Sziasztok!
Az
új rész, immár az új hazából, fogadjátok szeretettel!:)
A fejezet
végére írok pár sort, de most ezt valóban nagyon rohamtempóban írtam, hogy még
időben eljusson hozzátok!
Jó
szórakozást! Remélem tetszik a rész, és a véleményeteket meg is osztjátok velem!:)
Puszi
mindenkinek, Luna
Kimi…
-
Rendben – köszörülök rekedten –
mert elmegy a hangom az izgalomtól. - Megvettem. Csomagoltassa be, kérem! – simogatom
a szűk öltönykabát alatt a szívemet. - Az összes képet Mr. Newey vásárolta meg?
– érdeklődöm elkalandozó tekintettel.
-
Nem! – pillant az előtte levő
papírokba. - Egyet, az Álarc címűt, a kiállítás egyik védnöke.
-
Ő kicsoda?
-
A rehabilitációs központ
szociális munkása, aki segít a visszailleszkedésben. – veszi át a szót az imént magára hagyott galériatulajdonos.
- Néha vásárolnak valami emléket, a megkedvelt gondozottjuktól.
-
Tehát a festő egy betege volt?
– fordulok felé.
-
Nem a betege. A védnöknő egy
szociális munkás abban a rehabilitációs programban, amit a kórház üzemeltet. A
szociális munkások akkor segítenek, mikor a sérült emberek felgyógyulnak, és vissza
kell, illeszkedjenek a társadalomba.
-
Miből gyógyulnak fel?
-
Általában valami nagy sokkhatás
után vannak. Vagy súlyos baleset, mozgásban elszenvedett maradandó károsodás, amnézia,
ilyesmi.
-
És a modell? A képen szerepelő
hölgy? Róla tud valamit? Van gyereke? Egy kislány! – kérdezgetem reménykedve.
-
Nem…sajnos nem tudok a hölgyről
semmit…. Mi itt csak a kiállítást és az aukciót bonyolítjuk le. A művészekről a
gondozóval kell beszéljen.
-
És hol találhatom ezt a
szociális munkást? Itt van?
-
Már nincs! Csak a nyitásra
ugrott be és vásárolt egy képet, aztán indult Írországba, egy konferenciára. Egy
hétig lesz oda.
-
Az Istenit! – feledkezem meg
magamról. – Elnézést! – szabadkozom megbotránkozó tekintete láttán. – Sürgősen beszélnem
kellene vele! Esetleg a telefonszámát meg tudná adni?
-
Persze! De miért? Úgy értem
esetleg én is tudnék segíteni. A hölgy a feleségem…
-
Igen? Nahát! – makogok
zavartan. Hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. – Azt hiszem ismertem, vagyis
ismerem a hölgyet a képről. És egy ideje nem hallottam felőle semmit.
Nyomtalanul eltűnt és most, hogy itt megpillantottam… Segítsen kérem! Muszáj
megtalálnom! Rengeteg ember aggódik miatta! Igen jelentős összeggel járulnék az
intézményük üzemeltetéséhez. Még be sem mutatkoztam, Kimi Raikkönen vagyok!
-
Ó örvendek Mr. Raikkönen! - derül fel a képe. – Megtiszteltetés, hogy
itt üdvözölhetem. Felmegyek az irodámba és azonnal felhívom a feleségem! Várjon
meg az előtérben.
-
Köszönöm!
Indulnék
a kiviharzó igazgatóság után, ám ekkor megpillantom Newey-t, a kezében egy Kisut
ábrázoló aktképpel, amint épp kisurranni készül.
Na
nem! Azt már nem! Dühösen felhorkanok és utána eredek.
-
Add ezt ide! – tépem ki a
kezéből durván.
-
Megőrültél Raikkönen? –
rikoltozik a kopasz meglepetten.
-
Nem engedem, hogy bámuld, ő az
enyém! – ölelem magamhoz a festményt mintha Kisu lenne. Lehet abban valami, amit az imént kérdezett. Lehet,
hogy megőrültem?
-
De hát mi bajod már megint?
Elmentél inni egyet? Ennyi idő alatt sikerült agresszívra varázsolódnod? Megártott
a pezsgő?
-
Józan vagyok és éber! Azért nem
tudtál elosonni! A képet meg viszem! Mond meg mi az ára!
-
Nem eladó – puffog morcosan.
-
Akkor köszi! Kedves tőled, hogy
meglepsz egy ilyen akttal.
-
Nem adom neked!
-
Dehogy nem!
-
Másnak ígértem!
-
Felejtsd el! Azt már nem! Ez az
enyém!
-
Miért ragaszkodsz pont ahhoz a
képhez?
-
Beleszerettem…a vonalvezetésébe
– jutnak hirtelen eszembe az aukciós dicsérő szavai.
-
Igen? Akkor nesze Raikkönen!
Ezt még ráadásnak, hogy merenghess a vonalvezetésén! – és hozzám vág, egy
hatalmas aganccsal büszkélkedő szarvasos képet.
Ez
a sértés vért kívánna, de mivel feltűnni látom az igazgatót, sietősen faképnél
hagyom. Had ünnepelje csak magát. Majd találok még alkalmat a bosszúra!
Magamhoz
ölelem a képet. Úgy szorítom, a végén még kárt teszek benne.
-
Mr. Raikkönen – siet világító
mosollyal elém a főnök – sikerült elérnem a feleségemet. Itt a név és a cím,
ráírtam a névkártyánk hátuljára. A művész neve Sara Faraday, ott a címe is.
-
Köszönöm uram! Nagyon hálás
leszek ezért.
-
Ó semmiség volt. Örülök, hogy
segíthettem – szorítja meg a kezem. – A névkártyán ott az alapítvány
bankszámlaszáma is….
Talán
mondana még mást is, de a hangja belevész a magam mögött hagyott kulturált
zsongásba.
A szívem nem fér a
mellkasomba, Kisu él, most már biztos, mondhatnak nekem, amit csak akarnak.
Mutogathatnak holtesteket, bizonyítványokat, tényeket, jelentéseket, amit csak akarnak,
mert a szívem tudja, megsúgta már régóta, hogy valami nem okés, de most már….Istenem
mindjárt leáll a szívem. Most nem hagyhatsz cserben, dörzsölgetem, meg kell találnom
őt, haza kell vinnem.
Édes kis törékeny verebem,
hát túlélted? Hát elvesztethetted a memóriádat? Nem emlékszel ránk? Csak így
történhetett, ezért néztél rám idegenként!
Mennyire rémült lehettél
mikor magadhoz tértél, mikor nem állt melletted senki a nehéz pillanatokban. Vajon
mi lehet a mi Sisunkkal? Él a kislányunk? Lehet, hogy itt van valahol a
közelemben és én semmit se tudok rólatok? Mi történhetett veletek kicsi cicám? Édes
istenem miken mehettél keresztül, mi az én fájdalmam a tiedéhez képest?
Nem számít már semmi. Se
idő se pénzt, annyit várok, amennyit kell, tudom, hogy megtalállak!
Kirohanok a hónom alatt 3
festménnyel. Ekkor döbbenek rá, hogy nincs kocsim, Newey hozott ki a rendőrőrsről.
Mire
kétségbeesnék a portás már oda is int egy taxit. Hálásan megköszönöm, berogyok
a hátsó ülésre a zsákmányaimmal, és már kotrom is elő a telefonom.
Mielőtt
lenyomnám a hívás gombot ráeszmélek, hogy éjjel van. Talán nem ez a megfelelő
pillanat a hölgy megkeresésére, főként mert igen csak szükségem lesz a
jóindulatára. Ő az egyetlen aki Kisu nyomára vezethet.
-
Vigyen a Jurys Inn-be – szólok a
sofőrnek.
Majd
holnap reggel telefonálok és megbeszélek vele egy találkozót. Most jobb, ha a
szállodámba vitetem magam és megpróbálok egy kicsit lehiggadni. Addig is…nem ő
az egyetlen, aki segíthet.
-
Itt Raikkönen.
-
Szia Kimi. Már rajta vagyok az
ügyön. Felfogadtam néhány magánkopót és igyekszem megszerezni a jelzőlámpák
kameráinak felvételeit. Amint megtörtént az azonosítás, már meg is van a lány.
Ne aggódj, most már sínen vagyunk. Ha Kisut láttad, holnapra előkerítem neked!
-
Rendben Riku, azóta történt egy
kis változás.
-
Tévedtél a lánnyal
kapcsolatban? Nézd semmi gond, megértelek, hogy megcsaltak az érzékeid. Tudom
mennyire szeretted…milyen fontos volt neked az a lány.
-
Nem! Vagyis persze, mindennél
fontosabb, de pont, hogy most már még biztosabb vagyok abban, hogy őt láttam.
Most jövök az aukcióról…Riku nem hiszed el, de egy tucat festményről nézett rám
vissza Kisu. Azt hittem megőrültem, de nem! Kisu kórházban volt, és ott ebben a
rehabos programban egy másik nő, akinek már meg is szereztem a nevét és a
címét, lefestette őt. Megszereztem róla két képet! Itt vannak mellettem az ülésen,
el sem merem hinni Riku, hogy ekkor a szerencsém van. Hatalmas adományt kell
küldeni, juttasd majd eszembe, megígértem az igazgatónak a festőnő címéért
cserébe.
-
Hát…ez döbbenetes! És most? Mit
tegyek?
-
Tudd meg a kórház nevét és
címét, ahol a betegek feküdtek. Én barom a nagy boldogságban elfelejtettem
megkérdezni. És ha megvan, azonnal odautazom és kifaggatom a személyzetet, a
betegeket, mindenkit. Addig nem jövök el onnan, míg meg nem tudok valamit
Kisuról és a kislányunkról.
-
Jobb lenne, ha inkább rám
hagynád ez Kimi.
-
Eszembe sincs!
-
Ne akard pont most lebuktatni
magad. Mégis mit gondolsz, mekkora port verne fel, ha őrült módjára faggatóznál
egy volt betegük után? Épp hívni akartalak. Anyukád keresett az imént, hogy
egyeztessen velem a születésnapi partyddal kapcsolatban és, hogy közölje az
örömhírt….a kis Krisztii-t kiadják. Ő lesz a szülinapi meglepetésed. Itt vagy Kimi?
-
Igen…csak ez most …váratlanul
ért! –nyögöm zavartan.
-
Igen! Azt hiszem itt az ideje,
hogy beszélj édesanyáddal, és eldöntsd, mi legyen a kicsi sorsa.
-
Igen, én is azt hiszem. Ki is
ment a fejemből a születésnapom…hát nem maradt túl sok időm….eh, tudod mit?
Holnap felkeresem ezt a festőnőt, aztán haza repülök. A többit rád bízom, ok?
-
Rendben Kimi! Mindent el fogok követni,
hogy sikert érjünk el.
-
Tudom Riku.
Jenni…
Megbeszéltem
a faszfejjel, hogy találkozzunk. Kicsit húzom az agyát, már rég láttam szinte hiányzik
a baszogatása. Most majd beviszek néhány övön alulit. Kicsit megint a kölyök
ellen hangolom. Még szerencse, hogy az a minden lében kanál sógornőm felhívott,
és megérdeklődte kedvesen, részt akarok-e venni a férjem születésnapi partyján.
Örülne a kedves család, ha kihagynám, de nem szerzem meg nekik ezt az örömet. Viszont
itt az ideje újra befűteni a kis fattyúnak. Kell a fenének. Majd pont egy
prosti kölykét fogom nevelgetni. Fog nekem ott nyáladzni meg ordítani. Na, azt
már nem. Hogy én a szaros seggét mossam? Ha gyereket akarnék, szülnék egyet
magamnak, és akkor legalább az én génjeimmel küszködnék. Nem fogom más fattyát
pátyolgatni. El kell érnem, hogy kivágja azt a kölyköt.
Na,
az emlegetett szamár, nyúlok a mobilért.
-
Szia szívem! – mosolyra húzódik
a szám, mert elképzelem milyen kétségbeesett képet vághat most.
-
Eh, szia…azért hívlak, mert nem
érek a találkozónkra időben. Előtte el kell intéznem egy fontos dolgot. Vagy halasszuk
el, vagy késni fogok. Nagyon nem érek rá, mert aztán indulok haza. Anyuék meglepetés
partyt készítenek, nem maradhatok le róla.
-
Igen tudom, én is ott leszek. Akár
utazatnánk együtt is.
-
Eh, inkább menj külön. Előtte még
van néhány elintéznivalóm. A kórházba is be kell mennem.
-
Szívesen elkísérlek. Már felajánlottam
párszor.
-
Kösz, de nem akarom! Majd a
partyn találkozunk. Szia Jenni.
Letette
a bunkó fasz!
Nem
baj, semmiből sem árt felhívnom a gépét, hogy mikor indulnak. Bár nekem aztán
mindegy hol mélyesztem bele a fullánkom. A kölyöknek pusztulnia kell a házból.
Ha
már nem jön el a randinkra, bemegyek a lányokkal egy kávéra. Fárasztó felkészítő
edzésünk volt, de jól esett az izmaimnak a lovaglás.
-
Innék egy kávét lányok –
fordulok a többiek felé, és elveszem a felém kínált cigarettát.
-
Tudod itt egy jó helyet. Állítólag
állati guszta kávékat szolgálnak fel.
-
Messze van Viivi? Mert nem érek
rá sokáig.
-
Pár perc az út.
-
Akkor induljunk. Kimivel akarok
haza menni. Sietnem kell.
Néhány
perc multán egy hangulatos kis kávézó előtt parkolunk le. Valóban közel volt,
épp csak annyi időm maradt, hogy egyeztessek a reptérrel, mikor indul a faszfej
gépe.
Ott
leszek, ne aggódj, kedvesem. Még ma elintézem a kis fattyút. Egy problémával
kevesebb az életünkben!
Mosolyogva
lépek a hangulatos kávézóba. Sweet Cafe, még a neve is émelygős, remélem
megérte az utat.
Az
asztalhoz lépve körbepillantok. Az első, amit megpillantok, egy könnyes szemeit
törölgető, telefonáló pincérlány.
Remek!
Valakinek szar napja van, és pont ez a kis bőgőmasina fog kiszolgálni minket,
sóhajtozom.
A
vékonyka lány megfordul, vállig érő vörösesbarna haját kisimogatja az arcából. Könnyei
mögül kötelességtudó mosollyal az arcán indul felénk. Táncoló léptekkel, egy
kerek tálcát a mellei és a hasa előtt ölelgetve.
Szórakozottan
és egy kicsit lesajnálva végigmérem. A következő pillanatban elsötétül előttem
minden, de a félhomályban is látom a könnytől csillogó zöldes szemeit, még
álmaimban is kísértő, halvány tartózkodó mosolyát.
Ahogy összenézünk, kiszáll
minden erő a végtagjaimból. Elejtem a táskám és a telefonomat is. Viivi és
Susanna nevetgélve szedegetik, szerencsére nem látják halottsápadt arcom, a
rémülettől kimeredt szemeimet. Tátott szájjal, lihegve bámulom, a kezem úgy
remeg, hogy nem tudom átvenni Viivitől a mobilom.
Isten
bosszúálló angyala lángoló hajjal, szikrázó könnyes smaragd szemekkel, és
szelíd mosollyal lép hozzám.
-
Mit hozhatok? – pillant rám.
Hangja
hallatán szédülni kezdek. Remegő kézzel lekapom a szememről a napszemüvegem,
mert úgy elsötétült körülöttem minden, hogy semmit se látok. Lihegve kapkodom a
levegőt, homlokomat kiveri a halálfélelem verejtéke.
* * *
Ahonnan
most ezeket a sorokat írom, még csak délután van!
Percek
óta azon gondolkodom, hogy mit írjak le ide nektek abból a rengeteg érzésből,
ami bennem kavarog…és ne haragudjatok, de úgy érzem , nem tudok még semmit.
Még
nagyon friss, roppantul új minden. Hazudnék, ha azt mondanám, nem könnyesedik
el a szemem, ha az otthonomra gondolok, mert ott messze, ahol most Ti vagytok,
az az én igazi otthonom! Ott vannak a szeretteim a temetőben és én nem lehetek
ott Mindenszentekkor, nem gyújthatok gyertyát a sírjukon vagy egy gazos útszélen,
és ez nagyon fáj! Itt szórakozni fogunk, otthon sírnék!
De
majd idővel megnyugszunk és megszokunk itt. A hely csodálatos, a ház és a
környék gyönyörű, nincs miért szomorkodni, csak hát….:/
Kicsit
boldogabb vagyok mióta velem vannak a cicáim újra. Alig akartak megismerni,
vagy lehet, hogy haragudtak rám, talán azt hittél eldobtam őket. Itthon mindenkit
megfürdettem, ami csak még fokozta az ellenszenvüket, de most már itt dorombol
az én picurkám az ölemben, és minden jó!
Rengeteget
dolgozunk, mindenütt szakemberek, de a káoszból kezd megszületni az álmom! Még mindig
nem tudom elhinni, hogy itt vagyok, és ha körbe nézek, itt minden értem van. Nem
hiszem, hogy valaha is meg tudom hálálni ezt, mert nem tudom, hogy lehet
köszönetet mondani, egy megvalósult álomért!
Halloween-ra
megnyitom az iskolámat! Kinyitunk mindent, egy épületben van a bárunk és az
iskolám, beöltözünk, készítünk egy csomó mindent, amit itt ilyenkor csinálnak,
kidíszítjük az épületet meg a házunkat is, aztán a többi már nem rajtunk múlik!
Nagyon
izgulok, mert ezen a napon indul el igazán az itteni életem, és azt, hogy
miként fogadnak majd, azt nem tudom befolyásolni. Amit lehet megtettem, és most
szívdobogva várom, hogy döntenek az itteniek!:)
Rajtam
nem fog múlni! Ha engedik, én mindent megteszek értük, szeretni és tisztelni
fogom azokat az embereket, akik megtisztelnek a bizalmukkal!
Ez
az utolsó haladék! Halloween után végre lecsendesedik minden. Hétvégén elutazom
Texasba, mert dolgom lesz ott. Ezért nem vasárnap, hanem csak hétfőn érkezik a
következő rész, de aztán rendszeresen érkezem mindkét blogomra, ha sikerül
hetente kétszer.
Bízom
bennetek, hogy nem pártoltok el tőlem, ha már eddig velem voltatok!
Tudom
milyen fontos a rendszeresség, és gyűlölöm, ha valamivel csúszok, vagy nem
tudom megtenni, amit ígértem. De egy költözés talán elfogadható magyarázat,
ugye?:)
Szóval
Halloween után ugyan az a lelkiismeretes, szorgalmas lány leszek, aki régen
voltam. Már ki is találtam, hogy majd az iskolámban írok délután, ha nem lesz
órám. Otthon akkor lesz este!
Van
itt egy kislány, aki annyira izgatott, hogy még aludni sem tud. Soron kívüli
farsangi bálja lesz, igazi cicalánynak öltözik, ahogy mi is mind. Anyu aranyos
lesz, pocakos cicamamának, és a dédike is, mint öreg cicamama!:)
Most
megyek! Olyan ideges vagyok, hogy csak ostobaságokat fecsegek itt! Sütünk,
főzünk, varrunk, építünk, takarítunk és ismerkedünk!
A
következő résznél mesélek majd arról, milyen itt az életünk!
Puszi,
Luna
Bejegyzés
|
Oldalmegjelenítés
|
Magyarország
|
1540
|
Szlovákia
|
18
|
Hollandia
|
12
|
Egyesült Államok
|
10
|
Románia
|
9
|
Ausztria
|
7
|
Finnország
|
3
|
Ukrajna
|
3
|
Németország
|
2
|
Brit Indiai-óceáni Terület
|
2
|
|
Ide
süssetek! Brit Indiai-óceáni Terület! Innen van olvasóm – akit ezuton is
puszilok! :) Hát nem azért, de fogalmam nem volt, nem hogy arról, hogy hol
helyezkedik el ez sziget, de még arról sem, hogy egyáltalán létezik ilyen!:)
Eddig
Macao, Puerto Rico, Indonézia, és India volt a legegzotikusabb hely, de ez most
mindent visz! Már csak azért is, mert a tudorok doktora, még a nővérem szeme is
fennakadt egy pillanatra mikor kérdeztem tőle, hogy te Barbi, hol található a
Brit Indiai-óceáni Terület? És mi az egyáltalán? Mivel zseni, a brit
gyarmatosításból, meg az Indiai óceánból, nagyjából beazonosította a helyzetét
térképileg, de hogy mi is ez, arról foggggalma sem volt!:) Hát nem vagyok
gonosz, hogy ennek örülök? Lám még ő sem tökéletes, akkor ki?:)
.jpg)
t.jpg)
.jpg)
