Végre
elkészültem a résszel. Mostantól picit könnyebb lesz, Moira visszatér közénk,
és kevés ember várja jobban jöttét, mint én!:)
Jövök
a héten még, talán elmesélem valamelyik elmaradt hétvégénket is, az esküvőt
vagy a brüsszeli ámokfutásunkat, és a másik blogra is teszek ki új részt.
És
természetesen válaszolni fogok minden levélre, amit ide, vagy privibe írtatok.
Igyekszem
utolérni magam!:)
Picit
rövidebb fejezetekkel, de rendszeresen!:)
Sara…..
Mikor
leszálltam a repülőről és bekapcsoltam a telefonom egy üzenet várt.
„Vigyázz
magadra Sara! Bradley”
Elmosolyodtam,
mert ez a néhány kedves szó erővel és bizakodással töltött fel. Nem lesz baj,
bíztattam magam. Először is fogsz egy taxit és elviteted magad az állomásra.
Onnan pedig egyedes az út a baleset helyszínére és a kórházba ahol feküdtél. Az
orvos már tudja, hogy jössz, visszaírt és megígérte, hogy elkísér a
tűzoltóságra, és megkeresi neked azt a mentőst, aki jelen pillanatban a
legfontosabb személy az életedben. Ő az egyetlen ezen a világon, aki látta a
kislányodat.
-Nincs több csomagja, asszonyom?
– térit magamhoz a sofőr hangja.
-Nincs, csak két napra jöttem –
mosolygok rá, mert hálás vagyok a próbálkozásért mellyel lefoglalja a
gondolataimat.
Csacsog
az időjárásról, a közlekedésről és a külföldi turisták fura, olykor
megbotránkoztató szokásairól.
Még
a vonaton ülve is a taxis szavai járnak a fejemben.
Azt
mesélte, hogy az országuk olyan akár egy tarka virágokkal teli rét. Itt minden
náció, minden embertípus megtalálható.
A gazdagok csak úgy
özönlenek hozzánk, hogy biztonságba helyezzék a pénzüket. Az itteni kedvező
adózás nagy csábítás az amúgy is vagyonosoknak. De nem panaszkodom, mert ez
nekünk is jó. Minél több a gazdag, annál jobb a forgalom, és fellendül a
gazdaság is. Az országok általában emelik az adókat, aztán csodálkoznak a
beindult népvándorláson, meg vagyonkimenekítésen. Amerika csinálja jól, ott azt
mondják, keress sokat, akkor eleget adózol nekünk. És az emberek adóznak is,
mert tudják, hogy cserébe jól élnek. Ha nem hagynak az embereknél pénzt a
megélhetésre, nem várhatják, hogy fellendüljön a kereskedelem meg a gazdaság.
Előbb hagyni kell az embereknél pénzt, hogy elkölthessék.
Hát
ilyen gazdaságpolitikával lettem okosabb, mire kiértünk az állomásra. Hozzászólni
nem igazán tudtam, mit tudom én, mi van a világban, mikor még a nevemre sem
emlékszem! Próbálok a szavain gondolkozni, hogy eltereljem a jövetelem igazi céljáról
a figyelmem, így is eléggé rémült és zaklatott vagyok már. Nagyon nem értek a politikához, de lehet
igazság a taxis szavaiban. Lehet, az a baj a világban, hogy nem a megfelelő
emberek ülnek a megfelelő helyeken?
Leszálláskor
kicsit csatázom a lelkemmel. Nem tudom elönteni, hogy először az emlékhelyre
látogassak, vagy egyenest a kórházba menjek, ahol már vár az orvos. Végül
kihagyom a látogatást, ők már sajnos megvárnak, a doktortól meg nagyon kedves
gesztus, hogy fogad és elkísér. Rám áldozza a napját, nem illik
megvárakoztatnom.
-Jó napot! Dr. Dylan
McKenzie-hez jöttem! – mosolygok hatalmasat sóhajtva a recepciós hölgyre.
-Várja önt? Van időpontja? –
kérdez vissza kedvesen.
-Igen! A nevem Sara Faraday,
Angliából jöttem.
-Egy pillanat kisasszony – nyúl
a telefonért.
Majd
rövid beszélgetés után újra felém fordul. A második emelet, a lifttől jobbra a
második ajtó, ki lesz írva a doktor úr neve.
-Köszönöm a kedvességét – sietek
tenyeremet a kiugorni készülő szívemre szorítva a felvonóba beszálló néhány
ember után.
Seb….
-Szia Kimi!
-Na, gratulálok kölyök! Hallom
megint taroltál! Jól csináltad, bassz oda az orruk alá, tudják, hogy ki a
bajnok!
-Nézted? – derülök fel, mert
minden perc, amit a futam bámulásával tölt, talán közelebb hozza a
visszatéréshez.
-Eh, az elejét, aztán bealudtam.
Webber gratulált?
-Persze – nevetek – alig bírtam
kibontakozni a szerető ölelő karjai közül. Mondtam, jaj Webó tudom mennyire oda
vagy értem, hogy bírod a fejem, de most mennem kell, mert én a szőkékre bukom,
vár otthon az én skandinávom!
-Apád fasza! – vonja be nemző atyámat
is a beszélgetésbe nevetve. Örülök ennek a jókedvnek végre.
-Most hogy így szóbahoztad, ő is
üdvözöl….meg az enyém is. És figyeltem
ám, hogy nem nézted a futamom! Milyen barát az ilyen? – teszem hozzá nevetve,
majd grimaszolva fogadom a rám zúduló szitokáradatot.
-Tudhatnád, hogy már tökéletesen
értem a finn kultúrát.
-Mióta?
-Azóta, hogy rájöttem, nálad ez
kizárólag a Pubok nevére és a káromkodásra korlátozódik!
-Eh, életben hagylak, mert
óriási hírem van kölyök!
-Azért is hívlak. Hanna említett
valamit. Azt mondta, van fejlemény Kriszti ügyében, de majd te elmondod.
-Kisu él! – hallom amit mond, de
alig akarom elhinni, pedig szokása ellenére szinte kiabál.
-Mi? Szar ez a kurva vonal!
Kisu? Valami nyomra bukkantatok?
-Nem nyomra, hanem őrá! Kriszti
él, Angliában van, de él! Nem emlékszik rám….semmire, de nem számít, csak az,
hogy él!
-Mit beszélsz? Hát ez
kibaszottul hihetetlen Kimi! El se merem hinni! Egyik jó hír a másik után! És
biztos? Úgy értem, nem megint valami félreértés?
-Igen! Teljesen biztos! Ugyanis
Riku beszélt vele. Hallod kölyök? Látta Kisut! Azt mondja, nem emlékszik
semmire, még a nevére sem, de ugyanolyan, mint volt. Kedves és gyönyörű….csak
kicsit rövidebb a haja!
-Úristen! És mit mondott neki
Riku? Mi az, hogy nem emlékszik?
-Nem mondott neki semmit, mert
szegénykém amnéziás, és az orvosa szerint, aki kezelte, nem szabad lerohanni,
mert az még jobban összezavarhatja az elméjét. Neki kell szép lassan mindenre
visszaemlékeznie.
-De hát….akkor most mi lesz? És
mit keres Angliában?
-Azt hitték, hogy Angol. Azon a
kibaszott vonaton egy angol turistacsoport utazott, Kisu szegénykém meg angolul
beszélt, amíg magánál volt, és angol pénzt találtak nála, meg angol címke volt
a ruhájában, ezért átszállították át a szigetre.
-Hogy hogy angol pénz, meg ruha?
– értetlenkedem.
-Fogalmam sincs! Valami kibaszott
nagy szemétség történt azon a vonaton. Valaki elcserélte, elvette Kisu iratait
meg ruháit, és a sajátjába öltöztette Krisztit. Aztán meghalt a ruhájában, a
táskájában az irataival, mi meg eltemettük és meggyászoltuk.
-Micsoda? Azt akarod mondani,
valaki szándékosan cserélt helyet Kisuval? Az a sír, ahova kijárunk, nem
Kriszti testét rejti, hanem azét a rohadékét? Nem Kisu felett imádkoztunk?
-Szerencsére nem! És fogalmam
sincs mi történt, talán majd sikerül kinyomozni és a végére járni, de már nem
is igazán érdekel, csak az, hogy megtaláltam. Kaptunk egy második esélyt az
élettől.
-Igen, persze – lelkesedek
kicsit visszafogottabban – de azért nem ártana utána járni, kik és miért tették
ezt! Mi van, ha megpróbálják még egyszer?
-Ne baszd el Seb a kedvem, nem
fogják tudni, még a közelébe se érhetnek, ha egyszer visszakapom, úgy fogok rá
vigyázni, hogy nem érheti többet baj. Nem élhetek át még egyszer egy ilyen időszakot,
mert abba beledöglöm.
-Jó, de nem zárhatod be! Ez nagyon
ijesztő, ami veletek történt.
-Igen, én is aggódom! De
legelőször vissza kell kapnom, aztán majd együtt vele megbeszéljük, mi legyen.
Biztos vagyok benne, hogy megérti majd miért féltem, nem gondolnám, hogy azok
után, amin átment, hősködni akarna. Nekem szörnyű volt, de bele se akarok
gondolni, milyen lehetett neki, mikor magához tért, megtudta, hogy elvesztette
a kislányát, és fogalma sem volt arról, hogy kicsoda, és hogy van-e a világon valaki,
aki szereti, akihez tartozik, és aki mindent megadna azért, hogy visszakapja.
-Szóval….a kicsi nem élte túl? –
kérdezem halkan.
-Nem….sajnos neki nem
sikerült….őt elvesztettük! – halkul el az éter egy rövid időre.
-Kimi…. – szólítom meg
bátortalanul.
-Itt vagyok, nincs semmi baj –
cseng nagyon komolyan a hangja.
-És hogy találtál rá? – próbálom
elterelni a szót a szomorú tényről.
-Nagyon furcsa sztori volt.
Emlékszel arra a jótékonysági rendezvényre, amit annyira rühelltem?
-Amire Newey-el mentél miután kiváltott
a börtönből és képeket vásároltatok? – hiába nem bírom ki, hogy ne piszkáljak
az orra alá.
-Igen, arra! – felel, aztán
elnémul.
-Na, mi lesz már? Könyörögjek? –
sürgetem.
-Hát tetszene, de most még ez
sem érdekel – nevet fel, aztán folytatja. – Azon a kiállításon az első, amibe
belebotlottam Kisu volt. Vagyis az arcképe. Mindenütt, az egész teremből Kisu
nézett rám, és a te Newey-d nagy erőkkel azon dolgozott, hogy felvásárolja az
összest. Teljesen letaglózott a látvány. Gondolhatod!
-Igen, el tudom képzelni –
sopánkodok lelkesen, hogy kiköszörüljem az iménti csorbát.
-Alig néhányat sikerült
megszereznem, de nem az a lényeg, hanem hogy kiderítettem kinek állt modellt
Kisu. Biztos voltam benne, hogy nem csalódom, és ő az! Felkerestem a lakásán a
festőt….
-És? – vágok közbe izgatottan.
-….de nem volt a lakásán senki.
Egy szomszéd szerint elutazott, de láttam az autót, amiben előtte Kisu ült.
-Mikor részegnek hittek?
-Igen – sóhajt kimerülten.
-Jó csendben maradok, csak
fojtasd!
-Ez a legjobb, amit tehetsz!
Szóval, eljöttem, Riku meg visszament és felkereste. Ő szerencsésebb volt,
találkozott, sőt beszélt vele. Nagyon profin kezelte a helyzetet, és adott neki
egy megbízást, hogy rajzolja le a csapatom tagjait meg a vezetőséget. Kiderült
ugyanis, hogy Kisu nem csak modell volt, hanem a festő is. Folyton saját magát
rajzolta, hogy megismerje azt az idegen arcot, ami visszanézett rá a tükörből.
-Nahát! Emlékszem milyen ügyes
volt, mikor Ajaxot rajzolgatta – gondolkodom el. – Hihetetlen hogy milyen
kiismerhetetlen a sors. Végül művész lett!
-Igen, a festészet a
rehabilitációjának volt a része. Nagy szerencse, hogy így alakult, mert ha nem
fest, hanem mondjuk kötni tanul, talán soha nem akadunk a nyomára. De van még
valami Seb.
-Tudtam, hogy nem lehet minden
ilyen tökéletes! – morgok dühösen.
-Tévedsz most is – és meglepődve
hallom a hangján, hogy mosolyog – ez jó hír, és remek lehetőség neked, hogy
megmutasd, milyen remek barát, nyomozó, és pszicho terapeuta vagy.
-Na – nyögök – most jutott eszedbe,
ennyi év után, hogy meggyónj? Nem biztos, hogy fel vagyok a sztoridra készülve.
-Visszaélsz a türelmemmel
kisgyerek, de nem baj, most még ezt is elnézem.
-Akkor valami komoly dolgot
akarsz tőlem – nevetek. – kell egy darab a májamból?
-Na, kapd be a faszomat most már
Vettel – emeli fel a hangját.
-Jól van na – inkább
visszavonulok – mondjad mit tehetek érted.
-Kisuról van szó. Riku
lenyomozta, pincérnőként dolgozott egy Sweet nevű kávézóban.
-Menjünk el és igyunk egy jó kávét?
– érdeklődöm kedvesen.
-Inkább fogd be a pofád! – vág
vissza a mogorva.
-Na, tessék így legyek kedves…..
-Szóval – sóhajt egy hosszat
aztán egyszerre engedi ki a levegőt és folytatja a mondanivalóját – Kisu pont
akkor számolt le onnan, mikor a nyomára akadtunk, és most új helye van. Milton
Keynesben…..a Red Bullnál – teszi hozzá rövid szünet után.
-Mi… - nyekkenek rekedten a
meglepetéstől. – Azt akarod ezzel mondani, hogy Kisu itt dolgozik valahol
körülöttem? – vékonyodik el a döbbenettől a hangom.
-Azt! – és szinte látom, ahogy
bólint.
-De hát….hol?
-Ezt kéne kinyomoznod!
Sara….
Egyre
feszültebb vagyok! Nem tudom miért van ez, de érzem, ahogy lüktetve borítja el
az agyamat a harag. Nem értem ezt a férfit itt velem szemben. Válaszolt a
megkeresésemre, beleegyezett, hogy felkeressem, feláldozta a kedvemért a
szabadnapját, és most mégis itt ül velem szemben, és nem hajlandó válaszolni a
kérdésemre, helyette újra homályos magyarázatba kezd, az idő gyógyító erejéről,
meg a kitartásról, ami majd meghozza gyümölcsét, és minden erejével azon van,
hogy elhárítsa a kérdésemet.
-Nem érdekel a relaxálás! Se a
meditáció – vágok közbe dühösen, és ezen én csodálkozom a legjobban. – Nem
akarok ezen a sajnálatos perióduson, ahogy ön nevezi, tovább lépni, hanem
éppenséggel meg akarom végre tudni, hogy mi történt azon az átkozott napon,
mikor elveszítettem a kislányomat és magamat is. - Nem ismerek magamra, már
arra a valakire se, akivel egy ideje együtt vagyok az elmémben. - Tudni akarom
milyen volt! Tudni akarom, hogy mi történt vele! Nekem nem elég annyi, hogy az
élettel össze nem egyeztethető sérülést szenvedett! Mondja el mi történt, és
nem fogadom el azt a választ, hogy nem emlékszik! Látom magán, ahogy rám néz,
hogy tudja, ki vagyok! Ugye így van? Látom a szemén, hogy emlékszik ránk.
Mondja el, milyen volt a kislányom? Kérem, meséljen nekem róla! Nincs egy apró
emlékem se az én kicsikémről. Van gyereke? Mondja – folytatom kíméletlenül az
igenlő bólintására - milyen érzés, ha munka után haza megy, és a kislánya
nevetve fut maga elé és a nyakába ugrik? Milyen érzés, ha ránk nevet a
gyermekünk? Nézzen rám! Kérem…nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék
ennél érezni….vagy legalább tudni! Ugye maga is szeretné tudni, ha a helyemben
volna! Milyen nevet akartam neki adni? Emlékszik rá? Mondtam róla valamit? Volt
haja? Ugye szép kisbaba volt? És a szeme? Milyen színű volt a szeme? Nekem zöldes, de fogalmam sincs milyen az édesapjáé. Én csak szeretnék valamit….kérem…
- csuklik el a hangom reménytelenül.
-Gyönyörű kislány volt…. –
reccsen közénk a rekedt zavart hangja, mikor már nem is várom, hogy feleljen, majd
megköszörüli a tokát és folytatja. – Szőke, pici kis pihés haja volt, és
hatalmas kék szeme – mélyet sóhajt nem néz a szemembe, valahol a semmibe bámul.
– Gyönyörű volt, egy tökéletes kislány….sajnálom – dadogja – higgye el én
mindent megpróbáltam - pillant rám, mikor elsírom magam.
-Nem….semmi….kérem, mondjon még
valamit – igyekszem elfojtani a feltörő zokogásom – csak fáj….nagyon fáj, de annyira
…kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért legalább ennyit elmond. Ezzel lehetővé
teszi, hogy legalább valami halvány fogalmam legyen a kislányomról. Nem
haragszom…nem a maga hibája. Kérem, folytassa, mondja el, ha még eszébe jut
valami. Én csak sírok, mert fáj, mert ha nem is emlékszem, egy pillanatig
édesanya voltam. Én csak vissza akarom kapni, ha őt már nem lehet, legalább az
emlékeimet.
-Mit mondtam önkívületemben?
Esetleg emlékszik valamire? – faggatom reménykedve.
-Emlékszem…nehéz lesz…több idő
kell ahhoz, hogy elfelejtsem – sóhajt keserűen. - Amikor egy pillanatra magához tért a
gyermekéért könyörgött – néz a szemembe végre – és egy férfiról beszélt, de nem
említette a nevét.
-Nem mondtam esetleg valami olyant,
amiről a családomra lehetne következtetni?
-Sajnos nem emlékszem ilyenre.
Csak egy férfit emlegetett.
-Akkor volt….volt valaki? Volt
egy férfi is, akit szerettem?
-Volt – bólint határozottan és
tartja a szemkontaktust – ebben biztos vagyok!
-Köszönöm…. – dadogom fuldokolva
a sírástól.
-Sajnálom, nem okos dolog ezt a
tragédiát feleleveníteni. Az ilyent meg kell próbálni elfelejteni, vagy
legalább eltenni, az elménk egy zugába, ahol elpihentetjük addig, amíg már
erőre kapunk és képesek vagyunk feldolgozni a fájdalmat. Sajnálom, hogy nem
segíthettem többet.
-Rengeteget segített! Visszaadta
nekem a reményt!
* * *
Sajnos
nem értek még véget a megpróbáltatásaim. Ma olyasmit tettem, amit eddig még
soha. Vasaltam! Nos, ha úgy festem le a helyzetképet, hogy több égési sérülésem
van, mintha olyan közelről éltem volna át egy atomkatasztrófát, hogy a talpam
beleragad volna az aszfaltba, alig túlzok. Ráadásul megfájdult a hátam, és
mindenhol megégtem, talán még a fenekem is. Rettentőn szenvedtem, de kivasaltam
egy rakat rohadt inget.
Döntöttem!
Inkább megyek egyetemre és gályázok 3 munkahelyen is, csak ne kelljen
házimunkát csinálnom! A legnehezebb meló!:(
Egészen
addig, míg a Petinél elszakadt a cérna és felkapta előlem a gyűrötten várokozó inget,
és jó messzire elhajította. Totál betojtam, mondom mi van, megzakkant a
pszichológus?
Aztán
meg ordítozni kezdett, hogy aki itt ingbe akar járni, az vasalja is ki magának
mostantól. Ő ezt nem fogja még egyszer végignézni.
Mondtam
neki akkor menj fel, mert lent voltam az alagsorba és közben zenét hallgattam a
lenti tv-n, itt annyi zenei adó is van, hogy hihetetlen.
Amúgy
meg mit hőzöngsz itt, te csak látod, én viszont átélem!
Ő meg
csak legyintett és elviharzott.
Hát
elég béna voltam, meg elkeseredett, meg talán kicsit fáradt, mert a vége felé
már potyogtak a könnyeim a gőzfelhőbe, és folyton sziszegtem. Minél jobban
igyekeztem, annál inkább rágörcsöltem. De egy ügyvéd, egy magas beosztás elemző
programozó mégsem járhat pólóban. A sógor lemondott az ingről, neki csak az
első napra kellett, és a Peti se hord soha.
Aztán
lehiggadt visszajött egy negyed óra múlva és azt mondta, rendeltem neked egy
csodavasalót, csak rá kell tenni az ingeket, és kivasalja, meg minden mást is. Nem
kell igazgatni, nem vasal gyűrődést bele, még én is képes leszek vele dolgozni.
A Ditinek is jó lesz.
Egy
ideig hallgattam, mert ismerem már annyira, tudom, hogy milyen, amikor ilyen,
szóval ilyenkor egy ideig jobb várni. Emlékszem még hogy ordítozott néha velem,
ha nem úgy mentek a beszélgetések, ahogy szerette volna, ha megrekedtem valahol
vagy visszaestem. Beszélnem kell vele, mert túlköltekezik ránk.
Nem
tudom, miért vagyok ilyen ügyetlen, biztos az is közrejátszik, hogy fáradt
vagyok és figyelmetlen, de ha szándékosan akarnám, sem tudnék több sebet ejteni
magamon, mint így véletlenül.
Megérkeztem, bocsi, hogy megvárakoztattalak titeket, de
hát nagy hirtelen történtek itt dolgok!:)
Mielőtt még kitenném az új részt, szeretném mindenkinek
megköszönni a névnapi jókívánságokat!
Aranyosak vagytok, nagyon jól esett! Jó érzés tudni,
hogy vannak, akik gondolnak rám, és egy kedves gesztussal még szebbé tették a
napomat!
Köszönöm!:) Jó olvasást, és puszi mindenkinek, Luna
Akkor jöjjön a rész, már eleget vártatok rá….
Pfäffikon...
Endre
atya és Fritz már reggel óta vitatkoznak. Egyik sem enged, újra meg újra
egymásnak feszülnek, de nem tudják meggyőzni egymást az igazukról. Elvégezték a
hétvégi istentiszteletet, a hívők legnagyobb örömére. Végre az atyát is
személyesen láthatták, és Fritz csak segédkezett a szertartásban. Teljes
elmélyüléssel hallgatja az atya szavait, azóta, hogy az a sajnálatos esemény
történt vele, egy kicsit mintha megingott volna a hite, vagy talán túlságosan
is hinni kezdett a túlvilágban, és a visszatérő kísértetekben. Fritznek
meggyőződése, hogy Krisztit látta és, hogy a lány valószínűleg azért jött vissza,
mert látni szeretné a kislányát.
-Atyám
esküszöm, hogy ő volt. – tér vissza újra az állandóan foglalkoztató témára.
-Jaj,
Fritz az érzékeink sajnos gyakran játszanak velünk. Hiszen itt állunk most is a
sírjánál, hát hogy lehetett volna ő? Azt mondod hozott egy gyertyát a saját
sírjára? Hát azért ez elég morbid, nem gondolod kedves barátom?
-Atyám
mondjon, amit akar, morbid ide meg oda is, ő volt. Elmondjuk annak a Kiminek?
-Inkább
ne. Úgy is roppant nehezen viseli még mindig a mi lányunk elvesztését. Van nélkülünk
is elég baja. Kicsit már kezd felengedni a kis Kiki felé, ne zavarjuk össze
ilyen balgaságokkal, hogy gyertyát gyújtott a saját sírján, mert még
ideköltözik a kertünkbe.
-A
baleset helyszínét is meglátogatta. Ott pillantottam meg először. Esküszöm atyám,
a hideg futkározott a hátamon, ahogy összenéztem vele. Az a huncut szem, a
mosolya…ő volt, esküszöm a mindenható atyára, hogy őt láttam. Intett nekem én
meg majd szörnyet haltam.
-Aztán?
Nem vettél észre semmi furcsát azon a lányon?
-Hát
azt leszámítva atyám, hogy ott áll miközben én zártam le a koporsóját, ha ez
önnek nem elég furcsa, akkor nem igazán.
-Úgy
értem valamiben csak más volt, nem?
-A
haja rövid volt, de amúgy tökéletes Kriszti volt.
-Tételezzük
fel egy pillanatra, de csak egy pillanatra, hogy ő volt. – egyezik bele.
-Tételezzük
atyám. – bólogat a másik szaporán.
-Akkor
mivel magyarázod azt, hogy nem futott oda hozzád?
-Talán
a szellemek nem emlékeznek a földi életükre. Tudja atyám, van az a film, az a
Szellemekkel suttogó! Emlékszik rá?
-A
Jurassik Parkra is fiam, mégsem rohangásznak Velociraptorok a hátsó
udvarunkban.
-Atyám
ez nem vicc! –sértődik meg az önérzetes Fritz.
-Nem
is nevetek fiam. – sóhajtoz az atya. – És szerinted miért jött pont ide az a
szellem?
-Talán
a lányát keresi atyám.
-Hisz
azt mondtad nem emlékszik a földi életére.
-De
a lányára emlékezhet, vagy csak arra, hogy valakit elveszített és most itt
keresi.
-Eh,
Fritz. – sóhajtozik az atya, mintha egy jógagyakorlaton lenne.
-Én
akkor is azt mondom atyám, azt a kislány ide kell hozni az anyja sírjához,
amilyen gyorsan csak lehet, hogy megnyugodjon az a szegény kísértet. – harcol
az igazáért a megrettent férfi.
Jack....
Tökéletes
lesz neki. Talán vehettem volna élénkebb, nőiesebb színben, de már annyira
hozzászoktam az inkognitóhoz, hogy képtelen vagyok elszakadni a rejtőzködő színektől.
Mindegy, szerintem rendben lesz ez a kis kék Mazda2. Nem nagy, tökéletesen
kormányozható, megbízható japán autó, a karosszériája is erős, hátul nincs
ajtó, így senki sem ugorhat be mögé esetleg egy lámpánál. Na tessék! Már megint
a bűnöző beszél belőlem. De ezúttal nem baj. Meg kell védenem minden
támadástól, meg akarom kímélni ezt a lányt mindentől, megmentem, még magamtól
is!
-Igen,
most ki is fizetem. Egy hölgy nevére szeretném…őő…a lányomnak lesz, itt van
minden. – teszem Sara adataival teleírt papírt az ügynök elő.
-Á,
igen! Rendben van! Látom most volt a kishölgy születésnapja. Talán ajándék
lesz?
-Pontosan…csak
kicsit megcsúsztunk, most érkezett haza és szeretném meglepni vele, ezért
kifizetnék mindent és szeretném, ha az összes papírt elintézné, az átíratással
együtt.
-Ez
csak természetes. Úgy tűnik minden szükséges adat a rendelkezésemre áll. Amint
kitöltöttem a papírokat utalhatja a vételárat.
-Rendben…
Mielőtt
távozom, még egyszer körbejárom és megszemlélem a kocsit. Rendben van, ez
tökéletes lesz neked kicsi Sara. Ha majd rendesen megtanulsz vezetni, és szert
teszel egy kis rutinra, esetleg megleplek egy nagyobbal. Vagy ki tudja? Addigra
talán már lesz valaki, aki majd a gondodat viseli helyettem….
Sietősen
távozom a barátságos szalonból. Már túl sokáig voltam egy helyen, nem szeretem,
ha magamról kell beszélnem, még akkor sem, ha álnéven szerepelek.
Hamar
haza érek, azért is jöttem ide, mert közel van a lakásomhoz, és már többször is
elnéztem erre, mielőtt bementem, hogy megvásároljam Sara Faraday első autóját!
Beállok
a mélygarázsban a helyemre, aztán ráérősen felsétálok a második emeleti
lakásomba. Jobb szeretem a lépcsőt használni, így nem érhet hirtelen meglepetés,
mint mondjuk egy kinyíló liftajtóban.
A
lakásban lerúgom a cipőm, és leengedem a reluxákat, mielőtt villanyt kapcsolok.
A fénnyel együtt érkeznek az eddig elnyomott emlékeim. Kiengedem az övemet,
kiveszek egy sört a hűtőből, és kényelmesen elterülök a kanapén. Bekapcsolom a
TV-t, de nem figyelek a műsorra, mert a gondolataim már a lánynál járnak.
Sara
a templomban kendőt terített a fejérre, mint egy jó keresztény. Nyilván
valamilyen ismeretterjesztő műsorban látta, hogy így illik belépni egy
katolikus templomba.
Én
örültem, így legalább kevésbé volt felismerhető.
Bármennyire
is tisztában voltam a kirándulásunk esetleges következményeivel, azért nem
akartam mindenáron kihívni a sorsot magam ellen.
Megdöbbentő
volt, ahogy egyenes, céltudatos léptekkel sétált a saját sírjához. Ha ezer évig
élnék, akkor sem tudnám megfogalmazni mit éreztem, mikor elolvasta a feliraton
a saját nevét, születési dátumát, és könnyezve lehajolt, hogy meggyújtson egy
gyertyát.
Aztán
felém fordult, annyi szeretettel és együttérzéssel a tekintetében, amennyit
ember nem képes már elviselni, és azt mondta. Nézze Jack, ez a szegény lány
annyi idős, mint az ön lánya, és tegnap volt a születésnapja. Hát nem borzasztó
ilyen fiatalon meghalni?
A
bénultság és a döbbenet megkötözte a kezeim és a nyelvemet is. Pedig ordítva
szerettem volna neki üvölteni, hogy te vagy az, te fekszel itt, és én vagyok a
gyilkosod. Én az átkozott gazember!
De
képtelen voltam rá, ahogy megszólalni is. Úgy álltam ott szélütötten, mint aki
csodát lát, vagy egy jelenést. Hiszen az is volt, egy angyal, egy igazi jótevő
angyal, aki azért jött a földre, hogy engem megtérítsen, hogy végre megnyugvást
hozzon az elgyötört kiégett szívemnek.
Ott
abban a pillanatban a füvön állva megfogadtam Istennek, az én Ejonámnak, mennynek
és pokolnak, és minden földi, és földöntúli hatalomnak, hogy soha többé nem
bántom ezt a lányt. Nem vagyok képes, nemhogy neki, még másnak sem ártani
többé.
Hogy
lehet ekkora szenvedést és fájdalmat okozni egy másik embernek ok nélkül? Hogy
voltam képes kiszemelt áldozatokat likvidálni pénzért? Vajon hány ilyen
fájdalmas életet hagytam már magam után?
A
szívem összeszorult, nem kaptam levegőt, és homlokomat kiverte az izzadság, a
saját sírja fölött könnyező lánytól.
Őt
siratod, azt a másikat, akiről azt hiszed, megérdemli. Pedig semmit sem
érdemel. Főleg nem, hogy egy ilyen megszentelt, megkülönböztetett embereknek
kijáró sírhelyen feküdjön és pihenje örök álmát. Te nem tudod, de nekem megvan
a hangfelvételem, meghallgattam már számtalanszor, hogy mindannyiszor
megforgassak egy kés a lelkemben. Most is a fülemben cseng a kedves hangod,
ahogy segíteni akarsz, aztán az ijedt sikolyod, mielőtt kiütött a sokkolóval és
kialszik a tudatod.
Talán
jó is így, jó hogy így történt, már nem voltál eszméletednél az ütközés
pillanatában. Nem élted át a fémek csikorgását, a recsegést és a beszoruló,
felnyársalódó testek puffanását, a haldoklók iszonytató hörgését, és
segélykiállításaikat.
Siratod
azt a nőt, aki gondolkodás nélkül ölt volna meg, ha van rá ideje, egy kis
narkóért. Aki örömmel vállalkozott arra, hogy eltemet a kedvesed egyik házának
kertjében, aki gúnyt űzött volna még a halálodból is.
A
sors fintora, te könnyezel most az ő sírja felett, de ő nem érdemli meg sem ezt
a helyet, sem a te tiszta ártatlan könnyeidet….
Összezavarodtam!
Egészen eddig azt terveztem, hogy felvásárolom, az összes festményét még
mielőtt kiállítják, vagy a nyitás előtt. Megvan a kapcsolatom ahhoz, hogy
levegyék nekem akár a falról is, ha én azt akarom. El akartalak titkolni, mert
féltelek. Arra gondoltam, inkább élj egyedül, mint a földben feküdj kihűlt
testtel, mert ha az a nő, Jenni meglát, vagy megtudja, hogy mégis élsz, biztos,
hogy utánad küld valakit. Meggyőződésem, hogy nem fog elengedni, és ha nem
nekem szól, akkor kerít valaki mást.
Nem
kell már profi, nem kell már különös gonddal megtervezni az eltüntetésed és a
meggyilkolásod. Már bárki megteszi, aki hajlandó a szívedbe mártani a kését, és
végignézni, ahogy akár percekig haldokolsz és fuldokolsz, ha a tüdődbe szúr,
míg a saját véredtől rettenetes kínok között megfulladsz. Talán még dokumentálja
is, képeket készítene a haldoklásodról, annak a beteg lelkű nőnek.
Ha
tudomást szerez rólad, nem foglak tudni megvédeni. Főleg úgy nem, hogy külföldön
leszek, ha csak nem teszek én lépéseket a leállítására.
Elmegyek,
már elhatároztam és új életet kezdek. Egyetlen dolgot tehetek csupán érted.
Küldetek egy meghívót a jótékonysági aukcióra az Ice1Racing részére, és a
többit a sors kezébe teszem. Ha van abban a férfiban még jóérzés, eljön, hogy
segítsen a rászorulókon, hiszen neki ez semmibe se kerül, leírhatja az
adójából. És ha eljön, minden bizonnyal felismer majd a képeken. És ha
felismert, onnantól már az ő kezében a sorsotok.
Mielőtt
elmegyek, még rád állítom a legjobb emberem.
A
feladat egyértelmű lesz, életben tartani téged, minden áron.
A
fizetség pedig bőséges…
Kimi….
Mire
a kórházhoz érek, lenyugszom. Újra az a hideg aggyal gondolkodó kiismerhetetlen
arcú, nemtörődöm férfi vagyok, mint általában. Az álarc, ami évek óta állandó
társammá vált, és már sokszor könnyebb viselnem, mint a saját arcomat, most
újra segít. Nem nekem való a lelkisség meg a gyengeség, inkább a jól bevált
kiismerhetetlenség maszkjában haladok felfelé, az immár jól ismert lépcsőkön.
Nem kanyarodok el a koraszülött osztály felé, ahol anyám talán most is ott áll
az üveg előtt, és féltő szeretettel bámul, egy csöppnyi emberkét, aki a puszta
létéért harcol, és nem nézek a privát szárny felé sem, ahol időnként kipihenik
magukat Lotteval és az atyával.
Vajon
mit szólnának, az atya és Lotte ha megtudnák, hogy a nő, akit úgy istenítenek
még halálában is, ezt tehette velem? Engem vetnének meg, hogy ezt teszem, hogy elbizonytalanodtam. Nem
hinnék el, soha nem kételkednének benne, ahogy Vettel sem kételkedett egy pillanatig
sem.
Bekopogok
az ajtón. Az orvos kicsit gyűrött arccal álmosan nyitja ki. Ahogy megpillant,
meglepődik, de igyekszik összeszedni magát. Mosolyognék, ahogy összekócolódott
haját rendezgeti és próbál értelmesen rám fókuszálni, ha nem a maradék életem
romjait készülnék lerombolni. Az épp távozó, jótékony álmot még ott látom a
szemében, de már szolgálatkészen, nagyokat pislogva próbál a rendelkezésemre
állni.
-Őőő
jó estét, elnézést, kicsit elszundítottam, nehéz napom volt. – szabadkozik.
-Kiki?
– szorítja össze az aggodalom a szívem.
-Nem,
az ön kislánya egy remek harcos. – mosolyog. – Egyre jobban van, de sajnos
mindig jönnek újak, itt a küzdelem sosem áll meg.
-Értem..
elnézést, ha megzavartam a pihenésében…
-Semmi
baj, kérem jöjjön be. – nyitja ki az ajtót.
Belépek
az egyszerű orvosi szobába, ahogy leülök az íróasztala elé, rápillantok a
keskeny ágyra, amin egy takaró hever.
Nem
túl kényelmes hely arra, hogy ez a nagyszerű ember, itt próbáljon kicsit
pihenni, miközben istent játszik az idő előtt világra jött koraszülöttekkel.
-Miben
lehetek a segítségére? – ül a haját rendezgetve az asztala mögé. A kicsiről
akar hallani? Jó hírem van. Egyre bizakodóbbak lehetünk, én nem hiszem, hogy
merülhetnek fel problémák, már csak várakoznunk kell, hogy annyira
megerősödjön, hogy haza vihessék…
-Nem…most
nem róla van szó…Persze nagyon örülök a jó hírnek, de valami személyes
problémával kerestem fel, és a teljes diszkrécióját kérem.
-Ó,
- lepődik meg, - hát persze.
-Ugye
tudja, ki vagyok…
-Már
hogyne tudnám! A kedvenc pilótám volt. Várom, hogy újra lássam versenyezni. –
mosolyog.
-Akkor
megérti, miért kérem a teljes diszkrécióját. – hagyom figyelmen kívül a dicsérő
szavait.
-Persze,
de a diszkréció az elengedhetetlen a mi szakmánkban. Akkor is úgy lenne, ha
történetesen ön nem az lenne aki. – vált teljesen komolyra és azt hiszem csak
most ébredt fel igazán. – Miben segíthetek?
-Nos…nehéz
erről beszélnem. Nem szeretek a magánéletemről kitárulkozni, de jelen esetben,
meg kell tegyem, ezért kérem, és várom el, hogy ami itt elhangzik, az köztünk
maradjon örökre.
-Úgy
lesz uram!
-A
média évek óta megkeseríti az életemet. Megtanultam ezzel együtt élni, de ami
most itt el fog hangzani, az hónapokon keresztül lázban tartaná az újságokat,
és nem csak engem mocskolna be, hanem olyanokat is, akik nem érdemlik meg a
média kereszttüzét.
-Értem…
- mondja, de elkerekedett tekintetéből látom, hogy egyre zavarodottabb, és
fogalma sincs, mit akarhatok.
-A
kislányom édesanyjával az esküvőnket terveztük…azért nem voltam vele a
balesetkor…azért engedtem őt el egyedül, egy átkozott vonattal, mert épp az
esküvőnket akartam előkészíteni, a legnagyobb titokban, hogy meglepetést szerezzek
neki. El akartam őt venni, mielőtt még megszületik a kislányunk. És titokban
akartam őket tartani, ameddig csak lehetséges. A kislányom édesanyja nagyszerű
nő volt. Egyszerű, kedves, még nem volt kész arra a médiaössztűzre, amit a
kapcsolatunk, a terhessége, és a kislányom születése okozna, főleg a hazámban.
Van olyan szennylap, ami külön oldalt, tart fent számomra, és lehoz minden vélt
vagy valós pletykát velem kapcsolatban. Főleg a szaftosabbakat kedvelik. És
most, hogy ez a tragédia bekövetkezett, már nem is akartam, hogy kiderüljön a
személye. Úgy terveztem örökbe fogadom a saját lányom, megvan erre a megfelelő
csapatom, hogy végigvigyék az ügyet. Azonban most felmerült egy sajnálatos
esemény. Ami azért is zavar, mert a kapcsolatunkról nem tudott a külvilág, és
most mégis valaki belegázolt a magánéletembe, méghozzá nagyon súlyos vádakkal.
– pillantok az orvosra, aki zavarában a nyakába akasztja a sztetoszkópját.
-Szokott
önnek telefonálni Sebastian Vettel a Forma 1 jelenlegi világbajnoka? – teszem
fel a kérdést váratlanul.
-Igen…
- mered rám.
-És
miről…úgy értem, a lányomról érdeklődik?
-Őő,
igen. Szinte naponta felhív a világ minden tájáról, és érdeklődik a kis
Kikiről. Felajánlotta a segítségét, ha bármire szükségünk lenne, akár az ön
kislánya kezelésével kapcsolatban, akár valamelyik másik kis betegünk
gyógyítatása érdekében…de szerencsére, mi egy nagyon modern intézmény vagyunk,
és vannak bőkezű adományozóink, akik lehetővé teszik a legmodernebb technikákat
és a legújabb gyógyszerek beszerzését.
-Igen,
természetesen én is támogatni fogom önöket a jövőben. – bólogatok idegesen.
-Köszönöm
a kórház nevében, de miben lehetünk a segítségére Mr. Raikkönen? – szegezi
egyenesen a mellemnek a kérdést.
-DNS
vizsgálatot akarok csináltatni a legnagyobb titokban, és amilyen gyorsan csak
lehetséges, tudni akarom az eredményt. A pénz nem számít, minden külön
költségét állom a kórháznak, és természetesen ezért a kitüntető elbánásért cserébe,
jelentős összeget fogok adományozni.
-De
hát…mi történt? – tátja rám a száját. – Nézze, nem a magánélete érdekel, -
kapja össze magát, - csak meg kell értenem, tudnom kell. Mi folyik itt? – mered
rám. – Hiszen az édesanyját úgy kell elvonszolnunk a látogató faltól, hogy
pihenjen, és eddig ön sem…
-Kaptam
egy névtelen levelet…és felmerültek bizonyos dolgok.
-Nem
kellene foglalkoznia ilyen ostobaságokkal. Higgye el még én is kapok névtelen
leveleket. Az emberi butaság és irigység határtalan.
-Tudom.
Nem úgy jöttem ide, hogy meggyőződésem az, hogy nem az én lányomért tesznek meg
mindent. Csak bizonyosságot akarok, inkább a későbbiekre. Le akarom zárni, méghozzá
tisztán ezt az ügyet, egyszer és mindenkorra, mert a jövőben nem vagyok
hajlandó efféle mocskolódásokkal foglalkozni, és nem engedek ilyen férgeket a
családom közelébe, ez egészen biztos. Megteszek minden óvintézkedést a lányom
védelme érdekében, hogy ne sérüljön a magánszférája, és ne halljon soha
mocskolódást az édesanyjáról.
-De
ön elhiszi…úgy értem, elképzelhetőnek tartja, hogy van annak a levélnek
igazságtartalma? Azért kérdezett Mr. Vettelről? – mered rám megvilágosodva.
-Azért
kérdeztem róla, mert a levélben, nem csak célozgatnak esetleges félrelépésre,
hanem őt nevezik meg a lányom apjának. – nézek egyenesen az orvos szemébe. – És
mivel titokban tartottuk a kapcsolatunkat, eddig nem is tudódott ki semmi, nem
értem, hogy ki találhatott meg ezzel a levéllel, és hogy egyáltalán miként
szerzett tudomást ezekről a dolgokról.
Néhány
dermedt másodpercig egymás szemébe meredünk, aztán nyel egy nagyot és
összerántja magát.
-Azonnal
intézkedem. A legnagyobb titokban csináltatom meg, különösen sürgősségivel. –
nyúl a telefon után.
Amíg
beszél valakivel, fáradtan hunyom le a szemeim. Nem csalódtam benne, rendkívül
értelmes és empatikus ember. Ahogy megértette miről van szó, nem faggat tovább,
hanem intézkedik.
-Azonnal
megérkezik a mintavevő szett. Én magam fogom elvégezni a beavatkozást. Csak egy
kis nyálmintát gyűjtünk be öntől, és a kicsitől. A saját nevemre fogom
kiállítani a mintát kísérő nyomtatványokat.
-Ugye
nem kell mondanom, hogy senkinek, még az édesanyámnak se beszélhet róla. Főleg
ő nem tudhatja. Így is teljesen kikészült már.
-Ez
csak természetes Mr. Raikkönen.
Lassan
haladok az üvegfal felé. Nyelvemmel állandóan a szám belsejét simogatom.
Undorítónak találom, hogy egy aprócska vattapamacs végű pálcikával a számban
turkáltak, hogy a nyálamból mintát vegyenek. Folyton azt a helyet simogatom,
ahol az aprócska pamacs érintette a nyálkahártyámat.
Az
üvegfal mögött sejtelmes kék színben fürdenek az inkubátorok. Az egyikben ott
egy kisember, akinek most fog eldőlni a sorsa.
Nem
ez nem igaz, ő nem lehet más gyereke, pontosan tudom, hiszen most Kisuról
beszélünk nem Jenniről. De ki a faszom tud a kislányról. Ki az, aki tudja, hogy
titokban lányom született, hogy az édesanyját elvesztettem, és mindezt nem adta
még el jó pénzért a médiának? Vajon mit akarhat? Lehet, hogy tőlem próbál majd
pénzt zsarolni?
Anyu
meglepve fordul felém.
-Nahát
Kimi! Nem gondoltam, hogy ma még itt látlak? Mi történt kisfiam?
-Búcsúzni
jöttem anya, versenyem lesz. Nem jössz velem?
-Nem
fiam… - ingatja a fejét bizonytalanul.
-Anya,
csak pár napra gyere haza. Tudom, hogy úgy érzed itt a helyed, és hidd el,
nagyon hálás vagyok azért, hogy mindent megteszel a lányomért, de otthon is van
két unokád, nekik is jó lenne néha látni a mamájukat.
-Én
nem is tudom….
-De
én igen! Menj, beszéld meg a többiekkel.
-Csak
Lotte van itt. Az atyának el kellett mennie, szegény Friztzel történt valami és
visszament a parókiára néhány napja.
-Szerintem
pár napig Lotte is képes tartani itt a frontot. Az orvos szerint rendben van a
kicsi, nem kell semmi rossztól tartani. Ha véletlen valami baj történne, bérelek
egy gépet és azonnal iderepülünk. Jó lesz így?
-Igen
fiam! Igazad van, jó lesz pár napot otthon tölteni. Már nagyon hiányzik nekem
Finnország. –sóhajt.
Anyut
végül meggyőzi Justuuék felemlegetése. Könnyezve megtörik és beleegyezik, hogy
néhány napra visszatérjen velem a hazánkba.
Kicsit
megnyugodva ülök a kormány mögé. Hazafelé elkanyarodok a csomagmegőrző felé és
felveszem a borítékot. Nem bontom fel, csak magam mellé dobom az ülésre. Ott
világít, szinte bántja a sötétben a szemem, de nem nyúlok hozzá, hanem
hazaviszem.
Időnként
rápillantok a lezárt borítékra. Vajon mit rejthet, mi lehet benne?
Megcsináltattam
a DNS tesztet. Nem azért mert nem bízom Kisuban, hanem mert magamban nem bízom.
Ha most elengedem ezt az egészet, tudom, jön majd egy olyan időszak, mikor még
ennél is jobban megrogyok, vagy éppen elegem lesz mindenből, és csavarogni,
bulizni akarok újra.
Akkor
majd azzal altatom el a lelkiismeretemet, hogy nem gond, nem számít, hogy egyedül
hagyom a gyereket, hiszen nem is az enyém. Inkább örüljön a kis fattyú, hogy
felnevelem, méghozzá nem is akármilyen körülmények között.
Miattam
kell megtennem, hogy féken tudjam tartani, azt az átkozott züllött vérem. Ha bizonyosság
lesz a kezemben, hogy az én lányom, hiszen nem is lehet másként, akkor tudni
fogom, onnantól képes leszek a kötelességemre koncentrálni, és nem próbálom
lepasszolni anyámnak.
Kicsi
Sisu annyira sajnálom már, hogy ilyen bunkó voltam veled. Csak a gondviselésnek
és talán édesanyádnak köszönhetem, hogy még velem vagy.
Igen
biztosan ott ül az Úristen lábánál, ahogy az atya prédikálta, olyan megindítóan
a születésnapján, és könyörög a kislányunk életéért.
Ő
kérte, hogy segítsen lélegezned, segítsen életben maradnod, mert én leszartam,
hogy mi történik, azt kívántam bárcsak meghalnál. Nem törődtem veled,
megszegtem a szavam, amit Kisunak adtam, hogy mindig vigyázok rád, hogy sose
hagylak magadra. Azt kérte, ha bármi történne, téged mentsünk ne őt. Már
azelőtt az életét akarta adni érted, mielőtt erre valóban sorkerült.
Én
pedig ellöktelek magamtól és eldobtalak volna, ha anyu nem áll a sarkára. Nem engedtem,
hogy Marienak nevezzenek, pedig anyudnak ez volt minden vágya. Elnevezni az ő
kedves nagyija után, aki felnevelte, és annyit dolgozott kint a forró poros
földeken, hogy ő tanulhasson.
Mindent
felrúgtam, mindent megszegtem, amit annakidején megígértem neked Kisu, de esküszöm,
jóváteszem!
Most
megcsináltatom ezt a kurva tesztet, hogy a féreg lelkem megnyugtassam, aztán megváltoztatom
a kicsi nevét Mariera. Haza viszem, és megkérem Lottet költözzön egy kis időre
hozzánk, vagy elköltözöm Pfäffikonba néhány évre.
Ez
a ház, ahol most lakom, nem biztonságos egy olyan apócska leányzónak, mint te.
A medencék meg a lépcsők, mind rengeteg veszélyforrást rejtenek. Talán jobb
lenne, egy kisebb, barátságosabb lakás, amit anyud is annyira szeretett volna.
Odaköltözünk a templom közelébe, és akkor Lotte téged is el tud látni, ha én
versenyzek. A rally talán belefér az életünkbe, az nem jár annyi
elfoglaltsággal, mint a Forma 1. Ha haza értem lefújom a tárgyalásokat,
visszarendelem Stevet, már nem érdekel többé a királykategória, csak te édes
pici lányom, akiben majd nap-nap után fedezem fel, az édesanyja vonásait,
mosolyát és később a cselekedeteit. Biztosan te is olyan kedves és jóságos
leszel, mint anyu volt. Majd állítunk télen madáretetőt, meg építünk hóembert,
és persze megtanítalak korcsolyázni is, mert az nagyon fontos, de a
legfontosabb az úszás. Anyut is én tanítottam…
homályosítják el a könnyek a szemem.
Behajtok
a kapun és leállítom a kocsit a garázsban…
Jenni...
A
kis cselédet már elintéztem, most a prosti gyerekén a sor. Remélem, nem képzeli
a kis szaros, hogy majd én fogom dajkálgatni meg kerülgetni. Ha meglátja,
azokat a képeket, biztosan kiakad és elvégezteti a DNS tesztet. Ember nincs,
aki az lenyelné, nem egy ilyen öntelt faszfej. Az egód kicsim csak a szomjadnál
nagyobb. Nem fogod lenyelni, akármennyire is szereted azt a kis cselédet, ezt
már nem nézed el neki. Azok
a képek egyszerűen mestermunkák, olyan jól össze vannak montírozva. Az egyiken
a lány látható jól, a másikon a kis Vettel vehető ki tökéletesen. Hol
ölelkeznek, hol egymás szájában van a nyelvük, aztán vannak vadabb ágyjelenetek
is, persze kellően elmosódva, hisz nagy objektívvel messziről készültek, csak
olyan sejtető, ami mindent elmond és kétséget sem hagy a helyzet befejezését
illetően.
Tényleg
remek munka, igaza volt a fotósnak, nem kell túlpózolni, mint egy jó aktfotót.
Minél sejtelmesebb annál kívánatosabb. Ahogy sétálnak kézen fogva és egymásra néznek,
az ember szinte elolvad. És a többi fotón is apróra kidolgozott részletekben
elbújtatva, a tökéletesség igénye. A lánynak például ugyan olyan az alakja,
mint az eredetinek. Ha egymás mellé teszem a két képet még a magasságuk is
passzol. És a fürtös dublőr is totál kis német. Tökéletes! Szinte képtelenség
lebukni! Még én is mindjárt elhiszem, hogy eredeti felvételeket tartottam
néhány napja a kezemben. Alaposak voltunk, nem
hagytam rajta még újlenyomatokat sem, azért tanultam egyet s mást, az
albán mellett. Kár hogy nem vállal ilyesmit, szerettem vele dolgozni. Tökéletes
munkát végzett és megbízható volt.
Na,
most már itt is a fináléba érkeztünk. Ha kibontod és meglátod őket, csak idő
kérdése, hogy elvégeztesd a DNS tesztet. Azért kíváncsi vagyok, hol végzi majd
a kis fattyú! Mihez kezd vajon vele, miután kiderül, hogy nem a lánya? Szép
lenne, ha átvinné a németnek, vigyorgok elégedetten.
Itt
nincs helye gyereknek. Akár kié is, itt az ideje a cselekvésnek, úgy nézem már
eléggé megpuhult a faszfej.
-Mi
az a boríték? – kérdem csak úgy mellesleg, az ágy melletti asztalra dobott
levélre mutatva.
-Valaki
névtelen leveleket küldözget nekem. Gondolom, jól szórakozik. – emeli a
szájához a sörét
-És
mit ír benne?
-Tudja
a faszom. – rántja meg a vállát a flegmán.
-Nem
érdekel? – meresztek rá csodálkozó, értetlen szemeket.
-Nem
igazán. Kétlem, hogy valami újdonsággal tud szolgálni, ami érdekelne.
-Nem
is bontod fel?
Nem
válaszol, csak a vállát vonogatja.
-Akkor
meg minek hoztad haza? – iszom én is a poharamba.
-Csak
mert nem akarom, hogy esetleg más találja meg. Nyilván érdekes tényekkel
szolgálhat, ha vette a fáradtságot, hogy meglepjen vele.
-Nem
félsz, hogy kitudódik a kis fattyú? – mosolygok gúnyosan, hogy meggyőzőbb
legyek, kell egy kis aljasságot belevinnem a műsorba.
-Úgy
tűnik már megtörtént. Valaki időt és fáradtságot nem kímélve, megírta ezt a
szemetet, csakhogy tájékoztasson valamiről.
-Én
a te helyedbe csináltatnék egy DNS tesztet, ha már itt van ez a kölyök. – mérem
végig gúnyosan.
-Aztán
minek? – mered rám csodálkozva, még inni is elfelejt.
-Mert
így befognád mindenki száját. Ha megvan az eredmény megdönthetetlen bizonyíték
lenne a kezedbe az anyja hűségéről.
-Én
azt tudom bizonyíték nélkül is Jenn. Nem mindenki olyan, mint te.
-Te
lehet, hogy tudod, - hagyom figyelmen kívül a szemétkedését, - de gondolj a
gyerekre is. Mi lesz, ha az imádott kislányodat is megkeresi valaki néhány év
múlva, egy ilyen levéllel? Mit teszel majd, ha ő kezd kételkedni az anyjában,
meg abban, hogy a te lányod? A mostani kamasz lányok nagyon elvadultak, és ha
az a kölyök a te véredet örökölte, hamar a fejedhez vágja majd, hogy nem vagy
az apám, nem parancsolsz nekem, ha meg akarod tiltani neki, hogy hétvégi
vodkatúrára induljon a barátaival.
-Az
még odébb van Jenni. Most annak is örülnék, ha végre kiadnák a kórházból, és
anyám nem töltené ott a napjait.
-Te
tudod! – vonok vállat. – Azért a kölyöknek könnyebb lenne egy bizonyítékkal a kezében.
– hagyom magára.
Nem
kell többet erőlködöm, ahhoz már elég jól ismerem, hogy tudjam. Most egy kicsit
forr magában, mielőtt kitör, mint egy vulkán.
Kimi…
Jenni
egyre pofátlanabb, anélkül hogy kopogna, kérés nélkül nyit a szobámba, és ha
van rajta bugyi, szinte már túlöltözöttnek találom. Fura, hogy pont most
hozakodik elő a DNS teszttel. Vajon milyen pofát vágna, ha elmondanám, hogy
pont onnan jövök?
Abban
viszont igaza van, ha már elhoztam ezt a kurva levelet, miért ne nézhetném meg?
Bármit is tartalmaz, az igazság majd úgy is kiderül a vizsgálat eredményéből.
Néhány mocskolódó mondat, nem ingathatja meg a bizalmam, Kisu. Felbontom, már
csak kíváncsiságból is. Vajon mit sikerült összehoznia annak a beteg elmének?
Mosolyogva,
teljes nyugalommal tépem fel a borítékot. Levélre számítok, de az nincs benne,
csak néhány fénykép. Láttukra megfagy az ereimben a vér, és nem akarom, nem
tudom, sőt képtelen vagyok elhinni, amit látok, de nincs más lehetőségem.
Felemelem, és hosszan bámulok a képre. Közben hangosan felnyögök, mintha valami
irtózatos fájdalom hasítana belém. Egyetlen pillanat alatt omlik össze minden
körülöttem. Minden, amit biztosnak hittem, szerelem, barátság és az egyre erősödő
apai érzés, az egész életem!
Eltapogatózom
a bárszekrényig és remegő kézzel veszek ki egy bontatlan üveg vodkát. Aztán
csak iszom és iszom, és megpróbálok nem gondolni semmire, de még az is fáj. A
szemem elhomályosul, az előtörő könnyeimtől iszonyú dühös leszek.
Most
is fáj, de már nem úgy. Már nem szenvedek, inkább irtózatos harag tombol bennem.
Elárultak, újra megtörtént, és milyen furcsa fintora a sorsnak, megint csak ugyanúgy.
Nincs már többé ésszerű, tiszta gondolatom, a harag, a megalázottság vezérel. A
telefonért nyúlok, és Stevet hívom.
-Kimi!
– ejti ki meglepve a nevem. Igen késő van már ahhoz, hogy az egészsége felől
érdeklődjek, de tudhatná már, hogy leszarom az időt, ha valamit nagyon akarok.
– Jó hogy hívsz. Remekül haladnak a tárgyalások. Úgy áll a dolog, hogy jövőre
ülésed lesz a Red Bullnál, egy igazi nyertes autóban. Megmutathatod Vettelnek,
hogy ki a jobb. Szóban már mindenben megegyeztünk, már a szerződést
fogalmazzuk.
-Akkor
mond vissza! – mordulok.
-Mi?
Azt akarod, álljak le a világbajnok Red Bullos szerződéseddel?
-Azt!
-Most
viccelsz Kimi?
-Nem
viccelek és még részeg se vagyok! Mond vissza!
Indulatosan
dobom le a telefont. Utálom, ha valaki nem érti egyből, hogy mit kérek tőle. Jól
megfizetek mindenkit, aki nekem dolgozik, és általában a legjobbakkal dolgozom,
ezért el is várom, hogy minden zökkenőmentesen és tökéletesen működjön, és a
legjobb feltételekkel.
Jenni…
Remekül
sikerült, igazán megérte az árát. A montírozás olyan tökéletes, hogy szinte még
én is elhiszem, pedig én rendeltem meg. Mestermunka! Ó istenem, milyen képet
vágott a faszfej, mikor kibontotta! Ez a pillanat megért minden sértést,
megaláztatást. Többé már nem számítanak a megcsalások, már nem fáj, hogy
rányitottam és nem egy, hanem két lotyóval volt az ágyban, hogy beszennyezett
mindent, amiben hittem és reménykedtem, azzal a bánatos mosolyú kéjenc fejével.
Megérte!
Fájt neki, most szenved! Láttam, hogy elhitte, bármennyire is hihetetlen, ami a
képen látható, ez az idióta benyelte. Úgy vágta mellbe a látvány, hogy szemmel
láthatóan visszatántorodott tőle. Még nem tudja hova tenni a döbbenetét. Még
nem tudja, mit is érez!
De
lassan majd gondolkozni fog, és a gondolatai, mint a rákos sejtek megmérgezik
és felemésztik az éppen bontakozó apai érzéseit. Nem kerülsz ide, te kis
fattyú. Még hogy egy prosti kölykét pelenkázzam? Én? Na azt már nem! Majd oda
kerülsz, ahova akkor is kerültél volna, ha anyád szül meg, az utcára!
Mestercsapás!
Egy húzással elintéztem a kis pondrót és a tenyérbe mászó németet is. Ha van
olyan, akkor ez a tökéletes nap, kortyolok a poharamba. Most még várok pár
napot, amíg érleli magában a dühét, és kirúgja a németet. Aztán egy éjjelen
majd bemegyek hozzá. Akkor, ha olyan részeg lesz, hogy nem utasít vissza. És
onnantól már újra enyém a ház, én leszek az úrnője.
Meg
kell szabadulnom attól a vigyorgó némettől. Úgy érzem, átlát rajtam, mintha
értené a gondolataimat. Nincs itt helye!
Milyen
jó is, ha az embernek van szíve meg érzései. A kis érzelmes Sebike, a mindig
aggódó arcával, a napi telefonjaival a kórházba, elintézte magát anélkül, hogy
sejtené. Ugyan ki aggódna ennyire egy életképtelen porontyért, ha nem az apja?
Persze
te, kicsi Vettel, de ezt most már csak én tudom. Te meg nem érted majd, hogy
miként fészkelte be magát a féltékenység zöld szemű szörnyetege az alkesz
barátod fejébe.
Talán
arra gondolsz majd, hogy elitta az eszét? Végül is, az esély az megvan rá,
bámulok az ágyon heverő férfira, amint éppen a szájához emeli a doboz sörét.
Ez
az, jól csinálod! Még pohár se kell, igyál csak és gebedj meg!
* * *
Még
pár szó az elmúlt napokról…
Az
elmúlt napokban annyi minden történt, olyan sokat rohangásztam és intézkedtem,
hogy még mindig nem tudtam lenyugodni. Totál fel, sőt túl vagyok még mindig
pörögve, nem tudok megülni egy helyben, de ha majd elmesélem milyen, és mekkora
kalandban volt részünk, szerintem ti is megértitek.
Lehet,
hogy az időjárás is közre játszik, mert itthon meglepően rossz idő fogadott
minket, és talán a frontot érzem!:(
Az
egész úgy kezdődött ugye, hogy dolgozó nő lettem apunál, mert anyu egy időre, kidőlt
szegénykém.
Veszélyeztetett
terhes, nem dolgozhat, és mi igyekszünk őt mindentől megkímélni. Számomra még
mindig hihetetlen, hogy ott van a pocakjában egy emberpalánta, és az a kis
manócska a tesóm lesz.
Csak örülni
akarok neki, tiszta szívemből, igazán, és nem akarok arra gondolni, hogy az
enyém is lehetne. Ha majd megszületik minden szeretetem, amit a kisfiamra
árasztottam volna az övé lesz. És ez így van jól, csak már ott tartanánk, hogy
ölelhetném őt!
És hát
apunak kellett egy titkárnő, és hát ki az, aki 10 ujjal gépel, és remek kávékat
készít, meg ismeri az irodát? Hát én!
Nem mondom,
hogy minden zökkenőmentes, az irattárazással picit néha meggyűlik a bajom meg, ha
vissza kell keresni valamit, de alapjában véve élvezem a munkát, és még a törit
is tudom írni a szabadidőmben, ha a főnök tárgyaláson van. A minap elkísértem
egyre, annyira klassz volt, ahogy mentünk, aztán elővette a kis talárját meg
táskáját és bevonultunk. Nagyon tetszett. A tárgyalások többsége nyílt, és
bárki részt vehet rajtuk, én meg beültem, és végig hallgattam apu érvelését,
meg az egészet, nagyon érdekes volt!
Mondjuk
utána már nem annyira, hogy mikor vonultam ki az én megdicsőült apámmal, aki
elégedetten vette tudomásul az elismerő pillantásaimat, és bólogatásaimat,
elvezettek mellette bilincsben egy hatalmas kigyúrt fazont, és az nemes
egyszerűséggel apám után köpött. Kicsit megrendszabályozta a két rendőr, de apu
csak intett, hogy hagyják, biztos elégedetlen volt a saját ügyvédjével és most
frusztrált!:/
Ott a
folyosón a biztonságiak meg a rendőrök közt jöttem rá újra, hogy ezért nem
akartam soha anyuék nyomdokaiba lépni. Számomra felfoghatatlan az ügyvédek, meg
a bírók bátorsága, mikor egy kis teremben, zárt ajtók mögött ítélkezni mernek
agresszív, felfokozott idegállapotú emberek felett és közben nem félnek.
Szóval
mielőtt eltűntem rengeteg dolgom volt.
Dolgozó
nő lettem és bevásárolni jártam, mert apuék csak a sörös polcokig jutottak és
összevásároltak minden fajta sört, próbaként, hogy a meccsek alatt eldöntsék
melyik a legjobb.
Anyu
nem volt annyira lelkes, a dédi viszont vette a lapot és mondta, állítólag van
sörleves is, Luna majd kikeresi a netről.
Kis vita
támadt otthon, mert én Holland, Mexikó, és Uruguay drukker voltam, a doki, mint a skót felvidék bősz gall lovagja,
zokon vette, hogy nem az angolokért szorítok. A sógor viszont az új hazánk
fiaiért szállt síkra, szóval volt némi nemzeti öntudat, meg hidegháború. Amúgy
mondtam, nekem tök mindegy, csak a spanyolok, meg az olaszok hulljanak, - bocs
akinek kedvence, - a többi nem számít.
Aput is
eléggé megviselik anyu rosszullétei és kedélyingadozásai. Ez nem csak abban
nyilvánult meg, hogy a hűtőben megleltük reggel, kellemes hűvösre hűtve a
cipőjét, hanem, hogy esténként, edzés után átoson hozzám, nyomában az
elmaradhatatlan dokival, és két pofára falják a sonkát meg a kolbászt, amit
megvetetnek velem, de nem vihetik haza, mert „büdös” és vedelik mellé a sört.
Apu nincs
hozzá szokva az efféle koplaláshoz, és folyton éhes. Végül egy este lefekvés
után kiosont és jóízűen befalta a dédi által gondosan összegyűjtött maradékot,
amit a szomszéd bácsi cocájának szánt.
Másnap
aztán riadt arccal faggatózott szegényke, hogy hol a maradék?
Apu meg
milyen maradék? Hát az nem a vacsora volt?
Dédike csak
sápítozott, hát nem vetted észre hogy mindenféle egybe volt öntve és nem volt
hidegen?
Apám meg,
de láttam, csak azt hittem valami reform kaja, vagy megint a Luna főzött.
Lehet, hogy
ételmérgezést kapott, de nem bírta ki, hogy még oda ne fricskázzon nekem.
Mondtam is,
majd fogom a fejed, ha hányni fogsz, de ha meg nem, majd holnap reggel
vidámkodjál mikor beleköpök a kávédba!
Merthogy újfent megörökölt munkám szerves és kiemelten
fontos részét képezi az is, hogy jó apámnak, ha megkívánja, főzzek egy ízletes
feketét.
Az incidens után rám szoktak, és nálam falnak.
Mostanság így éltünk, apu esténként beesett ziláltan,
miután anyu elszundított, és a megtért tékozlót a férfitársadalom, - akik
kisajátították a lakásomat, - egy emberként ölelte kebelére. A barátom, ha itt
van, sört nyom a kezébe, mindenki pátyolgatta a megfáradt kung-fu bajnokot,
akinek az illatát anyu képtelen volt elviselni.
Azt
történt, hogy egy időre anyut elvesztettük. Rosszul van a férfi dezodoroktól és
arcszeszektől. Na, most apu vagy leszokik a borotválkozásról, és zsidós kis
szakállt növeszt, vagy kiköltözik. De már így is állandóan nálam van ő is, ott
iszogatja a sört bánatában. A barátom meg csak mosolyog és kérdezgeti, te is
ilyen voltál? Erre nem emlékszem! Mondom nem, én lazábban kezeltem a dolgokat,
ha volt a közelemben körte, meg sütőtök…… akkor velem minden rendben volt.
Apu
meg csak nyöszörgött, hogy látod, neked mennyivel jobb volt? Ennek még akkor is
a tök járt a fejében. Én meg itt dekolok egy puffon a doktori címemmel, egy
macskával az ölemben, a tóparti házam meg üresen tátong!
A
dilidokim meg csak vigyorgott, és együtt érzően bólogatott, hogy hát igen, hova
jut a világ?
Így 7 pasi nyomorgott nálam, a szükség összehozta
őket, engem meg eléggé kiborítottak estére.
Mert közben én cseppet sem tétlenkedhettem, rengeteg
tennivalóm akadt. Mivel én leszek apu tanúja, nagyon komolyan veszem az
esküvőjük szervezését. Annyira boldoggá és büszkévé tesz, hogy apu méltónak
talál engem erre a feladatra, hogy mindenképp valami fantasztikus, különleges esküvőt
akartam leszervezni nekik. És szokás szerint megint túlzásokba estem!
Apu nagyon menő ügyvéd, rengeteg barátja van, egy társaság,
akikkel évente többször is motoros túrára indul, már Amerikában, a híres 66-os
úton is téptek, bérel Harley Davidsonokkal.
Emlékszem utána kollektíve akartak is egy 66-os tetkót
csináltatni maguknak, de a feleségek, és barátnők végül győztek, és elmaradt.
Anyu is valami olyasmivel reagálta le, hogy 40 felett
a férfiak többségének, ahogy megy el az esze, úgy nő a bátorsága, és hirtelen
nagyon menőnek meg rettenthetetlennek hiszik magukat. Hát, ha bátor vagy, akkor
arra a részedre tetováltass, amit nem sűrűn mutogatsz társaságban.
Hát ugye eddig nem láttam, azonban a nászúton történt
egy s más, és az óta már határozottan kijelenthetem, apámnak nincs tetkója!:)
És ezek az emberek javarészt szintén ügyvédek, orvosok
vagy jól menő vállalkozók, szóval tudott volna mást is felkérni tanúnak, mégis
rám gondolt. Ezért kimondhatatlanul hálás vagyok neki és boldog, mert ez egy
hatalmas pozitív löket az önbizalmamnak, azok után, hogy a vérszerinti apám
ellökött magától, és csak fájdalmat okozott nekem, amióta csak vissza tudok
emlékezni, és azt sugallta mindig, hogy én nem érek semmit, és nem érdemlek se
figyelmet se szeretetet.
De már csak ritkán jut ez eszembe, és inkább arra
gondolok, hogy már sohasem tudja meg, hogy milyen jópofa gyerekei vannak, hogy
igen is remekül helytállunk ott, és akkor, amikor kell, hogy büszke lehetne
ránk.
De ő is csak a züllött táncosnőt látta, nem az milliós
szemeszterdíjat, és azt is rendben valónak találta, hogy soha egyetlen fillér
gyerektartást sem fizetett.
Egyszer azt vágta anyu fejéhez, hogy másnak is
egyetemista a lánya, mégsem kurva, lehet pénzt keresni szórólapozással is.
Apám sem volt hülye, még mielőtt elitta volna az
eszét. Olyan volt, mint a Tomi, gyorsabban számolt, mint a pénztárgép, mindig
ezzel szórakozott, hogy megmondta az összeget mire a pénztáros végzett. Ezen
azért elgondolkoztam, hogy vajon kiszámolta, hány szórólapot kellene egy
szemeszter díjáért kihordania a nővéremnek?
Nagy ritkán, ha megtörténik az a csoda, hogy kettesben
maradunk apuval, leginkább az irodában, gyakran hosszan elbeszélgetünk. Persze
hosszú évek óta ismerem, és mindig jóban voltunk, de az egészen más volt. Most
már, mint felnőtt a felnőttel beszélgetünk, és az mellett, hogy kicsit fura,
kimondhatatlanul nagyszerű érzés. Szerintem mindig is ez hiányzott az életemből
leginkább, főleg a nagyapám halála után. Egy apa, aki mellett biztonságban
érzem magam, még most felnőttként is. Persze mindig is törődött velem, ott volt,
ha bajban voltam, de olyankor nem, mikor nem volt baj, csak egy kedves szó
kellett volna, egy mosoly, egy kis bíztatás, hogy nem vagy te béka, nem számít,
hogy így csúfolnak a többiek, mire kamasz leszel, már irigyelni fognak…vagy
valami ilyesmi!:)
Most pedig itt van, naponta többször elhelyez egy övön
alulit vagy egy K.O.-t és közben mosolyog a szeme, és tudom, hogy számíthatok
rá most már mindig, és, hogy nagyon szereti az anyut, és fantasztikus édesapja
lesz a tesómnak.
Néha komolyan beszélgetünk, jó ügyvéd és olyan ügyesen
csavargatja a szót, hogy észre se veszem, már arról beszélek, amit hallani
akar.
Arról puhatolódzik, hogy mekkora trauma nekem anyu
terhessége. Nem hazudtam neki, megmondtam, hogy nagy, de nem azért mert neki
sikerül, hanem azért mert nekem nem! Ők, anyu meg a tesóim sose tudnának olyant
tenni, amivel engem szándékosan megbántanának. Ez az élet rendje, most még fáj,
de ha megszületik, imádni fogom, és legalább gyakorlok, mire megszületik az én
kicsikém! Így akarom felfogni az egészet, és semmi más nem számít, csak neki
meg anyunak ne essen semmi baja, ennyi!
De azért nagyon jó érzés volt, hogy gondol rám, az
érzéseimre, pedig egy vérbeli agglegény volt eddig!
Olyan boldogok lehetnek azok, akik úgy nőnek fel, hogy
van édesapjuk, és ha vannak is viták meg veszekedések, de megértik és szeretik
egymást. Most jövök csak rá, mennyire hiányzott egy szúrós apapuszi az
életemből!:)
Másfelől viszont talán nem kötődnénk ennyire
egymáshoz, ha lett volna apánk. Nem rettegtünk volna éveken keresztül, nehogy
történjen anyuval valami és mi apánkhoz kerüljünk. Ezért aztán jók voltunk, és
tanultunk, mint egy őrült, és megnyertünk mindent, meg megtettünk mindent, csakhogy
anyu boldog legyen. Mikor anyu hajnalban ment dolgozni, képes voltam felkelni
és átnézni még egyszer az anyagot, mert a nővérem olyan volt akár egy börtönőr,
és nem szerettem, ha nem boldog, mert 4-est kaptam!:)
Szegény anyukám csak pityergett mindig az évzárókon,
mikor egymás után kaptuk a jutalmat a kitűnő bizonyítványért, meg a közösségi
és sport tevékenységünkért. Szavalás, éneklés, diákolimpia, kosárlabda,
röplabda, atlétika, rajzverseny, míg a nővérem a biosz, meg matek versenyeivel
tündökölt, én a humán dolgokban arattam, az öcsém meg a sportban és fura mód,
matekban meg fizikában kenterbe vágta néha még a tanárt is, viszont bukott
magyarból. Igaz, már csak a középsuliban, mert általánosban még ő is tanult
akár egy kisangyal, csak nehogy megharagudjon a Barbi!:)
A nővéremnek hatalmas lelke és akaratereje van.
Mellettünk még a táncosbarátnőnket is hajtotta, mert neki azért nem ment olyan
jól a tanulás mindenből, de a nővérem soha nem engedte el a kezét, egészen az
orvosiig vitte magával, és most is rengeteget segít neki, hogy átmenjen.
Kár, hogy én nem vagyok olyan, pedig hasonlítunk
egymásra, kívül belül, még a magasságunk is, mégis teljesen mások vagyunk, és
be kell látnom, ő jobban sikerült!:(
15 éves koromig az volt a legnagyobb rémálmom, hogy
elveszítem az anyut és apámhoz kerülök. Mikor a Barbi nagykorú lett, kicsit
megnyugodtam, mert tudtam, ő soha nem dobna el minket.
16 évem után már apámmal és késekkel álmodtam, ha sikoltozva,
leizzadva ébredtem, és akkor már a nővérem sem tudott segíteni!:/
Akkor jött a dilidokim, átvette a szerepét, és aztán
valahogy nálunk ragadt ő is! Annyira meghatározó pontja lett az életemnek, hogy
még a munkámat is mellette képzelem el!:)
Viszont anyun kezdenek kiütközni a terhesség jelei!
Először is kiabált velem, nem is emlékszem, mikor
történt ilyen, utána meg pityergett, hogy jaj, ne haragudj, csak izgultam
miattad, de igaza volt, mondtam, te ne haragudj, nem gondoltam valami fontosra,
meg arra, hogy most sokkal érzékenyebb.
Szóval elindultam, hogy az utolsó simításokat elintézzük
az esküvőre. Ugye meglepi lesz! De nem vagyok egy bátor mókus, próbáltam
valakit magammal hívni. Hát a Luca az jött volna, de őt nem akartam elvinni,
nehogy gond legyen, megértem, ha félti az anyukája, én is félteném.
A Tomi jött volna, de Kakukknak fájt miután levették a
gipszét, lehet, hogy az időváltozásra reagál, vagy csak hipochonder, mint a
legtöbb pasi, - így mondtam, hogy inkább maradjanak.
A parkírozóban aztán megláttam, hogy a doki éppen
sétáltatja rettentő lelkesen a kutyust. Persze mindjárt mellém penderült, hogy
ne menj egyedül. Hát nem is nagyon akartam!
Szóval elmentünk, elintéztük a dolgokat, merthogy nem
kell igazi pezsgő, hanem kölyök, hogy anyu is koccinthasson, meg a zene, ami
ugye meglepetés, - bár már nem tudom okos dolog volt-e, anyu érzékenységét
látva, - de remélem nem sül el rosszul. A mamámtól vittem egy dalt, amit
zongorán játszott, mert azt szeretném, ha az ő anyukája is ott lenne vele, meg
velünk is.
Ez itt, ha van kedvetek, hallgassátok meg, kedves
dalocska, már nem tudom miért, talán a becenevem miatt, vagy mert könnyű
zongorázni, de amíg a nagyi velünk volt, ez volt a mi dalunk. Már akkor a
zongorára tette a duci ujjaimat, amikor még járni se tudtam, de valamiért
megérezte, hogy a zene az életem részévé válik, akár a Tominak. Fura, hogy
mégis a nővérem hasonlít rá leginkább. Már nem külsőre, az én vagyok, hanem
lelkileg. Ő olyan erős és eltökélt, mint a nagyi volt, aki a saját kezében
tartotta az életét az utolsó pillanatig.
Megbeszéltük, hogy apróságokat elrejtünk magunkon a
nagyszülőktől, hogy így, ha gondolatban is, de velünk legyenek. Sőt én elviszem
a mackómat is, majd a Luca kezébe adom, vagy a kis kosárkájába, amiből
dobálhatja anyuékat virágszirmokkal, hogy Kevin is velünk legyen gondolatban.
Apu szerint közbeszerzésre tettem az esküvőjüket, bár
nem értem pontosan mit jelen a szó, én csak azt szeretném, hogy mindenki tegyen
hozzá valamit, a kívánsága szerint.
Aztán megálltunk egy kicsit nézelődni, csodás környék.
És valahogy, nem tudom hogyan, de elszórtam a kocsi kulcsot. Már mindent felforgattunk,
de nem találtam. Azt hittük a fűben veszett el, ügyesen négykézláb
átvizsgáltuk, közben meg fél szemmel azt lestem, nehogy kullancs kerüljön
belém. A doki meg pufogott, hogy mindig a földet kajtatva végzem a feneked
mögött, nincs ez így jól.
Ráadásul lemerült a telefonom, nála meg nem volt. Ott
ácsorogtam a bezárt kocsim előtt, és nem sok kellett, hogy sírva fakadjak.
Akkor eszébe jutott a lélekdoktornak, hogy vettünk
ásványvizet. Utolsó lehetőség visszaloholtunk a kisboltba, és ott volt!
Hihetetlen módon már messziről lobogtatta felénk a lány,
azt hiszem nagyon tetszett neki a doki!:)
De közben ugye eltelt néhány óra, anyu nem tudott hívni,
és hát mi kell egy anyának? Egyedül mentem, ő azt hitte, - ráadásul rólam van
szó, ugye, - nem ért utol, nem érkeztem haza, szóval nagyon ideges volt. Nem gondoltam
rá, és nagyon sajnálom!:(
Anyu mióta megpendítették neki a kórház
lehetőségét, hirtelen összeszedte magát és egyre jobban van. Már nem hány, és
nem is szédül annyira. Érdekes, hogy a barátom ajánlotta neki, hogy próbáljon
zabkását enni, mert egészséges, meg mit tudom én mi, és hogy náluk ezt eszik,
és mindenre jó, ő is ezt szokott reggelizni. Azóta a zabkása az egyetlen, amit
meg tud enni, és nem lesz rosszul tőle. Sőt már annyira jól van, hogy vissza
akarja venni a hatalmat, nem bírja, hogy egy kis időre elveszítettük. Vissza akar
jönni dolgozni is, mert hát, hogy most számolják fel az irodát, és ott akar
lenni mikor elköszönnek az ügyfelektől, meg ilynek. Szóval köszöni a
segítségem, de inkább pihenjek és szórakozzak, ahogy a többi 18 éves.)/
Kirúgtak!:( Hát ennyit a
reményteljes munkámról!
Végül megegyeztünk, hogy az esküvő
után újra övé az iroda, én meg élem tovább az életem.
El sem hinnétek, mennyi dolgom volt,
titokban rohangászom és intézkedem meg cuccokat veszek.
Dupla esküvő lesz, de ezt még ők
nem tudják csak mi, ezért titokban kellett szervezkednem. De anyu itthon se
akart semmilyen ruhát, főleg nem fehéret, de hát nem úgy van az!
Férjhez megy! Remélhetőleg
utoljára, és ennek meg kell adni a módját, hogy mindig boldogan emlékezzen rá!
Rendeltem neki egy csodaszép hosszú
mell alatt vágott menta zöld ruhát. Széles ezüstszínű övvel, amin apró kristályok
csillogtak. Hátul pedig volt egy kis uszálya is a csodásan omló könnyű puha
anyagnak. Egyszerűen gyönyörű!
Ilyen, mint ez a képen, ugye, hogy
szép?
Kapott mellé mentaszín cipőt, és
persze mi is mind, mert nekünk meg egy rövid mentaszín koktélruhát rendeltem. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz menta
zöld cipőket találnom, de végül csak győztem!
Na, szerintetek? Nekünk nagyon
tetszett, anyunak is, sikerült meggyőzni, hogy vegye fel. A fiúk meg ilyen
színű inget kaptak, és nem volt egyszerű ennyi méretet összeszedni,
elhihetitek! Ráadásul majdnem elfelejtkeztem a kitűzőkről, hát nem vagyok még
egy esküvőszervező az már biztos!
Még a Lucának is ilyen rucija volt,
és talán ő volt a legboldogabb, hogy nagylány ruhában feszíthet, csak neki
voltak pántjai! Dédike egy menta-fehér-fekete mintás ruhában pompázott, szóval
teljes volt az összhang az első sorban.
Még a sminkünk is mentazöld-arany
volt!
Pesten rendeltem meg, és ezekért is
fel kellett menni, mert nem akartam otthon, valami kellemetlen meglepetést, persze
nem egyszerre lettek meg, hogy csak had idegeskedjek.
Csokrot is rendeltem, egészen halványlila,
szinte fehér rózsákat, zöld dísszel.
És hát, míg a mentával küzdöttem
otthon sikeresen kimostam a barátom pólóját egy adag fehér ruhával. Mindig is
utáltam a pirosat, hát most már nem tudnám fokozni. Minden rózsaszín lett, a zoknik,
a dédike fehér hálóinge olyan, mint egy rózsaszín kis jó tündér, az öcsémék
pólói, hát csak spiccelt benne, aztán csinált egy tütüt, csakhogy idegesítsen,
apám ingjei, most talpig rózsaszínben mondja a védőbeszédét, mint Dr. Szöszi,
pedig szerinte én nézek úgy ki.
Eleinte még kinevettek, de egész
nap bömböltem, és végül észrevették, hogy komolyan nagyon bánt a dolog. Olyan
ez is, mint a főzés, minél inkább görcsösen igyekszem, annál inkább elrontok
mindent.
Akkor már vigasztaltak, mondtam a
barátomnak is, ő meg csak nevetett, hogy látom neked is meggyűlt a bajod a
pirossal. Végül már azt mondta, ha nem hagyod mindjárt abba, jövő héten megyek
és veszek egy új mosógépet. Mit egyet? Kettőt! És akkor egyikbe moshatod a
színest, a másikba meg a fehéret….
Megígértem ugye, hogy empatikus
leszek, hát nem mondtam semmit. Ő meg ne sírjál már, hát tiszta pirosak a
szemeid. Erre mondom nem attól, hanem a szélgéptől. Na, erre meg ő akadt ki
megint, milyen szélgép, mit művelsz már megint? Iratkozzál inkább be még egy
iskolába, én meg szólok apádnak, hogy többet túlóráztasson. Aztán megkérdezte,
nem akarok-e a stábjába dolgozni. Az én dolgom lenne, hogy ne maradjon ott
sehol semmije, merthogy folyton elhagyja a dolgait. Komolyan mondom, egyre
viccesebb ez a pali…:/
Állandóan hívogat, teljesen
megérintette őt anyu terhessége, és most tudni szeretné, hogy nekünk mit hoz a
holnap. Nem a legmegfelelőbb napokat választja, hogy gondolkozzam el, mikor
szeretném elmélyíteni ezt a kapcsolatot, különös tekintette a baba projektre.
Mondtam neki, készen állok rá, erre
ő, hogy eh, az a baj hogy én is, csak nem vagyunk egy helyen!:) De jön, amint
tud és majd mindent személyesen. Hát szerintem is úgy lenne a legmegfelelőbb,
de csak igyekeztem kedves lenni, nagyon nem volt jó kedve, én meg ugye megígértem,
hogy ahogy tudom, segítem, miattam ne idegeskedjen és tudjon a saját dolgaira
koncentrálni.
Amúgy
is elragadta megint a dokit magával. Még bejött velünk, hogy levetessük Kakukk
gipszét, aztán elrepült. Felhívott minket és úgy lelkesedett, hogy arra
gondoltam, ha haza tér neki kell egy kis kezelés, mert totál kikészült. Azt
történt, hogy egy promóciós rendezvényen találkozott Harry herceggel, - az Ő
hercegével!:) - és ettől cseppet eufórikus állapotba került.
Szóval
azért mesélem ezt el, mert apuval felmentünk Pestre, ugyanis Kakukk a 24.-ik
órában töltötte be a 18-at, így gyorsan útlevelet csináltattunk neki. Ugye van 24 órás ügyintézés is, némi felárral. Mi ügyintéztünk, apu közben vásárolt, mert kellett egy csomó minden még, meg bámészkodott. Egyszer csak azt vette észre, hogy néhány rendőr nagyon barátságosan megszólította, és arra kérte, hogy menjen oda a kordon mögé. Ő
meg nagy szófogadóan, hát biztos valami fogadás van vagy ünnepi felvonulás,
rajta aztán ne múljon a világbéke, bement a kordon mögé. Akkor már kezdett
gyanús lenni a dolog, és aztán hívott minket és annyira röhögött, hogy alig
értettük a szavait. Szóval, azt hitték a világos rózsaszín ingje, meg a kockás
halásznadrágja miatt, hogy a meleg felvonulásra érkezett, csak eltévedt!:)
Mondtam
neki, ha már ott vagy, olvadj be!:)
Az utolsó napokban nagyon kapkodnom kellett, ráadásul
teljes titokban. Van egy varrónő, aki fantasztikus táncos ruhákat szokott
varrni, mindig nála vásárolunk. Megkértem őt, hogy készítsen vékony áttetsző
gyűrött gézanyagból vagy mi a neve ruhákat. Anyunak egy egyenes szabású
hosszút, nekünk meg csak egy pántnélkülit. Csak fent meg derékba húzott bele
egy gumit és már kész is volt. A barátom meg minden pasinak beszerzett egy
fehér halásznadrágot.
Szerettünk volna ragaszkodni a 7-i
dátumhoz, de anyu majdnem keresztülhúzta a számításunkat. Szerencsére, még
idejében elmúltak a rosszullétei és teljesen rendben eszegeti a zabkásáját.
A nővéremnek 13.-án van a szülinapja, és nekem meg anyunak is ebben a
hónapban van a névnapunk, úgyhogy szerencsére nem kellett csúsztatni. Ráadásul
a meglepetés nászút is megmaradhatott. Sikerült mindent teljes titokban
tartanom, csak a dédike tudta, segített becsomagolni dolgokat, amik szükségesek
anyunak. Mindenki csak annyit tudott, hogy elutazunk néhány napra, kell az
útlevél, anyuék pedig 2 hétig maradnak nászúton.
Persze
az utolsó napokban volt egy kis kavarodás, mert hirtelen még utaznom kellett,
pedig már nagyon a nyakunkon volt a nagy nap időpontja, ráadásul még soha nem
repültem egyedül. Eléggé izgultam és a dilidokim sem volt velem, hogy
lenyugtasson, így aztán a reptéren volt is pici konfliktusom a becsekkolásnál.
Merthogy ideges vagyok, mondtam oké, ha kell, benyomok 5 kávét is, vagy amit
akarnak, eszem-iszom, ideges vagyok, mert egyedül utazom. Akkor meg, hogy nincs
semmi csomagom, szóval kicsit kötözködtek velem, de végül a legriasztóbb
rémálmom, hogy hoznak egy nőt és megmotoz kívül-belül, szerencsére elmaradt.
Hát
azért van különbség a turistaosztály, meg a VIP különszoba között ez tény!:/
Hazafelé
már rendben volt minden, jött a dokim is.
Végül
minden és mindenki összejött és megtörtént a nagy esemény!
Hogy
mik történtek, milyen meglepetésben volt nekem is részem ott a fehér homokban a
tengerparton, azt majd legközelebb elmesélem!:)
A
nyaralás rövid volt, de annál tartalmasabb.
Ráadásul
elkövettünk egy hatalmas ostobaságot. Mondjuk, az embernek ritkán van esküvője,
és ritkán bulizik egy kivilágított Predátoron éjszaka a családjával és a
legjobb barátaival a végtelen óceánban, de hibáztunk. Akkora bulit csaptunk,
hogy észrevettek minket és odajöttek. Szerencsére a másik hajón is elég jó
állapotban voltak a nyaralók, sok mindenre ők se emlékezhetnek szerintem! Nagyon
nem örültünk nekik, az volt a szerencse, hogy sötét volt, és mikor nyomulni
kezdtek a barátom lekapcsolta a világítást, csak néhány lámpa maradt, úgyhogy
nem is igen láttak.
Azért
kicsit körözgettek, mint egy cápa, de gyors eltűntünk, és csak a két dokit
küldtük fel, ők mégis csak vérbeli angolok. Mondták, hogy csak kölcsönben a
hajó és zártkörű a buli, merthogy csatlakozni akartak, és minden áron át
akartak szállni.
Szóval
gáz volt, ráadásul közben kaptam néhány üzenetet, melyben újságolják, hogy itt
láttak minket és, hogy biztos mi voltunk, egy másik meg egy másik országban, de
én voltam biztos meg a barátom, és én nem is tudom, honnan szedik ezeket, meg
hogy mit akarnak ezzel, hisz ha ott vagyok, tudom jól, nem kell mondani! Úgy tűnik,
nem mindenki örül annak, ha a barátommal vagyok, de az ő baja.
Megnyugtatásul
elárulom, hogy még a kontinenst sem találták el. Nem Európában voltunk és még
csak nem is Malajziában.
Ezért
most kicsit csúsztatni fogom a történeteimet, egy kicsit mindig később mesélem
el mi történt, merre jártam és mit csináltam. Most még nem is nagyon tudnék
róla mesélni, mert annyira felajzott idegállapotban vagyok, azért nem mindig
történik ilyen fantasztikus események sorozata az életemben. Sőt még soha!
A
bárban is volt néhány felejthetetlen éjszakánk, amik szintén csúsznak egy
kicsit, mert egy ideig nem is tudtam, hogy ki merjem-e egyáltalán tenni, de hát
végül is miért ne?
Most
már itthon vagyunk és megkezdődnek a szürke hétköznapok. Azért persze történt
néhány egészen rendkívüli és különleges dolog, amik felett még mindig nem
sikerült napirendre térnem, de ezeket majd legközelebb mesélem el.
Anyuék
még ott maradtak, már csak ketten birtokolják az a csodás hajót, és szívből
kívánom nekik, hogy legalább olyan jól érezzék ott magukat, mint én pár
hónapja.
Nekünk
haza kellett jönni, mert az öcsém is dolgozik, a tesómék is, és a barátomnak is
mennie kellett, nekem meg már elkezdődött a sulim.
Mikor
haza jöttünk meglepő hideg fogadott és zord eső. Otthon megölelgettük a dédit,
mert ő maradt itthon egyedül, és etetgette lelkiismeretesen az állatainkat,
aztán beájultunk az ágyba. Ami fura, mert vagy 12 órát aludtunk, amíg utaztunk,
mégis olyan nyomott voltam, és mindenkinek fájt a feje. Ráadásul már két napja
nem cigiztem, és ha csak rágondolok is hányingerem van.
Szóval
lezuhanyoztunk, aztán bezuhantunk az ágyba és ő átölelt. Semmi sincs jelen pillanatban,
ami boldogabbá tehetne, mint mikor érzem a finom kezét, ahogy a bőrömön pihen,
és néha megcirógatja, a puha bőrét a mellkasán és a szívdobogását, miközben
elborít az illata, és a hajamban érzem a lélegzetét.
Mikor
felébredtem még mindig ugyanúgy feküdtünk, és ő ugyan úgy ölelte a derekam. Csak
néztem hosszú percekig, ahogy lélegzik, az arcát, ami most ellágyult és
meztelen volt előttem, tele érzésekkel. Nem volt rajta a flegma álarc és olyan jóízűt
aludt velem, hogy a nyála kifojt a szájából, akár egy kisgyereknek.
Kiosontam
mellőle, főztem egy kávét és úgy ébresztettem, ahogy egy picurkát keltegetnék. Puszilgattam
és cirógattam mindenütt ahol tudom, hogy csikis, és a legnagyobb boldogság volt
látnom, ahogy mosolyogva ébredt.
Most
hogy elment, már csak ez a mosoly marad itt mellettem még sokáig…
Most inkább lefekszem. Valahogy nem vagyok jól!:(
Remélem tetszik a rész, igyekszem hozni a többit is, de nem ígérem holnapra, mivel a nővérem születésnapja lesz, és valami bajom van, úgy érzem!
.jpg)
.jpg)
.jpg)
