111. rész - Nem létezik véletlen....

Sara….

A mai napot igyekszem megtölteni pozitív gondolatokkal, mert sikerülnie kell minden tervemnek, ha boldoggá akarok tenni egy szülinapos 5 évest!

Tegnap ugyanis rémes napot zártam. Két megrázkódtatás is ért. Az első, hogy le kellett vinnem a Lotusos Raikkönennek az igazolványát, miután egyetlen barátot vagy segítőtársat sem leltem, aki megtette volna helyettem.

Kellett nekem felvennem a földről, de nem volt szívem otthagyni. Mindenkinek fontos az okmánya, egy olyannak meg, aki annyit utazik, mint ezek a pilóták, még inkább.

Elég megrázó élmény volt, mint mindig, ha beszédbe elegyedünk, fura érzés kerít hatalmába, zavarba jövök, és remegni kezd az egész belsőm. Valószínűleg azért, mert olyan jóképű pasi, a régi civil életemben is odáig voltam érte. De sokkal könnyebb volt egy plakáttal szót érteni, most meg itt áll hús vér valójában, és egyre csak bámul, azokkal a hatalmas nagy boci szemeivel. Ráadásul még vendége is jött. Várakozásommal és kétes hírével ellentétben szerencsére nem nő!

A másik balszerencse még fájdalmasabb volt. A megtervezett időbeosztásom alapján, a második tesztnap estéjén nekiálltunk a dekorációhoz szükséges papírrózsákat hajtogatni este a szobánkban. Azért kezdtem akkor az előkészületeket, mert az első nap mindig zűrös. Valami nem várt, váratlan esemény történik, be kell szokni az új környezetbe itt is, és a pályán is. Ilyenkor még mindenki felpörgött, főleg én, és nem jó belekezdeni semmi olyanba, ami türelmet igényel.

De másnapra már elcsitulnak a kedélyek, megy minden olajozottan a maga útján, ilyenkor már ritkább a váratlan meglepetés. Ezért aztán nekiálltunk a rózsák hajtogatásának, hogy majd csak gyorsan fel kelljen ragasztanom őket, az előregyártott kartonpapírra, ami nem kevesebb, eredeti Newey tervezésű lesz!

Csakhogy a mi szobánk ugye nem egy tágas lakosztály, és volt egy csomó cuccunk, meg a kislány ajándékai, és kevésnek bizonyult a hely. Ezért azt találtam ki, hogy szépen a szemetes kosárba teszem egymásra a kész rózsákat. Ott nem törődnek meg, és egymás súlyától sem nyomódnak össze. Ráadásul remekül szállíthatók benne. Gondoltam másnap majd kérünk még egy kukát a szomszédból, azt is megtöltjük, és reggel magunkkal visszük. Este meg majd visszahozzuk őket, nehogy hiányolja valaki a szállodából.

Igen ám, csak arra nem számítottam, hogy ilyen lelkiismeretes a személyzet. Nem csak a lenti lakosztályokban végeztek remek munkát, hanem nálunk is. Így mikor este megérkeztem ideges ideiglenes tulajdonosaként egy Raikkönen igazolványnak, a rémületem csak fokozódott Manuela halálsikolya, és az üresen tátongó szemetes láttán. 

Szörnyű baleset, vagy inkább félreértés történt. Döbbenten vettem tudomásul, hogy a nagy gonddal elkészített rózsákat kidobták, és ott állt a szoba sarkában üresen, hívogatóan a tiszta szemetes.

Manuela elsírta magát, én meg azon gondolkoztam, mennyi krepp papírunk maradt még.

Szerencsére nem volt gond, viszont Manuelát le kellett állítanom a pótlás gyártásáról, mert idegességében egyre kornyadtabb rózsabimbókat alkotott. Inkább elküldtem zuhanyozni, és szigorúan meghagytam neki, hogy pihenjen, amíg én lemerészkedem az úri negyedbe, hogy visszaszolgáltassam az igazolványt a hanyag, ám állatszerető tulajdonosának, aki most már sokkal kedvesebb volt a szívemnek.

Holnap úgy is hajtás lesz, inkább egy kipihent mosolygós anyukával találkozzon a kislánya.

Fáradt volt, vagy inkább kimerült az állandó idegeskedéstől meg aggódástól, mert mire visszatértem már aludt. Én meg halkan nekiálltam és felvágtam méretre a krepp papírokat, aztán összehajtogattam és megkötöttem középen. Reggel majd csak ki kell belőle hajtogatni a szépséges rózsákat és felragasztani a kartonpapírra.

Jó volt egy kis magány. A kezem szorgalmasan ügyködött, de a gondolataim újra és újra visszatértek a lenti lakosztály lakójához.

Most pedig felvirradt a nagy nap, és Manuela idegessége határozottan fertőző. Nagyon szeretném jól összehozni ezt a szülinapi partyt, de nem tudom, hogy képes leszek-e rá. A fejemben teljesen kész a haditerv, melyet követek majd lépésről lépésre, de amit olyan szépen lejegyzeteltem a listámra, az a valóságban, valahogy nem akar annyira szuperül összeállni. Pedig az első naptól kezdve a party körül pörgök. Mikor megígértem, hogy segítek, még nem gondoltam, hogy ennyi időt vesz majd igénybe a lebonyolítása, pedig a kollégák olyan rendesek, hogy kivettek a munkából, csak a reggeli kávékat készítem el, aztán szabad vagyok, és a privát projektemmel foglalatoskodhatom.

Ám menet közben előjött az eddig rejtőzködő maximalizmusom, és úgy gondoltam, ha már meglepjük azt a kislányt, akkor legyen az a meglepetés örök emlék!

Egyre jobban belelovalom magam, és egyre több ötletem támad. Közben pedig vadul hajtogatom a krepp papír rózsákat. A pult mögött álldogálva, a Newey által szakszerűen megtervezett és kivitelezett 5-ös számot mustrálgatom, hogy vajon még mennyi virág kellhet rá?

A csodásan kivitelezett számalap egy picurkát nagyobbra sikeredett, mint amire gondoltam, ezért kávékészítés közben lopva és bőszen hajtogattam tovább.

Annyira belefeledkeztem és elmélyültem a munkámban, hogy a szokásos időben betipegő Raikkönen-Vettel párosnak is rutinszerűen rózsára hajtogattam a kávéhoz járó szalvétát.

Ma mindenki egy szerencsét hozó lóherés kávét kap, mert nincs időm pepecselni a díszítéssel. A lóherén kívül van még egy szívecskés sablonom is, de úgy érzem, az talán túlságosan bizalmaskodó lenne, főleg ezzel a fura párossal szemben.

Jó az a here, vigyorgok cinkosan, a teszteken úgy is elkel a szerencse, hogy működjenek a fejlesztések az autókon.

Annyit hallom ezt a mondatot, hogy már nekem is rááll a szám, pedig fogalmam sincs miről is beszélek.

Kötelező mosollyal helyezem eléjük a csészéket és a szalvéta rózsákat. A szépfiú bávatagon bámulja a sajátját, Vettel viszont azonnal veszi a lapot, felkapja és a hajához próbálja.

-         Szerinted jól áll ez nekem Sara? Vagy tegyük inkább a mi Kimink sűrű loknijaiba?

Elmosolyodom a butácska viccén, mert jó kedvem van, és a szokásomtól eltérően válaszolok.

-         Akkor hozok inkább egy világoskéket, az jobban megy a szőke hajhoz.

-         Fel is tűzöd nekünk? Mert akkor benne vagyunk, ugye Kimi? – fordul a kérdezett felé, de az ő Kimije továbbra is hatalmasra tágult világos szemekkel bámul rám.

-   Sajnos nincs csatom, csak szög és kalapács – hagyom őket magukra egy széles mosollyal. Azt azonban még hallom, hogy az eddig bávatag Raikkönen felnevet.

Nagyot fújok a levegőbe, és ha nem lennék ennyire szem előtt még bele is csapnék egyet az öklömmel. Nem fogom feladni, ez egy fantasztikus feledhetetlen buli lesz, döntöm el, és nagyot szusszanva elindulok a konyhába.

Az első ember, akibe beleütközöm a főszakácsunk. Elrebegek egy elnézést, állnék arrébb, hogy roboghasson tovább és végezze a munkáját, ám megáll előttem és csípőre tett kezekkel billegve rám mosolyog. Állunk egymással szemben, a szemem közben jobbra-ballra ugrál, várom a zenét, hogy eljárjon velem egy spanyol tangót. Szerencsére a zene elmarad, viszont a meglepetés nem.

A jóságos spanyol hazafi szakács felajánlja, hogy megsüti az ünnepeltnek a tortát, csak adjam meg a paramétereit ő meg prezentálja a remekművet.

Odáig vagyok a boldogságtól, annyira, hogy még a táncot is bevállalnám, mert erősen aggódok a torta miatt. Nem feltétlen a piskóta elkészítése a gond, inkább az idő hiánya, amitől annyira rettegek.

Elmagyarázom, hogy egy csoki krémes dupla tortát szeretnék, vagyis két sima tortaformából készült piskótát egymás tetejére, hogy magas legyen a produktum. Közben loholok a kinyomtatott képpel és a hozzávalóval, aztán megszeppenve leállok, mert nagyon csúnyán kezd méregetni a két csomag margarin mögül, amit a kezébe nyomtam.

-         A krémhez - motyogom gyáván.

Azt mondja, talán sikerül a konyháján még annyit összekaparnia, hogy kijöjjön belőle két torta. Ne idegesítsem már a vajjal meg a cukorral. Kikapja a kezemből a fotót, és dühöngve elvágtat.

Nahát, úgy tűnik, csínján kell bánni a szakácsok gyöngyével, mert érzékeny a konyhájára. Ha ezt tudom, megspóroltam volna néhány fontot Manuelának.

Azért csak utána sündörgök a két rúd fehér marcipánnal, mert nem szeretném megsérteni a nemzeti öntudatát, de ha esetleg ilyen mégsem lenne készleten, ezzel szeretnénk a tortát bevonni.

Már bőszen töri és választja szét a tojásokat a piskótához, nem mond semmit, csak mosolyogva maga mellé bök a szemével, hogy hova kéri a marcipánt letenni. Újabb köszönetet rebegek, és elárulom mekkora nagy megkönnyebbülést jelen nekem, hogy felöltözteti a tortát, mert kicsit tartok ettől a művelettől, bár a neten olyan könnyűnek tűnt, de már megtanultam, hogy ne higgyek el mindent a szememnek! Jó példa rá ez a Raikkönen, aki olyan kedvesen mosolygott a plakátjáról, de élőben hatalmas csalódást okozott. Ez utóbbi gondolatom természetesen nem osztottam meg vele, és amúgy is elegem van már, hogy állandóan arra a bánatos képű finnre gondolok.

Miután kellőképpen kihálálkodtam magam, rohanva távozom, hogy folytassam a munkát és Manuela nyugtatgatását, ami sokkal jobban kimerít, mint a tennivalóim sora.

-         Képzeld, a földid megsüti nekünk a tortát! Úgy állt elém csípőre tett kezekkel billegve, hogy már azt hittem Tarantullát kell táncolnom vele.

-         Az Flamenco te tájékozatlan – nevet fel Manuela.

-      Pláne! – legyintek vígan, mert végre nevet és nem görcsösködik itt nekem. – Igazad van, nagyon nem mindegy, hogy pók vagy madár!

Futok tovább, mert mire kiértem a konyhából megérkezett Adrian is. Mosolyogva kéri a reggeli kávéját. Egy japán kinézetű mérnökkel van nagy beszélgetésbe.

Gyorsan átveszem Manuelától és megdíszítem két mosolygós smiley-val a kávékat, és hasonló arckifejezéssel helyezem az asztalukra a csészéket. Neki jár a repi kávé és a külön figyelem!

Adrian heherész egy kicsit a smiley-val, majd közli, azért jött, mert ebédig ráér, majd utána elemzik ki az addig begyűjtött adatokat. Tehát adjam azokat a lufikat, és mellé egy segédet, hogy elvégezhesse a bevállalt feladatát. Szerzett kézi pumpát is, részéről indulhat a futam, ő bevetésre kész! A legdizájnosabb szivárványkaput fogja prezentálni, a pontosan megtervezett folyamatábrái alapján.

Hát örülök, hogy ekkora az önbizalma! Egyre jobban alakul a napom!

A mosolyom már cseppet sem kell erőltetni, mert a másik sarkalatos pontja is megoldódni látszik a bulinak. Ráadásul rátukmálom szegény sopánkodó Manuelát is. Így nekem sem lesz láb alatt. Ha nem kérdezgeti öt percenként, -„Hogy állunk?” – szerintem sokkal jobban fogok haladni.

Mint egy jó anya, lelkesen integetek a Mauelát, és több zacskó lufit magával ragadó Newey után. Aztán felszívom magam, veszek egy nagy levegőt és visszasettenkedem a konyhára. Szerényen a sarokba húzódva nekiállok elkészíteni a kettes számú projektet.

Látván a felajzott készülődésemet, rajtam mulat az egész konyha, de nem zavar, inkább megkönnyebbülök. Ha hangosan poénkodnak velem, akkor nincs baj, befogadtak!

Mivel mélyen beleástam magam a partyszervezés és süteménykészítés rejtelmeibe, megtudtam, hogy a jó linzertésztát hideg vajjal kell összegyúrni, és legalább egy órára hideg hűtőben kell pihentetni.

Hát akkor, nosza rajta! Gyere te gonosz tészta! Amíg pihengetsz, én tudok más csinálni.

Gyorsan kimérem a hozzávalókat, és belepakolom a kölcsönkapott dagasztógépbe. Kicsit reszketnek a kezeim, mert a sütőben sülő piskóta mellett őrt álló főszakács, árgus szemekkel kíséri ügyködésemet. Nem szeretnék szégyenben maradni. Miután a gép összedolgozta az alapanyagokat, mutatja, hogy még én is nyomkodjam át gyorsan, ezért vadul gyömöszölni kezdem a tésztát, majd mikor felpillantok az arcára, és elégedetten bólint, labdát formálok belőle, Folpackba csomagolom, és becsúsztatom a hűtőbe.

-         Egész ügyesen mozogsz a konyhában te lány – biccent felém elismerően a csoki krém mögül.

-         Igyekszem – somolygok zavartan.

-         Látszik, hogy anyukád háziasnak nevelt – dicsérget tovább.

Nekem viszont egyre hervadtabb a mosolyom. Nem akarok hazudozni, és azt sem akarom mondani, hogy fogalmam sincs, hogy neveltek, mert akár a hagymát aprító molett szakácsnő is lehetne az anyám, de ha ő nem szól, én nem ismerem fel.

Kifelé menet hatalmas sóhaj hagyja el a számat, mert az egész készülődésnek, ez volt számomra a legfeszélyezettebb része. Egy fantasztikus főszakács jelenlétében elkészíteni egy sütit, ráadásul a saját konyháján, hát eléggé zavaró. Most már csak ki kell majd szaggatnom és megsütni, ami hamar megvan. A díszítést már a mi helyiségünkben is el tudom készíteni, sokkal barátságosabb és nyugodtabb környezetben.

Először is befejeztem az 5 számot. Tökéletes lett! 

Így már teljes pompájában tündökölhet a kíváncsi szemek elől szerényen megbújva a pult mögött. 

Annyit ismételgettem ragasztás közben, hogy rózsaszín, lila, jégkék, hogy lassan egy dallammá állt össze a fejemben. Most ezt dúdolgatva, felszabadultan indulok a konyhára befejezni a sütim.

Mivel nem sikerült festőpaletta formát vásárolnom, önerőből kellett megoldanom a kérdést. Körbekémleltem az italos részlegen és elemeltem három különböző méretű vékony falú üvegpoharat. 

Kinyújtom a dermedező tésztát és egy jókora öblös pohárral kiszaggatom, majd a kisebbikkel lecsippentek belőle egy darabot. Aztán a kémcső méretűvel egy lyukat szúrok a szélébe, és már készen is állnak a meztelen festőpalettáim.

A maradékot újra összegyúrom, és vékony rudacskákat sodrok. Ők lesznek a festőecsetek a palettán. Egy kisebb tepsibe pakolom, és hamarabb kiszedem a forró sütőből, nehogy megégjenek.

10 perc múlva roboghatok végre a saját helységünkbe a gőzölgő sütikkel.

Gyors időellenőrzés! Tökéletes az időzítés, még egy villámlátogatás is belefér.

Aggódom a Newey projekt miatt, mert igazából nem sikerült lefekvés után egy igazán ütős módszert kidolgoznom a lufikapu kivitelezésére. Kíváncsi vagyok, hogy boldogul. Azt mondják egy zseni, a Forma 1 Einsteine, hát csak kitalál valamit, bizakodom szaporán lépkedve a pihenő kamionok felé.

A partyra kijelölt helyhez közeledve lassítok, és meglepve rántom fel a szemöldököm. Ugyanis a szőke lány, Vettel barátnője ott ül egy háromlábú széken. Körülötte, mint hatalmas hógolyók, rengeteg fehér lufi hömpölyög, ő pedig valamilyen technikával bőszen kötözgeti a makrancoskodó léggömböket.

-         Ezeket majd a szivárvány lábához erősítjük, mint bárányfelhőket – magyaráz lelkesen, miután fogadja a köszönésem.

-         Nahát! – nyögöm nem túl értelmesen.

Úgy tűnik nem csak eljött segíteni, de már át is vette az irányítást. A konténer oldalára hatalmas fehér anyagot erősítettek fel, ez lesz majd a háttér. Szerzett egy asztalt, amire a finomságok kerülnek. Most pedig kötöz! Kitalálta, hogy ha kettőt-kettőt összekötöz, aztán a kötözötteket áttekeri egy másik összekötözött páron, már egy négyes áll a rendelkezésére. Ezek után több párt tekert még össze és a végére cuki kis bárányfelhőket alkotnak a keserves nyikorgó hangokat adó lufik.

Gyorsan halad, mert Adrian valahonnan szerzett egy ügyes kis kézi szerszámot, ami pillanatok alatt felfújja a léggömböket, Manuela szolgálatkészen elköti őket, Hanna meg teker!

Na és Adrian! Hát nem csalódtam! Nem véletlen olyan okos tervező! Teljesen beindult és öntudatára ébredt. Akár a mitológiai hős Laokoón, ő is kígyószerű csövekkel harcol.

-         Ezek itt flexibilisek Sara – dugta ki közülük a fejét. – Úgy hajítjuk őket, ahogy akarjuk!

Képtelen voltam mosolygás nélkül figyelni, ahogy fent ügyködik egy létra tetején, és elkeseredett harcot vív, a nyeklő-nyakló lufikígyóval. Alatta az egyik szerelő biztosította a lezserül falhoz támasztott létrát, nehogy elinduljon a zseniális tervezővel, aki a tetején nyögdécsel, és időnként gondterhelten vakargatja kopasz feje búbját. 

Valahogy még mindig nem volt az igazi, ezért Newey levágtat a létráról, gondol egyet és ragasztót ragad. Közben oktat is, hiába na, egy ízig-vérig szakemberrel van dolgunk.

-         Tudjátok lányok – nyögdécsel a ragasztó elgurult kupakja után hajlongva – az én szakmámban a szigetelőszalag minden bajra megoldás. Nos, úgy gondoltam, ebben az esetbe is a ragasztó lesz a kulcs.

Visszamászik a létrára az ő kulcsával, és a beragasztózott csövet, a szakszerűen ceruzával megrajzolt ívre hajlítva felragasztja. Egy ideig még tartja, hogy rögzüljön a ragasztás, aztán elégedetten lemászik, hogy megszemlélje a művet.

-         Íme az első csík – méregeti a félkörívben lengedező sárga sort. – A lufisorokat is egymáshoz ragasztom. Ez egy top ragasztó, sosem enged el, és az utolsó sort, majd hátulról kötéllel rögzítjük, nehogy elboruljon a gyerekekre – magyaráz elégedetten. - Most pedig jöjjön a narancssárga sor – int Manuelának.

Teljesen megtáltosodott a kreativitása, és hatalmas kedvvel veti magát a munkába.

Tudom, hogy vannak erre szakosodott rendkívül ügyes party szervezők, nekünk viszont hatalmas kihívás volt ez a szivárvány diadalív, de megoldottuk. Nincs akadály az ember előtt, ha a világ legjobb aerodinamikai mérnöke kötözgeti csücsörítve dudorászva egymáshoz a lufikat. Az ilyen diadalívnek állnia kell, ez nem is vitás! Nem véletlen ő Adrian Newey, néhány óra leforgása alatt csak összehozza ezt a fantasztikus szivárványt!

Már csak néhány asztal kell, és az 5 számot felragasztani a szivárvány alá.

Egyre nagyobb kedvet kapok az egészhez, olyan jó érzés, hogy mindenki önként segít, pakol, cipekszik, rendezget és díszít egy ismeretlen kislány boldogságáért.

A szivárvány alagút egyértelműen Newey érdeme és munkája! Sokat agyalt rajta, és rengeteg időt elfecsérelt a kedvünkért a szabadidejéből. Hatalmas segítség volt, nem hiszem, hogy Manuelával képesek lettünk volna így összehozni.

Természetesen Adrian is a meghívottak táborát erősíti ennyi munka után. Egyre többen leszünk, kell még néhány ötlet, nehogy idő előtt kifogyjunk a finom falatokból.

Hanna elmagyarázza hova gondolja a fehér lufikat a figyelmes Manuelának, aztán magára hagyva a remek duót, csatlakozik hozzám.

-         Segítek! – jelenti ki ellentmondást nem tűrőn, és egy üveget varázsol elő a fehér lufi felhőrengeteg mögül. 

-        Ezt készítettem! Gondoltam ez olyan csajos – tartja elém az üveggömböt.

-         Nahát! De hiszen ez gyönyörű! – csapom össze a kezem.

-     Ugyan, csak néhány percemet vette igénybe – szerénykedik a szőke lány, a lépteit szaporázva mellettem, de látom, milyen jólesik neki az elismerésem. - Ha már meghívtatok minket Sebbel, gondoltam én is hozzájárulok valamivel az előkészületekhez. Most pedig mutasd meg, mit segítsek – lép be a konténerünkbe utánam széles mosollyal.

Leállítom az üveggömböt a feldíszített ötös számom mellé, és elégedetten szemlélgetem őket.

-      Tudod Sara – hallom a hátam mögött Hannát – volt egy kedves barátnőm, aki csodálatosan tudott sütni, gyönyörűen rajzolt, imádta az állatokat meg a nővényeket, és mindenből képes volt valami kedvest, viccest készíteni.

-         Csak volt? – kapom rá hátra fejem mosolyogva.

-         Igen….Sajnos elveszítettük egy balesetben. Nagyon kedveltük Sebbel. Olyan volt, mint Te!

Lehervad a mosolyom, és néhány pillanatig egymás arcába bámulunk. Őszinte kék szemeitől, én nem is tudom…valahogy olyan furcsa érzésem támad.

Végül Ő töri meg a varázst.

-         Akkor? Mutatod, mit segítsek? – mosolyodik el.

-         Ó, igen! Persze – kapok a fejemhez. – Talán elkészíthetnéd a szivárvány pudingot.

-         Ide velük – veszi át vidáman a 6 db Jell-O zselatint desszertet.

-         Ez igazából különböző színű-és ízű gyümölcskocsonya, csak por alakban. Nem kell más hozzá csak forró víz, és már készen is van. Itt egy kuglófforma ebbe kellene beleönteni rétegesen.

-     Rendben – ragadja meg a vízforralót, és úgy indul a hűtő mellé, mintha teljesítményben fizetnék.

Három színt kever ki egyszerre, és az elsővel már helyezi is óvatosan a hűtőbe a formát. Jól gondolkozik, mert a hidegen hamar megköt a zselé, és ha forrón öntené rá a következő réteget, az csak felolvasztaná. Sőt, tovább fejleszti az ötletem. Néhány kicsi műanyag poharat helyez maga elé és ezeket is rétegesen megtölti a maradék lével. Még szerencse, hogy a raktáron tucatjával állnak ezek a pohárkák.

Megnyugodva hagyom magára, látom minden rendben lesz a zselével.

Kézi habverővel kikeverem a mázat, ami nem más csak tojásfehérje, porcukor és egy kis keményítő. Mire besűrűsödik, Hanna már ott szimatol a hátam mögött.

-         Várj csak – emelem le a citromlevet, és egy picit belelöttyintek a krémbe.

-         Ez minek? – érdeklődik.

-         Szép fénye lesz tőle.

-         Komoly? Honnan tudod? – faggatózik tovább.

Egy pillanatra megtorpanok és rámeredek.

-         Fogalmam sincs….

Míg elosztom és beszínezem a krémeket, ő visszatér a következő réteg zselatinjához. Nejlonba töltöm a különböző színeket, aztán fogom a legnagyobb zacsit és a fehér mázzal elkezdem bevonni a sütiket.

Hanna újra megérkezik, mint a lelkiismeretes kakukk az órából. Rámutatok a vékony tésztacsíkokra és a tortabevonó csokikra.

-         Olvaszd fel és mártsd bele a tésztát. Ebből lesznek az ecsetek.

Bólint, és már viszi is.

Míg én elkészítem a fehér lapocskákat és félreteszem keményedni, ő befejezi mind a hat réteget a pudingon, aztán elkezdi a csoki ecseteket gyártani.

Látom, ezekkel ellesz egy darabig. 

Nekem meg jöhet a harmadik projekt. Most én ragadom magamhoz a vízforralót. Míg dolgozik, előszedem a dekorosoktól csent üveggömböt. 

Hasonlít Hannáéra, gyanítom, ő is onnan csente ahonnan én, de inkább nem kérdek rá. Bemászok a pultba, mire sikerül előhalásznom a három nagy üveg szénsavmentes, csodás kék színű üdítőt. Elrejtettem a biztonság kedvéért, nehogy valakinek kedve szottyanjon kortyolnia belőlük.

-         Rózsaszín, lila jégkék – dúdolgatom újra, miközben a feloldott zselatint belekeverem az „akváriumom” vizébe.

Ezzel gyakorlatilag el is készültem az egyik fogással, csak várnom kell, hogy kicsit megkocsonyásodjon, aztán belehelyezem az aranyhalakat.

Amíg szilárdulgat, folytatom a paletta süti díszítést. Minden darabra hatféle színű pacát cseppentek. Megmutatom Hannának, hogy kenjen egy picit a fehér mázból a csoki ecsetre, aztán nyomja a palettára. Lelkesen ragasztgat. 

-    Ha elkészültél velük, nyomj az egyik zacskóból színt az ecset elejére.

-         Milyen legyen?

-         A jégkék!

Szeretem ezt a színt. Ilyen lett az egyik paca a palettán, az akvárium vize, az egyik kagylósüti krémje, még a lufi szivárvány egyik csíkja is.

Előveszem a félig megkötött zselétengert, aztán egy széles késsel megnyitom, és egy rendkívül hosszú és vékony csipesszel belecsüccsentek egy narancsos aranyhalat. Miután kihúzom a kést, nem látszik semmi a zselében, a halacska meg ott úszkál középen. 

Megtömöm annyi hallal, amennyit csak elbír a zselé, aztán elégedetten nézegetjük Hannával a remekművet. Nincs semmi változás, nem süllyednek a halak, szóval elkészült.

A különleges csipeszt Newey hozta, és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, mert a raktári készletből zsákmányolta. Még nem használták ezt a finom műszert, és ahogy kicsempészte, úgy majd vissza is teszi, mielőtt észrevennék, hogy lába kelt.

Éppen visszapakolnám a hűtőbe, mikor meglepett kiáltás hangzik fel mögöttünk.

-  Jézusom-Krisztusom! – szalad ki a szakács száján a meglepett felkiáltás, mikor megérkezik a fehérbe öltöztetett tortakölteménnyel, és felismeri a csokis ujjait nyalogató Hannát.

Már a festékpamacsok is felkerültek a süti ecsetjeire. Hanna büszkén mutogatja az elkészült alkotásokat, és részletesen ismerteti a gyártási folyamatukat.

Hagyom, hogy megbeszéljék és dicsérgessék egymás alkotásait. Inkább a szépséges, és főleg tökéletes fehéren világító tortát veszem szemügyre, és olyan boldog vagyok, mintha az én kislányomnak készült volna.

De Hanna nagyon kedvesen áthárítja rám a dicséretet mondván, csak az én instrukcióimat követte.

-    Elképesztően jópofák! Tényleg nem bonyolult, de nekem sosem jutna eszembe ilyesmi. Neked honnan jönnek ezek az ötletek? Hol tanultad ezeket? – fordul felém a szakács. Hát mit is mondhatok erre?

-         Nem tudom – vonok vállat őszintén.

-         Hogy-hogy nem tudod? Az ilyenre azért csak emlékszik az ember!

-         Néhány éve volt egy súlyos balesetem és azóta vannak dolgok amikre nem emlékszem – feszengek, mert nemcsak a szakács, Hanna is meredten bámul.

-         Autóbaleset? – firtatja tovább, pedig én már nagyon nem szeretnék erről beszélni.

-         Igen – hagyom rá kelletlenül, így legalább nem kell tovább magyarázkodnom. Végül is neki tök mindegy mitől lett fehér az agyam.

Szerencsém van, mert közénk vágódik a felhevült Manuela, és sikongatva jár csodájára az eddig elkészült projekteknek. Gyorsan megölelem az izzadt jókedvű köpcös szakácsot, aztán utat engedek a sírva nyakába repülő boldog édesanyának.

-         Itt vannak! Itt van az én szépségem! – sírdogál boldogan.

-         Akkor eredj és legyél vele amennyit csak tudsz – hessegeti Hanna.

-         De a sütik…. – nyög a lány.

-  Majd én segítek Saranak. Remekül haladunk, már mindjárt készen van minden! Így legalább neked is meglepetés lesz!

-         És a díszletek?

-         Azt nyugodtan rám bízhatod – sóhajt elégedetten Hanna – ebben profi vagyok!

Manuela nem kéreti tovább magát. Nekünk is kioszt egy-egy ölelést, aztán bömbölve elrohan. Többen felénk fordulnak, hogy mi történt? Talán baj van?

-         Boldog! – teszi Hanna mindenkinek nyilvánvalóvá a helyzetet.

Nem firtatják tovább! Hanna viszont új feladatot kér. Jókedvűen csillog a szeme, remekül haladunk és dolgozunk együtt, mintha két régi jól összeszokott barátnő lennénk.

-  Talán elkészíthetnéd marcipánból az 5-ös számot a tortára. Itt vannak az apró cukordrazsék. Ezeket nyomkodd rá a számra, aztán feltesszük a torta oldalára. Én addig kikeverem az utolsó süti krémjét.

-         Rendben, már készül is! De mivel nyújtsam ki a marcipánt?

-         Egy üveggel!

-         Nahát! – mered rám – Ez tényleg jó!

-         Itt a fotó! Egy ilyent szeretnék a végén látni – vigyorgok rá.

Hanna nekilát. Előbb 5-ös mintát rajzol, majd kivágja, aztán nyújt és újra körbe vág, végül díszít. Ezzel ellesz egy ideig!

Nálam a negyedik projektnél újra előkerült a rózsaszín és a jégkék! Habosra keverem az édes tejszínhabos krémet, aztán kettéosztom. Az egyiket rózsaszínre, a másikat jégkékre színezem, és már töltöm is a kinyomóba. 

Előszedem a készen vett édes kagylókekszeket és kettesével kipakolom őket a pultra. Az első sor egyik felére rózsaszín, a másikra jégkék krémet nyomok. 

Minden krémbe belehelyezek egy szem fehér csokidrazsét, ezután már csak ferdén ráhelyezem a másik sütit, kicsit megnyomom, hogy a helyén maradjon, és már készen is van, a rejtelmesen csillogó igazgyöngyöt rejtő kagylósüti! 

A műveleti tervem utolsó előtti pontjához értem, és még szinte gyerek az idő. El kell ismernem, Hannát a gondviselés küldte ma nekem, pedig eddig igyekeztem minél messzebb kerülni ettől a fura párostól. Most viszont úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna ezt a kedves közvetlen szőke lányt. Kár, hogy egy olyan őrülttel él, mint ez a Vettel!

Miközben morfondírozgatok magamban a kezem azért fürgén jár. Vékony csíkokat sodrok a megmaradt színes marcipánmasszákból. Aztán egy kiszúró forma mögé sorba feltekerem őket egymáshoz nyomogatva, végül a felesleges részt egy vonalzó segítségével eltávolítom.

Már kész is a szivárvány! Két fogpiszkálót szúrok a végébe, mert majd ezek segítségével szúrom, illetve rögzítem a díszt a torta tetejére, amivel már érkezik is sugárzó arccal Hanna.

Hannának arany keze van, kreatív, gyors és nagyon kedves!

A torta gyönyörű! Nyomok még néhány fehér bárányfelhő krémet a szivárvány tövébe, Hanna pedig megszórja a maradék dekorcukorral.

-         Sara ez csodaszép lett – ölel magához egy pillanatra.

-         Igen, én is azt hiszem! – vigyorgok nagyon elégedetten.

-         Manuela boldog lesz ha meglátja.

-         Remélem a kislánynak is tetszeni fog!

-         Nekem tetszene Sara – biztosít, aztán szusszan egyet. – Mi a következő?

-         Már minden megvan, csak meleg szendvicseket készítünk elő. Majd akkor sütjük meg, ha már megy a buli, hogy friss legyen.

-         Szóval csak sima szendvicsek? – fordul a felszeletelt kenyér felé tettre készen.

-         Azért nem éppen – mosolygok. - Itt van két forma – nyúlok a pult alá. – Az egyik cica, a másik mackó. Légy szíves szaggasd ki a kenyérszeletekből.

Hanna kiszurkálja a formákat, és kenegeti őket pizza szósszal. Én pedig a mackóformákra egy kis kör sajtot helyezek, arra pedig egy fél fekete olajbogyót. Kap két szemet és festőceruzával szájat rajzolok nekik. 

A cica még egyszerűbb, sajtból bajuszkákat szurkálok bele, szemecskét, orrocskát és Ketchupból mosolygós szájat. Aztán már csak arra várnak, hogy megsüssük és megegyék őket.

-    Megéheztem! – áll mellém csípőre tett kézzel, mintha olvasott volna a gondolataimban. Elmélyülten nézegetjük a remekműveket.

-         Akárcsak én! – bólintok.

-         Akkor gyere, menjünk ebédelni!

-         Menj csak, már biztosan vár a barátod. Én majd eszem itt valamit a konyhán.

-      Vettel ráér! Vele majd vacsorázok! Most menjünk és ebédeljünk meg, aztán kipakolunk és jöhetnek a vendégek. Rendben?

-         Gondolom nem sokat mer veled vitatkozni Sebastian – próbálom elrejteni a vigyorom.

-         Nem! Valóban nem! Hívd inkább Sebnek! És vigyorogj csak nyugodtan!

Összemosolygunk az elkészült remekművek mögött és valami nagyon jó, valami melegség önti el a szívemet. Egy pillanatra sokkal közelebb érzem magamhoz ezt a szőke lányt, mint eddig valaha, csak nem tudom miért. 

Talán a közös munka összehozza az embereket.

Kimi…

Rami egészen jól fogadta a hírt Kisu hirtelen feltámadásáról. Leginkább a felesége miatt sopánkodott. Azt hittem majd kiheveri a sokkot, de nem.

Ebédidőben érkeznek ki a pályára. A fiúk már messziről harsány kiabálással vetik magukat a nyakamba. Mostanában ritkábban találkozunk, hiányzom nekik.

-         Eh, mekkorát nőttetek! Igazi sózsákok vagytok már!

Leteszem őket, a hátizsákom meg felkapom a vállamra, mielőtt még beletúrnak és felfedezik az ajándék plüss macskát.

-   Éhesek vagytok? – faggatom őket teljesen feleslegesen. Otthon Kristii heves csatározások közepette tukmálja beléjük az ebédet, viszont ha kijönnek hozzám egy futamra, úgy habzsolják ugyanazt az ételt, mintha napok óta éheztetnék őket.

Már indulnak is valami nyalánkság után, Mark kötelességtudón követi őket, hogy beszélgethessünk a bátyámmal. Mivel ő már átélte, most átérzi Rami sokkját Kisu láttán.

Rami ott folytatja ahol tegnap abbahagyta.

-         Nem tudom Kristii, hogy fogadja majd a hírt!

-  Majd elmondod neki az igazat. Kicsit ki is színezheted a valóságot, ahogy gyerekkorunkban tetted. Jó érzéked van hozzá – piszkálom, de nem reagál.

-         Úgysem hiszi el, hogy ilyen görény voltál és nem avattál be!

-    Ha így gondolja, akkor nem ismer még eléggé. Mesélj neki rólam! Tudom, hogy vannak történeteid!

-         Letépi a fejemet, hogy eddig titokban tartottuk előtte!

-         Túléled! Ha a farkadat tépné, az rémesebb lenne!

-         Az igaz, bár mostanában korántsem használom annyit, mit szeretném.

-         Na, mi van tesó? Nem megy már a pisilés? Kell egy jó urológus? – röhögök, de nem osztja a jókedvemet.

-         Egy időgép kellene, hogy néha nosztalgiázhassak egy kicsit.

-         Te más nőkre gondolsz Krisztii mellett tesó?

-         Még gondolni sem merek öcsém! De jó lenne időnként visszautazni a gyerekek fogantatása előtti időkbe. Akkor még ő is nagyon másképp állt a szexhez! Mostanában csak akkor jutok eszébe, ha ki kell vinni a szemetet, vagy valamelyik kölyköt edzésre, mert ő a másikkal van elfoglalva.

-         Hát tesó ezen még én sem tudok segíteni. Marad az álmodozás és a kézimunka. Úgy károgsz akár egy kivénhedt varjú!

-         Na, menj a fenébe öcsém! – fortyan fel, de nem túl haragtartó. – Hol van Kisu? – faggat folyamatosan és a szerviz kamionokat kémleli.

-         A Red Bullnál, de nincs ott, ő a kiszolgáló részlegen van. Kávékat készít, nem is akármilyeneket! Hálás lennék, ha nem meregetnéd a szemeid, mint egy vak denevér. Inkább foglalkozz a fiúkkal. Más se hiányzik nekem, csak felfigyeljenek rá, hogy úgy nyújtogatod itt a nyakad, akár egy zsiráf!

-         Szeretném látni!

-         Tegnap már láttad!

-         Igen, de annyira meglepődtem, hogy már nem is emlékszem mi volt.

-         Majd látod még eleget, ha hazavittem! Azért vagyok itt, miatta jöttem vissza!

Hiába minden beszéd, Rami egyfolytában a Bull felé leseget és kóvályog, akár egy kerge birka. Komolyan kezdek aggódni, hogy estére szemtengelyferdülést kap, de szerencsére Kisu nem tűnik fel. Bármennyire is hiányzik és szeretném látni, most, hogy itt vannak a gyerekek, nem kockáztathatok.

Viszonylag nyugodt vagyok, mert tudom, hogy az ünnepséggel van elfoglalva, az meg jó néhány konténerrel odébb van. Vettel már ott tombol a gyerekzsúron Hannával. Az a lány, remek segítség. Már teljesen összebarátkozott Kisuval. Együtt rakták össze a bulit is.

Bezzeg Vettel hasznavehetetlen!

Addig ábrándozom, míg lemaradok a lényegről. Az egyik felszolgálólány a fiúkhoz lép és egy tálcát tart eléjük. Nem látom jól, mi van rajta, de a gyerekeknek tetszik. Valahogy rosszat sejtek, kikerülök egy erőszakos fotóst és hozzájuk sietek.  Juustu egy vicces cicafej szendvicset tart a kezében. Elgondolkozva eszegeti, gondterhelt arccal nézegeti, aztán a lány arcát fürkészi és kérdez.

-         Ezt te csináltad? – faggatja.

-     Sajnos nem – ingatja a fejét jókedvűen a lány. A Red Bullnál egy kedves lány készítette. A keresztlányom szülinapját ünnepeljük, én is átugrom hozzájuk néhány percre. Nincs kedvetek megnézni?

-         Felőlem – vonogatja Raikkönenesen a vállát.

-         Torta is van? – érdeklődik a kisebb.

-    Van hát! És képzeld csak, olyan, mint a szivárvány! És érdekes vicces figurás szendvicsek is vannak.

-     Akkor menjünk – mosolyog a kicsi. – Lehet? – fordul az apja felé.

Mielőtt még bármit mondhatnék vagy mozdulhatnék, a bátyám jókedvűen rábólint.

-    Addig se engem gyilkoltok! – sóhajtozik a porfelhő után, amit az elviharzó kölykök húztak.

-     Nem baszd meg, hanem engem! Mindjárt infarktust kapok! Most küldted őket Kisuhoz!

-         Micsoda?

-         Hát nem azt pofáztam eddig, hogy a Bullnál dolgozik? Hogy a fene evett, mert mire megtudtam, hogy él és ott van, én már felmondtam és megszakítottam velük minden kontaktot? De neked megállt az agyad a galaktikus szexnél!

-         De azt mondtad a kiszolgáló személyzettel van a konyhán….ő főzi a kávékat!

-         Ehh, ő csinálja a partyt Rami. Pont olyan perpetuum mobile, mint amilyen volt. Lehet, hogy nem emlékszik, de nem változott semmit. Oda készülünk mi is Hannáékkal, már plüsst is vettem. A szívem szakad bele, valahányszor megpillantom és ő átnéz rajtam, mintha láthatatlan lennék – panaszkodnék, de félbeszakít.

-         Inkább menjünk a gyerekek után – emelkedik fel riadozva és gondterhelt arccal elsiet a Bull paddockja felé.

Utána sietek a távolabbi konténer irányába, ahol abban a pillanatban ér véget az ének. Az ünnepelt kislány annak a barna lánynak a segítségével vágja fel a tortáját, akivel Kisu olyan sokat beszélgetett még az előző teszten, és a felcsattanó ujjongás és csodálkozó moraj és nevetés mellett tisztán hallom Titus döbbent hangját.

-    Kisu! – úgy süvít végig a téren a vékony kis gyerekhang, hogy szinte lyukat éget a dobhártyámban. – Kisu, te élsz? Hát mégsem haltál meg? Tudtam én! Nagyi szerint te egy angyal vagy, és az angyalok nem szoktak csak úgy meghalni, ugye?

Eddig csak a hangját hallottam, most, hogy kibukkanok a megdermedt Rami mögül azt látom, hogy Titusz arcán ragyogó mosollyal öleli Kisu derekát és lelkendezve néz fel a ledöbbent lány arcába, aki riadtan pislog le rá egy szelet torta mögül. Mellette Hanna és Vettel áll. Arcukról süt a döbbenet.

Még szerencse, hogy Kisu kedveli a gyerekeket, és nem küldi meg a sütivel szegény meghasonult kis Tituszt, aki még mindig nem fejezte be.

-    Elmondom a nagyinak! Ha megtudja, hogy találkoztunk biztos sírni fog az örömtől! Olyan nagyon szeret téged a nagyi is, meg mi is mindenki! Mikor jössz haza? Neked Kiki mellett a helyed, mint az anyukáknak. Mért itt dolgozol? Összevesztél a keresztapuval? Rám is haragszol Kisu? Csináltam valamit? Rossz voltam?

Hihetetlen mennyi mindent tud egy szuszra elhadarni egy kisgyerek!

Rami sápadtan lép az összeborult pároshoz. Annyira zavarodott, hogy meghajol Kisu előtt, nem is tud megszólalni. Némán felnyalábolja a kisebbik fiát, aki nem nagyon akarja elengedni az eddig halottnak hitt Kisut. Szinte leszakítja a lányról, aki teljes döbbenete ellenére is megmozdul és szabad kezével a pityergő gyerek felé nyúl segítség gyanánt. Aztán Rami hófehér arcára emeli a tekintetét és hagyja lehanyatlani a kezét. Állnak egymással szemben és bámulnak a másik arcába.

Hasonlóképpen cselekszik a nagyobbik gyerek is. Mintha sokkot kapott volna, lemerevedve bénultam bámulja végig a jelenetet. Megdermed a rémülettől, kitágult szemekkel mered a halottnak hitt lányra, elnyíló szájából sokáig nem jön ki hang. Aztán csak megtalálja a szavakat.

-    Hiszen eltemettünk – bukik ki belőle a kétségbeesett kiáltás.

                                                           *  *  *  

Mondjuk, az én hajam már nem tud világosabb lenni, de a többi az nagyon igaz!:)

Sziasztok!

Elég régen nem jelentkeztem már tudom.

Most két napot zárva tartottunk a bárban, mert átalakításokat kellett végezni. Ez több okból is jó volt, egyrészt mert reggel bementem és egészen délutánig nem csináltam semmi mást csak írtam. Nem ettem, csak kávét meg vizet vedeltem, a végén már szédelegtem az éhségtől.

De csodálatos két nap volt! Újra éltem egy kicsit a lánykoromat, mikor még nem volt más dolgom, csak kitakarítottam három szobát, és kimostam a családra, a fennmaradó időmben pedig írtam. És most is ezt tettem, csak írtam és írtam, és pont annyira élveztem, mint régen!

Másrészt azért kellett az átalakítás, mert nem férünk már el, pedig jegyet áruluk, de a kint rekedtek egyre inkább elégedetlenek. Ezért most újra bővítünk, és néhány újítás teszünk be. Kéthetente van beöltözős műsoros buli, és erre össze kell állítanom a dalokat, a ruhákat, a díszletet, ételeket és az italokat. És persze gyakorolni kell, és edzéseket, órákat tartok, tárgyalok akár a nagy üzletasszonyok, szóval van azért dolgom.

Minden bulit egy témakör köré építünk, és úgy tűnik, jól csináljuk, mert egyre többen jönnek.

De mire végzek az egyikkel, már agyalnom kell a következőn, szóval nincs túl sok időm, de imádom, amit csinálok!

Ráadásul Petinek meg előadás sorozata volt egy középsuliban. Így aztán két napon keresztül ő sem zaklatott a testi-és szerelmi életével kapcsolatos üzeneteivel, amiket úgy imádok!

A nyárral és a részekkel kapcsolatban nem tudok semmi biztosat mondani. Ami biztos, hogy nem szünetelek nyáron az írással, ha lesz időm folytatom a törit, mert egyelőre azt se tudjuk mi lesz a nyárral.

Egy időzített bombán ülünk, remegve és izgatottan várjuk, mikor indul be Cleonál a szülés!:)

Biztos minden családban nagy öröm egy kisbaba érkezése és a várakozás. Hát nálunk is az, hiszen ő lesz az első baba, aki úgy születik, hogy már mind együtt vagyunk. És mivel Cleo hat hét után visszamegy dolgozni, ugyanúgy kivesszük a részünket a gondozásából, ahogy a kisöcsinél is tettük.

Már nagyon várjuk, és nagyon izgulunk, hogy a baba és főleg a Cleo is rendben legyen!

Mókus harcos nem érti, mi ez a nagy izgalom, egyre csak simizgeti Cleo pociját, és faggatja, hogy miért nem szólsz a kisöcsinek, hogy jöjjön elő?:)

Minden további programunk a baba érkezésétől függ, hiszen utána Sziszi is elhagy minket, és mennek vele a nővéremék is néhány hétre.

Már a negyvenedik hétbe lépünk, szóval bármikor érkezhet, így nem tervezünk hosszú nyaralást.

Tarzan azt mondja, mivel én állandóan töröm a fejem az új bulikon és vadul szervezem őket, engedjem meg, hogy a nyarat ő szervezze le, és legyen nekem meglepetés!

Hát izgatottan várom, mivel egyre világosabb számomra, hogy ebben a házasságban nem csak én vagyok megáldva elég élénk fantáziával, bármi jöhet a nyárra!

Annyit már elárult, hogy egy ismerősének van egy saját szigete, és odamegyünk néhány napra, mert oda csak engedéllyel lehet bemenni, van néhány bungaló, viszonylag távol egymástól, és Tarzan nagyban gondolkodik. Olyan néhány napot tervez, ahol teljesen nomád módon élünk majd, ruhátlanul, ő majd halászik, hát ugye. Én viszont megígértem, hogy megpróbálok enni a vadászzsákmányból. Szóval főzni fogunk, gyűjtögetni, és nem lesz villany csak tábortűz meg ilyenek. Akár a nomádok, halászunk vadászunk és gyűjtögetünk. Hát a halászásra érdeklődve várok, a többire abszolút nyitott vagyok. Aztán a szerzeményünket a gondos Tarzan majd elkészíti vacsira. Azt mondja ő akar kényeztetni hiszen itthon én szolgálom ki állandóan. De szerintem inkább fél, hogy megmérgezem, ha én főzök!:)

A szigetre is magángéppel megyünk, szóval eléggé várom, biztos izgalmas lesz!:)

Petinek annyira jól sikerült a helyettesítése egy konferencián, hogy a jövőben továbbiakra kell majd menjen, és ezzel kapcsolatban is emleget valami hatalmas nagy meglepetést, de ez is a kis arkangyal születésétől függ, szóval még titok!:)

Szóval nem tartok nyári szünetet, ha lesz időm írni fogok!

És még valamit szeretnék!

Többen írtatok, és olvasói meghívót kértetek a lezárt oldalakhoz.

Én szívesen adnék, de nincs mire! Tudjátok, annak idején ez a blog egy bátorságpróba volt nekem, miután megtettem néhány vad dolgot, bár akkor még nem is tudtam mennyire megváltozik majd az életem. Mikor elkezdtem írni, egy nagyon magamnak való visszahúzódó, zárkózott lány voltam a külvilágra. Nem volt semmi és senki a családomon és az íráson kívül, és eleinte hetente háromszor is jelentkeztem, mert sokkal több időm volt írni, mint mostanság. Akkoriban úgy terveztem, hogy több történetet is elkezdek, de aztán rájöttem, hogy én igazából egyszerre csak egyet tudok írni, ezért a másik törim is szünetel. A többi „fülecske” alatt meg egyelőre még nincs semmi, de úgy tervezem, hogy még sokáig írogatok, és ha lesz elég kitartásotok és türelmetek, majd azok alá is kerülnek történetek, de jelenleg annyi van, amennyit bárki elérhet!

De azért köszönöm az érdeklődést ám!:)

Szóval jövök majd ahogy tudok!

Nektek meg csodaszép nyarat és sok pihenést kívánok!

Puszi, Luna

Anyák Napjára szeretettel

Happy Mother’s day

Tudom, hogy már régen ki kellett volna tennem a következő fejezetet, és elnézést, de sajnos megint csak megcsúszok vele különböző okok miatt.

Hát nem is tudom, hol kezdjem!

Én ugye vizsgázom orvérzésig, és be kell vallanom, van, hogy a kettesért, jó esetben a hármasért küzdök, de Tarzan vigasztal, hogy nem számít, csak végezzem el, majd később mellette mindent elsajátítok és megtanulok.

Vizsgázik a nővérem is, ezért nem tudott elmenni a Danival, pedig az apukájára rászakadt egy pajta, mikor Texason végigsöpört néhány hurrikán, és egy barátjánál mentették az állatokat. Így ment vele a Peti.

Agyrázkódást és bokaficamot szenvedett, és bár sok gép nem tudott leszállni, Tarzanék mégis átverekedték magukat a nehézségeken, és már aznap bent voltak nála a kórházban.

Ott kapta a hírt, hogy mennie kell Connecticut-ba egy konferenciára és megtartani egy előadást a főnöke helyett, aki teniszezés közben elcsúszott és eltörte a könyökét.

Nehéz lenne tagadnom, mennyire nagyon hiányzott, és ő is elég feszült volt, és nemcsak mert egy hétig nem találkoztunk, hanem mert volt egy kis lámpaláza is.

Nem lehettem mellette, és ha már segíteni nem tudtam, meg sem említettem neki, hogy mindjárt első nap, ahogy serényen vezettem a város felé, lefékeztem egy szirénázó mentőnek, mögöttem egy türelmetlen öltönyös menedzser meg zokon vette ezt. Mellém húzott leengedte az ablakot és átordibált néhány keresetlen mondatot olyan szlengben, amiből szerencsére csak a Fuck-ozást értettem, ezért a továbbiakban szigorúan betartva a közlekedés szabályait, eléggé megszeppenve robogtam be a stúdióba.

Ráadásul a Cleo megint rosszul lett, elkezdett szédülni és zsibbadni, és nem volt otthon más csak anyu dédike Sziszi Moira meg Cleo. Iszonyatosan felszökött a vérnyomása valamitől, - most egy mérővel a karján közlekszik – és Sziszi, aki otthon volt és ráadásul szülésznő, teljesen leblokkolt mikor látta mi van, mert az ő anyukája a születésekor halt meg agyvérzésben a magas vérnyomása miatt. Még látta a Sziszit aztán meghalt. És Sziszi ezt egész életében magával cipeli, nem tud szabadulni attól, hogy ő ölte meg az anyukáját, és még sok minden nyomja szegénynek a lelkét azért is olyan kedves és csendes ő is.

Mi vagyunk a családja és ez nem egy hangzatos szöveg, hanem ő is valóban így érzi és gondolja. Mindegyikünket testvérének tart és anyuékat a szüleinek. És hát mikor Cleo rosszul lett, Sziszi bepánikozott. Teljesen összeomlott, mert attól félt, hogy Cleo is agyvérzést kap, és nem volt a helyzet magaslatán.

Fura ez, mert annak idején körcsike is belezavarodott és kiakadt, mikor anyu ment szülni, pedig akkor már elég rutinos szülésznő volt, mégis teljesen szétesett, mert féltette anyut.

Anyu szegény egyedül harcolt meg a Cleoval, hogy bejusson a kórházba, és mikor kijöttek szólni, hogy már minden rendben, bizony hangosan elsírta magát.

Én meg, aki időközben befutottam, lelkesen csatlakoztam hozzá és együtt bömböltünk, mikor bevágtatott Nyurga apuval. Hát szegény majdnem összeesett a látványunktól, de hamar tisztáztuk, hogy nincsen semmi baj.

Ettől függetlenül szegény Gabi ezek után nehezen talált önmagára, mondhatnám nem is igazán.

Közben meg Lucus és az Ildi költözködnek el tőlünk, ami szintén rettenetesen megvisel mindenkit, engem meg főleg!

Nagyon fog hiányozni az a kislány. Olyan volt közöttünk, mint téglák között az összekötő habarcs. Mindenkihez volt egy kedves szava és mindenki annyira szereti!

Nagyon nehéz látni, hogy ő is bánkódik, és én nem bömbölhetek kedvemre, hogy nem csoszog már hétvégén fel hozzánk kócosan kinyúlt kedvenc pizsijében, és nem faggat többé, hogy ha nem az öcsénk lesz a férje, akkor őérte is eljön majd egy ilyen Tarzan?

Inkább biztatom, hogy nagyszerű lesz, új otthon, új család, most már neki is lesz élő apukája is, és majd rengeteget fognak együtt játszani.

Más alig várja, kihívásnak él meg minden változást, újdonságot, de én a szokásaim rabja vagyok, gyűlölöm a változásokat!

Hát ennyi minden van így hirtelen dióhéjban.

És hát volt egy kis hangulatingadozásom is, amikor nem volt kedvem semmihez. De olyan szinten, hogy még írni is szégyellek róla. Legszívesebben otthon feküdtem volna az ágyamban és nassoltam volna. Mióta megjöttünk határozottan feljavult az étvágyam, hála a kéthetes koplalásnak. Rossz volt a kedvem, és kerültem az embereket, ami a mi családunkban gyakorlatilag elképzelhetetlen és kivitelezhetetlen, mert ha nem megyek le, akkor egyszerűen feljönnek, mióta öcsénk kétszer ránk tört illedelmesen kopognak, aztán ha nem szólok, akkor is némi várakozás után benyomulnak.

Peti szerint késleltetett depresszióm van, és nem baj ez, szerinte nagyon hősiesen küzdök a múltammal meg az emlékeimmel.

Hát szerintem meg csak túlságosan szeret és igyekszik minden hisztimet meg heppemet megmagyarázni.

Azért persze lehet, hogy valóban úgy van, és annyira nagyon igyekeztem magamban elnyomni a 20-át, Kevin árnyékát és az egész szomorúságot, hogy most jön ki rajtam tudat alatt. Peti szerint én annyira lelkis és "jókislány" vagyok, hogy a lelkem nem képes elviselni, hogy nem emlékeztem meg kellőképpen Kevinről és most így védekezik.

Bárhogy is van, úgy tűnik, előbb-utóbb klinikai eset leszek. És tényleg nagyon – Tarzan szavaival élve – rendkívül lehangolt és letargikus voltam.

És alig teszem túl magam az egyik szomorú emléken, jön a másik.

Jövő hétvégén lesz 6 éve, hogy az életem kettétört. Letértem arról az útról ahol addig haladtam, és egy egészen máson indultam tovább, vagy inkább torpantam meg és maradtam egy zsákutcában egészen addig, amíg a Peti jött és segített.

Azt mondják szeszélyes május!

És lehet is ebben valami, talán az érzelmekre is szélsőségesen hat a sok időjárás változás. Minden esetre én nagyon érzékeny vagyok ebben a hónapban, ami egyrészt betudható a vizsgáimnak, mert azért nagyon megcincálják az idegeimet, hiába nyugtatgat Tarzan meg az egész család.

Másrészt kikészít ez a sok minden, ami történt, főleg a változások.

Kár is tagadnom eléggé kikészültem lelkileg.

Bele se gondolok, mi lenne most velem, ha nem megyünk el Japánba és nem éljük át azt a sok hihetetlen kalandot, és nem nevetünk annyit, hogy nem egyszer az egész étterem azt figyelte érdeklődve felemelt evőpálcikákkal, hogy én próbálok disztingválni, de nem sikerül, mert félpercenként beleordítok az éterbe, hogy Hukk…

Ugyanis valamiért én egy csomó ételtől meg persze a nevetéstől csuklani kezdtem és nem tudtam abbahagyni jó ideig.

Talán nem kötődik szorosan ez a vers az anyák napjához, de számomra nagyon is személyes, nagyon is igen.

Furcsa dolog az elme! Van, hogy egy dallam, egy érzés vagy egy emlék beleveszi magát és nem tudod elengedni.

Máskor meg akár évekre bezár egy emléket, akár egy titkot és teljesen elfeledkezel róla, aztán történik valami, egyedül maradsz, halálra rémülsz, hogy a testvérednek beindul a szülése és eszedbe jut egy dal.

Erről a dalról képtelen vagyok érzelmek nélkül beszélni, bár azt hiszem amúgy is szép, de nekem különös kötődésem van hozzá.

Régen, mikor 16 éves voltam és majdnem bezárt az elmém egy olyan világba ahova nem engedtem be mást, éjjelente véres szemekkel virrasztottam, nehogy jöjjenek a démonok és a rémálmok, anyu bejött hozzám, leült a földre, rákönyökölt az ágyamra és ezt a dalt énekelte, és közben fogta a kezem és simogatta. Megnyugvást hozott és békét a gyönyörű hangja a szívembe, ha csak egy rövid időre is, de jó volt…

Sokszor együtt énekeltük, hogy kizökkentsen onnan ahova lesüllyedtem, és sokszor dúdoltam magam elé a sötétben, hogy elűzzem a démonjaimat.

Sokszor hallgattam könnyek között és most is sírok, ha meghallgatom ennyi idő után is.

És anyu is emlékszik! Egyik este elénekeltem a kisöcsinknek lefekvéskor. Nem tudom honnan jutott eszembe, talán a sok emlék miatt, vagy mert a Peti nem volt itthon, és anyu bejött és elsírta magát.

Ebben a hónapban kétszer hallottam anyut hangosan sírni, és bár én vagyok kikiáltva az ügyeletes érzelgősnek, láttam sírni a nővéremet is, mikor Tarzan a Dani mellé állt, hogy megyek veled Texasba segíteni.

Mondom, hogy különleges érzelmeket megcincáló hónap ez…..

Anyák napján együtt beszélgettünk a lenti nappaliban, és a sógorom megkérdezte, mi volt az a szép ének, amit énekeltél Andynak? Annyira tetszett…. És a többiek is, hogy mi volt? Tényleg, énekeljem el.

Leültem a zongorához és elkezdtem. A második sornál már folytak a könnyeim. Talán egy versszakot bírtam, de éreztem, ahogy a „légy”-nél már a könnyeim végigfolynak az arcomon. Aztán ránéztem anyura és láttam, hogy sír, és egyből elcsuklott a hangom.

Tomi mellettem ült, ketten zongoráztunk, és azonnal átvette a szólamot is és az éneket is tőlem. Én meg csak sírdogáltam végig meg anyu is, de nem fájt, inkább jó volt kicsit kiengedni az érzelmeimet és hallgatni anyut, ahogy az ő szemszögéből beszél arról az időszakról a többieknek.. 
Persze Tarzan felnyalábolt, és ahogy hallgattam a Tomit és a mellkasán feküdtem, olyan furcsán, olyan fájdalmasan boldog voltam, hogy alig bírtam visszafogni magam, hogy ne kezdjek hangosan bömbölve zokogni.

Annyi emlék…. annyi szép és jó, fájdalmas és szomorú minden rohant meg, hogy alig bírtam megbirkózni vele.

Anyák napján felnőtt fejjel fura visszagondolni a gyerekkoromra.

Anyura, aki annyi szenvedés fájdalom és nehézség közepette, olyan sok szeretetet, törődést adott nekünk. Még a legnehezebb időszakokban is figyelt olyan apróságokra, hogy ne csak énekeljünk, de színvonalas dalokat is tanuljunk, amiket később a suliban hasznosítani tudtunk, vagy csak elmondhattunk, hogy minket Radnótira altatott az édesanyánk!:)

22 éves leszek, és ahogy múlik az idő, egyre nagyobb szeretettel gondolok az anyukámra, a dédikémre és a nagyszüleimre, akik sajnos már nem lehetnek velünk.

Egyre inkább megértem mekkora emberfeletti küzdelmet folytatott néha anyu azért, hogy mosolyogni lássuk.

Én nem is tudom….

Néha arra gondolok, olyan nagyon szomorú élete volt. Máskor meg arra, hogy itt vagyunk neki és annyira szeretjük, talán boldogabb így, mintha milliárdjai lennének, de senki, aki megölelje tiszta szívvel, szeretettel.

Néha, ha ilyenekről beszélgetünk Tarzannal és jókedvű, ő is ezt mondja. Az élete csak nézőpont kérdése, ahogy a félig teli vagy üres poháré.

Mert bár meghalt az igaz szerelme, apánk megcsalta, megalázta és kifosztotta, az édesanyja tolószékbe kényszerült egy baleset miatt, és mielőtt végleg magatehetetlenné vált volna önkezével vetett véget az életének, apukáját pedig nagyon váratlanul vesztette el, ő mégis boldog volt és most kimondhatatlanul boldog!

Csak megközelítés kérdése minden. Igen, meghalt a Tamás, de amíg volt, őt úgy szerette, amilyen szeretet sokaknak egész életükben nem adatik meg.

Igen, apánk egy szar alak volt, csak fájdalmat okozott neki, de általa kapott három csodát. Ha mi nem lettünk volna, biztos, hogy már ő sem élne, mert sokszor nem lett volna értelme az életének.

Igen, a nagyi elment, mert így akart elmenni, erős volt és tudta mit csinál. Áldozat volt ez tőle, nem akart egy magatehetetlen teher lenni a nyakunkon, inkább úgy ment el, hogy csak a szépre és jóra emlékezhessünk vele kapcsolatban.

Igen, a papa hirtelen halt meg, olyan váratlan volt, még ki sem keveredtünk a pesti csúcsforgalomból mikor jött a telefon. De ott voltunk az utolsó órájában, velem beszélt utoljára, egy holdas mackós hálóinget vett nekem a kórház előtti járdán áruló árusoktól, amibe belenőttem és csak azt viseltem minden éjjel, még akkor is, amikor már cafatokba szakadt a hátamon a sok mosástól, és olyan lukacsos volt, mint egy háló.  

Nem voltam hajlandó lemondani róla, egészen addig, amíg megismertem a Petit, aki kijött hozzánk, ha éjjel rohamom volt, és anyu szégyellte, hogy egy szakadt hálóingben találna.

Halványlila volt, egy mosolygós holdon ülő mackólánnyal, aki előtt egy mackófiú gitározott. Azt mondta a papa ez annyira te vagy Luna, hogy megvettem neked, pedig látom, hogy inkább anyádnak lenne jó, de majd belenősz!

Igaza volt, mert belenőttem és megsirattam mikor lecseréltem, pedig már nem volt színe se, figyelnem kellett ha felvettem nehogy egy lyukba dugjam a kezem, vagy nehogy szétszakadjon egy hirtelen mozdulattól.

Nővérem egy gyűjtögető, ha a ruháiról van szó, képtelen kidobni a régit, de nekem csak ez a szakadt hálóing számított.

És igen, soha nem késő! Mindig lehet újra kezdeni, negyven év fölött is van élet, erre az András és Andyka a legcsodásabb példa!:<3

Énekeltünk anyák napjára, és most először már ott tátogott a mi kis Mókuskánk is, és rettentő boldog volt, ha néha sikerült elkapnia néhány szót vagy a dallamot!

Annyira édes volt, ahogy szorongatta a kis virágját és igyekezett velünk énekelni. Én nem is értem, hogy képes valaki gyereket bántani, és hogy lehet könnyek nélkül megállni egy ilyen apró manó igyekezetét!

Anyu egyedül felnevelt három gyereket és még hozzá három fogadott gyereket is! És most már bármikor nagymama lehet a Cleo jóvoltából! Anyu a Szisziről mesélt és Kakukkról, aki rettentően ideges gyerek volt, és időbe tellett, amíg mellettünk megnyugodott, és mára már nyoma sincs ennek, talán csak a vizsgadrukkokon jön elő. És a Sziszi, aki egészen kicsi volt mikor már járt hozzánk, és anyu volt, hogy kereste, és az előszobában ülve találta meg. Faggatta, hogy miért ül ott, talán megbántotta valaki? Ő pedig mosolygott, rázta a fejét, hogy á dehogy, csak olyan jó itt nálatok!

Anyu is múltat idéz, úgy tűnik ez egy ilyen hónap…..

Kakukk gyakorlatilag az ovi óta, 4 évesen került hozzánk, Sziszi 8 éves volt mikor feljött és ott maradt, amíg várt a buszára, aztán anyu elintézte, hogy velünk lehessen egészen péntekig, ne ingázzon olyan fiatalon.

Cleo 14 éves volt mikor hazahozta a nővérem és azóta velünk van. A legnehezebb korban volt, de anyu megszelídítette, egyformán szeretett és egyformán aggódott mindegyikünkért. És egyformán vállalt felelősséget értünk, és ezért egyre jobban tisztelem. Fogalmam sincs honnan volt hozzá ennyi ereje, de megérdemli azt a szeretetet, amit kap tőlünk ilyenkor vagy szülinapján.

Akkor boldog, ha mind körülötte vagyunk, és néha arra gondolok, ha már nekünk is lesz családunk, akkor is itt fogunk még velük állni anyu előtt, és ettől annyira elérzékenyülök….

Nagyon elfogódott hangulatban vagyok, mert felnőttek az én öcsikéim, befejezték a sulit!

Csak egy év van köztünk, Kakukkal még annyi sem, mégis mindig ő volt a mi kisöcsénk Kakukkal.

Egyik reggel ültem a kávém mellett, mert ezúttal lementünk mi is a családhoz, hogy biztassuk a fiúkat és elküldjük velük a jókívánságainkat és a szeretetünket az öltönyben idétlenül ficergő kamaszoknak.

Figyeltem, ahogy anyu igazgatja Tomin az öltönyét, és idegességét meg a meghatottságát igyekszik leplezni, miközben a nyakára teszi az iskola nyakkendőjét és megköti, duruzsol, hogy ügyes leszel, sikerülni fog, tudod, hogy te egy Nádasdy vagy, soha nem adhatod fel!

Eszembe jutott az a laza baseballsapkás vagy fejkendős gördeszkás, kosaras rapper srác, aki olyan népszerű volt az aszfalton, olyan ügyes trükköket tudott a deszkáján, meg a kosárlabdával, és áhítatos pillantásoktól követve hipp-hoppozott a lüktető zenére.

Az én öcsém a szívem másik fele, akit jobban szerettem a világon mindenkinél!

És mellettük Tarzan kötözgeti Kakukk nyakkendőjét és magyaráz a riadt szemű szőke ifjoncnak, aki kicsit már letekint fogadott nevelőapjára, annyira a fejünkre nőtt!:)

Tarzan máshonnan közelíti meg a biztatás. Csak lélegezz és koncentrálj! Minden a megfelelő időben fog az eszedbe jutni, csak ne ess pánikba, lélegezz és koncentrálj…..:)

Eszembe jutott Tarzan, ahogy jött velem és szurkolt az érettségimen.

És az öcsémékén én is ott ültem a suli előtt a kocsiban órákon át, bár ez semmit se jelentett, mégis úgy éreztem ezzel is erőt adok nekik.

És most elérkeztek megint egy út végére vagy egy kereszteződéshez, ahonnan majd tovább mennek valamerre. Felnőttek! És ez még engem is szíven ütött!

És igen! Ezen a reggelen is sós kávét ittam, mert telepotyogtattam a bögrémet a könnyeimmel!

Nagyon sok munkánk fekszik az itteni életünkbe. Úgy értem, hogy elfogadjanak, hogy beilleszkedjünk, a mindennapok helytállása, azért rengeteg energiánkat felemésztett, és talán nem is ment volna máshogy csak így, együtt szeretetben és összefogásban.

Éppen a minap jutott eszembe valamiről, hogy mikor ide kiköltöztünk és még nem volt senkinek se állása, csak Nyurgának meg a Petinek, akkor Tarzan azt ígérte nekem, hogy nem lesz semmi gond, amíg neki van munkája, mi nem fogunk éhezni, hiszen eddig ő lebzselt nálunk, most viszonozhatja a törődést.

És valóban így volt, már akkor is állta a szavát. Segített, vásárolt, irányított, terelgetett minket, míg mindenki rátalált az útjára. Most, hogy már mind a nekünk tetsző utat járjuk, egyre gyakrabban gondolok vissza a zavaros kezdetekre, a sok félelemre, szorongásra, és egyre nagyobb hálát és szerelmet érzek a férjem iránt.

Azt mondják, minden embernek van egy angyala, aki vigyázz rá.

Néha arra gondolok, én férjhez mentem az enyémhez!

Az életem csodálatos, és ő teszi azzá, és én nem tudok eléggé hálás lenni neki azért, hogy van nekem!

Annyi mindent kellene csinálnom. Annyi tervem van és elvégzendő dolgom, de valahogy mindig késésben vagyok. És az igazság az, hogy az én hibám is, mert olyan hosszú idő óta most először, nem szégyellem bevallani, imádom életem minden pillanatát. Még azt is, ha gond van, mert tudom, hogy úgy is megoldódik, nem is lehet másképp.

Imádok reggel felébredni, imádom a madárcsicsergést hajnalban a teraszról. Imádok bekocsizni Tarzannal a városba, és imádok dolgozni. A sulival sincs gondom, csak nem jut elég időm a tanulásra, mert annyi minden más van, ami fontosabb nekem. Imádom várni Tarzant, hogy jöjjön értem, és imádom, hogy állandóan felhív, vagy kedves pikáns üzenetekkel bombáz. Imádom, ha megjön és összenézünk, és nekem már attól a pillantástól megremeg a bokám és összerándul a gyomrom és alig várom, hogy hazaérjünk.

Imádok otthon lenni a családommal beszélgetni és nevetni. Imádok úszni és teniszezni meg persze lovagolni, és imádok, a világon mindennél jobban imádok Tarzan mellé lefeküdni, átölelni és érezni, hogy ott van mellettem. Tudni, hogy ő mindig ott van, és történhet bármi, ő mindig itt lesz!  Ez a legjobb dolog a világon!

És sajnálom, hogy ennyi minden mellett rengeteg dolgot elhanyagolok, de én is csak egy ember vagyok és most annyira boldog!

Az sem érdekelne, ha a napjaim úgy telnének, hogy bámulom Tarzant, ha kimászik az ágyból, aztán újra bemászik mellém. Nem tudom, meddig bírnám ki így az életet, de azt hiszem sokáig!

A hajam is megnőtt már és mostanában jól mennek a dolgok körülöttem, és én még soha nem voltam ilyen felhőtlenül boldog, magabiztos és felszabadult!

Egyszerűen imádom az életem!

És azt hiszem ez a legcsodásabb dolog, ami egy emberrel történhet!

Azért most már igyekszem visszatérni a Földre, és folytatni a kötelezettségeimet, és hamarosan  jelentkezem.

Mire ezt olvassátok otthon már reggel lesz, szóval szép reggelt kívánok mindenkinek!

Puszi, Luna

Ps.

És, hogy milyen mimóza vagyok?

Ma fél 8-kor kezdődött a futam, megnéztük, miközben az ágyban kávézgattunk. Hogy mennyire lelkis vagyok, mi sem mutatja jobban, hogy már azt is megkönnyeztem, ahogy a kis szurkoló kisfiú elsírta magát a Kimi Verstappen koccanásnál, és mikor a skandináv odaadta a Ferraris sapkáját a kisfiúnak, akkor el is sírtam magam.:)

                                                   *  *  *  

Kellemes Húsvéti Ünnepeket

Kellemes Húsvéti Ünnepeket és jó pihenést kívánok mindenkinek!

Puszi, Luna