40. rész - Finnország, hó, szerelem..

Sziasztok!

Íme a beígért új rész!
Nem mondom, hogy könnyen ment, de megígértem!
Remélem tetszeni fog, most néhány napot itt töltenek, hogy kiélvezzék a közös családias hangulatú ünnepet.:)

Kriszti…

Nagyot sóhajtva lépek be a nappaliba. Az asztal körül meghitten üldögélnek a bőrgarnitúrán és beszélgetnek. Jöttömre Riku feláll, és mosolyogva üdvözöl. Kedvelem, mindig vidám, még ha nincs is mosoly az arcán, a szeme akkor is nevet.

Az asszonynép megtámad, etetnének, itatnának, de már a gondolatától is hullámzani kezd a gyomrom. Vérszegényen hárítgatok, kétségbeesetten keresem az én finnem.

-         Induljunk inkább anyu. –jegyzi meg csendesen. – Nem akarok sokáig elmaradni, tudod, hogy hamar lehűl a levegő.

-         Igen igazad van Kimi, - kap észbe Kristii, - a gyerekek is megfáznak.

Átveszi az irányítás, és pattogó sürgető szavára, néhány perc alatt mind menetkészre vágjuk magunkat, még a lurkók is, akiknek nem akaródzott eljönni a TV elől, de a papa felemlegetése szófogadóvá tette őket.

Egyre jobban csodálom újdonsült sógorasszony félémet.

Nekem ellentmondást nem tűrőn a fejemre parancsol még egy sálkendőt is a szőrmés sapka alá. Egyelőre még csak a kendőben pompázom az usankát majd csak akkor veszem fel, ha kiszállunk. 

Több kocsival indulunk útnak. Elől megy az idősebbik Raikkönen család, mi Paulát és a szószátyár szóvivőt visszük magunkkal.

-         Hol szeretnél ülni Kisu? – simogat mosolyogva. Lám új nevet talált nekem….

-         A csomagtartóban egy zacskóval…- sóhajtozom.

Végül hátra kerülök, Paula körbe rak forró citromos teával, egy zacskó Kristii féle keksszel, egy nagy csomag papír zsebkendővel, nedves kendővel, és néhány papírzacskóval, amit a repülőben is szorongattam már. Paula semmit se bíz a véletlenre.

Furcsa volt, hogy kocsival lehet behajtani a temetőbe, bár itt nem pontosan olyan ez a kegyeleti hely, mint otthon a mi kis falusi temetőnk.

Folyamatosan zavarban vagyok, vagy is inkább zavart. Egy emberhez jövök leróni a tiszteletemet és a kegyeletemet, akit nem is ismertem.

Pár fénykép, néhány elkapott sztori, ahol nagyokat nevetve emlegették a mindig vidám „öreget”, de valójában semmit se tudok róla csak azt, hogy létrehozta és felnevelte nekem a férfit, aki az életet jelenti számomra, és aki által jómagam is egy új élet kibontakozásában veszek rész, és ez tökéletes boldogsággal tölt el.

Nincs semmi vágyam, ami nem teljesült, vagy ne lenne folyamatban, és ez annyira furcsa, hogy ne tudok mit kezdeni a rám törő érzéssel. Talán azért vagyok ilyen zabos, talán a rémületemet próbálom a harciasságom mögé dugni.

Hogy mitől félek? A tökéletességtől!

Hülye vagyok? Lehet!

Az élet küzdelmek sokasága, hogy elérjük a vágyainkat. Kitűzöl egy célt, aztán harcolsz érte, és küzdesz, és mikor eléred, akkor egy pillanatra megpihensz, élvezed a boldogságot, és indulsz a következő csatába.

Tudom, így voltam sokáig. A nagyi után, csak azért harcoltam, hogy túléljem a következő napot, és végre valahogy megszabaduljak az apámtól. A tervezés, a szökés kivitelezésének aprólékos kielemzése kitöltötte az üres semmittevő óráimat, hisz nem léphettem ki a lakásból, így nem őrültem bele a fájdalomba és a magányba. A szökési tervem átsegített a legszomorúbb időszakomon. És így utólag mennyi felesleges elfecsérelt időnek bizonyult, hisz a szökés egyetlen nap alatt, néhány gyötrelmes röpke óra után valósult meg teljesen váratlanul. Mégis az a sok tervezés, talán az életemet jelentettel.

Most viszont nincs már semmi vágyam! Itt állok 23 évesen és mindent megkapartam az élettől, amit szeretnék, vagy elképzelni tudok magamnak.

A férfit, akiből nincs több a világon! Vele együtt egy szerető családot, és hamarosan egy igazi saját családot is. Tanulok, egy növénykereskedésem lesz, feleségül akar venni a világ legjobb pasija, akinek hamarosan gyermeket szülök, egy luxus villában lakom, a számtalan ingatlanjaink közül, ha kedvem szottyan pihenek a jachtunkon. Magánedző szóvivő, milliók…

Ha azt kérném tőle, drágám, megkívántam egy kókuszdiót, de szeretném én leszedni Madagaszkáron, akkor hívná a magángépét, vagy a jachtját és indulnánk a kókuszdióért.

És ez félelmetes! Úgy értem fent vagyok a csúcson, nincs miért álmodoznom, de akkor hogyan tovább? Hisz a csúcsról csak lefelé lehet csúszni!

Mi lesz, ha elindulok lefelé? Vagyis mi az, ami elindít lefelé?

Félek! Félek ettől az elszeparált érinthetetlenségtől. Félek az ismeretlen jövőtől…

Ellépek Kimi mellől és benyitok egy virágokkal megrakott üzletbe. A pult mögött egy hosszú vázában néhány különlegesen szép fehér szirmait bontogató rózsabimbót látok. Gyönyörű! A szirmok alja zöldes, ahogy elválik a szártól, a tetejük pedig krémes színben tündököl. Csak egy szálat veszek, és nem kérek csomagolást.

Csodálkozva várakoznak rám, nem értik, hiszen mindenkinek ott a gyönyörű formás koszorúja, a mienk is, Paula mindent elintézett, a nevünkben is rendelt.

Nem kérdez, csak felhúzott szemöldökével várja a válaszomat.

-         Az unokájától! – mosolygok lágyan.

Nem válaszol, beszívja az ajkait és grimaszol, ahogy akkor teszi, ha megilletődik vagy tanácstalan. Némán nyúl a kezemért, talán egy kicsit jobban megszorítja, ahogy megyünk tovább a hófödte sírok között.

Csak néhány márványtömb van letakarítva, ezek mellett vagy állnak, vagy koszorúk vannak elhelyezve rajtuk. A mi sírunk is gyönyörűen körbe van tisztogatva.

Csendesen megilletődötten álljuk körül, még az örökké ficánkoló gyerekek is tudják, hogy kell viselkedni. Lélegezni is alig merek, nem akarom megzavarni a lesütött szemű megemlékezésüket. A néma beszédet, ahogy a sír körül állva mindegyikük elmondja a gondolatait, ennek a korán elment szeretett embernek. 
A nevet és a dátumot betűzgetem, és arra gondolok milyen igazságtalan a halál. Ez a férfi annyit dolgozott, nélkülözött és küzdött, hogy a fiait eljuttassa oda, ahol most vannak. És mikor beérett a munkájának a gyümölcse alig élvezhette, mert a halál elragadta. Joga lett volna még egy kis gondtalanságra és boldogságra, de a halál kegyetlen, és nem kivételez senkivel.

Kimi mellett állok. Egy ideig a kezét szorongattam, de aztán óvatosan elengedtem, hogy ne zavarjam az elmélkedésben. Megszédülök, és érzem, ahogy a jeges verejték végigcsorog a fülem mellett az arcomon. Elborít a jeges rettegés. A jövőtől félek és a haláltól, magam sem tudom miért….

Kimi…

Elengedi a kezem, és fázósan toporog mellettem. Kérdő tekintetemre csak mosolyogva ingatja a fejét, aztán némán suttogja, nem fázok! A sírra fordul és rászegezi a tekintetét apám sírkövére. Néha megrándul a szája, talán imádkozik…

Jaj, apa! Vajon látsz most minket? Vajon tényleg van odaát valami?

Hiszek istenben, de nem tudom, mi vár a semmin túl.

Itt vagy most velünk? Látod az unokáidat? Te vajon tudod már, hogy milyen gyerekem fog születni? Kisfiú lesz? Vagy kislány? Ugye most is segítesz nekem! Most is itt vagy és felügyeled a dolgokat, ahogy kiskoromban tetted, és megteremted a boldogsághoz vezető utat, ahogy egykoron a győzelemhez vezetőt is?

Emlékszel, hányszor voltunk tanácstalanok, hányszor gondolkoztunk, hogy van ennek így értelme? Sikerül nekünk pénz nélkül elérni azt, amire másoknak millióik vannak? De te töretlen optimista voltál, és örök jókedvű. Hiányzik a mosolyod apa….hiányzik a kezed érintése, a szemed melege. A versenyeken üres mellettem egy hely…a te helyed apa!

Segítesz? Itt ez a nő mellettem…teljesen tökéletes! Nincs semmi amiben változnia kellene, nincs semmi, amit még ezenfelül elvárhatnék tőle. Ő tökéletes! Nekem kell a segítség! Eddig jól ment minden! Eddig még nem volt nagy kísértés! Nem akarom elrontani, de tudod milyen vagyok. A dolgok néha csak úgy megtörténnek, ha belemerülök egy buliba. Ne engedd, hogy így legyen, szólj rám, hunyoríts, ahogy szoktál, ha azt látod, hogy valami baromságot készülök elkövetni.

Annyira akarom ezt, ami van! Akkorát változtam, hogy el sem hinnéd, ha itt lennél. Nagyon igyekszem, nincsenek bulik se partik. Nem hiányoznak az ivászatok meg az együttlógós haverok. Mert ha eljátszanám a bizalmát, ez a nő itt sokkal jobban hiányozna.

Nősülök apa, nősülni készülök! Pedig azt mondtam többet soha! De most egy aprócska szív mindent felül írt. Itt dobog közöttünk, csak mi még nem halljuk, de te igen, ugye? El sem hiszem, hogy velem történik ez, hogy végre én is apa leszek!

Kár hogy nem tudsz majd tanácsot adni a kezdetekhez. Kár, hogy nem ismerheti meg a gyerekem a hangodat és a mosolyodat. Hiányzol apa…mindig hiányozni fogsz….

Haza felé többet lesek a visszapillantóba, mint előre. Behúzódva némán kucorog a sarokban, és olyan elgondolkozó arcot vág.

Azon tűnődöm, talán megbántottam? Nem figyeltem rá a temetőben, és egy kicsit elmerengtem a szertartás alatt is. Lehet, hogy ez fájt neki? De azt hittem magányra vágyik. Ott ült mellettem, a padra és az oltárra szegezett tekintettel, összekulcsolt kezekkel. Arra gondoltam imádkozik és nem akartam megzavarni. Kristii úgy bebugyolálta alig látszódott ki a sok ruhából.

Megint felpillantok, és most elkapom a tekintetét. Ahogy összenézünk, halványan elmosolyodik. Nem…nem hiszem, hogy gondja lenne.

Talán neki is a szerettei járnak a fejében.

Itt van Riku egy csomó dolgot meg kell még vele beszélnem. Nem csak az új csapatomról, hanem Krisztivel kapcsolatban is. Meg kell sürgetni a válást, amilyen gyorsan csak lehet, véget akarok vetni ennek az elbaszott helyzetnek.

Aztán kell valaki, aki felkutatja azt a falut, és benne egy bujkáló kandúrt, egy papot és egy sírhalmot, amit addig is rendeztetek, amíg ő nem tudja meglátogatni. Valakit felbéreltetek, hogy ápolja a sírt meg a házat, de ehhez kell egy csomó jogi hercehurca. Iratok, egy nyilatkozatot tőle, hogy megbíz engem az ügyei intézésével, és hogy eljárjak a nevében. Akkor nem tudja, meg, hogy milyen meglepetéssel készülök.

Megtalálom az a macskát és egy tökéletesen rendezett sírt, és házat fogsz kapni, egy utazásra kész kandúrral.

Ramiék elkanyarodtak valahova, csak egy rövidet dudált és villogott, gondolom a gyerekeknek kellett valami, vagy Kristii talált még ki valamit, az utolsó pillanatban.

Gondosan felhajtok a feljáróra, így csak pár lépés a szakadó hóesésben, aztán majd jöhetek ki havat lapátolni, mert már megint kezdi betemetni az ajtót a felhordott fehérség. Lesegítem a kabátját és leveti a több réteg ruhát magáról.

-         Nem fáztál? – zárom két tenyerembe az ujjait.

Rálehelek és megpuszilgatom őket, mert képesek voltak kihűlni az alatt a rövid idő alatt, míg anyu a zárral bajlódott.

-         Jól vagyok! –hunyja le fáradtan szemeit.  Hosszan sóhajt, mielőtt megszólal. – Nem gond, ha én inkább felmennék a szobánkba? Nem vagyok éhes és szeretnék lepihenni…elfáradtam. – teszi hozzá kérdő tekintetemnek.

-         Felkísérlek!

-         Nem fogok eltévedni. Ne butáskodj már! Jól vagyok, csak fáradt….mit tudom én, itt egészen más a levegő talán azért. Szinte beleszédülök olyan tiszta. Több az oxigén, mint amit elviselek. Beszélgessetek csak nyugodtan, itt van Riku is, inkább most tárgyalj vele, hogy ne kelljen karácsonykor eljönnie. Biztos neki is van családja.

-         Rendben! Holnap elmegyünk egy kicsit sétálni. Megmutatom a környéket, ahol felnőttem.

-         Kíváncsi is vagyok rá! – mosolyog, de a szeme alatt húzódó vastag fekete karikák nem teszik őszintévé azt a mosolyt.

-         Anyu úgy is visz majd fel neked valamit. – a szájára puszilok és figyelem, ahogy fellépdel az emeletre.

Riku nehezen érti meg, mivel is akarom megbízni.

-         Keressek meg egy macskát? – meredez rám, és a hangja felfut a lépcsőn Kriszti után.

-         Nem egy macskát, hanem azt a macskát, ami Krisztié volt. Nézd Riku szeretnék neki egy meglepetést, mert egyelőre nem utazhat Magyarországra, de tudom mennyire vágyódik az után a dög után, meg mennyire fáj neki, hogy a nagyszülei sírját befedte a gaz. Kapsz egy meghatalmazást, te meg felkeresed az ottani papot. Állítólag nála van a kis szőrős, és megmutatod neki a meghatalmazást a házra. Egy papnak az a dolga hogy segítsen, főleg ha kicsit bőkezűbben adakozol. Kerítsen valakit, aki rendbe hozza a házat, gondozza a sírt és a kandúrt, amíg Kisu oda utazhat.

-         Mért nem utazhat? Talán beteg? – csodálkozik.

-         Terhes! – vágom rá fapofával. Kíváncsi vagyok mennyire figyel.

-         Mi? – ugrik fülig a szája. – Csak nem kapura lőttél? – rázza a kezem, aztán megölel, és néhányszor elveregeti a fejem.

Nevetve simogatom az arcom. Nem okozott csalódást.

-         Mióta tudod? Miért nem mondtad eddig?

-         Csak két napja,…de ez a két nap maga a boldogság. Sajnos neki kevésbé, nem mondhatnám, hogy túl jól viseli.

-         Értem,…hát akkor mindent meg kell tennem, hogy a kismama boldog legyen. Megyek és nekikészülök…és a másik dologgal is. A csapat rendben van, csak mond meg, kikkel akarsz dolgozni, kiket írjak be az alapító okiratba. Mire indul a következő szezon saját csapatod lesz apuka!

-         Ja! A válást is meg kell sürgetni. Nem akarom, hogy a gyerekem úgy szülessen meg, hogy még más a feleségem. Most már sürgősen el kell tüntetni az a rosszindulatú dögöt. Az a rohadt taláros kurva nem akadályozhat meg a boldogságomban.

-         Ha akarod, benyújtatok az ügyvédekkel egy új keresetlevelet, de ezt azért gondold át. Ha ezt meglépjük, azonnal ki fog derülni a baba, ha más nem, Jenni szivárogtatja ki, és akkor tudod mi lesz, ha lecsap rátok a média. Hogy fiad vagy lányod születik azt a bulvárból fogod megtudni. Ahogy persze olyan dolgokat is Krisztiről, amit még ő sem tud. Hogy is nevezted? – vigyorog.

-         Kisu! – mosolygok Kristiire, ahogy két vodkát tesz elénk. – Így könnyebb őket megkülönböztetni, sok nálunk az egy nőre jutó Kriszti név.

Nem válaszol, csak elkapja a mosolyt az arcomról, és magával viszi.

Valóban furcsa! - bólogat felém emelve a poharat, - Akkor Kisura és az új kis Raikkönenre! – koccintunk. - Visszatérve a válásra, abból a hat hónapból már eltelt egy kis idő, és még simán belefér a válás Kisu terhességébe. Az, hogy más nővel élsz életközösségben, mint kibékíthetetlen ellentét már perdöntő lesz. Nem tehet ellene semmit. És még ha ki is derül a terhesség, az akkor már a vége felé jár majd, és talán jobban is viseli akkor.

Csücsörítve simogatom a nyakam. Nem tetszik amit mond, de igaza van.

-         Kicsit elbeszélgetünk még az időközben befutó Ramivel is, míg Kristii a gyerekeket vacsoráztatja, és parancsolja be a kádba, aztán az ágyba, ami innen hallhatóan sem megy zökkenőmentesen. Szegénykém, ha aludt, erre biztos felébredt.

Anyu felsurrant hozzá egy tálcával, és csak egy jó félóra múltával jön le elégedett mosollyal, gondolom, megtömte szegény lányt.

Riku készülődik, elköszön mindenkitől, azt ígéri, holnap még beugrik, addigra kidolgoz néhány tervet. Kell majd hivatalos közlemény, új dizájn, ruhák, logó, matricák cégéres papírok, egyebek.

Kezdett szikrázni a szemem ennyi faszságtól. Nekem elég, ha a végeredményt hozza. Adom a pénzt meg az elképzeléseim, ő meg terveztesse meg egy dizájnerrel és gyártassa le a ruhákat meg logókat meg a sok reklám szarságot.

Mondtam, ne garasoskodjon, tegye oda magát, mert hosszú távra tervezek.

Egy sört szopogatok csendesen a kiürült szobában és elmélkedek Riku szavain. Anyu leül mellém, egy pillanatra lehullik arcáról az eddig viselt álarc, az a híres Raikkönen maszk, ami mögé csak oly keveseknek van belátása. Szomorún mered a székre. Tudom mire gondol, az ott apám helye, és most üres lesz karácsonykor, immár másodszor.

Közelebb huppanok mellé, hatalmasat fújok a levegőbe, és a kezéért nyúlok. Némán megszorítom.

Ülünk egymás mellett szó nélkül, és az ujjaink játékával elmondunk egymásnak mindent.

-         Jól választottál…. – mondja lassan. – Örülne neki!

-         Tudom! – bólogatok grimaszolva. – Tudom!

Nem kell ódákat zengjen arról a fent pihenő lányról. Elég ez az egy mondat csendesen, ahogy a gazdátlan széket bámuljuk, és oda képzeljük apám mosolyogva hunyorító arcát. Minden magunkra pakolt hazug arcjáték és színészkedés nélkül. Ez az egy mondat többet jelentett nekem bárminél, mert tudom, ő meghallgatott és azzal üzent, aki a legközelebb állt hozzá, az anyámmal….

Óvatosan nyomom le a kilincset. Már biztosan elaludt.

Miután Kristii lefektette a gyerekeket, kicsit elbeszélgettünk. Észre se vettem hogy elrohant az idő, akár csak ez az egy év apa nélkül.

Leszórom a ruháim és beosonok a zuhany alá. Hagyom, hogy zubogjon a vízsugár a fejemre, apám jár az eszemben.

Apa elment 22-én karácsony előtt, és elsején beköltözött hozzám Kisu. Kár hogy hónapokon keresztül nem mentem haza, de anyunak szüksége volt rám a kezdeti nehéz időkben, és talán én sem lettem volna túl barátságos.

Azokban a hónapokban nagyon összeomlott körülöttem minden. Csúfos távozásom, Jenni fellángoló szerelmi élete, a csalódottság apám arcán, aztán már csak a mozdulatlan lehunyt szemét láthattam. Többé nem hunyorított cinkos mosollyal, elment örökre, azzal a tudattal, hogy nem túl boldog az életem. Ezt nem fogom soha megbocsátani annak a geci Montezemolónak, az apám csalódott arcát. Nem így kellett volna véget érjen. Ha egy picit türelmesebbek, ha nem az a kurva pénz meg a politika vezérli őket, akkor apa békésen távozhatott volna.

Vigyázva csusszanok mellé az ágyba, nem akarom felébreszteni. Hanyatt fekszem és mélyeket sóhajtok. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, mikor mozdul meg, csak a mellkasomat végig cirógató érintésére térek magamhoz.

-         Felébresztettelek? – ölelem át.

-         Fent voltam még. Szomorú vagy?

-         Eh...csak elgondolkoztam az élet furcsaságain. Nem érdekes. - fordulok át vele. – Rendben vagy?

-         Most már teljesen. – csúsztatja a vállaimra a kezeit.

Lassan simogat, a szájára hajolok. Azonnal reagál, mohón csókol, simogató keze átsiklik a hátamra. Rövid körmeivel gyengéden végigkaristol, ettől mindenem ágaskodni kezd.

Belenyögök a csókunkba, ő pedig úgy helyezkedik, hogy be tudjak feküdni a combjai közé.

-         Megfázol pizsama nélkül. – suttogom.

-         Majd felveszlek téged magamra. Csak rád vártam… - húz magára.

Már a testében vagyok, mire magamra találok. Felkönyökölök, a gyönyörre váró kitágult pupillájú szemébe nézek, és az arcát simogatom.

-         Akkor nem váratlak tovább egy percet sem, pedig beszélni akartam még a gyerekkel. Konok önfejű Raikkönen, hiába kértem, hogy ne kínozzon, meg se hallott, csak megy a makacs feje után.

-         Vajon kire hasonlíthat? – gondolkodik hangosan.

-         Hát nem is tudom! – meredek rá.

-         Akkor megyünk Magyarországra? – ravaszkodik.

-         Nem! Hogy jön ez most ide? – csattanok, de már a mellének teszem fel a kérdést és mondok ellent.
- Konok..önfejű.. - suttog.

Ahogy a forró leheletemtől megkeményedik a mellbimbója, teljesen felizgat. A nyelvemet karcolja, addig nyalogatom és veszem a számba, hogy felmelegítsem, hogy végül felnyög, és a hajamnál fogva húz fel a fejéhez. Az ajkait keresem, kezeiért nyúlok, összekulcsolom az ujjainkat.

Lassan mozdulok, hogy sokáig tartson. Ahogy gyorsítok a tempón, úgy szorít egyre jobban az ujjaival. Mikor már nem bírom tovább, lihegve robbanok a testébe. Forró szájával a vállamra tapad, hogy elfojtsa feltörő nyöszörgését.

Boldogságtól és az iménti kielégüléstől lihegve fekszem rajta. Tenyerével tétován simogatja le a hátamról a finom izzadságréteget.

Együtt állunk a vízsugarak alatt. Próbál vigyázni, hogy ne vizesedjen be túlságosan a haja, de a meg-megújuló csókrohamaimtól végül elfeledkezik mindenről. A zuhanyból visszatérve magára vesz egy hosszú ujjú Csőrikés puha hosszú pólót és bevackolja magát az ágyban.

-         Kisu…- simogatok a hasára, és még szorosabban tapadok a hátára. – Vigyázni akarok rád, rátok…érted? Engedd, hogy vigyázzak és hogy szeresselek!

Nem válaszol, csak felemeli a fejét, hogy a nyakához férve megcsókolhassam. Kezét közben lecsúsztatja az enyémre. Tenyere a kézfejemre borul és együtt simogatjuk álomba a mi kis Pockunkat….

Éktelen zajra, Kisu szerint malacvisításra riadunk fel.

Úgy tűnik már reggel van! A sikoltozásba beszáll egy sipítozó hang is. Kristiire ismerek benne.

Kattanva nyílik az ajtónk, és a félhomályból felbukkan egy vigyori szőke fej, kezében egy bögrével egyensúlyozva, közben nemes egyszerűséggel ráborítja a tenyerét a pohárra, hogy ne lötykölődjön ki, a benne levő folyadék. A parkettára pillantva meg kell állapítanom, a folyadék tesz a tenyerére. Míg az ágyunkhoz ér, kétszer is sikerül majdnem átesnie a nyomában lelkes lihegéssel nyomakodó Ajaxon, akit Titus próbál gyengécske sikerrel féken tartani.

-         Neked hoztuk Kisu! – tipeg az ágyhoz Kriszti felől. – Kávé! Én mondjuk úgy vagyok leszarva általuk, ahogy ott fekszem, hülyén!

Az erősen megtisztelt Kisu végig néz a bögre oldalán csordogáló bizonytalan színű nedűn, és a parkettára csöpögő foltokat lelkesen nyaldosó kutyán, aztán jól hallhatóan nyel egy nagyot.

Ajaj! Pattannék, de nincs rajtam gatya, és velem együtt ott lent is határozottan felébredtem!

Eh, ha menni kell, hát menni kell! Míg igyekszem daliásan kipattanni, Titus előbb rám pillant, aztán Krisztit faggatja.

-         Neked is olyanod van, mint anyunak?

-         Azt hiszem, - dadogja, - valami olyasmi..

-         Mostan hányni fogol?

-         Sanszos… - nyögi, - bár nem terveztem… - elkeseredetten pillant rám a csésze fölött.

-         Mostam kezet pisilés után! – biztosítja Justuu buzgón bólogatva.

-         Hát ez nagyon ügyes tőled…és aranyos gondolat, hogy kávéval kedveskedtek Kisunak, de, - rántok magam elé egy párnát, miután anyám feje megjelenik az ajtórésén, - most egy picit még várjatok vele, amíg felkel és megmosakszik, mert a kávé csak tiszta arccal jó. Aztán ha reggeliztetek irány hómobilozni.. – magyarázkodok közben anyám hangját hallom az ajtó előtt.

-         Most inkább ne menj be! – tanácsolja a sógornőmnek.

-         Hát ez egyre jobb, beszarok! – dühöngök. – Mé’nem hívjátok már át a szomszédot is?

Kisu felnevet, aztán a szájára tapasztott tenyerével elviharzik mellettünk, majdnem magával sodorja, a szemérempárnámat is.

                                           * * *

Hát mit mondhatnék? Elég mozgalmas heten verekszem át magam!
A hétfőt úgy kezdtem, hogy otthon felejtettem az igazolásomat. A tesi tanárral volt egy apró konfliktusom mikor mondtam, hogy nem tornásznék, mert fáj a lábam. Ő meg, "igazolás van"? Erre felhúztam a nadrágom és megbámulhatta a dédi szerint szilva színben pompázó térdemet. Elismerően füttyögött akár a telefonom. Ez igen, hogy szerezted? Mondom, kipróbáltam mit érezhetett Ikarust mikor rádöbbent, hogy mégsem megy a repülés!
Ja igen! Az öcsémék új tesitanárt kaptak. Azt mondja, képzeld Luna, az első tesi órán négyen mentek ki hányni. Mondom, ki az valami Tai bokszos? Azt mondja, majdnem, profi ketrecharcos, egy kigyúrt kétajtós-szekrény. Nem volt ellenkezés akár mit kért tőlünk, aztán a pudingjabjai csak futottak hányni. 

Apropó füttyögés...!
A barátom hétvégén nekiveselkedett, hogy megregulázza a konok északi finn telefonomat, mert szerinte csak én nem értek hozzá, ez egy Nokia Lumia 1520-as ennek lelke van, méghozzá skandináv!:)
Beállította nagy elégedetten, hogy most már nem fog se hajnalban kurjongatni, se szülinapot köszöntgetni, mikor nincs is itt az ideje.
Erre ülök az órán, szendergek a monoton zsongásban, egyszer csak valami elkezd füttyögni, olyan hülyén mint a pasik szoktak a nők után.
Felneszelek, nézegetek körbe, hogy mi van, erre azt látom, mindenki engem bámul.
Mondom, mi van?
Erre a barátnőm, hogy te füttyögsz!
És hallom ám, hogy a telefon kurjongat nagy lelkesen a táskámban. Próbáltam kinyomni, nem hagyta magát, újra és újra rázendített, már nem csak az osztály a tanár is röhögött, pedig eleinte igyekezett komolynak maradni. 
Elő kellett vennem, ami azért gáz, mert miután közöltem a barátommal, hogy zöld lett a szobánk és elküldtem a képet, hogy milyen. Ilyen lett, de ez nem a szobám!

Szóval szerinte a világoskék kellett volna a fehér falra, mert akkor olyan lenne mint az én szemem, és alatta aludhatna. 
De én annyira imádom a zöldet, a haragos spenóttól a mentaszínig, minden változatát, hogy ilyen lett! Viszont a pirost az nem annyira kedvelem...
Erre bosszúból hozott nekem egy tűzpiros laptopot és telefont. Hát nagyon rikítóan ütős darabok! Nem szívesen veszem elő mások előtt, mert látszik rajta, hogy minőségi darab. De most muszáj volt, mert ki kellett kapcsolnom a konok finnjét.
Egyszerűen gyűlölnek az elektromos dolgok. Ez a blog se kedvel!:(
A hétvégén még a víz is megrázott, ahogy megengedtem, hogy zuhanyozzunk, a barátom szerint csak nagyon kifárasztott és hallucinálok. Óóó, férfiak!
A pittyegés hétfőn volt, öcsém ugye megbütykölte!
Erre tegnap az álmosító csendben egy rendkívül idegesítő férfihang közölte velem, hogy "az akkumulátor töltöttségi állapota 10 %", pedig senki nem kérdezte!
Majd rövid tanácstalan szünet után, "a pontos idő...", folytatta még hangosabban sajnos magyar órán, mert ha az angolon dumcsizik angolul, még nem is lett volna olyan gáz.
És mindez nem elég, még oda jött hozzám a nőstényfalkavezér is, és kihívott az udvarra egy félreeső zugba. Hát nem volt túl őszinte a mosolyom mikor kimentem vele, a suli meg akár egy sasmadár sasólt minket.
Szerencsére nem bokszolni akart, helyette felajánlott egy örökös tagságit a falkájában és megkínált egy dzsointtal. Azt mondja nekem, szívj el velem egyet, ha van elég vér a pucádban.:( 
Hát nem volt!
A süssz se jött be, pedig azt sokkal jobb fazon kínálta.
Szégyenszemre gyáván mindenféle ostoba kifogásokat makogtam, hogy sajnos nem szívhatok semmit, mert mindenre allergiás vagyok, nekem egy mogyorós csók is halálos. De nagyon megtisztelő az ajánlata.
Erre az életről kezdett oktatni, hogy minek tartogatom magam annak a pasinak aki nem is itt lakik mit tudom én mit csinál ilyenkor, csak kihasznál engem aztán vissza megy és éli tovább a világát.
Nem mondtam semmit, mert lehet, hogy kihasznál, lehet, hogy tényleg nincs boldogság, csak álmodozás, lehet, hogy minden férfi egy féreg, de ha úgy teszi, hogy közben vesz nekem egy lakást, és fizeti az egyetememet, próbál rábeszélni egy új kocsira, és mielőbbi közös jövőt sürget,....hát ha ez kihasználás, akkor nem bánom, csak használjon!:)
Legyek gyáva és megalkuvó, nem érdekel, inkább annak örülök módfelett, hogy nem kell többet felhívnom a lány figyelmét arra, hogy ne előttem gyakorolja a mohamedán vallást, vagy legalább is függessze fel a Ramadánt, míg elhalad előttem, nincs több köpködés!:)
Ja, igen! Öcsém szerint a suli udvarukon a töri tanárnőjük, - ő a szembe szomszéd, egy jó sztori,- produkált egy hasonló leszúrt rittbergert, mint én, de az enyém szebben kivitelezett volt..:(
Ezek után szerintem teljesen jogos az aranyeres csirke!
És a barátom is megérdemelte, mert mikor felrallyzott velem meg le, a Pláza tetejéről, még volt képe oda szólni, hogy na most tettünk egy felvezetőkört, ezután jön az igazi, mérd az időt!
Aztán elröhögte magát, gondolom nekem is volt egy arckarakterisztikám, ahogy ránéztem nem kicsit könyörgő szemekkel. Vicces pasi...

Hát ennyit mára! Gondolom már elég belőlem!:)
Ezt a videót azért nézzétek meg, és kérlek benneteket nagyon óvatosan közlekedjetek ebben a hóesésben! 
Nem éri meg, ne siessetek!
Puszi mindenkinek Luna

39. rész - Finnország, hó és.....

Sziasztok!

Feltettem az új részt, de szokás szerint nem jelenik meg ezért megejtek egy új bejegyzést gyors....

Valószínűleg nem haragszik rám ez a blog, csak úgy van vele, ahogy a barátom, ha nem találjuk az úticélunkat, és ő vezet. 

Ilyenkor azt mondja.
"Nem tévedtünk el, csak később érünk oda!":)

puszi, Luna

39. rész - Finnország, hó és....

Sziasztok!

Hétvégén kicsit hátráltatva voltam így csak most készült el, illetve most van időm kitenni a következő részt. 
Ha azonban adtok valamiféle visszajelzést, - pipa vagy komi :), - formájában, hogy lássam azért még olvastok, akkor engesztelésül szerdán, és pénteken is kiteszek egy részt. Jó?:)

Kriszti….

Hallgatom Paula zsongító csicsergését, mosolygok, és közben meg arra gondolok, csak ne jöjjön már megint egy rosszullét. Az előbb újra elkapott, és most már nem foghattam a repülőre, mert az úton is folyton rám tőrt, de azt gondoltam talán a repüléstől.

Jaj, csak bírjam ki ezt a pár napot, Kimi azt mondta, szeretné itthon tölteni a szilvesztert a családja meg a barátai körében. Nekem végül is mindegy, különösebben nincs kiért haza sietnem, hacsak szegény Pezo nem hiányol, mert gondolom, a kandúrt rendesen elkapatja majd Lotte. Egy dagadt malackát fogok visszakapni nem az én karcsú párducomat, vagyis párduci lesz belőle.

Ahogy belőlem is néhány hónap múlva, döbbenek rá itt a hirtelen a hátsó ülésen. Vajon hogy fog viszonyulni a kerekedő pocakomra? Undorodni fog tőlem? Fürkészve nézegetem hátát és a tarkójára omló haját.

Mintha megérezné hátrafordul.

-         Rendben vagy cica? – aggodalmaskodik. Talán leolvasott valamit az arcomról?

-         Persze…teljesen! – mosolygok előre.

-         Mindjárt otthon vagyunk.

-         Kristii készített neked zabkekszet. Szerinte az a legtökéletesebb hányinger ellen. – így Rami.

-         Hah, az jó lenne!

Csak mosolygok egyre bágyadtabban, nem merem neki bevallani mennyire tartok a feleségétől. Jön majd egy határozott öntudatos nő, aki már évek óta tagja ennek a családnak….jaj!

Szép de nem túl hivalkodó ház elé fordulunk. Kíváncsian nézegetem, miközben Kimi kisegít a kocsiból.

-         Még tudod menni. – vigyorgok a hatalmas sapka alatt, amit induláskor rám erőltetett és most be kell vallanom, hogy remek ötlet volt. Ez a finn tél korántsem azonos a svájcival. Újra a házra pillantok.

-         Na? – veszi észre fürkész tekintetem. – Ilyenre számítottál?

-         Nem! – vallom be őszintén.

-         Hát? – rándul meg érdeklődve a szemöldöke.

-         A te házadból kiindulva, valami 22. századi utópisztikus villára és nem egy ilyen csinos kis otthonos lakra.

-         Az a mi házunk cica….és, - teszi hozzá kaján vigyorral, - majd benépesítjük! Én rajta vagyok! – ölel magához.

Nem válaszolok, mert kinyílik az ajtó, és egy forgószél kíséretében kiviharzik két „kétlábonjáró” télikabát és a nyakamba vetik magukat.

A sapkából csak a két hatalmas Raikkönen szemük világít kikerekedve, örömtől csillogón. Lehajolok hozzájuk és átölelem mindkettőjüket. Hangosan kiabálva lógnak a nyakamban. Kimi mögém áll és megtartja a hátam, ez hasznos, mert a két lurkó nyomában egy boldog német juhász akkora lendülettel érkezik, hogy majdnem magukkal sodornak.

-         Hát szia Ajax! Te szépséges szőrös fülű kutyafiú, hát megismersz még? Hiányoztam neked? – ölelem magamhoz és igyekszem elhajolni a boldog laffintásaitól, így is alaposan képen nyal.

Szegény kutya, azt se tudja mit tegyen, nyüszítve viháncol. Ugat, ugrándozik, a farkát kergeti, elrohan aztán vissza. Hol Kimi, hol az én nyakamba veti magát.

Úgy viháncol akár egy kiscsikó!

-         Látom teljesen meggyógyultál, nagyon aggódtam ám miattad. Hiányzol szegény senor Sangriának is. Csak búslakodott egyedül otthon. – hadarom a boldogan lihegő csillogó szemű kutyának.

-         Nem szabad…. Mondtam hogy nem szabad! – lép ki egy újabb kabát az ajtón, a hangjából ítélve, női fazon. – Azonnal engedjétek el és gyertek be. Majd ha levetkőztek üdvözölhetitek a keresztapuékat.

Rami az egyiket, Kimi meg a másikat kapja fel és maga előtt terelgetve Paulát meg engem, beviharzanak a visongó gyerekekkel.

Igyekszem minél előbb megszabadulni a kabátomtól és a szörmeusankámtól, mert a melegben újult erővel tör rám a rosszullét. Nagyokat nyeldesve fordulok az iménti kabát tulajdonosa felé, hogy köszöntsem és bemutatkozzam neki.

Kimi már ott van, és közvetlenül egyszerűen oldja a helyzetet a maga módján.

-         Kristii, ő itt az én Krisztim. – vigyorog a rövid fekete hajú nőre. - Én Krisztim, - fordul felém mosolyogva, - ő itt Rami Kristiije.

Félszeg mosollyal nyújtom a kezem és igyekszem alaposan felmérni, hogy mire is számíthatok vele kapcsolatban.

Értelmes arc, ide-oda ugráló fürge fürkész tekintet. Pillanatok alatt felmér ő is, és felé nyújtott kezem figyelmen kívül hagyva megölel.

-         Már nagyon kíváncsi voltam rád. - terel a nappali felé a hátamon feledett tenyerével, míg Kimi az édesanyjáról segíti le a kabátot, Rami meg a gyerekekkel küzd. – A gyerekeim istenítettek, hogy az a Kriszti micsoda különleges ételeket tudott készíteni, és milyen édes hörcsöge meg cicája volt. Neked köszönhetően mi is szert tettünk egy miss Pesetára, akit persze nekem kell tisztán tartanom. – vág egy grimaszt.

-         Ohh, sajnálom! – próbálom lenyelni a mosolyom, mert egyelőre nem tudom, csak viccel vagy komolyan dohog.

-         Ah, ne sajnáld! Vele, sokkal jobban jártam, mint Mr. Kökénnyel, aki egy magyar puli és érkezése utáni első órában elfogyasztotta a különleges alkalmakra tartogatott Armani cipőmet.

-         Hát a pulik már csak ilyenek…nálunk a faluban a birkapásztorok tartották őket, mert rendben tartották a nyájat, és füttyre, intésre, vezényszóra azonnal ugranak és teszik a dolgukat. Néha bizony hátsón marják a dacoskodó birkát, vagy a vezérkost, ha ellenük fordul. Tökéletesen rendet tartanak a nyáj körül, és elűzik a vadállatokat is. Nem kifejezetten házba valók…talán egy nagy kertben, ahol kedvére rohangászhat, boldogabb lenne. – veszem védelmembe meghasonult honfitársamat.

Kristii hátra pillant, aztán közelebb hajol hozzám, úgy súgja cinkosan.

-         És még büdös is!

-         Igen….hát nemezes szegénykének a bundája…és hát annak ugye van egyfajta illata. Talán nem a legmegfelelőbb kutyát választottátok a lakásba. – mosolygok rá vissza felszabadultan, mert ez a cinkosság a szemében ráébreszt arra, hogy ide is haza jöttem, és nem kell tartanom senkitől és semmitől…

-         Hát nem megmondtam? – csattan fel villogó szemekkel Ramira, aki úgy néz maga köré, mintha nem is értené, hogy a fenébe került ő ide? És ki ez a sipákoló nőszemély?

-         Gyere nézz körül nálunk. Szeretném, ha mindent ismernél, mert ez a te otthonod is mostantól. – ragad magával Paula. – Itt lent van a konyha, az ebédlő, a nappali, és van itt még egy vendégszoba, amit régen a gyerekek laktak be. Mikor kisebbek voltak ide fektettük őket a délutáni sziesztájukra, mert itt hamarabb meghallottuk, ha megébrednek, vagy valami baj van. Mostanában, mióta egyedül maradtam én használom, így közel vagyok a konyhához és nem kell lépcsőznöm éjjel, ha szükségem van valamire a hűtőből. 
A ti szobátok fent van, de ha megkívánsz valamit, nyugodtan gyere csak le éjjel is, nem fogsz senkit zavarni. – mosolyog. - A folyosóról nyílik a mosdó és a WC. Az én szobámból is találhatsz egyet, ha sürgős és ez itt foglalt, meg az emeleten is van. Gyere, menjünk fel, megmutatom a szobátokat, Kimi addig felhozza a csomagokat. – ölel át a karjával.

-         Szerinted nem találok be a szobámba? – vigyorog a fia.

-         Az ott a szobátok, - javítja ki, - és talán téged kísérgetlek? Elég, ha te a csomagokat cipeled, és csöndben maradsz fiam.

Lassan lépkedünk a szépen megmunkált falépcsőn, nyomunkban a behúzott nyakú szőke lépked. Hogy ez mennyivel barátságosabb, mint azok az átlátszó plexi lépcsőtámaszok.

-         Szeretem a fát, - mosolyog elkapva a simogató mozdulatomat, ahogy végig húzom a kezem a pácolt faragott korláton, - olyan természetes.

-         Ez itt rögtön a lépcső tövében a ti szobátok, szemben a másik oldalon meg Ramiéké. Van külön fürdőtök és öltözőszobátok is, - nyit be a jókora hálószobába.

Tágas világos szobába lépek. Az ablakokon beszűrődik a kinti világítás.

-         Hamar sötétedik ilyenkor. – követi a tekintetem.

-         Gyönyörű ez a szoba! –szalad ki a számon, ahogy körbenézek a mogyorószín falon ízlésesen elszórt képeken és a szépen megmunkált fa bútorokon. - Az egész olyan letisztult, nyugalmat árasztó. Tökéletes enteriőr.

-         Anyu most rendeztette be a mi kedvünkért. – kotyog közbe a finn.

-         Nem kellett volna… - fordulok felé zavartan.

-         Dehogy nem! – mosolyog. – az ággyal szemközt nyílik az öltözőszoba és a fürdő. Igyekeztem, hogy elégedettek legyetek mindennel. Remélem később majd sokat lesztek itt.

Kimi lepakolja az ágyal szemben lévő kanapéra a bőröndöket, és kotorászni kezd bennük.

-         Mit keresel?

-         Az ajándékokat….elhoztuk? – meredez a szétdobált ruhákra.

-         A másikba tettem, de nem feltétlen kell mindent szétszórnod, még van idő Szentestéig.

Valamit dünnyög az ördög fiakról, akik néhány óra múlva úgy is felforgatják majd a szobát az ajándékok után kutatva, de majd most megtréfálja őket, és úgy eldugja, hogy még mi sem találunk rá, aztán leshetnek az üres fa alatt….és csak mortyog, mortyog de látom, hogy közben a félszemével minket figyel, és tekintete ellágyulva pihen meg az édesanyján.

Nem akarom elrontani ezt a bensőséges pillanatot, inkább a komódhoz lépek, mert egy kép vonja magára a figyelmem. Egy esküvői fotó árválkodik egy dupla fényképtartóban.

-         Őőő…kivettem a másikat. – magyarázkodik Paula zavartan. – Már nem idevaló. Remélem, hamarosan kerül bele egy másik. – mosolyog rám gyanúsan fénylő szemmel. - Nézz körül és lakjátok be lányom. Isten hozott itthon. – ölel át egy pillanatra elérzékenyülve.

Mire kimegy, már a könnyeimet nyeldesve ülök az ágyra.

-         Te említetted anyukádnak hogy feleségül kértél?

-         Nem tudtam hogy államtitok….- védekezik jókedvűen.

-         Nem titok csak nem kellett volna. – villan a szemem.

-         Talán szégyelled? – fordul vissza kicsit élesebben.

-         Nem akarom, hogy kötelességből kötelezd el magad!

-         Mi? – mered rám döbbenten.

-         Azért akarsz elvenni, mert miattad bántottak. Bűntudatod van, és ezt összekevered a szerelemmel. – hadarom könnyezve.

Mellém ül, fejemet a két kezébe fogva kényszerít, hogy ránézzek így látja, ahogy a könnyeim ezüstős csíkot szántva a bőrömön lecsorognak, és egy kövér könnycseppben ringatózva várják hogy elszakadhassanak az államtól.

-         Azért akarlak elvenni, mert ez a kapcsolat bevált és veled képzelem a jövőm, és veled akarom leélni az életem. – Ha nekik sikerült, - bök az esküvői fotó felé, - nekünk miért ne sikerülhetne? Egy anyánk volt… - húzza a száját félmosolyra.

Kristii egy igazi energia bomba, ahogy azt az első pillantásra gondoltam. Berohan nappaliba, elrendezi a párnákat, hogy kényelmesen üljek, kirohan kávéért, közben összeveszik a férjével, leülteti a TV elé a gyerekeket és keres nekik egy meseadót, és berobog egy tányér lapos és kerek keksz típusú süteménnyel.

-         Ezt külön neked készítettem. – teszi elém öntudatos mosollyal az arcán. – Jó hányingerre,- súgja halkan lesunyt szemekkel, - meg utána is.

Fogalmam sincs, hogy miért? Talán a levegő változás? Vagy a túlzott idegeskedés utáni megnyugvás miatt? Vagy egyszerűen csak most jött el ennek az ideje, de nagyon rosszul vagyok. Segélykérőn pillantok az én szőkémre ebben a szőke hajú rengetegben. Azonnal veszi az adást és mellém telepszik.

-         Hol is a mosdó? – kérdem grimaszolva.

-         Nem jó a keksz? – szól vissza félhangosan, pont olyan hangnemben, hogy mindenki hallja.

-         Hülye! – csúszik ki zavaromban a számon hirtelen, és nagyon dühösen, ráadásul magyarul.

-         He? – billenti oldalt a fejét és néz kajánul.

-         Ma egyedül alszol! – biztosítom olvadozó mosollyal.

-         Kikísérlek! Gyere, megmutatom. – olvad le a vigyor a fejéről.

Mire előtámolygok a tágas minden igényt kielégítő mellékhelyiségből már Ajax is ott ácsorog mellette.

-         Megint hánytál? –ölel gyengéden magához.

-         Megöl engem ez a gyerek! – sóhajtom letörten.

-         Az én úgy sem hagyom neki. – puszil a hajamba.

-         Látod Ajax? – hajolok le a vágyakozó pillantásokat lövellő kutya mellé. – Itt hordalak ám a nyakamban, hogy mindig velem legyél. – mutatom az egykori olcsó kis ajándékláncot, melyen egy németjuhászkutya képe látható. Ne gondold ám, hogy akár egy percre is elfelejtettelek..

-         Most lesz egy kis időm a szünetben, veszek neked egy normális láncot, és abba beletetetem Ajax képét, ha hordani akarod. – ereszkedik mellém.

-         Ezzel mi a bajod? Miért nem normális?

-         Mert a zoknim többe került, mint ez a kis bizsu.

-         De nekem nagyon kedves emlék…aznap majdnem megcsókoltál.

-         Eeh, hát igen…talán most is megtehetném…ha már így emlékszel rá…de inkább nem kockáztatok még egy visszarohanást. – int a WC felé, és újra a fejemre puszil.

Ajax nyekkenve hívja fel magára a figyelmünket, újabb simogatást kunyerálva.

-          Most már haza jössz velünk, és soha többet nem válunk el, ígérem. A jövőben sokkal jobban fogok rád vigyázni. Te mindent megtettél barátom, igazi hős voltál, nem rajtad múlt, hogy így alakult. És képzeld csak, most megint van itt valaki a pocakomban, és ha ide teszed az okos fejedet a szívemhez, talán hallod is, ahogy dobog a picike kis drága szívecskéje. Bizony itt egy kis tündérke van készülőben. És ha majd megnő és kibújik innen, a legjobb barátod lesz, és kérlek téged nagyon vigyázz rá is.

-         Majd télen befogunk a szánkója elé és húzhatod a hóban, biztosan nagyon fog neki tetszeni. – veszi át a szót Kimi.

Egymásra nézünk és összemosolygunk. Szinte beleremegek, ahogy elmerülök a gyönyörű szemeinek simogató pillantásában. Ott az előszobában a kutya előtt kuporogva éreztem először igazán, hogy egy család vagyunk!

Paula egy pohár limonádéval érkezik.

-         Lassan idd meg lányom. – rendelkezik. Komolyan mondom tiszta Lotte! – Egy kis savanykás limonádé. Ettől talán jobb lesz egy kicsit. Jobb lenne, ha lepihennél mielőtt kimegyünk a temetőbe…vagy esetleg itthon maradhatnál. Nem akarom, hogy bajod essen.

-         Azt már nem! – mortyog a finn. – Nem fogom itt hagyni egyedül.

-         Akkor jöttetek volna egy nappal előbb. – csattan fel az anyja is. – Miért kellett így kiszámolni?

-         Ne haragudj…az én hibám, Kimi már két napja indul, csak velem volt mindig valami baj. – könnyesedik el a szemem.

-         Jaj, nehogy már nekem itt pityeregni kezd. Kimi tudja, hogy nem gondolom komolyan, csak valakin le kell vezetnem a feszültséget. Nagyon aggódom érted, rettentően nyúzott vagy. Akkor se haragudtam volna, meg ha nem jöttök el, szegény apádnak, - pillant Kimire, - már mindegy és biztosan ő sem akarná, hogy felesleges stressznek tedd ki a családodat. Még van időnk, pihenj le egy órácskát. Előbb kimegyünk a temetőbe, aztán lesz egy kis megemlékezés a templomban. Nem fog sokáig tartani, de kérlek nagyon alaposan öltözz fel, mert nem vagy hozzá szokva ehhez az időjáráshoz, és a templomban még hűvösebb az idő. Gyere, - inti maga után a fiát, - hozzál fel egy kis kekszet meg teát Krisztinek.

Egy tálcát egyensúlyozva fenékkel nyit be, és igyekszik mindent épségben eljuttatni az ágy végében lévő hosszúkás asztalra, míg én kifelé bámészkodom az utcára, egy állólámpába kapaszkodva.

Sikerül meggyőznöm, hogy nyugodtan hagyjon magamra, és menjen le beszélgetni a nappaliba, nem kell mellettem őrködnie.

Vonakodva távozik, mellém helyezi a telefont, hogy vész esetén azonnal hívhassam. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mire végre becsukja maga mögött az ajtót. Imádom, de ez a túlzott aggodalom már kezd a terhemre lenni. Azt meg kimondottan hanyagolnám, hogy hányás közben a hátamat simogatva figyelje, ahogy erőlködöm.

Lehúzom a csizmám és hanyatt fekszem az ágyon. Behunyom a szemem néhány percre és próbálok egyenletesen lélegezni. Azt már meg sem merem említeni, hogy néha olyan szédülés jön rám, majdnem elvisz a fejem.

Felhívom Lottet, megígértem neki azonnal jelentkezem, amint lehetőségem nyílik rá, hogy ne aggódjon a repülés miatt.

-         Jaj Lotte! – nyögök a telefonba köszönés helyett.

-         Édes jézusom, ne rémisztgess te lány! Mi történt?

-         Normális az, hogy állandóan hányok?

-         Oh, Kriszti, a frászt hozod rám! Persze, hogy normális! Mégis mit vártál? Hogy majd bent kuksol csendesen 40 hétig, és mikor meg akar születni, megrázogat neked ott bent egy csengettyűt?

-         Nem pont arra…de erre sem!

-         Nagyon rosszul vagy angyalom?

-         Nagyon! – egyezek bele.  – Amióta ide értünk folyamatosan hányok, és már teljesen leamortizálódtam. Haza szeretnék menni.

-         Talán nem kedvesek veled? Nem érzed ott jól magad?

-         A bőrömben nem érzem jól magam! – felelek élesebben a kelleténél. – Már magamtól vagyok rosszul, állandóan hányás szagom van!

-         Feszült vagy?

-         Én nem vagyok feszült, csak ideges! – csattanok újra. De miért kiabálok vele is?

-         Kimi hogy bírja? – érdeklődik a telefon és esküszöm, hogy vigyorog a hangja.

-         Hát…nagyon igyekszik. – halkulok le. – Ne haragudj Lotte…nem tudom mi ütött belém.

-         A terhesség kisszívem. Majd túl leszel ezen is.

-         És a rosszullét? Meddig fogok még hányni?

-         Ha szerencsés vagy még néhány hét…ha nem, akkor akár félidőig, vagy egészen a végéig is. De később jön még a mellfeszülés meg a has bekeményedés, na és a légszomj, ha már annyira nagy lesz a kis lurkó, hogy nem fogsz tudni tőle se ülni, se feküdni kényelmesen. Majd kapsz tőlem egy párnát.

-         Hát köszönöm! –vigyorgok kétségbeesetten.

-         Gondolj arra Krisztikém, hogy miért is történik ez veled. Ha nem lennél másállapotban nem lennének ilyen panaszaid.

-         Igazad van. – suttogom meghunyászkodva. – Inkább örülnöm kellene! Köszönöm hogy eszembe juttattad Lotte.

-         Nem lesz semmi baj angyalom. Próbáld jól érezni magad, és ne görcsölj rá az ottaniakra. Ha visszajöttetek, majd beszélünk.

-         Senor Pezo és senor Sangria?

-         Jól vannak! A kandúr napestig kint bóklászik, csak melegedni fut be, a kis Pezoval meg történt egy kis baleset. Az agya beadott neki egy egész gerezd diót, a kis mohó meg begyömöszölte a pofazacskójába és aztán se ki, se be. Fél napot verte az arcát, mint egy tam-tam dobot, hogy kiszedje, de csak nem sikerült, végül bele kellett kotorni a kis szájába, szerencsére nem harapott meg, és a dió is előkerült. Az atya már állatorvost akart hívni hozzá, nagyon megijedt hogy valami baja lesz itt nálunk a te Pezodnak. De az rá se hederített. Ahogy előkerült a dió már harapdálta is jóízűen.

-         Az atya tudja már?

-         Hogy mondanám már el neki? –háborog a vonal másik vége. – Ez a te feladatod! Nagyon boldog lesz, ha megtudja, ugye tudod Krisztikém.

-         Ha hazamentünk, rögtön átjöttök hozzánk és akkor majd elmondom. Kimi azt mondta, hogy rendelünk egy teljes ebédet az étteremből, és akkor nem kell főznöm, mert leginkább az ételszagtól vagyok rosszul. Melegíteni azt meg majd te segítesz legfeljebb.

-         Hát persze angyalom. Már alig várom, hogy lássalak. Vigyázz magadra, nehogy eless abba a rengeteg hóba. Eszedbe ne jusson nekem most síelni tanulni, vagy valami hasonló butaságot!

-         Jaj, dehogy! Az utcára se akarnak kiengedni, ne aggódj!

Lentről felerősödik a hangzavar, úgy hallom új vendég érkezett. Hamarosan a nevét is megértem a finn összevisszaságból, Riku az. Kimi említette, hogy ő is a családdal fog tartani a megemlékezésen, aztán meg beszélni akar vele, a jövőnkkel kapcsolatosan. Nagyon titokzatoskodott!

-         Lassan ideje összeszednem magam és lemennem. Indulni kell, nem akarom, hogy rám várjanak.

-         Menj csak lányom! Add át üdvözletünket és szeretetteljes jókívánságainkat az ottaniaknak. Öltözz fel rendesen, vigyázz magadra Krisztikém…

Leteszem és elheveredek egy kényelmesre tömött barna párnán. A szobát nézegetem, szinte megnyugtat ez a tökéletes belső dizájn. A képeket bámulom. Soha nem jutna eszembe feltenni a falra egy képet, amin nincs semmi, és lám itt milyen jól mutat, hümmögök. És az a két gyertyatartót ábrázoló is….hát igen, ha most eszembe jut a hajdani alagsori szobácskám, aminek a falára ráfestettem a falumat, a régi kedves kis tornácos házunkat, az erdőt, sőt még a holdat is a lámpa helyére…hát igen, most már értem miért csodálkozott el annyira az én művészetem láttán. Egyre boldogabban mosolygok bele a félhomályba, ahogy megrohannak a régi emlékek.

Akár egy hisztis macska úgy támadtam sokszor szegényre. Eh, mondjuk ez az utóbbi napokat nézve mit sem változott. Vissza kell fogni magam, és parancsolnom kell azoknak a gonosz hormonoknak, fogadkozom, miközben halkan nyílik az ajtó.

Egy óvatosan lopakodó csodaszép skandináv jelenik meg. Jókedvűen az ágyamhoz oson. Azt hiszi alszom, mert kíváncsian lehunyt szemmel várom mihez fog most kezdeni. Mellém ereszkedik, és fölém hajol.

Behunyt szemmel is pontosan érzékelem, hogy mit csinál, mert ahogy közel ér hozzám, megcsap a senkivel össze nem téveszthető illata, és azonnal meglódul a szívem.

Először a vállamat puszilja meg, aztán lassan halad felfelé, elhalmozva számtalan csókkal a nyakam és az állam, míg eljut a számig. Ott egy picit megtorpan, de nem hagyok neki időt. Felnyúlok, és gyengéden a hajába markolok.

-         Kisu…Rakastan pikku kisu… - dadogja.

-         Mi…mit mondtál? – kapkodom a levegőt a csókjaitól.

-         Azt, hogy cicám…szeretlek kicsi cicám!

                                                                  *  *  *

A hétvégém nem pont úgy alakult ahogy terveztem, ezért a késés, de cseppet sem bánom, mivel vendégem volt!:)
Sajnos elutazott egy távoli helyre, mert elszólította a munkája, így most egy ideig rendszeresen fogok jönni:), és bepótolom az elmaradásaim.
Szombaton én próbáltam mézes-szezámmagos csirkét készíteni több-kevesebb sikerrel! Az öcsém akkor jött meg az angoltanártól, akivel ismerkedési napot tartott, és most döbbent rá, hogy ha velünk akar élni, meg kell tanuljon angolul jövőre az érettségije mellett. Büntetni akart és pata volt a főztömhöz. Csak fikázta, hogy mit kentél erre Luna? Gondoltam, na megállj csak, próbálgatod a oroszlánkarmocskáidat? Hát kivel akasztasz te bajuszt? Ezért szende jó kislány arcot vágtam és zavartan lesütött szemmel kezdtem dadogva magyarázkodni. 
Érezni? Azt hittem sikerült lemosnom...először véletlen fokhagymakrém helyett a dédi aranyérkenőcsével kentem meg őket.
Ott ültünk az asztal körül, akár a törpék heten, és ahányan voltak annyi féle arcjáték jött vissza rám. Jobbára a döbbenet hódított teret, csak a barátom nyammogott lelkesen az ő kis csirkecombján rendületlenül, míg a nővérem fel nem világosította, hogy a te őrült nőd a fenékre való kenőccsel kente be azt azt a combot amit olyan jóízűen szopogatsz....
Na, akkor ő is kicsit kikerekítette azokat a szépséges szemeit és ugyan csak eltátotta a száját ahogy rám bámult. 
Én meg vissza, jobb ha tudod mire számíthatsz velem kapcsolatban! Azt felelte ő már nem is számítgat, de mindig is merész volt. Hát? Ez van!
Azért volt egy arckarakterisztikája!
Muszáj volt nevetnem!
A család címvesztésen, kitagadáson és a száműzetésen gondolkodott. Később a megkövezés is szóba került, de felhívtam a figyelmüket arra, hogy nem vagyunk iszlámosok, és a Buddhista vallás nem engedi az ilyesmit.
Sajnos szombaton a barátom elutazott, így este lefeküdtem és elhatároztam addig alszom amíg ki nem pihenem magam. 
Sikerült is mert pontosan 12 óra 5 perckor ébredtem, méghozzá arra, hogy valaki besomfordál és az orrom alá dugdos egy isteni gőzölgő kávét.
Hát sajnos azt tudtam, hogy a barátom az esélytelen, ezért érdeklődve kukkantottam ki a hajam alól....és lám én szépséges öcsém vigyorgott egy csésze kávé felett.
- Ideje lenne felkelni mormota!
- Megbuktál? - meredtem dühösen a kávéscsészére, mert jobbára én szoktam így ébresztgetni reggelente, ő inkább csak akkor, és az anyut, ha valami kis kellemetlen affér adódott, mint mondjuk egy bukás...
Persze most egyből besértődött.
- Surranni fogok! - meredezett úgy rám, mintha talán felfedezte volna, az örök fiatalság titkát. És te is pont olyan pata vagy már, mint a barátod, adta tudtomra!:(
Na, ennyit a hétvégéről! Hogy ma mi történt velem, azt majd holnap!
puszi mindenkinek és kellemes időtöltést.

Luna