Boldog Békés Karácsonyt kívánok
minden kedves idelátogatónak.
Kívánom, hogy mindenkinek
szeretetben és örömben teljenek ezek a napok a családjával, szeretteivel, és
sikerüljön mindenkinek feltöltődnie az elkövetkezendő dolgos napokra.
Sikerüljön elfelejteni a
rosszat, megbocsájtani a sérelmeket, és tiszta szívből örülni egymásnak!
Egészséget, erőt és kitartás a
jövő év megpróbáltatásaihoz, és tiszta gondolatokat, hogy meglássátok magatok
körül a szépet és a jót, amiért érdemes küzdeni!
A karácsony a szeretet és a
család ünnepe. Ilyenkor számba kell venni a körülöttünk élőket, azokat, aki
fontosak, azokat, akik esetleg megbántottak minket, de annyira nem, hogy örökre
elszakadjunk tőlük. Ha úgy érezzük csak egy picit is, hogy van még esély
helyrehozni kapcsolatot, barátságot, szomszédságot, nincs jobb lehetőség, a
karácsonyi jókívánságnál.
Szerettem volna gondosan
megtervezni, hogy miként zárom ezt az évet itt a blogon, mert számomra sok
szempontból is nagyon különleges volt ez az év. Voltak fájdalmas dolgok, de
akadtak szép számmal emlékezetes, csodás kalandok, melyeket soha nem fogok elfelejteni,
ahogy az országot, a hazámat se, ahol születtem és felnőttem.
Most elmegyek, január másodikán,
és jelen helyzetben úgy áll a dolog, hogy többet nem jövök haza. Legalább is az
elkövetkezendő néhány évben biztos nem!
Fájdalmas ez, jobban fáj, mint
hittem, mert hirtelen minden háznak, utcának, térnek története van, egy emlék,
ami örökké velem lesz ott a tengeren túl.
Most pedig járkálok az utcákon,
nézek, bebámulok a kivilágított ablakokon idegen családok életébe, hogy
magammal vigyem az emléket. Az utcák, terek kirakodó vásárát, a Betlehemet a
decemberi fura meleget, oda haza, ahol apu már morgolódik a sok hólapátolástól.
Lezárul az életemnek egy része,
és ez nem olyan, hogy meggondolhatnám magam, mert most már nincs visszaút. Nem bántam
meg, hogy elköltöztem, rengeteg tervem, álmom vár ott kint megvalósításra, ott
tervezem a jövőm és az életemet, de azért itt, ez az ország marad örökre a
hazám!
Tudom, hogy mindig csak
szeretettel és könnyekkel a szememben fogok ezekre az időkre visszagondolni
bármi is történt, mert az idő megszépít mindent, és a végére sikerült rendeznem
gyakorlatilag mindenkivel a kapcsolatomat. Elszámolok majd ezzel az időszakkal,
ha már lecsillapodott bennem ez a zűrzavar, és túlzott érzelmesség. Úgy érzem
jobb, ha most inkább nem merülök el ebben.
Ezért szerettem volna
mindenkitől elköszönni, egyenként, külön-külön aki ebben az évben írt nekem a
blogra, vagy privátba, mert úgy érzem ez így lenne méltó az itt tartózkodásom lezárásához.
Sajnos eddig még nem sikerült
mindenkit felkeresnem a jókívánságommal, de folyamatban van a dolog, ám ha
valakihez valamilyen véletlen folytán nem jutnék el, annak itt köszönöm meg, hogy
gondolt rám az év folyamán, és vette a fáradtságot magának, hogy írjon néhány
sort. Bárki is volt, bármikor is tette, abban biztos lehet, hogy aznap
megszépítette, és örömtelivé tette a napomat.
Imádom, ha írtok, és válaszolhatok.
Nem vagyok tökéletes, tudom én, rengeteg hibám mellett az egyik, hogy
mérhetetlen közlésvággyal rendelkezem, és túlcsordulok érzelmekkel. Ami azért
is fura, mert szeptemberi, szűz jegy szülötteként, azt írja a horoszkópom, hogy
hideg, érzelemmentesen élem meg a dolgokat. Hát ez nagyon nem így van! Rengeteg
érzelem és szeretet van bennem, és szeretnék belőle mindenkinek adni, aki
valaha is kedvesen fordult felém. Hevesen reagálok a jóra és a rosszra is,
nyilván a történtek miatt van, hogy sokat változtam. Mikor elkezdtem ezt a
blogot, még egy gyámoltalan riadt kamaszként éltem a mindennapjaimat, akit
zavart a külseje, félénk volt, és gátlásos.
Mára eljutottam odáig, hogy bárhol,
bármikor, bárkivel szemben megvédem magam. Vannak persze helyzetek, mikor
inkább elmenekülök, de ez nem gyávaság, inkább tanácstalanság. Vannak helyzetek,
melyeket nem tudok, nem tudtam kezelni, és azt hiszem ez nem korfüggő, mert ha
idősebb lennék 10 évvel, akkor is így éreznék!
Majdnem édesanya lettem, és ez
az érzés, hogy a testemben, a szívem alatt, egy apró élet ébredezett, rengeteg
érzést előhozott belőlem, és rengeteg mindent megváltoztatott bennem. Határozottabb
lettem, és bár az életét nem tudtam megóvni a kicsimnek, az emlékét megvédtem
mindenkivel szemben, bármi áron is!
Már nem dühöngök, nem
gondolkozom folyton azon miért kellett ennek így történnie. Oka volt, biztos! Talán
még nem voltam elég értett az anyasághoz, talán még sok minden mást meg kell
tennem, el kell érnem, mielőtt felelősséget vállalnék egy gyermekért. És az is
lehet, hogy az édesapjával nem egy az utunk, nem közös a sorsunk….ki tudja…
Nem foglalkozom most a múlttal,
csak a jelennel.
Az idén kicsit megcsúsztam az
idővel, de egy eléggé mozgalmas évet tudok magam mögött, és még nincs vége!
Jaj, édes istenem, annyira el
voltunk maradva mindennel!
Rohangásztunk, mint a mérgezett
egerek, én meg különösen!
Persze anyu nélkül semmi sem olyan,
mint régen! Ő meg szegényke csak pityereg a monitor előtt, neki is legalább
annyira hiányzunk, mint ő nekünk!
Az is bajom, hogy mindent egyszerre
akarok, mindet tökéletesen szeretnék csinálni. Napok óta, ha épp itthon vagyok,
mosok, mint egy mosómedve. Mindenüket kimostam, hogy ne kelljen egy darabig. Kitakarítottam,
bevételeztünk a fiúkkal, próbálok segíteni, mert a nővéreméknek emberfeletti
erőfeszítésükbe kerül a két suli meg a munka. A nővérem még csak elvan, de a
barátnőm nem zseni, neki tanulnia kell, nem is keveset, és néha még arra se
marad energiája, hogy levetkőzzön, csak ő is elalszik ruhástól, ahogy én tettem
most. És nálunk egy bevásárlás sem egyszerű olyan sokan vagyunk, hogy ha csak
kenyeret, tejet veszünk, már arra is kell egy markos legény!
A dédike csak főzött, átjött a
Luca anyukája is, hogy segítsen. Mondtuk nekik, legyenek velünk, ne főzzön
kettőjükre, inkább segítsen itt, és legyenek velünk.
Húsleves és töltött husi volt
az ünnepi menünk. Imádom a dédike meg az anyu töltött husiját, és itthon az
igazi!
Nem készítettünk sok mindent,
inkább igyekszünk együtt lenni, és sokat beszélgetni, amíg lehet.
Szerettem volna tökéletessé
tenni ezt az utolsó itteni karácsonyt. Délelőtt készülődtünk, a fiúk fát
díszítettek. Viszonylag rendben ment minden, egészen addig, míg öcsém
bekapcsolta a vadi új különleges, saját készítésű ledsort, mely egy időre
áramtalanította a lakást! Szerencsére hamar megtaláltuk a hiba forrását, más
nagyobb baj nem történt. Ami azért jellemző, ahogy sötétbe borultunk, a
nővéremmel egyszerre kaptuk fel a fejünket, és kiabáltunk, hogy Tomi?
Ő meg rezignáltan, hogy
megvagyok! Hát igen….:)
Úgy érzem, fejben vagyunk
gyengék, már úgy értem, folyton a fejünket ütjük be. A Tomit utolsó nap az
iskolában érte egy kisebb inzultus, egy ablak által. Kicsit megkésve érkezett,
mert miután leállítja a kocsiját, még megszeretgeti, simogatja, sőt olyan
parkírozót választ, ahol a legkevesebb az esély rá, hogy valaki neki koccoljon.
Aztán futott, hogy beérjen az órára. Az udvaron loholt, az ablakok mellett, a
konyhán meg egy konyhás néni kinyitotta a bukó ablakot, mert melegük volt. És hát…okos
öcsém épp a telefonját bámulva, teljes erejéből belerohant fejjel, és egy rövid
időre kiesett a forgalomból. Így viszont hamar befejezte az utolsó napját,
miután magához tért, haza küldték Kakukkal, hogy pihenjen.
Itthon meg a Barbi járt
hasonlóképp. Az én intelligens nővérem hallgatózni akart, mert nagy napra
készülünk még az idén, és pisilnie kellett, de hallani akarta mit beszélgetnek
a többiek. Ezért nem csukta be az ajtót, és kilógatta a fejét a picurka wc-ből.
Én meg mentem volna át a Lucáékhoz, hogy betegyünk egy tálca kaját a hűtőbe, és
láttam, hogy nyitva a wc ajtaja, egy kecses fenékmozdulattal belöktem az ajtót,
aztán már csak a koppanást, meg a jajt hallottuk.
De nem történt komolyabb baj,
este már teljes szépségében ragyogott, mikor a Dani az ujjára húzta a meglepetés
eljegyzési gyűrűt. Csak egy nagyon egyszerű, olcsó karikagyűrűt vettek, mert
nem akónak feleslegesen költekezni, és az igazi nagy esküvő, majd ott kint lesz
nyáron. De a Dani szülei Dallasból küldtek pénzt, mert azt szeretnék, hogy
méltóképpen vezesse az anyakönyvvezető elé itt is a fiúk a nővéremet. Úgy lesz,
de erről most nem beszélhetek!
Amíg a fákat díszítettük a
Lucát a nővéremék elvitték korcsolyázni, így nem látta az előkészületeket.
Az a kislány…az édesapja meghalt
mielőtt még megszületett volna, soha nem ismerhette meg. Olyan kis kedves, annyira szeretjük mind és
igyekszünk, hogy teljes családja legyen.
Sellő Barbit akart! Megvettük,
de nem akartunk sok ajándékot. Én nem szerettem a Barbikat, a nővérem meg kimondottan
gyűlölte, azt mondta, ellopták a nevét. Anyunak szerencséje volt, nem kellett
drága Barbit vennie. Hát ez a sellő Barbi….nem mondok semmit, ha a Lucának ez
kell!
De kapott tőlem valami mást! Egy
blogról szedtem az ötletet. Vettem egy karton parafa burkolót. Téglalap alakúak
voltak, és jól lehetett velük dolgozni. Az egyiket egy ücsörgő cica a másikat
egy kutyusformát rajzoltam, és kivágtam szikével. Két-két darabot mindkét mintából.
Aztán az elejére, köröket és ovális formákat vágtam, majd vastagabb nejlon
irattartót ragasztottam rá belülről. Aztán a kettőt összeillesztettem valami kapoccsal,
ami ellőről szép szögnek tűnik, hátul meg szét kell nyomni a két szárát, és így
tartja össze a parafát. Képeket tettünk bele a családjáról és magunkról.
Nagyon jól sikerült! Még egy
fát is festettem neki a világító cicák közé a falára, szép üres levelekkel, és
megbeszéltük, hogy nyomozni fog a családfája után, és minden levélbe beleíratja
az anyukájával egy rokona nevét, akire rábukkan. Most bőszen családfát kutat,
ezt azért találtam ki, mert sírt, hogy szeretné már, ha megint mind együtt
lennénk, vagy jöjjünk haza, vagy ők mennének már ki.
Hát nálam ezt senki se szeretné
jobban, de még várni kell vele egy kicsit! De ezzel a családfakutatással
legalább kicsit lefoglalom majd. Mondtam neki, minden nap számoljon be, hogy
sikerült-e valakire rábukkannia.
És minden egyes családtagnak
készítettem egy kézzel kötött sálat. Olyan szép laza nagy szemű lett, a karomon
kötöttem, és rettentően megküzdöttem vele. Bár hamar elkészült egy-egy darab,
de hát nekem azért időbe tellett!:)
Szentestén hamar köszöntöttük
egymást és átadtuk az ajándékainkat, mert a szomszédok kérdezték, hogy
zenélünk-e az idén is. Jó, hogy ennyire kedvesek, és szeretik, ha énekelünk. Még
soha senki nem szolt, igaz egy szinten csak ketten lakunk, és csak 3 szintes a
ház. Szerettem itt lakni, rendes szomszédaink vannak.
Este nyolckor kinyitottuk az
ajtót, és elénekeltük a Mennyből az
angyalt, a Csendes éjt, meg a Hallelúját. A Tomi gitározott, Kakukk dobol – már
pár hónapja jár egy tanárhoz tanulni – én meg zongoráztam. Minden szomszéd
kinyitotta az ajtót és kiálltak úgy hallgatták. Aztán boldog karácsonyt
kívántunk, koccintottunk, szóval nagyon szép volt a karácsony, és mindezt még
megkoronázta a testvérem eljegyzése!
Este 10-kor felkerekedtünk,
vastag bunda bugyi, forró tea, pogácsák, - teljes túlélőkészlet – és útnak
indultunk. Egyik kocsit a Tomi, a másikat én vezettem, mi nem ittunk semmit,
csak koccintottunk. 11-en voltunk, de a Lucát eldugtuk, mert vittük a szomszéd
bácsiékat is, és elmentünk éjféli misére, utoljára itt a szülőhazánkban, mert
ez volt a dédike álma!
Beültünk még időben, és
polpozíciónk volt! Szép volt, olyan különleges, ilyent ritkán lát az ember.
Luca is végigbírta nem álmosodott el, a dédike meg még sírdogált is egy kicsit,
és imádkozott anyuért, meg értünk is, meg Kevinért…de erről most már nem akarok
beszélni.
Szóval minden szépen lezajlott,
és mikor visszajöttünk anyuékkel is megünnepeltük a karácsonyt!
Remélem, soha többet nem
leszünk ilyen távol egymástól!
Sosem voltam hívő, nem a
vallással van bajom, inkább azzal, ami körülötte történik, és amiket elkövettek
Isten nevében, de azon kaptam magam az éjféli misén, hogy imádkozom. Kérem
Istent, hogy ne történjen semmi baj, és egészségesen megszülessen a kisöcsi,
anyu gyorsan és simán essen túl a szülésen, és újra a régi, virgonc, csodaszép
anyukánk legyen!
Igen, hát ennyi lenne egyelőre,
mert van még egy titok, amiről nem beszélhetek.
Megpróbálok egy részt még a
héten kitenni, nem tudom, hogy lesz, talán több is sikerül.
Ha hazaértem, kicsit nyugodtabb
lesz az életem, mert sok dolgom lesz, az igaz, de egy épületben fogok le-fel
rohangászni, szóval talán könnyebb lesz.
Négy pasit kell majd
pátyolgatnom, mert anyu szegénykém már egyre döcögősebben közlekszik. Még egy
erős hónap, és megérkezik az ötödik pasi is! Már annyira várom!
Most búcsúzom! Kívánom, hogy
töltsétek az ünnepeket kedvetek szerint szeretetben, boldogságban, azzal/azokkal
akikkel szeretnétek!
Puszi, Luna
u.i: Ezt a képet Dinának küldöm
szeretettel, jókívánságaimmal együtt, mert ő az egyetlen rendszeres komizóm,
akinek még a mail címét se tudom.:)
Otthon leszünk mind együtt, és olyan
szilveszterben lesz részünk, amilyen még sosem volt, és talán soha nem is lesz.
Bár hiányzik majd egy-két ember, tudom, hogy soha nem fogjuk elfelejteni ezt a
napot.:)
Ez itt alattunk egy facebook-os gyöngyszem az öcsémtől!
Olvassátok el ha van kedvetek.
Én nagyon jót nevettem rajta, van az egésznek valami sajátságos bája, mert
bizonyos részeiben, legyünk őszinték és ne ámítsuk magunkat, mindenki magára és
a családjára ismerhet!
Hát
ennyire, mondjuk azért soha nem volt gáz, de azért…..:)
Az
biztos, mondtam, hogy legközelebb én viszem el a Lucát és a kisöcsit moziba meg
korizni – hát mondjuk azt még meg kell tanulnom – de a Luca sem egy piruett
virtuóz!
Annyira
sajnálom és dühös vagyok, mert elpocsékoltam ezt a napot.
Azt
történt, hogy reggel, miután az állomás mellett felvett egy kukásautó, - régi
ismerősök vagyunk, minden reggel, ha jöttünk haza, ők is akkor értek oda a kukákhoz,
és jöttek felénk, és egy idő után már köszöntünk egymásnak. Gyakran felkínálták,
hogy hazaszállítanak, eddig nem éltünk vele, de most én annyira kész voltam,
mint már nagyon régen, és azt mondtam, nem bánom, még úgysem utaztam ilyenen,
és gondolom többet nem is lesz rá módom.
Mivel
miss Antibakteriál nem volt hajlandó beülni, én meg nem akartam, a barátnőnk
került a sofőr mellé. Mi meg, a dinasztia kései és nemességét vesztett
oldalhajtása, szépen felhuppantunk a kukásautó két hátsó kapaszkodójára és
kocsikáztunk haza. A srácok meg kocogtak mögöttünk, lassan ment a sofőr nehogy
lepotyogjunk, bár két rúdtáncos, azért tud kapaszkodni, ha arról van szó!:)
És
hiába na, ha valaki cinikusnak született egy csipet gonoszkodással, az még
hullafáradtan sem képes kibújni a bőréből. Megkértem a sofőrt, mikor a házunk
elé érünk, villogjon és dudáljon. És nem csalódtam, azonnal megjelent egy szőke
fürtös fej, és két hatalmas csodálkozó szem. Bájosan integettem Mr.
Thomasnak!:)
Mikor
kicsi volt, egyszerűen bele volt bolondulva a kukásokba. Ha vitték le anyuék a
szemetet mindig ment velük, és a kukásoknak előre köszönt. Míg más tűzoltó
akart lenni vagy katona, ő kukásautó-vezető! Még a szülinapjára is egy
fantasztikus narancssárga marcipán kukásautót kapott a papáméktól!
És
most ott feszítettünk a csodán – megérte a fáradtságot!
Néhány
napja nem volt hajlandó levinni Manót, így én voltam kénytelen és természetesen
beleléptem egy hatalmas kutyagumiba. Most visszakapta!:)
Aztán
felmentünk és miközben hallgattam a mennydörgést, hogy legalább egy pici kört
had mehetett volna ő is, hát milyen testvér vagyok én? Egy anya szült minket? Biztos
elcseréltek!
Mondtam
igen, én vagyok a főgonosz, boldogságok és kapcsolatok elrontója, férfiszívek
és tesók lelkének megrontója.
Ezzel
eldőltem a feltornyozott párnákra, úgy ahogy voltam, sapkában, kabátban,
bakancsban. Úgy elaludtam, azokon a feltornyozott kényelmetlen párnákon, hogy a
tátott számból kifolyt a nyálam, akár egy kisgyereknek, és a saját
horkantásomra ébredtem!
Ráadásul
Manó is alaposan képen nyalt, ezért a be nem tervezett csók után, rohantam fogat
mosni, és engedve az erőszaknak, lefeküdtem egy kicsit aludni. Mondtam, hogy
legkésőbb négy óra múlva keltsenek fel. Nem tették!!
És
átaludtam az egész napot, pedig rengeteg dolgom lenne még! A gyomrom korgására,
és arra ébredtem, hogy mindjárt éhen halok!:(
Pedig
nem csak a karácsony liheg a nyakunkon, hanem egy családi esemény is, melyre
teljes szívemből, tiszta lelkemből készülök, és hiszem, hogy elfeledtet majd
minden csalódást és rosszat, ami ebben az évben ért.
Szóval
a másik blogomra azért kiteszem az új részt, hiszen már úgy sem tudok intézni
semmit, ide pedig jövök, ahogy tudok.
De
most egy nagyon fontos dologgal vagyok elfoglalva, ami jelen pillanatban
számomra mindennél fontosabb, még az írásnál is!
Ja,
igen! Ha van kedvetek elolvasni a másik blogom, akkor ez most csak 18 éven
felülieknek, vagy saját felelősségre! Szóval, én szóltam!:)
Azt ígértem, hogy a hétvégére mindkét történetemhez
hozok új részt, de sajnos ha megfeszülök se vagyok rá képes!
Ma és holnap suliba vagyunk, aztán táncolni megyünk. Sajnálom,
de sehogy se tudom összehozni! Nővérem szerint, töltsük hasznosan az utolsó
napokat, és még belefér az időmbe velük, és a család minden mozdítható és
mozgósítható tagjával, egy rendkívül intenzív gyorstalpaló suli, egy modul abból,
amibe járnak, és hamarosan végeznek!
Hát remélem túlélem, és tudom majd egyszer
kamatoztatni az itt tanultakat.
Ne haragudjatok, hétfőn, ahogy magamhoz térek, mindkét
oldalamra kiteszem az új részt, mert nagyjából már készen van, csak még itt-ott
kellene bele írnom.
Addig ügyeskedjetek a konyhában, hogy legyen időtök
hétfőn engem olvasni!:)
Nekünk a dédike valami Marlenkát ígért karácsonyra. Állítólag
valami különleges ez is. Beleolvastam a receptjébe, és azt látom, tedd a
sűrített tejet dobozostól forró vízbe és főzd 3 órán át…..Hát én itt feltett
kézzel kihátráltam ebből a sütésből, de izgatottan várom!:)
Folyton
azt hallom, hogy nem létezik olyan, hogy nincs időm, minden csak rajtam múlik.
Az embernek arra van ideje, amire szakítani akar. Hát lehet, és én igyekszem is
szorítani mindenre, ami fontos, de úgy érzem, több kellene hozzá, mint napi 24
óra. De jó ez a pörgés! Szeretem sokkolni magam azzal, hogy mikor hazaérek
hulla fáradtan, még elvonszolom magam a zuhanyig, és közben halkan mondogatom
magamban, hogy mindjárt vége, meg tudod csinálni, mindjárt vége…. Aztán
bezuhanok az ágyba, tisztán illatosan, még magamhoz ölelem a mackóm. (Említettem
már? Egy újabb titok rólam! Egy jegesmedvével alszom vagy plüssből, vagy húsból
van) Még szeretnék helyezkedni, de képtelen vagyok, és közben már érzem, ahogy
csukódik le a szemem és tudom, hogy már alszom is. Párszor evés közben aludtam
el, és beleborultam a kajámba, ráadásul őrült szívdobogás kíséretében riadtam
fel. Így inkább ilyenkor kihagyom az evést. Sokszor úgy kelek, ahogy lefeküdtem,
meg se mozdulok egész éjjel. Ez mondjuk egy védekező mechanizmus is nálam, azt
mondják a skandinávok nem érzelgős típusok.
Finnországból
egy vicc; Ha Helsinkiben szembe jön veled valaki és mosolyog, az vagy bolond,
vagy részeg, vagy Amerikai!:)
Az
én skandinávom viszont imádott úgy aludni, hogy velem volt tele mindkét keze,
sőt még a lábát is rám pakolta álmában. Muszáj voltam meg tanulni mozdulatlanul
aludni!:)
Szóval
sikerült elkészülnöm, ráadásul egy hosszabb résszel. A jövő héten jön a
következő, de csak hétvége felé, mert most Brüsszelbe utazom, de csak 3 napra.
És a másik törimet is írom ám, folyamatosan!:)
Ez
itt alattam, egy nagyon igaz mondás!:) Az élet minden területére igaz,
gondoljátok át! Azok ott a másik oldalon,:) csak arra várnak, hogy feladd és megfutamodj! Talán mégsem ez a jó megoldás!:)
Bradley….
-A kurva életbe! – kotorászok a
szőnyegen a mobil után, de már másodszor csúszik ki az ujjaim közül zizegve. –
Na végre! – markolom fel. Rápillantok aztán sietve megnyomom a fogadó gombot.
-Felkeltettelek?
-Nem probléma főnök, csak
leejtettem – igyekszem felébredni szabadkozva.
-Mi a helyzet otthon? – tér
rögtön a lényegre.
-Egyelőre nincs gond. Figyeltem
a nőt. Kiment a reptérre. Kérdezősködtem a társaságnál, visszautazott a némber
Svájcba.
-És Sara?
-Otthon van, gondolom, kicsit
siratja még a dagadt mókust, aztán majd rájön, hogy jó neki a szabadság,
megnyugszik és elutazik.
-Nem tudtad lebeszélni róla?
-Nagyon akarja ezt az utazást,
már teljesen belelovalta magát. Afféle vízválasztó ez neki. Ha nem sikerül
semmit kiderítenie, nem akad a szerettei nyomára, akkor nyugodt szívvel kezd
bele az új munkájába, és kezd el utazni a világban. Nincs senkije, csak egy
pici sír a horgony, semmi más nem tartja itt….
-Mi lesz, ha összefut velük? Az
a Vettel gyerek nem csak a finn barátja. Akkor is együtt voltak mikor először
kapták el őket Gazulliék. Alaposan elintézték a németet is. Csak napok kérdése
lesz, hogy összefussanak a Red Bullnál. A kölyök ott pilóta.
-Igen tudom, de nem lesz baj
főnök. Volt itt egy fickó. A finnek valami embere, Riku Kuvaja. A nyomára
jutott Saranak. Találkoztak mikor hazavittem és nem árulta el, hogy ismeri. Úgy
beszélt Saraval, mint egy idegennel. Munkát ajánlott neki, hogy fessen
portrékat a finn csapatának székházában. Adott neki egy névkártyát, hogy
gondolja át és jelentkezzen. Nyilván járt a kórházban és kifaggatta az
orvosokat. Tudják, hogy nem rohanhatják le.
-Végre egy jó hír! – sóhajt a
készülék.
-Gond van?
-Valamicske, de már úton vagyok,
hogy elsimítsam.
-Ide? – döbbenek le.
-Svájcba! Nem szeretem a
szmogot, kell egy kis tiszta hegyi levegő. Nem akarom, hogy Sara megtudja. Jobb
neki, ha nem hall többet felőlem. Más az útja, nem én. Tud már valamit a
körülötte történő felfordulásról?
-Semmit! Olyan gyanútlan, mint
az a mókus ott kint.
-És egyébként, hogy van? Hogy
viseli a változásokat maga körül?
-Azt hiszem még sehogy. Eddig
nem volt egyedül. A munkahelyéről én hoztam el, miután Jenni lelépett.
Gondolom, ma este rádöbbent, hogy új útra lépett. Gondolom volt egy kis
összeomlás, de Sara erős lány, reggelre jól lesz. Meg a mókus miatt is,
szörnyen sírdogált mikor elengedtük.
-Szegény…egyedül van. Kötődni
próbál még egy mókushoz is. Még mindig az ablakban várja a medve?
-Dylan? Igen! – mosolygok, mert
szemeim előtt megjelenik a kedves bamba fejű, a hűvösebb esték óta, kockás
sálat viselő mackó.
-Nem természetes, hogy egy ilyen
fiatal nő egy plüssmackóval kommunikál és alszik. Nagyon szerethette azt a
finnt, hogy tudat alatt ennyire ragaszkodik még mindig hozzá. Nem véletlen,
hogy nem képes normális kapcsolatot kiépíteni maga körül. De most már
célegyenesben vagyunk. Elrendezek körülötte mindent, aztán már csak rajtuk
múlik, mit kezdenek egymással. Veled mi a helyzet?
-Maradok forró nyomon, hátha
visszajön a nő, vagy küld valakit a lány után.
-Jó! És hogy csinálod?
-Van itt egy kedves lány…Sara
kolleganője volt, Becky a neve.
-Igen…emlékszem rá.
-Mellette tudok figyelni,
nyilván őt keresik majd meg, ha Sara után érdeklődnek. Arra gondoltam, ha
bejövünk egymásnak, talán megpróbálkozom én is a normális élettel.
-Jól teszed Brad. Azért tartsd
nyitva a szemed.
-Úgy lesz főnök!
Riku….
Mark már itt van, pillantok a
kocsijára a hatalmas földalatti garázsban. Davidék akkor érkeznek, mikor
kikászálódok a kormány mögül. Megvárom őket, jobb, ha mindenki itt van, ne
kelljen többször elmondanom, amit megtudtam. Még azt sem tudom, egyszer hogyan
adom elő, sóhajtozom idegesen. Lekezelünk, aztán együtt lépünk a lakásba. Kimi
a nagy nappaliban ül Markkal. Jöttünkre felpattan, arca feszült a várakozástól.
Kimi jó srác, nem szállt el az
agya a hosszú évek alatt. A fura dolgai már kamaszként is megvoltak. A lazaság,
hogy nem érdekelte ki és mit mond, vagy gondol róla. Az egyetlen dolog, amit
képtelen elviselni az a kudarc és a várakozás. Hihetetlen figura, mindig
megdöbbentett az évek folyamán, hogyha valami rossz érte, nem rágódott rajta
napokig. Dühöngött, ordítozott egyet, aztán elment lazítani, és ahogy nőt az
agyában az alkoholszint, úgy csökkent a feszültsége, és engedte el a problémát.
Mire másnap kijózanodott már nem érdekelte.
Elmúlt, kész, vége! Nem
foglalkozom tovább a dologgal. Koncentráljunk a mára, mondogatja mindig, és nem
csak megjátssza ezt, mint oly sokan, ő valóban így is gondolja. Számára a
dolgok lecsupaszítva léteznek. Nem visz érzelmeket a munkába, csak tudást,
kitartást és akaratot. Ez az igazi profizmus!
Most viszont várnia kellett,
hogy megérkezzek és elmondjam neki azokat a dolgokat, amiket megtudtam, és
nekem fogalmam sincs, hogy miként fogadja, hogy fog majd rá reagálni. Kiminél
sosem lehet tudni….
Mindenesetre mi itt vagyunk, és
válságstábot tartunk! Mellette leszünk akárhogyan is dönt!
-Szia Kimi – nyújtom a kezem.
Némán fogadja, összehúzott szájjal csücsörít. A beszámolómat várja, én meg azt
se tudom, hol kezdjem és mit mondjak neki.
-Szóval? Megtaláltad? – reccsen
rekedten a hangja.
-Igen! Nézd Kimi, minden
valószínűség szerint Kriszti az, de én már nem bízok semmit a véletlenre ebben
az ügyben, ezért elkértem a leleteinek a másolatát, míg utaztam lefényképeztem
őket, és átküldtem Akinak. Beszéltem vele és megkértem a lehető leghamarabb,
ahogy teheti, nézze meg, egyeztesse és értékelje ki az adatokat a saját gépén
levő információkkal. Nem hívott még?
-Nem… - jön valahonnan mélyről a
hangja.
-Ha majd visszaszól és
megerősíti, hogy a leletek minden kétséget kizáróan Kisu leletei, akkor
mondhatjuk csak el biztosra, hogy megtaláltam.
-De láttad fotókról, nem? Azt
mondtad a kórházban mutattak róla képeket!
-Nem csak a fotóit
láttam….beszéltem is vele – teszem hozzá egy hatalmas sóhajtással. Félek attól,
ami most következni fog.
-Igen – vágok közbe –
találkoztam vele, beszélgettünk és fogalma sincs semmiről. Nem ismert fel, nem
tudja a saját nevét, azt sem, hogy milyen nemzetiségű, semmit. …De ugyan az a
lány maradt. Olyan kedves és mosolygós, mint volt… - teszem hozzá halkan.
Nem kell semmit mondjon, látom
mit érez, az arcára van írva a fájdalom. Összeszorítja a száját, próbál
mélyeket lélegezni, tüdejéből ziháló hangok törtnek elő.
-Előtte a kórházban alaposan
elbeszélgettem a kezelőorvosával. A legfontosabb információ, amit megtudtam
vele kapcsolatban, hogy globális amnéziája van, ami nem mond, gondolom neked se
semmit. Most nem fárasztalak a diagnózis részletes ismertetésével, nem is ez a
fontos, hanem az, hogy nem szabad lerohannunk. Nem mondhatjuk el neki, hogy ő
Kriszti, hogy itt élt veled boldogan, hogy a te kislányodat hordta a szíve
alatt, és a menyasszonyod volt mikor a baleset történt. Azt mondta az orvos, hogy
a hírtelen információk a múltjáról komoly károkat okozhatnak a pszichéjében.
Akár még bele is bolondulhat. Figyelj Kimi, úgy mondta a kezelőorvosa, hogy
Kriszti agya most egy fehér lap. Olyan mintha mindent kiradíroztak volna róla,
csak néhány vonáska van rajta, azok az információk, amiket azóta szerzett.
Ezeket a vonalakat finom ceruzával írta, vagyis inkább halványan satírozta az elméje
arra a papírra. De ha mi most hirtelen lerohannánk, és elmondanánk neki mindent,
amit elfelejtett, nem finom vonásokat hoznánk létre az agyában, hanem olyan
lenne, mintha vésővel dolgoznánk azon a finom papírlapon. A vége pedig az
lenne, hogy elszakadna, és akkor Kriszti talán soha többet nem lesz a
régi….érted?
-Értem… - suttogja letörten. –
Akkor mi legyen most?
-A közelébe kell kerülnöd és
finoman kell neki adagolni az információkat. Az orvos szerint bármikor
beugorhat valami, talán minden. De, hogy mikor, azt senki sem tudja. A lényeg a
türelem, és tudom most ez a legnehezebb.
-De jól van? – néz rám tele
fájdalommal a szemében.
-Igen! Egyébként tökéletes a
fizikai állapota.
-És a kicsi? – suttogja. –
Gondolom nincs jó híred vele kapcsolatban, különben már mondtad volna.
Annyi lemondás és fájdalom van
a hangjában, hogy a legszívesebben hozzá lépnék és átölelném. Nehezemre esik
tárgyilagosan tovább folytatni.
-Igen…nincs jó hírem vele
kapcsolatban. A kicsi nem élte túl Kimi. Még ott elment…a balesetkor. Kisu hatalmas
ütést kapott a fejére és a hasára. Beszorult és beindult a szülés. Mire
megtalálták, már nem tudtak segíteni rajta. Az orvos szerint akkor se lett
volna esélye, ha azonnal szakszerű orvosi ellátást kap. Kisu szíve is megállt,
nem bírta a hatalmas traumát. Többször újra élesztették, mialatt megszülte a
kislányt. Ide hozták őket is, ahol a másik nő feküdt és a kislány, akit a kis
Kikinek hittünk. Ha bemész a kislányér, többet megtudhatsz. Halott csecsemő és
öntudatlan anya, akit Angliába szállítottak miután stabilizálták az állapotát.
Ha igazolod, hogy ő volt a kedvesed és a gyermeked, és hogy valamilyen fatális
véletlen során összekeverték őket, biztosan mindent elmondanak róluk. Ott Angliában
csak arról tudtak beszámolni, hogy Kisu teljes amnéziában szenved. Miután
fizikailag stabil lett, megkezdték a rehabilitálását, amibe beletartozott a
kézműves terápia is. Kiderült, hogy fantasztikusan rajzol, és nagyon jó hatást
gyakorolt az állapotára, ez az elfoglaltság. Volt valaki, aki
felkarolta…állítólag, a lányát veszítette el, aki egykorú volt Kisuval, és
bejárogatott hozzá, istápolgatta a lányt, amíg a kórházban volt. Törődött vele,
ő volt az egyetlen, aki az egészségügyi személyzeten kívül beszélgetett vele.
Voltak kedélyingadozásai és mélypontjai, ami az orvos szerint teljesen normális
ilyen esetben, hiszen elveszítette a személyiségét, a teljes identitását. Arra
sem emlékezett, hogy állapotos volt, és mikor elmondta neki az orvosa, hogy elveszítette
a gyermekét, teljesen összeomlott. Az az ismeretlen férfi tartotta benne a
lelket. Úgy mesélték, rendszeresen bejárt hozzá, és sokat segített abban, hogy
a Kisu lelki egyensúlya stabilizálódjon. A nevét is úgy választotta magának.
Állítólag a férfit hívták Faradynek, aki látogatta.
Miután
kiengedték, egy gondozót kapott maga mellé, aki felügyelte egy ideig. Sikerült
munkát találnia, pincérnőként dolgozott egy kávézóban. A rehabilitáció alatt
elvégzett valami gyorstalpalót. Dolgozott, és a szabadidejében rajzolgatott.
Ennyit tudott mondani az orvos. Később már nem kisérték figyelemmel az életét,
mert sikerült visszailleszkednie a társadalomba, amennyire egy amnéziával
lehetséges.
A
kislányodat – folytatom csendesen – a hivatal temette el, egy számozott sírba.
Kriszti első útja hozzá vezetett, a kirendelt gondnokával kísértette el magát.
A fájdalmas csendet a telefonom
csöngése zavarja meg. Rápillantok aztán sietősen felveszem. Aki az….
Nem beszélünk sokat, csak az
eredményt mondja el gyorsan, hogy minél előbb továbbadhassam azt Kiminek.
-Aki volt… - pillantok a megtört,
könnyes szemű Kimire. – Azt üzeni, hogy minden kétséget kizáróan Kisu az.
Megtaláltuk kimi! Sara Faraday, Kisu!
Nem szól semmit, csak nyel egy
hatalmasat. Szeméből lassan kibuggyan egy könnycsepp és végigsiklik elgyötört
arcán.
Szedd
össze magad Kimi! Most már minden rendbe jön, csak idő kérdése az egész.
Megtaláltuk! Él! És ez maga a csoda! Most már rajtad a sor, hogy megtaláld. Az
új nevét tudjuk. Csak arra kell vigyáznod, hogy képes legyél magadban tartani az
érzelmeidet. Nem szabad lerohannod. Neki kell felismernie. Várnod kell, míg
eszébe jutsz!
-És ha nem fog?
-Akkor érd el, hogy újra beléd
szeresen. Te vagy az esete. A mindene voltál! Csak idő kérése, hogy újra
megtörténjen.
-Gondolod… - néz rám kétségekkel
a szemében.
-Persze! Na, mi van? Angliában
maradt az önbizalmad? Beszélj Sebastiannal, hogy segítsen, aztán lopd el a
szívét újra.
-Miért kell ehhez Seb?
-Mert Kisu a Red Bullnál kezd
dolgozni a jövő héttől!
David
Robertson…
-Mert Kisu a Red Bullnál kezd
dolgozni a jövő héttől. Én nem mehetek be egy F1-es csapathoz. Mit mondjak? Mit
keresek ott? – néz rá kérdőn Riku.
Percekig mered maga elé. Nem
zavarjuk, hagyjuk gondolkozni. Nem kell neki sok idő ahhoz, hogy kitalálja, mit
tegyünk.
-Rendben Riku – néz a szóvivőre
a nyakát vakargatva – most, hogy visszatértél van egy másik feladatod. Vidd
magaddal Steve-t és mondjátok fel a rallys szerződésemet, azonnali hatállyal.
Végeztem egyelőre a sorozattal.
-De miért? – meredek rá értetlenkedve.
Hisz eddig élt-halt a rallyért.
-Visszamegyek a Forma 1-be
David.
-Ne bolondozz Kimi, most mondtam
vissza a Bullos szerződésajánlatot, ami jelenleg a legjobb a Forma 1-ben.
Odavették az ausztrált, erre most vissza akarsz térni? De mégis hova?
-Nem érdekel! –csattan fel a jól
ismert stílusban. – Ha kell, elmegyek sereghajtónak vagy beülök a Safety Car-t
vezetni, de ott kell lennem. Meg kell találnom Kisut. Hát nem érted?
-De….értem. Ne haragudj –
fordulok el, mert nem tudom nézni a fájdalmat az arcán.
Inkább egy cigit keresek. Néma kérésére felé
nyújtom a dobozt. Kivesz egyet, az öngyújtóm lángja fölé hajol, aztán hosszan
leszívja a füstöt. Néhány pillanatig lehunyt szemmel, néma csendben ül. Mi is
hallgatunk.
-Eh, dehogy….- pillant rám - én
kurtam el az egészet. De ki gondolta volna? Micsoda kibaszott balszerencse! Ott
lehetnék mellette egy csapatban a kölyökkel, akit még bírok is, egy világbajnok
kocsiban. Én meg lemondtam dühömben, mert azt hittem elárultak.
-Mi? – meredek rá értetlenkedve.
-Azt hittem Seb a kislányom
apja…
-De hát… - köhögök a félrenyelt
füsttől – hogyan?
-Nem egyezett a DNS-ünk, és
kaptam egy névtelen levelet fotókkal, amin ő meg Kisu voltak eléggé
félreérthető helyzetben. Montírozott képek voltak, de engem annyira elvakított
a fájdalom meg a féltékenység, hogy semmi sem érdekelt.
-És hogy derült ki, hogy mégsem
ő az?
-Seb is megcsináltatta az
apaságit. Aztán elkészült a kislány vizsgálata és kiderült, hogy még csak nem
is Kisu az anyja. De akkor már késő volt a szerződésnek, meg nem is az volt
akkor a legnagyobb gondom. – suttogja rekedten, maga elé fújva a füstöt.
-Visszamegyek – nyögöm a döbbent
csöndben – és érdeklődni, szimatolni fogok minden istállóban. És ígérem,
szerzek neked egy ülést. A lehető legjobbat, ami kihozható!
-Tudom David! Azért te vagy a
menedzserem, mert tudom! Az sem érdekel, ha tesztpilótának vesznek vissza
valahova, vagy ha kell, komolyan beülök a Safety Car-ba. Nem érdekel, ha
kiröhögnek, nem érdekel semmi és senki, csakhogy a közelében lehessek végre.
Vigyázni fogok rá, jobban, mint eddig….többet nem veszítem el!
-Rendben Kimi, szerzek neked egy
ülést. Ti meg Steve, mondjátok fel a rallys szezont. Paula hogy fogadta a hírt?
– fordulok felé.
-Még nem tudja – nyögi
elgyötörten – most várom, hogy beszéljünk!
Kimi…
Amint
anyu megérkezik, a fiúk egymás után pánikszerűen elpárolognak. Sóhajtozva
fogadom az ölelését. Ráadásul megjött Jenni. Őnagysága nincs jó hangulatban
csapkodva közlekszik a házban, csípős megjegyzésekkel bombáz, majd anyám
érkezésekor felkotor a szobájába. Szerencsére!
Anya
a konyhába robog, közben lelkesen kiabálva magyaráz a kislány hogylétéről.
-Már figyel azokkal a gyönyörű
szemecskéivel, és olyan aranyosan mosolyog! Jaj, nem hittem volna, hogy túléli
és ilyen tökéletes lesz. Persze reménykedtem, még imádkoztam is Lotteval, de
akkor is! Egy igazi kis harcos, a te lányod Kimi, egy világbajnok, aki legyőzte
a halált… és csak mondja, és mondja, nekem meg egy csomó kezd nőni a torkomban,
az ikerpárja meg a gyomrom tájékán.
Felhőtlen boldog arca láttán
bekönnyesedik a szemem.
Mekkorát fogok most rúgni beléd!
Anya, ha tudnád, mennyire sajnálom, mennyire szeretném ezt a beszélgetést
elkerülni, de nem lehet. Meg kell lennie. Még néhány perc és ezek az öröm
ráncok, a fájdalom és bánat barázdáivá változnak rajtad.
Visszaszálldos a nappaliba két
kávéscsészével egyensúlyozva. Le szeretné tenni, de megakadályozom benne.
-Gyere – érintem meg a karját –
menjünk be a másik nappaliba.
-De miért? – mered rám. – Ja! –
kap aztán bohókásan a fejéhez. – Itthon a nagyasszony! Nem akarod, hogy
lejöjjön közénk.
-Nem – nyögöm – egyáltalán nem
akarom!
Átsétálunk a másik nappaliba,
és nem csak becsukom az ajtót magunk után, de akkurátusan rá is zárom. Látom
anyu arcán a meglepődést, de még mindig nem hajlandó elengedni a boldogságát.
Az ablakhoz sétál, és a kinti tájat figyeli. Annyira izgatott, hogy nem képes
nyugton maradni.
-Anyu, ülj le kérlek! El kell
mondanom neked valamit….egy hihetetlen történetet, és még mielőtt megkérdezed,
nem ittam egyetlen kortyot se, már napok óta. Nem is mernék, mert így is úgy
érezem magam, mintha eszméletlen részegen álmodnám ezt az egészet.
-Megijesztesz Kimi – emeli meg a
szemöldökét meglepetten.
-Nem akarlak, de kélek, próbálj
nem közbe szólni, akármilyen hihetetlen és őrültség lesz, amit mondani fogok.
Gyere, ülj ide mellém, és hallgass végig, aztán kérdezz, ha lesznek kérdéseid,
és ha tudok, válaszolok, bár sok kérdésre magam sem tudom a választ.
-Baj van kisfiam?
-Igen…vagyis nem! Hát nem tudom,
neked mi a baj ebben, én boldog vagyok, még ha nem is úgy tűnik. Hosszú hónapok
óta most végre reménykedem és boldog vagyok, vagy legalább is bizakodó….
-Hát persze kisfiam – vág közbe lelkendezve.
– Majd meglátod minden rendben lesz. A kis Kiki majd felvidítja a szívedet. Egy
tündér az a kislány!
-A kis Kiki nem fogja
felvidítani a szívemet, mert nem lesz rá alkalma…
-Miket beszélsz fiam? – vág
közbe döbbenten.
-Arra kértelek anya, hogy ne
vágj közbe – sóhajtok. – Gyere, ülj le és hallgass végig.
-Nem ülök…mond mi a baj! –
komorodik el az arca.
-De ülj ide mellém, ha
meghallod, amit mesélni fogok, úgy is leülsz, hidd el.
Már nem vitatkozik, szó nélkül,
riadtan ereszkedik mellém. Szemeit az enyémbe függeszti, tele aggodalommal és
félelemmel.
Miért van az, hogy az anyám
mostanában már csak ezzel a riadt kifejezéssel a tekintetében tud rám nézni?
Hatalmas levegőt veszek, mélyen beszívom az oxigént a tüdőmbe, aztán beszélni
kezdek.
-Pár napja Angliában voltam egy
szerződés miatt. Talán emlékszel rá, említettem neked is – a néma bólintás
láttán folytatom. – Mikor jöttem ki a Red Bull központjából a Milton Keynes-i
úton, egy lámpánál dugó volt. Beálltam egy autó mellé, amiből zene szólt, és
egy fiatal nő énekelt felszabadult boldogan. Egy Red Bullos doboz volt a
mikrofonja, ebből arra következtettem, hogy valahol a Bull központban
dolgozhat, vagy ott járt. Felém fordult és rám nevetett. Aztán énekelt tovább,
gázt adott és elporzott. Én ott maradtam, lefulladt alattam a kocsi, és egy
pillanatig azt hittem megőrültem, mert a lány, aki rám nevetett a másik autóból,
Kisu volt! Ne – emelem fel a kezem a megnyíló szája láttán – ne szólj közbe
anyu! Tudom, hihetetlen így elsőre, de ő volt! Akkor még én sem voltam benne
biztos, de meg akartam ragadni minden lehetőséget, hogy esetleg valami csoda
folytán ráakadok. Utasítottam Rikut, hogy kezdjen el kutatni, mert
idegességemben elfelejtettem megnézni a rendszámát, sőt még arra sem
emlékeztem, milyen színű volt a kocsi. Riku se nagyon bízott a dologban, de
másnap egy jótékonysági aukcióra voltam hivatalos, és az igazi meglepetés csak
ott ért, mert egy egész teremnyi Kisu nézett rám körben a képekről. Egy művész,
aki a kórházi rehabilitáltak között volt, rengeteg képet készített a mi Kisunkról.
Gondolhatod mit éreztem, azonnal megkerestem a galéria tulajdonosát, és
kifaggattam, ki festette a képet. Kiderült, egy nő az, Sara Faraday nevű.
Megkaptam a címét, és másnap felkerestem a lakásán. Nem volt otthon, de egy
férfitől megtudtam, hogy az államokba utazott. Lent a háza előtt megtaláltam
azt az autót, amit Kisu vezetett előző nap.
Közben
Riku felkereste a kórházat ahol a művészt kezelték, és mutattak a lányról
néhány fotót. Elképzelheted mekkora volt Riku meglepetése, mikor a fotókon Kisut
látta viszont. Semmit se értett, ekkor elővették a kortörténetét és kiderült,
hogy a lány amnéziásan került az osztályra, semmit se tudott magáról, még a
nevét sem. Így aztán felvett egy nevet. A lány, a művész, aki a képeket
festette, maga Kisu, a mi Krisztink, aki folyton önmagát rajzolta, így próbált megbarátkozni
azzal az idegen arccal, aki visszanézett rá a tükörből.
-Édes Istenem – kap a szívéhez
anyám – azt akarod mondani, hogy Kriszti él? Megtaláltad? Beszéltél vele? De
hát hol van, mondj már valamit Kimi!
-Sajnos nem találkoztam vele. A
lakásán nem találtam meg, aztán Riku azt tanácsolta, inkább utazzam haza, úgy
is itt kell lennem, mikor kiadják a kicsit. Attól félt, hogy esetleg valaki
felismer, és elindul a sajtóban a pletykaáradat. És tökéletesen igaza volt,
mert beláthatatlan következményei lennének Kisura nézve, ha most a bulvár a
szájára venné.
-De…biztos, hogy ő az? – hápog
szegény. – Ezúttal nem hibázunk?
-Nem! A leleteit, illetve a
vérképét átküldte Riku, Akinak. Egyezik! Ő az! Kisu él!
-De hát, hogy került ő oda, a
kicsi meg ide? És ki az a szerencsétlen, akivel összekevertük? Kit temettünk el
Kimi? Mi ez az egész, az Isten szerelmére? – néz rám döbbenten.
-Nem tudom! A kórházban majd
megpróbálok utána járni a dolgoknak. Kiderítem mi történt, kerül, amibe kerül!
De a lényeg, hogy Kisu él, és nem őt temettük el. Mást azonosítottam, nem tudom
mi történhetett, de az a szerencsétlen Kisu ruhájában volt, és nála voltak az
iratai is. Talán ellopta a vonaton…nem tudom…talán zsarolni akarta, vagy
eljátszani, hogy ő Kisu és eladni a sztorit valahol, valakinek… Rengeteget
gondolkozta, de fogalmam sincs mi történhetett!
-És a kis Kiki? – kérdi
félénken.
Arcán egy árnyék suhan át, és
rátelepszik a félelem. A rettegés álarcát látom, ahogy a szemébe nézek. Érzi, hogy
most valami szörnyű következik, és én nem tudom eloszlatni a félelmét.
-Hát igen! Sajnos van egy rossz
hírem is! – engedem ki a levegőt a tüdőmből. – A kórházban odaadták a leleteit
Rikunak, amiből kiderült, hogy Kisu, vagyis Sara Faraday a baleset következtében,
egy halott kislánynak adott életet. A gyermek az élettel összeegyeztethetetlen
sérüléseket szenvedett az anyaméhben, mikor Kisu beszorult a roncsok közé. A
kislányunk sajnos nem élte túl az ütközést, és halva született. Kisu életéért
is küzdöttek, egyszer magához tért, és angolul beszélt, aztán elvesztette az
eszméletét és az emlékezetét. A vonaton rengeteg angol turista utazott, azt
hitték közéjük tartozik…
-Mi…mit akarsz ezzel mondani? –
mered rám ijesztően kitágult pupillákkal.
-Azt anya, hogy összesen 9
terhes nő utazott azon az átkozott vonaton. Ezek közül egy, valami általam
ismeretlen ok miatt, átvette Kisu személyiségét, a ruháit, és az iratait, és a
baleset után én ennek a nőnek a holtestét azonosítottam Kisuéval. Még a
telefonját is magánál tartotta, ami azért különös, mert a baleset előtti pillanatban,
beszélgettünk Kisuval. Aztán félre tettem egy pillanatra, mert Jenni keresett a
válás miatt. Tudod, azért nem mentem Kisuval, mert akkor akartuk a szállodában
aláírnia válási papírokat, és a megegyezést. De Jenni ügyvédje is karambolozott,
és azért telefonált, hogy tegyük át későbbre a megbeszélést. Meglepetésnek
szántam volna Kisunak… - köszörülöm meg a torkom. – És mire visszakapcsoltam
hozzá, már nem volt vonalban…és soha többet nem hallottam a hangját. Abban a
néhány percben kellett valaminek történnie, amíg én Jennivel dumáltam. Azt a
nőt, Krisztivel azonosították, mivel nála voltak az iratai, még a kedvenc
könyve is…és Kiki annak a nőnek a kislánya, aki ellopta Kisu személyiségét.
-Biztos…biztos vagy ebben fiam?
– nyöszörög könnyek között.
-Sajnos igen! Anya…Marie
meghalt…még ott a baleset helyszínén…- csuklik el a hangom.
Magamhoz ölelem a zokogó
anyámat. Tétován simogatom a haját és a hátát. Próbálom megnyugtatni.
-Annyira sajnálom….tudom
mennyire megszeretted ezt a kislányt. Fájdalmat okozok neked, pedig még meg sem
köszöntem igazán ezt a mérhetetlen önfeláldozást, amivel itt vagy velem, hosszú
hetek, hónapok óta, mellettem állsz, és támogatsz a fájdalmamban. A gondját
viseled a kicsinek, szeretted helyettem is, mikor én egy idióta barom voltam.
-Jaj Kimi – bontakozik ki a
karjaimból. Igyekszik minél előbb visszanyerni a kibillent lelki egyensúlyát. –
Ne bolondozz már! Hát ki mellett lettem volna, ha nem a melletted? A fiam, és
az unokám mellett a helyem – pityeredik el megint. – Akkor most mi lesz? Mit
akarsz kezdeni a kicsivel? – néz rám könnyes szemekkel.
-Azért mondtam ezt el most,
azért kértem, hogy gyere ide, hogy legyen időnk megbeszélni. Csak rajtad áll mi
legyen vele! Te döntsd el! Jogod van hozzá! Te tettél a legtöbbet ezért a
kislányért!
-Hogy érted ezt fiam?
-Úgy, hogy azt szeretném, ha
együtt hoznánk döntést a kicsiről. Vagyis leginkább te, mert ha úgy döntesz,
hogy tartsuk itt magunknál, akkor úgy lesz, de neked kell majd vele lenned, ha
vállalod!
-De miért? Nem értelek! El
akarod őt taszítani?
-Nem, csak nekem nem lesz rá
időm. Egy csepp időm se lesz. Visszamegyek a forma 1- be és nem csak a futamok
alatt leszek távol, hanem a szünetekben is, mert minden időmet arra fogom fordítani,
hogy Kisu közelébe férkőzzek. Kisunak, valami globális amnéziája van. Az a
lényeg, hogy nem rohanhatjuk le, nem mondhatjuk el neki, hogy mi vagyunk a
családja, mert abba bele is őrülhet. Neki kell rájönnie, és ehhez az kell, hogy
a közelébe legyek, és újra megszerettessem vele magam.
-Istenem… - suttog megtörten.
-Érts meg anyu. Sajnálom ezt a
kislányt és szeretem is…miért is tagadnám, megszerettem, hiszen sokáig azt
hittem az enyém, aztán meg hogy mégsem, most meg kiderül, hogy semmi közünk
egymáshoz, és most már nem fáj, nem haragszom rá. Csak egy árvát látok, akinek
családra, szerető emberekre van szüksége. Már nem okolom Kisu haláláért.
Nem mondom el neki, hogy sokáig
azt hittem, nem az én gyermekem. Jobb, ha nem kavarom fel még jobban a lelkét.
Ha belegondol, mit éltem át, miken mentem keresztül a rezzenéstelen arcom
mögött, csak még jobban emészti majd magát. Egyrészt, hogy nem mondtam el, nem
avattam megint bele a gondjaimba, másrészt, hogy nem vette észre, mekkora vihar
tombol a lelkemben. Pedig nem az ő hibája. Jó anya, a legjobb, én vagyok
kiismerhetetlen. A fapofa, ahogy Jenni szokta mondani.
-Soha nem engedném, hogy ez a
cseppnyi kislány intézetbe kerüljön! – keményíti meg magát, a hangja éles akár
a kés.
-Én sem…anya hát ilyennek
ismersz? Csak arra gondoltam, ha már nem a miénk…és Kriszti él. Szóval, ha újra
együtt leszünk, mert úgy lesz, ha addig élek is, nekünk lehet még családunk. De
nem is ez a fontos! Sokkal inkább az…gondolj bele! Haza hozom Kisut, aki
biztosan még mindig gyászolja a mi Marie-nkat. És akkor itt talál egy
csecsemőt, aki akár az övé is lehetne. Ráadásul ő is lány, sőt mi eddig azt is
hittük, hogy az ő lánya!
-Istenem… - potyognak a könnyei.
-Kisu a legkedvesebb, legjobb szívű
ember a világon. Innen bentről bömbölt, a fázó cinkék miatt. Soha nem mutatná, mekkora
fájdalom neki a kislány látványa, és tudom, szeretné is őt, és a gondját
viselné, de közben megszakadna a szíve. Ha sikerül őt haza hoznom ide, nem egy
csecsemő mellé akarom, aki a halott kislányunk helyett fogadja. Idő kell
neki…és nyugalom. És nekem is… - halkulok el.
-Hát persze…igazad van….hogy is
nem gondoltam erre? – törölgeti a szemét. – De akkor? Mi legyen vele? Vegyem
magamhoz? Én természetesen örömmel…
-Arra gondoltam…- szakítom félbe
– talán lenne más megoldás. Nekünk még lehet gyerekünk később. Te meg már
felneveltél kettőt, és ott vannak Rami gyerekei is. De van itt valaki, aki szintén
elveszítette a kislányát. Akinek már nem lehet saját családja, de egy ilyen
csecsemő…talán az utolsó esélye lenne arra, hogy édesanya legyen. De persze – teszem
hozzá rövid hallgatás után – a döntés a tiéd. Hiszen te voltál mellette a
legtöbbet, te áldoztad rá minden idődet.
-És Lotte is – suttogja maga elé
meredve. - Szóval ezt tervezted?
-Nem terveztem, csak ez is egy
megoldás, de ha akarod őt, akkor nem adom oda senkinek. Hazavisszük, és úgy
neveljük, mintha a miénk lenne. Soha, senki, nem veheti el tőled.
-Nem…azt hiszem, igazad van –
emeli fel a kezét. – Csak tudod…kell egy kis idő, amíg megemésztem. Nincs ennél
jobb megoldás. Neki nagyobb szüksége van arra a kicsire, mint nekem. És
csodálatos anyja lesz. És hát végül is….akkor láthatom a kis Kikit amikor csak
akarom, ugye?
-Hát persze anya – sóhajtok fel
megkönnyebbülten.
-De lehetséges ez? Úgy értem,
egyedülálló asszony, és nem éppen ideális a kora az anyasághoz.
-Igen lehetséges. Riku már
utána járt a dolgoknak. Hivatalosan nem mondok le a kicsi felügyeleti jogáról,
továbbra is az apja, vagyis a gyámja maradok. Így az én felügyeletem alatt
gondozhatja Lotte. Ha kell, majd készítünk egy nevelőnői megbízást. Aztán majd
idővel rendezem a kislány felügyeleti jogát hivatalosan is. Mindent el lehet
intézni, csak a megfelelő ajtón kell kopogni, és tudod…egy kicsit támogatok
itt, egy kicsit jótékonykodom ott, és van az az összeg, amiért kinyílnak azok a
kiskapuk.
-Holnap…átmegyek Pfäffikonba, és
elmondok nekik mindent. Joguk van tudni, hiszen ők voltak Kisu fogadott szülei.
Meg aztán, úgy gondolom, neki is kell egy nap, hogy átgondolja, amit most te is
hallottál.
-Igazad van – bólogat. – Akarod,
hogy veled menjek?
Még szinte magához sem tért a
fájdalomtól, és a meglepetéstől, amit okoztam neki, de máris mellém áll, és
felajánlja a segítségét.
-Nem….azt hiszem könnyebb lesz
egyedül. De köszönöm…szeretlek anya…ugye tudod! És most gyere! – segítem fel a
kanapéról.
-De hova? – csodálkozik rám.
-Mutatok valamit. Bent őrzöm a
titkos szobámban, a trófeáim között. Tudod, oda senki se léphet be, nem akarom,
hogy Jenni véletlenül meglássa.
-De hát mi lehet az, amit így
kell őrizned? – faggat, és néhány perc múltán már mosolyogni is képes, ahogy a
könnyei mögül nézegeti a falra akasztott Kisut ábrázoló féltve őrzött
festményeimet.
* * *
A múlt héten már teljesen visszarázódtam az
itthoni körforgásba. Hétfőn pihentem volna, ha nem lenne a nyakunkon egy csomó
buli, aztán kedden és szerdán táncolni mentem, csütörtökön névnapoztunk,
péntek, szombat kint táncoltunk Bécsben, vasárnap meg haza, és hozzánk akkor,
kicsit késve érkezett a mikulás!:)
Célegyenesben a szalagavató tánc. Már tökéletesen
megy, de azért mindig közbe jöhet valami, ahol 15 srác táncol egyszerre, és az
a lényege, hogy egyszerre. Ez pedig rengeteg gyakorlást igényel, még jó, hogy
apu házánál ilyenkor már kevesen laknak, a hidegbe beköltöznek a nyaralókból,
így a ház előtti lebetonozott úton gyakorolunk orvérzésig.
A mi táncunktól nem félek, a Tomival
akármikor bármit összehozunk, ő még nálam is jobb. De a többiekért azért
aggódom, mert tudom milyen a lámpaláz, mikor kinézel a nézőtérre és ott az a
rengeteg fej…
Az öcsém kitalálta, hogy a szalagavató
után, oda apu házába mennek az osztállyal bulizni, jobb, mint egy
szórakozóhely, és számít rám a lebonyolításban.
Szóval most van egy szalagavatóm, egy osztály
bulim, mikulásra gyúrunk, meg a Luca ovis bulijára.
Közben hívott Nonóka anyukája, hogy mit
mondjon a gyereknek, miért jön előbb a mikulás – mivel hétvégén kint táncolunk.
Jó passzban voltam, abszolút felpörögve, ezért mondtam neki, mond azt, hogy az
idén ő volt a legaranyosabb, legjobb kisfiú, ezért a mikulás nála kezdi az
ajándékosztást már pénteken!:)
Ezen kicsit elgondolkozott, de nem talált
jobb ötletre!:)
A táncvizsgám óta nem voltam ilyen
kirobbanó formában. Minden percemben táncolok, minden pillanatot kihasználok,
hogy tervezzek, koreografáljak, próbáljunk, beénekeljek, hogy bírjam a tánccal
a kitartott hangokat, nehogy megbicsaklódjon a hangom.
A jövő hétre van egy különleges
felkérésünk, amitől kicsit félek, de nem utasíthattuk vissza. Nem is akarom,
meg aztán van olyan, amit nem lehet! Ennek a dolognak van egy előélete, még
szeptemberből a szülinapomról, valamelyik rész végén majd elmesélem, mert egyik
legnagyobb bulink volt, és bár kételkedtem néhány dologban, amit mondtak,
tényleg segítettek azóta, és néhányszor már beleléptek az életembe, pedig nem
hittem volna. Néha kezdem hinni, hogy vannak dolgok amiket nem lehet felfogni,
megérteni, vagy tudományos magyarázatot találni rájuk. Egyszerűen csak el kell
fogadni!
Az otthoni dolgaim is döcögnek, az én kinevezett
segítőm nem hagyott cserben. Néha beszélünk, és megnézem, hogy haladnak. Csak január
végén lesz az esküvő, addig még rengeteg időnk van, már másodikán repülök haza.
Nincs semmi karácsonyi hangulatom. Nem úgy,
mint tavaly, mikor minden okom megvolt a szomorúságra, mégis erőlködtem karácsonyi
képekkel, meg énekekkel. Otthon díszítgettem és készülődtem, jótékonykodás meg
apró plüss játékok az utcán élő gyerekeknek, de most semmihez sincs kedvem. Még
ötletet is úgy loptam egyikőtöktől.:(
Így most a Luca mikulás bulijára rengeteg
szálldosó hópelyhet készítettünk. A szomszéd bácsi féltett horgász damil
készletét áldozta be, és mindenki vattapamacsokat ragasztott araszonként a
kötélre. Aztán kifeszítették a teremben, a lámpától kifelé haladva, a végén
nagyon ütős lett!:) Egy műanyag hordóra tekertük fel, hogy ne gubancolódjon
össze!:)
Arany Luca olyan izgatott volt, hiszen ez
az utolsó ovis bulija, jövőre már ott kezd majd kint ő is. Nagyon szeretett
volna érdekes dolgokkal előrukkolni, és mi tökéletesen megértettük és komolyan
igyekeztünk. Az a jó egy családban, ha az aprókat is komolyan vesszük…azt
hiszem. Ránk is mindig figyeltek a nagyiék, fontos volt a véleményünk.
A nővérem egy egész pendrive-t áldozott a receptes
könyvének. Ebben fantasztikus dolgokat mentett le, állandóan a netet böngészi
különleges ételek, sütik, meg ötletek után. Hát belemélyedtünk, kiválasztottuk,
amiket gondoltunk és nekiálltunk. Mindenki dolgozott, még a fiúk is. Sőt a szomszéd
néni is lejött segíteni a dédikének.
Először is minden ovis társának
készítettünk egy csoki kosárkát. Méghozzá úgy, hogy vettünk zacskós lufikat,
kicsit felfújtuk őket, aztán csokoládét melegítettünk fehéret, tej-és étcsokit.
Mikor lehűltek, akkor a tejcsokiba beleültettük a lufikat, aztán zacskóba öntöttünk
a másik kettőből, és csoki csíkokat húztak rájuk, míg kosár alakja lett. Ezt a
fiúk csinálták. A sógorom, Nyurga, az öcsém és Kakukk. Még a nyelvüket is
kidugták a nagy igyekezetükben. Mikor megszilárdult, csak kidurrantottuk a
lufikat és kész volt a csoki kosár. Annyira mutatós és még finom is, és nem egy
nagy tudomány, inkább csak idő és türelem kell hozzá, de hát nekünk volt 4
fiúnk egy precíz programozó, egy ügyes kezű állatorvos, és a két maradék, öcsém
és Kakukk!:)
Ilyen hóemberkék kerültek a kosárba, ezeket
a dédike a szomszéd néni és a nővéremék gyártották. Csoki krémmel töltöttük
meg, azt általában mindenki szereti.
Aztán jött a pillangós muffin – aminek a
hivatalos neve, Pillangós cupcake.
Én készítettem a szárnyakat, csak
halványlilát, Luca kicsit utánoz engem, és neki is a lila a kedvenc színe. Persze
lehet, hogy valóban az.
Pauszpapírra előbb megrajzoltam minden
egyes szárnyacskát, aztán átrajzoltam csokiból. Aztán kitöltöttem lila
cukormázzal, belehúztam a csoki erecskéket fogpiszkálóval, aztán apró
gyöngyöket szórtam rájuk. Egy egész délelőtt csak szárnyacskákat készítettem
fúúú. Már nagyon rágörcsöltem a végére. Aztán még kellettek testecskék is meg
csápocskák. Nagyon tele volt a hócipőm a végére! Az összeállítást a nővéremék
bevállalták.
Ráadásul dupla adagot készítettünk, mert a
szalagavatóra is akartunk. Had flancoljon már szépöcsém meg Kakukk.
Végül ilyen linzereket alkottunk, ezeket
mindenki rajzolta ételszinező filccel.
Sajnos nem tudtam ott lenni a mikulás
bulin, de a nővéremék meg a Tomi mentek az Ildivel meg a nagyszüleivel, és
díszítették a termet, játszottak, szóval képviselték a családot!:)
Amíg mi kint táncoltunk a többiek még
alkottak egy mézeskalács házikót, aminek az ablakát úgy készítették el, hogy színes,
töltetlen savanyúcukorkát törtek össze, és belemelegítették, így „Tiffani”üvegű
színjátszós lett a házikó ablaka. A mézeskalács dobozkát és az adventi
számozott mézeskalácsokkal volt szerencsém megküzdeni. És még hátravan a Tomiék
szalagavatója!:(
Ezeket a dolgokat azért írtam le, hátha
érdekel valakit és kipróbálja!
Már totál kikészült az egész család. Szegény
anyu meg ott a messzeségben egyedül ügyködik két pasival. De mondtuk neki, hogy
ne merészeljen sokat dolgozni, nehogy valami baj legyen, bár már szegényke
annyira nem is tud pörögni, mert eléggé megnőtt.:) De jól vannak, és velünk
voltak a Barbi névnapján, a képernyőn keresztül. Az a baj, hogy elég nagy az
időeltolódás, és vagy nekünk kell éjjel bulizni, vagy ők maradnak fent hajnalig,
de azért megoldjuk!
Sajnos csütörtökre aztán odalett a varázs! Elmentünk
a szomszéd néniék előszoba bútorát hazahozni, anyu kombijával, mert abba
belefért. Mikor ki akartam szállni, kinyitottam az ajtót, kiléptem és mielőtt a
lábam után lendültem volna, leejtettem a telefonom. Lehajoltam érte, de a lábam
kint maradt, és közben mellettünk egy jókora terepjáró elkezdett kitolatni. A sofőr
meg hátrafele nézett, nehogy elüssön valakit a parkírozóba. Közben meg ránk
kanyarodott. Mikor felnéztem, már olyan közel volt a kocsi eleje, hogy nem
tudtam semmit tenni, meg le is blokkoltam teljesen, és csak bámultam, ahogy jön
a kocsi eleje, és éreztem, ahogy a karosszéria nyomódik rá a lábamra. Az öcsém
akkor ért át a másik oldalról, mert nem értette, miért nem szálltam még ki. Odaugrott
és belevert egyet a kocsi oldalába, szerencsére egyből a fékre lépett a pasi. A
Tomi meg óbégatott vele, hogy behorpasztotta anyu öreg Opeljének az ajtaját. Annyira
ideges voltam, és annyira rosszul esett, hogy az nem is érdekelte, hogy mi van
a lábammal, csak a kocsi, hogy alaposan összevesztem vele, aztán meg szégyenszemre
elsírtam magam. Annyira megijedtem, és később még jobban besokkoltam, nem attól,
ami történt, hanem, hogy ilyen hamar megtörténhet a baj, még egy parkírozóban
is. Hogy tényleg a sors….ha valakinek meg van írva, még egy parkírozóban, egy
kocsiban ülve is megnyomorodhat.
Szegény öcsém meg csak makogott, hogy ne
baromkodjak már, hát nem látta, hogy mi történt a lábammal. Csak nem gondolom,
hogy fontosabb neki egy kocsi, mint a lábam?
Biztos így van, hiszen ismerem, de akkor
ott, nagyon rosszul esett, ahogy reagált.
A térdem oldalán egy csúnya lila csík
húzódik, ahogy az ajtó alja megnyomta. Ha kicsit, csak egy-két centivel tovább
kanyarodik, összezúzza a térdem és soha többet nem táncolok, nem kung-fuzok, és
nem csámpázok végig a kifutón.
Ez kicsit
rányomta a bélyegét a névnapozásra, meg az is, hogy a skandináv beköszönt előbb
anyuékhoz, mert azt hitte ott vagyok, aztán meg telefonált, hogy felköszöntse a
nővéremet, és bejelentse, hogy nem vár tovább, hanem jövő héten érkezik.
Persze igyekeztem nem mutatni. Eddig még
sikerült tartani magam. Mióta itthon vagyok jó a kedvem. Minta semmi se történt
volna, de most ettől teljesen kikészültem.
De nem mutattam persze, csak azon agyaltam, hogy most úgy beindultak a
dolgaim elég egy ilyen ostoba véletlen és kész, vége mindennek.
Így aztán hétvégén a mikulás partyn piros
prémes bikiniben, kis prémes szoknyácskában léptem fel, fejemre gumizott mikulássapkával,
és a lábamra egy piros fehér csíkos térd fölött érő zoknit húztam, így nem
látszott a lila csík a lábamon.
Kint azért bevásároltunk. Találtunk egy
érdekes boltot, valami boszorkány bolt vagy mi volt, ahol érdekes és
haszontalan dolgokat árultak. Mindjárt vettem párat, például a Tominak egy
olyan borotvahabot, ami az arc édes tejszínhabja nevet viselte, és totál úgy
festett, mint egy tejszínhabos flakon. Mindenki kapott egy mikulásos
alsónadrágot vagy bugyit és egy pár zoknit. A dédike csak zoknit, és
mindenkinek vettem agancsot a fejére – ez most nekem nagyon is aktuális - van
nekem humorom.
A Lucának meg vettem egy idétlen nevető
fenyőfakalapot, olyan varázssipkásat. A Tominak meg a sógoromnak egy mikulás
sapit, ami ha a fejükre teszik, percenként elereszt egy olyan igazi, ho-ho-hóó-t.
Azóta, ha csak tehetik hordják a kacagó sapkát, már a sokat megért dédike is
kezdi elveszteni a béketűrését!
Nonoka kapott egy sárkányos kötött sapit a
mikulásomtól, amit megsétáltattam és kivittem Bécsbe, hogy a tabletbe
megcsodálhassa – az én drága sógorom befutotta érte és felforgatta Pestet, - de
szerzett. Valami konferencián volt, és mozgósított mindenkit. Azért ha van
kapcsolatod….:)
És mindezek tetejére még jókora csorba
esett az önérzetemen, nem a legjobbkor sajna. Azt történt ugyanis, hogy kint
együtt voltunk két fekete lánnyal. Franciák voltak, de angolul értettük
egymást, az egyik, a Caramel örökbecsű, és nagyon találó művésznevet használta.
Nemtom mi az igazi neve, én Juno néven tipegtem be, mint mikulásné. Engem már
minden szőke hírességhez hasonlítottak. Kint Jingjangék Hannah Montananak
hívnak. Egy őrült éjszakán Shakira-t üvöltötték habzó szájjal, és én eleget
tettem a kérésüknek, hastáncoltam és énekeltem. Egy tökéletes éjszaka volt,
mert a nővéremet azonosították be először, és ordították, hogy Selena, Selena.
Aki eleinte még póker arccal fogadta, hiszen egy időben a facebook oldalára is
a lány képe volt kitéve neki, és senki nem jött rá, hogy nem a Barbi az, de
aztán egy dalt követeltek….és ekkor az arcára fagyott a mosoly az én fahangú
nővéremnek!
Szóval a lényeg, hogy ez a Caramel lány,
evés közben hülyülni kezdett, és a zenére elkezdte rázni a fenekét. Hát nekem
egy idő után elment az étvágyam, és bár nem szoktam, elővettem a telcsimet és
megkérdeztem felvehetem-e. Csak nevetett és kicsit beerősített totál k.o. voltam.
Én, aki úgy el voltam szállva magammal, hát ugyancsak van még mit tanulnom.
Harapdálás közben úgy rázta, rezegtette, mozgatta és forgatta a fenekét, annyi
új trükköt mutatott, hogy nem győztem kukkolni a fejemből.
Vasárnap hajnalban a Tomi és Nyurga már ott
voltak mikor végeztünk. Úgy tűnt, az öcsémet is megviselte, hogy összevesztünk,
mert engem nagyon. Utálok veszekedni, inkább otthagyom, elmenekülök, és többet
nem veszek tudomást arról, aki megbánt, de ha a családommal zördülök össze, abba
beleroppanok lelkileg.
Most itthon kezdjük a következő hetet, és
hétvégén nem megyünk ki, mert szalagavatózunk!
Hát, kicsit belemelegedtem a mesélésbe,
remélem nem untattalak nagyon vele titeket.
Igyekszem a következő résszel a hétvége
felé, addig kellemes ünnepi készülődést, és millió puszi,
.jpg)
.jpg)
