91/1.. rész - Harcolnak ellened, aztán nyersz!

Jenni….

Ez nem lehet igaz! Le kellett ülnöm egy padra, mert úgy éreztem mindjárt elájulok!

Minden erőmre szükségem volt, hogy lerázzam Viivi-t és Susanna-t és, hogy ne vegyék észre rajtam a megrázkódtatást.

És ez még nem volt elég, hirtelen belém vágott a felismerés, hogy a faszfejjel ide beszéltem meg találkozót. Arra kértem, jöjjön ide ebbe a nyomorult kávézóba, aztán innen repüljünk haza együtt.

Remegő kézzel kapartam elő a telefonom, és minden lélekjelenlétemre szükségem volt ahhoz, hogy ne áruljam el magam dühömben. Kirázott a hideg, közben éreztem, ahogy a verejték csordogál a hátamon, ahogy felhívtam és nyugodt természetes hangon igyekeztem lemondani a találkát. Próbáltam egy kis szurkálódást is belevinni, hogy ne fogjon gyanút. Ha szemét vagyok vele, akkor úgy hiszi minden rendben!

Más se hiányozna, minthogy nagy flegmán bevonaglik ide a zsebébe dugott kezeivel, és aki elsőre elébe megy, hogy régi szokásához híven kiszolgálja és körbe ugrálja, az nem más mint a kis cseléd.

Ki hitte volna? Már fél év is eltelt, és még mindig gyászolja. Nincs nője, egy ribancot se szedett össze, vagy tanult a hibáiból és jól rejtegeti!

A rövidke beszélgetés után, csak még idegesebb lettem.

Elfelejtett a mocsok, azt mondta, fontos dolga volt, nem tud jönni, és már megy is haza.

Elég zavarodottnak tűnt, mint aki be van rúgva. Magyarázkodott a kölyökről, miközben azért akartam vele haza repülni, hogy én is részese lehessek a könnyfakasztó családi eseménynek.

Milyen pompás születésnapi ajándék! Haza viheti a fattyút!

De vajon mi lehet a saját gyerekével? Vajon él a porontya is, vagy csak a kurvának volt ilyen átkozott szerencséje?

Úristen, mit tegyek? Mi ez az egész? Meg kell tudnom!

Azt hittem, ott vág belém a villám, ahogy megpillantottam a kis koszost! Nem kaptam levegőt, a szívem majdnem felmondta a szolgálatot.

Azt hittem kísértet, ahogy összenéztünk, úgy érzetem végem van, megnyílik a föld, és a gonosz magával ránt a pokolba!

Visszatért, hogy bosszút álljon! Nem halt meg! Él az átkozott kurva!

De nem emlékszik….vagyis rám se emlékszik! Vissza kell mennem, és ki kell faggatnom. Tudnom kell, mit gondol és, hogy mi van vele!

Remélem összeállt valami vörös írrel.

Remélem már terhes, és szül majd egy smucig skótnak egy gyereket, és boldog lesz a nyomorult kis életével.

De mi van, ha csak megjátszotta? Mi van, ha rájött, hogy én álltam az elrablása hátterében? Ha bosszút forral? Lehet, hogy tényleg nem emlékezett, és az is elképzelhető, hogy most jutott eszébe minden, ahogy megpillantott. Elég furcsán méregetett!

Nem teheti be a lábát abba az átkozott kávézóba ez a kurafi! Én pedig visszamegyek! Meg kell tudnom mindent arról a kis dögről!

Ha van valakije, jó lenne megmutatni az én faszfejemnek, had szakadjon csak meg az a híres jégszíve.

Nem megy a fejembe. Hogy élhette túl? Mind meghaltak, csak pont ez a ribanc nem! Mi történhetett azon a vonaton? Meg kell tudnom! Vissza kell mennem! Meg kell tudnom az igazat!

Mire a kávézó ajtajához érek, már teljesen visszanyerem a hidegvéremet. Egykedvűen nyitok be és foglalok helyet, egy félreeső asztalnál, ahol nem bámul rám mindenki. Nem tenne jót, ha esetleg készülne itt rólam egy kóbor paparazzi fotó, háttérben a kis szutykossal. Fő az elővigyázatosság!

Na, már jön is, ha tudná, hogy én vagyok aki tönkretettem az életét, nem mosolyogna rám ilyen kötelességtudón.

-    Hello – lép hozzám már szinte ismerősként. – Örülök, hogy megtetszettünk önnek. Mit hozhatok?

-    Egy kávét és egy pohár édes vörösbort – tűzöm a szemüvegem a hajamba.

-    Azonnal hozom – indul mosolyogva.

Nem negédeskednél itt, ha tudnád, hogy én vagyok minden fájdalmad és szenvedésed okozója. Kedves vagy és igyekvő. Akárcsak régen! Úgy tűnik, a természeted nem változott. Így még érdekesebb lesz. Észrevétlenül előveszem a telefonom és bekapcsolom a kamerát. Megpróbálok beszélgetni vele, és felveszem. Csak óvatosan Jenni!

-    Lemondta a férjem a találkánkat, mert fontos megbeszélése van, így most maradt néhány szabad órám mielőtt indul a gépem. Nem megy ki a fejemből, amit említett délelőtt. Valóban amnéziás? - fordulok felé bizalmaskodva.

-    Igen, az vagyok – bólint szomorkás mosollyal.

-    És semmire sem emlékszik? Úgy értem, a gyerekkor vagy valami?

-    Nem, semmire. Az első emlékem, hogy fekszem egy kórteremben, és nem tudom hol vagyok, nem tudom ki vagyok, nem tudom mi történt velem.

-    Borzasztó lehet – kortyolok a boromba. – Finom, kellemes a zamata – dicsérem az italt.

-    Örülök, hogy eltaláltam az ízlését.

Hát igen, ha tudnád mennyire hasonló az ízlésünk, sóhajtok fanyar mosollyal.

-    És nem próbált keresni valakit, aki ismerhette? Jaj, ne haragudjon – nézek rá tettetett bűntudattal – nem akartam tolakodni, hogy csak így faggatom….csak annyira hihetetlen, hogy ilyen megeshet valakivel. El sem tudom képzelni mit érzenék, ha egy nap felébrednék, és nem tudnám, ki vagyok. És ebben az a durva, hogy ez bárkivel, bármikor megtörténhet.

-    Igen…nagyon rossz egyedül –sóhajtozik. Próbáltam érdeklődni a rendőrségen meg a vöröskeresztnél…rengeteg családdal kerültem kapcsolatba akiknek éltűnt a lányuk vagy a feleségük…

-    És semmi? – faggatom fizetés közben.

-    Nem…az a baj, hogy valójában a koromat sem tudom. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mennyi idős lehetek.

-    Gondolom, ha férjezett, akkor volt a kezén gyűrű a balesetkor.

-    Nem volt gyűrűm…csak egy karkötőm… - suttog elgondolkozva. – Akkor lehet, hogy nem volt senkim? Talán…lehet, hogy ezért nem keres senki? – néz rám olyan szánalmas arccal, hogy szinte megsajnálom. Inkább fordítok egyet a beszélgetésen.

-    Szörnyű…itt történt a baleset?

-    Nem Svájcban…

-    Igen? Én is svájci vagyok. Hol történt? Gondolom autóbaleset volt…ön vezetett?

-    Nem…vonatbaleset volt, közel Pfäffikonhoz. Azt nem tudom, hogy kivel utaztam.

-    De ha nem emlékszik semmire – kevergetem elgondolkozva a kávém – akkor hogy került ide? Elég messze vagyunk Svájctól.

-    Idehoztak mikor már szállítható állapotba kerültem.

-    És miért pont ide? Úgy gondolom Svájcban is megfelelő ellátást kaphatott volna.

-    Angol címkéjű ruha volt rajtam és 1 font a zsebemben…eltettem az a szerencsepénzem – mosolyog fájdalmasan. - Azt mondták öntudatlan állapotban angolul beszéltem…A vonaton egy angol turistacsoport is utazott…ezért gondolták,  hogy angol lehetek.

-    És az? – érdeklődöm oldalra billent fejjel.

-    Fogalmam sincs – néz őszintén a szemembe – a nyelvet minden esetre beszélem. Próbáltam francia adókkal és olasszal is, de semmi, egy árva szót se értettem.

-    Rettenetes! –szörnyülködöm. – És régebben történt? Vagy mostanában?

-    Fél éve már…

-    És próbált új életet kezdeni? Egy barát, egy társ, nagy segítség lehet a magányban, és ennek a hihetetlen szörnyűségnek a feldolgozásában. Az embernek kell valaki, akihez tartozhat.

-    Nincs senkim… - suttog egyre halkabban.

-    De hát mire vár? Ön olyan fiatal és kedves…biztosan találna egy társat.

-    Mert úgy gondolom volt valakim…lehet, hogy nem volt a férjem, de biztosan kellett legyen valaki.

-    És miből gondolja ezt? Úgy értettem semmire se emlékszik.

-    Mert állapotosan utaztam – mered maga elé.

-    És a gyerek? – kapkodom idegesen a levegőt. – Megszületett?

-    Igen… - válaszol gépiesen – Nincs már más nekem a régi életemből csak ő. Ezért nem…nem merek senkivel, mert valahol van valaki…csak nem tudom hol, de érzem, hogy az a férfi biztosan szeretett és hiányzunk neki…

Egy pillanatra lefagyok. Nehezemre esik mosolyogni, miközben a szívemet egy jeges kéz markolássza. Faggatnám még tovább, de egy izmos, jóképű pasi lép a kávézóba, és határozottan hozzánk sétál.

-    Az autó leszállítva hölgyem – nyújt egy slusszkulcsot a zavart kis pincérnek – jobb, mint új korában.

Az eszetlen szemlátomást megörül a jövevénynek, egy hozhatok még valamivel, rövid úton leráz, és távozik a férfival.

A kurva életbe! Ez is jókor jött, csak még pár percre lett volna szükségem!

Akkor most mi van? Él a faszfej kölyke? Ez nem lehet! Ilyen nem történhet! Ha ez kiderül nekem végem! Ha a faszfej megtudja, hogy él a gyereke meg a nője, itt tengetik az életüket, éhbérért dolgozik és tűri a vendégek szeszélyeit, a kölyke meg egy bölcsödében rohad, engem saját kezűleg fojt meg! Tennem kell valamit! Nem várhatok tovább! Túl közel van Anglia, túl közel kerültek egymáshoz, sajnálom kis koszos, de pusztulnotok kell! Idegesen kapcsolom ki a telefonom és kapkodva hagyom el a kávézót.

Amint becsukódik mögöttem az ajtó, behúzódok egy buszmegállóba. Már nem is csodálkozom a sors fintorán, mikor az én sokak által annyira irigyelt, bunkó férjem poszterének rejtekében, ideges, remegő kézzel keresem, a régen nem használt számot a menüből és hívom.

-         Itt Jenni Lehtinen – mutatkozom be szeretett anyósom nevét felhasználva - remélem emlékszik még rám, 8 hónapja beszéltünk meg egy fontos munkát.

-         Hogyne emlékeznék. Arra is, hogy milyen elégedett volt. Talán van megint egy új megbízása a számomra?

-         Nem éppen, ugyanis a régivel is épp az imént találkoztam – törlöm el az öntelt elégedettséget a hangjából.

-         Mi? – nyögi zavartan.

-         Mondom, a régi itt van, és hál istennek egészséges, mint a makk, csak nem emlékszik rám.

-         Biztos?

-         Most fizettem nála a kávémat!

-         Beszélnünk kell!

-         Én is így gondolom. Én megbíztam valamivel és megfizettem az árát, de maga nem végezte el a munkát. Nem ebben állapodtunk meg. Itt az ideje, hogy befejezze, amit elkezdett, méghozzá sürgősen, amíg nem rohad ránk a csomag!

*  *  *

Sziasztok!

Arra gondoltam, hogy inkább rövidebb részekkel jövök, mert így a héten még legalább egyszer tudok jelentkezni. Nekem könnyebb így, mert ha minden ok akkor akár egy nap alatt elkészülök vele.

Sajna mostanság kicsit hanyag vagyok, már ami a pontosságot illeti, de nagyon új élethelyzetbe kerültünk, és bár hazudnék, ha azt mondanám, baj van, egyszerűen csak mind igyekszünk életben maradni, és úszni az itteni hullámokban. A kisöcsinket február elejére várjuk, és a kis butus olyan rosszul fekszik anyu pocakjában, hogy elnyomott valami ideget, és szegény anyum bal lába nem akar engedelmeskedni. Ha kádba vagy kocsiba akar beülni, úgy kell külön betenni a lábát, mert nem tudja emelni. A dokik és a család szerint is, amint kibújik a kis gonoszka, helyre jön anyu lába, de most még pakolgatjuk neki, úgy is mondjuk, jön anyu meg a lába!

Nem szívesen hagyjuk magára, mert jó félóra az út a városba, ahol szerencsére a kórház és a bárunk közel fekszik egymáshoz. De a csúcsba sokkal tovább tart, és anyunak pihennie kell, nem ott futkározni a bárban meg az edzőtermembe.

Bejárónőt kell szereznünk anyu mellé. Most még Hálaadásig velünk van, ha elfárad, le tud pihenni a szobámba, de aztán már pihennie kell, és nem hagyhatjuk egyedül.

Én meg rohangászom apu irodája, az edzőterem és a bár között.

Apunak gépelek, ha szükséges, a terembe édelgek a betérőkkel, és óránként lenyomok egy rúdtáncot, a „véletlenül” üveg elé szerelt rúdon! Ez a vendégcsalogatóm! Nincs még tanítványom, de vannak már érdeklődők és finoman nyomatom magam, de nem akarom erőszakosan. És jó végre táncolni.

A dokim szerzett egy igazi páncéltőkés zongorát, kétszer körbefutottam örömömben. Persze kell egy hangoló, de legalább már van!

Az első tanítványomat – ha lesz olyan – ingyen fogom oktatni! Nekem is ajándék lesz, ha végre valakivel foglalkozhatom.

A mi pszichológusunk határozottan sikeres. Remek munkahelye van, igen kedvező fizetéssel, és már beindult a magánpraxisa is.

Hogy milyen sokoldalú vagyok? Lerohanok, mert a cégvezető valami rendelést akar megbeszélni, meg a jövő heti menüt, aztán felvágtatok, mert a Petinek betege jön, és én vagyok az asszisztense, aki az adminisztrációt meg a fizetést intézi, aztán meg futás le táncolni egyet!

És nem akarok féltékenykedni, de apu lement kung-fuzni a dokival, és a bárból már néhányan jelentkeztek tanítványnak!:/ A személyzet is! Nem is értem miért nem akarnak inkább hastáncot vagy rudat tanulni!:)

Azért volt kellemetlen helyzetem is. A bárban van egy pincér, aki folyton beszólogatott, ha kértem valamit gúnyosan visszakérdezett, emlékeztetve az akcentusomra. Próbáltam türelmes lenni, mert tudom, hogy ott is bérből élnek, és neki is van családja. De egyszer a barátom előtt tett rám megjegyzést úgy félhangosan, hogy halljam. Annyi volt! Úgy felfújta magát, hogy kétszer olyan izmosnak hatott, mint egyébként. Azonnal elbocsájtotta, és fennhangon kihirdette mindenkinek, hogy a családom és én vagyunk ennek a létesítménynek a tulajdonosai, akinek ez nem felel meg, nyitva az ajtó!

Nem akartam ilyen élesen konfrontálódni. És másnap mikor bejött és bocsánatot kért, visszavettem. Persze volt egy feltételem. Próbáltam vele teljesen természetesen beszélni és elmondtam, hogyha csak simán visszaveszem, azzal az én tekintélyem csorbul, ráadásul ellent mondok a barátomnak, amit nem akarok. Ezért bűnhődnie kell!

Így most, félállásban pincérkedik, aztán felölti a csinos kis testhez simuló dresszét, és helyettesít engem az edzőteremben, mikor máshol vagyok!

Ha láttátok volna azt a pofát amit vágott!:)

De becsületére legyen mondva, ha betéved valaki, széles mosollyal fogadja és nem görénykedik. Ráadásul ajánlott egy bejárónőt is, úgyhogy lehet, szerencsénk lesz egymással!

Szóval megvívtam az első csatámat, és úgy érzem pozitívan jöttem ki belőle.

Jó, hogy rátaláltam, ugyanis lehet, beteg leszek. Reggel még csak a fejem fájt – mondjuk ezt annak tudtam be, hogy a klaviatúrámon meghalt a szóköz billentyű – így mindent egybe tudtam volna csak írni. Hát érdekes volt!

De most már fáj a torkom is egy kicsit, és nem érzem magam valami fényesen. Ha haza megyek, korán ágyba bújok és megpróbálom kialudni. Úgy tűnik megzavarta a szervezetemet, hogy az itteni kellemes Halloween idő után, egy határozottan meleg helyre mentünk, aztán vissza az egyre hidegebb itthonba, majd el egy még melegebb helyre. Ha lázas leszek, kerülnöm kell az anyut, és két idétlen pasi fog ápolni. Az apu az imént csillantotta meg a lehetőségét annak, hogy mese helyett este, majd felolvas az angol Alkotmányból!:/

Most pedig megyek, és meglátogatom a bérlőimet – mert olyan is van nekem – kedves kínai család, igazi kínai gyógynövényekkel és varázsszerekkel – és veszek valami teát a torkomra!:) Nagyon aranyosak, úgy hívnak „Nola” meg mindenféle szép neveket aggatnak rám! Sajnos még nehezen tudom megkülönböztetni őket.

Nektek otthon szép álmokat kívánok ha még fent vagytok!

És innen küldök egy nagy ölelést mindenkinek.

Puszi, Luna

u.i: Itt most ünnep van, pontosan nem értem még ezt a Veteránok napját. Mert itt ugye volt több háború, és nem értem ki számít veteránnak, de gondolom lesz időm rájönni!

Anyu viszont itt libát süttetett nekünk méghozzá párolt káposztával, mert ha ma nem eszünk libát, akkor éhezni fogunk egész évben – ezt a dédike üzente!

91. rész - A tegnap történelem....

Kimi…

Az Istenit neki! Ha kívülről figyelném ezt az idióta erőlködésem komolyan halálra röhögném magam. Hol lehet ez a bolond nő?

Már annyit hívtam, hogy tessék lemerült a telefonom, dobom dühösen az ülésre. Ilyen nincs, hát én is jól alszom, de hogy valaki ennyire durmoljon!

Az öreg szomszéd szerint az előbb még itt futkározott az a szeleburdi nő, a lépcsőházban. A kocsija, amit volt olyan kedves megmutatni, és amit azonnal felismertem amint megpillantottam, itt áll a ház előtt. Szóval ezzel voltál akkor kicsim? Felírom a rendszámot, talán segítek ezzel Rikunak.

A szívem a torkomban dobogott, megköszöntem a kisöreg segítségét, aki a jókora összeg láttán, szinte futva indult az utca végén álló szupermarket felé, még a botját is itt felejtette. Utána kocogtam egy mankóval a kezemben, még jó hogy senki nem látta.

És milyen jól tettem! Most itt szobrozok, már lemerítettem a telefont és a ház elektromos hálózatát is, annyit nyomtam a kibaszott kapucsengőt.

Nem érdekel! Nem vagyok hajlandó elmenni innen! Ha kell, betöröm az ajtót és kirángatom ezt a részeges vagy álomkóros picsát az ágyból, és addig rázom, míg el nem mondja, hol van Kisu.

Jön vissza az öreg! He, ez jó! Úgy tűnik, ebben a házban szellemek lakhatnak, vagy sztahanovisták, mert az öregen kívül senki se hajlandó felvenni a kaputelefont. A ház kihalt! No, majd az öreg beenged! Ha kell, letáborozok a lábtörlőjére akár egy kutya, és nem mozdulok, amíg be nem enged!

Nocsak! Egy autó gördül az ajtó elé. Gyorsan csak, gyorsan! Kipattanok, a hónom alatt szorongatva Kisu arcképét, hogy bizonyítani tudjam az igazam, miszerint megvásároltam a kiállításon, és egy fotó lapul a tárcámban Kisuról és rólam, még Seb készítette egy bolondos barbecue-s partin.

Hülyén festhetek, egy képel a hónom alatt, órák óta itt rohangászva a ház körül, akár egy elgyötört szorgalmas hangya, aki nem képes hazajutni a hóna alatt cipelt zsákmánnyal a biztonságot nyújtó bolyba.

Csak azt csodálom, hogy még senki se hívta rám a rendőrséget. Hát mondjuk ez Anglia, Svájcban már riasztották volna a helyi gárdát egy ilyen őrült láttán.

Itt viszonylag mindennaposabb lehet ez a kép.

Jó kiállású, sötétszőke férfi pattan ki a kocsiból, és jókedvűen iramodik a bejárat felé.

Utána! Dühösen állok vele szemben az ajtóban. Ha megszólal, és nem enged be, esküszöm fejbe verném a képpel, ha nem Kisut hozom el, hanem a szarvast.

Rá vagyok dühös, amiért eddig itt rohangásztam a bejárat előtt, pedig inkább hálásnak kellene lennem, hogy végre beenged.

Ő felfut, én a liftet választom, hátha közben találkozom valakivel. Nem hinném, hogy az, aki így képes aludni, gyalogolna!

Végül egyszerre érünk oda, és csodálkozunk egymásra, mindketten ugyan abba az ajtóban.

Az ajtót nyitná, mikor megállok mellette. Ezek szerint ez lehet a pasija ennek az álomkóros művésznek.

-    Sara Faraday-t keresem! – szólítom meg és leveszem a napszemüvegem, mert valamiért úgy mered rám, mintha kísértetet látna.

-    őőő…most nincs itthon – nyögi ki végül – elutazott!

-    De reggel még itthon volt – bizonygatom, a képel a hónom alatt.

-    Igen, mert reggel indult. Néhány napra elutazott – tér hirtelen magához. – Azért jöttem, hogy körülnézzek nála. Amíg nincs itthon, én felügyelem a lakását.

-    Feltétlenül beszélnem kell vele, de hiába hívom, nem veszi fel a mobilját.

-    És honnan tudja a számát? – mered rám felháborodottan.

-    Tegnap a galériában kaptam meg a tulajdonostól. Vettem is néhány képet tőle – lóbálom meg szegény Kisut.

-    Igen… itthon felejtette a mobilját. Miért keresi? Talán tudok segíteni… - folytatja békülékenyen dühös tekintetem láttán.

-    Ezt a lányt keresem – kapom elé a képet. Állítólag ő festette ezt itt, és még egy jó néhányan láttam ugyan ezt a lányt. Nyilván ismeri és tud nekem felvilágosítást adni, a képen szereplő nő hollétéről.

Szavaim hallatán, még jobban meglepődik. Egy ideig csak pislogva meredez rám, én meg türelmesen bámulok vissza.

Hát baszd meg, hiába bámulsz te féltékeny Herkules, nem megyek el innen, míg nem kapok válaszokat. Ő is érezheti, mert nagy nehezen megszólal.

-    Szóval akkor a művészt keresi?

-    Igazából nem őt, hanem ezt a hölgyet. – lengetem meg Kisut előtte.

-    Ön ismeri a festőt? – köti az ebet és erőlködik csökönyösen.

-    Nem! Még sosem hallottam róla eddig! – válaszolok őszintén. – Engem a hölgy érdekel a képről.

-    És mit akar a hölgytől?

-    Ismeri? – hagyom én is figyelmen kívül a kérdését.

-    Találkoztam már… itt vele néhányszor.

-    És hol lakik? Hol találhatom meg?

-    Ne haragudjon, de így ismeretlenül nem adhatok ilyen személyes dolgokról felvilágosítást – kap erőre hirtelen.

-    Ja, igen! Nézze – kapom a képet a lábam közé és nyújtok kezet – Kimi Raikkönen vagyok.

-    Bradley Cooper – leheli zavarodottan, de fura mód nem miattam.

Vagy leszarja a Forma 1-et, vagy csak engem. Laktam pár évig Angliában, még a királynővel is lekezeltem, azért ismernek engem itt.

-    Ez a hölgy itt a képen – kapom elő megint szegény Kisut – egy nagyon kedves…közeli ismerősöm. Néhány hónapja egy szerencsétlenségben eltűnt és mi azt hittük elhunyt. És most megpillantottam őt egy kiállításon, a hölgy képein. A tárlatvezető adta meg a művésznő elérhetőségét. Meg kell találnom ezt a lányt, hogy hazavigyem! Hajlandó vagyok jelentős összegű apanázzsal, vagy akár támogatói mecénás járadékkal vagy ösztöndíjjal honorálni a segítségét.

-    Őőő, Sara biztos nagyon boldog lesz, ha ezt meghallja. Sajnos azonban néhány hetet várnia kell, mert elutaztak…a képen látható hölggyel utazott az államokba két hétre. Mivel itthon felejtette a mobilját, csak akkor tudom őt az ön kéréséről és nagylelkű ajánlatáról értesíteni, ha felhív. Addig sajnos türelmesnek kell lennie!

-    Eh, és a hölgy nevét? Tudja a nevét?

-    Persze, ön is mondta az előbb, Sara Faraday – kezd megint furán méregetni.

-    Úgy értem a képen szereplő lány nevét, nem a festőét – vakaródzok idegesen.

-    Jaa…heh…hát most így hírtelen… - dadog zavartan.

-    Kriszti? Krisztina Kemenes? – faggatom izgatottan.

-    Sajnos nem tudom…soha nem mutatkozott be nekem így – vonogatja a vállait bocsánatkérőn. – De ha megadja a telefonszámát, majd átadom Saranak ha felhív.

-    Rendben – kotorászok egy névjegy után – és előre is köszönöm. Mondja meg a hölgynek, hogy nagyon hálás leszek a segítségéért.

-    Átadom! De most sietnem kell! Viszlát – nyújt most már mosolyogva kezet, aztán belépve a lakásba faképnél hagy.

Elgondolkozva szállok ki a liftből. Azért behívhatott volna. Lehet, hogy a lakásában még további képek vannak Kisuról. Szívesen megnézném, és meg is vásárolnám, az összeeset.

Eh, nem számít! A lényeg, hogy forró nyomon vagyok! Haza viszlek kicsim!

Bevetődök a kocsiba, töltőre teszem a mobilt és már hívom is Rikut.

-    Szia Kimi!

-    Szia Riku, mit tudtál meg? – térek azonnal a lényegre.

-    Dolgozunk rajta Kimi. A nyomozók már nézik a felvételeket, nem volt könnyű bejutni és megszerezni, de megoldottam. Ahogy megvan a kép, illetve a képről a kocsi rendszáma, többet tudok mondani. Remélhetőleg Kisu nevén van az autó, de ha nem, akkor is megtalálom! Már úton vagyok! Hamarosan személyesen is bekapcsolódom a keresésbe. Mi az alapítvány neve?

-    Második Esély.

-    Rendben, telefonálok párat és már megyek is a kórházba, akikkel kooperálnak.

-    Eh, igen…közben történt itt egy s más – vakaródzom.

-    Mit műveltél már megint? – faggat nem túl kedvesen. – Kértelek, hogy maradj nyugton!

-    Hát kérlek – hebegem – reggel óta itt dekkolok a festőnő háza előtt, mert nem sikerült bejutnom a kibaszott lépcsőházba. Végül egy kisöreg előkerült és mielőtt beengedett megmutatta a nő kocsiját. Ebben láttam Kisut, már megvan a rendszáma.

-    Hát ez remek, és mégis mikor akartad elmondani? Diktáld azt a rendszámot.

Szó nélkül teszem amit kér, nem hőzöngök, mert igaza van. Idegességemben minden kiment a fejemből, pedig ha rögtön szólok neki, már ráállhattak volna a forró nyomra.

-    És most? Mi a következő lépés?

-    Valakit ráállítok a kocsira, de úgy tűnik ez zsákutca lesz, ha egyszer a festőé a kocsi. Nyilván jóban vannak, és kölcsön adta a lánynak. Én megyek és kiderítem melyik kórházzal van kapcsolatban a galéria. Aztán a kórházban kiderítem, mi történt Kisuval és hol találhatjuk meg.

-    A tököm tele van az egésszel. Már rég Kisu nyomában lennék, ha nem utazik el mindenki. Ebben a kibaszott országban mindenki vándorol, a szociális munkás Írországba, a festő meg az államokba, állítólag Kisuval. Soha nem találom meg!

-    Most már ne türelmetlenkedj! Megtudom Kisu címét, munkahelyét, és azt, hogy mi történt a kislányotokkal és, hogy hol vannak. Van még valami, amiről elfelejtkeztél?

-    Ja igen! Majd alkalomadtán utald át Newey-nak az óvadékom összegét.

-    Rendben Kimi, ahogy megtudok valamit azonnal értesítelek, te meg kérlek most már indulj haza és tisztázz mindent anyukáddal, mielőtt kiadják a kislányt.

-    Úgy lesz! És köszönöm Riku!

Sara….

Elgondolkozva könyökölök a kávéscsészém előtt. Csaponganak a gondolataim, egyre csak merengek. Búcsúzom a helytől, a vendégektől, az érzéstől, ami elfogott minden alkalommal, ha beléptem ide. Egy korszak megint lezárul ebben a rövidke új életemben. Nemsokára egy új élet és világ fog elém tárulni. Nem kicsit tartok tőle!

Belekortyolok a kávémba, aztán tovább merengek. Ha innen kimegyek, a temetőbe veszem az utamat. Megnézem Rustykát és a kis Saramat. Ahogy holnap és azután is, mielőtt elutaznék Svájcba.

Mit is mondott Adriann? Hogy szombaton van az időmérő, vasárnap meg a futam? Megnézem, tudnom kell, hogy hova megyek a jövő héttől dolgozni. Érdekel a futam is persze, remélem jól szerepelünk majd, de leginkább úgy igyekszem figyelni, hogy milyen körülmények között és kikkel fogok dolgozni.

-    Hát te meg, min gondolkozol ennyire? – könyököl mellé Becky.

-    Azon, hogy mit teszek holnaptól – mosolygok rá vissza.

-    Rengeteg időd lesz pihenni.

-    Annyira nem. Szombaton pihengetek, megnézem az időmérőt és vasárnap szurkolok a csapatnak, aztán délután repülőre ülök és elutazom.

-    Hova mész ilyen hirtelen? – mered rám döbbenten.

-    Megpróbálom még egyszer. Visszamegyek a balesetem helyszínére, meg azokra a helyekre, ahova Jack elvitt. Talán lesz valami, esetleg felismernek, vagy valaki keresett azóta a kórházban... – sóhajtozom.

-    Felhívsz majd? – komorodik el hirtelen. 

-    Hát persze! Nincs más barátnőm csak te!

-    Néha lóghatnánk együtt!

-    Nincs nagyon kedvem szórakozó helyekre járni, de ha megelégszel a temetői sétákkal, akkor rendben.

-    Szívesen elkísérlek!

-    Akkor utána otthon koccintunk majd rá.

-    Sajnálom, hogy az én társbérletembe nem vihetlek fel. – néz sajnálkozva.

-    Nem hinném, hogy szeretnék két órát utazni egy koktélért, mikor én néhány percre lakom a temetőtől – igyekszem megnyugtatni.

-    Nézd – int az ajtó felé – megint itt az illatos virágod!

-    Hát ez meg mit keres itt? – csodálkozom a szép barna nőre.

-    Kiszolgálod vagy menjek én?

-    Hagyd csak! Legyen ő az utolsó vendégem – indulok kötelességtudó mosollyal a magas vékony nő felé.

*  *  *

Sziasztok!

Gyorsan engedjetek meg pár szót!

Úgy döntöttem, hogy kicsit rövidebb részeket hozok, és akkor talán sikerül a héten még egyszer jönnöm.

Tudom, hogy nagy az összevisszaság, de a héten véget ér a röpködésem és több időt igyekszem majd a blogra is fordítani.

Hol vannak már azok a régi szép idők, mikor a családomban elnyomó többségben voltunk mi nőneműek!:)

Egyik nap elhatároztuk, hogy futni megyünk a barátommal. Gondolta így kicsit körülnézhetek a környéken. Rögtön csatlakozott hozzánk apu Sifu és lelkes tanítványa, a dilidoki. És persze az elmaradhatatlan öcsém és Kakukk. A vége az lett, ők kocogtak, én vágtattam akár egy nyeretlen kétéves, és a végén már erősen lógott a nyelvem. Minden pöcs bizonyítani akarta, hogy jobb nálam, és a többieknél!:)

A Halloween buli úgy érzem remekül sikerült. Bárhogy is van, abban biztos vagyok, hogy a családomért, és a barátaimért hálát kell adnom Istennek. A tesóim látták, hogy gondjaim vannak és összeesküdtek a hátam mögött, és nagyon odatették magukat.

Majd elmesélem legközelebb, most nincs időm és az első igazi Halloween partym megér egy fejezetet!:)

Sok problémával találkozom azért itt nap-nap után. Például, hogy hova tegyük azt a rengeteg tökök, ami ránk maradt a buli végén?

Otthon a háznál, faragott tökökbe raktunk édességet, apró csokikat meg cukorkát és az ajtó előtt hagytuk a zarándokoknak. Minden elfogyott! Vagy sokan jöttek, vagy egy valaki élelmes volt, és lenyúlta az egészet!

Gondoltuk ezzel kedveskedünk a környéken lakóknak, mivel mi bent voltunk a városban a bárunkba.

A party után rohantunk a repülőhöz és közben elmulasztottunk szólni a lázban égő sógornak, hogy a nagy sietségben elfelejtette lemosni az arcáról a cicanózit és a bajuszt!:)

Az elválás ellenére is viszonylag jókedvünk volt, ahányszor csak a Danira néztünk. Ő meg férfiúi tökélyének teljes tudatában, akár egy jólelkű apóka nyugtatgatott minket, semmi baj lányok, minden rendben lesz – mármint a repülés miatt.:)

Mikor megérkeztünk és a barátom kezet akart nyújtani neki, olyan hangosan kezdett röhögni, hogy mindenki odanézett. Kicsit vártunk míg a sógor eltüntette a mosdóban a cicabajuszt, hiába bizonygattuk,hogy remekül áll neki, és biztos az anyukájának is tetszene. A mellékhelyiség keresése közben azért a Dani is mondott ezt-azt, szerencsére magyarul.

Ezt imádom itt, hogy bátran nevethetünk, meg járkálhatunk, és nem kell figyelni, mert a kutya se ismer minket! És ez nagyon jó!

A Texasi versenyen elkövettem egy apró baklövést. Megrohamoztam, egy vidám társaságot, akikről azt hittem, hogy magyarok. Itt kint valahogy sokkal nagyobb fontosságot nyert az, hogy magyar vagyok, és megkönnyezek minden hazámfiát.

Ők sajnos nem azok voltak, csak fordítva tartották a zászlójukat, és csak nagyon nehezen akarták megérteni, hogy félreértés történt, és nem akarok velük inni, se szurkolni!:/

Rengeteg celeb volt jelen, sportolók, sztárséfek, színészek, énekesek, meg nem is tudom, én a felét se ismertem. Amerre a szem ellátott valaki csoda jött szembe. Nem különösebben szoktam a szívemhez kapkodni, de akkor megláttam őt, és feladva eddigi elveimet, addig kérleltem a barátomat, míg nagy puffogva odavitt hozzá. Igen, beszélgettem az én kedvenc színészemmel, aki ugyan nem szőke, mégis ha úgy adódna, hát nem is tudom, szívesen elbuliznék vele egyszer.

A morcos skandinávot meg megnyugtattam azzal, hogy felesleges beleélnie magát a nagyjelenetbe, mert Keanu Reeves még az anyunál is idősebb!:)

Na, szóval, most mennem kell, de megpróbálok még jelentkezni a héten.

Próbálok nem gondolni semmi rosszra, de nagyon nehéz. Ez a hétvége még nagyon szomorú lesz, ráadásul a tesóim a dédike meg a Lucáék is elutaznak oda haza, mire hazaérek.

Ja, igen! Ma nem tudtam írni senkinek, elég pörgős nap volt. De holnap pótolom, amint tehetem!

Ne haragudjatok!:)

Puszi, Luna

u.i: Ez a rész nagyon furcsa körülmények között, rohammunkában íródott, csak a kötelességtudatom hajtott. Nézzétek el, ha vannak hibák!:)

Emlékezünk...