B.U.É.K. a messzi távolból.....január elején...

 Eljött hát, itt áll előttünk egy újév, tele lehetőségekkel, fogadalmakkal és sikerekkel.

És persze kudarcokkal és buktatókkal is, de bármit is hoz, bárhogy is legyen, írjuk mi a sorsunk könyvét, és ne csak sodródjunk az életünkben, mint a vízbe esett falevél, hanem tervezzünk, küzdjünk és vigyünk véghez. 
Akarjunk!

 E dörgedelmes bevezető után, Sziasztok Kedves Mindenki!:)

Eredményekben, pozitív érzelmekben, sikerekben gazdag, és legfőképp jó egészségben, és kirobbanó formában megélt Boldog Új Évet Kívánok!

Tudom, kicsit már megcsúsztam ezzel a kívánsággal, pedig nagyon igyekeztem, de egyszerűen nincs folyamatában annyi időm, hogy összehozhattam volna, pedig a javát már megírtam a repülőúton.

De mindig jönnek, rohangászom az emeletek közt, érkeztek új tanítványok, gyakorlok a régiekkel, hiszen itt is a nyakunkon már egy esküvő, otthon meg, ha tehetem, anyuval vagyok, segítek mindenben, bár már van egy bejárónőnk - akiről majd később mesélek - és a fiúk is kikövetelik maguknak a figyelmet.

Szeretném innen is köszönteni az újévet! Hatalmas közlésvággyal és szeretettel a szívemben kuporgok itt a gép előtt. Nézzétek el nekem, hogy kicsit érzelmesre sikeredek, de rettentően elkapott a pozitív hullám, és az ezzel járó szeretetroham.

Mivel ölelni nem tudlak benneteket, beszélni fogok.

Egy kis összegzés innen, és újévköszöntés.

Sok idő van, egy több mint 14 órás repülőút alatt, és volt időm gondolkozni.

Tehát, miután megnéztem a szokásos „Másnaposok” első részét, hogy felviduljon a lelkem – nem tehetek róla, egyre nagyobb Bradley iránt a szerelem, egyszerűen imádom a stílusát, ahogy felröhög, mikor meglátja, hogy a fogdoki, kihúzta a fogát, az annyira ő, annyira természetes, nagyon bírom – szóval, elmélkedtem kicsit, aztán elkezdtem a kutatómunkát, és kikerestem, remélhetőleg mindenki nevét, aki a múlt évben, akár csak egyszer is írt nekem. A jót, és a rosszat is!

Azt mondják a negatív kritika is kell a jellemfejlődéshez – hát nem tudom, nyilván az én jellememmel baj van – mert én rohadtul nem bírom, ha valaki lehúz. Ha készítesz egy blogot, valahol kicsit, vagy nagyon meg akarod mutatni magad. Valamilyen módon és szinten megmérettetni, mert megfelelni azok igényeinek, akik esetleg felkeresik a blogod, nem kis feladat. És ha ilyen vagy, akkor győzni akarsz, és ha győzni akarsz, hiszed, hogy jó vagy, és ha jónak tartod magad, akkor nem szereted, ha cikiznek.

Vagy rosszul gondolom?

Egy barátom mindig azt mondogatta, nem indulhatsz úgy neki valaminek, hogy nem vagy róla meggyőződve, hogy meg tudod csinálni, te vagy a legjobb, és győzni fogsz. Mert ha nem így mész neki, akkor vesztesz! Akkor nincs ott semmi keresnivalód!

Lehet, hogy nálam a hiba, de nekem felforr a vérem, ettől a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” dologtól is.

Miért kellene némán tűrni, hogy bántsanak, meg a fejedre nőjenek? Miért kellene toleránsnak lenni? Mert ha folyton megalkudsz és elengeded az álmaidat harc nélkül, tudod, hogy mi lesz a vége? Hoppon maradsz a fene nagy egóddal meg lelkeddel, a másik meg röhög egy jót ott, ahol neked kellene boldognak lenned.

De, oké, azt még lenyelem, ha engem bántanak, de ha egyszer az élet megadná, és lenne egy gyerekem, és azt valaki bántani merészelné, nem hiszem, hogy mérlegelném, mit teszek! És elég jó kondiban vagyok ahhoz, hogy sokáig nem fáradok el! És ez érvényes a családomra is!

Sokat gondolkoztam azon, mit sorolhatnék fel, hogyan összegezhetném, az elmúlt év történéseit.

Végül arra jutottam, hogy én vagyok az Év Vesztese díj fanyalgó győztese.

Nem szeretem a páros éveket. Jobb a hetes a kilences a tizenegy vagy a tizenhárom. Ez az év kirabolt, elvette tőlem azt is, aki még maradt a balesetem után. Elvette a naivságom, a reményt, hogy az emberek igen is nem önzőek, törődnek a másikkal, nem rabolnak el tőle mindent, és ha azt mondják, bizonygatják, hogy nem tudnám nélküled elképzelni az életem, az nem csak üres szép szavak, hanem van mögöttük erő, tartás és hűség is. De nincs. És ez az igazi élet

Megkaptam mindent, és el is veszíttettem, aki még igazán fontos volt ebben az évben.

A hitemet az emberekbe vetetett feltétlen bizalmam.  Egyedül maradtam, és hiába próbálja bizonygatni, hogy minden rendben lesz, hogy semmi sem változott közöttünk, tudom, hogy már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

Aztán ültem anyu mellett és néztem a tesóim arcát több ezer kilométer távolságból, a szomorú vágyakozás mögé bújtatott vidám szavaikat, az aggódást. Ahogy ránéztem az anyura, a mosolygós arcára, és a pocakja alatt a térdén nyugtatott papír zsepit szorongató ökölbeszorult kezére, hirtelen rádöbbentem.

Nincs nagyobb fájdalom annál, ha egy édesanya távol van az élő gyermekeitől. Nem élhettem ezt át, de mégis, biztosan tudom. És ez után a felfedezés után ráébredtem arra, hogy nincs jogom nyavalyogni.  Ami velem történt nem a véletlen műve, az én hibám is. A való világban nem szabad kedvesen mosolygó, butuska naivának lenni, önfeláldozón magamba fojtott érzésekkel, lemondani önérzetből, visszavonulni becsületességből, mert ezek csak szavak, és a végén veszítesz, és egyedül maradsz. Magányosan a boxutcából nézheted a többiek versenyét, a győzelemittas, vakufényben gyémántként csillogó arcukat, és az ünnepi fröcskölő pezsgőcseppekben láthatod, a darabjaira hullott, soha meg nem valósult életed szilánkjait.

Ez egy jó lecke volt, a megfutamodásról, gyávaságról és képmutató önfeláldozásról. Az okos más kárán tanul, a buta a sajátján, vagy még azon sem. Értem én, de azért ez durva volt az élettől, nem azt kellett volna mindig elvenni, ami pótolhatatlan és a legfontosabbnak éreztem.

Most merőben más terveim vannak. Félek az érzelmektől, hagyom is őket egy időre, inkább ráhajtok az értelemre. A tanulásra és az egzisztenciára. Hátha ezekkel több szerencsém lesz!

Annyira más terveim vannak, hogy a lista, amivel ilyenkor év elején kellene előrukkolnom, még nem is készült el, mert mindent át kell értelmeznem és gondolnom magam körül, és ez bizony időbe kerül.

Először is a legfontosabb, amire rájöttem!

Jöhet jó, vagy rossz, öröm vagy fájdalom, semmit se jó egyedül megélni, és mindent le lehet győzni, mindenre van megoldás.

Higgyétek el, megtapasztaltam és talán tudom mi az!

A szeretet és a törődés!

Ne maradjunk egyedül, kell legalább egy barát, aki mellettünk áll, ha baj van, és velünk örül a sikerünknek. A magány rossz tanácsadó, fogjuk meg egymás kezét – akár virtuálisan is – és segítsünk! A segítség nem vesz el a lelkünkből, sokkal inkább ad, nemesít, egy réteget tesz rá, mint a borospincék mélyén rejtőző üvegek külsején a nemes penész, melyet, ha letörlünk, előkerül a rejtőzködő, csillogó valóság.

A törődés, kitartás és az idő, a legfájdalmasabb, legelviselhetetlenebb érzést, a fájdalmat is tompítja majd. Csak legyen erőnk és kitartásunk.

Ne feledkezzünk meg a körülöttünk élőkről, ha boldogok vagyunk. Az ember néha hajlamos arra, hogy életének jó periódusában kivetkőzzön önmagából, és elhanyagolja azokat, akik mellette álltak a problémákkal teli szürke hétköznapok egyhangúságában!

Én most magányos vagyok, de nem vagyok egyedül!

Vagy éppen fordítva kellene mondanom? Nem is tudom! Még időm sem volt szomorkodni, annyi szeretettel vettek körül a testvéreim, a szeretteim. Annyi feladatot és tennivalót pakolgattak észrevétlen a vállaimra, hogy totálisan elfeledkeztem arról, ami miatt haza rohantam, és ez így nagyon jól van.

Nagyon hálás vagyok nekik ezért, és mindenkinek közületek is, aki vigasztalt, vagy csak gondolt rám!

Szerettem volna, amennyire lehetséges, minden olyan olvasómtól, aki hagyott maga után az elmúlt évben valami kis apró bejegyzést, „nyomot”, „személyesen” elbúcsúzni.

Ezt meg is próbáltam, csak remélem, hogy mindenki megkapta a búcsúüzenetemet, hogy minden személyes újévi jókívánságom célba ért.  

Ha valaki kimaradt, kérem, ne haragudjon, mert egészen biztos, hogy mindenkinek írtam, akit fel tudtam kutatni, ha mégsem ért célba a levelem, az a rendszer hibája!:)

És most itt is elbúcsúznék Dee-től, aki a kezdetektől velem van. Volt anyám helyett anyám, nővérem, és marad örökké barátnőm és lelki gurum!:)  A legmélyebb, legsötétebb szakadékban, és a legmagasabb, legfényesebb boldogságban is velem volt és a titkaimmal! Köszönöm!

Aniw-tól, akinek személyében nem csak egy igaz barátot tisztelhetek, hanem ő az én magán könyvkiadóm – mi lássuk be nem semmi!:) Aki minden napomat felvidítja a leveleivel!

Christine-től, aki hatalmas szívével és kedvességével sokszor akaratlanul is formálta a lelkem. Az első ember ő, akit úgy ismerek, hogy nincs gonoszság, irigység és rosszindulatnak még csak a csírája sem a szívében. Ha rá gondolok, mindig az egyik kedvenc könyvem és belőle egy megszólítás jut eszembe, ő egy tiszta szívű tünde!:)

Porcicának és Reninek, akik családjuk és munkájuk mellett szakítottak rám időt, és rendszeresen megtiszteltek a leveleikkel nem csak itt, hanem privátban és kedves szavaik, tanácsaik rengeteget segítettek nekem.

És még egyszer köszönök mindent azoknak, akiktől remélhetőleg el tudtam köszönni.

Köszönöm, hogy vettétek a fáradtságot és írtatok privátban nekem. Minden egyes szó és mondat, új erővel, energiával töltött fel.

Köszönöm Brigittának, Juditnak, Liinának, Melusnak, Rékának, Rozettának, Szandrának a bíztatást és a kedves szavakat.

Kigyűjtöttem azokat, akiknek nem tudtam írni, mert nincs címük – erre jó egy hosszú repülőút – és itt szeretném megköszönni a sokat jelentő gesztusukat.

Szóval végtelen nagy hálával és szeretettel a szívemben köszönöm, Nektek: 1olvasó, Andi, Bella, Bi, Demon, Dorina Szirtes, Eszti, és Eszty, Gabi, Gréti, J, Jeni, Jonesy, Krisztina95, Liri, Marabella, Marja, Pearl, RenatEa, Viki Kovács, Vivkó, és Zsuzska.  

És köszönet Enának, akivel végül nem úgy alakult a kapcsolatom, ahogy azt eleinte reméltem, de nem láthat mindenki pozitívnak.

Sőt még az elégedetlenkedő Jen-nek és Ágnesnek is, szeretetet és békét, boldogságtól átjárt meleg szívet kívánok.

Külön köszönöm ma27, vagyis Margónak és Katának.

Ma27 mindig megmosolyogtat, még a legnehezebb, legkilátástalanabb pillanatokban is a lényegre törő, rövid, de mindent elmondó észrevételeivel. Valami fura vonzódást érzek, arra gondolok, hogy Ti idősebbek lehettek picivel nálam, mégis ha találkozhatnánk valaha is személyesen, én keresném a társaságotokat és innám a szavaitokat.:)

Drága Kata, utána néztem és megtaláltam a bejegyzésed. Nem volt időm írni, de biztos vagyok benne, hogy sikerült a vizsgád – neked ne menne!:)

Köszönöm azokat a csodás szavakat, és mint már írtam, a jövőben egészen biztosan bele fogom építeni a gondolataimba, ha egy érdeklődő kisgyerekkel kerülök hasonló szituációba.:)

Ne értsd félre, nem akarlak siettetni, de izgatottan várom, hogy elmélyülhessek abba az új világba, aminek egy aprócska részletébe betekintést nyújtottál!

És végül de nem utolsó sorban.

Drága Dina! A leveleid mindig mély nyomokat hagynak bennem. Nagyon közel kerültél hozzám, mert mindig úgy érzem, hogy mélyen ott legbelül, kicsit hasonlóak lehetünk, dacára a távolságnak és az esetleges korkülönbségnek, úgy tapasztaltam, hogy Te mindig tökéletesen rá tudsz hangolódni a történeteimre és a hangulatukra, és ráérzel arra, hogy miként viszem tovább a szálakat.

Nagyon köszönöm, hogy mindig hagysz nyomot magad után, ez kimondhatatlanul sokat jelent számomra. 

Tudom, mindig azt mondogatom, hogy nem számít, hányan pipálnak, meg hogy ír-e valaki egyáltalán. És ez a legtöbb esetben így is van, mert nem a pipákért, meg a dicsérő komikért írok, hanem mert szeretem, egyszerűen az életem részévé vált. Képes vagyok éjjel felkelni, csak mert nem fejeztem be és hoznom kell a következő részt, pedig senki nem kéri számon tőlem, de szinte kényszert érzek arra, hogy minden héten legalább egy részt kitegyek.

Olyan nekem az írás, ez a blog….nem is tudom, hogy írjam le, mintha a „megnemszületett” gyermekemet pótolná. Törődnöm kell vele, minden nap gondoznom, ápolnom, hogy mind jól érezzük itt magunkat, és Ti miután elolvastátok az aktuális bejegyzést, máskor is visszatérjetek.

Igen, hát lehet, hogy nem a legmegfelelőbb szavakkal próbálom, itt most elmondani mit érzek, és mit jelent nekem ez az egész, de higgyétek el, nagyon igyekszem!:)

De persze nem csak nekik szeretném megköszönni, hogy látogatták az oldalam, hanem azoknak a kedves ismeretlen anonimoknak is, akik itt jártak és pipáltak, vagy még azt sem tették meg, csak ide kattintottak és velem voltak, amíg olvasták a bejegyzésem.

Hiszem, hogy sikerült mindenkinek örömet szereznem, és egy rövid időre kizökkentenem a hétköznapok mókuskerekéből, és elrepítenem egy varázslatos helyre, ahol minden lehetséges, határt csak a képzeletünk szabhat, és ahol a jó mindig elnyeri a jutalmát, ahogy a gonosz a büntetését.

Kellenek az ilyen történetek, ebben a sokszor érzelemhiányos, kegyetlen, törtető, elgépiesedett világban, hogy a lelkünk felfrissülve vágjon bele a következő napba. Ugye?:)

Szóval mindenkinek aki itt volt, van, vagy lesz, és olvassa ezeket a sorokat, és rajtatok kívül minden kedves családtagomnak, szeretteimnek – a távoliaknak és a közelemben élőknek – barátaimnak, társaimnak, volt tanáraimnak, oktatóimnak, osztálytársaknak, szomszédoknak – régieknek és újaknak – Magyaroknak, Amerikaiaknak, Kínaiaknak, és minden más nációnak, akikkel valaha is kapcsolatba kerültem, ismerősöknek, és ismeretleneknek, fiataloknak és idősebbeknek, gazdagoknak és szegényeknek, és azoknak, akik előtt most még reménytelen jövő lebeg, hitet kívánok egy szebb és boldogabb jövőért, békés, boldog, sikerekben gazdag új esztendőt, egészségben és szeretetben, a reménység, a lelki béke sugaraiban fürdőzve Isten áldásával.

Na, ez egy jó hosszú szép összefoglaló mondatra sikeredet!:)

Én nagyon remélem, hogy senkit se hagytam ki. Ha mégis megtörtént, akkor bocsánatot kérek, és egyben biztos lehet. Nem feledékenységből, vagy szándékosságból történt, hanem mert hibáztam, nem vettem észre a nevét, talán már kornyadozott a figyelmem és kifelejtettem.

Ez csak azért történhetett meg, mert emberből vagyok, és mi emberek néha hibázunk!:)

De ismeretlenül is kívánok minden szépet és jót, és küldöm a lenti sorokat!:)

Azon gondolkodom, hogy kellett volna csinálnom egy ilyen csevegő blogot. És akkor az egyikbe írhatnám a történetem a másikba meg a velem történt dolgokat. Sokszor annyira szeretnék veletek megosztani csak pár mondatot, mert eszembe jutott valami, vagy történt valami, de nem tudom, mert még nincs kész fejezetem, aztán mire elkészülök, elfelejtem. Pedig biztos érdekes volt, ha el akartam nektek mesélni. Most, hogy látom, vannak ilyen blogok, egyre jobban elgondolkodom rajta. Valami ilyesmit szerettem volna én is, minden napra bejegyezni valamit, ami történt, afféle naplószerűt. Aztán néhány hónap, vagy akár év múltán visszaolvasva, jókat lehet nevetni, vagy éppen sírdogálni a régmúlt dicsőségén!:)

Egyszer már megpróbálom összerakni a blogom úgy, hogy ide teszem a másik történetem is, meg talán nyitok egy ilyen beszélgetős oldalt is…..csak értenék jobban hozzá. Olyan szép blogokat látok, én meg ennek is örülök, hogy összehoztam, és nem merek hozzá nyúlni, nehogy eltüntessek mindent. Mert hát nagy varázsló vagyok én!:)

Nagyon túlcsordulnak az érzéseim. Azt hiszem ebben sok minden játszik most közre. Hogy végre láthatom és megölelhetem az anyut, közben meg itt az új év, az új kezdések fogadalmak időszaka, nekem meg kicsit megborult a magánéletem. Szóval most van az az állapot, hogy helyben futok, hatalmasra tágult szemekkel pislogok, és némán tátogok, mint egy némakacsa. – Ez a pszichológusom szóselfie-je rólam. És valóban így lehet, mert annyi mindent szeretnék hirtelen tenni és elmondani, hogy nem jutok szóhoz, és közben serényen „edzek”.

Az első napom valami homályos eufóriában zajlott. Azért volt homályos, mert semmit se láttam tisztán a könnyeimtől. Végig bömböltem az érkezésünk napját. Mikor leszálltunk, a doki várt minket, és szó szerint futott elénk kitárt karral. Én akkor is csak toporogtam könnyezgetve, mert ismerem már milyen barom, attól féltem még elrobog mellettem, ha én is elindulok kitárt szárnyakkal vitorlázva felé. De komolyan gondolta, és mikor átölelt, akkor már bőgtem, mint egy szamár, hogy az anyu nincs itt? Pedig tudtam butaság, és persze a Peti is mondta, ne butáskodj Luna, hát szakad a hó, a te kocsiddal jöttem, hogy biztos haza érjünk, és nézd ezt a tömeget, kell ez anyudnak?

Igaza volt, csak már annyira akartam látni!:(

Aztán csak könnyezgettem, ahogy gratulált a Daninak meg ölelkeztek ők hárman. Fura, hogy mennyire jó barátok. Gyakorlatilag együtt járnak mindenhova, és mennyire befogadták vagy inkább beilleszkedett közéjük annak idején az én skandinávom is. Sokszor hallottam már, hogy testvérek, barátnők párjai nem jönnek ki egymással, hát nálunk egy ilyen pasi nem lenne hosszú életű. Egy ekkora családban muszáj beállni a sorba, ha maradni akar.

Aztán otthon egy darabig csak engem vigasztalt mindenki, ahelyett, hogy örültek volna egymásnak, mert olyan sírógörcs jött rám, hogy nem bírtam abbahagyni. És nem csak az anyu miatt. Persze halálra ölelgettem meg puszilgattam, és a kisöcsi megrugdalta a tenyerem, meg persze apu megfáradt, csüggedt arca, ahogy megölelt és mondta, hiányoztál te lány!

Szóval nem csak ez végett, hanem elkapott valami furcsa érzés! Nem tudom, hogy fogalmazzam meg, de valahogy most értem ide igazán haza. Olyan volt, mintha most láttam volna először igazán a házat ahol lakunk, az én házamat.

Talán mert egyedül vagyok, és nem tudom, hogy a kapcsolatunk hogy fog, vagy fog-e egyáltalán folytatódni. Talán mert felmentést keresek és kifogásokat gyártok folyton, hogy miért nem hívom, vagy miért nem veszem fel a telefont. És tudom, mert folyton ezt hallom mindenkitől, hogy nem kértél tőle soha semmit, pont azért történt, ami történt, mert a saját életedet akartad mellette élni. Amit adott, az magától tette, szeretetből, mert így érezte, nem hálásnak kell lenned, hanem szerelmesnek. Ha meg már nem vagy az, akkor engedd őt el.

Tudom, igaz, de mégis….ahogy sétálok ebben a csodában a szintek között, a napfény meg szinte átvilágítja, és a hatalmas üvegeken keresztül látom az óriási hópelyheket, olyan mintha a saját álmomban járnék. Ezért hálátlanság lenne nem hálásnak lenni.

És lent csak még fokozódik, a konditerem, a hatalmas medence és a fallabda pálya láttán. A pince azzal a híres bárpulttal, és mellette a férfias játékszoba biliárddal meg jéghokival, a mozi szoba, amit szerintem sosem fogunk használni, vagy legalább is nem mostanában.

És elég röhejes, hogy miközben nézelődtem, vagy inkább újra ismerkedtem a házzal, keresni kezdtek és csak kiabáltak ebben a jókora labirintusban. Óráról órára váltam egyre boldogabbá, igazából valahogy most fogtam fel végre, hogy mekkora ajándékot, lehetőséget kaptam az élettől. Vagyis inkább tőle, és minél inkább elmerültem ezekben a dolgokban, annál inkább elbizonytalanodom, mert fogalmam sincs, mit kellene tennem!

Bejárónő problémám is akadt, mert van nekünk egy kedves kínai-néger segítőnk, egyenest JJ-éktől.

Jövök-megyek, és egyszer csak látom, hogy pakolgatja a bőröndöm.

Mondom, jézus mit csinál? Ő meg, hogy kipakolok, segítek.

Mondom neki, nagyon kedves, de nem szükséges, jól vagyok, meg tudom én csinálni. Inkább az anyunak segítsen, és főleg ha majd megszületik a kisöcsi, azt nagyon megköszönöm. Hát a víz kivert, hogy nekem ott a használt bugyijaim között motozni fog.

Erre nevetni kezdett, mondom ok, biztos valamit hülyén mondtam, majd belejövök.

Ő meg, hogy anyukád megmondta, hogy nem fogod engedni, hogy kipakoljak.

Hát ilyen az, ha az embert ismeri az anyukája.

Hálából lementem a csodakonyhánkba és készítettem mindenkinek, még neki is, hiszen idővel úgy is családtag lesz, egy díszített kávét – a vizsgamunkámat – és elkápráztattam őket. Bizony! Lemaradtam ugyan az első óráról, hogy milyen és hány féle kávé van, meg hogy kell pörkölni, darálni ilyenek, de a Barbi addig erőlködött, míg benyomott minket egy ultra gyors kurzusra, és levizsgáztunk! Nagy hajrá volt, de mellette megszoktam már, hogy telhetetlen, ha a tanulásról van szó!

Doki és apu egy rettenthetetlen rénszarvas alkottak a bejáró elé. Persze a sógor meggondolatlanul lefikázta, szerinte inkább egy tehénre hasonlít. Nem is tudom, hogy sikerült összehozniuk, de drótokból eszkábálták aztán meg izzókat tekertek rá, és valóban egy kicsit teltebb bocira hasonlít, de apu sértődötten felhívta a szarvaira a figyelmünket, meg, hogy piros orral világít, tehát ő itt Rudolf! És van még egy rettenthetetlen hóemberünk és esthajnalcsillagunk is. Arra sajnos nem jöttem rá, hogy mi, irtó sárgán világított, mondom Dorothy útja Ózhoz.

Hát nem díjazták, pedig csak igyekszem asszimilálódni az új hazánkhoz. Rettentő csodabogarak a családom, én úúúgy imádom őket. Életem legboldogabb napja, órája, perce lesz, ha egyszer mind együtt leszünk újra. El se merem hinni, hogy ez megtörténik egyszer. Itt ez a hatalmas ház, és bőven elférünk benne. Ha egyszer így lesz, soha nem fogok elégedetlenkedni semmi végett. És rá se haragszom már, mert valóra váltotta az álmaimat…..

Este elhatároztam, hogy úgy fürdök meg, ahogy a filmekben látni. Olyan csodás a fürdőm, kijár neki az úri módi!:) Illatgyertyák, habfürdő a masszírozós kádban, karcsú nyakú pohárban jóféle itókával. Illat és olajgömbök a vízben, halk zene a tv-ből – mert az is van, nehogy fogmosás közben lemaradjak valami fontos hírről:) - szóval megadom a módját.  Hozzá kell tennem, még sose fürödtem így. Úgyhogy gyors mindent elrendeztem, meggyújtottam, kitöltöttem és belecsobbantam a habok közé, aztán hátrahajtottam a fejem, hogy élvezzem és megint csak elérzékenyültem.

Fura dolog ez velem. Ha látok egy csodaszép helyet – például a skandináv jégfalu, ahol a háztetőn láttad, ahogy szakad a hó meg az északi fényt, vagy a tenger felett lemenő napban sötétlő hatalmas hajó látványa a vízből – szóval ilyenkor ahelyett, hogy boldog lennék, valahogy összeszorul a szívem. Megsiratom a szépséget, nem tudom miért, egyszer majd kielemzem magam.

Most is így éreztem, annyira tökéletes volt a pillanat, közben meg annyira egyedül voltam, és nem csak a tesóim, hanem az elveszett életem, Ő és Ő is hiányoztak!

Rengeteg új érzést kaptam még így is a kisfiamtól, hogy soha nem ismerhettem meg, és sok mindent el is vett tőlem. Talán örökre, néha arra gondolok, hogy nem jön már többé vissza az a bolondos lány, de remélem nem így lesz.

Az egyetlen pozitív változást a külsőm adta. Mindig csodáltam anyu meg a nővérem tökéletes homokóra alakját. Csodás mellek, vékony derék és kerek fenék. Velük szemben Én, a Ropi.

Aztán a terhesség alatt, jókorára nőttek a cicijeim – legalábbis az addigihoz képest – és a fenekem is kikerekedett. Mikor kijöttem a kórházból és éreztem magamban erőt ahhoz, hogy belenézzek a tükörbe, egy teljesen más nő nézett vissza, nem a hajdani cérna. És valahányszor eldobok pár kilót, az mindig a derekamon látszik meg legelőbb. Ennek a külső változásnak azért örülök. Bár ez nem az én érdemem, inkább csak genetika.

Viszont valahol elvesztettem azt a régi bohém vagy bohókás, mindig viccelődő, mindent viccesen felfogó, nagyon pozitív, nagyon optimista lányt.

Akit igazán akartam, akihez teljes szívemből tartozni akartam….nos mindkettőt elveszítettem!

Néha 100 évesnek érzem magam, és úgy érzem, teljesen más vagyok, mint amilyennek a koromnál fogva lennem kellene.

De nem sokáig élvezkedhettem, mert egyszer csak berontott a doki, és a hangok után csak reméltem, hogy nem ajtóstól. Hamar megtalált, mert ugye ha nem a gardróbba vagyok, akkor a fürdőbe.

Mondom neki, hát húzzál már ki, látod, hogy fürdök. Ő meg, áll döbbenezve, hogy és? Mond inkább mi a baj? Hát mondom, semmi, csak azt hittem jó lesz, de nekem nem jönnek be, ezek a puccos nőies dolgok. Elérzékenyültem és meztelen vagyok, úgy szoktam fürdeni, mert én már csak ilyen földhözragadt maradi vagyok, távozz innen iziben.

Ő meg erre, hogy én meg orvos, mit vagy oda? Mondom milyen orvos, csak pszichológus!

Előttem minden lélek meztelen, közölte, és nem foglalkozott a témával tovább, hozott egy poharat, letelepedett a kád szélére, töltött és belekezdett egy hosszú monológba.

Türelmesen hallgattam, volt hab rendesen, a kád meg hatalmas, gyanakodtam, hogy el akar altatni, miközben arról zengedezett, hogy vásárolt be az ünnepekre apuval.

Egyszer csak újabb ügyfél érkezett, a sógorom. És semmi bocs, vagy valami, kocog be, mit csináltok? Anyuék üdvözölnek, már nagyon várják, hogy találkozzatok, vigyorog rám 32 foggal – hát igen!

Új rajongótáborom van! Próbálok hozzá jó képet vágni, hiszen eddig erről papoltam. Azt mesélte a Dani, hogy a percekig nevettek, mikor elmesélte nekik, hogy milyen elszántan álltam elé és mondtam, tudom mi a szokás nálatok, majd én férjhez adom a nővéremet! Csinálok neki esküvőt, olyant, amilyent megérdemel.

Azóta mindig külön üdvözölnek, ha beszélnek a Danival és nevetnek és hívnak, hogy látogassam meg én is őket.

Persze könnyen vagánykodtam, nem csak az ottani keresetem volt meg, akkor már szegény alapjaiban megrendült skandinávom is átutalta a dupla havi apanázsom, miután végig szenvedett velünk egy tuributikos vásárlást. Pedig próbáltam megértetni vele, hogy nem kellene ezt csinálja, mert nincs szükségem arra a pénzre, és nem is vagyunk már olyan helyzetben, hogy elfogadhatnám, nincs miért segítsen nekünk. De nem igazán akarja megérteni a szót

Szóval a sógor csak nyomul be, mondom hééé, nem zavar, hogy fürdök?

Rám néz, hogy nem, az én szobámhoz is van fürdő….és különben is orvos vagyok, közölte és letelepedett a Peti mellé. Kicsit huzakodtak a poharán.

Milyen orvos? Lódoktor vagy, rikácsoltam – szerinte - erre megjelent Nyurga is. Meg se szólalt már köpködtem a habot, mert kicsit mélyre buktam, hogy elrejtőzzem, hogy tudom te meg a processzorok doktora vagy, de kit érdekel?

Rám nézett a szokott nyugodt módján, hogy mi van? Új számot gyakorolsz? Majd helyet foglalt a wc tetején és elmélázott, hogy milyen gyönyörű ez a ház.

Most hogy mindenki boldog aggódnak értem és mivel egyedül vannak, rám pazarolják minden férfias megnyilvánulásukat. Tudtam, hogy nehéz lesz….

Miközben a Dani élménybeszámolóját hallgattam a dokink, álnokul kinyúltam a lábammal és megnyitottam a forró vizet, de még akkor sem tágítottak. Ebbe a meghitt csoportba érkezett apu, kicsit lihegve és leizzadva, a konditeremből, de ő csak bekukkantott, benne legalább volt annyi, hogy nem telepedett a kádam szélére, mint egy csapzott fecskefiók, csak az ajtónak támaszkodott. Én már csak nevettem és kiabáltam van még valaki? Na erre jelent meg előbb a kisöcsi, aztán anyu is. Nem mondott semmit csak mosolygott és csóválta a fejét.

Végül lassan csak beszivárgott mindenki, mint a profi titkos ügynökök. A Peti meg orvul megpöccintette pici Bendegúzomat, aki riadtan mellém huppant a habok közé. Na, erre volt prüszkölés, és kétségbeesett nyaúzás, részemről visítozás, míg a sógor grabancon ragadta szegény. És a Peti még mindig nem állt le, csak nevetett, hogy vigyázz mit markolsz meg a habok alatt, nehogy rossz helyre nyúlj! Mindkettőnk szerencséjére jól nyúlkált, és kihalászta Bendegúzt, aki lógott ott megadóan, mint egy guvadt szemű, ázott kis patkánykölyök. Nyurga meg vigyorogva megosztotta velünk gondolatát a témáról, hogy nem rossz az, csak tiltott.

Hát ilyen volt az első esténk együtt, anyu csak az firtatta, miért nem a medencébe mentem? Mondtam, mert magányra vágytam…. De tudod mit? Szólj apunak, bontson fel egy jó bort, aztán itt mindjárt megisszuk. Anyu nevetve távozott, és hallottam, ahogy mondja, végre van itt egy kis élet!

Én meg arra gondoltam, most még eléggé kong ez a hatalmas ház, de ha majd itt lesznek a tesóim, meg a dédike, akkor lesz igazán fantasztikus.

Erre a doki felállt és mielőtt kiment volna, orvul összeborzolta a feltűzött hajamat. Csak egy hajszál választott el, hogy ne pattanjak fel és rohanjak utána, de szerencsére még időben átgondoltam.

Aztán gondolkoztam kicsit, mert nála ugye sose lehet tudni mit, miért csinál, és rájöttem, hogy remekül elterelte a rosszkedvemet ezzel az egész esti cirkusszal, mert utána tényleg fürödtünk meg baromkodtunk, és egyáltalán nem szomorkodtam, pedig nagyon nekibúsultam az estémnek.

Reggel viszont isteni illatra és egy pszichodokira az ágyam szélén ébredtem. Felhozott nekem egy kávét és azzal ébresztett engesztelésül. Olyan fantasztikus volt, a puha barimamuszkámban a még puhább párducfoltos köntösömbe burkolózva, a kanapén kuporogva kortyolgatni a kávém, közben hallgatni a doki mormogó hangját és bámulni a reggeli hóesésbe….

Én akartam anyut így ébreszteni, de sajnos elfelejtettem átállítani az órát, így lemaradtam anyuról.

Most hízeleg a doki, mert kicsit összevesztünk, mikor nem engedtem, hogy hazautazzon a nővérem esküvőjére. Akkor dühösen mondogatta, várjál csak, majd ha én leszek a főnököd, visszakapod ezt még!:)

Mit tehettem volna?

Megígértem a dokinak hogy jövőre a Times Square-ren fogunk szilveszterezni és nézzük a leeresztett gömböt. Vagy együtt tombolunk a tajtékos hullámok közt a Copacabanan, ahol a legnagyobb tűzijáték van talán a világon szilveszterkor. Bárhol is, de együtt – ezt megígértem – és egyelőre itt Amerikában. Hatalmas ez az ország, rengeteg állammal és álommal!:)

Este lementünk fallabdázni 3 pasival. Hogy is mondjam finoman, szarrá vertek! De még ez is annyira jó volt, mert nem a győzelem fontos, hanem hogy velük legyek. És bármit megteszek, csak közben ne gondolja a tesóimra, mert akkor vége mindennek és csak sírok. Pedig tudom, a sógornak se lehet egyszerű. Megnősült és iderepült, és Nyurga is otthagyta a kedvesét.

Úgy hiszem nyurgának is mozgalmas éve lesz. Előbb apu ült le mellé, hogy fiam kell egy kis izmot pakolni erre a testre, jössz hozzám edzésre.

Aztán a Petiék rángatták le a konditerembe, a doki már edzésterveken töri az agyát, hogy megdolgoztassák a testét is, mert agyilag tökéletesen toppon van a mi elemzőnk.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért olyan emberek vesznek körül, mint a családom és a barátaim. Hálás vagyok, hogy megavalósították az álmaimat, hogy olyan életet biztosítottak nekem amilyenről álmodoztam.

Bárhogy is alakul az életünk, neki is hálás vagyok az elmúlt időszakért. Az együtt töltött feledhetetlen napokért, mert mellette, általa megéltem és meg tanultam mi a szerelem és milyen határtalanul szeretni valakit. Feldúlta a világom, csodává tette az életem, megszépítette a mindennapjaimat, elhozta a csillagokat, de aztán ködfátyolba veszett a csodás északi fény!

„Sajnálom…..nem ezt akartam…..

Azt hiszem, minden ember életében van egy pont, amikor döntenie kell. Ha rosszul dönt, nincs visszaút.
Sokáig azt hittem, hogy másokat hibáztathatok azért, ami velem történt. A hibáktól azt mondják, hogy az ember jobbá válik. Ez talán igaz is. De minden hiba elvesz egy darabot az emberből. A hibákat nem lehet jóvátenni. Örökké velünk maradnak, hogy emlékeztessenek a múltra.
Egy bocsánat, vagy egy elnézést jöhet szívből, de ez csupán szó. Azt hisszük, hogy ha megkapjuk, amire várunk, hogy ne haragudj, minden jobb lesz. De a szó nem fedi el a sebeket; Minden bocsánat egy újabb halál, amelyet a léleknek kell átélnie. Megbántottak. Százszor, talán ezerszer is.
De a legjobban az fájt, amikor bocsánatot kértek. Tudtam, hogy megölik vele a lelkemet. Nem a megbántás fájt, mert azt elfelejti az ember. Talán hónapok, vagy évek kellenek hozzá, vagy talán csak egy pillanat, de elfelejti. De a bocsánatkérés már azt jelenti, hogy ott, abban a pillanatban, amikor kimondta, vagy megtette, amit mondott, vagy amit tett, őszinte volt. Ott, abban a pillanatban tényleg úgy gondolta, vagy úgy érezte.
Ha tehetném, én is úgy élném az életem, hogy sose kelljen megbántanom mást. Mert bár feloldozást nyerhetünk azzal, hogy megbocsátanak, de azt a halott lélekdarabot már semmi nem támaszthatja fel. Senki nem érdemli meg, hogy megöljék a lelkét, hisz anélkül a szíve halott.
S szív nélkül, hogy éljük túl az életet?"

Remélem nem lett nagyon összevissza ez a bejegyzés, mert én nem tudom, mi van velem, de totál kivagyok már. Alig állok a lábamon, annyira álmos, meg fáradt vagyok állandóan, hogy csak szédelgek. Volt kis problem a kocsimmal is, nem sikerült időben megállnom és átgázoltam a szomszéd kipakolt szemetes zacskóin. Így mindjárt megismerkedtünk!:)

Ráadásul bárhol el tudok aludni. Itt bent is, lehajtottam a fejem az egyikhűtő mellé, arra ébredtem, hogy a gonosz főnök becsapja és vigyorog, egy kávéval a kezében. Nem túl biztató állapot, hogy már ő a második pasi, aki rám néz, aztán hoz egy kávét!:)

Pedig nem lustálkodhatok, mert jöttek végre tanulni hozzám. Észnél kell lennem, most nem ronthatom el! Az egész jövőm múlhat ezeken az első közös lépéseken.

Arra gondolok, hogy talán az időeltolódás miatt lehet ez nálam, vagy még nem álltam át az itteni levegőre, én nem tudom, de ez már nem egészséges, amilyen szinten álmos vagyok.

Hát ez bizony jó hosszúra sikeredett! Bocs az időért, de olyan jól eset végre kiírnom magamból ezt a sok mindent.

Kicsit talán zagyvára sikerült, de higgyétek el, bennem sokkal nagyobb az összevisszaság!:)

Még egyszer szeretettel ölelek és köszöntök innen a távolból,

Puszi, Luna

U.i.:

Szegény Lucus nagyon beteg. Olyan kis bágyadtka, leverte a láz és érzékeny. Elpityeredett, ahogy meglátott, hogy Luna gyere haza, beteg vagyok, gyógyítsál meg….

Majd a szívem szakadt meg neki, miközben vigasztaltam, hogy ott a Barbi meg a Cleó, majd ők meggyógyítanak, ők az orvosok.

Jobb kedvre kellett valahogy derítenem.

A képernyőnek kicsit lila hangon énekelni kezdtem, a fürge róka lábak, surranó kis árnyak, hipp hopp, jön Vuk című dalt. A teremben tartózkodók feltűnés nélkül lassan abbahagyták az edzést, előbb csak gyanakodva bámultak, majd körém tömörültek és vigyorogva hallgatták. Hát nem kellett sok idő, hogy bemutatkozzam, és kedves hülyét csináljak magamról, ahogy könnyes szemekkel lelkesen ritmust dobolva, eltúlzottan bólogatva, elvékonyított lila ovis orrhangon dalolgatok, de legalább megnevettettem egy szomorú kis beteget.:)

Egy díj....és a válaszaim

Sziasztok!

Örömmel fedeztem fel, hogy kaptam egy díjat!

Köszönöm, Vivkónak! 

E díj következményeként ellátogattam a blogjára, és mindjárt fel is iratkoztam rá!:)

Egy kicsit megcsúsztam a válaszokkal, de most igyekszem ezt is pótolni. Jelentem, már itt vagyok kint a nagy hó birodalmában! A repülőn volt időm a kérdéseken gondolkozni, így elkészültek végre!

10 dolog magamról:

1.Szeptembertől pszichológusnak tanulok és már nagyon várom

2.A legjobb barátom egy pszichodoki, aki szerint, ha gyerek lennék, hiperaktívként jellemezne

3.A tánc a munkám és a hobbim is…úgy mondanám az életem!

4.Imádom a zongorát, a táncot, az éneket, a pszichológiát….és gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Hát a jövőben valahogy majd ezt a pár dolgot kell összegyúrnom.

5.Jobb kézzel írok, ezen kívül minden mást balkézzel művelek. Az órámat is – ha hordok – a jobbon hordom, fordított felállásban teniszezem, fordítva kötök és horgolok, (és így nagyon nehéz ám megtanulni) fordítva játszom hangszereken, és ellenkezőleg kezdem az ugrásokat meg a pörgéseket a táncban és a kung-fu-ban is. A pszichodikim szerint azért vagyok ilyen hebrencs, – ha kedveskedni akar, úgy mondja, sokoldalú, - mert nem sikerült egyik agyféltekémnek sem erősebben kifejlődnie.

6.Kóros beszédkészségem és közlésvágyam van, amit vagy szóban, vagy írásban fejezek ki. Azt hiszem elég nagy a szókincsem, és minden érdekel. A dilidokim, egyszer tett velem egy kísérletet, mondott egy szót, nekem meg szinonimákat kellett rávágnom kapásból…aztán nevetett, hogy reménytelen és otthagyott. (pedig még a felénél sem jártam.:))

7.Nagyon őszinte vagyok, nem szégyellem bármi is történik velem vagy körülöttem, mert az is én vagyok, és felvállalom, és bármi rossz is történt – ha nem tragédia – akkor egy idő után jókat nevetünk a sztorikon.

8.Alig van titkom…sőt ha jobban belegondolok nincs is, mert képtelen vagyok magamban tartani. Ami van, az nem csak az én titkom, más biztonságára, jó hírére mindennél jobban vigyázok, akár a saját káromon is.

9.Kicsit kényszeres is vagyok – ezért gáz egy pszichológus barát – állandóan mosok és pakolgatok magam körül, és ha izgatott vagyok, helyben futok – csak nem veszem észre! Erről jó lenne majd leszokni, idős koromban hülyén festenék az utcán, mint vágtázó nagymami:)

10.Állandóan túlpörgök. Azt mondják a körülöttem élők, hogy több mint 1000 fokon élek. Sajnos nem érzem még a mértéket, és néha kidurranok, mint a megfáradt lufi.

11.Nagyon egyedi furcsa pózban alszom, ha egyedül vagyok. A lábaim balra fektetem az ágyban, a testem meg kicsavarom jobb fele, mint egy megtekert stangli!:) A nővérem – a tudor – azt mondja, vannak alvási pózok, melyek alapján be lehet sorolni az embereket, pl. hanyatt alszik szétdobott karokkal, lábakkal. Vagy magzat pózban összekuporodva, vagy hason…..

De úgy ahogy én szunyálok, arra nincs besorolás! Hát igen! Egy a sok furcsaságom közül!:)

12.Angolul és oroszul beszélek, és pár hete kiderült, hogy a német sem reménytelen.

13.Imádom a szülővárosom ivóvízét. Mostanában számos helyen jártam, és ha haza értem, az első utam mindig a csaphoz vezetett, és pukkadásig ittam magam!:)

14.Imádom a fűszeres, tüzes, lángerős ételeket, ráadásul forrón. A barátom mindig rohamot kapott, hogy én már mindent befaltam, ő még neki sem tudott állni. Öcsém így elemezte a helyzetet, neki az arca szőrösödik, a barátomnak a lába, nekem meg a torkom!:)

15.Imádom az embereket, az állatokat, és a természetet. Ha csak tehetem, igyekszem segítőkezet nyújtani, ám nem bírom feldolgozni a fájdalmat, és egy idő után összeroppanok. Ezért mostanra már inkább csak távolról segítek láthatatlanul.

16.Még 20 éves sem vagyok, mégis próbálom látni, és elemezni magam. Igyekszem azokat a negatív vonásokat, melyek általában a korosztályomra jellemzők kiirtani. Nem akarok kioktató, beképzelt, öntelt hiú lenni. Egy szörnyű tragédia után – leírom, mikor megszúrtak – egy évig ki sem mozdultam a lakásból, és akkor, az egész életem átértékelődött bennem. Nem csak a múltam, hanem a jövőm is, mert ott a magányban tökéletes tisztán láttam, nem csak más, hanem a saját hibáimat, a korosztályomét is. Csak grimaszolok, mikor egy fiatal kioktat egy idős embert, leszólja vagy lekezeli, mert mondjuk nem ért a nethez. Vagy, mert másfajta állatot szeret, vagy kövér, sovány, szóval más, eltérő megszokottnál.

Mikor hallgattam a dédikémet főzés közben, ahogy mesélt a múltról, a gyerekkoráról, a nehéz kétkezi munkájukról, a szokásaikról, akkor rájöttem, hogy ők sokkal életképesebbek nálunk, mert lehet, hogy nem képes egy üzenetet elküldeni a neten, vagy a telefonon, de vannak hagyományaik, megfigyeléseik, melyeket régen tiszteltek és ápoltak. Vagy a szomszéd pálinkás bácsi meséit a bányákról, letűnt idők nagyságáról, a városunk múltjáról, rengeteg olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit talán soha nem tapasztalok meg, ha nem tartok önismeretet és nem gyakorlok önkritikát.

Azokban a rettegésben telt magányos óráimban, arra gondoltam, mennyi mindenről maradtam volna le, ha nem történik velem ez a szörnyűség, és ők nem karolnak fel, időt, energiát, és szeretetet pazarolva rám. 
Szóval lehet, hogy valaki idős és nem érti a modern technika vívmányait, de meggyőződésem, ha történne valami katasztrófa, ők nem esnének pánikba, és jobban tudnák mit tegyenek, mint mi. Az idős emberek tiszteletet és figyelmet érdemelnek, mert olyan értéket képviselnek, amit meg kell tanulni megbecsülni!

17.Egy kis önkritika, mostanában észrevettem, hogy romlik a helyesírásom, és olyan hibákat követek el, hogy elválasztom a szavaktól a ragot. Pl. asztal nak:). És rájöttem, hogy az angol miatt, mert ugye ott nincs a szavak végén rag, hanem előttük. Szóval, ha ilyennel találkoztok, tessék nagyvonalúan átsiklani felette, mert az életem eléggé nemzetközi nyelven folyik, de majd figyelek!

18.És egy érdekesség a végére, összeszámoltam, és az év közepére, ha mindenki itt kint lesz már velünk, összesen 15-en leszünk. Szép népes család vagyunk, imádom!:) És ez csak a kezdet! Talán lesz még egy tesóm, és a nővéremnek meg a barátnőimnek is remélem, születnek gyerekeik, és akkor majd összegyűjtöm őket, és rajtuk töltöm ki az anyai szeretetemet!:)

Upsz, most nézem csak! Ez több mint tíz dolog rólam. Remélem nem bánjátok!

És most Vivkó kérdéseire a válaszaim:

1.   Melyik az a könyv, amit most olvasol, amit legutóbb olvastál?

Bár imádok olvasni, mostanában nem tettem. Nem volt rá időm otthon. De míg itt kint voltam, ne nevessetek ki, de mesekönyveket olvastam. Hans Christian Andersent, Cinderellát (Hamupipőke) és Joan Webstert – aki Mark Twain unokahúga volt. Egy új társadalomba kell beilleszkednem, és gondoltam kezdjük a legelején, a mesékkel!:)

2.Van olyan film, amit minden karácsonykor megnézel? Ha igen, melyik az?

A Karácsonyi Vakáció. Gyerekkoromban mindig ezt néztük a papámékkal, és olyan nagyokat nevettünk. Amúgy meg jellemző egy kicsit ránk az egész hangulata, mi is sokan vagyunk, és mindig történnek dolgok. És az idén megnéztem a Karácsony Connecticutban című filmet, a főszereplő miatt, meg mert eredetileg, majdnem oda költöztünk.

3.Szerinted van értelme az újévi fogadalmaknak? Te szoktál tenni?

Szerintem mindenképp van. Erősíti a jellemet és az akaratot, mert ha valamit megfogadunk magunknak, azt próbáljuk a lehető legtovább megtartani. Sikerül ameddig sikerül, nem az a lényeg, hanem hogy legalább megpróbáljuk, és majd legközelebb még tovább bírjuk!

Én most tettem néhányat, mert elég különleges élethelyzetbe kerültem és a rendszerezés és az odafigyelés elvonja a figyelmemet másról.

Az érzelmi életem rendbetétele mellett, célul tűztem ki a síelés, és a korcsolyázás művészetének elsajátítását, valamint az úszástechnikám fejlesztését….hát ugye, az én szintemen!:)

4. Mi a véleményed a tetoválásokról? Van, vagy tervezel csináltatni?

Nincs és nem is lesz. Se tetkóm se piercingem nem lehet, még a hajszínemet és hosszát se változtathatom csak egyeztetés után, mert aláírtam egy szerződést. Nincs bajom a tetkókkal, de azt hiszem, akkor se lenne, ha lehetne. Egyszerűen nem  jön semmi kép, amit örökké magamon szeretnék viselni, és írás sem, mert azt inkább felfestem a falamra világító festékkel. Mikor a szobámban raboskodtam, az ajtóm fölé a „Menedék” szót írtam, és sokat segített!

Mondjuk, a kelta kereszt tetszik, de inkább hordom medálként a nyakamban. A barátomtól egyszer kaptam egy nyolcados zászlós hangjegy fülbevalót, meg egy violinkulcs medált. Örültem neki, mert tényleg közel áll hozzám, de nem tudnék elképzelni a fenekemen egy szinkópa jelet.

Ismerek valakit, aki folyton kiborul, ha rácsodálkoznak a tetkójára, és nem értem, ha egyszer nem akarja ezt, akkor miért tetováltatott? És azt se értem, hogy valaki miért varrat magára például egy nevet, vagy becenevet. Fél, hogy elfelejti?

Persze láttam már ízléses tetoválásokat, de olyant is, hogy valaki részegen fogadásból tetováltatott, vagy gyerekkorában valami kezdetleges karikatúrát, sőt a csúcs, egyszer a bárban volt, mikor egy pasi nevetve mesélte, hogy tévedésből egy kínai kaja neve van a melle felett, amit élete mottójaként szeretet volna ott hordani! Végül is?:)

5.Mi szerettél volna lenni, mikor kicsi voltál? Mennyire tér el a mostani terveidtől?

Már kicsinek is döntésképtelen voltam. Neves agysebész, világhírű primadonna, vagy az Oscar várományosa, de csakis akció vagy egy táncos-dalos film főszereplőjeként!:) Természetesen már akkor is nagy hangsúlyt fektettem az élővilágra, vagy hó párduc, vagy vörös pandamedve rezervátum vezetője és gondozójaként. És természetesen nagy tanítónak készültem, mint Buddha vagy a Dalai Láma. Ennek érdekében kiskoromban elég erőszakosan igyekeztem mindenkit a tudás útjára terelni, és magyaráztam, tanítottam, oktattam….kérés nélkül is. (szegény öcsém mesélhetne:)) Erről igyekeztem leszokni egy bizonyos kor után, mert kellemetlen szokás, főleg ha az ember nem veszi észre, hogy irritálóan kioktató!:)

A terveim most is hasonlóak, csak lájtosabban, világhír nélkül!:)

6.Megfordult valaha a fejedben kisebb korodban, hogy megszökj otthonról?

Minden alkalommal mikor apámhoz kellett mennünk. Ez tartott minket ott életben. Egész idő alatt miközben lenéztek, kicikiztek és beszólogattak nekünk, a menekülésünket színezgettük. Hogy sosem tettük meg, az azért volt, mert anyut és a papámékat, mindennél jobban szerettem, és soha nem volt rá okom, hogy elmeneküljek otthonról. Inkább akkor voltam boldog és nyugodt, ha mind otthon voltunk együtt.

7.Milyen blogokat keresel fel általában? Ahol történetek vannak, vagy épp személyes blogokat?

Mostanában nemigen van időm rá, de egyszer egy virtuális barátnőmtől – Krisztitől – kaptam egy linket, melyen kötést mutattak be egy papír zsebkendős doboz segítségével. Ezen felbuzdultam, és más blogokat is megnéztem, és így tanultam meg karon kötni, és egy ilyen sál lett mindenkinek a karácsonyi ajándéka. És rákattantam a kenyér meg kelt tészta különlegességekre, mert a terveim között van, egy heti rendezvény a bárunkban, ahol mindig előrukkolunk majd valami ujjal. 
Na, ok, most kicsit elszégyelltem magam, és belekukkantottam néhány blogba gyorsan, és azt hiszem a személyes blogok között fogok körülnézni. Pl.itt van mindjárt Vivkó blogja, akitől a díjat kaptam, vagy még Amy-é és Black Angel-é is nagyon tetszett, fel is íratkozom. De nyilván még sok hasonló van, csak idő hiányában eddig nem néztem körül.

8.Mire vagy eddigi életedben a legbüszkébb?

Nem tudom….

Úgy mindenre magam körül, család meg ilyenek, de konkrétan magamban, azt nem tudom. Talán könnyebb lenne, más időben, de jelenleg van valami, utálok valakit, egy ártatlant, aki még nincs is, és ezért az érzésért megvetem, és gyűlölöm magam, és amíg nem tudom ezt legyűrni, vagy legalább tisztázni magammal, addig a magánéletemet jegelnem kell. Heh, ez jó megfogalmazás.

Szégyellem magam azokért a negatív érzésekért, amik bennem fortyognak.

Azt mondják, erős vagyok, de sokszor gyengének, vagy inkább gyávának érzem magam.

Más meg nincs…szeretek segíteni, de ezt mások is megteszik még sokkal hatékonyabban, mint én. Értem el sikereket a tanulásban, a sportban, a hobbimban, de mások profik ezekben, szóval ez sem olyan, amire büszke lehetnék…tényleg nem tudom.

9.Túlélnéd egy napig telefon és internet nélkül?

Simán túlélném egy átlagos időszakomban. Most viszont belehalnék. Amíg itthon voltam, non-stop ment a net, és ha mást nem, a cicámat bámultam rajta, ahogy szegény öcsém is tette régebben. Anyu és a kisöcsi kapcsolata célegyenesbe fordult, és egyre feszültebb vagyok. Nem csak én persze, hanem mindenki…

10.Mennyire tartod hasznos dolognak ezeket a díjakat?

Erre a kérdésre sem tudok válaszolni. Azt hiszem, elég speciális eset vagyok, mert a blogoláson kívül elég sok mindennel kell még foglalkoznom. Nincs időm más blogokra, így nem ismerek másokat. Néhány bloggert még a kezdetektől, de velük sem vagyok napi kapcsolatban. Nem reklámozom a blogom, nem olvasok másokat, persze szeretnék, régen, mikor még én nem vezettem blogot olvastam sok történetet, de azóta elég gyökeresen megváltozott az életem, és nincs ilyesmire időm. Persze ha kérik, szívesen kiteszek bárkit az oldalamra, vagy bármit szívesen, de nem szoktam kalandozgatni a neten. Ezért nem is tudom 10 embernek elküldeni, legfeljebb olyanoknak, akik már megkapták ezt a díjat. Azt meg butaság, hogy oda-vissza küldözgessük egymásnak.

Így leírtam magamról annyi mindent, ami éjjel egy repülőn eszembe jutott. Ha van kedvetek, válaszoljatok Ti is a kérdésekre, ezzel tudok talán hozzájárulni a blogos élet felvirágoztatásához!:)

Mégis, most eszembe jutott valami! Találtam egy kérdést BlackAngel blogján, ami annyira megfogott, hogy muszáj feltennem. Végtelenül boldoggá tennétek, ha válaszolnátok rá.

„Vajon Büszke lenne rám a kiskori énem?”

Akár itt a blogon, vagy privátban, de roppantul érdekelne, van olyan, aki igen? A kérdés nyilván adja magát, én nem annyira. Legalább is mostanában nem….

Nagyon egyben és rendben van az életem, hálátlanság lenne elégedetlenkednem, valahogy mégsem erre vágytam annak idején, mint lelkes kis Princess Luna, aki a szőke hercegről és a habos-babos csilivili menyasszonyi ruhájáról, meg a hét országra szóló lakodalmáról álmodozott.

Anyu iránti szeretetem örök és megbonthatatlan. Ha én lennék az anyukám, nem tudom, hogy mit mondanék, hogy tolerálnám, milyen tanácsot adnék magamnak a mostani helyzetemben.

Az, ahogy ő kezeli az életemet, a legnagyobb szeretetemet és tiszteletemet vívja ki.

Soha nem történt, vagy inkább nem emlékszem, hogy csak úgy haragudtam volna rá, inkább szégyelltem magam valamiért vagy hiányzott valami….egy klassz csuka, menő sulistatyó, hogy ne csúfoljanak, de soha nem bántottam volna meg azzal, hogy ezt valaha is szóvá tegyem. Sőt ez inkább még jobban összekovácsolt minket!

És a nővéremre is mostanában – az esküvője óta – különösen sokat, és olyan mély érzelmekkel gondolok, hogy folyton könnybe lábad a szemem. Még nem vagyok pszichológus, de kezdem megérteni miért lett ilyen, és már nem csak szeretem és csodálom az eszéért, hanem tisztelem az emberségéért. Büszke vagyok rá, hogy a testvére lehetek!

Mind szenvedtünk az „ócska” cuccaink miatt, és neki volt ereje néha azt mondani anyunak, hogy nem kell az a cipő, jó ez még, és különben sem esik mostanában. Vegyél inkább a Lunának egyet, mindig csak az én levetett dolgaimban jár.

12-14 évesen ezt mondani, azt hiszem mérhetetlen nagy lemondás és áldozat.

És tett még valamit értem, abban az időszakban mikor néha el kellett mennünk az apámékhoz, amire nem emlékeztem, talán nem is akartam azért, de mostanában valahogy felszínre tört, de még nem érzek erőt magamban ahhoz sem, hogy a dokival megbeszéljem. Talán nem kellene megkapargatni, nem lenne jó lefújni a múltról a jótékony portakarót. De mióta emlékszem a szememben hőssé nőt a nővérem, és értem már, hogy nem az szeret igazán, aki folyton hangoztatja fennhangon, hanem aki kész érted áldozatot hozni, hatalmas áldozatot, és soha még csak meg sem említi!

Na mindegy, térjünk inkább vissza a kérdésre. Hát akkor? Válaszoltok nekem?

„Vajon Büszke lenne rám a kiskori énem?”

Hamarosan jelentkezem minkét blogomon, addig ne hagyjatok cserben!:)

Puszi, Luna