85. rész - Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet.....

Sziasztok végre! :)

Íme a következő rész, egy kis kihagyás után. Elég nehezen született meg, volt némi problémám, de ugye tudjátok/emlékeztek, hogy mondtam, most ünnepelünk, és nem jövök úgy részekkel, mint eddig. De ha véget ér ez az időszak, újra visszatérünk a régi kerékvágásba. Utazgatok ugyan még pár helyre, de azt majd megoldom, ígérem!:)
Mivel nem készülök el belátható időn belül arra gondoltam, kiteszem addig a felét, hogy legyen mit olvasnotok, éjjel meg majd befejezem a többit. Most már úgy is kiestem a szülinapi előkészületi munkákból, viszont csak fél kezem van, szóval lassan haladok!:(

Remélem, már nagyon várjátok az új fejezetet, nem is húzom az időt sokáig, de ami ma történt velem, azt muszáj megosztanom veletek.

Itthon is mindenki röhög – most már – ha rám néz.:/

Készülődünk a holnapra, hiszen valószínűleg anyunak is ez lesz itthon, az utolsó szülinapja. Ha lesz is még itt megtartva, ebben a lakásban már valószínűleg többet nem.

Ha arra gondolok, nekem milyen nehéz elmennem, elszakadnom a régi életemtől, mennyi emléket, barátot, ismerőst hagyok itt a 19 évemmel, akkor vajon anyunak milyen érzés lehet?

Mind a kedvébe akarunk járni, sütünk, főzünk, én meg ugye takarítok. Délután lesz pár vendég, aztán este már csak mi maradunk meg a szomszédok. Gondoltam rendesen kitakarítok, ha már egyszer vendégek is lesznek. Nekiálltam ablakot pucolni, de a második lakásban már rohadtul kezdtem unni, ezért még jobban figyeltem, mert ilyenkor kezd lenyúlni a lelkesedés, főleg, mert arra gondoltam, hogy az új házunkban, egy szinten több ablak van, mint itt a 3 lakásban. Azért ez eléggé elkedvetlenítő.

Már nálam pucoltam az utolsókat és látom, hogy kívül a kereten, egy tenyérnyi légyszar, vagy valami piszok éktelenkedik. Szép ablakok nemrég cseréltettem ki mindhárom lakáson, és szép széles ablakpárkányt is tettek fel hozzájuk. Gondoltam letisztítom már rendesen, a fene a valagát, és kiléptem a párkányra, az ott napfördőző cicusom mellé. Ahogy szembefordultam az üveggel, egy hatalmas csattanás, és az ablakpárkány, úgy ahogy voltam, leszakadt velem és Bendegúzzal.

Utóbb kiderült nem az 53 kilómmal van baj, hanem csak purhabbal volt odafogatva. Egy elhaló sikoly, és egy szimmetrikus kar és láblendítés kíséretében alászálltam a mélybe, mint Orfeusz, csak furulyaszó nem volt. És jött velem Bendegúz is! 

Nem gáz, az elsőn lakunk, de hát azért meglepődtem. Ugye, egy kis pólóban meg egy alig bugyinál vastagabb apró naciban, amit a nővéremtől csentem, mert minden nyári ruhámat kivittünk már, kihanyatlottam. Gyors felpattantam és körbenéztem, mert azért baromi gáz, hogy kiesel az ablakon, de sehol egy sikoly, se riadt tömeg, se mentősziréna, csak dagadt Pajor cica bámult ránk csodálkozva fentről, úgyhogy szép csendesen körbeügettem a házat, mert természetesen a hátsó ablakon pottyantam ki, és felmentem.

Nem tudnám most élethűen visszaadni azt az arcot, amit a dilidoki vágott, mikor becsöngettem az ajtómon, hogy engedjen be, egy rövid naciban, zokniban, egyik kezemben egy ronggyal, a hónom alatt meg az ablakpárkánnyal és a zavarodott Bendeguzzal.

Egyből riadót fújt és összetrombitálta a családot, hát anyunak külön jót tett az ablakpárkánnyal megdicsőült látványom, de szerencsére már rutinos annyira nem ijedt meg.

Váltságstáb, gyerünk a kórház! Mondtam nem, mert az a részem, amit megütöttem, úgy se engedném megröntgenezni.

Talpra estem akár egy cica, aztán fenékre, és közben tompítottam a kezemmel, ahogy aputól tanultam. A popsimat meg az egyik csuklómat ütöttem meg. Nem is megütöttem, inkább megrándult, ahogy kibicsaklott, de meg se kékült vagy dagadt, csak egy kicsit beduzzadt.

Ültem, mint egy megdicsőült Buddha a bűzlő ecetes borogatásban, és kimondhatatlan élveztem, ahogy egy pszichodoki lógó nyelvvel igyekezett befejezni az ablakot, amit félbehagyva kiröppentem. Bendegúzka azóta is az ölembe szundizik, és időnként rohan álmában, és nyüszizik. Szegénykének biztos rémálma van. Ma együtt repültünk, ő rosszat álmodik, én meg mondtam a telefonba - mert ugye meg kellett osztani a barátommal az örömhírt, a pletykás dokinak - hogy bukott angyal vagyok, most már biztos, mert elvesztettem a szárnyaimat!:/

Azóta az öcsém ahányszor bejön hozzám, rázendít a „Szállj velem, még nem repültem senkivel” című dalra. Hát ez van!:)

Jó hangulatot az olvasáshoz, és ne haragudjatok, hogy ennyire csúszunk, de ez a hét még ilyen, meg a repülés se volt betervezve!:)

puszi, Luna

Kimi…

Hosszú perceken keresztül szorongatom a kezemben a mobilom és bámulom a kijelzőjét. Közben egyre Mark döbbent szavai dübörögnek a fejemben.

Felhívtam, hogy közöljem vele, ne készülődjön, nem utazunk Ausztráliába, aztán elmondtam a hírt, amitől még mindig sokkban vagyok.

Sokáig hallgatott a vonal másik oldala. Mark régi bútordarab mellettem, és bizonyos tulajdonságainkat óhatatlan átvesszük egymástól. Ő a hallgatást. Nem zavartam meg, nekem is épp elég gondolkoznivalóm volt. Végül feltette az egyetlen fontos kérdést.

-    És…most hol kezdjük keresni?

Nincs ehhez mit hozzátenni, ő Mark a terapeutám és a barátom!

Lassan masszírozgatom a fejem, és ahogy az imént a telefonba mondtam, megpróbálom rendszerezni a gondolataim. Kell egy terv, valamerre el kell indulni, ahogy Mark is mondta, de egyelőre fogalmam sincs merre.

Bármennyire is igyekszem összpontosítani, képtelen vagyok rá. Ez a hír, a sokkoló valóság, szinte megbénította az összes érzékszervemet. Nem látok és nem hallok semmit a környezetemből, nem érzékelem a valóságot, és nem érzem, hogy a szám teljesen kiszáradt. Csak rekedt krákogás hagyja el az ajkaimat, mikor újra a telefonomért nyúlok.

-    Itthon vagy? – köszörülök újra.

-    Nem rég érkeztem. Átjössz?

-    Megyek!

Beszélnem kell valakivel, kapom fel a kulcsom az asztalról és kirobogok.

Az ajtóban áll, ahogy régen annyiszor tette már, félszeg mosolya játszik az arcán a délutáni napfényben, de mikor rám pillant, elkomorodik. Nem kérdez, csak utat enged a házba, és utánam siet.

-    Uram Isten, mi bajod Kimi? – csuklik fel, ahogy jobban szemügyre veszi a zilált fejemet.

-    Nem Kisut temettem el! – nyögöm minden bevezetés nélkül.

-    Mi van? – mered rám tátott szájjal.

-    Nem Kisu fekszik az atya kertjében, a sírban!

-    De hát…honnan veszed ezt? – kapkodja egyik szememből a másikba döbbenetében a tekintetét.

-    Hát nem érted? – ripakodok rá, a nevetséges látvány ellenére.

-    Nem! – mered rám teljes döbbenettel az arcán. – Egyáltalán nem!

-    Nyugodj meg Kimi! – bukkan fel Hanna nyugodt arca, egy tálca ásványvíz mögött. – Ülj le, szedd össze magad, és mondj el mindent értelmesen. Mi történt?

-    Eeh – nyúlok egy üvegért és szinte egy szuszra megiszom, hogy helyrehozzam a kiszáradt szám – nem is tudom, hol kezdjem…

-    Az elején Kimi. Miből gondolod, hogy nem az én barátnőm fekszik ott? – faggat szelíden a lány.

-    Szöget ütött a fejemben, amit mondtatok,…hogy talán nem Kisu volt az a test. Sokáig gondolkoztunk Markkal, hogy mit lehetne tenni, végül eszembe jutott a könyv, amit a baleset pillanatában is olvasgatott. A kórházban adták oda a többi holmijával együtt, és a mentős, akivel beszéltem elmondta, hogy még halálában is szorongatta. Elvittem a könyvet Akihoz, hogy végezzen rajta egy DNS vizsgálatot. Az mondta, úgy két hét mire elkészül, de alig néhány óra múltán felhívott, hogy megvan az eredmény. – pillantok Sebre.

-    Az meg hogy lehet… - hebeg – nekünk is heteket… - halkul el.

-    Nem kellett elvégezze a genetikai vizsgálatot. Felhívott és valamit hablatyolt, hogy a 0-ás vércsoportosoknak bonyolult vért adni, mert ők adhatnak bárkinek, de ők csak 0-tól kaphatnak vért, és ott is számít, hogy negatív vagy pozitívtól.

-    És? – rántja fel a szemöldökét az egyre frusztráltabb Seb.

-    Kisu vére 0-ás…pozitív. A könyvön talált vér viszont 0 negatív… - halkulok el.

-    Biztos? – kérdi halkan Hanna.

-    Tévedés kizárva, többször leellenőrizte mielőtt felhívott.

-    Akkor…? – nyalja meg döbbenten a száját.

-    Nem Kisut temettem el! – csattan a hangom a döbbent csendben.

-    És Kiki? – száll az egérkére elvékonyodott hangú Hanna kérdése.

-    Nem a mi lányunk! – grimaszolok, mert ahogy kimondom, elborítják a könnyek a szemem.

-    Micsoda? De hát akkor? Kriszti él?....De hol van? – nyög fel Seb.

A könnyeimmel küzdök, végre felszakad bennem a fájdalom és a felszültség. Nem akarom, hogy lássák a gyengeségem, csak a fejem ingatom és felrántom a vállam.

-    Ki kell mennem a levegőre. – szólok rekedten.

Ahogy elsietek mellettük, mélyeket sóhajtozva igyekszem visszatartani a könnyeimet, és visszanyerni a hidegvéremet. Rágyújtok. Ujjaim közt idegesen morzsolgatom az égő cigit és várom, hogy legalább annyira megnyugodjak, hogy képes legyek visszamenni hozzájuk.

Sebnek igaza van! Ha nem az enyém a gyerek, és nem az ő teste nyugszik a templomkertben, akkor élhet még Kriszti? Talán valahol neveli a kislányomat, és én semmit se tudok róluk? Ki vagyok rekesztve az életükből? De miért? Mi a bűnöm, amiért így büntet? És most mi a faszt csináljak?

Istenem nem az én gyerekem! – hasít belém újra. Valaki más gyereke mellett virraszt éjjelente az anyám! Valaki más gyermekéért aggódnak hónapok óta!

De hol van az enyém? Ki neveli az én lányomat? Hol van a családom? Mi a kurva élet történt itt?

Halkan nyílik az ajtó. Seb utánam jön.

-    Jól vagy? – köszörüli meg a torkát.

-    Nem…. – lehelem.

-    Kimi…

-    …Hát nem érted! – mordulok rá. – Már hogy lennék jól, mikor az ott bent a kórházban nem az ő gyereke! Valaki más gyerekét szeretem! – bukik ki belőlem. – Elvettem valaki gyerekét, aki most ugyanúgy gyászol….ugyanezt a fájdalmat érzi, amit én! Jobban kellett volna figyelnem, megbocsájthatatlan hibát követtem el! Jobban kellett volna figyelnem – ismétlem rövid tanácstalan hallgatás után – de ott volt…teljesen összeroncsolódva….csak a haja…semmi más nem maradt és hát terhes volt…és nála voltak az iratai….az ő ruhájában volt! Miért volt rajta ugyan olyan ruha? Hogy kerültek ahhoz az idegen nőhöz Kisu iratai?

Nem gondoltam, hogy van másik terhes nő is…..nála voltak a fényképek, az iratok….mit tettem Istenem! Hogy hibázhattam ekkorát? Elvakított a fájdalom és nem gondolkodtam tiszta fejjel. Akartam, hogy legalább a gyerek megmaradjon. Nem gondolkodtam…..

-         Nem a te hibád…

-         De igen, hát nem érted? Ha akkor nem adom fel….nem nyugszom bele… hiszen ott volt! Ott feküdt valahol egy másik kórterembe….csak körbe kellett volna járnom…..benézni minden egyes istenverte szobába. De én nem…..én csak szenvedtem, Istent okoltam, meg a sorsom. Csak magamat sajnáltam, csak magammal foglalkoztam, és megelégedtem a gyerekkel… most mi legyen a kicsivel? Mond meg, mit csináljak?

-         Fogalmam sincs Kimi. – ingatja a zavartan a fejét.

-         Mennem kell! – lököm el magam a faltól, és rálépek a csikkre.

-         Hova indulsz ilyen állapotban? – pattan mellém.

-         Be kell mennem a kórházba.

-         Rosszul vagy?

-         A gyerekhez.

-         Most? –kerekedik rám a szeme teljes joggal. – Már úgy értem… mi olyan sürgős? – hebegi.

-   Nem tudom Seb….de látnom kell az a gyereket. Szar ember módjára viselkedtem vele. Annak a nyomorult kislánynak senkije sincs jelenleg csak én. Be kell mennem hozzá, ő semmiről sem tehet…én meg őt büntettem, az a pici ártatlan apróságot hibáztattam….

-         Jó menjünk….

-         Te minek?

-   Csak nem gondolod, hogy ilyen állapotban elengedlek egyedül? Hanna letépné a tökömet…és még nem is láttam a kicsit….Eddig ugye nem mertem kérni, de szeretném megnézni.

-     Jó, majd lesz még rá alkalmad. Most sok dolgom lesz, nem akarom, hogy velem rohangálj egész nap, inkább töltsd azt a kis időd Hannával. Megérdemlitek egymást.

-         De hova készülsz még?

-         Pfäffikonba! Kisu…a sírhoz!

-         Rendben, menjünk!

-         Messze van….

-     Szeretem a pfäffikoni levegőt! – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

-         Köszönöm Seb.

-         Én vezetek!

-  Tudtam, hogy nem önzetlen a segítőszándékod! – csattanok fel a régi, már szinte elfelejtett szivatós stílusomban. Az újabb tragédia észhez térít, és visszaterel a barátomhoz.

Szavaim hallatán fülig ugrik a szája, és megkönnyebbült mosollyal lohol, hogy a kormány mögé vethesse magát.

Végig fecsegi az utat és az őrületbe kergetett. Pedig tudom, hogy szándékosan tereli el a figyelmemet. A futamairól mesél, és a pontállásról. Majdnem 100 ponttal vezet a másik Red Bullos előtt, viszonylag nyugodtan várhatja a folytatás, és amilyen a mostani formája, valami nagyon nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy ne ő legyen az idén is világbajnok.

Ki gondolta volna még néhány éve, erről a vigyori németről?

Részletesen beszámol a Ferrari új üdvöskéjével folytatott csatájáról, ami nem is annyira a pályán, mint inkább a mikrofonok előtt zajlik. Alonso nagy taktikus, pszichikailag igyekszik meggyengíteni a másikat. Ezt a kölyköt is fikázza állandóan, hogy nem vele, hanem Newey-al küzd a bajnoki címért. Azt a kocsit, amit megálmodott, még egy félkegyelmű is győzelemre vezetné.

Általában bejönnek a piszkos kis játékai. Rajtam kívül, csak a kölyök az egyetlen, akiről leperegnek a tudományos önteltséggel kidolgozott pszichológiai lövései.

-         Most hol nem szarom le, hogy mit acsarkodik, mikor több mint 100 ponttal vezetem a bajnokságot előtte! – vigyorog az útra. – Te Kimi – pillant rám – ez most egyfajta igazságszolgáltatás a sorstól. Most ő a 3-ik ahogy én voltam mögötte tavaly. Akkor bezzeg volt arca, mikor vezette a világbajnokságot az utolsó futam előtt. Aztán a pezsgőzéskor már nem volt annyira őszinte a mosolya.

-         Bezzeg a tiéd… - sóhajtok – bőgtél akár egy taknyos gyerek!

-         De aztán mosolyogtam is!

-         Ez igaz… - hagyom rá.

-         És emlékezz vissza, végig rád hivatkoztam, hogy te vagy a példaképem, mert te is a 3-ik helyről nyerted meg a bajnokságot annak idején.

-         Az már rég volt kölyök – pillantok ki az ablakon – és nem jön vissza többet az az idő. Keress más példaképet, olyant, aki megérdemli és méltó rá.

-         De visszajöhetne, ha akarnád! És nem ismerek jobb srácot, és gyorsabb pilótát nálad!

-         Na jó, már megint témánál vagyunk. Ha majd találok, egy olyan meggyőző indokot, ami miatt érdemes lenne visszatérnem, és elviselnem a vezetés melletti sok szarságot, szólok. De addig jegeljük a témát. Seb – szívom be a fogaim közt a levegőt – szeretnék egy kicsit egyedül maradni a sírral. – nézek fel a templom tornyára.

-         Persze – komolyodik le. - Addig bemegyek egy kávéra. Valaki biztos van itt.

Megvárom, hogy Seb bekopogjon a paplakban buzgólkodó Fritzhez. Talán az atya is itt van. Mostanában ingázik a kórház és a templom között, mert azt állítják kicsit megroggyant Fritz lelkiállapota az utóbbi időben.

Míg a bekocogó Seb után bámulok, megint felsejlik előttem a jelenet, ahogy Fritz riadt arccal közeledve, dadogva magyaráz Kisuról, aki megjelent, és virágot tett a sírjára.

Lehet, hogy valóban itt járt? Lehet, hogy ez a zavarodott férfi látta őt. De ha itt járt, miért nem keresett egyikünket se?

Jó, rám talán haragszik, vagy tart tőlem, valami számomra ismeretlen ok miatt. Na de az atya és Lotte? Hiszen akkor is hozzájuk igyekezett, mikor az a szörnyűség történt. Nem hinném, hogy rájuk haragudna. Ők voltak a családja, és én ….legalább is, eddig ezt hittem.

Összetörten ülök a padon, gondolkodni próbálok, összerakni a dolgokat, és már hosszú percek óta meredten bámulom a sírt, amiről eddig azt gondoltam, hogy az egyetlen nőt rejti, aki létezett számomra.

Most kiderült, hogy nem! Aki itt fekszik, egy idegen! És talán hiányzik valahol valakinek. De hol van az én kedvesem?

Hol vagy kicsim? Merjek reménykedni? Merjem azt képzelni, hogy még életben vagy valahol? Hihetek ekkora csodában?

De ha élsz, miért nem jelentkezel? Mi történhetett, mi akadályoz meg abban, hogy hírt adj magadról és a kislányunkról?

Hirtelen összeszorul a szívem. Lehet, hogy elveszítetted a kicsikénket, és ez annyira megvisel, hogy nem mersz jelentkezni? Talán magadat hibáztatod? Attól félsz, hogy haragudnék, ordítoznék veled, a halála miatt? Azért bujkálsz előlem, mert te erőltetted azt az utazást, én meg végig elleneztem?

Édeském! Drága kicsi cicám, ha így van, könyörgöm, ne bujkálj előlem! Nem a te hibád, nem tehetsz te semmiről, csak arról, ha megszakad miattad a szívem. Gyere haza Kisum, annyira hiányzol… Nem merem elhinni, félek beleélni magam abba a csodába, hogy élhetsz. Nem számít semmi, csak gyere vissza! Nem érdekel semmi más csak te!

Ha elvesztetted a kislányunkat, vagy megsérült, nem foglak hibáztatni, esküszöm soha! Bármi is történt, te nem akartál neki szándékosan bajt, hiszen jobban szeretted a mi Sisunkat még nálam is! Te voltál az édesanyja! Nem hibáztatlak, és ha Sisu már nincs…hát én inkább soha többé nem akarok gyereket, csak téged kapjalak még egyszer vissza!

Nálad semmi és senki nem fontosabb! És többé nem adom fel! Addig, amíg nem tudom százszázalékosan, hogy már nem élsz, én keresni foglak. Többé nem tántorít el semmi! Még nem tudom merre, vagy hogyan, de meg foglak találni!

De most mit tegyek? Hol keresselek? Merre induljak, és főleg mit mondnak a többieknek? Segíts nekem Kisu, mi legyen ezzel a kislánnyal? Ha hazaviszem anyunak, el kell mondanom neki, hogy nem a mienk. De hogy fogadja majd? Mi lesz, ha megtudja, hogy nem téged sirattunk el, nem te fekszel itt a templomkertben? Ha hazaviszem azt a szegény kislányt, el kell mondanom az igazat. Joga van tudni, és nem várhatom el tőle, hogy egy idegen, ismeretlen gyereket neveljen. Már eleget küszködött az életben velünk. Megérdemel egy kis nyugalmat. Nem varrhatom a nyakába más gyermekét. És honnan tudjam meg, hogy egyáltalán keresi, vagy siratja valaki ezt a kislányt?

Istenem, mit tegyek? Mond meg Kisum, mit csináljak? – temetem a kezembe az arcom.

Halk léptekre kapom fel a fejem. Lotte közeledik, halvány bocsánatkérő mosollyal, kezében egy bögre kávéval. Nem is tudtam, hogy itt van.

-         Nem akarlak zavarni, csak most lett kész a kávé, és gondoltam neked is jólesne egy pohárral – nyújtja felém anyáskodva.

Nem nyúlok érte, mert a hirtelen villámcsapásként belém hasító felismerés lebénít. Csak meregetem a szemem szegény nőre, aki egyre kínosabban tartja felém, kinyújtott kezében a poharat.

Egyszerre veszek levegőt, nyalom meg a kiszáradt számat, és veszem el a kávét.

-         Köszönöm…. – nyögöm zavarodottan.

Biccent egyet és lassan visszabotorkál a paplakba.

Sokáig bámulok utána, hosszú idő után, most először érzek valami melegséget a szívemben. A számhoz emelem a gőzölgő illatos kávét. Mélyet szippantok belőle, miközben suttogom.

-         Köszönöm kicsim! Köszönöm, hogy segítettél! Most már tudom, mit kell tennem! A megoldás mindig is itt hevert az orrom előtt, csak én olyan fasz vagyok, hogy eddig nem vettem észre. 

A kórházhoz vezető úton már Seb is elcsendesedik. Mindketten a gondolatainkba merülünk, engem az új megvilágosodásom izgat, terveket szövögetek. Mellette praktikus gondolataim is vannak.

Vajon milyen jogi huzavona kell ahhoz, hogy a kislány velünk maradhasson? Kell egyáltalán valami? Hisz jelenleg én vagyok az apja és a törvényes képviselője. Ha nem háborgatom ezt a csere dolgot, akár maradhat hivatalosan minden a régiben. Persze ott a másik dolog, mi van, ha őt is keresik a hozzátartozói? Újra le kell futni az összes kötelezőt! Szólok Rikunak, hogy bízzon meg egy nyomozóirodát, és állítson rá az ügyre néhány magánkopót. Keresett-e valaki terhes nőt, vagy csecsemőt rajtam kívül? Ez a legfontosabb kérdés, és ha igen, vajon őket? És meg kell tudnom volt-e még más állapotos is a vonaton, vagy ők voltak ketten?

Ha keresték a kislányt, akkor vissza kell adnom. Majd figyelemmel követem a sorsát, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Gondolom, megértik a hozzátartozók, végtére is fél éve már a sajátomként gondolok rá, egy kicsit már az apjának érzem magam.

Viszont ha nem keresik, akkor nem háborgatom jogi vonalon az ügyet. Maradjon csak az én lányom, és ha minden úgy alakul, ahogy tervezem, majd én lemondok róla, vagyis átruházom a gyámságot felette másra. Olyanra, aki sokkal jobb és gondoskodóbb szülője lesz mint én, és aki megérdemel egy második esélyt az élettől, hogy anya lehessen!

-         Most mire készülsz a kórházban? – zavar fel a gondolataimból Seb hangja.

-         Beszélni akarok a kislánnyal…. – felelek szórakozottan.

-         Mi? – mered rám, ahelyett hogy az utat bámulná.

-         Minden rendben, nem ment el az eszem! – nyugtatom meg, így ránézésre kevéske sikerrel. – Úgy érzem, be kell mennem hozzá…..nézd, nem tudom neked elmagyarázni mi zajlik most bennem, mert magam se értem….de mióta tudom, hogy nem az én lányom és nem árult el Kisu….valami megváltozott bennem – fejezem be rövid hallgatás után.

A szavakat keresem, amivel kifejezhetném, elmagyarázhatnám neki a bennem dúló érzéseket, de nem tudom megfogalmazni.

Tudom, hogy őrültségnek hangzik, amit most mondok, de boldog vagyok. Vagyis nem ez a legmegfelelőbb szó, mert ez így nem igaz, de olyan érzésem van, mintha eddig egy hatalmas sziklát cipeltem volna a mellkasomon, és nehéz volt minden légvételem, mert nyomta a szívemet. És most, hogy tudom, nem csalt meg, hogy szeretett engem, hogy tiszta volt, nem mocskolta be az érzéseimet….Seb most ez a szikla eltűnt. Újra tudok lélegezni, és már nem fáj! Már nem is emlékszem erre az érzésre!

És valahogy megváltoztak az érzéseim a kislány felé is. Fogalmam sincs miért, most kezdem el őszintén szeretni, mikor már tudom biztosan, hogy nem a miénk! Szégyellem magam, amiért olyan érzéketlen bunkó fasz voltam, hogy őt hibáztattam….Már nem őt okolom Kisu haláláért, már nem érzek gyűlöletet csak sajnálatot. Ő is egyedül maradt, akár csak én.

Most bemegyek, és a karomba veszem. Most először meg eddig olyan fasz voltam, hogy nem akartam megérinteni. Elutasítottam szegénykét mikor oda akarták adni! De most magamhoz akarom ölelni és megnyugtatni, hogy semmi baj, ne féljen, nem marad egyedül! Érted? – nézek rá összehúzott szemmel grimaszolva.

-         Azt hiszem, igen. – grimaszol vissza.

Csendben kanyarodunk a parkolóba. Miután elnyomtam ezt a nagymonológot, mindketten hallgatunk. Én túlságosan is sokat pofáztam, a kölyök meg talán emésztgeti a hallottakat.

Leállítja a motort és felém fordul. Érzem és látom a tekintetében a néma kérdést, és tudom, van annyira korrekt, hogy nem fogja megkérdezni.

-         Akarod látni?

-         Ha lehet…. – mosolyodik el.

-         Na gyere te fasz! – ugrok ki az Infinitiből. – Előbb keresek valakit, hogy bemehessek hozzá.

-         És na nem engednek?

-         Olyan nincs! Anyám itt van éjjel-nappal, de én meg akarom érinteni, a karomba akarom venni.

-         Lotte említette, hogy már jól van. Talán napok, de legfeljebb pár hét és hazavihetitek. Azért is volt a templomba, már nem kell annyira aggódni a kis Kikiért, de az atyáék kezdenek teljesen szétesni egy gondoskodó asszony jelenléte nélkül.

-         Hamarosan véget ér ez az egész rémálom! – ígérem sóhajtva.

-  A kislányomhoz jöttem – szólalok meg bocsánatkérő hangon, mert a bent szorgoskodó nővér nem hallotta a lépteimet, és mikor felnézett halkan felsikoltott ijedtében. Anyu nincs itt, talán vacsorázok, vagy már alszik.

-         Jaj, rendben csak nem vettem észre. Szeretne bejönni? – mosolyog rám.

-                    Szeretném a karomba venni….lehet?

-         Hát persze apuka! Vegye fel a köpenyt, addig én kiveszem önnek a kislányát.

Megkönnyebbülten indul az inkubátor felé. A kezdetek óta a kicsi mellett van, szemtanúja volt a kiborulásaimnak, és az elutasító magatartásomnak. Nem is sejti mi késztetett ekkora változásra, de szemmel láthatóan örül nekem.

Gyengéden kiemeli a kis testet a meleg üvegkalitkából. Nem alszik, érdeklődve nagyokat pislog. Akár az enyém is lehetne, hasít belém a fájdalom. Emlékszem egyszer Sisu megsimogatta a kis arcát Kisu pocakjában. Láttam a felvételen a mozdulatát, pont mint az enyém. Feledhetetlen fájdalmas emlék….

Egy apró puszit lehel a pihés fejecskére, mielőtt felém fordul vele. összeszorítom a szám, küzdök az érzelmeimmel.

-         Óvatosan apuka. Még nagyon törékeny! A kis fejét tartsa a tenyerébe. – pakolja a karomba a cseppnyi csomagot. Üljön kényelmesen és tegye az ölébe.

Úgy fogom, mintha kificamodott volna a vállam, totál bepánikolok, le ne ejtsem vagy valami. Mi lesz, ha ficánkolni kezd itt a kezeim közt?

Nem rúgkapál, nyugodtan fekszik, néha cuppog a szájával, és ha kinyitja a kökény kék szemeit, az enyémekbe néz velük.

-                   Eeh, jól fogom? – nyögöm zavartan.

-         Hát persze apuka! Itt leszek a nővérszobába. Nyitva az ajtó csak szóljon, ha befejezte a látogatást. –siet át az üveggel elválasztott helyiségbe.

-         Szia. – krákogok zavartan. - Még nem ismerjük egymást igazán. Úgy értem ilyen közelről, még nem volt szerencsénk egymáshoz. Kimi vagyok…sokáig azt hittem az apukád….De nem, nem vagyok az. Ne, ne szomorkodj ezen - cirógatom meg gyengéden a lefelé görbülő szájú cseppnyi arcát – jobb ez így hidd el. Már tudom, hogy nem a mi kicsikénk vagy, nem az én Kisum az édesanyád. És most, hogy tudom, már nem haragszom senkire.

Te se haragudj, hogy eddig elhanyagoltalak. Látod, most itt vagyok, és ezentúl gyakran jövök. Neked nem kell aggódnod a jövő miatt. Én majd mindent elrendezek, csak nyugodtan pihenj! Nehezen, idő előtt érkeztél a világba és tragikusan kezdődött az életed, de most már minden jó lesz. Bár nem vagyok az apád, de gondoskodni fogok rólad.

Tudod arra gondoltam….mesélek neked róla. Az én Kisumról. Persze biztosan sokat hallottál már az édesanyádról a nagyitól meg Lottetől, de ők, egy egészen más nőt ismertek mint én. És igaz, hogy nem az anyukád, de ha most itt lenne…ha majd itt lesz, mert tudom, hogy él, csak meg kell találnom…szóval ha itt lenne, soha nem engedne el maga mellől. Úgy nevelne fel akár a saját gyerekét. Nem tudom, nekem vajon hol van a kislányom, azt se hogy él-e egyáltalán… Jó lenne hinnem, hogy valahol ő is egy ölelő karban fekszik és egészséges. Hogy jól érzi magát, de erre sajnos elég kevés az esély.

Nem tudom, kinek lehetsz a kislánya, de sajnálhatod, hogy nem az én Kisum az anyukád. Soha senkinek nem lehet nála remekebb édesanyja. Ha most itt lenne, nem lenne kérdés egy pillanatig sem a sorsod. Soha nem adna oda senkinek, a sajtunkként nevelnénk fel téged, akár akarnám akár nem, mert ő nem adna és én, kénytelen kelletlen elfogadnám a döntését. Mindent elfogadnék, amit csak akar vagy mond, csak újra láthatnám.

Akarod, hogy meséljek róla? – kérdezem rövid hallgatás után a bámészan figyelő csecsemőt. – Nézd, hoztam egy fényképet – kotrom elő a tárcám óvatosan a farmeromból -….látod, ez a mosolygós csillogó szemű, gyönyörű lány, ő Kriszti. És azt hittem az ott a pocakjában te vagy, de nem. Látod milyen gyönyörű a mosolya? Mindig ilyen szép volt, mindig így mosolygott. És a szeme? Akár egy cicának, csak úgy villognak, ha megharagszik, és istentelen éles a nyelve – mosolyodom el az emlékek súlya alatt. – Nem beszélek róla múlt időben, mert érzem, hogy rá fogok még találni. Mostantól minden erőmet és időmet ennek fogom szentelni.

Pillanatok alatt kiosztott és nem csak engem, Sebet is. Sebastian a barátom, így a te barátod is. Egy őrült pillanatomban azt hittem a te apád. De nem, ő sem az. Szeretnél megismerkedni vele? Bejött hozzád, itt áll az ajtóban – állok fel és lassan az ajtóhoz sétálok az édes kis teherrel. – Nézd csak, ő Sebastian Vettel…a barátunk!

 Seb szétfolyt az üveg mögött. Hatalmas könnyes bociszemekkel mered a karomban tartott picire, és mikor hallja hogy épp bemutatom, esetlenül felemeli a kezét, és integetni kezd.

-         Szia…igen, én vagyok…a barátod…hívj Sebinek…- makog, és akkorát nyel, hogy idáig hallom és látom is, ahogy az ádámcsutkája le fel ugrál a torkában.

-         Nagyon szeret téged, és van egy kedves barátnője, aki örökbe fogadna. Mit gondolsz? Seb olyan amilyen, még ő is egy nagy gyerek, de remek apuka lenne, és Hanna a kedvese egy igazi angyal! Mosolyogj egy picit Sebire és intsél vissza, már leszakad a keze, annyit legyez. Visszaviszem, meg ne fázzon – magyarázok aggodalmaskodva akár egy apa, a nyitott ajtóban álló kölyöknek.

-         Persze vidd csak, gyönyörű kislány! És milyen kis pufóka már. Szia Kiki, még sokat fogunk találkozni! – integet ütődötten.

-         Szeretnél Sebiéknél élni, vagy inkább válasszunk a másik alternatívát? – ülök vele vissza az inkubátor mellé. - Egy kedves hölgyet, aki elveszítette a kislányát egy rémes balesetben? Aki minden percét itt töltötte veled, melletted imádkozva könnyek közt mikor te küzdöttél? Szeretnél inkább az ő lánya lenni? Tudod én mostantól, arra teszem fel az életem, hogy megtaláljam az én Kisumat. Nem tudom, mennyit kell keresnem, azt sem, hogy meddig tart, de meg fogom találni. Ha nem ő halt meg a születésedkor, akkor valahol csak lennie kell, és ez a Föld nem elég nagy ahhoz, hogy ne találjak rá. Nem számít se idő, se pénzt, most már. Meg kell találnom, már tudom, hogy csak engem szeretett, és meg akarom érteni végre, hogy mi történt. Ez a bizonytalanság megőrjít, talán mégis apa vagyok én is. Talán valahol rám is vár egy ilyen édes aprócska kislány.

Ha megtalálom őket, Kisu biztos haragudni fog, amiért odaadlak valakinek, és nem tartalak meg, hogy velünk nőjél nagylánnyá. De aztán, ha lenyugszik, mert tudod, ő nagyon hirtelen tud lenni, nem mondtam még, ugye? Egy harcias magyar amazon! Egy tüzes magyar boszorkány, aki megbabonázott és elvarázsolta örökre a szívem.  Dühös lesz, de ha megtudja kinek adtalak, megbékél, sőt boldog lesz. Olyan anyukát találtam neked, aki minden pillanatát rád fogja áldozni az életéből, sosem fog rád haragudni, még ha egész éjjel ordítasz, akkor sem, mert ő végtelen türelmes itt is veled. Csak imádkozik érted, hogy kikerülj innen.

Neki adlak! A legjobb helyre kerülsz, Isten házába, Lotte lesz az anyukád!

*  *  *

És most mivel a tegnapi szép ívű repülésem után kímélő életmódra vagyok utalva anyuval együtt, volt időm még írni.

Megígértem, hogy elmesélem mik történtek velem, hát akkor, tessék!

Nagy levegő! Hosszú lesz....:)

Szeptemberi szubjektív….

Furcsán indult az én hónapom! Elkezdődött a suli és én nagyon haszontalannak érzem magam. Nehezen dolgozom fel, hogy nem csinálok semmi. Nem tanulok, és nem is dolgozom, csak úgy vagyok. A tesóim egy ideig cseszegettek, naplopó, ingyenélő, meg hasonló jelzőkkel, de aztán észrevették, hogy komolyan veszem, és mennyire fáj, ezért jött a ne butáskodj, hát fel vagy véve, jövőre kezded kint, és egy kicsit rápihensz, megérdemled, nem egy átlagos év áll mögötted stb.:/

Fura érzés, hogy nincs mit csinálnom, nincs idegeskedés, meg reggeli kapkodás, nem tudok mit kezdeni a szabadsággal, és arra gondolok, ha gyerekem lenne, és otthon lennék vele, talán akkor is ezt a haszontalan érzést érezném, azért mert nem dolgozok, és nem is tanulok, „csak” otthon ülök vele.

Ezért úgy gondolom, talán nem ez a legmegfelelőbb időszak a babavállalásra, és igyekszem minél hasznosabbá tenni magam. Viszem a Lucát oviba, Tomaszékat suliba, bevásárolok, és gépelek ezerrel apunak, ha valami iratot kell legépelni. Takarítok és mosok, akár egy mosómedve mindenkire.

Többek szerint bolond vagyok, de imádok kézzel mosni. Minden apróbb ruhadarabomat kézzel mosom, meg az összes táncos ruhánkat is, mert azokat nem is lehet máshogy, különben lejönnének róluk a gyöngyök meg flitterek.

És újra gyakorolok! Ha lehetőség van rá minden nap legalább egy órát, de inkább többet, aztán meg pihenek rá egy kicsit, hogy ne legyen megerőltetve a kezem, és utána zongorán is gyakorlok.

Kell majd ott kint, egy zongora is!

A doki szerint ezt is túlzásba viszem, mint mindent, mert olyan a rend mindhárom lakásban, hogy a légy seggen csúszik a járólapon. Hát lehet, de rossz érzés semmirekellő feleslegesnek lenni.

Anyunak szigorúan teljes pihenés, és kímélő életmód van előírva, és én, ha kellene, akár fel is nyalnám a követ, csak ő ne csináljon semmit.

Non stop járok a hegyre, és hurcolom haza a szomszéd bácsiék termését, mivel a késsel csínján bánok, inkább elmostam egy rahedli üveget savanyúnak, befőttnek meg lekvárnak.

Tervbe van, hogy megpróbálkozom a főzéssel is. Igazából a sütés érdekel, abból is a kelt tészták meg a kenyérfélék. De majd meglátjuk, mert nem vagyok egy konyhavirtuóz, ez nagy projekt lesz.

Most rajzolok! Szegény Luca nagyon elkeseredett, hogy nem leszünk együtt karácsonykor, ráadásul nem bízik a nővéremékben, hogy elkészítik neki, a pattogatott kukorica jelmezt, szóval szomorkodik.

Ezért kitaláltam, hogy telerajzolom a falát. Apu lepiktórkodta a dokival fehérre, és felrajzoltam egy dínó jelenetet a falára. Csak fekete filccel – elhasználtam párat – úgy egyeztünk meg, hogy ha majd kint leszek, és hiányozni fogok neki, akkor nekiáll kifesteni az egészet, meg hátteret rajzol, fákat, bokrokat, tavat, ilyesmit, és közben rám gondol majd, én meg rá. És mire elkészül, addigra már jönnek is ki hozzánk, mert az anyukájára nagy szükségünk lesz, kell a munkája, úgyhogy ne aggódjon. Egy csomó dínót rajzoltam neki, lesz elfoglaltsága!

Majd kint a kisöcsi szobájába is készítek ilyen jelenetet színesben. Ez elég sok munka, de nem annyira nehéz, mert úgy csinálom, hogy kiválasztok egy képet, azt felnagyítom, kockákra vágom, és a kockákat is felnagyítom, aztán kockánkét lerajzolom a részeket, és azt festem ki. Így könnyen le lehet rajzolni akármilyen nehéz és bonyolult képet is. Már csináltam ilyent többet, egyet a régi ovinkba, a rajztanárnőm kért meg, mikor visszamentem a suliba, hogy segítsek neki. Vukosat készítettünk, aranyos rókákkal, nyuszikkal, részeg libákkal. Jó volt, olyan terápiás kezelés, mint Kisunak, a dilidokim is pártolta az elfoglaltságomat, és még mindig megvan a kép az oviban, azt a falat kihagyják a festésénél.:)

Aztán másodikán mindjárt karamboloztunk egyet a dokival, és magamévá tettem a csodás marcipán zongoratortámat. De nem szomorkodtam, mert jó volt a buli. A cicimről próbáltak kottázni. Jó volt a macskatojt leszámítva, kicsit helyrerázódott a lelkem. Főleg a riadt Pajor üldözés.

Pajor cicának szomorú története van. Akkor találta a nővérem, mikor már otthon voltam a kórházból, és rettegtem még tőlük is. Nem akartam senkivel beszélni, a cicám meg megvárta, míg haza megyek, aztán meghalt.

Akkoriban minden munkát elvállaltak miattam, ami még belefért az erkölcsi mércéjükbe, hogy legyen pénzünk, mert kellett gyógyszer, meg kezelés nekem, néhány az öcsémnek, mert magát hibáztatta és lelki beteg volt, meg nekik az egyetem, és a hitelünk akkor még javában dübörgött.

Nehéz időszak volt, anyu el akart menni éjjel árufeltöltőnek, vagy takarítani, de azt mondták, ők megkeresik azt a pénzt két nap alatt, maradjon inkább velem, mert szükségem van rá. Az volt!

Egy fotózásra mentek taxival. A barom taxis meg erőlködött velük, és közben nem figyelt, és felhajtott az útpadkára. A füvön egy cicamama ment a szájában egy picikével, mögötte meg 3 cicus botladozott. Elütötte az egész családot, csak egy picuri maradt életben, de csúnyán megsérült, valami felhasította az oldalát. A tesóm majdnem megverte a pasit, főleg mikor nem akarta engedni, hogy a kiscicát magukkal vigyék. Még nagyon picike volt, forró vizes üveget tettünk mellé éjjelre, kenegették a sebét, meg nyomkodták belőle a gennyet, és végül megmaradt. Folyton az öcsém könyökét szopizta, és sírt, ha egyedül maradt. Mindenhol loholt a nyomomban, ő volt, aki lekötötte a gondolataimat, egész napra adott munkát. Mostanra kinőtte magát, olyan akár Garfield kinézetre is, meg pocakra is.

Mikor elvittük a sógorhoz és kiherélte, csak sírdogált, hogy mit is tett… mert valami különleges cicakeverék. Mondta, hogy mi, de nem emlékszem. Olyan kis nyomott feje van, mint a perzsa cicáknak, de tömött rövid a bundija. Hát ő Pajor, amúgy Dörmi a neve, mert rettentő hangosan dorombol, és olyan akár egy gyerek. Ha felvesszük, átölel a két mancsával és a hátsó mancsait is a derekunk köre teszi, ahogy a gyerekek. Lóg mint egy kis majom, dorombol és puszikat ad, szóval totál olyan, mint egy kisgyerek. A nővérem imádja, és ölne érte, ha elveszne. Hát nagyon kerestük…:)nálunk minden cicának ilyen szomorúan indul az élete, aztán jövünk mi…

A szerda izgalmasan indult, aztán leült minden. A nővéremék el akartak távolítani, mert kitalálták, hogy készítenek mindenkinek egy ajándékbatyut. Tésztából egy mackóformát szúrtak ki, és mindegyik kezébe tettek egy mandulát, vagy mogyorót, és a maci kezecskéit ráhajtották, mintha ölelné, úgy sütötték meg. Aztán celofán batyut készítettünk, és színes szalaggal megkötötték, amit ollóval meghúzgáltak és így bepöndörödött. Mellé még gyártottunk saját szerencse sütit, mindegyikbe egy idézetet tettünk az általam gyűjtöttekből. Ezek az idézetek olyan mániává nőtték ki magukat nálam! Falvédőt tervezek belőlük, mindenkinek egyénileg, saját idézetekkel!:)

Egész nap sütöttünk és csomagoltunk, mert végül maradtam. Prágába készültünk a dokival, de nem jött össze. Nagyon meg szeretném nézni, gyönyörű város és még nem láttam. De mikor indultunk volna kiderült, hogy nincsenek meg az irataim. Az történt, hogy mikor még itt volt a barátom, volt egy fogadásunk, amit elvesztettem,…a többi nem publikus!:)

Ezért elmentünk a plázába és megint száguldoztunk le és fel a pláza szerpentinen, és én végig visítottam, mert megint végigizgultam, ahogy a hajam kígyót játszott furulyaszó nélkül, mivel be volt fonva egy copfba, és közben még taperászott is.

Először azt találta ki, hogy nekem is legyen egy tetkóm, varrassam őt magamra, nehogy elfelejtsem, hogy ki mellett a helyem.

Ezt elvetettük, ezután jött a büntetés. Nem szeretem a túl színes ruhákat, inkább a barnát, zöldet meg a lila jöhet, a piros, meg sárga nem a színem. Ezért vettünk egy rettentő ütős kikerics sárga farmert, köldökig kivágott piros pólót, amit egy irtózatos díszes, giccses csat fog össze a cicimen, egy türkizkék cipőt meg övet, és azt mondta, ha elutazunk, ebben kell feszítenem minden nap. Hát nemigen van sárga cuccom, mert egyrészt megrohamozzák a bogarak, másrészt meg elég sápatag vagyok benne, az ezüstös hajammal, meg a világos bőrömmel.

Vettünk kínait, a szokásos szezámmagos csirkegombócom meg tavaszi tekercs, meg valami irtózatos levest, amit haza is vittünk, mert mindenki szereti, csak én vagyok tőle rosszul, olyan esküszöm, mintha zselatint kanalazgatnék. Anyu meg kitágult orrcimpával falta a többiekkel együtt. Szegény skandináv vett egy vödörrel!:) Rászoktatta a többieket, ahogy anyut a zabkására is, mert attól állítólag nem volt hányingere, hát nem tudom…

És valahogy nála maradt a tatyóm, benne az extravagáns türkiz övemmel, meg a pénztárcámmal, amiben az összes iratom, meg bankkártyám és pénzem volt. Magával vitte, maradtam koldusboton, fillér nélkül, még jogosítványom se volt!:/

Pénzt kellett kölcsön kérnem, a jó doktortól. Elrobogtunk a bankba, és közben eszébe jutott, hogy ha már itt vagyunk, nézzük már meg az ő nyereménypapírjait.

Mikor megkapta az előleget a lakására, valamelyik páciense ajánlotta neki, így elrángatott, hogy segítsek betenni, de hát én csak lelki meg erkölcsi támaszt tudtam nyújtani, nekem fogalmam sincs az ilyen dolgokról, az internetbankot is nehezen értettem meg. Így a postás hölgy segítségét kértük.

Megnézte nekünk, és nem fogjátok elhinni, a doki nyert egy kocsit. Méghozzá nem is akármilyent! Mondtuk is, hogy bolondnak áll a szerencse! Gazdag ember lett a mi dokink! Más kérdés, hogy izgalmunkban haza rohantunk, és elfelejtettünk pénzt kivenni, de hát istenkém!:)

Most nehezen válik meg a szépséges kocsitól, mert még mindig nem jönnek túl jól ki anyu öreg kis Opeljével!:) De hamarosan indul ki, mivel munkába kell állnia, már várják! És tényleg szerencséje van, mert apu egyik barátja átveszi tőle a nyereményt. Fizeti az átíratást, meg valamit enged az eredeti árból, a pasi a lányának veszi ajándékba, szóval mindenki boldog!:) A doki rendben lesz, ott az Aston ára, meg a lakásáé, volt is pénze és most még ez is.

Szülinapi ajándékként elhívott egy utazásra, hogy valóra váltsa egyik álmomat. Szerinte tartozik nekem, amiért nálam lakik, pedig inkább én tartozom neki, mert főz rám, és a gondomat viseli, mint egy fogadott anyuka. Azt hittem hülyül, de a vízumot intézteti apuval. Azt mondják legalább 2 hét, nem tudom, mit gondoljak az egészről. Fantasztikus lenne, de túl drága, én soha nem költenék ennyit még kocsira sem. Szerinte most kell menni, mert ott most tavasz van, és látni akarja. Irány a kenguruk és a vörös homok földje!

Nem tudom mi lesz belőle, mert nekem merőben más terveim voltak. Mostanában rákaptam a régi ízes magyar szavakra és gyűjtöm is őket. Majd ott kint ezeket összerendezem, és meséket írok belőlük magyarul, hogy a kisöcsi megtanulja a régi magyar kifejezéseket is, és mi se feledjük el soha.

Szeretnék eljutni Romániába, vagyis Erdélybe. Úgy gondolom, ott rengeteg régi kifejezést hallhatnék, szeretnék megnézni egy ottani magyar települést, egy olyan székely falut, ahol faragott kapuk vannak, és még élnek a régi szokások. A nagyi érdekes származású, mert Németországból keveredtek valahogy Erdélybe, Székelyföldre. Nem is beszéltek románul csak németül, meg magyarul. És onnan jöttek át Magyarországra, hogy megismerje a nagyapát. Elég bonyolult származásom van, mindkét részről, szerettem kutakodni a papámmal a múltunkban.

Szóval meg akarom ismerni székelyföldet. Volt egy bulink bent a bárban, egy nagyon elvont érdekes dolog volt a székelyekkel kapcsolatban, majd elmesélem, ha sikerül kijutnom és körülnéznem. Minden esetre nagyon érdekelnek azok az emberek.

De nem tudom, hogy fér majd bele az itt tartózkodásomba ez a sok utazás, bár a doki azt mondta, jobb ha utazom, és igyekezek folyamatosan elszakadni a tesóimtól, hogy ne legyen annyira fájdalmas.

Hát erre az elszakadásra nem is akarok gondolni, mert akkor elmegy a kedvem mindentől.

A buli előtti napon kimentünk a nyaralóba és összepakoltunk, hogy legyen hely, meg kivittük az ajándékokat, vettem pár üveg pezsgőt, hogy egyet tudjunk majd koccintani.

Azt mondták semmit se vigyek, mert ez az én meglepetés partym lesz, ők intézik, de azért úgy gondoltam pár üveg pezsgő, meg egy torta beleférne. Tomi eljött értem egy listával hogy vásároljunk. Anyu rákattant a palacsintára. Nem tudom, említettem-e már, üresen eszi, beleteker egy kovászos uborkát. Aztán hörpint rá a levéből, a dédi szerint nincs ember aki azt szeretné, hát anyu harcol érte.

Az úton elénk totyogott egy fehér tyúk. Fogalmam sincs honnan jött, de ott tipegett az út közepén, az öcsi megállt és kipattant a busz elé, el ne üsse, halálmegvető bátorsággal és azt süvíti nekem kikerekedett csodás szemekkel, odass, hattyú! Mondom Tomi te ütődött, az egy tyúk!

Ő meg, hogy biztos?

Mondom, ha hattyú lenne és meglebegtetné feléd a szárnyait, meg kinyújtaná a nyakát, hazáig rohannál egy levegővétellel, higgy nekem, ez egy közönséges tyúk!

Erre ő, de albínó! Nagyon nehezen akart beletörődni a közönséges házityúkba!:) városi gyerek, szörnyű ugye? Azt se tudta, hogy a pulykának nem szőre van, hanem tolla. Persze sose látott még élő pulykát mikor ezt mondta, utána pótoltuk ezt a hiányosságot!

A sofőr meg nevetett, mi van, lekésted, így stoppolsz? Tudjátok, öcsém tiszteletbeli buszvezető itt nálunk.:)

A mackó süti, meg a szerencse süti mellé sütöttem egy tortát. Én!:)

A Tomi meg a doki segítettek! Az biztos, hogy rengeteget nevettünk, és megtudtam pl. hogy a piskótát forró sütőbe kell betenni, különben lapos maradt. Az enyém Quasimodó lett. Az egyik oldala kipúposodott, de a krém az finomra sikerült, alapjában véve olyan volt, mintha felrántotta volna az egyik vállát!:) és beleszerettem! Addig bámultam, míg úgy döntöttem, ezt nem visszük el, ez a torta itt marad, és mi fogjuk befalni a családommal, mert ez annyira személyes, ebben benne volt minden igyekezetem és szeretetem meg a Tomiéké is, úgyhogy maradt! És nagy sikere lett, a dédike szerint nem a külső a fontos, hanem a belbecs, és amúgy tényleg finom lett! A skandináv bajnok dünnyögött csakhogy remélem, nem tettél bele semmi butaságot – ezzel arra a rosszul sikerült hetünkre célzott elég balgán, mikor véletlen, eszméletvesztésig kiütöttem magam valami drogtól, majdnem kórház lett a vége – de aztán magától is rájött hogy butaság volt, és inkább csendesen eszegetett egy karcsú szeletkét.

Elrohantunk néhány cukiba, és az egyikbe sikerült vennem egy 3 emeletes marcipán esküvői tortát:). Nem akartam arra gondolni, valakinek nagyon rossz napja van, ha ez megmaradt, inkább eltávolíttattam a tetejéről a szende párt, kitettünk rá egy jókora marcipán topánt. Hát akiknek kellett azok értették, a szürke cselédből lett bálkirálynőt, akiknek meg nem kellett, azok nem is hívtak viccesen Hamupipőnek meg Remetelánynak!:)

A buli napját egy kicsit csalódottan kezdtem, mert megkérdeztem a Tomit, nem lenne-e kedve eljönni velem és lepasszolt. De hát gondoltam így van ez, lassan külön utakon kell járnunk, és talán haragszik is, amiért itt hagyom. A doki vitt el a buliba ellátott jó tanácsokkal meg, hogy szóljunk, mikor jöjjön értem.

Aztán tudjátok milyen az, tudtam, hogy ott lesznek és várnak, de arra nem számítottam, ami következett. Kinyitottam az ajtót és ott állt mögötte felsorakozva legalább 50 ember. Úgy álltak apu nappalijában akár a heringek, és elkezdték énekelni a Happyt, és valaki zongorázott hozzá.

Ott volt! Ő volt a meglepetés ember! Raklapokból egy dobogót eszkábáltak össze neki meg a zongorának, és ott énekelt az én szépséges öcsém!

Már akkor elkezdtem sírni, aztán az est és az éjszaka hátralevő részét hol az egyik, hol a másik volt tanáromra borulva bömbölve, vagy énekelve az öcsémmel múlattam…:( Ő gitározott én zongoráztam valami elektromos rémségen, a falka meg ordítva, vonyítva énekelt. És a tanárjaim is nagyon elengedték magukat, ilyenkor látszik, hogy ők is pont olyan emberek, mint mi. Azért voltak vidám pillanatok is két elérzékenyülés között. Ilyenkor hatalmasat buliztunk!

Mit is meséljek a buliról?

Először is a köszöntő után, felkezdtünk egy rahedli pezsgőt, szerencsére mindenkinek jutott, és egy csomó party pohár, tányér meg evőeszköz volt, ami a nővéremék gondoskodását, meg profizmusát mutatta.

Rengeteg ajándékot kaptam, nem nagy dolgokat, vagyis hát….

Mindenki hozott valami apróságot, amit tudják, hogy szeretem. Kaptam piros mogyorós csokit – képtelen vagyok neki ellenállni!:( - aztán maláta sört dobozost, fürdő sókat, olajokat.

Valószínűnek tartom hogy valamelyik felnőtt tanárnak volt ez az okos ötlete, mert ugye ők szervezték a partit, volt tortám meg kaja  - zsíros kenyér lila hagymával, meg vajas kenyér paradicsommal paprikával - és ez elég is volt!:) Mindent úgy dobtak össze, ezért csak ilyen jelképes ajándékokat találtak ki, mert egy maláta sör kb. 200 forint körül van, meg ezek a fürdősók se drágák. Kicsi üvegekben vannak, de rengeteg fajta színben, meg formában, nagyon édesek. Egy csomó olyan nőcis dolgot kaptam, amiket azelőtt nem nagyon használtam. Persze van tusfürdőm, meg drága parfümöm, de ezeket is úgy kaptam. Viszont ilyen olajok meg fürdősók…hát nagyon édik!

De kaptam egy nagy ajándékot, ami olyan csodás és szívbemarkoló, hogy még most, ahogy írok róla is könnyezem.

Olyant, aminek tényleg szívből örültem, mert nem sok pénzbe, hanem rengeteg szervezésbe és időbe került, és ez sokkal fontosabb a pénznél. Az, hogy azok az emberek, akik közül sokan csúfoltak és megvetettek életem egy korszakában, megszervezték, és megcsinálták ezt az egészet. 

Egy kép, egy fotó a városomról, egy montázsféle, olyan vásárolható poszter nagyságban.  Rajta a városomat hirdető szobor, a címer, az iskolám képe, a tánciskoláé meg az otthonunké, kicsit olyan elmosódottan, ez a háttér. Benne pedig az összes jelenlevő arcképe, szétszórva és aláírva, mint egy tablókép. Egy kép, amin rajta van az életem, nagyon megható volt. Erről nem is tudok többet mondani….

Fogok ilyent csinálni a családomról is, ha már nem leszek ilyen sírós hangulatban.

A hangulat egyre jobb lett, és Tomasz önállósítva magát, kezdett kicsit személyeskedni. A buli hevében picit önkritikát gyakoroltatott velem és egy picit pikírt, szarkasztikus humorral átitatva múlatta az időt.

Egy dalt követeltek, aminek múltja volt, egy év végi osztály buli!:)

Ezt a dalt énekeltük akkor is, csak most én csak a ’nem vagyok én ilyen, miért mondjátok nekem!’ részt, egy sakálfalka meg üvöltötte korra, nemre és társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül, hogy túl szexi lány! Hatalmas volt! Alig bírtam énekelni a nevetéstől!:)

Aztán még megspékeltük a Tomival és jött a másik retro, ez itt. Azt hiszem sok mindenben rólam szól egy kicsit.:)

Elkezdtem nézegetni a régi magyar dalokat, mert izgalmas terveim vannak ott kint a bárunkkal. Magyar napokat fogok szervezni, ha egy kicsit már beszoktunk, meg ha már ott lesz velem a Tomi is. De erről, meg a többi kinti terveimről, majd egyszer mesélek.

Aztán ahogy egyre jobban belemelegedtünk és eltűntek a gátlások, keményebb dalok következtek. Olyanok, amiket nem szoktam csak otthon, vagy a nagyon közeli barátaim előtt énekelni. De hát, ez már a búcsúról szólt, akkor meg...?:)

Ismeritek ezt a dal? Nem egy könnyű nóta! Vagy ötven részeg mutáló őrült üvöltötte a tó partján úgy, hogy még a vaddisznó is elfutott a kertből. Hatalmasat buliztunk, és hatalmas meglepetés volt, hogy annyi ember eljött, és összehordtak mindent. Még az elektromos zongorát is, amit aztán beizzítottam. Most nincs hangom, és izomláza van még a kisujjamnak is, de a szívem csordultig van szeretettel és hálával.

Nem hittem hogy ennyien szeretnek, nem hitem, hogy ennyi embernek fontos volt elköszönni tőlem, még ha csak a buli kedvéért is.

Nem tagadom, nagyon sírtam. Azon gondolkoztam miért? Miért akkor érezzük a mások szeretetét mikor valami véget ér? Miért nem lehetett így leélni az elmúlt éveket? Miért kellett annyit szenvednem és a fal mellett lehajtott fejjel eloldalognom, a megalázó beszólások miatt? Most miért ölel sírva az a lány, aki egykor a lábam elé köpött? Mi változott?

Nem tudom pontosan a választ, és hát nem is vagyok még pszichológus, de valamiért arra gondolok, hogy én! Én változtam, ők talán midig is ilyenek voltak, csak én felerősítettem bennük az érzéseket. Mikor félszegen, visszahúzódtam és szinte elvártam, hogy megalázzanak, a rosszat. 

Aztán mikor először visszafordultam és megvédtem magam, vagyis inkább a kisfiamat, akkor meglátták bennem az ember is, nem csak a prédát.

Én így hiszem, de lehet, hogy tévedek. Nemrégiben valaki azt írta nekem, hogy megváltoztam, és ha erőszakos vagyok, azzal bevonom a rosszat az életembe.

Lehet, hogy így van, de én nem értek ezzel egyet. Az nem erőszakosság, ha megvédjük magunkat, kiállunk az igazunkért, a gyengébbekért és azokért, akiket szeretünk. A hitvallásunkért, filozófiánkért, vagy nevezzük, aminek akarjuk.

Én kiállok! Mindenért és mindenkiért, aki megérdemli, és akit szeretek még akkor is, ha nem érdemli meg! És ha ezzel bevonzom a rosszat, hát állok elébe! Majd talpra állok akkor is, de legalább tiszta szívvel, és lelkiismerettel, és elégedetten, hogy meg mertem végre tenni! Mert tudom, hogy cserébe azért, amit tettem, valaki lesz majd mellettem is a bajban!

És nem számít, nem baj, ha ezért néha szenvedni fogok! Mert csak az tud igazán szeretni és élvezni az életet, aki megtanult sírni, és tudja mi a fájdalom. Aki nem érezte azt, nem is sejti milyen boldog, csak akkor mikor már elmúlt. És ha mindig megalkudva, eloldalgunk, nem tudjuk azt sem, milyen boldognak lenni, akkor nem is hiányzik, hogy harcoljunk érte. Inkább fájjon, minthogy a szobám mélyén kuporogjak egyedül, magányosan, gyáván, és mások szemében talán tisztán, mártírként egy álomvilágba, vagy az írásba menekülve!

Az életet élni kell, fájdalmával és örömével együtt, és nem a szobában ábrándozni a lovagkalandokról, álarc nélküli „tisztákról” és a gáncs nélküli hercegekről, mert az a kor sajnos már elmúlt, és a tiszta szívű trubadúrok kihaltak, akár a dinoszauruszok. Az kell szeretnünk, akit választottunk, a jó és a rossz oldalával, a hibáival és az erényeivel együtt!

Bár az az egyén, aki ezt írta, és akit azért én továbbra is tisztelek a magam módján, azt is írta, hogy egy ideje már nem olvassa a blogom, mióta agresszív lettem, én most mégis leírtam ezeket.

Mert itt, ez a válaszom!

Mindenki a saját útját járja, nekem ez az utam, én ezt választottam! 18 éven keresztül megalkudtam, és lehajtott fejjel hallgattam, többé nem fogok! Nem belesodródtam és elfogadtam, hanem választottam ezt. Megadatott az a lehetőség, hogy változhattam és én megragadtam az alkalmat, azt hiszem! És úgy tűnik maradtak barátaim ilyen agresszívan is, hisz miattam jöttek, nem más miatt tették. Nem tudnak semmit a jövőmről, se a terveimről, csak azt, hogy elmegyünk, nem várhattak tőlem cserébe semmit a barátságon kívül!

Szombat reggel mentünk haza, és nem voltam valami fitt a néhány órás alvás után, de indulnom kellett Pestre. Ugyanis be voltam jelentve egy műszempilláshoz, ez volt a nővéremék ajándéka!:) mit is mondhatnék, inkább idézek egy megfáradt skandinávot. Ellenállhatatlan és csábító a tekintetem.:)

És ez igaz is, mert rengeteget dob az ember szemén egy szép természetesnek ható, hosszú, sűrű, és főként sötét szempilla, ez meg valami 6 D-s vagy mi, szóval a legmodernebb. A sajátom is elég jó, csak nagyon világos. Az öcsémnek például olyan gyönyörű sűrű és hosszú, hogy visszahajlik a napszemüvegben, és neki nem is annyira világos.

Ami picit gáz volt, hogy egy idő után elaludtam, és arra ébredtem, hogy egy hatalmasat horkantottam. Röhögött persze mindenki még a nő is, mert egy egész családi különítménnyel érkeztem. Egyrészt, mert nem merek senki keze alá befeküdni úgy, hogy lehunyom a szemem – ez egy fóbia – másrészt, mert utána fontos jelenésem volt, és mind jönni akartak. Utólag elmondhatom szükségem is volt rájuk....?)

Itt most abbahagynám a beszámolóm, nem akarlak túlságosan leterhelni benneteket a magánéletemmel.:) A következő résznél innen folytatom. Elmesélem – már amit lehet – hogy miket mondott a jósnő, hogy telt a születésnapom, és milyen érzés volt, mikor a barátom bemutatott minket egymásnak. 

Engem és az eljövendő életemet!

puszi, Luna

Dee-nek szeretettel...