgő, félénken felint, én meg sértődötten karba fonom a kezeim, és dacosan késpenge vékonyságúra szorítom össze a szám. 

Szomorkás mosollyal simogat egy utolsót a törleszkedő kandúron és a lelkesen farkat csóváló Ajaxon, aztán immár anélkül, hogy egy pillantásra is méltatna, beül a hátsó ülésre.

A sofőr rácsukja az ajtót, a volán mögé pattan és figyelve az állatokra, kitolat az udvarból.

                                                 *  *  * 

Sziasztok újra!:)

Már napok óta minden szabad percemben írok, mert néha nagyon hirtelen lesz programom, meg rettentő nehezen haladok az írással. A magyar tanárnőm szerint meg kellene próbálnom a színművészetit, mert igen nagy adag színészi tehetség rejtezik a göndör hajam alatt. Lehet, mert tény, hogy ha valamit előadunk, és szomorú szerepem van, én úgy bőgök akár egy szamár, és hatalmas krokodilkönnyeket potyogtatok világnak. Pillanat alatt átérzem a szomorúságot, és a magamévá tudom tenni.

Sajna így vagyok az írással is. Míg itt volt a barátom, nem írtam. Se időm, se kedvem nem volt, mert körömszakadtáig harcolok a jókedvemért. (Lehet azért nincs már körmöm!:()

Aztán elment és nekiültem, és ma infó órán egy, Kriszti kimegy a temetőben részt írtam, és olyan sírógörcs kapott el, hogy kínomban az arcom elé tettem a kezem, hogy jaj, vérzik az orrom és kirohantam.

Nagyon rossz kedvem van azóta is, ráadásul a Tomi sincs itthon, mert a fejébe vette Kakukkal, hogy kell a pénz a ballagásomra. Hiába kértem, hogy ne, vagy hogy adok nekik egy kis zsebpénzt, kikérte magának a két hiú harci kakas.

Most egyedül vagyok a bánatommal, és próbálok valami vidámra gondolni.

Ami nem esik nehezemre, ha eszembe jut, hogy mérleghintázott éjjel a játszótéren egy pszichológus meg egy hideg északi, aki odaverte a fenekét és megsértődött, ezért megugrasztotta a dilidokit, az meg majdnem fentről a nyakába ugrott, és megütötte a golyóit. Volt némi dühterápia és érzelemkitörés angol nyelven és én majdnem bepisiltem úgy nevettem.

Muszáj volt felvennem a telefonomra, pedig megfogadtam, hogy soha semmit róla, de már le is mentettem, mert nem egy mindennapi látvány volt, még félspiccesen sem!:)

A hétvégén kiugrottunk Skandináviába, mert nálunk már csak így megy ez. :) Elvittük magunkkal a pszicho dokimat, mert a barátom szerint jó, ha kéznél van egy agyfurkász, meg az öcsémet. Én már, mint tapasztalt, sokat repült nagyképű tyúk feszítettem ökölbe szorult kézzel meg gyomorral. Most a Tomin volt a görcsölés, és nagyon kínban volt, mert folyamatosan bolondozott és mi akkor vagyunk zavarban. Folyton az útlevelét lobogtatta, hogy világútlevél, világútlevél….

Ez egy filmben, az ötödik elemben van, a Mila Jojovich játszik benne a Bruce Willissel. Szeretem Mila Jojovicsot, mert az mellett, hogy modell, szerintem jól is játszik, a Kaptárban az öcsém is imádja. És szőkén ő is pont olyan furcsa kinézetre, mint én.

Szóval felültünk a magángépre és hussantunk, és rohadtul bírtam a berottyantott tesót, akit a barátom még cseszegetett is, hogy gyere Tomi, akarsz vezetni? Megnézzük a pilótafülkét.

Hát az meg nem nagyon díjazta az északi humort. De lent már öntudatára ébredt és nagyon élvezték az egészet, én mondjuk annyira nem….

Azért nagyon jó volt, fura beletekinteni egy ilyen más életbe az iskolapadból, az biztos. És most már az öcsém is ült repülőn!

Hát most nem mesélek mást, pedig rengeteg dolog történt velünk, de inkább írok gőzerővel, hogy minél előbb túl legyek ezeken a lelkileg megerőltető részeken.

Majd szombaton mesélek, remélem, addigra összeszedem magam!:)

Arra kért énekeljek csak neki valamit. Egyedül voltunk és én hirtelen ezt a dalt választottam, és reméltem, hogy megérti, mert ebben sok minden benne van….

Megértette!:)

Szerintetek kire hasonlít a kis kalapkájával?:)

Legyen szép estétek!:)

puszi mindenkinek,

Luna