57. rész - Ha meghalsz, mosolyog....

Sziasztok!

Nem szoktam külön felhívni dolgokra a figyelmet, de az előző részben voltak rejtett utalások Kriszti mondandójában, ami alapján ki lehet következtetni, hogy mi is történt/történik valójában!

Már ha valakinek elég élénk a fantáziája, és van kedve kutakodni!:)

Ha akadna köztetek ilyen, nagyon örülnék, ha pár szóban megosztaná velem, hogy mire jutott!:)

Kimi....

Lendületből majdnem feldöntöm Sebet, ahogy kiragadom a kezéből a telefont.

-         Kriszti…cica!……Igen…én vagyok. – nyelek hatalmasat.

-         Ön az atyám? Mi van vele? Ott van? De látta? Mondjon már valamit, könyörgök….

-         De él? Akkor él ugye….ha a műtőben van?

-         Értem….azonnal indulok….rohanok.

-         Mi….mi van már?- toporog mellettem Seb.

-         Azt mondja, a műtőben van,….hogy beindult a szülés… - dadogok zavarodottan.

-         Akkor…..?

Őt is az érdekli, látom, ami engem. És ő sem meri feltenni a kérdést.

-         Igen….biztosan él….azt mondta, nem tud semmit csak annyit, hogy a műtőben van és beindult a szülés. Azért őket értesítették, mert atya néven van elmentve Lotte meg mama néven…… - magyarázok.

Közben rohanunk a kocsihoz, amit az előbb olyan mostohán hagytam az út szélén. Alaposan beásta magát a sárba.

-         Kitoljam? – pillant a kerékre Seb.

-         Olyan nincsen, hogy nem megyünk ki. – morranok és bevetődök a kormányhoz.

Egyszerre nyomok mindent, a kocsi olyan hangot hallat, mint mikor valakinek átvágják a torkát. Füstöl a négy kerék, a kipufogóból lángcsóva tőr elő. Úgy ugrasztok ki a sárból, akár egy versenyló. Riszálva kitör a kocsi eleje, aztán a hátulja is, de el sem veszem a gázról a lábam, ahogy egyenesbe hozom, és már pördülünk is meg, és száguldunk a kórház felé.

Nem érdekel, hány közlekedési szabályt hágok át, akkor is előzök, mikor más még csak nem is gondolna rá. Gondolkodás nélkül hajtok be két szembe találkozó kocsi közé a felezővonalra, és hagyom hátra a döbbent arcú, fékező autókat.

Volt ott még hely, több mint Monacóba! A kölyök meg se rezdül mellettem, nyilván pontosan fel tudja mérni egy pillanat alatt a helyzetet, hozzám hasonlóan.

Amint megpillantom a távolban a kórház épületét, rámordulok a meredten maga elé meredő németre, hogy hívja az atyát. Már parkírozót se találok, a hatalmas emberáradatban és mindenütt dudáló tolakodó kocsik között. Dühösen felkaptatok a fűre, tudom, hogy megbüntetnek, talán el is szállítják a kocsit, de hol nem szarom én azt le? Itt vagyok, ahol ők is, nem akarok innen sehova menni addig, amíg nem látom, hogy élnek, hogy rendben vannak! Nem fontos és nem sürgős rajtuk kívül semmi!

„Gyerekem születik! – nyilall belém. Valami megmagyarázhatatlan jóérzés lüktet végig a testemen még ebben a fájdalmas rémült pillanatban is.

„De túl korai még! – jön mindjárt a második lélekdermesztő gondolat. Még nem képes a mi kis Marie-nk önállóan lélegezni, még oly picike, annyira kis parányi!

És Kriszti? Mennyire sérülhetett? Mi történhetett vele, ott abban az átkozott vagonban, amitől beindult a szülés? Talán csak megijedt? Lehet, hogy akkora szerencsénk van, hogy az ijedtségen kívül nem esik más baja? Ha így van istenem, esküszöm, akkora adományt adok, amiből egy új templomot emeltethetsz magadnak! Bármit,…vegyél el bármit, csak őt ne!

Könyörgök, Krisztit ne vedd el, vigyázz rá isten!

Berobbanok, tülekedve haladok előre, telefonon tartjuk a kapcsolatot, mert akkora a tülekedés, hogy szinte lehetetlen valakit is megtalálni ebben az emberforgatagban.

Végre meglátom az atyát, aki a reverendájában kicsit elüt a többiektől. Idegesen rohanok hozzá.

-         Mi van? Mondtak már valamit? Jól van?

-         Nem,…még semmit se tudunk fiam! Itt várunk már egy ideje, de még nem adtak róla más felvilágosítást, csak hogy a műtőben van, és beindult a szülés.

-         Megyek, keresek valakit…

-         Nem hinném, hogy most foglalkoznának veled az orvosok, csak adminisztrátorok igyekeznek az azonosításokban segédkezni.

-         Nem érdekel! Azt akarom, hogy megadjanak mindent nekik, bármekkora összeget hajlandó vagyok fizetni. A legmagasabb fokú ellátást kell, hogy kapják!

-         Próbáld meg fiam…..

De nem jutok beljebb. Egy elgyötört arcú és hangú nő egyre csak azt ismételgeti, hogy jelenleg minden orvos műt, még a medikusokat is behívták, és más kórházakból is kaptak kisegítőket. Nem tudok senkivel beszélni, és mindenkinek a maximális ellátást biztosítják. Majd a későbbiekben elvitethetem egy magánklinikára, ha jobban lesz, ígéri.

Bár csak már ott tartanánk!

Órák óta ülünk idegesen a váróban. Seb is itt van, nem hagy magamra, pedig nyugodtan elmehetne. A barátom, és nem most jövök rá erre, de most tudatosul bennem, hogy mennyire jó ember. Ösztönösen megtalálom magam körül a tiszta embereket. Őt is.

A kordon mögötti folyosón le fel rohangászó orvosokat figyelem, hogy eltereljem az egyre nyomasztóbb gondolataimat.

Hordágyakat tolnak véres, jobbára mozdulatlan emberekkel. Néhányukat ketten hárman fogják közre. Nem csak mentősök, rendőrök, tűzoltók és katasztrófavédők is rohannak a kocsik mellett, lélegeztetőt vagy infúziót tartva a kezükben.

Az egyik hordágy tetején egy férfi térdel, alatta egy véres roncs, a doktor kétségbeesetten nyomogatja a mellkasát. A ritmikus mozgás következtében kicsúszik az egyik keze a hordágyról. Karcsú, kecses, vékony csukló, egy arany karkötő csillan ki a vérből, rajta egy felírat, SARA.

Hosszú vörösesbarna haja, mely akár Kisué is lehetne, véresen csapzottan lóg a hordágyról, nyaka merevítőben van, arcát maszk fedi, fejét hatalmas kötés, ami már átvérzett, és vörös vérpatakként csorog a hordágy fényes kerekei közé.

A fiatal orvos felindultan ordítozik az eléjük rohanó zöld műtősruhába öltözött teamhez. Lepattan az ágyról, vet még egy utolsó pillantást a nőre. Megrendülten figyelem, ahogy megfogja és felteszi a leesett vékony kezet, és közben a nőhöz beszél, hangosan biztatja, hogy küzdjön, ne adja fel….

Tehát egy asszonyért, valakinek a kedveséért küzdenek itt, villan át az agyamon.  Elgondolkozva figyelem a fiatal orvost, aki gyöngyöző homlokkal, hangosan lihegve, erejét megfeszítve harcolt egy idegen nő életéért.

Azt hiszem ilyen egy igaz ember!

Rajta térdelt a nőn, úgy próbálta életben tartani.

Nem hiszem, hogy ez még benne lenne a hippokratészi esküben. Nem hiszem, hogy bárki is hanyagsággal, szakmai fásultsággal vagy érzéketlenséggel vádolhatná, ha feladta volna.

Csak kivételes értékrendű emberek képesek ilyen hivatástudattal élni. Jó annak, aki így megtalálja az elhivatottságát és belső békéjét a munkájában.

Ez az ember biztos nyugodtan hajtja álomra a fejét, és boldog mosollyal ébred reggelente. Ahogy én is, mióta Kriszti mellettem alszik.

De most….? Mi lehet veled életem? Kérlek, akarjál élni, küzdjél, ha másért nem, értem! Itt kell lenned mellettem, fognod kell a kezem, együtt kell megöregednünk, együtt kell végigmennünk az utunkon…kérlek kicsim, ne hagy magamra, küzdjél! Te vagy a jövőm, te vagy az életem! Ne tegyél tönkre, ne ölj meg! Ne akard, hogy egy vodkabűzös kocsmában végezzem belilult arccal, felakadt szemekkel!

Imádkozom istenhez, a pokolhoz és a mennyhez. Mindenhez, ami csak ésszel fogható, ha kell, eladom a lelkem, én is egyezséget kötök, aláírom megpecsételem a véremmel, ahogy Faust tette.

Vegyen el bármit, vigyen mindent, csak téged adjon vissza. Minden pótolható, csak te nem! Az se érdekel, ha éheznem kell majd, csak veled tehessem Kriszti….

Hatalmas tömeg, tülekedés, rengeteg kétségbeesett ember. Mindenki a szerettét keresi, és egyre többen zokognak összeomolva, elkeseredetten.

Nem akarom őket nézni, vannak olyanok is, akik szintén sírnak, de közben ölelgetik a jó hírt hozó orvost. Inkább rajtuk pihentetem a szemem.

Azok meg csak jönnek egymás után és szólítják a hozzátartozókat. Fáradt testtartásuk és sötét karikába vesző szemük árulkodik a halálos kimerültségről, amellyel órák óta küzdenek a sérültekért. A halál az ellenfél, és a halált csak ritkán lehet legyőzni, egyenlőtlen küzdelem. Tökéletes a helyismerete, mindig nála az előny.

-         Krisztina Kemenes hozzátartozói? – áll meg pár méterre tőlem egy karikás szemű holtfáradt borostás állú orvos.

Zöld műtősruhája tocsog a vértől, le sem vette. Már egy ideje így jönnek ki az orvosok a hírekkel. Nincs idő szépítkezni.

-         Én vagyok! – reccsenek valahonnan a pincéből.

-         Ön hozzátartozó?

-         A férje vagyok! – hagyom figyelmen kívül a jogi passzusokat. 

Az atya és Lotte mellettem állnak, látom a szemem sarkából, hogy a nő imádkozik, a pap meg az olvasóját szorongatja. Vettel a széken marad, csak feszülten figyel.

-         Kislánya született! – sóhajt mélyet. – Sikerült stabilizálnunk az állapotát de rendkívül súlyos a helyzet. A kicsi nagyon korán született, még nincs egy kiló sem, jelenleg lélegeztetjük, mert a tüdeje még fejletlen az önálló légzéshez, inkubátorban van, és a következő napok, sőt hetek kritikusak lesznek…

-         És Kriszti? – vágok közbe, mert elég annyit tudnom, hogy él, majd küzdünk együtt, tudom, hogy minden rendben lesz, erős lány, az apja lánya, de mi van az anyjával?

-         Nos, - köszörüli a torkát a férfi, - az anyát sajnos nem tudtuk megmenteni. Kérem, fogadja őszinte részvétemet uram.

-         Mi…? – nyögöm, mert nem jön ki hang a torkomon, csak valami földöntúli hörgés.

Kimeresztett szemekkel benntartott levegővel szédelegve állok.

-         Olyan súlyosan sérült, hogy lehetetlen volt bármit is tenni. Az élettel össze nem egyeztethető sérülései voltak. Csak annyit tehettünk, hogy életben tartottuk, míg a kicsit a világra segítettük.

-         Nem…- nyögöm. – Nem! – mondom ki hangosabban. – Az nem lehet! – már kiabálok, de nem érzékelek semmit.

-         Sajnálom…. – suttog az orvos.

-         Nem...ne sajnálja! Menjen vissza és segítsen! Nem halhat meg! Olyan nincs, hogy meghal! – beletúrok a hajamba, a torkomból olyan hang szakad fel, mintha hörögnék.

-         Nyugodjon meg, kérem. – nyúl a karomért, de kirántom magam a szorításából.

-         Ne nyugtatgasson! Menjen és hozza vissza! Nem érdekel hogyan, de hozza vissza! Nem halhat meg! Nem hagyhat itt! Az nem lehet! – lihegek kimeredt szemmel.

-         Kérem…nagyon sajnálom! – hosszan sóhajt mielőtt folytatja. - Akarja látni a kislányt?

-         Látni akarom! – hebegek.

-         Jöjjön velem a koraszülött osztályra.

-         Krisztit akarom látni! – ordítok rá.

-         Őt..őt nem lehet. – dadog az orvos.

-         Mi? Mi, az hogy nem lehet? Mit műveltek vele? Látni akarom! – kezdem teljesen elveszteni a fejem, ha Seb nem fog meg nekirontok az orvosnak.

-         Majd később, ha egy kicsit rendbe raktuk a testet, akkor megnézheti…valakinek azonosítania is kell az elhunytat.

-         Mi…mi az istenről beszél itt? Mi az, hogy rendbe raktuk? Mit tettek vele? Most akarom látni! Azonnal! Megértette!

-         Természetesen, de ön nagyon feldúlt….

-         …hogy a faszomba ne lennék feldúlt, mikor azt állítja itt nekem, hogy meghalt a feleségem? ….Ő a mindenem…. – torzul sírásba az arcom.

Ahogy az elmém kezdi felfogni a felfoghatatlant, úgy adom meg magam, és már nem harcolok. Egész lényemet beborítja a kétségbeesés iszapos mocsara, mely egyre lejjebb ránt a fájdalmas mélybe. Levegő után kapkodok, a mellkasom markolászom. Képtelen vagyok felfogni és elfogadni az orvos szavait, akinek őszinte együttérzés csillog a tekintetében. De ez a pillantás nem nyugtat meg, sokkal inkább feldühít.

Legszívesebben megfojtanám, vagy addig ütném, míg összeesem a fáradtságtól és a kimerültségtől. Őt gyűlölöm, mintha valamiről is tehetne.

Egy pillanatra elveszthettem a környezetemmel a kapcsolatot, mert Lotte szavaira eszmélek, vagy inkább az orvos válaszára.

-         Nem tanácsolnám, hogy megnézze,… kérem asszonyom, semmi se maradt,… az elhunyt frontális ütést kapott az arcára, ami gyakorlatilag eltűnt. És más szervei is súlyosan sérültek. Az élettel össze nem egyeztethető sérülési voltak. Sajnálom...

-         Ha csak egy apró darab maradt belőle, nekem azt is látnom kell! Egyet már elveszítettem úgy, hogy nem láttam. Még egyet nem veszíthetek így el! Értse meg, a lányom volt, látnom kell,… muszáj!

-         De….

-         Ha kell betörök, és megkeresem, ha kell kikaparom még a föld alól is, de nekem látnom kell! – veszem át a szót a nőtől, aki akár egy bástya küzd, de közben ömlenek a könnyei, és az arca eltorzult a fájdalomtól.

-         Rendben! – sóhajt fáradtan. – Engedélyezi a hölgynek, hogy megtekintse az elhunytat?

Nem szólalok meg, csak bólintok. Minden erőmre szükségem van, hogy ne ordítsak fel, és ne verjem ököllel pofán, amiért úgy beszél Krisztiről, akár egy kirakati tárgyról. Valahol legbelül a fájdalomtól elborult elmém, épen maradt részében tudom, hogy nem sértésnek szánja, inkább minket próbál megóvni. De nincs rá szükségem….már senkire se!

-         A saját felelősségükre! Legyen erős asszonyom! És ön atyám?

-         Nekem kötelességem is fiam! Imádkoznom kell a lelkéért! Ő isten gyermeke volt… és egy kicsit az enyém is!

Hosszú, sötét, iszonytató folyosókon vezet végig. Nem igazán sötétek, csak valahogy a hangulatuk, vagy az én megtépázott elmém próbálkozik kétségbeesetten tompítani körülöttem mindent, még a fényt is, hogy ezáltal kevesebb vért, és fájdalmat lássak.

Egy szobába lépünk. Tágas, nagy helyiség….tele letakart holtestekkel!

Az ajtóban keresek támasztékot, a másik kezemmel a hajamba túrok. Meg fogok őrülni!

Mindenütt hideget érzek, mintha a lélek nélküli testek között még a levegő is megfagyott volna, vértől iszamós minden.

Az orvos lassan halad a letakart testek között. Groteszk és fájdalmas, ahogy a különféle formájú, súlyú és magasságú testek körvonalazódnak a lepedők alatt.

Egy ócska horror…csak egy ócska horrorfilmben vagyunk, részeg vagyok és baromságot álmodok, dübörgi az agyam. Mindjárt megmozdulnak a lepedők, és felülnek az alattuk immár örök pihenésre kész testek, hogy nekünk támadjanak, akik idegen betolakodók vagyunk itt lent a holtak birodalmában. Aztán felriadok, lüktető halántékkal, kiszáradt torokkal….

Összeütközöm a megtorpanó orvossal.

-         Nem gondolták meg magukat? – kérdi csendesen.

Összeszorított fogakkal rázom a fejem.

-         Felkészültek? – sóhajt.

-         Csak egy percet…. – emelem a másik két elgyötört ember felé a kezem.

Megértik, és a helyükön maradnak. A pap átkarolja a rogyadozva némán zokogó asszonyt.

Immár egyedül lépek közelebb az orvos nyomában, egy letakarva is formás körvonalú testhez. Mielőtt még felemelné a lepedőt, megremegek, és grimaszba torzítja az arcom a fájdalom, meg a rám törő sírás.

A kézért nyúlok. Véres, sebekkel borított ujján megcsillan a gyémántköves gyűrű!

Megismerem! Millió közül is felismerném! Nem kell, hogy lehúzzák és megpillantsam a belsejébe vésett becenevet.

Az orvos felemeli, és gyengéden a mellkasára teríti a véres lepedőt. A látvány hátborzongató és sokkoló, mégsem mozdulok. Még csak meg se rezdülök, inkább mozdulatlanná dermedek, még nyelni is képtelen vagyok.

Ahogy arra is, hogy elszakítsam a tekintetem, attól a véres masszától, ami a feje, a kedves mosolygós arca, a gyönyörű macska szemei helyén éktelenkedik.

Csak egy véres mócsing! Semmi se maradt, gyakorlatilag eltűnt az arca, mindössze a haja vonalától van valami ép rész, meg a hosszú laza hullámokban elterülő véres hajzuhataga maradt meg tökéletesen.

Nem tudom tovább nézni ezt a torzót, inkább a nyakára pillantok.

És akkor megtörik az akaratom, amivel eddig tartottam magam. A nyakán még mindig ott volt egy lánc. Egy olcsó bőrcsíkon lógó farkaskutyát ábrázoló medál, Ajax!

-         Nos? – tépi fel a döbbent fájdalom burkát az orvos hangja. – Felismeri?

-         Igen…..- suttogom erőtlenül, és még mindig a medált nézem.

-         Itt vannak a ruhái és a táskája, ami a karjára volt csavarodva, úgy vágtuk le róla…benne vannak az iratai is….A nyakában ez a lánc volt, az ujján a gyűrű…. Kérem, nézze meg őket.

-         Ez..ez az övé. A jegygyűrűje…és a lánc, amit megígért Ajaxnak, hogy hordani fogja. – a szemem elé kapom a kezem, összeszorítom a szemeim, olyan erősen koncentrálok hogy ne sírjak, hogy az egész testem beleremeg.

-         Nem lehet így vége! Nem lehet…

Két tenyerembe szorítom a jéghideg kezét. Nem érzek undort se félelmet, ha megtehetném, a csókjaimmal melegíteném fel és kelteném életre.

-         Kérlek, ne csináld ezt velem. Gyere vissza. Ébredj fel, mondj valamit....nem lehet így vége. Ébredj fel cica. Kérlek, ne tedd ezt velem, haraggal váltunk el,… gyere vissza, hogy elmondhassam, …mennyire szeretlek. Ne tedd tönkre az életem! Mostantól minden pillanatban azt a képet fogom látni, ahogy mosolyogva visszaintesz a kapuból, és én a rohad fasz, karba font kézzel elfordulok. Ez volt az utolsó képed rólam cica, ne menj el így. Tudnod kell, az életem vagy! Csak téged akarlak,… gyere vissza….

Megtántorodok, az orvos megtart, és kifelé támogat. Erőtlenül, akár egy akarat nélküli báb követem. Hirtelen rádöbbentem, hogy visszavonhatatlanul vége, hogy el kell fogadnom a felfoghatatlant, hogy elvesztettem…nincs többé!

-         Biztos, hogy ő az? – ha nem látnám, hogy Lotte szólt nem ismernék a hangjára.

Képtelen vagyok megszólalni, egyáltalán nem reagálok az asszony kérdésére, aki meggondolatlanul előrébb lép, hogy az asztalon fekvő testre pillantson.

Vakon és félájultan tántorgok kifelé. Hallom a hátam mögött feltörő zokogást, és artikulátlan kiabálást, de nem foglalkozom vele. Nem is tudok, minden erőmre szükségem van, hogy kitaláljak a folyosók útvesztőjéből a világosságra, a lüktetve zsongó, reménykedő tömegbe.

Az atya lent maradt, hogy imádkozzon, és virrasszon Kriszti mellett. Lotte a hátam mögött szédeleg, eddig hősiesen tartotta magát, most ájultan omlik a földre mögöttem.

Nem fordulok meg, nincs hozzá erőm, már nincs több erőm a más fájdalmának elviselésére, az enyémmel se bírok! Úgy állok mint saját kővé vált szobrom. Még levegőt se veszek, az is nehezemre esik.

Mégis visszafordulok! Az asszonyt már felemelték, és egy ajtó felé támogatják. Végignézek a hömpölygő fájdalmat, könnyeket, kínt lüktető tömegen.

Nem akarok itt lenni! Fel akarok ébredni! Ki akarok menni ebből a kibaszott rémálomból! Át akarlak ölelni, érezni akarom a ribizli illatod...téged akarlak…Kriszti!

Elhomályosodik minden, összefolynak a szemem előtt az alakok és a színek. A szemem a semmibe mered, szédelegve markolászom a mellem, és hangosan hörögve kapkodom a levegőt.

-         Kimi! – ragadja meg egy kéz a vállamat. – Rosszul vagy?

-         Jaj Seb… - nyögök fel. – Ez nem lehet….nem lehet… - ismételgetem zavarodottan.

Megpróbál valami nyugodtabb sarok felé vonszolni, de hol van itt ilyen? Kirántom a karom a szorításából. Tántorogva keresek támasztékot a falon. Szemeimet elborítják a fájdalom könnyei, de nem tudnak lefolyni, mert megdermesztette őket, az iszonyat! A látvány, ami fogadott az imádott nő arca helyén, a látvány, amit már soha életemben nem fogok elfelejteni, és ami megdermesztette a szívemet is!

-         Vigyél haza Seb. – dadogom. – Nincs már itt senki, akiért maradnom kéne!

                                                 *  *  *

Szerettem volna, ezt a részt sokkal jobban megírni, de nem volt hozzá se erőm, se türelmem. Egy picit nehéz most összpontosítanom, a téma is kényes, és az időzítés sem a legtökéletesebb.

Nem vagyok ideges, se haragos, inkább csak zaklatott és így nehéz koncentrálnom!:(

Úgy tűnik mostanság a pellengérre állítás időszakát éljük!:)

Ahogy időm volt, gyors beleolvastam abba a két blogba amit követek, és mit olvasok? Az egyik finoman, - amilyen kedves az ő egész lénye és világa, - kér, hogy akit nem érdekel, vagy nem tetszik, amit olvas az oldalán, az ne látogassa. A másik meg…hát arra nem is tudok mit mondani!

Anyu mindig azt mondogatta az agresszív kamasz nővéremnek, hogy ne legyél ilyen támadóan gonosz Barbi, mert megbetegszik a lelked!

Tudjátok, hogy a tiszta, szép gondolatok gyógyítanak, és a negatív hozzáállás meg viselkedés bevonzza a betegségeket?

A lelkünk is él, nem csak mi!

Miért nem lehet nagyvonalúnak lenni, és ha valami nem tetszik egyszerűen nyomni egyet az egérrel, és bezárni azt az oldalt?

Miért érzitek páran úgy, hogy feltétlenül meg kell osztani a rosszindulatot, hogy feltétlenül bele kell valakit döngölni a földbe?

Miért lesz attól jobb? Vagyis jobb lesz attól nektek? Úgy elképzelitek, hogy na! Most olvassa! Már biztos zokog a hülye blogja fölött!

Megint csak anyut tudom idézni, aki számtalanszor segített a tetű apámon, pedig semmit se érdemelt volna. De azt mondta, nincs aljasabb dolog annál, mint belerúgni valakibe, aki már a földön fekszik!

Legyetek nemesek és emelkedjetek felül a rosszindulatokon.:)

Vagy tudjátok mit? Írjatok nekem privátba, és nyugodtan szidjatok! Engem nem fog a földbe döngöli. Inkább a blogomat szidjátok, meg engem, minthogy a szerelmi életemről gyártotok fikciókat!

Volt egy időszaka az életemnek, amikor a prostituálttól kezdve minden voltam, a „jóindulatú” embereknek, és cseppet sem érdekelt. 

Csak az zavar, ha egy megnevezett, konkrét személlyel hoztok össze, legyen az, bárki is!

Minden oldalnak van egy kis közössége, akik azért verbuválódtak össze, mert szeretik, és jól érzik magukat ott. Nem feltétlen kell írjanak, a lényeg, hogy ott vannak, és magukénak érzik a történetet, meg az oldalt.

Hagyjátok őket! Inkább csináljatok egy saját blogot, és írjátok ott le a véleményeteket, rólam/lunk a blogról, a világról és az életről!

Akit érdekel, majd lelkesen olvasni fogja.

És lehet, hogy a negatív kritika nektek is fájni fog ám!:)

Amúgy szegény öcsém is így járt! Egy lánnyal beszélgetett az iskola oldalán, akit ovis kora óta ismer, egy jó barátja húga, aki elpanaszolta neki, hogy megcsalta a pasija és dobta.

Az öcsém meg vissza írt, a szokásos, ne törődj vele, ha menni akar, had menjen, majd találsz jobban aki méltó hozzád stb.

Ebből hatalmas botrány kerekedett, mert a félrelépet srác úgy vette, hogy az öcsém összefeküdt a volt barátnőjével, és iszonyatosan felháborodott!

Hogy miért is azt még pontosan mindig nem értem, de a magam oldalával is vannak ilyen problémáim!:)

Most ott tart a hatalmasra dagadt botrány” hogy 27-en letiltották az öcsémet, mert nem akarnak egy ilyen erkölcstelen fertővel barátkozni. Ugyanis, azóta mindenkinek van egy története a Tomival kapcsolatban, már annyi elszeretett nője van, hogy nem is értem hogy győzi.

Persze rosszul esett neki, anyu a szokásos elektrosokkos terápiával vigasztalta, „szóval ezért buksz meg mindig zseni létedre, mert nincs időd tanulni ettől a sok nőtől!”:)

Elég értetlenül állunk mind a történések fölött, mert az öcsém 3 éve jár ugyan azzal a kislánnyal, aki 13 éves volt mikor megismerkedtek!

Azt hittük ennyi lesz, és majd szépen tovább lép a sok 17 évesen igaz és örök szerelemre talált nősülés előtt álló dalia, de nem!

Valaki/kik feltörték az oldalát, és a nevében obszcén megjegyzéseket írtak az igazgatóról, és még be is jelölték őt, hogy biztos olvassa!

Ráadásul készítette egy fotót, amin a suli műhelyében egy „Tilos a dohányzás” tábla alatt, gázpalackok között dohányzik, állítólag az öcsém meg a barátja, persze csak a kezük van a képen!

És innentől valahogy hirtelen senkit sem érdekelt, hogy a Tomi még életében nem szívott el egy száll cigit!

Jó pofák voltak, rögtön lett egy iskolagyűlés, ahol pellengérre állították az öcséméket, és majdnem kicsapták!:)

Szerencsére ő, velem ellentétben vágja a számítógépet, és hamar utána nyomoztak ki is tisztelte meg őt a látogatásával!

De azért elég kellemetlen volt a szitu és már el is múlt április 1-je ahol viszont én szívogattam rendesen.:(

Arra gondolok, hogy a Tomi egy igen jóképű, kedves, jó sportoló, muzikális, jó táncos, laza, nagy dumás srác!

Lehet, hogy ez a baj? Ha valaki/kik kiemelkednek valamiben, kitűnnek a tömegből, akkor jönnek a mélyen megbúvó kritikusok?

Lehet, hogy ez az ára az egyéniségnek és a tehetségnek?:)

Egy kis érdekesség J

Összes oldalmegjelenítés

55,555

És ha már itt vagyunk, had meséljem el az én április 1-jémet! Frenetikus volt!

A Luca anyuja összeszedett egy fosós-hányós nyavalyát a továbbképzésen, így továbbra is a mi felügyeletünk alatt áll a kislány. Reggel üdén, robogtunk vele az óvodába, én szépséges kocsimmal, amit az öcsém vezetett, mert csak így ér be időben dolgozni suli után, és gondoltam, had villantson!:)

Bekísérem, és bőszen öltözünk, mikor egyszer csak oda rongyol egy húsos anyuka, és ordibálni kezd a kislánnyal, hogy mit képzel ő magáról, amiért nem adta oda a gyerekének a játékát. Kicsit nehezen értettem meg, hogy arról a plüssről van szó, ami a sajátja, amivel alszik, és amit most is riadtan szorongatott a kezében. Próbáltam tisztázni, de a nő csak óbégatott, hogy mire tanít téged az a diplomás anyád, meg ilyenek.

Mondom neki, fogjál már vissza magadból, hát halálra rémíted ezt a kislányt.

Erre megragadja és elkezdi rázni! Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatig csak bámultam kifelé a fejemből. De ugye, rám volt bízva, én voltam az anyukája, és az ember a más gyerekére még jobban vigyáz talán, mint a sajátjára. Mire észbe kaptam, letéptem a Lucáról, és precízen könyökkel betámasztva az álla alá felnyomtam a kis öltözőszekrénykékre.

Mondom, neki, hozzá ne merj még egyszer nyúlni ehhez a kislányhoz, hát nem szégyelled magad, nem bírsz a véreddel?

Ő meg csak, mindjárt szólok a férjemnek, majd az ellátja a bajotokat, nektek is meg anyádnak is, vicsorog a kislányra.

Akkora már magamhoz tértem és leengedtem a szekrényekről, meg az óvónők is futva közeledtek, csak annyit mondtam neki, hogy azt gondolod, azért mert ennek a kislánynak nincs apja, már mindent megengedhettek velük szembe? Mi vagyunk a családja, és többen vagyunk, mint ameddig te egyáltalán el tudsz számolni!

Aztán megérkeztek az óvónők, a felzaklatott hölgyet igyekeztek távozásra bírni, meg engem is, közben meg nyugtatgattak, hogy ne aggódjak, figyelnek a kislányra, nem lesz semmi baj.

Tiszta hülye voltam, és annyira zavart, hogy adtam neki egy puszit, és kimentem szó nélkül. Csak délután anyunak mondták el, hogy az a nő, állandóan konfliktusba kerül velük is, és más anyukákkal is, nem mi voltunk az elsők. De nagyon gáz, egy szitu volt….

Totál idegesen robogtam ki a Tomihoz, aki a kocsiban pöffeszkedve hallgatta a zenét, és meséltem neki mi történt. A harctól teljesen felhevültem és levettem a hosszú kötött pulcsimat.

Nem szoktam engedni, hogy drága dolgokat vegyenek nekem, de még a nyaralásunk alatt láttam egy virágmintás leggingot, ami borzasztóan megtetszett. Olyan volt, mint egy zöld füves mező elszórva margarétával és itt-ott halvány barackvirággal. Nem volt drága, csak a hozzá való ugyan olyan virágos mezős, márkás jókora táska. Nem kedvelem a túl tarka dolgokat, a pirosat se, de ebbe beleszerettem.

Nem szoktam rövid pólókba se járni, ami nem takarja a fenekem, ugyanis újabban a nem túl nívós, „jópopó” becenevet érdemeltem ki néhány színvonalon aluli fiúbandától.:(

Rohanok a suliba, intek a Tominak, vonszolom a kis virágoskertbe bújtatott fenekem, mikor szembe találkoztam egy csapat szakmunkástanulóval a földszintről, akik épp a bokrosból jöttek vissza, az óra előtti utolsó cigijük után.

Lerohantak! Nem’tom mit szívtak, de mindenáron szippantani akartak az én virágoskertemből is, és szakítani néhány margarétát.

Én meg nem akartam! Lett egy kis harc, melynek eredményeként begyűjtöttem néhány szinonimát a hülye szőke kurvára, - és nem csak a fiúk szájából, - és egy lila markolás vagy csípés lenyomatot az erősen megtisztelt hátsómon!

Ráültem a teremben, gondolván, most már nem lehet több baj. Ekkor jön egy srác, hogy hívat az igazgató!

Mosolyogva bólogattam, hogy persze, persze, április 1! Menj anyádba meg a viharba lábujjhegyen, örökbecsű gondolattal elengedtem.

Eltelt egy óra meg a szünet is. Aztán bejött a tanár a következő órára, és közölte, hogy ha esetleg, lenne időm meg kedvem lefáradnék-e az igazgatóhoz, mert már egy órája vár az igazgatóiban!

He,…hát…ugye! Lilára csípett popsival, rezgő inakkal lekocogtam, hogy jaj, mi van már megint!

A ballagásról kívánt beszélni velem. Úgy volt, hogy én mondom a beszédet a ballagáson is, de néhány tanár fellázadt az erkölcstelenségemen, és követelte, hogy válasszon valaki mást, ne egy ilyen bukott, rossz életű, megesett lányt, egy világ szégyenét, nehogy a lányok azt gondolják, íme itt a követendő példa, hiszen én egy velejéig romlott, erkölcstelen lotyó vagyok, akit most már még ki is tartanak!

Választási nyelven interpretálnak és petíciót nyújtottak be ellenem!

Én meg csendesen várom a fejleményeket, hát nem fura, hogy én vagyok a suli szégyene miközben csak egy pasi volt eddig az életemben, a sok drogos, részeges, csavargó p*csa között?:)

Mondtam neki, hogy bizonyos szempontból igazuk van, én sem örülnék, ha lenne egy lányom, és ezt az utat járná be, nyugodtan adja csak másnak a feladatot, én segítek neki megírni a beszédet, lesz benne vicces visszaemlékezés, meg melankolikus búcsú, szóval minden, amit akart!

De hajthatatlan volt, szerintem már nem is rólam van szó, sokkal inkább a presztízséről! Az igazgatóm annak idején végzős tanárként anyu osztályfőnöke volt, az esti gimiben, és udvarolni próbált neki. Ő mesélte nem is anyu, akinek akkor már ott volt egy fiú, aki az első férje lett, de meghalt. Anyunak meg a tanácsi lakás miatt kellett elmennie dolgozni, hogy legyen munkahelye és megkaphassa a mamája után.

Való igaz, hogy sokat segít nekem, de anyunak ez inkább kellemetlen, mint öröm, és meg tudom érteni!

Most úgy tűnik, majd ketten mondunk beszédet, aminek nem igazán örülök, mert úgy érzem, részemről viszonylag sokan lesznek, többek között szinte az egész lépcsőház képviselteti magát, meg más is, és hát nem szívesen mutogatom!:)

A negyedik óra után, aztán megint jön egy gyerek, hogy hívat az igazgató! Nem késlekedtem, pattantam és robogtam! Bevágódok az ajtaján, ő meg édesen rám bámult! Nem keresett, eszébe se jutottam!

Persze röhögött az egész suli, mert ugye a jó hírek hamar terjednek, hogy a fejem felett vitatkozik a tanári kar az erkölcsösségemről….

Az ofőm is nevetve mondta: Na Nóri, neked a háború alatt már bárcát kellett volna váltanod! (Ami ugye egy igazolvány volt a hivatásos örömlányoknak arról, hogy egészségesek:))

Erről az öcsém jutott eszembe, aki szintén vicces akart lenni, mikor a töri tanárja megkérdezte, hogy mennyire ismered a 2. Világháború történetét?

Ő meg, hát a kérdésből arra következtetek, hogy volt egy 1. Világháború is! Az osztály igen, a tanár nem annyira nevetett!

Haza siettem, és a tányér fölött elgondolkoztam. Aznap egy órán belül két konfliktust is magamévá tetem, azért már majdnem olyan jó vagyok, mint a nővérem volt fénykoránban.

Aztán siettem, mert táncolni hívtak. A stúdióból a volt oktatóm, mert valami koreográfusok, menedzserek, meg mit’tudom én milyen médiások jönnek és háttértáncosokat keresnek valamibe. Szólt pár végzett lánynak, hogy menjünk el, ha van időnk, emelni a színvonalat.

Hárman is mentünk, és jó kis műsort lezavartunk. Leengedett hajjal, hogy minél ütősebb legyen, aztán félreültünk egy másik lánnyal, aki későn érkezett, nem volt ideje bemelegíteni, rosszul lépett és meghúzódtak az ínszalagjai. Éppen fáslizgattuk neki, - mert a nagy virágos táskámban minden, még fásli is van, - mikor odajött egy pasi és félre hívott.

A minap hallottam vagy olvastam valahol, hogy egy országban már törvényileg is elfogadják a harmadik, semleges nemet. Na ez a pasi is ezt képviselte, és nem a téglavörös nadrágja miatt, ami télen nekem is a kedvenc sztreccs bársonynacim volt, hanem mert egy igazi segfej volt! Öntelt, lekezelő, arrogáns, nagyképű pöcs, mert mint kiderült férfi volt ő, a javából.

A barátnőm gyakran mesél ilyenekről, a Night Clubból, - ahol minden megtörténik, ami a földön megtörténhet, - akik kötegelve dobják a lába elé a földre a húszezrest és mondják neki, hogy mindenkinek megvan az ára, és van az a pénz, amiért te is letérdelsz és bekapod a farkam. (Nem ezt a szót, használják, csak még nem sikerült a +18 kitennem a blogra, mert nem engedi:))

De én még nem találkoztam így Face to Face egy ilyennel.

Fényezte magát, hogy bevisz a showbiznisz világába, kisebb nagyobb szerepek, és egyáltalán kinyílik előttem az élet kapuja.

Egy nehéz nap zárásaként, teljes rezzenéstelen arccal és szemmel hallgattam végig. Mondtam, hogy köszönöm, ez fantasztikus, de nem!

Persze rögtön miért nem, ennél jobb ajánlatot úgysem kapsz….

Mondtam, hogy nem várok ajánlatra, elégedett vagyok az életemmel.

Leültem a padra, ittam, erre mellém ült és miután feltűnően felhúzta a méregdrága órájáról a pulcsiját, hosszasan tanulmányozta az időt, aztán idétlenül bókolni kezdett, hogy olyan vagyok akár egy földre szállt angyal, hogy milyen fantasztikus testem van meg mozgásom, és biztos jól használnám a számmal együtt, és ő nem lenne hálátlan.

Nem akartam megérteni, inkább mondtam, hát biztos a tánc miatt.

Erre azt kérdi, mit dolgozol?

Mondom, Bibliákat árulok, mert úgy döntöttem semmi köze hozzá, hogy még suliba járok, de ahhoz se lenne, ha nem járnék.

Gondoltam, majd vagy vigyorog egyet, vagy besértődik és elmegy. Attól függ mekkora az intelligencia hányadosa.

De minden várakozásomat felülmúlta, mikor visszabámult rám és megkérdezte.

És abból meg lehet élni?:)

Mondom igen, mert úgy nézek ki, mint egy angyal, és a sok hülye azt hiszi, első kézből veszi a Bibliát.

Nem nevetett, inkább zavartnak tűnt!:) Mi meg haza indultunk a sántikáló lánnyal. Mondtam, elkísérem, végül is ráérek.

Felszálltunk a buszra és leült a sofőr melletti egyes székre én meg beszélgettem a vezetővel, mert az öcsém Lala bácsija volt. Épp mesélem neki, hogy megrándult a lába, és jó lenne leszállni a lámpáknál, mert ott lakik rögtön a járda mögött, mikor felszállt egy erősen ittas társaság, olyan 40-esek és egy szőke nő mellénk állt és a lányt kezdte fixírozni. Először csak halkan, aztán egyre hangosabban tett rá megjegyzéseket, amiért nem adja át a helyét.

Akár hogy néztem, jó, ha volt negyven, és kifejezetten jól karban tartott volt, még a részegség se sokat rontott az állagán. Nem szorult üllőhelyre, de egyre hangosabban cseszegette a lányt. Én meg még magyarázni próbáltam neki, hogy fáj a lába, mert megrándult, de leszart engem.

A csajnak meg eldurrant az agya, előkapta a bérletét és a nő orra alá tolta.

Látod ezen, hogy csak állóhely, kérdezte. Mert ha nem, akkor fogd be!

De nem fogta, végül a sofőr beleszólt a mikrofonba, hogy vagy fejezze be, vagy megáll és leszállítja.

Nem vártuk meg, mert nekünk állt meg, hogy haza kísérjem a lányt. Olyan volt már a lába akár egy elefántnak!:(

Loholtam haza, közben hívott a barátom.

Kérdi, miért lihegek, mondom, mert sietek haza. Erre ő is, hogy minek vagyok az utcán a sötétben,  és miért vett nekem kocsit, ha gyalogolok, és különben is miért nem vagyok kint vele….szóval összevesztünk!:(

5 perc múlva otthon voltam, leültem a gépemhez, rágyújtottam és megírtam, a „Tegyük helyére a dolgokat” bejegyzést, mintegy a nap megkoronázásaként!:(

Ez egy felejthetős nap volt!:(

Tudtam, hogy az év legrosszabb hónapját kezdem meg, de ez az első nap minden várakozásomat felülmúlta!

Nektek azért kellemesebb napokat kívánok áprilisban:)

Puszi, Luna