Az új rész, szeretettel!:)

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt az új rész! Megírtam a folytatást is, de azt majd kicsit később teszem ki, mert túl hosszú lenne egyszerre, azt hiszem.

Így legalább jön néhány rész majd addig is, míg elutazunk.

Hétvégén New Yorkban voltunk Petivel. Nem volt kedvem elmenni, mert pénteken már érkeztek otthonról vendégek, és így nem is találkoztunk velük, de ezt kérte a névnapjára, hogy kettesben legyünk, és mondta, milyen nehéz volt helyet foglalni az ünnep miatt, szóval végül elmentünk.

Nagyon bensőséges, intenzív napokat éltünk meg. Minden napra szervezett valami különlegességet, és tényleg fantasztikus volt. Bejártuk Manhattant a Central Parkok, és rengeteget, nagyon sokat beszélgettünk.

Aztán hazarepültünk, de nem hazamentünk, hanem be Baltimore-ba. Este volt és én nem akartam, mert féltem, nem akartam már a sorsot kísérteni, de azt mondta, ne féljek, nem történhet mellette semmi baj.

Tényleg nem volt semmi, a testőröm várt minket, akit a balesetem után fogadott fel, és hétvégén a bárban is felügyeli a biztonságot. Átadott két szál fehér rózsát és messziről végig kísért. Ő egy magánnyomozó, pisztolya van meg minden.

Felvitt Peti a hídra. Oda, ahol az történt velem.

Azt mondta, szeretné, ha most elbúcsúznánk a babáinktól, akik ma születhettek volna meg, ha az a férfi nem teszi azt velem.

Ott álltunk és bedobtuk a vízbe a rózsákat, ahova leestem, ahol minden véget ért, még mielőtt elkezdődhetett volna.

Azt kérte, hogy engedjem el őket. Ne foglalkozzam többet a múlttal, hanem a jelennel, meg a jövővel, mert az mi vagyunk, őket meg már nem kapjuk soha vissza. Ne tegyem holnap gyásznappá július 4-ét, így is nehéz mindenkinek.

Átölelt hátulról, és bámultuk a vizet, és ő csak beszélt, és beszélt arról, hogy mit érzett akkor, és hogy kijött ide, és megtalálta azt az apró fagyöngyös láncot, amit még az érettségimre adott, hogy hozzon szerencsét. Amit azon a napon is azért vettem fel, mert az akarat ellenére mentem orvoshoz nélküle, és azt akartam, hogy velem legyen.

Annyira szeretnék olyan jó ember lenni mint ő. Bárcsak valaha olyanná tudnék válni!

Amíg beszélt, arra a férfire gondoltam. A jóképű őrült mosolyára, ahogy ütött ahol csak ért, amíg már nem éreztem végre semmit. Akkor abbahagyta és az arcomba bámult. Mosolygott és azt hajtogatta szeret engem, mi összetartozunk, aztán megkérdezte, te is szeretsz?

Megvárta, amíg már kaptam újra levegőt, amíg már fájtak az ütések, és akkor újra kezdte. És én azt szerettem volna, ha már vége lesz végre, mert élni akartam, annyira akartam velük együtt túlélni, de már annyira fájt, hogy inkább azt kívántam, bárcsak már meghalnék, bárcsak vége lenne.

Peti meg közben csak beszélt, aztán azt mondta újra meg újra, hogy engedd el őket Nori, ne cipeld tovább.

Aztán alig hallhatóan elkezdett egy altatót énekelni, szinte nem is hallottam, csak éreztem, hogy azt dúdolja, amit a kisöcsinek is szokott. Egy angol altató, Twinkle Little Star, Andy kedvence.

Ránéztem, és láttam, hogy sír. Akkor ott végre megláttam álarc nélkül, láttam a fájdalmát, az embert, nem a féltő férjet, meg az aggódó pszichológust. Láttam az elgyötört arcát és azt, amit mindenki mond, hogy mennyire lefogyott. Mindenki csak velem foglalkozott, az eszetlennel, ő meg közben ott volt mellettem napokig, és nem evett, és még utána is, csak gyötrődött, miközben én elmenekültem tőle és őrült dolgokat képzelegtem.

Megértettem milyen nehéz volt neki is, hogy mennyire szerette volna azokat a gyerekeket, mennyire szeretett volna családot, apuka lenni. De nem tudtam megadni neki.

És azt is megértettem, hogy szándékosan csinálja. Ez volt az ő búcsúja. Megmutatja, hogy ő is tud sírni, neki is fáj, és ez természetes, nem csak én cipelem egyedül a sok fájdalmam, neki is fáj, de az élet előre van, nem a múltban. A múltat el kell engedni.

Elkezdtem sírni és nem érdekelt hogy valaki megbámul. Azt sírtam el neki, ami azóta bennem van, a legnagyobb félelmem, mi lesz, ha nem tudok többé gyereket szülni! Ha nem tudom megadni neki, amire annyira vágyik!

Átölelt és azt monda, ha nem lesz gyerekünk, akkor egyedül téged foglak halálomig szeretni!

És azt mondta sírjak csak, amíg el nem fáradok, de ha innen elmegyünk, már az élőkkel törődjek, akik miattunk jöttek ide, mert szeretnek minket és megérdemlik, hogy részesei legyenek a boldogságunknak. Ne lássanak több fájdalmat a szememben, csak a boldogság könnyeit!

Hát így mentünk haza, ahol már vártak anyuék, a családom, és ott volt 12 ember Magyarországról, meg Lobó és Dani szülei.

Hétfőn elmentünk megnézni a tűzijátékot, és készülünk a nagy napra.

Örülünk mindenkinek, hogy eljöttek, és nem számít, hogy lassan már annyian leszünk, hogy alapíthatunk egy új törzset!:)

És csak még egy érdekesség! Mikor már az állatkertben voltunk, Petit kereste a sógorom telefonon. Kérdezte, hol vagyunk, meg hogy minden ok, velünk?

Peti mondta, hogy persze, nemsokára indulunk haza, miért kérdezi?

Azt mesélte a Dani, hogy most hallotta, hogy a Cetral Parkban valami robbanás történt és megsérült egy férfi. Azt hitték valami terrortámadás volt a temetés miatt, de még nem tudni mi történt.

És mi akkor voltunk ott! Peti mondta, hogy induljunk el, mert olvasta, hogy a szomszédban temetnek valakit, egy híres Nobel díjas írót, és ha véget ér, biztosan sokan lesznek. És a robbanás, még a gyászszertartás alatt történt! Épp csak elkerültük! Szerencsénk volt!

Szóval, remélem, most már velünk marad ez a szerencse a jövőben, és nem történik több rossz az életünkben!

Hát én egy ideig most nem jelentkezem, de a történeteimet, majd időnként kiteszem, ha elkészültek a részek.

Szép nyarat, boldogságot és jó egészséget kívánok mindenkinek!

Szeretettel, Luna

Két hét múlva BOLDOGSÁG!

Már hét elején szerettem volna jelentkezni, de nem pont úgy alakultak a dolgok, mint ahogy szerettem volna.

Nos, a folytatással kapcsolatban csak annyit mondhatok, hogy ahogy lesz egy kis szabadidőm és energiám írni fogok. Nem mondok dátumot, nem ígérek semmit, de biztos, hogy jelentkezni fogok, nem számít, éppen melyik részén járunk a világnak.

Még mindig nem készültem el az új résszel Kisu történetéből. Nem azért mert nem írtam, nekiálltam többször is, aztán kitöröltem, mert valahogy nem éreztem elég jónak. Valószínűleg, amit meghagytam sem lesz olyan, mint amilyent szerettem volna, de most csak ennyi, és ilyen telik tőlem.

A rész még nincs kész, és mivel hétfőtől elkezdődik számomra valami csodálatos, nem tudom megígérni, hogy mikorra készül el, de írom!

De a Vörös viharból hétvégén hozok még egy részt, az a történetem meg van írva, csak finomítani kell kicsit.

Szombaton megcsináltuk a szokásos bulinkat, és csak egy picit pihentünk le, már délben keltett mindenkit anyu, csak a jó Kakukk szunnyad tovább, miközben mindenki serénykedni kezdett. Kakukk nem is sejtette, hogy szülinapi partyt rendezünk neki, nagyon megleptük, mert hivatalosan csak 28-án lett 20 éves, de mi készültünk rengeteg meglepetéssel.

Mindent előkészítettünk Lucáék házában, hogy csak ki kelljen onnan hozni és kezdődhet a buli. Mire végeztünk, annyi időnk maradt csak, hogy kelltettük Kakukkot is, apu elkészítette a „reggeli” sonkás rántottát, befaltuk, felöltöttük a szurkoló jelmezt és már ültünk is a tv elé.

Cleoék hoztak otthonról nemzeti színű cowboy kalapot, sőt még indián fejdíszt is. Ezek adták az ötletet, és mindenkinek csináltam, csak papír kellett hozzá, hogy letakarjam meg a megfelelő színű festékspray. Irtózatos indián csíkokat festettünk a nemzeti színű stifttel, aztán vigyázban állva elharsogtuk a Himnuszt!

Hát sajnos hiába, vagy lehet nem ordítottunk elég hangosan, mert ugye kikaptunk, de nem számít, a lényeg, hogy végre ott voltak és szerintem szuper volt minden mérkőzés. Mi itt kint nagyon jól éreztük magunkat, végig szurkoltuk az összes meccsünket, no meg az angolokat Tarzan kedvéért.

Sajnos a kapcsolatunkban kis törés következett be, mikor az angol-izlandi mérkőzés alatt, az angol zászló színeiben tündökölve feszítettem a jó Tarzan mellett. Majd az izlandi egyenlítő gólnál, magamról megfeledkezve lesodortam mindent, és mindenkit, ahogy felpattantam és a levegőbe csaptam, hogy ez az! Dübörög a viking harci ritmus!!!! Rettegett ősök harci kiálltása. Jégföld népe boldog, és én is!

A csalódott Tarzan megütközve bámult rám, és úgy tett, mint Caesar, csak nem azt mondta, hogy te is fiam Brutus, hanem ajj, elárultál engem, asszony!

Annyira szégyelltem magam, visszahúztam a kivágott karom, mert addig úgy álltam ott, mint az öreg hölgy New Yorkban a fáklyával. Próbáltam javítani a helyzeten, zavartan pislogva azt motyogtam, rohadt bálnavadászok, nahát!

Tarzan csak somolygott és méregetett, hogy ellenem fordultál asszony? Kérdeztem tőle, na, már meg is bántad? Ő meg, hogy mit? Mondtam, hát hogy elveszel. Biztosított róla, hogy ahhoz azért sokkal több kellene!

A vasárnap nagyon rapszodikusra sikeredett.

A lényeg, hogy mire felszárítottuk könnyeinket a Belga meccs után, már érkeztek az első vendégek. Ugyanis szépöcsém körbevágtázta az összes osztálytársukat, akikkel jóban vannak, barátokat, és mindenkit meghívott, mert hát az ember nem minden évben lesz 20 éves, ugye!

Kakukknak már kezdett gyanús lenni a dolog, mikor berontottunk a nyári lakba és pillanatok alatt feldíszítettük a medence körüli előteret. Apu felállította a híres BB sütőt, előkerültek a pácolt husik, kolbászok, hot-dog sütő meg egyebek. Kipakoltuk a sütiket, poharakat, és hatalmas műanyag edényekben a behűtött italokat, amit szárazjéggel hűtöttünk.

Hát ez a szárazjég egy érdekes dolog! Az egész bulit egy rejtelmes ködfátyolba terítette, később a medencébe is szórtunk aprított szárazjeget, hát nagyon király volt és kicsit rémisztő. Volt, aki félt, hogy lefagy valamije, de Mrs. Tudor elmagyarázta a kételkedőknek, hogy a szárazjég különlegessége, hogy szublimál. Hát én ugye volt idő, mikor vegyésznek készültem, szóval ott voltam a szeren, de a többség nem igazán értette, hogy akkor ez most miért is jó nekünk? Nővérem meg nagy sóhajtozva elmondta köznépi nyelven is, hogy a szárazjég, olvadás nélkül gázzá válik.

Ezek után fergeteges lett minden, kivilágítottuk az udvar, a fiúk behangosították és hajnalig szólt a buli.

Barátnőmék fiú tesói hoztak egy hatalmas fatuskót, akkora volt, Luca át se érte, és kifúrták Svéd tűznek, ami olyan, hogy a rönk belülről kezd égni, nagyon sokáig életben marad, és a gomolygó ködfátyolban valami elképesztően csodálatos volt.

Hatalmas tortával felköszöntöttük a 20 éves fiatalurat, méghozzá nem is akár hogy. Mivel Kakukk, apuval együtt rettentő foci őrült, felálltunk mind, öcsém verte dobbal a ritmust, és úgy csináltunk, mint az izlandi szurkolók. Egy dob, mi kiabáltuk egyszerre, hogy egy, aztán tapsoltunk. Aztán megint egy dob, és így tovább egyre gyorsabban, és a húsznál hatalmas ujjongás és tapsvihar volt.

Szegény Kakukk elsírta magát, nagyon elérzékenyült a nemzetközi vendégsereg láttán, ezért Tarzan, mint fogadott atya, gyorsan leápolta a lelkét és ellátta életviteli tanácsokkal a jövőre nézve, szóval nagyon elemében volt az én emberem is.

Hétfőn viszont nagyon odavoltam. Nem elég, hogy rettentő álmos voltam, de engedve a szülinapos Kakukk kérésének, befaltam néhány lazacos szendvicset. Próbáltam úgy enni, hogy közben arra gondoltam, hm, ez olyan akár a füstölt sonka, hm, de finom!

Hát sajnos, a gyomrom nem hitt az agyamnak, mert éjjel már nagyon rosszul voltam, csak haldokoltam Tarzan mellett. Ha lefeküdtem felül akart kijönni a hal, ha felültem, akkor meg futottam, mert alul. És még hétfőn se sokat javult a helyzet, irtóra fájt a hasam, és eldöntöttem, hogy egy időre elengedem a hal projektet. Ráadásul Tarzan is nekem panaszkodott, hogy elaludt kórlapírás közben, pedig ő nem is volt rosszul éjjel.

Alig vártam, hogy hazaérjünk és beboruljak az ágyba, erre anyu összegyűjtött minket, mint kotlós mama, hogy na, akkor éjfélkor indulunk énekelni. Felrezzentem, mondom hova? Mi van már megint? Hát mikor alhatom már ki magam? Anyu meg csak meredezett nagy megütközve, hogy Kakukk szülinapja lesz Luna, és énekelünk, mint mindenkinek éjfélkor.

Nem akartam elhinni, hogy kedden lesz 28.-ka, valamiért napok óta abban a hittben voltam, hogy szerdán dalolunk, úgy is készültem.

Persze, hogy mentünk, ott lapult a langaléta palánta, a takaró alatt, és rettentően durmolt, de közben meg fülig ért a szája! Annyira imádom ezeket az éjféli családi köszöntéseket! Mindenki pizsiben, meg pendelyben, smink nélkül, kócosan, szóval olyan őszintén lehet ilyenkor boldog az ember!

Hát igen! Hiába is próbálnám titkolni elkapott a lámpaláz és nagyon izgulok. Eddig igyekeztem elfojtani magamban az izgalmat, próbáltam nem is rágondolni, de most már nem megy! Két hét múlva újra férjhez megyek, és én olyan boldog vagyok, hogy elmondani se tudom, és olyan izgatott, mintha ez lenne az első esküvőm.

Összeházasodunk újra, méghozzá templomban, Isten előtt. Apu mondogatja Tarzannak, hogy most már aztán vége, mert ugye amit Isten egybeköt azt ember nem válasza szét.

Mint anno praktizáló ügyvéd, ő tudja a legjobban, hogy ez nem pontosan így van, de azért én remélem, hogy a mi esetünkben a házasságunk, és a kapcsolatunk örökre fog szólni.

Rajtam nem múlik majd, mert én mindent meg fogok tenni. Egy ideje minden ütődött családtagom ostoba fotókkal, idézetekkel, és kéretlen jó tanácsokkal lát el minket. Többek közt, hogy ha otthon jól lakik, akkor nem megy máshova enni, és más hasonló bölcseletekkel. És ugye még azt is, hogy az én emberemnek, elég jó étvágya van, szóval jó lesz, ha figyelek!

Azt hiszem nem lesz gond, mert kedvelem az étvágyát!:)

Apu örült, hogy tizedike után lesz a ceremónia, mert így még végig izgulhatjuk a VB.-t. Hát nem aranyos?:)

Tudom, hogy életem legcsodásabb napja lesz, de nem tudom, hogy és mi fog történni. Csak azt, hogy vakon megyek bele, mert biztos vagyok abban, hogy a tesóim és Peti, a lehető legjobb, legszebb, legmeghatóbb, és hozzánk leginkább illő esküvőt fogják nekem idevarázsolni. Próbálom titkolni az izgalmam, de azt hiszem, egyre kevesebb sikerrel.

Rengeteg vendégünk lesz, akikre nem számítottam. Otthonról jönnek sokan, és máshonnan is Európából.

Dani szülei erősítik Tarzant, én nem győzöm mondani a nővéremnek, hogy el se tudja képzelni, milyen szerencsés, amiért ők vannak neki. Igaz Tarzannak is fogadott szülei, de azért mégis, annyira jó lenne, ha valakije lenne a Petinek is, Lobón kívül! Aztán a barátnőmék népes családja, Nathanék, meghívtam az összes munkatársam, aki csak nekem dolgozik, hogy családostól jöjjenek és érezzék jól magukat, ahogy július 4.-én, miután ragaszkodtak ahhoz, hogy ők szolgáljanak fel, nehogy már idegenekre bízzuk. És lesz egy népes kínai csapat, akiknek meg sem fordult a fejükben, hogy nem lesznek ott, így hát mit is tehettünk volna?:)

Látom a tesómon is, hogy feszült és talán már fáradt is, hiszen hatalmas terhet vett a vállára azzal, hogy ilyen titokban szervezik meg álmaim esküvőjét. De ha próbálok valamit mondani, csak elhessint azzal, hogy te már kettőt is megszerveztél nekem, nehogy már nekem ne menjen hugi!

Hát tessék, mégis csak van köztünk egy kis egészséges versenyszellem?

Mondtam neki felesleges, hiszen mindig is csodáltam és példaképemnek tekintettem őt.

Én most úgy akarom megélni ezeket a napokat, hogy minden pillanatát kiélvezzem. Tudom, hogy őrülten készülnek, tudom, hogy Cleo Európából, otthonról is hozott nekünk nászajándékot, mert szegényke olyan aranyosan dugdosta a csomagjait. 

Bár mi azt kértük, sőt nyomatékosan felszólítottunk mindenkit, hogy ne vegyenek nekünk semmit. Nem kell nászajándék, mert szerencsére nekünk meg van mindenünk, és nincsen már semmire se szükségünk. Csak annyit kérünk, hogy jöjjenek el, örüljenek velünk, és élvezzék a boldogságunkat.

Lesz majd próbavacsora, meg lánybúcsú, méghozzá úgy, ahogy annak lenni kell. Most flancolni fogok, lesz limuzin és bemegyünk bulizni a fővárosba, és csinálunk olyan dolgokat, amiket lehet, el se mondok az én Tarzanomnak. Persze nem azért, mert olyant tennék, amit szégyellnem, vagy titkolnom kellene, inkább csak, hogy maradjon ez csak olyan lányos titok, olyan Las Vegas-i. Ott azt mondják, ami Vegasban történt az ott marad. Hát ez is ilyen lesz majd.

Megfogadtam, hogy egy kedves levélből fogom idézni a saját soraimat a fogadalmamon, és ez így is lesz, de azért jól meg kell azt még fogalmazni, mert most mindennek tökéletesnek kell lennie. Meg azért valamit nekünk is elő kell majd adni Tarzannal, ugye! De nem aggódom, mert Tarzant teljesen beszippantotta már az én világom!

Templomban, pap és Isten előtt fogunk örök hűséget fogadni, és én azt akarom, hogy ez így is maradjon, amíg csak élünk. Örülök, hogy ezt megtesszük, hogy anyu, és az én drága kis dédikém ott lehetnek majd, és engem is láthat templomban azzal a férfival, akit tiszta szívemből szeretek. Folyton pityereg, hogy milyen boldog. Tudom, hogy dédikének mennyire fontos ez a templomi dolog, és mondtam neki, hogy ha ettől ennyire boldog vagy, én akár minden évben újra hozzámegyek a Petihez! Mióta kertészkedünk és szervezik az esküvőnket, teljesen megfiatalodott. Mindenki igyekszik a kedvében járni, és rengeteget beszélgetek vele, hiszen Ő egy élő történelem, órákon át képes vagyok hallgatni a történeteit. És mellé még ott van nekem Tarzan is, aki szintén rendesen ki tud bontakozni ha belemelegszik a mondandójába, szóval, lehet azért írok annyit, mert otthon nem jutok szóhoz!:)

Hát, jó volt leírni ezeket mind, legalább egy kicsit megkönnyebbültem! Ha kicsit zavaros voltam, bocsi, de nagyon túl vagyok már pörögve!

Szóval, hétvégén hozok részt a Vörös Viharból, aztán majd érkezem a többivel, ahogy tudok!

Szép nyarat, jó egészséget, és rengeteg pozitív élményt kívánok mindenkinek.

Rengeteg szeretettel ölelek mindenkit, egy nagyon izgatott Luna

Boldog Apák Napját!

Sziasztok!

Tegnap óta gondolkodom azon, hogy kitegyem ezt a bejegyzést, végül győzött a szeretet!

Nem akartam semmit írni, mivel nem hoztam új részt pedig megígértem, és gondolom, azt várnátok, nem egy újabb helyzetjelentést az életemről. (Pedig én olyan szívesen megosztanám a mindennapjaimat, de hát nyilván nem érdekelhetek mindenkit!:))

Szóval Boldog Apák Napját!:)

Arra gondoltam apu megérdemel egy bejegyzést! És nem csak ő, hanem minden férfi, akit szeretnek otthon, mert jó férj és édesapa!

Akinek ilyen apukája van, az nem is tudja milyen szerencsés! Mi tudjuk, mert nagy küzdelem árán kaptunk egy igazi aput, aki szeret minket, és akit mi is szerethetünk.

Nagyon elérzékenyültem, miközben végigbámultam a tv előtt, kimeredt szemmel bámuló, sörösüveget szorongató családomon, meg főleg apun.

Eszembe jutott milyen sokat segített régen, mikor még élt a biológiai apánk, és anyunak néha meg kellett küzdeni vele.

Ő vitt haza a kórházból, neki köszönhetem, hogy megismertem a Petit. Néha szólt anyunak, hogy megyek egy tárgyalásra Pestre, Győrbe, vagy Veszprémbe, és arra gondoltam, eljöhetnétek velem, ha van kedvetek. Addig bemennétek az állatkertbe. Aztán mikor ott voltunk, együtt mentünk végig és nevettünk, és soha nem ment el tárgyalni. Helyette megebédeltetett minket és fagyit vett, meg állatcsemegét, hogy etethessük az állatokat. Ingyen jegyeket szerzett a cirkuszba, különféle rendezvényekre vitt minket. Pénzt adott a ballagásainkra, és mikor anyu panaszkodott, hogy a nővéremék ballagó kosztümjét egy belvárosi szalonban varratja a valóságtól kicsit elrugaszkodott osztály, és annyiért mintha aranyból lenne, és a tesóm azt mondta, neki nem kell, leszarja, ő nem ballag, akkor kifizette azzal, hogy mi az, hogy nem ballag? Meg ne tudjam! Irodaszerek címszó alatt megvette a füzeteinket, tollat, meg ami kellett a suliba, szóval egy pillanatra nagyon meghatódtam és hálás vagyok a sorsnak, hogy őt apunak hívhatom!

És apu is elérzékenyült! Bizony egy pillanatra elborították a könnyek a szemét, és nagyon igyekezett, hogy visszagyűrje a sírását, de akkor már mi is sírtunk mind. Mondjuk, hogy én bömböltem az nem annyira újdonság, de ezúttal mindenki sírt.

Azt történt, hogy Gabesz már végzett az ottani munkájával, és hazaugrottak Cleoval néhány napra.

Cleo meg készített néhány felvételt apu tóparti házáról apák napjára, és Vörösmarty után szabadon azt írta alá, áll még a vén Peterdi háza!

Hát apu, ahogy meglátta nagyon elérzékenyült. És nem csak ő, mind sírtunk, mert valahogy hirtelen olyan kézzelfogható volt minden. Mert igaz, hogy itt az otthonunk és itt élünk már, de mégiscsak ott van a mi Hazánk, és az a ház, még mindig apu háza…. Szóval feltörtek az érzelmek, mert jó itt meg minden, de azért mindegyikünknek meg kellett küzdeni azért, hogy elfogadják, hogy érvényesülni tudjon. És azt hiszem ez apunak volt a legnehezebb. Ő otthon igen jómódú, független menő ügyvéd volt. Gazdag, jóképű agglegény, menő kocsival, még menőbb motorral és egy fantasztikus tóparti házzal. Mindene megvolt, és nagyon jó partinak számított. Élvezte az életet, azt hiszem nagyon jó sora volt, és ezt az egészet képes volt anyuért elengedni, hogy itt kint velünk kezdjen új életet, újra építse az egzisztenciáját. Hát igen….

Szóval sütiket sütöttünk és igyekszünk ezekben a napokban kedveskedni a férfitagoknak.

Anyuék készítettek nemzeti színű Macaront, és tortát apák napjára, amit én díszítettem fel.

Hát ez a gasztronómiai kísérletem sem sikerült tökéletesen. Mivel én vagyok a dekoratőr, és a kézügyességem az megtámadhatatlan, így rám bízták a díszítést. Meg hát gondolták, azt csak nem rontom el! Mekkorát tévedtek, csak későn derült ki. Elhatároztam, hogy valami csodás tortát rittyentek. Hát a rittyentéssel, azzal nem is volt gond, mert valóban fantasztikusan kidekoráltam, mindenki bámulta és nem akarta elhinni, hogy én készítettem, viszont…. Egy kis félreértés történt, ugyanis sütéskor dédike mindig valami papírt helyez a forma aljába, hát ugye. Anyuék szerint ez magától érthető, és mindenki tudja. Hát lehet, rajtam kívül. Én meg lelkesen kikaptam a kihűlt tortát, kettévágtam, és mivel az alja volt szép, azt tettem felülre, és vastagon bekentem krémmel, aztán mázzal is. Na, most mikor szeleteltük lelkesen majszolták. Az ízekkel nem is volt baj, de mindenki keményen küzdött a sütőpapír darabokkal, amiket kiosztottam. Hát elég kínos volt, de esküdöztek, hogy cseppet se vont el az ízből, fantasztikus lett.

Mostanában alig van, sőt nincs is semmi szabadidőm! Bent jó a forgalom, folyamatosan dolgozom, mellette szervezem a rendezvényeket, egy csomó mindent kell a háttérben levezényelni ahhoz, hogy valakinek kifogástalan helyet és kiszolgálást biztosítsunk, mondjuk az esküvőjére.

Aztán délután vágtatunk haza minden felől, és ülünk a képernyő elé, és bámuljuk a focit.

Persze megy itt a Copa Amerika is, de kit érdekel, mikor a magyarok játszanak az Európa Bajnokságon? Gyorsan eszünk, aztán bámuljuk a selejtezőket és szurkolunk. Szerencsére nagyon toleránsak vagyunk egymáshoz, bár részemről ez nem kegy, mert én szinte minden sportot szeretek nézni, ha színvonalas. Anyuék is szeretik, körcsivel a lányokkal, Miskával és a fiúkkal együtt szurkolunk. És van, hogy a barátnőmék családja is beesik, hogy együtt örüljünk a magyar sikereknek! Moira meg csak mosolyog, csóválja a fejét, és néha megjegyzi, de hát miért is csodálkozom….? Hát nem is értem miért mondja ezt!:)

Apuék napokon keresztül hordták haza a söröket. Gondosan válogatva minden típust, még én is kaptam barna sört, és persze nem csak a magyar összecsapásokat nézzük, hanem mindet, és Tarzanra való tekintettel szurkolunk az angol csapatoknak is!

Öcsém a nagy böngésző, és azt olvasta valahol, hogy úgy tudunk erőt szuggerálni a csapatnak, ha felhangosítjuk a himnuszt és énekeljük, az ellenfelét meg lehalkítjuk. Hát mi úgy bömböltettük a tv-t meg a torkunkat is, hogy talán a szomszéd birtokon is hallották!:)

Tegnap már reggel becsiccsentett a család, mert ugye élőben néztük online a közvetítést, méghozzá apu barátaival. Mindenki párás szemekkel tapadt a képernyőre.

Az első mérkőzést végigordítottuk, azt nem tudtuk egyenesben nézni, mert hétköznap volt, de felvettük és délután együtt szurkoltunk.

A tegnapinál meg már annyira ideges voltam, hogy állva drukkoltam, és mikor kiegyenlítettünk, hát mi úgy ordítottunk, ahogy a torkunkon kifért. Aztán a beálló csendben, mikor levegőt vettünk, öcsike totál tisztán, életében először azt mondta, apppa!

Apám bömbölt, mint a vezérbika és nem tudtuk, hogy a nemzeti- vagy az apai öntudattól. Mindenki boldog volt és megkönnyebbült, örültünk, mert nyertünk már egyet, és szerintem a tegnapi döntetlen is győzelem volt, meg van a becsület, jó spártai módjára, megtettük mit megkövetelt a haza!

Éjjel nem csak a buli kedvéért énekeltük, hogy az éjjel soha nem érhet véget, hanem a magyarok győzelmét is ünnepeltük!:)

Szóval csak meg akartam osztani az örömünket itt kint, és nagyon büszkék vagyunk, de hát tudtam én, hogy mi magyarok csodákra is képesek vagyunk!

Hát remélem én is képes leszek, és egyszer már végre elkészülök az új résszel is.

Azért köszönöm, ha még mindig idelátogattok!

Igyekszem majd!

Addig is millió puszi mindenkinek, Luna

Gyenge kezdés után erős visszaesés!

Hát igen! Azt hiszem, ezzel a címmel jellemezhetném leginkább az elmúlt hetemet!

Nagyon fura napokat éltem át!

Tudjátok azt ígértem, hogy elkezdem, illetve folytatni fogom az Ellopott múltat, Kisu történetét. És neki is álltam! Csakhogy….

Rájöttem, hogy ez így nekem kevés! Nem azt mondom, hogy elfelejtettem a történetet, mert ez így nem igaz, de rengeteg kicsi apró részlet eltűnt a fejemből, olyanok, amiknek jelentőségük lett volna a történetben, egy apró utalás, jópofa visszacsatolás, de most már ennyi idő, ilyen hosszú kihagyás után nem emlékszem rájuk.

Ezért elhatároztam, ha már ilyen sokat tudtatok várni a folytatásra, akkor még egy picit talán kibírtok, és nekiálltam az elejétől fogva visszaolvasni a történetem.

Nem tudom mennyire ismertetek meg így az oldalon keresztül, de akikkel szorosabb kapcsolatban állok, azok talán tudják, hogy eléggé következetes vagyok. Nem maximalista, attól azért távol állok, de fontos számomra, hogy minden részlet a helyén legyen, hogy minden mondat és gondolat úgy haladjon a történetben, ahogy az annak idején kitaláltam és elterveztem.

Elég akkurátus, aprólékos, kitartó és elemző vagyok.  És nem szeretem feladni. Ha valamit már más meg tudott tenni, akkor az nekünk is mehet, csak tanulni kell az odavezető utat!

Végig olvastam a történetem elejétől kezdve, és eleinte még jó volt, sokat nevettem, de aztán egyszer csak elkapott valami fura érzés, mintha elfogyott volna körülöttem a levegő, aminek egy cseppet sem örültem. Én nem is tudom mi, nem tudok nevet adni az érzésnek. Valahogy utolért a múlt! Három napban besűrítve éltem meg 3 év eseményét. Olyan érzésem volt, mintha kábult lennék a fájdalomtól és a rám nehezedő emlékektől.

És nem értem, miért érzem így!

Persze tudom én, hogy érzékeny vagyok! Sajnálom, hogy ilyen gyenge nebáncsvirág lettem, de nem tehetek róla. Peti azt mondj ez nem igaz, én igenis erős vagyok, csak művészlelkem van és minden érzelmet felfokozva, többszörösen élek meg egy hétköznapi emberhez képest. Extra érzékenységgel, rengeteg érzelemmel, ami ha szomorú vagyok nem jó, de ha boldogság van, akkor az nagyon jó a körülöttem élőknek is.  És hogy neki szinte minden nap adok valami újat, sose tudna megunni.

De szerintem csak vigasztalni akar, mert tudja, hogy folyton tüneteket keresek a fejemben is, mert attól rettegek, hogy valami visszamaradt. Mert már azt sem tartom normálisnak, hogy nem tudom nevén nevezni azt, ami történt velem, csak úgy beszélek róla, a balesetem!

Pedig hát minden volt az, csak baleset nem!

És olvasás közben rettenetesen felkavarodott bennem minden, és hatalmas érzelmi és lelki válságba kerültem.

Amiket oda akkoriban leírtam, azokat úgy is éreztem. Sok mindent átéltem és nagyon sok megtörtént pillanatot örökítettem meg. Nem titok, hogy a történeteimet és a bennük lezajló párbeszédek, érzések nagy részét a valóságból ültettem át. Olyanokat is, amiket azóta már eltettem valahova az emlékeim mélyére egy kis dobozkába zárva, mert azoknak már ott a helyük örökre.

Hát ez a dobozka most kinyílt és kéretlenül tárta elém a tartalmát. Nagyon összezavart, és egy kicsit összefacsarodott a szívem, valami egészen fura, ostoba állapotba kerültem.

Minden rám zúdult. A régi életem, a skandináv, az én szőke hercegem, akit lecseréltem egy Tarzanra, és ezt a cserét én soha egy percre sem bántam meg.

És mégis! Annyi minden tört rám, érzések, szavak, gesztusok. A skandináv, aki mégiscsak az első szerelem volt, és annyi mindent vele éltem át először életemben. A hazám, az otthonom, a régi életem minden nyomorával és szépségével együtt már a múlté, de az enyém volt!

Azokban az években, nem csak rossz volt, hanem jó, szép emlékek is. Az első szerelem volt, az első férfi, igaz kapcsolat testi-lelki boldogság. És emlékszem nem csak a veszekedésekre, az árulásra, hanem arra is, hogy ez a kemény milliárdos, a büszke zárkózott konok férfi kért engem, sőt könyörgött. Láttam sírni, amit soha nem tudtam volna elképzelni, bármilyen élénk is a fantáziám. 

Mára már megtanultam, hogy az erős férfiak is tudnak sírni!

Még mindig nem tudom hova tenni az életemben és ez most újult erővel tört fel. 
Igaz, hogy tett olyan dolgokat, amik nagyon fájtak, megbántott és hát nem is tudom. 
De az is igaz, hogy sínre tette az életemet. Soha nem lesz már gondom, ha csak oktondi módon el nem herdálom, amim van. És néha sajnálom, pedig hát nem gondolnám, hogy rászorul az én együttérzésemre.

És azt hiszem, ő sem tud sokszor mit kezdeni velem.

A történetben megannyi ismerős helyzetet, szöveget fedeztem fel, és ezeket újra átéltem. Akkor még nem is tűnt fel, milyen sokat átvettem már abban az időben is a dilidokitól. A régi mondatok, régi emlékek, hangulat, megannyi kedves bohókás helyzet.

Egyszerűen kibuktam. Nagyon furcsán teltek a napjaim, nagyon lehangolódtam. Kikészültem lelkileg, vert a szívem, a torkom egész nap a sírás szorongatta, feszült voltam, levert és rettentő rosszkedvű, és nem volt kedvem semmihez.

Gyanítottam, hogy így lesz, talán azért is álltam neki olyan nehezen újra a történetnek, de azt is tudom, hogy ennek egyszer meg kell lennie. Ez is egy állomás, amin át kell utaznom, de nem könnyű!

Persze fáj, nem az, hogy továbblépett, hanem, hogy ő már apuka, neki sikerült, nekem meg nem. És néha attól félek soha nem is fog. Nem irigylem, mert megérdemli a boldogságot, csak fáj, hogy nekem nem sikerült. A gyerekekkel elég nehezen megy nekem. A kisöcsivel kapcsolatban is folyamatosan észnél kell lennem, hogy ne érezzek többet, mint ami nekem.

Egyszer nemrégiben, anyuval ültünk a kanapén és beszélgettünk. Mókus harcos meg játszott. Rengeteg mindent vettem neki, meg Cleoék is. Rendeltem egy hatalmas felfújható járókát, vagy inkább játszókát. Olyan, mint egy jókora gumicsónak, széles oldalakkal és puha aljzattal. Akkor döntöttem a vásárlás mellett, mikor láttam a kiságyában ugrálni, és a kis állacskája csak milliméterekre állt meg a korlát előtt. A frászt hozta ránk, mindennel próbálkoztunk, betekertük, kipárnáztuk, nehogy megsértse a kis állát. Végül jött a felfújható játszóka és remekül bevált.

Tomi kitette belőle, hogy próbálgassa a lépegetést, ő pedig egyszer csak hatalmas bizonytalan léptekkel, rezgő kis inacskákkal elindult felénk.

Anyu pont magyarázott hátra az öcsémnek, én meg elkaptam a kisöcsi rám szegeződő, bizakodó pillantását és a biztonságért felém nyújtott kis kezecskéivel megindult felénk.

Annyira csodás megható pillanat volt! Kitártam a karom és már potyogtak is a könnyeim. És akkor rádöbbentem, hogy ez nem az én pillanatom. Meglöktem anyut, nem mertem megszólalni, nehogy oda legyen a varázs, megfordult és benne rekedt a szó. Csak nézte a kisfiát, mosolygott és sírt egyszerre és felé tárta a karját, hogy megölelje a kis lépegető bajnokot. Ott ültem mellettük és néztem, és boldog voltam, mégis potyogtak a könnyeim és valamiért úgy összeszorult a torkom.

Nem akartam, hogy Peti is így érezzen. Hogy fájjon neki, hiába tudja, hogy szeretem, hiába boldog mellettem. Mert vannak dolgok, amik ellen nem tudunk tenni, amik hiába múltak el, azért fájnak, ha van szívünk.

Aztán ott van még Kevin! Én nem is tudom, mit mondjak vele kapcsolatban, mert bármit is írnék ide, csak még jobban fájna, és nem akarok már többet sírni. Pénteken lett volna a névnapja, mind nagyon igyekeztünk, de nem volt könnyű nap.

Napokon keresztül fojtogatta a sírás a torkom, napokon át titkoltam az érzéseim, próbáltam elrejteni a fájdalmam, a megrendülésem egy férfi elől, aki nem ezt érdemelné tőlem!

Ha csak a rosszra emlékeznék, akkor könnyebb lenne, de nem lehetek igazságtalan. Se hozzá, ahhoz a régi szerelemhez, se magamhoz. De minden gondolatom, ami előbukkan és fáj, ami könnyeket csal a szemembe, az arculcsapás a Petinek. Annak, aki a törvényes férjem, aki ismeretségünk kezdete óta, az első pillanattól kezdve sokkal többet tett értem, mint amennyi a kötelessége lett volna, akit én úgy szeretek, ahogy csak képes vagyok szeretni! A szívemet odaadnám, ha szüksége lenne rá, és attól boldogabb lenne, és jelképesen meg is tettem ezt, mert övé mindenem és azt akarom, hogy ez örökre így maradjon!

És mégis, ezzel a mostani viselkedésemmel nem tettem őt boldoggá, inkább megaláztam, fájdalmat okoztam, pedig teljes szívemből mondom, hogy soha nem akarnék ilyent. 
Sok mindenen átmentem már és túléltem, és tudom, hogy lesz még sok minden amit majd túl fogok élni, de azt nem tudom, ha őt elveszíteném, hogy élném túl!
Én már régen sírtam annyit mint az elmúlt héten!

Becsaptam és elhallgattam előle azt, hogy milyen nyomorultul érzem magam, hogy levert és fáradt vagyok.

Nem ellene, sokkal inkább érte tettem, mégis egyre pocsékabbul éreztem magam, ha elkaptam a figyelő tekintetét, és annyi szeretettel meg tapintattal próbálta kiszedni belőlem, hogy mi a baj. Soha nem okoznék neki szándékosan fájdalmat, de minden könnyem, sóhajom egy tőrdöfés neki. És ezt nem engedhetem meg.

Ezért nem kérhetem, hogy segítsen túllépni ezen is, ezért próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, ezért nehéz, mert hallgatni kell, elhallgatni előle, ami fájt. Mert megbántom a fájdalmammal, mert azt gondolhatja, hogy azt a másikat sírom vissza. Pedig ez nem így van, nem bántam meg semmit, mellette minden szép, és ami nem, az megoldható. Számomra ő az, aki mellett meg akarok öregedni, és akivel le akarom élni az életem. Nincs bennem kétség, nem inogtam meg egyetlen egy pillanatra sem mióta eldöntöttem, hogy vele élem le az életem.

Ezért utálom és nem értem magam ezekért a kialakult érzésekért.

Elalszom mindenütt, még bent a központban is, felmentem a szobámba egy kicsit, aztán úgy elaludtam, hogy ő keltett fel, mikor menni kellett haza. Még soha nem fordult ilyen elő, és haragudtam, hogy helyettem végigcsinálták a napot, én meg akár egy semmirekellő fent zombultam a szobámban.

Aztán szerdán, elsején még rosszabb lett minden. A kiskutyust bevittük a sógorhoz, mert valami gond volt vele. Mi nem vettük észre, mindig mondogatjuk nevetve, hogy öregasszony, már ha sokat alszik, vagy nem akar sétálni, mert hát valóban idős szegényke. De Dani szólt, hogy nézzük meg, mert valami nem ok vele.

Bevittük, vért vettek tőle meg ilyenek. A lényeg, hogy másnap délelőtt telefonált Dani a Cleonak, hogy megkapta és nem jók az eredményei, menjen be valakivel hozzá.

Talán megéreztem valamit, mert épp akkor hívtam fel anyut és mondta, hogy Cleo mennyire aggódik, és most megy a Danihoz, mert ma szabadnapos. Mondtam, hogy várjon meg elkísérem. Bementünk és a sógor nagyon rossz hírrel fogadta. Azt mondta, hogy a vérképeredménye az élettel össze nem egyeztethető, hogy most infúzió megy még neki, ez tartja életben, és hogy döntsön a Cleo. Kínozza tovább, vagy vegye le az infúzióról és hozza ki hozzánk, hogy elköszönjünk.

Az a kiskutya, az volt a Cleonak a mindene, a családja. Mikor elkerült otthonról nem vihette magával, és nem gondoskodott róla senki. Nem hordták orvoshoz, nem vették le a fogkövét, ezért később ki kellett húzni a fogait. Cloe akkor ment haza utoljára, mikor elment a kiskutyáért. Semmi mást nem hozott el csak a kutyust és a papírjait. És soha többet nem ment haza.

Az a kiskutya volt a mindene! Annyi szörnyűségen mentek át együtt, ő volt mellette mikor senki más nem volt a Cleonak, és senki nem törődött vele, és nem hitt neki még a saját édesanyja sem.

Jaj, olyan szörnyű erről még írni is! Bementünk egy szobába és behozta szegénykét. Cleo ölébe vette és beszélt hozzá, simogatta, én meg á, nem is tudom.

Szegényke olyan boldog volt, hogy ott van, csóválta a kis farkát, aztán egyre gyengébb lett és egyszer már nem lélegzett, nem emelkedett az oldala. Cleo meg csak simogatta, nem sírt, én sírtam. Cleo olyan volt, mint aki kővé vált. Bejött a Dani odaadta neki, kezet mosott és adott egy nyugtatót, hogy vegyem be, ő már induláskor bevett egyet. Daninak meg, hogy vigye haza a kis testet, és ne mondja el senkinek, amíg nem ér haza. Intézkedett, irányított engem, de egy könnycsepp se volt a szemében!

Beültünk a kocsiba, bekapcsoltam a navigációt, mert azt se tudtam, hol vagyunk, vagy merre menjek, alig láttam a bedagadt szemeimmel, de mondtam a Daninak, hogy nem lesz baj.

Nem beszéltünk egy szót se, csak annyit mondott Cleo, hogy vigyem a kórházba. Mondtam, de hát szabadnapos vagy, ő meg, hogy kell a munka. Nem szóltunk többet, csak bámultuk a navigációt, és fennhangon mondta, merre menjek, ezzel foglalta le magát.

Kiszállt a kórháznál és bement dolgozni.

Én is visszamentem, bevettem még egy gyógyszert és megittam rá egy energia italt. Annyira ideges voltam, hogy egyszerűen felpörögtem tőle. Akár régen, mindent csináltam, egy új koreográfiát, levittem két órát, összeállottam a hétvégét, bevállaltam két esküvőt, segítettem takarítani. Még akkor is tárgyaltam mikor jött értem a Peti. Olyankor már rég készültünk haza, most meg még javába dolgoztam és mindig kitaláltam valamit, nem akartam hazamenni.

Becsaptam őt, pedig nem akartam, de képtelen voltam elmondani. Addigra már annyi fájdalom volt bennem egész hétről, hogy nem ment. Nem vette észre, hogy baj van, vagyis furán nézett, mert azt látta, hogy totál túlpörögtem és láttam, hogy nem érti, de nem mondtam semmit.

Aztán haza jött Cleo is, egy szót se szólt hozzánk csak a Danitól kérdezte, hogy hol van? Ő meg mondta, hogy a csomagtartóban.

Akkor tört ki a botrány. Én elkezdtem sírni, Dani meg elmondta mi történt. Amit kapott a nővéremtől, azt nem érdemelte meg, de tudtuk mind, hogy csak idegességében ordítozott, mert nekünk a Cleo pont úgy testvérünk, mint mi egymásnak. Dühös volt, hogy egyedül engedett minket vissza, és nem csak ő, Peti is nagyon ideges volt. Tudtam, hogy fáj neki, hogy becsaptam, hogy nem vette észre, hogy baj van. És hát ismerem a nővérem, tudom, hogy azért veszekszik, mert félt minket, és fáj neki, ha nem tud megvédeni a fájdalomtól, ahogy mindig tette.

Cleo egymaga akarta kiásni a kis sírját, de végül csak átengedte a fiúknak. Anyu meg Peti meggyőzte, hogy majd inkább temesse el.  Ott álltunk mind szegény kis kutyus körül, és néztük, ahogy eltemeti. Gyertyát gyújtottunk és rózsákat szórtunk a kis sírba. Megköszönte, odament a Gabihoz, a nyakába borult és zokogni kezdett, de annyira, hogy levegőt se kapott.

Aztán anyu átvette őt, mindenki vigasztalta csak én nem, mert én végre kisírhattam magamból az elmúlt napok feszültségét, de nem tudom mennyi idő kell majd, hogy elfelejtsem, ahogy többet már nem emelkedett a kis oldala. Együtt bömböltem vele és tudtam, hogy ő sem csak a kutyust siratja, hanem egy picike, dobogó szívecskét is, akiről egy ideig azt hihette, hogy boldogságot hoz nekik.

Miért küzdünk annyit az életért meg a boldogságért, mikor a vége mindig halál és szomorúság?

Teljes világvége hangulatom volt, mert addig egyedül kellett megbirkóznom azzal a sok mindennel, ami a lelkemet nyomta. De akkor ott végre kijött belőlem, és mondtam Petinek, hogy tudom, mellettem van 17 éves korom óta, és mindig csak segített, tudom, hogy szeret, ezért nem mondhattam el. Mert fontosabb nekem, mint az, hogy éppen, hogy érzem magam, inkább legyek szomorú csak neki ne okozzak soha csalódást. Pedig jó volt végre elmondani, hogy mennyire megviselt a múlt, mert mellette mindig biztonságban érzem magam.

Gondolkoztam azon, hogy talán nem most kellene ezt leírnom, nem kellene ilyen ideg, meg lelkiállapotban kitárulkoznom.

  De közben meg annyira bánt, hogy a hétvégére már akartam egy új részt hozni, de nem sikerült, pedig megígértem! A másikból, a Vörös viharból, tudnék, de úgy vettem észre azt nem kedvelitek annyira. Persze most, hogy átolvastam megértem, más a hangulata, Foxi életét nagymértékben Cleoból merítettem, és a valóság sokszor sötétebb az álmoknál.

  Még jó, hogy Peti nem tiltott le az egész blogról. Hiába bizonygatja, hogy nem fáj neki, és ne tegyek soha többet ilyent, talán, gondolom szegénynek se mindegy ez a kialakult helyzet, és nem is tudja igazán, hogy viselkedjen velem. Hiába pszichológus, ez most mégiscsak az élete, és én cseppet se teszem könnyűvé neki. Pedig annyira akarom ezt a kapcsolatot, és annyira sajnálom, hogy ilyen érzékeny liba vagyok.

Mióta Whiskey kutyus, szegény elment, a kiscicám ki se megy az ölemből. Mintha érezné, csak bújik, néz a kedves kis arcával, a kis vaksi szemével, én meg csak ölelgetem. Rettegek, hogy hamarosan elveszítem, pedig még 3 éves sincs, de olyan csöppnyi maradt, Dani szerint akkora, mint egy hat hónapos kiscica. Így aztán Petivel vívnak csatát az ölemben alvásért, mert Tarzan is szereti ott tartani a fejét, és morog jókedvűen, elégedetten, ha kurkászom a már szépen növögető haját, akár a majom mama.

Amúgy is odavagyok minden állatért, a kertben én mindent etetek. Sünitől, mosómedvén át a teknősig, madarakig, rágcsálókig, jöhet bármi, engem nem érdekel, csak maradjon és érezze jól magát. Igaz a minap kertészkedés közben, egyszer csak egy akkora óriási dinoszaurusz giliszta került elő a földből, hogy galamblelkű öcsém helyből megugrotta az olimpiai kvalifikációs szintet magasugrásból, és volt némi hanghatás is, mert anyu kikiabált a teraszról, hogy mi van már megint? Dani állította, hogy az nem kígyó, csak egy termetes giliszta, meg hogy milyen jó a föld, és letette a nővéremet a nyakából, engem is szabadon engedett a megriadt Tarzan.

Őszintén? Picit kedvemet vesztettem a kertészkedéssel kapcsolatban, ha ilyen szörnyek támadhatnak orvul gyomlálás közben.

Cleoék elutaztak pénteken, sikerült rábeszélni, hogy menjen a Gabóval, jót fog tenni most egy kis kikapcsolódás kettőjüknek. Gabit Európába küldték, talán haza is látogatnak, ha lesz idejük, de erre nem is akarok gondolni, mert akkor megint csak sírok.

Hétvégén különleges bulit tartottam, egyedül, illetve Tomassal, de a lányok nélkül. Így egészen más lett a hangulata, olyan koncertszerű. Olyan dalokat válogattam össze, amiket mostanában kedvelek és kiadtam magamból mindent.  Amúgy is felpörgök a zenétől meg a tánctól, de ha valami érzelmi sokk ér, akkor még intenzívebben. Ott tudok kiadni magamból mindent, és ezúttal egy picit se fogtam vissza magam.

A teltház már természetes, és a lelkes közönség odajött egészen a színpadhoz és velem énekeltek meg csápoltak. Addig tomboltunk együtt, míg hevületemben olyant tettem, amit még sose, leestem a színpadról. Szerencsémre elkaptak, még örültek is, azt hitték szándékos volt, csak öcséméknél maradt ki néhány taktus, de aztán profin visszatalált a ritmushoz, és folytatták az összekötő zenét. Engem meg adogattak, és nagyon örültek nekem, hát én meg nem örültem, mert néhányszor azért ott is megtaperásztak ahol nem kellett volna, de nem akartam nagyon keménykedni. Egészen addig tartott, míg a mogorva Tarzan levadászott, és miután ő is megfogdosott, és elhitte, hogy jól vagyok, nem ütöttem meg magam, visszapakolt a színpadra. Hát volt nagy ováció, nekem meg már mindegy volt, onnan folytattuk tovább! Tarzan meg beállt a színpad elé, összevont szemöldökkel és karral, hogy készenlétben legyen, hátha ugrom még egyet! Hát ő is egy féltékeny Otelló!

Otthon aztán úgy éreztem most már itt az ideje visszatérni a jelenbe. Néhányszor, ha szóba kerül a kettőnk közötti bizalom meg hasonlók, és jókedvű Tarzan, azt mondogatja, hogy majd akkor fogok feltétel nélkül megbízni benne, ha egyszer úgy szerelmeskedünk, hogy engedem magam kikötözni és nem lesz bennem félelem. Arra gondoltam itt az ideje, hogy ő is megmutassa ezt. Hazavittem egyik jelmezből a bilincset, mostanság sok jelmezt vásároltam és egy óvatlan pillanatban, hajnalban az ágyhoz bilincseltem az addig lelkes, és hirtelen nagyon meglepetté vált Tarzant. Eléggé ledöbbent mikor lezserül elhajítottam a kulcsot, aztán csak felnevetett, hogy nem akarok arra gondolni most, hogy délután majd ki fogja lefűrészelni ezt a csuklóimról.

De nem volt rá szükség, és délután mikor anyu felszólt hogy lemehetnénk már ebédelni, egy nagyon elégedett Tarzan duruzsolt, hogy nem menstruáltál, nem vagy beteg, mégis négy napig nem volt szex, ez példátlan! Ne legyen többet ilyen!

Nem lesz, mert figyelni fogok rá, még sokkal jobban, mint eddig. És most már nem ígérek semmit, mert hétvégén Kanadába leszünk, de attól függetlenül írni fogok, és ahogy elkészülök kiteszem az új részt. Sajnálom, ha csalódást okozok a késedelemmel, de nem megy jobban.

Otthonra szép időt és boldog nyarat kívánok.

Szeretettel, Luna

u.i. A képen az idézet egy dalból van - az első link - nem Tarzan elleni lázadás, inkább a múlt meg a hangulatom elleni. Kiteszek néhány linket, mostanában ezeket a dalokat nyomatom, és fura mert mind lázadó egy picit, pedig komolyan nincs semmi lázadószándék bennem, elégedett vagyok az életemmel, mert már tudom, hogy lehetne sokkal, de sokkal rosszabb is, ha nem szeretnének!:)

És az is fura, mennyire bejönnek nekem a – Fire – tüzes dalok, pedig külsőre inkább jeges vagyok nem tüzes!:) Azt hiszem, összerakok majd egy estét, ahol csak ilyenek lesznek.

https://www.youtube.com/watch?v=HJdUSfervzg 

https://www.youtube.com/watch?v=EHPZu01478U 

https://www.youtube.com/watch?v=_A1PKiAiV5Q 

https://www.youtube.com/watch?v=Mtt__ru78VQ 

https://www.youtube.com/watch?v=b4VyYoWxZkk