Csak úgy mára....:)

Sziasztok!

Ez még nem a következő rész, de gondoltam itt ez a szép dátum, és már olyan régen meséltem hányatott életemről, hát mikor is tehetném meg a legjobbkor, ha nem egy ilyen napon?

Az október nálunk nagyon húzós, főleg most ebben az évben. Elsején volt 10 éve, hogy a nagyapánkat, akit úgy imádtam elveszítettük!

De nagyon különleges jó érzés volt a szívemnek, hogy ha nem is októberben, de otthon tudtam lenni, és kint voltunk náluk, leróttuk a tiszteletünket, és lerendeztünk mindent, hogy olyan méltóképpen nyugodjanak otthon, ahogyan szeretnénk, és ahogyan most már megengedhetjük magunknak. Sajnos nem tudunk már mást adni nekik, csak egy szép nyughelyet!

Aztán 10-én jött a nagy nap, öcsénk szülinapja!

És 21-én Dani szülinapja, amit Texasban ünneplünk a szüleivel, mert ez is egy különleges nap lesz, aztán majd itthon is Gabeszéval együtt, ami 25-én lesz esedékes.

30-án Sziszinek lesz, a 31-ével pedig egyszerre köszönt be körcsike szülinapja és a Halloween.

Tomi most lett 21 és ez valóban nagy vízválasztó nap, mert itt most lesz nagykorú, rengeteg felelősséggel kötelezettséggel és lehetőséggel, amik eddig nem voltak adottak számára.

Hatalmas nagy születésnapi partyt akartunk csinálni, és én minden igyekezetem és tapasztalatom, amit az itteni évek alatt szereztem belepakoltam, hogy olyan 21 legyen neki, amit soha életében nem fog elfelejteni.

És hát, ahogy már az ilyen lenni szokott, ha valamire nagyon készülsz, azt sikerül elrontani, vagy messze elmarad a várakozástól!

Hát nekem majdnem sikerült tönkretennem a szülinapját, pedig annyira igyekeztem, és az előzmények ismeretében sokkal jobban figyelek is magamra, mégis, egyre inkább elfogadom, hogy én vonzom a fura, megmagyarázhatatlan és kínos helyzeteket, és aminek meg kell történnie, az meg is történik.

A fent említett előzményekről még most sem szeretek beszélni. Idő kell, hogy ne azzal az érzéssel menjek be Petihez, hogy ne arra gondoljak, a kollégái biztosan összesúgnak vagy mosolyognak a hátam mögött. Biztos van, aki alkoholistának, és nyilván vannak, akik drogosnak tartanak.

Pedig józan voltam és éber, baromkodás közben mégis sikerült fejjel előre beleszorulnom egy vízzel teli ültető gödörbe, és félig megfulladnom, mire a földön röhögve fetrengő Tarzan és a többiek észrevették, hogy nem jókedvemben állok fejen, és nem jókedvemben rugdalódzom vadul, akár egy szélfútta kukoricaszál – ezt a dédike mondta később - mikor már tudtunk nevetni az eseten.

Hát legalább is ők, mert nekem még annyira most se megy, ha eszembe jut, amit átéltem abban a néhány percben.

Mire kiszedtek fuldokoltam, hörögtem, a szemeim fennakadtak, pánikrohamom volt, mert úgy éreztem magam ott a föld alatt, mintha eltemettek volna élve, pedig csak derékig voltam elsüllyedve. És mikor előszedtek, úgy is festettem, mint egy viseltes zombi. Egyáltalán nem kaptam levegőt még akkor sem, mert tele volt mindenem iszappal, és a valóságban nagyon nem úgy van, ahogy a filmeken látni, hogy köhécselsz párat aztán már nincs is semmi baj. Mert az iszap lerakódott mindenembe és kint sem voltam képes lélegezni!

Mikor hányni kezdtem, azt mondták azonnal kórház, mert ha a tüdő légzsákocskáim megteltek iszappal, nem fognak oxigént szállítani, és éjjel álmomban meghalok! Ezt nevezik másodlagos halálnak.

Egyáltalán nem akartam kórházba menni az iszapos fejemmel a kibőgött szemeimmel úgy festettem, mint aki már Halloween-re gyakorol.

Szégyelltem magam a Peti miatt is, hogy mit fognak mondani a beosztottjai, mindenki rajta röhög majd, hogy milyen hülye felesége van, de őt egyáltalán nem zavarták ezek a problémáim, helyette egyre csak ismételgette, hogy nincs semmi baj, nincs semmi baj, aztán meg a kezeit tördelte, hogy Jézusom mit tegyek, hogy segítsek, és ezzel egy cseppet sem nyugtatott meg.

Aztán gépre tettek és akkor már nem érdekelt semmi, csakhogy túléljem ezt az egészet. 7 órán keresztül egy gép lélegeztetett, és én elvesztettem minden méltóságom, és a testem már nem az én akaratomnak engedelmeskedett. Rettegtem, hogy leáll és megfulladok, ha jön egy áramszünet. És közben csak hallgattam, ahogy pityeg a szívem, hogy még dobog. Rettegtem mindenütt becsövezve kiszolgáltatottan, és ez nagyon rossz érzés, még akkor is, ha ott ült végig mellettem a Peti és fogta a kezem, én meg nem csak a kezébe, hanem a tekintetébe is kapaszkodtam, és hajtogattam magamban, hogy nyugodt vagyok, ki fogom bírni, és nem fogok felrobbanni és megőrülni.

Mikor hazavittek a kórházból mindenki nagyon tapintatos volt, és feszült volt a hangulat, az mellett, hogy nagyon örültek, de valahogy úgy viselkedtek velem, mintha valami törékeny kisbaba volnék. Tarzan loholt mellettem, még a wc-re is kísérni akart, eléggé nyomasztó volt.

Aztán az este még nyomasztóbb lett. Elkezdett pörögni az agyam, hogy mi van, ha már megint én leszek a kivétel? Mi van, ha nekem nem 24 óra között, hanem 3 nap után telítődnek tele a golyócskáim? Mi van, ha nekem annyival erősebb a tüdőm a tánc, meg a sok edzés miatt, hogy nem következik be a másodlagos fulladás csak 3 nappal később?

Jött a lefekvés ideje, és persze a szexről szó sem volt, láttam, hogy Peti is feszült, és mikor lefeküdtünk, a mellére húzott, és elkezdett kettőnkről, az érzéseiről és a terveiről beszélni, szóval a múltunkról és a jövőnkről. És közben simogatta a hajam meg a vállam. Addig cirógatott, amíg ellazultam és elszenderültem a zsongító hangja alatt. Aztán felriadtam, felkaptam a fejem és összenéztem vele. Hajnali 3 volt és ő még fent volt és figyelte, ahogy lélegzem!

Szóval nem csak én rettegtem, hogy dacára a tudománynak meghalok, hanem ő is.

Kicsit elbizonytalanodtam az úszással kapcsolatban is, mert ahogy ellöktem magam az vízben, úgy éreztem, hogy most fogja megint ellepni az arcom, és ilyenkor szinte haraptam a levegőt, de aztán túljutottam rajta, addig loholt Tarzan a nyomomban. Vagy inkább úszott!:)

 

És ezek után azt hittem, már nincs lejjebb! Gondoltam rendben, egy életen át magamon viselem majd, hogy drogos vagyok vagy alkoholista, mert mással ilyen ostoba véletlen nem eshet, de tévedtem!

Szombaton ugyan megtartottuk a bárban a mindent elsöprő 21-es bulit, de a családi éneklős köszöntő még hátra volt!

Hétfő volt, mínusz egy nap, Tomas szülinapjáig, és nagy izgalom, mert vizsgázni voltam!

Hát én ilyenkor, ha végzek – és úgy sikerül, ahogy reméltem – úgy szeretem az egész világot, hogy fékeznem kell magam, nehogy megöleljek mindenkit, aki szembe jön, hogy osztozzon velem, vagy inkább át tudjam valakinek adni azt a rengeteg boldogságot és szeretetet, amit érzek!

De most annyira nem voltam boldog, mert míg én igyekeztem méltóképpen helytállni, mint Mrs. Sullivan, anyu telefonált a nővéremnek, hogy menjen haza, mert a dédike rosszul érzi magát. Nővérem persze azonnal indult, és nem szólt nekem, hogy nyugodtan vizsgázzak, és ne idegesítsem magam.

Így mikor kijöttem végre, és Tarzan után őt hívtam, közölte, hogy már otthon van, és ne aggódjak, dédike jól van, csak a vérnyomása megint, és kicsit szapora volt a szívverése, azért ijedt meg anyu.

Nyilván ezek után ezerrel bevágtattam a bárba, hogy nem tudok jönni.

Olyan nagyon fontos ő nekem, mindig mellettem volt, ha valami baj történt és én bezárkóztam. Mindig segíteni próbált, és kihozni a fényre a maga módján. Most is, hogy az az ostoba baleset történt. Elmesélt egy történetet magáról, mikor vele is megesett egy fura baleset, búcsúkor megbotlott, és ahelyett, hogy eldobta volna a kancsót, bőszen védelmezte, és inkább fejjel előre beleesett az ajtófélfába és ketté nyílt a feje, és ezért a falu a szájára vette, hogy biztos részeg volt, de ő nem törődött vele.

Sőt a papámról is meséltek egy történetet, amikor azért úszott meg katona korában utasként egy motor balesetet néhány aranyszöggel szegecselt vállal, mert átrepültek a villanyvezetéken, és egy ülepítőben landoltak. Hát ugye, még mondja valaki, hogy a szar nem hoz szerencsét!:)

Szóval most megint nagyon közel került hozzám és képtelen voltam a fenekemen ülni, mennem kellett, hogy bátorítsam, hogy ott legyek mellette bármi is lesz, ha kórházba kell vinni, akkor nem mozdulok mellőle, hogy ne érezze magát kiszolgáltatva egyedül.

Öcsém Nathannál volt még, így rábíztam Kakukkra mindent, aki „szakmain” van, és irányítja az építkezést, közben meg figyeli, milyen munkálatok vannak, és a mesterek magyaráznak neki mindent a szakma rejtelmeiről, mert tudják már, hogy a jövendő munkaadójukat tanítják be.:)

Felajánlotta, hogy jön velem, de mondtam, inkább itt tegye hasznossá magát.

 Petinek se szóltam, mert tudom, ő is rohanna, de nem akartam, hogy megint eljöjjön, úgy is nemsokára megyünk Texasba sógorom szülinapjára, és halálra hajtja magát, hogy sok szabadnapja legyen.

 

Hát száguldottam hazafelé, eléggé beletapostam, végül is a Jeep-emmel voltam, amiben azért nem kell félnem, és forgalom sem volt, mert eléggé szakadt az eső!

Aztán egy kietlen erdős részen egyszer csak kifutott elém egy szőrös kis család, és én majdnem elcsaptam őket.

Persze egyből beletapostam a fékbe, meg elrántottam a kormányt. Hát ugye ott voltam egy erdő közepén, de nekem sikerült az útszélén megtalálnom az egyetlen vízgyűjtő gödröt, és szépen orral előre belefúródott az én Hópihém a sárba, akár egy megfáradt Gólem belesüllyedtünk és se ki, meg se be. Picit kézen állt a kocsi, de nem volt olyan vészes, nem is ijedtem meg annyira, mert biztos voltam, hogy az összkerékkel simán kikecmergek innen.

Nem is erőltettem, mert az állatkákat akartam látni, hogy mi történt. Mert ha elütöttem egyet, akkor már viszem is haza, hogy Dani segítsen rajta.

Arra gondoltam, hogy talán egy mosómaci família vagy – fogalmam sincs honnan jött a gondolat, – hogy egy borz család.

Na és innen kezdődött a horror!

Én kinyitottam az ajtót és leugrottam a sárba, közben egy picike úgy visított, mintha az életéért küzdene, a mami meg kaffogott, füttyögött, vagy mit művelt, szóval rémisztő hangok voltak.

Az egyik pici beleesett a vízbe, ahogy a kocsim másik oldalán maradt, és volt némi visítozás köpködés és riadalom, de szerencsésen kievickélt a pocsolyából. Már éppen akartam visszamászni, hogy ok, rendben van mindenki, akkor én is megpróbálok tovább haladni a dédikéhez. Ekkor azonban a mami valamiért úgy ítélte meg, hogy veszélyben vannak, és én vagyok egy személyben az ellenség, és nekem támadott. Mégpedig eléggé sajátságos módot választott, rémisztő torokhangok, puffogások kíséretében, egyszer csak kézen állásba dobta magát, felém farolt, felemelte a szép loboncos farkincáját, és lepisilt.

Mindenütt lespriccelt, a szépséges kosztümöm, a felsőm és még a kezemre is ment egy-két csöpp. Úgy égetett, mintha valami maró folyadék lenne, reflexből letöröltem.

Hát bevallom én annyira megijedtem az egész reakciójától, mert valahogy nem voltam képben és elképzelni sem tudtam, hogy most mi van, meg mi fog következni, hogy szégyen a futás, de hasznosat választottam, és vadul igyekeztem volna vissza a biztonságot nyújtó Hópihémbe. Félig már bent voltam a nyitott ajtóban, és ekkor ért utol egy újabb spriccelés. Szerencsémre éppen bemozdultam, mert különben a fejemre kaptam volna a megtiszteltetést.

A kis állatka meg még mindig akrobatikázott a két első kezén, én meg visszaugrottam a kocsiba, ami pont úgy állt két lábon, mint a mami, még pont időben csaptam be az ajtót, mert az üveget végigspriccelte azzal a gusztustalan sárgás folyadékkal. Közben előkerült a sikoltozó kicsike, odafutott a mamihoz, és mint aki jól végezte a dolgát, füttyögött még egy picit aztán elkocogtak. Én meg ott reszkettem az orra bukott kocsimban akár egy sovány riadt vadmalacka. Azt se tudtam mit csináljak.

Jutott a pisiből a kezemre, a ruhámra és a kocsi belsejébe is, sajnos!

És a riadalom múltával visszatért a szaglásom, és valami elképzelhetetlenül undorító, csípősen maró, és gyomorforgató, de valóban szavakban kifejezhetetlen bűz csapta meg az orrom, és kezdte marni rettentően a kezem. Annyira rettenetes volt, hogy meg is feledkeztem a felbőszült mamiról, és egyből kipattantam a kocsiból. Szerencsére a megnyugodott család már vidáman kocogott tovább az esőben, én meg ott álltam a kibírhatatlan bűzfelhőt árasztó kocsim mellett, és be kellett látnom, hogy nem csak a kocsinak volt kibírhatatlan szaga, ráadásul égetett is ahol hozzám ért, amivel lespriccelt, még ruhán keresztül is.

Gondolkodás nélkül letéptem magamról mindent, mert hirtelen mindenféle Alien filmek jutottak eszembe, ott szteppeltem az esőben, tangában melltartóban, a márkás magassarkúmat vadul szorongatva, hogy most mi is legyen?

Először arra gondoltam, hogy kiállok, de a kocsiban olyan büdös volt, hogy képtelen lettem volna hazáig vezetni.

Nem volt más, fogtam a telómat és hívtam öcsémet, aki persze először ordítozott velem, hogy miért nem jöhetett ő is, aztán meg nagyon nem akart megérteni.

Hát eléggé nehezen fogta fel, hogy mi történt, hogy ki pisilt le engem az esőben, és miért nem tudok visszaülni a kocsimba, meg miért áll kézen a Jeep.

De leginkább az érdekelte, hogy megsérültem-e, valószínű, mert már gondolatban Tarzan számát hívta s.o.s.

Mondtam semmi bajom, csak a Jeep áll kézen és elmeséltem mi történt, és jöjjön már segítsen, mert képtelenség beülni a kocsimban.

Szerintem percekig fuldoklott a röhögéstől, és később Nathan is, aki átvette, és újra csak el kellett mesélnem neki is a kellemetlen kis kalandomat.

Megemlítettem nekik, hogy ha már kiröhögték magukat, akkor esetleg jöhetnének, mert itt állok fél pucéran és félek!

Ez hatott, már pattantak is a kocsiba és Nathan szerint öcsém ezerrel hajtott.

Míg odaértek, ahogy itt kint már lenni szokott kivettem a pisztolyom, beálltam a fák közé nagyon riadtan, akár egy reszkető vadmalacka és vártam.

Azt nem tudom, hogy képes lennék-e valakire rálőni, mégis biztonságérzetet ad, és Peti ragaszkodott hozzá, hogy nekem is legyen.

Illetve tudom, hogy mernék lőni, ha a helyzet elfajulna, csak azt nem tudom, hogy vajon felismerném-e mikor kell meghúzni a ravaszt, vagy várnék, amíg már késő.

De úgy vagyok vele, ha kell belepufogtatok néhányat a levegőbe, mert a pisztoly se olyan, ahogy a filmekben van, bizony szól akkorát, hogy a frászt hozza mindenkire.

Szóval ott reszkettem és imádkoztam, hogy ne jöjjön se ember, se állat. Ja, és a kezemet alaposan lemostam az esővízben, és volt nálam fertőtlenítő kendő azzal is, de hasztalan, rohadtul égett és büdös voltam akár egy pöcegödör.

Minden fellelhető eszközzel, esővízzel, nedves avarral, földdel próbáltam lemosni a kezemről azt a förtelmet, amit rám spriccelt. És még szerencse, hogy olyan akkurátus vagyok, és mindig van a kocsimban túlélő csomag, így át tudtam venni a szoknyám egy joggingra. Oda lett a csinos kis fekete kosztümöm, amit annyira szerettem, és volt higi kendő is nálam, bár valójában nem sok hasznát vettem az illatosított lemosónak.

Hát eljöttek értem!

És az út hátralevő részét, egy Pickup hátulján ülve tettem meg a szakadó esőben, cseppet sem vidám ábrázattal, és nem daloltam, hogy „Singin In The Rain”

Inkább erősen aggódtam, mert valahányszor hátra fordultak, hogy megtekintsék az értékes rakományt – ők neveztek így - ott hátul, annyira nevettek, hogy már attól féltem, megint az árokban végezzük. Gyönyörű lehettem precízen kitámasztott kapaszkodó karokkal, csüggedten ücsörögve a szakadó esőben.

Konkrétan röhögő görcsöt kaptak, ahogy ecsetelgették, hogy egy elveszett, riadt, ázott gúnár feszeng és bűzölög hátul. Volt bennük annyi tapintat, még prosztóban is, hogy nem libát mondtak! Meg hogy mennyire fog ennek majd Tarzan örülni!

Akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettünk neki szólni.

Azt mondja öcsém ő szólt, de értekezleten volt, ezért csak annyit mondott, hogy elromlott a kocsim! Tarzan nem értette miért akartam hazamenni, de nem firtatta az ügyet, azt ígérte majd visszahív, ahogy tud, és jön ő is.

Hát ennek nem örültem, annak meg végkép, hogy mindent a kocsiban hagytam ugye, a táskámat is, meg a telóm, mert idő kell mindennek, hogy magához térjen a szagból.

Hazaértünk, és amint beléptem, az otthoniak egy emberként kiáltottak fel, hogy úr isten, mi ez a fertelmes bűz?

Hát mondom én!

Aztán beálltam az ajtóba, és egyszerre sikerült produkálnom a nevetést és a bömbölést, mert akkor már nagyon el voltam keseredve, égett a bőröm, és rosszul voltam a saját szagomtól.

Az egyetlen vigaszom az volt, hogy még a dédike is előtipegett, és mikor meghallotta mi történt velem annyira nevetett, hogy le kellett üljön, és annyit mondott csak, te lány, mi történik még veled?

Nathan elmondta, hogy égessék el a ruhám, és menjek a vízbe, mert sose múlik el rólam ez a bűz.

Anyu beparancsolt az első kádba, és telenyomták mindennel, ami csak illatot tud produkálni, öcsémék visszaindultak a kocsimért, nővérem meg indult felhívni az állatorvosok gyöngyét, hogy mi ilyenkor a teendő.

Miután megkapta az elixír receptjét, hívta az én jó Tarzanomat, hogy vásároljon be, vagy kérjen a kórházban a szerekből, és íziben siessen haza az ő sellőjéhez, mielőtt még lesikálom magamról mind a 7 réteg bőrömet.

Meg se mertem tőle kérdezni, hogy mit szólt a Dani, azt meg végképp nem, hogy mit az én szépséges férjem!

Tarzan előbb nem értette, mert öcsém csak annyit közölt, hogy elromlott a Jeep, aztán szokás szerint bömbölt és rohant.

És mikor a kocsimhoz ér is ez volt. Előbb ordított, hát mi a faszomat csinált már megint? Aztán száguldott hazáig, befutott a mogorva Tarzan, rám rontott és azt hajtogatta, egyszer még te leszel a halálom, és ő is vadul dörzsölgette a szívénél a mellkasát, pedig nem volt olyan büdös, mint én, akinek már lassan kiserkent a vére, annyira mostam magam.

Ahogy meglátta a riadt, megszeppent habokból kikandikáló arcomat, képtelen volt megtartani a komolyságát, és elröhögte magát.

A végén már egészen leázott rólam a bőröm is, olyan voltam, mint egy több napos vízi hulla, de aztán ezzel inkább nem vicceltek, tekintve néhány héttel ezelőtti frenetikus teljesítményemre, mikor is beleszorultam és majdnem belefulladtam egy pekándiófa ültető gödrébe

Anyu közben elégette a szépséges kosztümöm, pedig vadul védelmeztem.

Aztán jött Barbi, aki újra konzultált imádott sógorommal és készített nekem valami robbanóelegyed, szódabikarbónából meg hidrogén-peroxidból, ami azért nem jellemző a háztartásokra, kivéve, hogy állat- meg ember dokikkal élsz együtt ugye!

Öcsémék bevontatták a kocsimat, és már csak bent a városban vijjogott rájuk egy rendőr, de amint kiderültek a részletek, már mentek is tovább, és öcsém szerint ők is röhögtek!

Mivel öcsém magával vitte a könnyűbúvár felszerelésének egy részét. Felvette a vízzáró szemüveget is, a csövet meg kidugták az ablakon, és így menet közben sikerül friss levegőhöz jutnia, de tény, hogy elég furán festett a volán mögött.

Otthon teljes szellőztetés volt, a kicsiket elkülönítették tőlem, és olyan voltam, mint egy megbélyegzett, egy skarlát betűs nő! És mindenki dőlt a röhögéstől, egyszerűen képtelenek voltak abbahagyni, és mikor megérkezett feldúlt sógorom, amiért kimaradt a buliból, még nem átallotta megkérdezni, hogy miért is gondoltam, hogy bajuszt akasztok egy szkunkkal?

Mondom nem gondoltam, hogy szkunk, azt hittem egy mosómaci mami vagy egy borz anyu.

És nem volt elég bajom, még nekiállt velem tudorkodni, hogy de hát a borz az Európában él, nem itt!

Hát mondom méhész borzra gondoltam!

Erre meg csak fixírozta, és azt mondja erre olyan halványan mosolyogva, ahogy Tarzan szokott, hogy az se Luna, a méhész borz meg afrikai!

Hát ugye, mi vagyunk akik agyonra cikiztük az öcsit, amiért egykoron anyut faggatta, hogy van foga a Tubinknak, vagy miként töri fel a kukoricát? Most pedig lám kiderül, hogy én, aki majdnem eltévelyegtem a biológus pálya felé, még azt sem tudom, hogy egy borz melyik kontinensen honos!

Jogosan háborodtam fel, hogy hát tessék! Most akkor biológiából kell vizsgáznom megint vagy földrajzból?

Ilyen, ha valakinek állatorvos a sógora, nem is mondtam semmit, mert mit is mondhatnék erre?

Miután elmúlt a riadalom hosszan ecsetelgette mindegyik, hogy mit éreztek, Tarzan is erős képzelőerővel van hála istennek megáldva, és alaposan kimulatták magukat az én káromra.

Egyszerűen fetreng a röhögéstől családom minden tagja és menekülnek a közelemből.

Még mókica is fintorgott.

És nem csak ő, hanem mindenki röhögött, meg kaffogtak és füttyögtek nekem. Sőt apu odáig ment, hogy vízipisztollyal lőtt rám, Dani egyik állatos mesekönyvet lobogtatta, hogy vegyük át, talán kezdjük a gerinceseknél, és tudom-e, hogy minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár?

Én meg csak vigyorogtam nagy kényszeredetten, hogy röhögjetek csak majd lesz ez még így sem! Egyszer megfizetek ezekért mind!

Pedig szerintem éjjelre már nem szaglottam, inkább úgy illatoztam akár egy bódító trópusi gyűjteményes kert.

És nem volt elég bajom, este még jött Tarzan és nyomulni kezdett, hogy én illatos méhészborz hölgyem, szagos nőstény bűzborzom, meg ilyenek, és csak nyomult. Hát totál kész voltam, nem is tudtam röhögjek vagy sértődjek meg, de akkor oda a szex, és nyűgös lesz nekem holnap, mint Gabóca. De hiába, mert aztán olyan röhögő görcsöt kaptam, hogy sírtam, csuklottam, de mégsem tudtam abbahagyni. És egy idő után ő is csatlakozott hozzám, és azon az estén csak röhögés volt, de nem duzzogott érte!

És éjfélkor mikor lopakodtunk, hogy felköszöntsük a nagykorút, csak pisszegtünk, mert valaki mindig felröhögött, és Tomas is úgy aludt ezerrel, hogy közben fülig ugrott a szája, és csak úgy rázkódott a válla!

Régen kiskoromban még, énekelve beszélgettünk, és egy ideje fokozatosan visszahoztuk ezt a szokást, hogy Tarzan minél többet gyakorolhasson és edzhesse a hangját.

Ám egy időre, most átvették nálunk – hála nekem – az állatok az irányítást!

 

Az eset óta Tarzan minden este állatost játszik és meglep valamivel. Tegnap például oroszlánkirályost, és hirtelen öntudatára ébredt mókicával, rettentően ordítottak, hogy mutassák ki a király. Észrevettek egy magányos büdös szkunkkot – ez voltam én - majd Tarzan felszólított, hogy adjam meg magam és vegyem fel a behódoló pózt az oroszlánok királyának. Mondom, jól van, mindjárt a hátamra hemperedek és feltartom a mancsaimat, de Tarzan máshogy gondoltam, és már mögém penderülve rettentő mancsait a hátamra téve követelte, hogy tartsam a nyakam, hogy megharaphassa.

És persze nyomult a kis oroszlán herceg is, aki annyira beleélte magát a játékba, hogy egyszerűen a vállamba harapott! Mókica is vadul morgott és ordított, és rettentően élvezte a játékot.

Hát eléggé meglepődtem, és akartam kiabálni, hogy ez a farkasoknál a behódolás jele, és ne harapjanak már, de ha Tarzan egyszer beindul, átírja még az Evolúciót is, és tesz a bevésődött szokásokra.

Én már sírtam a röhögéstől miközben Tarzan a tarkómat harapdálta, mókica töfködte a hátsómat akár egy kis barika, és persze megérkezett anyu a legkisebb pöcsössel a karjában, és becsatlakozott, és ő is vadul felmordult oroszlán mama hangon, és követelte Tarzantól a tiszteletet, mint rangidős nőstény.

A harc vége az lett, hogy a picivel érkező oroszlán mama átvette a hatalmat, és mint korelnök felszólította Tarzant, hogy helyedre zsenge sörényű Béta hímem.

Apu nagyon elégedetten terpeszkedett a kanapén, mint Alfa hím és öntudatosan kortyolgatta a sörét, amíg mókica észrevette és rárontott.

Apu is eléggé meglepődött mikor bokán harapta, meg is öntözte magukat a maradék söritalával.

A tudálékos sógor persze egyből, a korelnök nőstény az elefántoknál van, de nővérem leintette az ő Béta sörényesét, hogy hallgass inkább.

Körcsi viszont trombitálva berontott, hogy a matuzsálem elefánt nagynéni átveszi a hatalmat és az irányítást.

Apu halkan és vigyorogva érdeklődött az ő nősténye felé, hogy Diti te mit gondolsz erről?

Senkinek se volt ellenvetése!

És ez megy nálunk minden este!:)

És az egyetlen pozitívum, mert Tarzan azt, mondja, minden helyzetet kezeljek pozitívan, először is, hogy még élek, másodszor, hogy itt vagyunk egymásnak és szeretjük egymást, és harmadik már nem is kell – szóval ezek után igyekeztem pozitív maradni, bár fájt ez az etnikai kiközösítés, és arra gondoltam milyen szerencse, hogy vizsga után voltam. Mert ha ilyen büdösen megyek be vizsgázni, biztos, hogy kihívták volna rám a járványügyet és a vegyi kommandót, de a legjobb esetben is hazazavarnak és nem lesz meg a vizsgám!

Szóval hurrá, és hajrá Péntek 13!

És a szokástól eltérően, ma is nagy bulit csapunk, csak azért is!:)

Hát ez van, és ez történt velem!

Mielőtt elutazunk Texasba, még hozom a következő részt is!

Szép hétvégét, puszi mindenkinek, Luna

És tudom nem ide tartozik, de öcsém szösszenete megint mindent vitt, bár szomorú, hogy van némi valóságalapja.

113. rész - ....És amikor egyszer vége lesz a viharnak.....

Sara..

Zürich és a repülőtér!

Hát újra itt vagyok, pedig a kiábrándítóan eredménytelen nyári kutatásom után azt hittem soha többé nem jövök ide. Március második napja van és péntek. Három napom lesz megfesteni Vettelt, próbáltam úgy készülni erre az utazásra, mint egy hosszú hétvégés nehéz műszakra.

Rutinosan szállok ki a gépből, és indulok a csomagom keresésére, hiszen már szinte világutazó vagyok! Nem hoztam sok mindent, de Bradley tanácsára a festő cuccaimat inkább feladtam, mert szerinte így sok felesleges kellemetlenségtől megkímélem magam. Hát tartok tőle lesz itt még nekem elég kellemetlen és kínos szitum, ezt a Vettelt ismerve, így inkább megfogadtam a tanácsát.

Ezért most levadászom a bőröndöm és a hömpölygő tömeggel, nagyot sóhajtva sodródok a kijárat felé. Lelki szemeim előtt már látom Mr. Fülig Vigyort, és gondolatban keresem a felvethető témákat, hogy a várhatóan közénk telepedő csend, ne legyen még a vártnál is kínosabb a házukig vezető úton.

De tévedek, mint általában mindig. Úgy tűnik a megrendelőm nem ér rá olyan apróságokkal foglalkozni, mint én. A kijárat mellett egy vidáman mosolygó bajuszos, bőrdzsekis negyvenes férfi egy táblát lóbál a magasban. A nevem olvasom rajta, Fräulein Sara Faraway!

Ó, minő hivatalos megszólítás, igyekszem elnyomni egy kaján vigyort az arcomon, ahogy közeledem felé.

-         Jó reggelt – köszöntöm harsányan, mert valamiért úgy érzem, így illik ebben a miliőben – azt hiszem, én vagyok az – mutatok a táblájára!

-         Üdvözlöm kisasszony – felel kifogástalan angollal. – Mr. Vettel küldött önért. Had vigyem a csomagját – kapja ki a kezemből. – Kérem, kövessen!

-         Messze laknak Mr. Vettelék? – érdeklődöm hálásan az angol szó hallatán, és igyekszem lépést tartani a férfival.

-         Csak egy ugrásnyira – mosolyog a svájcisapkája alól – mire elhelyezkedik, már ott is leszünk!

Kicsit talán túlontúl optimistán ítélte meg az időt, de nem zavart az utazás, mert hátra ültem, és végig az elsuhanó tájban gyönyörködtem. Máshol már tavaszodik, itt viszont a hegycsúcsokat és a lankákat még mindig hó fedi. A délelőtti napsütésben csodásan szikrázott a tiszta szűz hó, és az egész táj olyan mesebelien szépséges volt, az esős, latyakos angliai látkép után.

Jó félóra múltával, szép kertvárosi részben kanyarogva sofőröm közli, ez az utca már az övék! Mindjárt megérkezünk. Az utolsó házban laknak!

Aha, mosolygok hálásan, akár a mesében a szegény ember és a falu legszebb lánya! Ó, istenem, fohászkodok magamban, adj türelmet ehhez a vigyorgó némethez, és vezesd a kezem biztosan, hogy minél gyorsabban végezhessek a munkámmal.

Ahogy megállunk a barátságos jókora ház előtt, már nyílik is az ajtó, és legnagyobb megkönnyebbülésemre Hanna érkezik. Megölel, megköszöni a fuvart, aztán már tessékel is befelé, a csípős hidegből, a hívogatóan barátságos házba.

-         Ne haragudj, hogy nem személyesen mentünk ki érted! Bár ez itt Svájc, itt nincs annyi paparazzi, de mégis csak Sebi a regnáló világbajnok, és ezért minden lépését élénk érdeklődés övezi. Próbálják lekövetni a mindennapjainkban, ő viszont igyekszik, a lehető legjobban kizárni a nyilvánosságot a privát életünkből, és én ebben maximálisan támogatom. Kedves ember – vált témát és kezd mesélni a taxisomról – ő gondozza a házat, ha nem vagyunk itthon!

-         Aha – bólintok nagy értelmesen, mert hirtelen semmi más nem jut eszembe.

-         Jól utaztál? Nem volt semmi probléma? Említetted, hogy félsz a repüléstől!

-         Nem volt semmi gond, és nem félek, inkább élvezem!

-         Oh, igen? – zavarodik meg egy pillanatra. – Valamiért azt hittem, nem szeretsz repülni. Na, de annál jobb, ha élvezted! Máskor is örömmel vendégül látunk! Apropó vendéglátás! Éhes vagy? Adhatok valamit?

-         Köszönöm, nem, már reggeliztem.

-         Akkor talán innál valamit? – faggat kitartóan, a pazarul felszerelt konyha felé tekingetve, majd tagadó fejrázásom láttán tovább kérdez. - Nagyon fázol? – néz érdeklődve a sapka alatt kipirult arcomba. – Itt kicsit hűvösebb az időjárás a hegyek miatt.

-         Angliából jövök – mosolygok – ott meg folyton esik!

-         Igaz – bólint vidáman. – Gyere, megmutatom a szobádat! Fent van az emeleten!

Nem közlöm vele, hogy a lányos pír, sokkal inkább az izgalomnak és zavaromnak tudható be, inkább engedelmesen követem. A tágas előtérből átsuhanunk egy még nagyobb nappaliba, aminek az egyik oldalából egy válaszfallal elkülönített ebédlő, abból a minden igényt kielégítő impozáns konyha nyílik. A nappali másik oldalában lépcső vezet az emeletre. Némán lépegetek utána a művészien faragott fa lépcsősoron. Olyan gyönyörű és természetes, szeretném végigsimogatni a sötétbarna lakkozását.

A fenti nappaliból ajtók sora nyílik mindkét oldalról. Hanna benyit az egyiken.

-         Ezt gondoltuk a szobádnak. A terasz a hegyekre néz. Biztosan tetszeni fog a kilátás, ez a táj festővászonra való!

-         Valóban gyönyörű! – nézek ki a hatalmas üvegtáblák mögött elterülő havas csipkés bércekre. – Ahogy a szoba is! – pillantok körbe.

-         Szeretnénk, ha otthonosan éreznéd magad nálunk – mosolyog. - Pakolj le, öltözz át, ha gondolod, aztán gyere le egy kávéra vagy teára. Hamarosan csatlakozik hozzánk Sebi is, csak még edz – int barátságosan a kezével és becsukja maga mögött az ajtót.

Levetkőzök és elpakolom a kabátom meg a sapkám a gardróbszekrénybe. Illetve inkább szoba ez ajtó nélkül. Polcok, rekeszek, és rengeteg hely mindenütt. Beállok, és ábrándozva bámulom a nem túl nagy, mégis a célnak tökéletesen megfelelő helyiséget és a Bull központ emeletén lévő szobámra gondolok.

Hát igen! Az élet néha bizony nem igazságos! Ez a gondolat csak még jobban megerősödik bennem, mikor a gardrób melletti ajtót kinyitom, és a fürdőben találom magam.

Ó, de gyönyörű! Szemeim előtt feldereng a szobámban központi helyet elfoglaló ormótlan mosdókagyló, melyet mosásra, mosogatásra és mosakodásra is használok, ha nincs kedvem a közös zuhanyzóhoz.

Ezzel szemben itt sarokkád, csillogó világos csempe és a csúcsos tetőablakon át az eget látni!

Hát ez nem közös fürdő, mint az enyém, és a mérete is csodás. Ez sem túl nagy, mégis rengeteg hely van mindennek.

Kiteszem a hajkefémet, a mosdót körbeölelő világos márványborítású asztalra. Aztán rövid töprengés után mellé biggyesztem a Hannától kapott karácsonyi ribizli illatú testápolómat, mert szánnivalóan üresen tátong ez a csodás fürdő. A testápolót pedig használom, mert nagyon megszerettem az illatát. Igaz spórolok vele, ha nem megyek sehova, nem fogyasztom, de úgy gondoltam, ide illik illatosan érkeznem!

Lentről Hanna a nevemet kiabálja, nem hagy túl sok időt a mélázásra. Belepillantok búcsúzóul a csiszolt szélű hatalmas tükörbe, végigsimítok a hajamon, és nagyot sóhajtva kisietek a szobámból.

Hanna a lépcső aljában vár. Tenyerét a fakorlát végén díszelgő jókora fagömbön nyugtatja. Ahogy végignézek az impozáns lépcsősoron és a széles kapaszkodón, arra gondolok, ha itt lennének gyerekek, milyen jókat csúszkálhatnának rajta. Nagyon szeretem a természetes dolgokat, és ez a lépcső káprázatos. Ahogy a nappali közepén elhelyezkedő hatalmas tekintélyt parancsoló kandalló is.

A nappali üvegfala előtt árválkodik egy nagyon jó minőségű festőállvány. A tájat bámulom újfent, hogy elrejtsem a mosolyom a bekészített munkaeszközöm láttán. Áhá, szóval itt fogok majd alkotni!

-         Kedves lakás – pillantok körbe. – Nagyon szép helyen laktok!

-         Igen – néz ő is szét, mintha még nem látta volna a berendezést. – Seb imádja ezt a házat, mert a gyerekkorára emlékezteti. Persze felújítottuk és felszereltük minden luxussal, ami csak eszébe jutott, de a belső családias légkörét igyekeztünk megőrizni.

Szemével leköveti a pillantásom. A hatalmas nappalit uraló téglákból kirakott tiszteletet parancsoló kandallót bámulom. Márvány borítású tetejét néhány közös fotó, és két apróbb serleg díszíti.

-         Ezek Seb első kupái – válaszol néma kérdésemre. – A többinek külön vitrinje van a fenti dolgozó szobájában, de őket idetette, hogy mindig szem előtt legyenek, és soha ne felejtse el, honnan indult!

-         Szép gondolat! Ha olyan fontosak neki, akkor talán itt örökítem meg a kandalló előtt, és ráfestem a kupákat is a képre.

-         Jó ötlet! Azt hiszem örülni fog neki. Gyere Sara, lemegyünk hozzá és beköszönünk. Már úgy is nagyon izgatott volt, hogy mikor érkezel.

-         Rendben – lelkesedek hervatagon, mert pontosan ettől a megmagyarázhatatlanul túlfűtött izgalomtól tartok, ami ebben a fiatal srácban tombol, valahányszor találkozunk.

Hanna nem figyel a zavaromra. Lelkesen lohol elől. Átvágunk a nappalin és egy folyosóról nyíló ajtón keresztül az alagsorba lépünk.

-         Te is használhatod az edzőtermet, ha kedved van egy kicsit lazítani. Van egy kisebb medencénk is bent, de nyáron a kintit használjuk, abban lehet jókat úszni. És a ház mögött egy gyönyörű erdő húzódik. Ha itthon van, sokat sétálunk a lombos fák alatt. Kár, hogy nincs nyár. Szeretünk a kertben grillezni és úszkálni. Nyáron csodás itt minden, és Sebi imád a szabadban sütni. Maradjon köztünk, több-kevesebb sikerrel alkot, de ha szénné égeti a hússzeleteket, akkor is elszántan rágcsálja, csak hogy bebizonyítsa, igenis ehető…

És Hanna csak mondja a magáét. Kedves hangja egészen elandalít, így aztán mikor belépünk az edzőterem ajtaján, az elém táruló látványtól magamról megfeledkezve felkiáltok!

Seb.....

Csinálom a kötelező erősítő gyakorlatokat, de a gondolataim közben egészen máshol járnak. Nem tudom mi fog történni az elkövetkező órákban, nem tudom, vajon helyesen cselekedtünk-e mikor iderángattuk ezt a szegény lányt, nem tudom milyen hatással lesz rá, ha megpillantja a házunkat, hogy reagál az elméje, ha meglátja ki a szomszédunk, és főleg, mi történik majd, ha Kimi mesélni kezd az életükről, és megpróbál közelebb kerülni hozzá. Mindegyikünknek nagyon tapintatosan kell vele viselkednünk, és minden szavunkra, mondatunkra megkettőzött figyelemmel kell figyelnünk, nehogy valami jóvátehetetlen történjen. A legnagyobb körültekintéssel kell eljárnunk, és magamnak se merem bevallani, de tartok Kimi esetleges érzelmi kitöréseitől. Rengeteg feszültség gyülemlett már fel benne, és az ilyen önmagukat állandó kontroll alatt tartó emberek nagyobbat tudnak robbanni, mint a folyton siránkozók.

Elmélkedés közben a nyakamra erősítek. Igyekszem minél tovább megtartani a jókora súlyt a levegőben, hogy még acélosabbak legyenek a nyakizmaim. Szeretek közben agyalni, mert így könnyebb kizárnom a külvilágot, és a csapongó gondolataim alatt gyorsabban múlik az idő. 

Olyan mélyen elmerengek, hogy észre sem veszem a besettenkedő látogatóimat, csak az ismerős sikoltásra rezzenek össze. Sara sikkant fel az ajtóban, aztán ijedten a szája elé kapja a kezét.

-         Jesszus! De hát mit műveltek vele? Ez valami büntető eszköz? – próbál Hanna felé zavartan szabadkozni.

A hangja annyira váratlan és nem idevaló, annyira kizökkent a koncentrációmból, hogy tényleg majdnem elbicsaklik a nyakam. Szerencsére sikerül megtartanom, és nem rántja le a súly. Nem kell az elkövetkezendő órákban zsiráfnyakkal közlekednem.

Tőlem csak egy hervatag vigyorra futja, de Hanna egyfelől igyekszik elrejteni a mosolyát, másfelől megnyugtatni a riadozó festőművészt.

-         Semmi baj Sara, Sebi így edzi a nyakát. Tudod, nagy a terhelés a pilóták testén, főleg a nyakukon a kanyarokban. Ha ezt nem tenné, akár el is törhetne verseny közben. Lábra is így edz, mert a fékpedált is iszonyatos erővel kell, alkalmanként nyomják. Látnád milyen délceg, mikor a derekára kötöz ilyen hatalmas súlyokat, és guggolásokat csinál. Úgy nyög, mint egy öregember – dicsér lelkesen.

Köszönöm Hanna, küldök felé egy szerelmesen elgyötört mosolyt.

Kisu emlékek nélkül is a régi maradt. Benne most is több az empátia, mint saját kedvesemben.

-         Úristen, de hát nem fáj ez neki?

-         Nem! Legalább is eddig még nem panaszkodott – mosolyog, aztán komolyra fordítja a szót. – Nem lesz semmi baja Sara. Tudod a pilótáknak, általában megvannak a speciális gyakorlataik, a különösen nagy megterhelést elviselő izmaikra. Mi el sem bírnánk ezt a megterhelést, kitörne a nyakunk, ők meg így erősítenek. A másik gyakorlatánál ülve húzogatja oldalra ezeket a hatalmas súlyokat a fejére erősített hevederrel.

-         Elég ijesztő – bámul rám elkerekedett szemekkel. Kár, hogy ebben a helyzetben nem tudom eléggé kiélvezni ezeket az elismerő pillantásokat.

-         Igen, csinálnak furcsaságokat – indul Hanna kifelé somolyogva és terelgeti maga előtt a lányt, hogy legyen időm összeszedni magam. – Látnád, hogy akrobatikázik mikor egy hatalmas labdán ülve kormányoz, vagy teniszlabdákat dobál neki az edzője. Néha kifeszített kötélen egyensúlyoz, és úgy kapkodja a labdákat.

-         Nahát! Akkor ha kiöregszik a Forma 1-ből esetleg utazgathat tovább egy vándorcirkusszal! Ő lehetne a nevetős bohóc! Van ötletem a szomorú bohócra is – méláz el csillogó szemekkel Sara.

-         Ó, ez valóban remek perspektíva a jövőjére nézve, majd megosztom vele, ha….

A mondat további része és a gonoszkás kuncogás a távolságba vész, ahogy becsukja maguk mögött az ajtót. Talán jobb is…..

Nem várakoztatom sokáig őket. Gyorsan megmosakszom, és pólót cserélek, hogy ne árasszak magam körül áporodott izzadtság szagot.

Én úgy jellemzem erősen fülledt erotikus hímszag, Hanna szerint csak simán büdös!

Mire kiérek már a dúsan megrakott ebédlőasztalnál ülnek és kávéznak.

Vigyorogva telepszem közéjük, mert még mindig a hímsoviniszta erőfitogtatásomon háborog.

Amint meglát, félbeszakítja magát, és újra elnézést kér az előbbi incidensért.

-         Félelmetes, amit a nyakaddal művelsz!

-         Hehe – vigyorgok önelégülten, és egy ásványvízért nyúlok – nem olyan ördöngösség ez. A folyamatos terhelés a lényege. Eleinte kisebb súllyal edzettem, de az idő és a türelem itt is, mint mindenben meghozta a gyümölcsét – düllesztek akár az egyik Grimm fivér a nagy mesemondók közül.

Nem ment el az eszem, csak lehetőséget akarok adni neki a beilleszkedésre és az oldott vidám nevetésre. Arra számítotok, hogy engem is le öntelt pöcsöz, mint Kimit, de nem teszi, csak mosolyog, megköszöni a kávét. Egyre intenzívebben tekinget a nappaliban felállított festőállvány felé, és indulni készül, hogy birtokba vegye.

-         Várj még – siet ki Hanna a konyhába, és már jön is vissza egy tálca süteménnyel.

-         Nahát! – sikkant fel a régi Kisu hang, amitől összeszorul a szívem. –Ez a süti isteni finom! Mi is a neve? – emel le egy meggyel megtömött szeletet Hanna invitálásának engedve.

-         Rétes – lehelem a választ, mert hirtelen régi emlékek rohannak meg – egy magyar specialitás….

-         Ez a sütemény fantasztikus, és nem tudom miért, de valahogy boldogsággal tölt el, ha beleharapok!

Mondania sem kellene, mert az átváltozás a szemünk láttára zajlik. Szemei csillognak, megtelnek csibészes fénnyel, félénk visszafogottságát kint hagyta a folyosón. Jókedvű, közvetlen, és ha egy pillanatra lehunyom a szemem, úgy csacsog, mint régen az öntudatos harcias Kisu.

Teljesen elalélok az emlékek súlya alatt, csak vigyorgok bárgyún és kérődzök, akár egy megfáradt hegyi tehén. Itt van újra az asztalunknál, és úgy cseveg Hannával, mintha soha el sem ment volna a szomszédból. A mákos rétest vesézik ki. Átszellemült arccal harapnak a következő szeletbe, és mikor egymás fekete mosolyára néznek, hangosan felnevetnek.

Kisu átveszi a háziasszony szerepét, felém kínál egy mákos sütit. Hatalmasat harapok bele, aztán elengedem felé a vigyoromat. Elégedetten felnevet, ha előre tervezek sem sikerült volna ennél oldottabb hangulatot teremtenem. Hanna úgy okoskodott, az agya lehet, hogy felejt, de az ízlése nem! Imádta a rétest, most is bejön majd neki!

És lám mennyire igaza lett! Női ösztön, hogy én ezt mennyire irigylem tőlük!

Az emlékek, hiába na, az elme valóban kifürkészhetetlen talány nekünk laikusoknak. Nem értem, de látom, hogy jön vissza a régi Kisu pillanatok alatt a feledés homályából.

Bárcsak örökre itt maradna! Bárcsak elindulna valami abban a kedves fejedben Kisu!

-         És mond csak – fordul felém, mintha meghallotta volna a néma fohászt – nekem hány kilót bírna el a nyakam?

Lám, még mindig az iménti jeleneten pörög.

-         Egy kiló cukrot – nevetek fel gúnyosan.

Rám mered, egy pillanatot kihagy a rágásban, a kezében tartott szeletre pillant, majd közli.

-         Nem vágom hozzád, mert finom. De ezért a gonoszságért, elálló füleket fogok neked festeni!

-         Na tessék! Hát sosem tudom tartani a szám! – kiáltok fel tettetett kétségbeeséssel. Itt az idő, hogy a gyámoltalan szomszédért lobbizzak. – Ez semmi, amit az imént láttál! Menj át, és nézd meg, mit művelnek szegény Kimivel most, hogy visszatért, és újra formába kell  hozza a nyakizmait. Na aztán az már valami! Nem véletlen van olyan erős a nyaka! – dicsérgetem lelkesen.

-         Aha, akár egy bivalyé – grimaszol Sara.

-         Azt nem tudom milyen, de Kimiét megtapinthatnád! Még a kést se lehet belevágni, ha befeszít!

-         Hát azért én néha szívesen tennék rá egy kísérletet, ha bunkózik, de inkább nem tapogatom.

-         Csak a nyakát…

-         Azt se! – harap mérgesen a következő rétesbe, aztán lelassul a rágása. – Az a Kimi…ő is itt lakik?

-         Hehe, hát igen! A szomszédunk! – heherészek zavarodottan. – Nem említettem még?

-         Nem, nem igazán – ingatja a fejét, és átható pillantása alatt érzem, hogy elpirulok. He, a fenébe is!

Mintha csak hallotta volna a hívó szót, megjelenik az ajtóban az imént emlegetett.

Nem egyedül érkezik.

Lopakodó léptekkel oson a fekete veszedelem. Senor Sangria amúgy macskásan érkezik. Peckesen besétál, farkát magasan lengetve és megáll a nappali közepén. Nem kapkodja el, nem olyan, mint Ajax, aki ilyenkor már két lábon állva igyekszik képen nyalni, én meg az egyensúlyom keresem, nehogy összerogyjunk. Nem, senor Sangria, csak úgy legényesen odaballag hozzám és mintegy véletlen, a lábamhoz dörgölődzik. Nem hízeleg, nem, de ha már itt vagyunk, és ő is épp itt ejtőzik, akkor csak úgy mellékesen üdvözöl.

-         Nahát – sikkant fel Sara – kié ez a duci cica?

-         Hát …ide tartozik hozzánk – dadogok.  – A szomszédé…de ha nincs itthon, mi etetjük.

Kisu mosolyogva figyeli a szép fényes szőrű kandúrt. Nem reagálok a törleszkedésére, helyette izgatottan figyelem a fejleményeket. Senor Sangria megütközve veszi tudomásul, hogy nem élek az általa felkínált megtiszteltetéssel, és nem simogatom meg. Óvatosan körbekémlel, próbál egy másik simogató kézre lelni, de a gazdája épp kővé válni igyekszik az ajtó takarásában, Hanna az asztal másik oldalán ül ledermedve, ezért a lány felé fordul a figyelme. Véletlenszerűen hozzádörgölődzik a lábához, aztán megdermed. Látni az izmos karcsú testén, hogy megfeszülnek az izmai. Fejét felemelve, hatalmasakat szippant a levegőbe és remegő bajusszal a lányra mered. Sara elmosolyodik, és felém fordulva megkérdezi.

-         Megsimogathatom?

Mielőtt válaszolhatnék, senor Sangria fájdalmasan feljajdul, soha nem hallottam még így nyávogni, szinte ember módjára sír. Sara hangjától egész testén remegés fut át. Fejével a lány lábának rohan, dörgölődzik és kétségbeesetten sír. Hanna a könnyeivel küzd, Sara leguggol hozzá, simogatni próbálja, de a macska két lábra állva karolja, és a fejét a lány arcához dörzsöli. Sara magához öleli, és kedves hangon igyekszik megnyugtatni a zaklatott kandúrt.

-         Mi történt vele? – néz fel rám, karjában az eszeveszetten doromboló senor Sangriával. A kandúr még mindig gyerekként öleli a nyakát a két első lábával.

-         Kedvel téged – nyögöm zavartan. – Még fiatal és ilyen ragaszkodó.

-         Te kedves, te gyönyörű – gügyög, egyik kezével a macska fejét simogatva próbálja megnyugtatni a remegő állatot.

-         Látom, kiismersz lassan – vigyorgok hülyén, mert Hanna még mindig a szemét törölgeti, Kimi meg nevéhez méltán, önmaga jégszobrához áll modellt, megdermedve és nem reagál.

-         A cicához beszéltem – világosít fel Sara, arcát a meghasonult kandúr pofácskájához szorítva. - Mi a neve?
- Senor Sangria - reccsen közénk Kimi rekedtes hangja.

-         Szia Kimi – fordulok a dermedező felé kínomban – beugrottál?

Nem vagyok benne biztos, hogy az elhaló hörgés, köszönés volt. Minden esetre betudtuk annak, Hanna már invitálja is beljebb a megkövült ajtónállót.

Miután üdvözölték egymást vendégeim, Sara igyekszik kivonni magát a beszélgetésből. A férfi láttán hirtelen véget vet a vigasságnak. A kandúrral a karjában pakolgatni kezdi a festő cuccait, láthatóan próbál a munkájára összpontosítani.

Kimi lekap egy üveg ásványvizet az asztalról és a konyha felé veszi az útját.

Morogva lódulok utána.

-         Hát te? Mi van? Már nem is kopogsz?

-         Tudom a kódod. Nyitott könyv vagy előttem.

-         Igen? És ha megzavarsz Hannával? Erre nem gondolsz?

-         Eh, ne röhögtess már Seb, nincs most kedvem hozzá – legyint flegmán.

-         És miért hoztad át a macskát?

-         Jönni akart…

-         He, hát legközelebb majd akkor hozzad, ha küldök neki is meghívót. A frászt kaptam tőletek! Mi eltávolítjuk szegény Fürtös kutyánkat, nehogy bezavarjon az emlékeinek, erre te peckesen bevonulsz az imádott macskájával. Jó, hogy még a harsonákat is nem fújattad meg!

Nem érdekli a siránkozásom, figyelmen kívül hagyva dühös nézésem, témát vált és áttér az őt érdeklő kérdésre. - Láttam megérkezni Kisut – suttog, és egy zacskót tesz az asztalra.

-         Mi ez?

-         Sangria! Kisu kedvence volt….

-         Óóóó! Mi van, az ablakból lested, mikor érkezik? – próbálom cseszegetni, de aztán az arcába nézek, és inkább visszaveszek.

-         Ideges vagyok – nyögi. Hatalmasra tágult szemekkel mered rám.

-         Te? Ugyan már! Hisz te vagy a jégember!

-         Eh, ne basztass már Vettel – legyint dühösen.

-         Mi van már? Úgy festesz, mint akinek hasmenése van és nincs a közelben budi! Jennivel veszekedtél?

-         Eh, dehogy. Anyuval volt egy kis vitám – sóhajt hosszan.

-         Paulával? Ne viccelj már.

-         Anyám jönni akart! Alig tudtam lebeszélni a látogatásról.

-         De hát mi bajod vele?

-         Semmi, de fogalmam sincs, hogy reagálnak majd egymásra. Egyszerűen félek! Nagyon szerette, illetve szereti Kisut, és most, hogy kiderült él, ráadásul a közelemben van, de nem emlékszik rám teljesen belelovalta magát, hogy majd ő segít!

-         Csak jót akar, hiszen az anyád, és látja milyen önpusztító életet éltél miután elveszítetted. Fáj neki, hogy szenvedsz!

-         Tudom! Épp ezért nem akarom, hogy idejöjjön. Mégsem állhat csak úgy elé, hogy én vagyok Kimi anyukája, szeretnélek megismerni lányom! Neki is fájna így látni Kisut. Már csak ő maradt nekem, és eleget szenvedett a kislány miatt is. Végigaggódta a kórházi heteket, aztán kiderült, hogy nem is a lányom, de titokban kellett tartsa. Apu halála után megfogadtam, hogy igyekszem megóvni minden felesleges idegességtől, most pedig pörgősebb és stresszesebb az élete, mint egy reflektorfényben élő celebnek.

-         Paula erős asszony, ne aggódj annyit Kimi.

-         Aha, apámról is azt hittük!

-         Tényleg, hogy van a kis Kiki? – igyekszem témát váltani.

-         Remekül! Áll a kiságyában, rugózik és sikítozva nevet, ha meglát valakit. Lotte ideje nagy részében újabb és újabb szivacsokkal tekeri körbe a kiságyát, nehogy kiverje a nem létező fogait.

-         Hehe, ahogy lesz időm, meglátogatjuk Hannával!

-         Jövő hónapban lesz egy éves! Repül az idő! Már egy éve tart ez az őrület – suttogja maga elé meredve.

Atyáskodva megveregetem a hátát, és vigasztaló szavakat mormolok. Közel állok hozzá, hogy megöleljem, de már a veregetést is meghökkenve fogadja. Félek, nem lenne eléggé befogadó az érzelmi ölelésemre. Inkább lemondok a felebaráti támogatásról, mert tudom, milyen előszeretettel égetne be Sara előtt.

Hanna hívó szavára visszamegyünk a nappaliba. Mutatják hova üljek, és merre nézzek. Bevágok nekik egy pózt, amiben keverem Eugéne Delacroix, A szabadság vezeti a népet című híres képének nőalakját,  Superman repülős póz alakjával, had nevessenek.

Sara azonnal lereagál. Olyan vagy, mint egy öntelt hőscincér!

A hatás nem is marad el, Hanna sír a nevetéstől, és örömmel látom, hogy Raikkönennek is rázkódnak a vállai, bármennyire is igyekszik öklével eltakarni a vigyorgó száját.

Próbálom nekik elmagyarázni, hogy ez a póz egy csodás festményből van, de hiába, disznók elé vetek gyöngyöt!

Sara csak legyintget, és közli, azon a képen a Szabadság szimbólumát megtestesítő nő nem veti fel úgy a fejét, akár egy megvadult musztáng, egyébként ismeri a képet, sőt azt is tudja, hogy Amerika szimbólumának, a Szabadságszobornak is ez a nőalak volt az alapja. De én inkább úgy feszítettem, mint Jacques-Louis Dávid festményén Napóleon, a Marengói csata után.

Hát a humora és a műveltsége vitathatatlan az már biztos!

Leültet és beállít egy kevésbé teátrális pózba. Duzzogva nézem az általa megjelölt pontot, szerintem teljesen jogosan, mert még mindig nevetnek.

Egyedül a kandúrt nem érdeklem, nem tágít, továbbra is öleli Sara nyakát, rendületlenül csügg a lányon, aki ügyesen mozog úgy is, hogy a macskát a karjával tartja.

Végül Hanna próbál kiengesztelni és beszélgetést kezdeményezni.

-         Miről beszélgettetek kint? – fordul hozzám.

-         Kimi anyukájáról – felelek és felhagyok a duzzogással. – Jönni fog velünk a versenyekre!

-         Igazán? – fordul Kimi felé Hanna.

-         Az Ausztrál futamot még kihagyja – csikorog a jégember. – Mondtam neki, hogy túl messze van, nem tesz jót ez az időeltolódás. Amúgy is az első futamon, minden a feje tetején áll majd, főleg velem kapcsolatban. Kiszekálnak majd a világból a riporterek meg a fotósok.

-         Hát ez igaz! – helyeselek békülékenyen.

-         De a második futamra már oda lesz a varázs! A kutyát sem fogom érdekelni.

-         Hát ebben azért erősen kételkedem – vigyorgok roppant visszafogottan.

-         Nem is értem miért…. – sóhajt halkan a lány, aztán rám ripakodik, hogy ne vigyorogjak, a fejem rajzolja, és ha nem figyelek, nem csak a fülem lesz elálló, de a szám is Jokeres lesz.

Megszeppenve visszaveszek a mosolyomból. Olyan szigorúk ezek a nők, sóhajtozom magamban. Ő, is érezheti, hogy sok volt, mert rövid hallgatás után felsóhajt.

-         Én várom az Ausztrál futamot. Még sosem láttam élőben pálmafát! – és arcát egy pillanatra a kandúr bundájába rejti. Senor Sangria olyan hangosan dorombol, hogy még én is hallom.

Kimire pillantok, mert ismerem életük előzményeit, tudom, hogy ölelgette Kisu élete első pálmafáját, és látom, hogy ő is teljesen elolvad az emlékei alatt.

Sara alkot, ölében a macskával, akinek lágy dorombolása betölti a szobát, Kimi a kanapéba süpped, lábát keresztbe veti, és figyeli az elmélyülten dolgozó lányt. Hanna ki-be rohangászik, teszi a dolgát, de Kimi szinte mozdulatlanul ül órák óta, halkan beszélgetünk és bámulja a festőművészt.

Teljesen elgémberedek, és már kezdem feladni a férfias önbecsülésemet, hogy pihenésért könyörögjek, mikor megszólal.

-         Tartsunk szünetet?

-         Hát az remek lenne, már nem érzem a tagjaimat.

-         Hoztam innivalót – szólal meg Kimi hirtelen.

-         Mit hoztál? – fordul felé vidáman Sara.

-         Sangriát!

-         Nahát te nagyon vonzódhatsz ehhez az italhoz. Elnevezted róla a macskád, és nekünk ezt a nevet mondtad az ajándék cicának, most meg itt egy üveggel belőle! Ennyire finom ez az ital?

-         Majd mindjárt eldöntheted – mosolyog rá azzal a jól ismert kisfiús mosolyával, amitől elolvadnak a nők.

*  *  *

Sziasztok!

Itt van végre az új rész, és tudom sokkal előbbre jeleztem jöttömet, de a dolgok néha nem úgy alakulnak, ahogy eltervezzük, pedig én köztudottan nagy listavezető vagyok!

Remélem tetszett a rész, és már a folytatásába is belekezdtem, szóval nem kell majd annyit várni rá.

Szeretném az írást is rendszerezni, meg amúgy is a mindennapjaimat, mert most elég nagy a fejetlenség nálunk.

Először is pótmami vagyok, és igyekszem, hogy a lehető legjobb legyek. Hát nem kis akarat, kitartás és türelem kell arkangyalkához.

Cleo már visszament dolgozni, és mi igyekszünk a lehető legtöbbet segíteni, hogy tudjon pihenni és helytállni is a munkahelyén, meg azért legyen idejük egymásra is.

Arkangyalkát az apukája is így jellemezte. Öt hónapos és a tevékenységi körét öt szóban tudom összegezni. Eszik, böfizik, alszik, rottyant és ordít. És nem ebben a fontossági sorrendben teszi!

Hát igen! Kiderült, hogy Cleonak híg a teje vagy mi, nem hiába sopánkodott, hogy miért is nincs nekem akkora csöcsöm mint nektek?:) Most kap pótlást a kicsi és figyelnem kell le ne nyelje a cumit úgy falja a hamiját.:)

A nyaralásunk nagyon felemásra sikeredett. Azt hittük milyen fantasztikus lesz majd hazalátogatni, és jó is volt, apu barátai egyik helyről ragadtak a másikra, és nagyon kitettek magukért. Mégis…

Olyan volt, mint amikor nagyon készülsz valamire, álmodozol róla, aztán mikor eljön, nem olyan lesz mint az álmaidban. Az igazság az, hogy midegyikünket alaposan megrángatott lelkileg ez a vakáció.

Először a Peti omlott össze Angliában. Elmentünk megnézni ahol felnőtt, és az ott lakó kedves idős házaspár behívott minket, aztán kimentünk a szülei, meg a nagyszülei sírjához és ez már sok volt neki.

Nem láttam még így sírni, és közben ölelt és azt hajtogatta, látod, hogy csak te vagy nekem!

Jó, az igazság az, hogy én kezdtem sírni, valamiért annyira túltöltődtem érzelmekkel, hogy térdre borultam a sírok előtt és azt hajtogattam sírva, hogy köszönöm, hogy felneveltétek nekem.

Szóval eléggé érzelmesre sikeredett az egész.

Tarzan aztán később Magyarországon igyekezett is kiköszörülni ezt a férfias hiúságán esett csorbát, és volt egy kis feszkó közöttünk.

Otthon aztán mi borultunk ki. Előbb Kakukk szegény, akinek a családja elvárta volna a hazalátogató sráctól, hogy ajándékokkal, meg pénzzel segítse őket. Valahogy elfelejtették, hogy nem a gazdag amerikai nagybácsi tért haza, hanem egy srác, aki eddig tanult, és akit mi támogattunk anyagilag.

Azt mondta, nem jön többet haza, mert nincs miért, és nagyon megértettük miért is mondja.

Öcsémet a régi barátok és a régi kapcsolatai cincálták meg lelkileg. Nagyon igyekezett, hogy ne lássuk, de őt is jobban megviselte lelkileg a szülőhaza, mint ahogy gondoltuk.

Én meg hát ugye, végig bömböltem szinte mindent. Elmentünk megnézni a régi helyeket, az otthonunkat, és nekem minden feltóduló emlék csak olaj volt a tűzre. Főleg mikor kimentünk a nagyapáékhoz a temetőbe, és tudtam, hogy nagyon sokáig nem fogom újra látni a sírjukat.

De sírtam mindenen, még azon a feltüremkedett aszfalton is, ahol egyszer úgy elszálltam zsebre dugott kezekkel, akár egy repülőmókus.

Peti felkereste az egyetemi professzorát, akinek köszönhetjük, hogy találkoztunk, és a férjem pályafutását is, amiért maga mellé vette, és ez is eléggé érzelmesre sikeredett.

Aztán lementünk a Balatonra, apu egyik barátjának van ott egy panziója, és Tarzan ott nagyon öntudatára ébredt.

Kiültek öcsémmel és két kölcsönkapott gitárral a stégre, és alkalmi utcazenészt játszottak. Persze angolul beszéltek, halász gatya, kigombolt ing az izmos mellkason, Texas kalap, ami alól kikandikáltak a szőke fürtjeik. Gitároztak, énekeltek, és jégbe hűtött cidert kortyolgattak.

Ezzel nem is lett volna semmi baj, de úgy éreztem Tarzan kicsit túlnyomta a szerepét. Napszemcsi a kalapra tűzve, hogy megcsodálhassák a gyönyörű szemeit, oldalról mosolyogva nézegette az egyre gyarapodó közönségüket, mivel pontosan tudja mennyire ellenállhatatlan így. Énekelték kedvenc dalát Iglesiastól a Subeme La Radio-t, ami persze azért a kedvence, mert a holdról énekel, meg Sheeran-tól a Shape of you-t, na meg az elmaradhatatlan Despasito-t.

Öcsém letette az ő kalapkáját a földre, persze csak úgy véletlen, és az volt a bosszantó, hogy nem csak pénzek potyogtak bele, hanem egy rakat cetli telefonszámokkal, amiket a sóhajtozó keblű honleánykák pottyintgattak bele férjemék bájos mosolya mellett, sőt még táncikáltak is, és nagyon túlfűtött volt a levegő, én meg csak hallgattam, hogy valami angol zenészek, milyen jóképű pasik stb.

Eléggé idegesített, mígnem egyik hölgyemény odáig vetemedett, hogy Tarzan ingzsebébe dugott egy origamizott papírt egy ezressel meg a telefonszámával, egy érzéki rúzsfoltot hagyott arcpuszi kíséretében.

És még röhögtek is, öcsém a kalapkáját lengette, hogy látod? Már a hangjával is el tudna tartani Tarzan, ne puffogjál, inkább legyél hálás!

Nem akadtam ki, csak bementem, hoztam egy fekete filcet, és elkezdtem a nevemet és a telószámomat az átszellemült Tarzan homlokára írni.

Itt vége szakadt a koncertnek, és az dühített, hogy nem is értette mi a bajom.

Megkérdeztem, te gondolsz már mellettem más nőkre is? Tarzan arcára volt írva minden érzelme. Előbb még vigyorgott, aztán fokozatosan komolyodott el, ahogy észrevette, én nem vidulok vele, és elrohant, hogy most sétálnia kell egyet.

Mikor visszajött megfogta a kezem és azt mondta, évekig majd beledöglöttem, hogy nem vagy az enyém, benned komolyan felmerül a gondolat, hogy most, mikor végre itt vagyunk egymásnak és mindenünk megvan a boldogsághoz, én akár csak gondolok is másra? És főleg olyan idiótának nézel, hogy előtted tennék ilyen szemétséget?

Nem is várta, hogy válaszoljak, mondta tovább a magáét, hogy rengeteg a teher és a felelősség a vállain, hogy folyamatosan meg kell felelnie és teljesítenie, meg döntéseket hoznia, de boldogan teszi, mert megígérte nekem, hogy mindenünk meglesz, és ő nem is nagyon akar 35 éves koránál tovább hajtani. De addigra milliomosok leszünk, mert ezt ígérte és mindent megtesz ezért. És itt ő csak egy senki, egy hülye amerikai, se doktor, se igazgató, se befektető, és csak ki akarta engedni a gőzt, csak felszabadult akart lenni néhány napra, lazulni, kikapcsolódni, kötöttségek, konvenciók, elvárások nélkül, mert itt senki se ismeri. Soha nem bántana vagy alázna meg, és azt hitte én ezt tudom!

Hát ilyen egy pszichológussal élni, a végén még majdnem én kértem elnézést.

Persze itthon suttyó öcsénk mindenkinek ezt mesélte, és mindig hozzátette, látod Barbi, lassan Luna is olyan, mint te, egy igazi házisárkány!

Nővérem egy ideig tűrte, aztán azzal a mosollyal, amit nagyon nem szeretünk hozzátette, nem hinném. Tudod, én késsel véstem volna a homlokára és nem a telefonszámom, hanem a házassági fogadalmának a szövegét.

Sógorom csendesen somolygott mellette és halkan megjegyezte, én ezért nem is éneklek kicsim!:)

Öcsém meg fennhangon hirdette, hogy a nyugalom megzavarására alkalmas képsorok következnek! És mutatott néhány lopva lőtt fotót Tarzan megírott homlokáról, míg ő kapott néhányat a feje búbjára.

Végül szent volt a béke, és a szülinapján sikerült igazán meglepnünk. Már hetek óta készülök rá, míg odavoltunk, Nathan elvitte Tarzan kocsiját, és egy csodálatos képet festett rá, egy oroszlánt a hold alatt.

Ezzel próbáltam kiengesztelni, amiért annyira elzárkóztam az oroszlános tetkótól, pedig ha egyszer ő szeretne, nincs jogom korlátozni, hiszen ez csak egy tetoválás, és ma már szinte mindenkinek van, meg hát az ő teste, az ő döntése. Én, aki annyira harapok arra, hogy ne befolyásoljon, és ne próbáljon senki irányítani, ezt valahogy elfelejtettem, ő pedig nem erőltette tovább a dolgot. De most úgy fest, jövőre egy oroszlánfejes tetkóval fogunk bővülni. Hát ez van!

Nagyon megleptük vele és látszott, hogy tényleg örül!

És véletlenül rábukkantam egy könyvsorozatra, Bella Andre – The Sullivans, illetve, A Sullivan család, ráadásul 6 kötetben erősen erotikus töltettel.

Tarzan odáig volt, és megígérte látatlanban, hogy mindent kipróbálunk, amiről csak olvas benne. Hát nem tudom, még nem olvastam el a könyveket, de feltétlen szakítok rá időt magamnak, nehogy valami ötven árnyalata stílusú legyen!:)

Aztán elmentünk a szigetre. Hát erről most nem is akarok beszélni, mert napokig tudnék áradozni. Egy magán sziget, és maradjunk annyiban, hogy minden, amit ott láttam, amit átéltem, az feledhetetlen volt számomra. Nem Petire meg a szexre gondolok, hanem a környezetre, és a másik két párra, akikkel együtt utaztunk, de csak kétszer találkoztunk velük. Azonban ez a kétszeri alkalom is rendkívül tanulságos volt. Egyik pár, a szabatos természetű tiszteletreméltó páros volt, akikkel egykoron már volt egy kis afférunk, de most egészen más oldalukról mutatkoztak be, és tiszteletben tartották a nézetünket.

Szóval nagyon tanulságos volt az egész, és kihatással van már most, mint a társadalmi, mint az anyagi helyzetünkre.

Mi naturistában nyomattuk, pucéran és tényleg különleges és főleg hatalmas élmény volt, így visszamenni a kezdetekhez, mikor még nem a gondolkodás, hanem az állatias ösztönök vezérelték eleinket.

Itt vagyunk a természet szupermarketjében, nézz körül, csillogtatta meg a költői vénáját is szépséges férjem.

Én meg csak henyéltem, ő főzött meg minden. Illetve volt egy feladatom, azt mondta játsszam buja szirént, aki a szegény hajótöröttet időről-időre elcsábítja! Hát ugye ez is egy feladat!:)

Olyan dolgai voltak, hogy egy pikszissel kellett a parti homokban mászkálni, és ha láttunk egy lyukacskát – melyben kagyló tanyázott – akkor bele kellett önteni egy kis tengervizet. Mert, hogy szegény akkor azt hiszi, már dagály van, és előlopakodik a lyukacskájából.

Mondtam én nem fogom meg a csigát.

Szegény jó Tarzan nagyon türelmes volt az ő nyűgös szirénjével, mert remek hétnek nézett elébe, és odaadóan magyarázta, hogy ez nem csiga, hanem kagyló és afrodiziákum!

 Hát nem mintha nekem számítana!

De valahányszor tábortüzet akart csinálni, én mindig röhögő görcsöt kaptam, ahogy ugrabugrált pucéran, meg fújkálta, akár egy idétlen hisztis kobold!

Tarzan nagyon Tarzan akart lenni, ám egy alkalommal, sebesebben jött le egy fáról, mint szeretett volna, és nagyon megijedtünk, hogy baja esik valamelyik férfias műszerének, de szerencsére mindenki megúszta. Ezután kicsit visszavett a vademberkedésből.

Aztán hazajöttünk és miközben én diszkréten halódtam a vesémmel, Texasban ugye kitört a pánik. Dani szülei először nem akartak eljönni, mert sokat vannak itt, mi meg nem megyünk annyit, hiába magyarázta szegény sógorom, hogy kicsik még a gyerekek, majd mennek anyuék, ha móki már szocializáltabban viselkedik a repülőn. Végül anyu átvette az irányítást, Dani elé penderült, hogy fordítson, és levágott egy monológot, amit sunyin, könnyezve hallgattam a lépcső aljában.

Benne volt a sógorom, akit ilyen remek embernek neveltek, a Peti, akit fiúkként szerettek és minden évben vendégül láttak az egyetemi éveik alatt, nővérem, akit lányukká fogadtak, végül én, akinek segítettek a rettenetes tragédiája után talpra állni és magamra találni. Aztán azzal zárta, hogy a kisfia imádja a BigDanit – így nevezi öcsike a Dani apukáját – és miután anyu megteszi az a kedvességet, hogy a kedvencüket főzi vacsorára, elvárja, hogy ne késsenek róla!:)

Annyira szeretem anyut! Olyan kedves és próbál mindenkihez alkalmazkodni, igyekszik elrejteni a fájdalmát, de ha öntudatára ébred, akkor nagyon ott van. Öcsénk mesélte, hogy végig biztatta és mosolygott, mikor Sziszi elindult Ausztráliába, aztán hazafelé a kocsiban úgy zokogott, ahogy én szoktam, és Cleo egyik téves riasztása után is idegességében, porcukorból kezdett nokedlit készíteni!

Dicsérték is, hogy lám, látszik kitől a nagy kuktatehetségem!:)

Így aztán be is futottak vacsira, BigDani úgy jellemezte magukat, itt van két hajléktalan és három migráns kutya!

Hát igen, a kutyusok és a cicáink közt volt egy kis feszültség, de végül minden megoldódott. Prosztó öcsém meg elégedett volt, mert három kutya mellett már lehet nyugodtan pukizni, van kire fogni!

Volt némi feszültség a Mitchell családban is, mert Daniel persze ment volna vissza, hogy mentse az állatokat. Azokat, akik a víz fogságába estek, a természetben élőket, meg a háziakat is. Nagyon a szívére vette, hogy nem segíthet, de a fia meg a felesége nem engedték, mivel a múltkoriban is rászakadt egy tető, és láttuk, hogy a Dani anyukája is eléggé öntudatára tud ébredni, ha a szükség úgy kívánja.

BigDani természetesen maradt, és fia felé fordulva csak annyit mondott mosolyogva. Érted már fiam? Ezért nem kételkedtem soha a választásod helyességében, mikor megismertem Barbit, azonnal láttam, hogy te anyádat vetted el fiam!:)

Jó hír, hogy megmaradt a házuk, csak a rendelőt öntötte el a víz, de onnan kimentettek mindent, és a mi tengerparti házaink is túlélték, pedig Corpus Christi-nél tört be Harvey a kontinensre.

A szülinapomat együtt tartottuk anyuéval, mert utána Danielék mentek már haza, és egy hatalmas baráti körben ünnepeltük. Mindenkit elhívtak, akivel baráti viszonyba kerültünk, és én nagyon elérzékenyültem, mert itt kint azért nem volt mindig könnyű, még ha utólag viccesen is írok róla, és fura, hogy mégis mennyi barátunk lett, míg otthon nem volt senki. És tudom, hogy ezt is a Petinek köszönhetem, mert általa lettem sokkal nyitottabb, és már nem zárkózom el az emberek elől, mint régen.

Két nagyon értékes ajándékot, vagy inkább információt is kaptam a jeles napon. Az egyik, hogy a kínai barátaink meghívtak magukhoz nyáron Kínába. Látni fogom a kínai nagyfalat, amit még az űrből is látni, és még rengeteg csodát, abból a hatalmas országból.

És kiderült az is, hogy Peti hol kívánja megélni a harmincadik születésnapját. Ez egy nagyon bátor és merész vállalkozás lesz, már most elkezdte leszervezni, mert hegyi vezetők kellenek, meg rengeteg engedély, sőt még oltások is. De meg fog kapni mindent, olyan barátok és támogatók mellett, mint akikkel a szigeten voltunk, kétségem sincs felőle.

Tarzan a tiltott városba akar menni, aztán át Tibetbe, és valamilyen szinten megmászni az ottani hegyeket. Spirituálisan egybeolvadni az ottani környezettel, meditálni, megtisztulni egy kolostorban, a nyugalom tengerében, a Buddhista vallással, és azzal a megfoghatatlan csodával és misztikummal, amit az a hely sugároz. Olyan közel az istenekhez, a természethez, a mindenséghez, amennyire csak lehetséges!

Megnézni Lhásza-t és a Potala Palotát, megforgatni az imamalmokat, látni Tibet legnagyobb Buddha szobrát és a hófödte hegycsúcsokat, amiket az ottaniak istenként tisztelnek.

Kínai barátaink megígérték, hogy segítenek, és én nem tudok majd eléggé hálás lenni nekik, amiért valóra váltják a Peti egyik legnagyobb titkos álmát!

Bevallom, izgatottá tesz és beleborzongok a félelembe, ha az ismeretlen csodákra és erre az utazásra gondolok!

Egyébként pedig új célnak a világ városállamainak felfedezését tűzte célul, ha még belefér jövőre, ha meg nem akkor majd azután. Azt hiszem, három van belőlük, hát ez a projekt is jónak tűnik!:)

Ennek a képnek története van!

A fiúk egy nagyon szupi kabriot béreltek otthon, és míg Kakukk családi életet próbált élni, mi jártuk az országot, tepertünk, a hajunk lobogott a szélben, és nagyon „denszeltünk” Peti dalára, meg a Despasitóra, egyszerre dülöngéltünk és Tarzan a dalánál, még kicsit hadonászott is. Persze azonnal lemeszeltek bennünket, és megbüntettek gyorshajtásért.

Nem volt vészes csak kicsivel léptük túl, de hát ez van! Aztán még meg is szondáztatták Tarzant, meg eléggé kukacoskodtak vele, de hát csak nem volt semmi gond ugye.

Csak az volt a fura, hogy néhány kilométeren belül háromszor meszeltek le minket, kétszer büntettek gyorshajtásért, háromszor fújt Tarzan, és kezdett már kicsit befeszülni, mert mesélni kezdte, milyen buli volt, mikor az angol jobb kormányos kocsijában, a sötétben, az anyósülésen ülő Danit szondáztatták rettenetesen a rend éber őrei.

Én meg csak csitítgattam, hogy ne most legyél frusztrált, inkább fújjál Tarzan serényen!

Mikor újra indultunk kezdett öcsém vihogni akár egy hiénakutya. Hát kiderült, hogy hátul nem csak „denszelt” hanem egy doboz sört is lóbált a kezében. Valószínű ezért voltak olyan harapósak a rendőrök, de a doboz nem volt bontott, mivel lázas lesz a sörtől, csak lóbálta a suttyó!

És később mikor öcsémre rátalált „A” zene, hát kész volt, és éjjel nappal azt bömböltette.

Főleg, mert Tarzant szinte minden nap lemeszelték, volt, hogy csak bedugtak egy „mikrofont” hogy fújjon bele, mutatták, hogy negatív és már vágtathattunk is. 

Ez egy rendőrnő volt, Tomas vihogott is, hogy lám, Tarzannak itt is sikere van, már másodszor fújatja, lehet, szeretné, ha Tarzan meg szívatná, de egyikünk se díjazta valahogy ezt a fajta humort, így inkább csöndben maradt, mert nem akart gyalogolni!

Egy ideig aggódtam, hogy annyira szerelemes vagyok a férjembe, hogy nem látom egyetlen hibáját sem, és egyszer majd nagyot fogok az arcomra esni. Hát most már legnagyobb örömömre rádöbbentem, hogy igaza van családom nőtagjainak, én egy hiú, öntelt és dürögő pulykakakassal élek együtt!

Az anyuval tartott közös szülinapunkon Tarzan trillázta nagy átéléssel a Subeme La Radio-t, és körcsi egyszer csak megjegyezte, hogy Tarzanra úgy hat az idő, mint a jó borra. Egyre nemesebb lesz! És anyu is vigyorgott, és megengedett magának egy viccet. Azt mondta, csak azt nem értem, hol rejtőzködött ez a jóképű pasi, azok alatt a hosszú évek alatt. Mindig jóképű voltál, de mostanában ragyogsz.

És Tarzan az önelégült boldog kis pulykakakasom halvány mosollyal csak annyit mondott, ezt teszi a szerelem és a boldogság!

Inkább nem reagáltam rá, és különben is Lucának volt mondanivalója, aki immár a második évét kezdte, és nagy elvárásokkal néz az élet és a jövője felé. Kifejtette csillogó szemekkel, hogy vagy orvos, vagy sztár, vagy műlovarnő lesz. Ezért a jövőben arra törekszik, hogy olyan okos legyen, mint a nővérem, olyan vicces, mint Tomas, és olyan szép mint én! Hát kezdtem teljesen meghatódni, hogy végre egy nő, akinek szép vagyok, még ha csak nőpalánta is! De Lucus hümmögni kezdett, majd helyesbített, vagy inkább olyan szép, mint Tomi, és olyan vicces, mint Luna….vagy mégsem…. Inkább olyan szép, mint Luna, mert akkor nekem is ilyen szép férjem lesz, mint Tarzan!

Hát nekem az arcomra fagyott az elégedett mosoly, lám, mennyire alulértékelnek a családomban. Eddig csak nővérem okosságával kellett megküzdenem, most már itt van Tomas és Tarzan szépsége is!

Hát hova jut ez a világ?

Tarzan teljesen odavan Iglesias-ért meg azért a holdas dalért. Annyira, hogy a fejébe vette megtanul spanyolul. Betéve fújja az összes dalát, és mivel egy kis kényszerpihenőn voltam, ő vitte öcsémmel a hétvégi show-t, és ráadásul már mindenki cseszeget, hogy igyekeznem kell, mert a férjem lassan jobban énekel, mint én! Hát tényleg a fejemre nő lassan!:)

Akkor is ilyesmikkel idegesítettek, mikor kint dolgoztunk a kertben, én meg hátulról a hátára ugrottam, hogy elégtételt vegyek. Tarzan vad musztángot játszott és kitört velem, közben csipkedte a hátsómat, és megcsúszott a lehullott faleveleken. Én meg ugye elől összezártam a lábam, hogy kapaszkodjak a makrancos vadlovon, de közben kicsit erősebben megérintettem a férfias részeit a sarkammal.

Elindult egy láncreakció, melynek következtében majdnem meghaltam a családom és a férfiasságát markolászó röhögve fetrengő Tarzan szeme láttára. Soha nem gondoltam volna, hogy ott, ahol biztonságban érzem magam, ilyen ostoba dolog történhet velem.

Mikor már kicsit jobban voltam a kórházban, azon gondolkoztam, hogy van egy horror film, talán Végállomás, vagy valami ilyesmi a címe. Abban néhányan megúsznak egy halálos kimenetelű szerencsétlenséget, mert nem szállnak fel a repülőre, ami lezuhan. De később a halál eljön mindegyikért, rettentően hihetetlen véletlenszerű, döbbenetes, olykor nevetséges formában, mert a halált nem lehet kijátszani.

Sírtam miközben a fejem felett ordibáltak mindenféle bajokat, amik bekövetkezhetnek velem, de csak azt a szót jegyezte meg az agyam, hogy másodlagos halál!

Fogalmam se volt róla, mi az, és végigbőgtem az utat a Petinek, hogy ne a kórházába menjünk, mert ki fogják röhögni, milyen idióta felesége van. Próbált vigasztalni, hogy mindet kirúgom, aki nevetni mer.

Aztán már nem érdekelt az önérzet, mikor azt mondta az orvos a kórházban, hogy azért tegyük gépre és lélegeztessük, akkor már elengedtem minden méltóságomat, csak életben akartam maradni.

Három feledhetetlen napot töltöttem az osztályon, mikor bejött a Cleo és morcogva, megígérted, hogy vigyázol a kisfiamra amíg dolgozom, most meg itt lustálkodsz? Tudja, hogy rémes kisfia van, de azért nem kell idáig menekülnöm, ha pihenésre van szükségem.

Tudtam, hogy már rendben vagyok. Aztán jött Tarzan, nem ordítozott, nem markolászta a kezem, hogy úristen, mit csináljak, hogy segítsek, hanem körbezsongott, mint egy apa maci, és duruzsolt, hogy majd ezeket a napokat is beírom szakmai gyakorlatnak. Akkor már tudtam, hogy végre hazamehetek.

Nehezen rázódtam vissza a hétköznapokba, kicsit diszharmóniába kerültem a világgal. Rémálmaim voltak, azt álmodtam, hogy az orvos azt mondja, csak három hónapom van még, vagy fuldokoltam, mint akkor. És ezek az álmok rányomták a bélyegét az egész napomra. Valahogy elvesztettem a biztonságérzetemet, oda lett a házunk varázsa.

És jó figyelmeztetés volt ez az egész a számunkra. Most egy kisebb kertet leválasztunk a birtokról, amit átnézünk tüzetesen, és ahol a gyerekek majd biztonságban játszhatnak.

Egyébként azért is van most még a szokottnál is kevesebb időm, mert otthon nagy meglepetés ért minket. Annak idején apu barátja azt mondta, csak azt adjuk el, ami nagyon szükséges, mert hamarosan emelkedni fognak az árak. És igaza lett! Eladott mindenünket, a lakásomat is, ahonnan már kiköltözött a lány, akinek odaadtam, és újra együtt van a családjával.

Háromszoros áron értékesítette, nem is gondoltam, hogy ennyire felmentek otthon az ingatlan árak. Felajánlottam a volt barátomnak, mert mégis csak őt illeti, de miután elhessegetett, nagy fába vágtuk a fejszénket, és átépítettjük a Központot, vagyis teszünk rá még egy szintet.

Az a bácsi pedig, a papám gyerekkori barátja, akivel Kanadában megismerkedtünk, és azóta már többször volt nálunk, építkezési vállalkozó, és leküldött egy brigádot, hogy minden álmunkat valósítsanak meg. És mindezért csak az anyagköltséget kéri, bár úgy érzem sokkal többet fogunk neki adni, mint amibe az építkezés kerülni.

Ugyanis azt vettük észre, hogy Kakukk, bár elvégezte a sulit és úgy volt, hogy továbbtanul, teljesen beleszeretett az építőmunkákba. Odáig van, ha csak teheti, a munkások közt serénykedik, és minden érdekli. A bácsi pedig, miután megtudta, hogy nincs senkije rajtunk kívül, felajánlotta neki, hogy költözzön ki hozzá. Ő majd lassan betanítja mindenbe, és ha megszereti ezt a fajta életet, akkor átadja a vállalkozását, hiszen neki sincs senkije.

Kakukk most őrlődik, mert imádja azokat a dolgokat, és menne, de maradna is, mert mi vagyunk a családja, és tudjuk jól, milyen nehéz egy ilyen döntést meghozni. Peti azt mondja, az olyan emberek, akiknek nincs családjuk, vagy eldobták őket, még jobban kötődnek azokhoz, akik befogadják és szeretik.

Tudjuk ezt mi is, és lassan meg kell hoznunk egy újabb fájdalmas döntést, és el kell engednünk Kakukkot, aki három éves kora óta a családunk része!

Nagyon fáj, hogy elveszítjük, bár nem lesz olyan messze, és ami történik, az jó, ennél csodálatosabb dolog nem is történhetett volna vele.

Mégis annyira fáj, hogy többé nem téblábol körülöttem majd reggelente, ez a langaléta önjelölt vőlegény, akit testvéremként szeretek.

Gyűlölöm a változásokat, mert megszakad a szívem tőlük, még ha jók is!

Így most dolgoznak a Központon, és persze bontanak meg falaznak meg minden. Minden részletnél kikérik a véleményem, mert erre külön felhívta a bácsi a figyelmüket. Ráadásul ő is jön, ahogy tud, mert szeret velünk lenni. Nincs egy percnyi nyugtom sem, és otthon is megy az átalakítás, szóval nincs hova menekülni. Bár még remek az idő, de lassan már kiülni se tudunk majd, viszont ami történik az nagyon jó, mert szeretném anyut jövőre visszavinni az élet vérkeringésébe. Már eleget ült otthon, tudom, mennyire rossz lehet neki, hogy ilyen kiszolgáltatott ő, aki egyedül nevelt fel minket, és megszokta az önállóságot!

Kialakítunk a Központban egy külön kis lakrészt legfelül, ahol a gyerekek lesznek. Talán egyszer majd az enyémek is, mert én biztos, nem adom be őket sehova, amíg nem muszáj. Felveszünk egy dadust, olyant, aki nagyon érti a dolgát, és jól megfizetjük, hogy maradjon velünk sokáig.

Ott fent biztonságban lesznek, bármikor felfuthatunk megnézni őket, és amúgy is bekameráztatjuk az egészet, szóval hosszú távon úgy érzem ez lesz a legjobb megoldás, és végre anyunak is kitárul kicsit jobban a világ! Lesz három szintünk, valahogy majd csak elosztozunk rajta meg a feladatokon!:)

Dani elkísérte a szüleit Texasba, hogy segítsen ha tud. Tarzan is menni akart, de Daniel nem engedte. Azt mondta, most még nagy a fejetlenség náluk, feleslegesen venne kis szabadságot, inkább majd októberben menjünk újra ahogy szoktunk.

Sok állatot sikerült befogadniuk, és a sógorom talált egy kiscicát. Beszorulhatott, vagy rádőlt valami és nagyon csúnyán megsérült. Leszakadt a kis bőre az első lábaitól egészen a hasa aljáig. Lifegett neki és teljesen el volt gennyesedve, az utolsó órákban talált rá a Dani. Rettenetes állapotban volt, Dani kitisztította a szörnyű sebet, amit lehetett összevarrt, de a kis szügyénél, a melle alatt egy csecsemő tenyérnyi nyílt seb maradt. Oda nem jutott bundi, illetve bőr. Csupasz volt, mert le lett borotválva és sovány, de nagyon élni akart, és mikor a sógor megmutatta a Barbinak, a cica meg kétségbeesetten belesírt a kamerába, a nővérem csak annyit mondott, hozd haza!

Hazahozta! Olyan sovány volt, akár egy zörgő csontváz. Folyamatosan etettük és kezdett kikerekedni. Imádjuk a hálás kis kerek szemeit, és lekonyuló kis cápaszáját. Minden nap elfektetjük egy törölközőn a combomon, én tartom a kis fejecskéjét, a nővérem meg bekeni a tátongó, lüktető sebét mézzel. Nem leszünk rosszul, nem undorodunk, én simogatom a kis fejét, ahol nem sebes, és még mikor a nyílt sebébe nyúlkál a nővérem, akkor is dorombol szegényke annyira hálás.

Minden nap kenegetjük, azt mondja a Dani, a méz fertőtleníti és összehúzza a sebét, ahova már nem jutott bundi. És tényleg húzódik a seb, már egyre kisebb a lyukacska rajta.

Elneveztük Szügyinek, és már remekül beilleszkedett a cicáink közé. Sokat figyelem a nővérem, aki olyan kemény és harcias sokszor, milyen türelemmel és szeretettel ápolgatja ezt a kis árva cicát, és Tarzant, aki közben ringatja a kicsit, aki egyre határozottabban nézelődik, és közben rugdalja a hatalmas pöttyös labdát mókinak, amit a reptéren vett neki, és majdnem nagyobb az öcsikénél. Annyi sok szeretet és türelem van minden mozdulatukban, és ez olyan nagyon megható és jó!

Nagyon szeretem mindkettőjüket! És kimondhatatlan jó érzés, hogy a Peti ennyire szereti a családomat!

Tudom, hogy ők is nagyon szeretik őt, és én is mindennél jobban, még ha hiú pulykakakas, akkor is!:)

És tudom, hogy egyszer majd csodálatos apuka lesz, aki sose lesz ideges, akire mindig számíthatunk, és mindig rá fog érni, ha a kicsikéjének szüksége lesz rá. Velem ellentétben soha nem fog bepánikolni, nem fogja agyonszeretni, és nem fog bömbölni az első gügyögésnél, az első rezgő inú lépéskénél, az első mosolynál vagy ölelésnél, ahogy én.:)

Hát ennyi lenne! Most igyekeztem egy kicsit többet írni az elmúlt időszakról, hogy miért is késett annyit a történet folytatása.

Bemásoltam ide két dalt.

Ez öcsém mindene, az őrületbe kergeti vele az egész családot.

Ez pedig Tarzan dala, a híres Luna dal!:)

Igyekszem minél előbb a következő résszel.

Addig is puszi mindenkinek, Luna

:)