Boldog Karácsonyt!:)

Boldog Karácsonyt!

Békés Áldott Karácsonyt mindenkinek!

Szívem minden szeretetével kívánok annyi szeretetet, örömet, vidámságot és boldogságot, amennyit csak el tudtok képzelni és viselni!:)

Őszinte szeretettel ölelek és puszilok mindenkit, 

Luna

Kicsit megkéstem, de a tegnapi napot a férjem kérte karácsonyra, 

így csak ma értem ide!:)

Boldogság és ölelés!:)

Mikulásra!:)

BOLDOG MIKULÁST MINDENKINEK!:)

 Nálunk ilyen a mikulás!:)

Mi már felállítottuk a karácsonyfánkat! Külön program volt elmenni, kiválasztani aztán saját kezűleg – mármint a fiúknak – kivágni a kiszemelt főfát. Mert lesz saját picibb élő fenyőnk is mindenkinek külön. Azokat majd karácsonykor díszítjük fel kettesben, legalább is így tervezzük, de majd meglátjuk mi lesz belőle, aztán visszavisszük ahonnan vettük, hogy éljenek csak tovább.

Napokon keresztül díszítettük a házat és a kertet meg a kaput, mert itt nagyon megadják a módját az ünnepi hangulatnak. Jó is, hogy ennyivel előbb kell feldíszíteni mindent, mert így legalább kipihenjük ezt az első nagy nekifutást!

Itt nincsen külön mikulás, de mi felbuzdulván a Halloween és a Hálaadás sikerén ma is beöltözünk, és bemegyünk a kórházba, csak ezúttal a gyerekekhez és meglepjük őket.

Tarzan pompás mikulás lesz, sógorom és öcsém ördögöcskék, és jómagam szerényen csak angyalkaként fogok tündökölni. Ez külön Tarzan kérésére, nem akarta, hogy én is ördög legyek, szerinte zavarba ejtők az ördög cicijeim a gyerekeknek. Hát nem tudom, de legyen meg az akarata!:)

Készítettünk otthon készségfejlesztő játékokat, illetve varrtunk. Hát jobbára inkább anyuék, mi inkább a szabásban és a tervezésben jeleskedtünk Barbival.

Mivel amúgy is el kellett készíteni a legifjabb kis családtag névre szóló zoknikáját a kandallóra!:)

Alkottunk a kórházi gyerekeknek szőnyeg ugróiskolát, anyagból falikép mobilt, amin megtanulhatják és gyakorolhatják, hogy kell hívni a 911-et.

Csináltunk egy nagy kerek pizzát 6 felé cikkeztük és beszámoztuk, és lett rá egy másik pizza, a feltét, ami háromszögekre van összevarrva, és minden háromszög tetején egytől hatig van kerek piros paradicsom, hogy megtalálják a számok párját.

És ezt viszünk ajándékba is, gluténmentes sajtos pizzákat, nehogy valakinek baja legyen, még szerencse, hogy öcsém révén van némi protekciónk egy bizonyos pizzériában, és soron kívül elkészítik nekünk az ajándék meglepetéseket!:)

Akartunk jelzőlámpát is készíteni, de itt ugye kétféle fénye van, és nem sikerült kitalálni, hogy alkossunk villogó pirosat!:) Mire rájöttem elfogyott az idő, de amúgy is rengeteg ötletem van még, majd karácsonyra is alkotunk valamit!:)

Mesélünk nekik a mi ünnepi szokásunkról, hogy nálunk a mikulás és Jézus kétszer jön, és közösen, egymást segítve hoznak örömet, szeretetet és békét az otthonainkba.

Nagyon izgulok, mert sokuk számára egy teljesen ismeretlen szokást fogunk elmesélni, és persze viszünk a pizzán kívül ajándékot is, igazi házi szaloncukrot, amit itthon készítettünk, mert itt kint csak nehezen lehet ráakadni és vásárolni. Inkább csináltunk, szép díszes csomagolásba, jó sokat dolgoztunk velük, és a belsejükbe gumicukrot tettünk, nehogy valami allergia vagy bármi más miatt valamelyik kicsinek baja essék. A gumicukrot itt mindenki imádja, csak én nem annyira!:)

Andyke, kicsi mókus tudja, hogy várnia kell estig az otthoni télapóra, mert előtte még bemegy a kórházba velünk az ottani beteg gyerekekhez, hogy felvidítsa őket. Addig Miska mikulás otthonlapul és vár minket!:) 

Olyan kis édes, keresett egy plüss mikulás mackót és odaadta, hogy adjuk át, és mondjuk meg a beteg gyerekeknek, hogy siessenek meggyógyulni és ezt a macit ő küldi nekik!:)

Annyira imádom, hogy ilyen kis csupa szív, naiv és jószívű kisfiú! Fel sem merül benne, hogy az ottani kisgyerekek nem tudják ki ő!:)

Tele van szeretettel és boldogsággal a kis szíve! 

Az én öcsikém, hát hogy is lehetne más, ugye?:)

Hétvégén lesz az év utolsó mikulás partyja, aztán bezárunk, hogy elkészüljön minden januárra, és csak pihenés lesz és írni fogok!
Szép estét és sok örömet kívánok mindenkinek a mai napra!

Szeretettel és puszi, Luna

114.rész - Tudjuk, hogy az élet nem tökéletes....

Seb…

Sara lelkiismeretesen festeget, míg én meredten modellt ülök, aztán mikor elmosolyodik és közli, hogy már lazíthatok a tartásomon, öntök egy újabb pohárkával a vöröslő rubin italból.

Hanna kettőnknek inkább sört hoz, mert tudja, Kiminek sem jön be igazán az ilyen körömlakk ivólé, bárt Kisu kedvéért azt hiszem még a felmosó vizet is meginná.

Sara a fényviszonyokat nézegeti, és közben szórakozottan kortyolgat. Amint leteszi a poharát, serényen újra töltök. Nem akarom leitatni, csak szeretném, ha oldottabbá válna.

Néhány pohárral később sokkal kötetlenebb lesz a hangulat. Sara levetkőzi végre a Kimi megjelenése óta magára erőltetett merevséget. Szemei csillognak, ahogy régen, amit annyira csodáltam, mert mindig tele volt élettel, energiával.

Hangosan felnevet egy buta viccemen, és közben simogat. Bármit is tesz, a figyelme megoszlik köztünk, és a fáradhatatlanul doromboló kandúron.

Már megbarátkozott a helyzettel, hogy a meghasonult senor Sangria nem hajlandó kimászni az öléből, és egy tappottat sem tágít mellőle.

Miközben beszélgetünk, kötelességtudóan cirógatja a torokhangon harsogva doromboló fekete veszedelmet. 

Az újabb pohár édes Sangria annyira felbátorítja, hogy a finn felé fordul.

-         Hallom itt élsz valahol a közelben?

-   Igen én vagyok az egyik szomszéd! Ha nem vagyok itthon, az állataimról Hanna gondoskodik, ezért járkál át a kandúrom.

-         Sose hittem volna, hogy neked van egy cicád – nevet fel vidáman.

-         Eh, aztán miért nem? – húzódik óvatosan közelebb a lányhoz.

-         Hát, nem is tudom! Inkább egy kutyát képzelnék melléd. Valami vérengzőt!

-         Kutyám is van, de nem annyira vérengző, egy német juhász. Rá most anyu vigyáz.

Sara tekintetet elmereng, szórakozottan beletúr a macska bundájába, cserébe lelkes dorombolás a válasz.

-         Jó lehet, hogy ilyen közel éltek egymáshoz. Barátok vagytok, és bármikor átugorhattok a másikhoz. Ez nagyon jó lehet – sóhajt mosolyogva.

-         Neked nincsenek barátait, hogy így sóhajtozol? – tapogatózik tovább a finn, az őt leginkább érdeklő téma felé.

Most, hogy végre beszélgetni kezdtek, Hannával próbálunk észrevétlen maradni.

-         De vannak….néhányan – felel bizonytalanul. – De olyan barátom nincs, akivel régóta ismerjük egymást, ahogy ti. Az én első emlékem az életemről egy kórházi ágyon kezdődik, és innen a legrégebbi barátom is, aki az ágyam végében állt és reménykedett, hogy talán én vagyok az eltűnt lánya. Sajnos nem én voltam. És azóta már elköltözött az államokba, de amíg volt, rengeteget segített, hogy talpra álljak, és valahogy visszailleszkedjek az életbe. Sokat gondolok rá és hiányzik, de ez az ismeretség sem mondható évek óta tartónak, mint a tietek. Tudom, hogy nektek akkor kezdődött a barátságotok, mikor Seb kezdte a pályafutását, és te segítettél neki.

-         Igen, ez így igaz – néz elgondolkozva a lányra – de te ezt honnan tudod?

-         Én nem is tudom – vonogatja a vállát. - Talán olvastam valahol. Igen minden bizonnyal – bólint rá nyomatékosan.

-         Eh, minden bizonnyal – hagyja annyiban Kimi.

Eszembe jut a múlt, hogy egykoron én meséltem neki Kimiről, hogy milyen rendes volt, és a szárnyai alá vett, azért akarok most én segíteni neki, hogy visszakerülhessen a királykategóriába. Meséltem neki kettőnkről, és lám emlékszik rá, csak nem tudja honnan. 
Édes teremtőm add, hogy végre visszataláljon hozzánk, fohászkodom sóhajtozva!

Hanna kérdőn fordul felém, és elteszi előlem a sütis tálat. Azt hiszi degeszre zabáltam magam és most azért szuszogok, akár egy fuldokló rozmár. Hm, pedig ettem volna még…

-         Említetted, hogy van egy kislányod – kezd egy újabb mondatba félénken a lány.

-         Igen, de azt is, hogy ezt nemigen tudja más rajtad kívül.

Kimi olyan igéző tekintettel néz a lány szemébe, hogy még engem is megbűvöl. Nem csoda, hogy szegény Sara is egyre jobban meginog.

-  Igen, értem…. Nem fogom megemlíteni sehol. Csak azt akartam kérdezni, hogy ő ilyenkor kivel van? Mert meséltél a lányról, akit elveszítettél, meg a babáról is, de azt nem mondtad, hogy kitől van. Szóval mert, hogy feleséged is van, akivel együtt éltek, közben meg barátnőd is volt, szóval érted – zavarodik bele a mondandójába, és lángoló arcát a macska bundájába rejti, amíg magyarázkodik.

-         A kislány nem a feleségemtől van. Kikinek hívjuk, Krisztina a neve, de a származása nagyon bonyolult. Most inkább nem untatnálak vele, de egyszer szívesen elmesélem. Amúgy most anyunál van ő is Finnországban. Magángéppel repültek ki hozzá, de hamarosan jönnek vissza, mert tavasszal lesz egy éves, és akkor összejövünk majd, hogy együtt ünnepeljünk. Tudod Sara – szívja be hosszan a levegőt a tüdejébe kis hallgatás után - titokban arra gondoltam, milyen jó lenne, ha eljönnél és segítenél megszervezni a kicsi első születésnapját! Olyan tökéletes partit adtál annak a kislánynak, és szeretnék én is valami hasonlót. Ráadásul ajánlólevél sem kell, hiszen saját szememmel láttam, és győződhettem meg a munkádról. Persze a legnagyobb titokban kéne lebonyolítani, nehogy rácsapjon a média erre a szerencsétlen helyzetre. Nem a kicsi miatt, mert ő még annyira nem figyel ezekre a dolgokra, inkább a családomnak, és azoknak, akik segítettek a gondozásában okozna fájdalmat, ha kiteregetnék a magánéleti gondjainkat. Sok jó embert ismertem meg általa – igyekszik Kimi kitérő és diplomatikus válaszokat adni, de közben úgy felelgetni, hogy azért valamilyen szinten kielégítse a lány kíváncsiságát.  – És te már úgy is tudsz róla, és megbízom benned, ahogy Sebék is.

-         Nagyon megtisztelő az ajánlatod – mosolyog a lány zavartan – de én nem szoktam partikat szervezni, nem is nagyon tudom, hogy kell. Igazából szinte semmit se tudok a körülöttem zajló világból, hogy mi most a trendi, meg ilyenek.

-         Hanna segítene, és sok kedves embert megismerhetnél. Tágíthatnád a baráti körödet – győzködi ellenállhatatlanul Kimi.

-   Én nem is tudom – feszeng zavartan, de riadtan lemerevedik, mert senor Sangria dühösen felmorran, aztán gyengéden dagasztgat tovább. – Mikor is lenne? Lehet rá sem érek már, hiszen sokat leszek távol – magyarázkodik immár mozdulatlanul.

-         Ahogy mi is Sebbel! Nélkülünk nem lesznek futamok – mosolyog a zavarodott lányon.

-         He, ez igaz! Mikor született a kislányod? – érdeklődik láthatóan kíváncsian.

-         Áprilisban lesz egy éves!

Nem faggatózik tovább, nem is válaszol. Szórakozottan elmereng egy picit, miközben kezével automatikusan simogatja a macskát, aztán csendesen csak annyit mond.

-         Az én kislányom is áprilisban született…..

Hirtelen olyan csend telepszik a szobára, hogy a kandúr dorombolása, szinte sérti a fülemet, és ahogy azok ketten egymásra merednek, egyre kényelmetlenebbül érzem magam.

Hanna a beálló fájdalmas csendet igyekszik megtörni. Azt hiszem, úgy ítéli meg a helyzetet, hogy eljött az ő ideje, most már talán felmelegedett a hangulat annyira, hogy óvatosan kérdezgetni kezdje Kisut.

-         Gyönyörű itt a táj tavasszal és nyáron! Örülnénk, ha akkor is vendégül láthatnánk! Nekünk sincs sok barátunk. A legtöbb embert csak a kíváncsiság hajtja a közelünkbe, hogy kilessék, milyenek vagyunk a privát életünkben.

Kisu értékeli Hanna őszinteségét. Elgondolkozva néz körbe, az arcunkon megpihenteti egy pillanatra a tekintetét, mintha erőt gyűjtene, aztán halkan kimondja, amit gondol.

-         Nem szeretem Svájcot….. De valóban csodaszép!

-         Miért nem szereted? – csodálkozom rá, és játszom továbbra is az ostobát, a szerepem szerint.

-         Nem szeretem, mert itt vesztettem el mindent, ami fontos volt nekem! Odalett a múltam, a jelenem, és a jövőm is talán. Elvett tőlem mindent! Itt vesztettem el az életem!

Összenézünk és mindegyikünk tekintetéből azt olvashatja ki a másik, itt az idő, kezd feloldódni.

Hanna kapva kap az alkalmon, és óvatosan puhatolózni kezd.

-         Mesélj valamit magadról Sara! Mi már annyi titkunkba beavattunk téged – engedi felé a legelbűvölőbb mosolyát. - Hogy töltöd a szabadidőd? Biztosan sokat szórakozol Angliában. Mit csinálsz a legszívesebben? Van valami hobbid?

-         Temetőbe járok! Ezt annyira nem nevezném szórakozásnak, se hobbinak – grimaszol mosolyogva. - Mindazonáltal ott érzem magam a legjobban, a legboldogabbnak. Az egyetlen hely, ahol nem vagyok magányos, se kirekesztett. Ott nem érzem úgy, hogy én vagyok, meg az egész társadalom, amibe nem tudom miért, de valahogy nem illek bele – sóhajt.

-         Ne haragudj – válik Hanna hangja szabadkozóvá – nem akartunk tapintatlanodni, és a múltadban vájkálni, de, hogy érted azt, hogy nem vagy odavaló?

-       Nem haragszom, és nincs miben vájkálni, azon egyszerű okból kifolyólag, mert magam sem tudok róla semmit – billenti csüggedten oldalra a fejét, aztán még egy kortyot iszik a poharából. – Nem tudom, honnan jöttem, hol születtem, kik voltak a szüleim, rokonaim. Azt sem tudom vajon van-e családom, gyerekem, csak azt érzem, hogy idegen vagyok ott ahol élek, amit a hazámnak gondolok. Egyetlen ünnep, egyetlen hagyomány sem dobogtatja meg a szívem, nem ugrik be semmi, csak arra emlékszem, amit elmagyaráztak, megtanítottak vagy olvastam.

-         Ezt hogy érted Sara? – érdeklődik Hanna óvatosan.

-      Hát – sóhajt egy majdnem olyan hosszút, mint Kimi szokott – nem emlékszem…kiestek dolgok az életemből.

-  Feledékeny vagy? – Hanna tudatosan irányítja a beszélgetést, míg mi, szinte visszafojtott lélegzettel figyeljük a fejleményeket.

-         Úgy is mondhatjuk.

-         Bocs, ha nem akarsz róla beszélni, akkor inkább váltsunk témát – mosolyog Hanna.

-         Önthetek még egy kis bort? – pattanok fel szolgálatkészen.

-         Csak egy kicsit – mosolyog rám – olyan nagyon finom ez az ital. Mit is iszom?

-   Sangriat – szólal meg Kimi. Rekedtes hangja a szó végére tisztán cseng a közénk ereszkedett csendben. – Gondoltam, hogy szeretni fogod – mosolyodik halványan Kisura.

-         Nahát! A női lélektant kifürkésző Forma 1-es playboy. Van olyan, amihez nem értesz? – próbál kötözködni a lány.

-       Tudnék mesélni én is – mosolyog rá vissza fájdalmasan a finn. - Spanyolban vettem néhány üveggel. Ismerem ezt az italt, a nők kedvelik. Régebben jártam arra rallyzni, de abban nem voltam valami sikeres.

-        Hogy lehet az? Hát a Forma 1-ben nem a világ legjobb sofőrjei vannak? – mosolyog a lány hamiskásan.

-      Pilóta! – vigyorog vissza Kimi. – Hihetetlen, hogy ugyan úgy hívsz, ahogy anyám!

Tekintetük összekapcsolódik egy pillanatra. A szemünk láttára állnak rá valami közös hullámhosszra.

-         Jóban vagy anyukáddal? Szereted őt? – jön a hirtelen kérdés Kisutól.

-     Igen – felel rá azonnal Kimi, bármennyire is meglepődött. – Ő van nekem csak, nincs más! Ott van, ha bajba kerülök, megérzi, ha szomorú vagyok. Ilyenkor felhív, vagy ha nem vagyok elérhető, rövid kedves üzeneteket küld, amiket őrizgetek a telefonomban. Intézi az ügyeimet. Ő fizeti a lakásaim fenntartási költségeit, néha elrángat ruhát venni. Ezt mondjuk, megteszi a sógornőm és Hanna is – mosolyog a kedvesemre. – Anya megérzi, ha valami rossz történik velem, hogy milyen a hangulatom és kitalálja, mit szeretnék, mire gondolok. Gondoskodik körülöttem a dolgokról és a kislányról is, akár egy igazi nagymama. Nélküle én is nagyon egyedül lennék! – sóhajt hosszan.

Hangja még sokáig ott cseng a fülünkben, szavai éles tőrként hasítanak a szívembe. Kimi az Kimi, ritkán tárulkozik ki ilyen mértékben. Azt, hogy most megtette, és előttünk nyílt meg, a legnagyobb gesztus tőle, a barátsága kimutatásában. Megérintettek a szavai. Ahogy Hannára nézek, látom, hogy őt is, és Sara gondolatai csak még fokozzák ezt az érzést.

-    Én is szeretném, ha ilyen lenne az anyukám! Sokat gondolok arra, hogy ha már anyukám nincs, legalább anyósom lehetne. Én annyira igyekeznék, hogy kedveljen, és mindent elkövetnék, hogy jól kijöjjünk. Hálás lennék neki a fiáért, mert biztosan nagyon szeretném a férjemet. És tudom, hogy van valahol valaki, akit jobban szerettem talán még az életemnél is. És biztosan volt édesanyja is, aki kedves volt, és ételekkel traktált minket, ha meglátogattuk – mosolyog saját szavain, aztán a finn szemébe nézve folytatja. – Akiknek megadatik, hogy van családjuk, szüleik, párjuk, gyerek….azok nem is tudják mennyire boldogok, milyen szerencsések. Amíg megvan mindenünk, egyre többet akarunk, és hajszoljuk magunkat ahelyett, hogy azokkal törődnénk, akik vannak nekünk. Nem is sejtjük mennyire hiányozhatnak azok a dolgok vagy emberek, akiket természetesnek veszünk magunk körül. Néha csak akkor jövünk rá, mennyire fáj nélkülük, mikor már késő, és nem tehetünk semmit!

Csak bámészkodunk be a fénylő ablakokon és nézzük, hogy élnek mások. Milyen, ha van családod, életed. Aztán hazamegyünk, és nem tehetünk semmit a magány ellen, csak annyit, hogy fogjuk az ecsetet, leülünk egy vászon elé, és lefestjük azt az ismeretlen irigyelt, megálmodott világot, amit titokban kilestünk!

Akkorát nyelek, hogy tökéletesen hallatszik a bódító dorombolás közepette is. Teljesen elérzékenyültem! Kimi arcán megfeszül a bőr, ahogy összeszorítja a fogait.

-    Hol tanultál festeni? – érdeklődik tovább. Hangja erőtlen suttogó, mintha elfogyott volna minden ereje. Hosszan szívja be a levegőt a fogai között, míg a válaszra vár, ami olyan sokáig várat magára, hogy már azt hiszem, nem is fog megérkezni.

-    Egy rehabilitációs központban – suttog a lány, aztán megköszörüli a torkát, és folytatja. Hangja lágyan cseng a döbbent némaságban. - Ott lábadoztam a balesetem után. Valószínűleg kirándulni vagy látogatóban lehettem Svájcban valakinél. Bár nem tudom mi lehetett olyan fontos, hogy állapotosan ilyen messzire utaztam Angliától. Azon a vonaton voltam, ami összeütközött egy másikkal Pfäffikon közelében, és a baleset rengeteg áldozatot követelt.

Én beszorultam a roncsok közé. Megsérült a fejem, és ennek következménye, hogy nem emlékszem semmire. Amnéziás vagyok, lassan már egy éve, Globális amnéziában szenvedek sajnos, ami úgy mondták, egyfajta védekezési mechanizmus, a traumatikus események után, szóval poszttraumatikus stressz. Bármikor eszembe juthatnak dolgok, akár minden, de az is lehet, hogy úgy élem le az életem, hogy soha nem fogom megtudni ki voltam.

Csak annyit tudok magamról, amit látok. Én túléltem a szerencsétlenséget, de a kisbabám nem. Mire kiszedtek a roncsok közül, őt már elvesztettem, halva született meg. És nem csak őt vesztettem el, hanem az egész addigi életem is. Nagy valószínűséggel egyedül utaztam, mert az áldozatok közt nem volt senki, akivel kapcsolatba hozhattak volna, de mivel állapotos voltam biztos, hogy volt valakim. Én nem gondolnám, hogy egyedülálló anya lettem volna, de az is lehet, hogy a férjem meghalt a balesetben, vagy még előtte elvesztettem, lehet, hogy az ő rokonaihoz indultam, mikor a baleset történt, azért nem keresett senki.

De az is lehet, annyira zárkózottan éltünk, hogy nem tartottuk senkivel a kapcsolatot, nem voltak se rokonaink, se barátaink. Lehet, hogy külföldiek vagyunk és egy idegen országban éltünk ketten, és talán ő már meghalt, én egyedül maradtam, és a balesetkor senki se tudta, hogy ki vagyok, és ki volt a férjem.

Mert különben biztos keresett volna valaki. Már milliónyi variációt lejátszottam ebben a beteg agyamban, de képtelen vagyok elfogadni, hogy létezhet egy ember úgy a világban, hogy nem hiányzik senkinek! Olyan vagyok, mintha soha nem is léteztem volna. A Vöröskereszttől kezdve minden fórumot bejártam, de sehol nem kerestek, nem hiányzok senkinek.

Nincs semmi emlékem, semmi kézzel fogható tárgy, vagy irat, dokumentum, bármi, ami elvezethetne valahova, vagy az eredetemet igazolná. A ruháimat levágták rólam, mást nem találtak, ami hozzám köthető lehetett volna.

Egyetlen emlékem van, egy arany karkötő. Rettentően vigyázok rá, a lakásomban tartom elzárva, eldugva, nehogy ellopja valaki, ha netán betörne. Vigye a pénzem, amit csak akar, csak azt a karkötőt ne, mert ez a darab az egyetlen dolog, ami a múltamhoz köt.

Szinte sohasem viselem, annyira féltem. Most rajtam van, arra gondoltam, ha már ide jövök, illik csinosan felöltöznöm. Szóval értékeljétek, hogy ennyire kitettem magamért, és felvettem a tiszteletetekre a legféltettebb kincsemet – fordul felénk mosolyogva, és nem vesz tudomást az arcunkra fagyott mosolyról, se a döbbenetről, most már zavartalanul folytatja, ha egyszer belekezdett. – Ebben a karkötőben rejlik a múltam! Ennyi maradt nekem – emeli fel a kezét közénk, magára hagyva a kandúrt egy pillanatra – és egy rávésett név! Erről kaptam a nevem. Ez a karkötő volt minden azonosítom. Ha ez nincs a karomon, ma még a nevemet sem tudnám – mosolyog szomorkásan, nekünk meg egy emberként mered a szemünk a csuklójára.

De – folytatja – ezt a karkötőt, csak kellett kapnom valakitől, nem? Szerintem az ember nem vesz magának ilyent. Vagy legalább is én azt hiszem, nem tenném. Ez inkább olyan szerelmes, kedveskedő ajándéknak tűnik. 
Ezért gondolom, hogy kellett legyen párom, lehet nem volt a férjem, csak együtt éltünk, de biztos volt valaki. És vagy ő is elvesztette az emlékezetét, vagy én vesztettem el őt. Bárhogy is van, nem kezdhetek új életet addig, amíg nem tudom lezárni a régit. Rémálmaimban az utcán sétálok egy férfival és toljuk a gyerekünket. És egyszer csak a félhomályból elénk ugrik egy idegen. Sírva a nyakamba veti magát, a nevemen szolit, azt mondja ő a férjem, és soha nem adta fel a reményt, hogy egyszer megtalál. Aztán a babakocsira néz, és azt kérdi. Ő a mi kisbabánk Sara?

Ilyenkor minden alkalommal arra riadok fel, hogy a szívem ki akar ugrani a mellkasomból, hörögve kapkodom a levegőt, a víz meg patakokban folyik le a bőrömről mindenütt, és sírok. A saját kétségbeesett zokogásomra ébredek!

Ennek a rémálomnak, álomnak kell maradnia! Nem történhet meg velem a valóságban. Mielőtt új életet kezdek, meg kell ismernem, és le kell zárnom a múltamat!

Ezért nem járok társaságba, se szórakozni, és ezért nem akarok férfiakkal ismerkedni. Elég bonyolult már így is az életem, nem bonyolíthatom még tovább – grimaszol, aztán lehatja a fejét, mutató ujjával mintákat rajzol a macska bundájába, ahogy folytatja. - Még a nevem sem az enyém! Fogalmam sincs a múltamról, és a Sara név, nagy valószínűséggel a nevem, persze az is lehet, hogy mondjuk a karkötő az édesanyámé volt, és emlékként hordom, és ő volt Sara! Mivel a családnevem ebből nem derült ki, választottam egyet magamnak.

-         Az meg hogy lehet? – motyogom hülyén.

-         Volt egy kedves ember, aki bejött hozzám, akit már említettem, hogy a lányát kereste. Elment, ahogy sokan mások is, miután megbámultak és csalódottan vették tudomásul, hogy nem az vagyok, akit keresnek. De ő visszajött, és valahogy megkedveltük egymást. Ő volt az egyetlen kapcsolatom a rémisztő külvilággal. Rám áldozta az idejét, sokat volt mellettem, elviselte a kedélyingadozásaimat, rengeteget beszélgettünk, és igyekezett segíteni. 

Sokat mesélt a lányról, azt is, hogy július 3-án van a születésnapja, így aztán úgy döntöttem, hogy akkor nekem is akkor lesz ezentúl, mert a valódiról fogalmam sincs, és mégiscsak kell egy dátum, amihez kötődhetek.

És egy nap megkértem, hogy felvehessem a nevét, mert örülnék, ha ő lenne az apám. Beleegyezett. Azt mondta ez nagy megtiszteltetés neki, pedig nekem volt az. Hálás voltam, mert végre nem Jean Doe voltam az ismeretlen, hanem Sara Faraday!

Kimi…

-    Hát ez igazán megható történet, ugye Kimi? – hallom valahonnan nagyon távolról Seb nyögdécselését és a kétségbeesett küzdelmet, hogy bevonjon a társalgásba.

Minden hiába, nemhogy szólni, még mozdulni sem vagyok képes. Érzem, ahogy a halántékomon egy ér lüktetni kezd, félek felrobban, és agyvérzést kapok. Valaki rekedten felnyög, azt hiszem, én vagyok! A számon keresztül kapkodom a levegőt és fáj a szemem, ahogy kimeresztve bámulom a zavartan elhallgató lányt.

-    Valami baj van Kimi? – érdeklődik félénken.

-    Hoznál valamit inni? – nyögöm rekedten kiszáradt torokkal.

Készségesen felpattan és kisiet a konyhába, pedig nem neki szóltam, inkább Hannára gondoltam, csak annyira össze vagyok zavarodva, hogy nem mondtam ki a nevét.

Vettelék döbbenten merednek rám. Elég hülyén festhetek.

Homlokomat a tenyerembe támasztom, és mélyeket próbálok lélegezni. 
Meg kell nyugodnom, ismételgetem magamban, de a kezem úgy remeg, hogy alig tudom tartani a fejem.

Jézusom! Ott volt! Láttam őt! A karkötős keze kiesett előttem a lepedő alól! Ott küzdött érte a doktor az orrom előtt, én meg csak álltam és bámultam! Ott álltam mellette, csak ki kellett volna nyújtanom a kezem, hogy megérintsem!

-    Mi a baj Kimi? – kérdi most már Hanna is.

-    Ki kell mennem a levegőre – nyögök rekedten.

Valami köszönetfélét nyögve elveszem a felém nyújtott pohár vizet. Úgy kapok érte két kézzel, akár egy elvonásos tünetekkel küzdő narkós, és egy hajtásra lehúzom. Kicsit mintha múlna tőle a remegésem!

Felállok, és szó nélkül kisietek a szobából.

Néhány pillanat multán Seb jön utánam.

-      Mi az isten ütött beléd? Arról volt szó, hogy kedélyesen elbeszélgetünk, te meg ijesztően meregeted rá a szemeid, és úgy hörögsz, mint akinek a nyakára léptek – ordít velem halkan, és olyan grimaszokat vág, mint egy Makákó.

-    Ő volt! - nyögöm és nincs kedvem nevetni az idióta arckarakterisztikáján.

-         Mi van? – hajol közelebb.

-        Hát nem érted? Ő volt! – nyögöm olyan hangon, hogy még nekem is feláll saját magamtól a szőr a karomon.

-         Kimi megijesztesz!

-         Ott voltam…ott tolták el mellettem – temetem a kezembe az arcom, hogy ne lássa a könnyeim. – Ott álltam és néztem egy fiatal orvost, ahogy fent ült a hordágyon, a két lába közt egy sérült lánnyal, és a mellkasát nyomogatta. 
Nem tudom fékezni magam, elbicsaklik a hangom.

-         Mit beszélsz? – mered rám Seb, és olyan arccal méreget, mintha azt várná, mikor kell lefognia, mert kitört rajtam az őrület. Őszintén? Úgy érzem közel állok hozzá.

-    Ott volt, még néztem is milyen nagyszerű ember, mennyire küzd egy idegen nőért. Mikor mellém értek, kieset…édes istenem, Kisu keze kiesett a takaró alól…csak ki kellett volna nyújtanom a kezem, és megérinthettem volna. Hallod Seb?: Ott álltam és bámultam, ahogy a karján lévő karkötőn megcsillant egy név. Elolvastam, Sara! Ott álltam, és nem tettem semmit! Hagytam elmenni! Az isten elém küldte, de én egy átkozott fasz vagyok! Hát, hogy lehettem ekkor állat? Csak bámultam, ahogy lélegeztette és elrohantak mellettem!

-    Kimi….nem tudhattad… - próbál mentegetni, de felrántom a kezem, hogy hallgasson.

-   Aztán…aztán láttam még egyszer! Kaptam még egy esélyt istentől, mikor kimentem az udvarra azután,….. hogy elbúcsúztam tőle lent a hullaházban. Ott cigiztem, mikor kitolták! Végig néztem, ahogy betakargatta az az orvos! Hallottam, hogy Saranak szólította, beszélt hozzá, aztán utánuk szólt a gépbe, hogy vigyázzanak rá, sok munkám volt vele! Ott vitték át Angliába Kisut az orrom előtt! Még egy lépésre sem voltam tőle. Hallod Seb? Csak ki kellett volna nyújtanom a kezem, mert ott hevert előttem! És akkor már nem is volt a fején nyakmerevítő, se oxigénmaszk. Akkor már megismerhettem volna, ha vetek rá egy pillantást. De én nem! Én nem, mert el voltam foglalva a saját világfájdalmammal, meg azzal, hogy egy ártatlan kisgyereket gyűlöljek magam helyett. A szemem láttára vitték el Svájcból Seb!

-         Jézusom… - nyögi.

-         Mennyi fájdalmat, mennyi könnyet megspórolhattam volna magunknak, ha akkor egy kicsit erőt veszek magamon és törődök mással is, nem csak befelé fordulva sajnálom magam.

-         Nem a te hibád…

-         De igen, hát nem érted? Ha akkor nem adom fel….nem nyugszom bele… hiszen ott volt! Ott feküdt egy másik kórteremben….csak körbe kellett volna járnom…..benézni minden egyes szobába. De én nem…..én csak szenvedtem, istent okoltam, meg a sorsom és a gyereket… Ha körültekintőbb vagyok, ha nem nyugszom bele, hanem tovább harcolok… - mélyet sóhajtok, hogy legyen erőm tovább folytatni. - Van még valami Seb…

Nem kérdez semmit, csak riadtan mered az arcomba. Mi lehet még? Valami ilyent olvasok ki a tekintetéből.

-         Láttam a kislányomat Seb! Lementem a proszektúrára, hogy elbúcsúzzam Kisutól. Tudod, hiszen te is ott voltál velem. Ott lent akkor szállítottak el egy csecsemőt Angliába, akinek az édesanyjáért még fent küzdöttek. Megnéztem! Ott álltam a kis holtteste mellett, valami láthatatlan erő oda vitt. Betettem hozzá pár rózsaszirmot. Olyan gyönyörű kislány volt! Szőke pihécskék takarták a kis fejét, picike volt, mégis olyan szép kis arca volt, a lehunyt szemeivel olyan volt, mintha csak aludna. Nem látszott rajta semmi külsérelmi nyom, semmi sérülés. Emlékszem… még mindig emlékszem az arcára…. – suttogom és hagyom, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcom barázdáin. - Ha tudtam volna….

-   Jól vagy? – érinti meg a vállam sután. Hamuszürke arcából süt felém az együttérzés.

-  Már, hogy lennék? Hát nem érted?… Jobban kellett volna figyelnem, de ott volt…..teljesen összeroncsolódva….csak a haja…semmi más nem maradt és hát terhes volt….és nála voltak az iratai….és Kriszti ruhájában volt. Mért volt rajta ugyan olyan ruha? Nem gondolhattam, hogy van másik terhes nő is…..nála voltak a fényképek, az iratok….mit tettem istenem! Hogy hibázhattam ekkorát? Elvakított a fájdalom és nem gondolkodtam tiszta fejjel. Akartam, hogy legalább a gyerek megmaradjon, hogy legyen kit hibáztatnom. Feladtam, pedig sohasem szabad feladni! Nem gondolkodtam…..

-    Szedd már össze magad! – förmed rám a kis német idegességében. - Mi is ott voltunk, és senki nem kételkedett! Annyira egyértelműek voltak a bizonyítékok. Ezért nem hibáztathatod magad! Engedd végre el a múltat Kimi! Azzal törődj, hogy most itt van! A múltat már nem lehet megváltoztatni, de a jelent most te irányíthatod! Nem ronthatod el még egyszer, mert az biztos, hogy még egy esélyt nem fogsz kapni az élettől! Erős vagy Kimi! Ha valaki, hát te meg tudod csinálni! Legyőzöd még a sorsot is, ha kell! Ne itt kint sajnáld magad, miközben a jövőd bent ül egyedül!

Seb…

-         Eredj vissza Seb, nehogy utánunk jöjjön, most nem tudnám elviselni… nem akarom, hogy így lásson… - motyogja megtörten. Arca ijesztően falfehér, szemei könnyben úsznak. – Mindjárt megyek én is, csak kicsit összeszedem magam – sóhajt.

Látom, érzem a fájdalmát, de nem tudok már mit mondani. Inkább megpróbálom hasznossá tenni magam. Szó nélkül megfordulok és bemegyek a lakásba.

-   Mi baja van? – fogad Kisu gondterhet arccal. – Talán megbántottam valamivel? Mondtam valami rosszat?

-   Dehogy, hova gondolsz Sara! Pont fordítva történt. Annyira megindítottad a történeteddel, hogy elérzékenyült. És tudod, milyenek vagyunk mi férfiak?

-         Nem… sajnos nem igazán… - ingatja a fejét kedvesen.

-         Hm, nos, hát büszkék! Főleg Kimi ugye, és nem akarja, hogy gyengének lásd!

-         Fura, hogy meghatódik egy idegen nő történetétől.

-         Azért mert vele is hasonló dolgok történtek, ő is elveszített valakit, hiszen tudod. Azt mondtad már említette.

Kisietek a konyhába, valami ital utánpótlásért, mert most szükségem lenne rá. Hanna mosolyogva kér bocsánatot és utánam jön a megfogyatkozott szendvicsestállal.

-         Mi történt? – faggat idegesen.

-  Kimi most jött rá, hogy látta Kisut a baleset napján a kórházban, és a kislánya holtestét is! – zúdítok rá minden információt egyszerre, és meghúzom a konyhában megbúvó Jägermeisteres üveget.

-       Micsoda? – mered rám döbbenten, és a megbillent tálcáról az összes szendvics a földre hull.

-  Látta a karkötős kezét kihullani a lepedő alól, ahogy eltolták mellette, és közben egy orvos újraélesztette Kisut. Pont elé hullott a tehetetlen lány keze, ő meg elolvasta a karkötőbe vésett nevet. Az előbb azonnal felismerte, ahogy Sara felemelte a kezét és megmutatta! És ez még nem elég, de Kimi lement a halottnak hitt Kisuhoz a proszektúrára és rózsákat vitt neki. Ott volt egy újszülött teteme is, és rá is szórt néhány szirmot. A kislánya volt!

-         Úristen! És hogy van most szegény? Miért engedted el?

-  Mert egyedül akart lenni! Nagyon odavan Hanna! Azt hiszem most jobb neki egy kicsit egyedül! Tudod milyen Kimi! Magány kell neki és csend, hogy feldolgozza!

-         Leissza magát!

-    Igen, de majd csak este! És attól majd holnapra összeszedi magát és újra eltökélt lesz! Most csak levegőzik egyet. Gondolom, elszív egy cigit amíg lehiggad. Kimi tudja mit csinál, idő kell neki, nehogy meggondolatlanul, indulatból, az érzelmei által hajtva lerohanja Kisut, és valami jóvátehetetlen történjen.

-         Igazad van, te jobban ismered!

-   Menjünk vissza, biztos kényelmetlenül érzi magát Kisu, hogy így egyedül hagytuk.

-  Jó, menj csak, én meg viszem a szendvicseket. Csak vidáman Sebi, nehogy gyanút fogjon!

Legnagyobb meglepetésemre mire visszasietünk mosolyba öltöztetett arccal, egy tálca szendviccsel, meg egy újabb üveg édes olasz vörösborral, Kimi már a nappaliban beszélget Kisuval, mintha az előbb mi sem történt volna.

A lány kicsit elfogódottan ölelgeti a doromboló fekete veszedelmet, miközben a készülő kép előtt álldogálnak. Melléjük lépek és együtt csodáljuk meg az elkészült remekművet, vagyis magamat. Mosolyom egyre őszintébb és elégedettebb! 

-     Szebb, mint az eredeti! –alkot somolyogva elhamarkodott véleményt Kimi. – Szinte kedvem lenne vele megismerkedni!

Én úgy érzem, jogosan háborodtam fel, Hannának más erről a véleménye.

Inkább ráhagyom, különben a garázsban alszom vagy bekéredzkedhetek a poénkodó szomszédhoz.

-       Ha nem leszel itthon, majd ezt a jóképű pasit fogom nézegetni – nevet kedvesem megkönnyebbülten a jó hangulat láttán.

-    Hogy lobogjon tovább szerelmünk lángja? – érdeklődöm sértődötten.

-         Ja, valami olyasmi – hagyja rám legyintve.

-    Véleményem szerint jogos a sértődöttségem ilyen mellőzöttség láttán – berzenkedem vidáman.

-         Perelj be Seb, addig meg irány estére a nyári lak!

Grimaszolva nyúlok egy szendvicsért. Talán mégis jobb, ha megtartom a véleményem.

-         Vegyetek még szendvicset, nem jó éhgyomorra dolgozni - kínálgat lelkesen Hanna. - Te is Kimi, soványabb vagy Sebnél – tartja elé ellentmondást nem tűrőn a szendvicsestálat. – Nyisd ki Sebi az üveget! Sara szereti a vörösbort – intézkedik hatalmas lendülettel. Boldog, hogy végre helyreállt a hangulat, és a nappalinkat belengi a szeretet és a béke.

-         Rendben! Nekünk meg hozok hideg sört – vigyorgok Kimire. – Tudod Sara, Kimi nem túlzottan szereti a bort, főleg a vöröset nem! De ez kizárólag csak a borra vonatkozik, a hajszínre egyáltalán nem!

-         Ha nem fogod be Seb, én is a nyakadra teszek egy súlyt – hűti le a jókedvemet Hanna.

Megütközve meresztem rá a szemem.

-         Hát nem hiszem el! Látod Sara? Teljes terrorban élek! Gondolnák ezt a rajongóim?

A támadás nem várt helyről érkezik. Teljesen orvul kapok egy párnát az arcomba, és a másik oldalon Hanna keze van!

-         Hallgass Seb!

Sara felnevet és elmeséli Kiminek, mennyire megrémisztettem a súlyzózásommal és jókat derülnek a káromra. Hát nem hiába mondják, legszebb öröm, a káröröm!

Míg kacarásznak gyorsan átutalom a laptopomon Sara által megadott számlaszámra a munkadíját. Az előbbi kiborulását látva, Kimire való tekintettel, egy picit felfelé kerekítem az összeget.

Kíváncsian indul a telefonja felé, ahogy megpittyen az üzenetjelző.

-         Átutaltam a számládra a festmény árát – magyarázom meg az üzenetet.

-         De ez sokkal több mint amiben megállapodtunk - pillant meglepetten a telefonjára.

-         Azért mert ennyire elégedettek vagyunk a munkáddal.

Nem szól semmit, a kijelzőt bámulja, és halványan mosolyog. Már nem is várok választ, mikor megszólal, és halkan suttogja, köszönöm!

Ahogy összenézünk látom, hogy könnyes a szeme és a mosolya egészen különleges, gyönyörű szinte nem evilági.

-         Gyönyörű sírkövet fogok csináltatni belőle a kislányomnak! Már régóta tervezem, csak eddig még nem jött össze rá a pénzem! A júliusi plusz fizetésemből készültem megcsináltatni, de így előbb sikerül.

A szobában egy pillanat alatt tűnik tova a jókedv. Hanna a könnyivel küzd, tudom, mondanom kéne valamit, hogy oldjam az egyre kínosabb csendet, de képtelen vagyok bármit is kinyögni.

Kimi nehezebben viseli a terhet, mint gondoltam. Olyan hirtelen mozdul, hogy összerezzenek. Sarahoz lép és magához rántja. Hallom, ahogy lassan szívja be a levegőt, hogy elteljen a régi ribizli illattal. Olyan hosszan, hogy szinte várom, mikor robban fel a mellkasa.

Lehunyt szemmel öleli, orrlyukai kitágulnak, ahogy magába fogadja a régi Kisu illatot. Aztán hirtelen elengedi, hátra lép és kirohan a házból. Ahogy elhalad mellettem, finnül motyog magában, valami olyasmit, hogy én meg ülök a kibaszott millióimon. Szemei lángolnak, szinte égetnek és a megszokottól eltérően hatalmasra tágultak.

Kisu döbbenten mered utána, aztán rám.

-         Nagyon megérintette a történeted – nyögöm. – Kimi érzékeny fiú csak titkolja!

                                                               *  *  *

    

U.i.: A fejezetben szereplő cicakép a mi Szügyikénk! Már ilyen remekül van, a sebei begyógyultak, alig látszik a leborotvált bundija, és kikerekedett a sovány pofikája. Igazi boldog cica, és imádja, ha nővérem dajkálja.

Sziasztok!

Gyorsan írok még néhány sor, bár meglehet, hogy egy kicsit össze-vissza fogok csapongani, de igyekszem összeszedett maradni, a magam szintjén!:)

Mindig is szerettem az őszt és az október, de az idei nagyon különlegesre és vidámra sikeredett, köszönhetően Dani harmincadik életévének, amit a szülei egy hihetetlen 3 napos partyval ünnepeltek meg Texasban.

Ezen idő alatt voltunk egy Enrique Iglesias koncerten – imádtam – aztán 5 volt amerikai elnök – köztük, az általam oly nagyra tartott és becsült Obama elnök úr – által szervezett jótékonysági koncerten, amit az árvízkárosultak megsegítésére rendeztek – imádtam:)! 
Engem az elnökök érdekeltek, de olyan fellépők voltam, mint mondjuk Lady Gaga!

És harmadik napon VIP vendégek voltunk az austini Forma 1-en, ami azzal járt, hogy ki is jöttek értünk meg kaja-pia-páholy minden volt!:)

Hatalmas logisztika volt mindezt leszervezni, hogy Daninak feledhetetlen 3 napos szülinapja legyen, de megérte!

És miután hazaértünk jött az igazi öröm és boldogság! Gabesz 3 napot volt Dél-Amerikában, valami pénzügyi tranzakció miatt, és mivel esténként ráért, valamilyen bennfentes oldalon rátalált egy eladásra szánt ingatlanra, alig pár száz méterre a bárunktól, egy utcában velünk. Egy kis gyorsétterem volt régebben és most eladásra kerül, csak még nem írták ki. Azonnal telefonált, felverte a családot és intézkedett. És mi ahányan csak voltunk rohantunk pénzt szerezni, mert ez volt Dani minden álma, és a nővéremé is persze, hogy legyen egy magánpraxisa, és itt Baltimore-ban a közelünkben!

Mindent feladtunk, mindent elengedtünk, mindent beletettünk, hogy ez az álom valóra válhasson!

És most teljesül! Ha kiállunk az utcára, még integetni is tudunk egymásnak!

Minden követ megmozgattunk, minden ismeretséget, anyagi forrást, hogy megszerezzük és berendezzük neki a klinikáját! Peti bevetette minden kapcsolatát és elengedte a betervezett álmait, hogy időre elkészüljön a nagy álom! Kölcsönökért kuncsorgott, Gabesz meg a jelzáloghitelt intézte.

Rengetegbe kerül egy ilyen állatklinika, az ingatlanba csak annyi pénzt fektettünk, hogy meg tudják venni jelzáloghitelbe, mert a berendezésre és az eszközökre nagyon sokat kell költeni.

De minden bizonnyal a legcsodásabb szülinapi ajándékot kapta! És mikor szimbolikusan átnyújtottuk neki a kulcsot, az így váljon valóra minden álmod mondattal, bizony meghatódott és elérzékenyült az apja ölelésében az én sógorom!)

Természetesen bejelentette, hogy januártól magánpraxist nyit és felmond. Ezt nagyon jól fogadták a munkahelyén. Annyira, hogy mindjárt el is küldték két hétre, Izlandra egy kihagyhatatlan konferenciára. 
Ki más is mehetett volna, mint a hálátlan, aki majd harcolhat hálaadás előtt a tömeggel, hogy egyáltalán hazaérjen, miközben mi emberfeletti harcot vívunk nélküle, hogy megvegyük, átalakítsuk, felépítsük és berendezzük a klinikáját, mert persze szabadnapja sincs, ha éppen még az országban tartózkodik, és ő Washingtonban mi meg Baltimore-ban, szóval nem könnyű. 
Szerencse, hogy itt vannak a szülei, és mint anyagilag, mint emberileg, maximálisan támogatják.

Egy rövidke körkép a családomról. 
Peti a Közel-Keleten teljesít misszionárius szolgálatot, csak egy hét, de azt hiszem olyan ütemben öregszem és sorvadozom nélküle, hogy hamarosan beérem korban anyut!

Nővérem vizsgázik, és egy szintet feljebb fog most lépni a tudományos fokozatában. A jövője a tét, szóval ott kell legyen, ezért megtiltottuk neki, hogy eljöjjön, majd segít ha véget értek a vizsgái, mert ugye ő bevállalós, ha már vizsga, akkor menjen le egyben!

Kakukk 12-16 órában építi a klinikát, hogy aztán folytathassák a Központomat.

Tomi délelőtt dolgozik Nathan autószerelő műhelyében, közben besegít, mint pizza futár, mert valami rejtélyes járvány ledöntötte a családi pizzéria dolgozóit a lábáról. Néha elmegyek vele, hogy kicsit én is kiszellőztessem a fejem, meg ne legyen egyedül, mert anyu nagyon félti és haragszik, amiért ezt is elvállalta. Aztán vágtázik a központba és oktat vagy levezet egy edzést, ha én éppen Dani ügyében lobbizok valahol, vagy a többi bárral kapcsolatos ügyemet intézem.

A többiek dolgoznak, szabadnap szóba sem jöhet!

Anyunak ott van dédike, a két pici, és még George-i bácsi is, aki nekünk intézett rönkházakat, mikor belekeveredett egy iszonyatos nagy karambolba Kanadában. Szerencsére csak a csuklója és egy ujja tört el. Most velünk van ő is, és neki is fel kell vágni a husit, mint Mókusnak. Ráadásul teljesen feleslegesen érte baleset, mert Dani klinikája miatt minden egyéb projektet befagyasztottunk, se rönkház, se hajó, Tarzan teljesen kikészült ekkora mellőzöttség láttán!:)

Dani Izlandon, egy csodás konferencián bámulja a sötétséget meg a sarki fényt, míg mi az apukájával, tényleg emberfeletti harcban állunk a bürokráciával, a hivatalokkal és a beszerzőkkel.
És még Lucát is visszaköltöztettem egy hétre hozzánk, hiába próbált az Ildi szabadkozni, hogy látja már alvajárók vagyunk mind. Ugyanis az új otthonában pulykákat is tenyésztenek, és a bébi pulykák annyira kis szeretni valók. Lucus imádja az állatokat, és nem akarom, hogy úgy járjon mint én a kacsával, és főleg, nem akarom, hogy fájjon neki, vagy rossz érzésekkel legyen valaki iránt azért mert szegény pulykák bevégzik a Hálaadási vacsorán.
Én azóta se ettem kacsát, hogy láttam azt a szegényt a vágóhídon bánatosan lógni a tv-ben, pedig majd megőrülök egy ropogós kacsacombért párolt káposztával, de önmagamat árulnám el, ha megtenném.
Ha majd visszatért, és már nem lesznek, elfogadja. De nem kell, hogy lássa mi történik most ott!

Nem akarok nagy szavakat használni, de halálosan fáradt vagyok!

Azelőtt régebben is voltam néhányszor szétesve, meg ennyire kimerülve, vagy inkább kiégve, de akkor valami szomorúság volt, most viszont boldog vagyok, nincs semmi baj, csak egyszerűen annyi minden van, annyi mindent kell csinálnom, figyelnem, hogy már nagyon kivagyok.

Kikészít, hogy minden felborult, amit elterveztünk. Előbb leálltunk a lakásunkkal, hogy elkészüljön a Központ, hiszen ebből élünk a tesóimmal, és anyut is vissza akarjuk vinni januárban, már eleget volt otthon és Andyka, a nagyfiú, már 3 éves lesz!:)

Anyu lenne az egyik szinten, de nincs még kész, ahogy a babamegőrző sem. Nincs irodám, nincs kapacitásom, miközben döngetik az ajtót, mert jönnének edzeni, táncot, zenét tanulni, minden szétbombázva, miközben maximumon dübörög a kihasználtságunk hétvégeken, és ebbe már beleőrülök, mert a szórakoztatóiparban addig kell egy projektet nyomni, míg van benne tűz.

És nekünk most nagyon van, a hétvégekkel meg a Bachata táncunkkal nagyot robbanthatnánk, ha lenne hol, ugye!

De most mindennel leálltunk, hiszen Dani rendelője prioritást élvez.

Rájöttem, hogy a blogot használom arra, hogy kiöntsem a szívem. Mindig panaszkodom, hogy fáradt vagyok, meg nincs időm semmire.

Az igazság az, hogy néha még a saját munkámra sincs időm, mert annyian vannak körülöttem akikkel foglalkoznom kell. De ez nem panasz, inkább áldás!

Azt hiszem a legjobb dolog a világon, ha valakinek nagy családja van és sok barátja, és azért fáradt, meg nem ér rá a saját dolgaira, mert mindig beszélgetni kell valakivel, meghallgatni, segíteni, vagy megvigasztalni, ha még picur és fáj a csepp pocija, mert olyan mohon szopizza azt a tejcit. 
Örülök, és boldog vagyok, hogy ennyi ember van körülöttem, akiket szerethetek. És annak még jobban örülnék, ha lennének Peti részéről is, szóval nem azért mondom, hogy fáradt vagyok, mert unom vagy elégedetlenkedem, egyszerűen csak fáradt vagyok. Lemerültem, mint egy elem, fizikailag talán még nem is annyira, inkább szellemileg, mentálisan. Annyit jár az agyam, osztok, szorzok, rendszerezek, listázom, mérlegeket, elszámolásokat készítek, hogy már fűstől tőle a fejem.

Néha van, hogy az ember életében semmi nem történt. Régen azt hittem, ez a legjobb dolog, mert akkor legalább nincs baj, de mára már rájöttem, a dolgok nem mindig rosszak. Igenis jó, ha pörög az élet, és igenis jó, ha mindig új emberek kerülnek az életünkbe.

Ha a Peti hazaér, könnyebb lesz, mert az ő hihetetlen  lendülete és akaratereje,   kimeríthetetlen teherbírása és az inspiráció, amit a töretlen jókedvével és lelkesedésével ad, mindenkit visz előre. Nagyon hiányzik!

Én nem szoktam az ilyesmikkel foglalkozni, de most úgy érzem a végletekig kihajtottam már magam. Egyik nap például, annyira akartam írni már a töri folytatását és annyira fáradt voltam, hogy írás közben elaludtam és lefordultam a székről.

Kétszer is! Egyszer otthon, egyszer bent a központban, ott még ráadásul be is csapódtam a padlóba, mert mire megébredtem és tompíthattam volna már a földön hevertem.

Ráadásul vadul töfködtem a kávégépbe a zacctartót és nem vettem észre, hogy azért nem megy be, mert fordítva tettem bele. Úgy szóltak rám, hogy ne gyilkoljam már meg, hiszen úgy szeretjük!

Szóval eléggé dekoncentrált vagyok, pedig a legfontosabb vizsgáim jönnek! Hát talán ezért is!:) van egy kis izgulás!

De nem csak én vagyok ennyire kikészülve. Egyik este Tomi is lefejelte a husi szeletét a tányéron, mert elaludt evés közben. Akár a kisbabák, sóhajtozott anyu, de látom rajta is, hogy aggódik miattunk, mert egész fészekalja pandamaci szemekkel mászkál mostanság.
Pedig ő alakított a legnagyobbat. Lucus Hálaadási ünnepségén első sorban feszítettünk és anyu annyira figyelt és akarta venni a Lucust, hogy rátámaszkodott az elválasztókorlátra és beborult a zenekari árokba az Ildivel!
Hát elég vicces volt a félrevert cintányér, de mi csak itthon nevettünk, ott inkább mentettük őket a többi emberrel, akik viszont nem fogták magukat úgy vissza, és eléggé felvidultak az eseten!:)

Dani Európában, Peti a Közel-keleten, szóval nagyon szétszóródtunk, és én rettentően elbizonytalanodtam nélküle. Egy katonai támaszponton van. Iszonyatosan féltem és hiányzik. 

Hogy mennyire szétforgácsolódom, egy durva példa hétfőre, amik amúgy is undokok nekem.

Hétfőn volt Sziszi névnapja, ezért skype-on köszöntöttük - hát ugye mire hazaérnek 17 óra, ezért nekünk hajnali egykor kellett hívnunk őket, hogy beszélni tudjunk, mert Daninak akkor volt úgy reggel 6, Petinek meg reggel 8, és ők utána mentek előadásra, meg terepre is.

Aztán délután beindul az őrültek háza. Én komolyan mondom le a kalappal a telefonos ügyintézők előtt, meg akik hívogatnak idegeneket, hogy vevőket találjanak vagy előfizetőket.

Egész délután fülessel a fülemben közlekszem. Felváltva beszélek a Sziszivel, akiknél akkor már másrap reggel van, és míg vezet be a munkahelyére, szoktunk kedélyesen cseverészni.

Közben rohangáltunk Daniellel, vagy hivatalba, vagy üzletekbe, vagy szállítókhoz a klinika berendezési tárgyai miatt. Néha becseppen még egy kis bank is, ami külön hab volt nekem a tortán, mikor már annyira fáradt voltam és szétszórt, hogy egy számlát harmadik nekifutásra sikerült hibátlanul kiállítanom.

Nem is próbáltam elmagyarázni hogy egészen kiválóan teljesítettem az IQ teszten, inkább szőke hajam mögé rejtve az arcom – mert már leér a lapockám alá:) – elbújtam szégyenkezve a Dani apukája mögé!:(

Közben chat-telünk Danival, hogy éppen hol tartunk, vagy válasszon színt, márkát, méretet, darabszámot stb. ha tudott beszéltünk, ha nem akkor csak maradt az üzenet, mert ő közben vidáman értekezett és még fel is szólalt.

Aztán ott volt még a legfontosabb Tarzan, akit még terepre is kivittek, amitől én teljesen rosszul voltam, és halálfélelmem volt, mert ha valami baja esik azt én sem élem túl!

Vele megvitatni a soron lévő kalandos útját, élményeit, vagy azt, hogy mennyire hiányzom, és ő is nekem. Mikor itt délután van, neki már jócskán este. Miközben hazafelé tartottunk Daniellel, olyan hevesen ecsetelgette hiányomat meg miket tervez velem, hogy jobbnak véltem, ha inkább lenémítom, Dani apukája akkor már úgy is körbevigyorogta a fejét kormányzás közben.

Próbálok minél többet segíteni a Daninak a beszerzésben, állandóan hívom, küldözgetem neki a burkolatokról meg a belső cuccokról a fotókat, hogy melyiket vegyem, melyiket rendeljem, mert hát ő nyilván nem ér rá ilyenekre, nekem meg elég kevés fogalmam van arról, mi kell egy állatműtőbe, röntgengép, meg sterilizáló meg méregszekrény meg a bánat tudja még milyen dolgok kellenek. Aztán ott van még, hogy kezelő, műtő, recepció, várakozó, kennelszoba, mellékhelyiségek és csak jönnek a kérdések a munkások felől is, én meg egyre kétségbeesettebben válaszolgatok vagy vonogatom a vállam.

Olyan dolgokat kell megrendelnem, fogókat, kampókat, szikéket, tűket, ollókat, kanül, branül, drénkészletek,  amiknek még a nevét se hallottam sose.

Ha nem lennének itt a Dani szülei nagy bajban lennénk. Mindenki segíteni próbál. Ha itthon van Peti, ő is beáll és teszi amit mondanak neki, ahogy Dani, öcsémék és az apukája is. Apu hétvégén segédkezik, és hajtogatja anyunak, nem vagyok fáradt, majd pihenünk év végén.

Állandóan osztok-szorzok akár egy megkergült könyvelő. Ha a Peti csak kiejti a száján, hogy vegyünk valamit, én már sikítok, hogy nem! Ő meg csak nevet és minden alkalommal közli, vegyem tudomásul, hogy smucig vagyok, pedig ő a skót! Hát ez van!

Van még egy közös projektünk Tarzannal, ami nagyon különleges, számomra ijesztő, mert hatalmas felelősséggel jár, és félek, hogy Peti túlértékel, és én nem vagyok ilyesmire jó és alkalmas. Olyan dologba mentem bele, ami eddigi életem legnagyobb kihívása lesz, és én félek is tőle, meg akarom is, hogy sikerüljön. Rábeszélt, azt mondta, tudja, hogy képes vagyok rá, és még soha nem akartam ennyire, hogy igaza legyen!

Mielőtt még esetleg kikerekedik valakinek a szeme, nem babát várunk, de legalább akkora felelősség ez a projekt, amit végül is felvállaltam, és remélem nem vallok se kudarcot, se szégyent.

Majd év végén elmesélem, mert ez olyan dolog, ami megérdemel egy bejegyzést, és rengeteg tapintatot meg odafigyelést már a téma is.

Karácsonykor itthon maradunk legalább egy hétig, és én csak henyélni, lustálkodni és aludni fogok! Év végén majd írok egy nagyobb összefoglalót erről az évről, mert rengeteg minden történt, és úgy érzem még fog is.

Decemberben nem csinálunk semmit, csak pihenni fogunk, de Hálaadás után még hozok egy részt, hogy aztán lesz-e még több az idén, azt nem ígérhetem. Nem akarok állandóan ígérgetni, aztán meg sosem tudom betartani, pedig ez nagyon nem én vagyok.

Annyira túlhajszoltam magam, hogy már kicsit nem érdekel semmi, és nem is tudok örülni semminek.

Jön a Hálaadás meg a Karácsony és nekem semmi ünnepi hangulatom nincs, pedig lassan ideje lesz ráhangolódnom és kicsit öszeszednem magam.

Hétvégén már itthon lesz a Peti, akkor majd biztosan erőre kapunk, mert ő aztán progresszív, benne nincs csüggedés, lobog a tűz, ő akkor érzi magát elemében, ha körülötte minden mozgásban van, és ő uralhatja a helyzetet.

Ezt a képet Sziszi küldte, a kedvenc idézetem van a pólóján meg egy csomó koalamaci szőr! Hát én annyira irigykedem!:)

A lényege, hogy az élet nem a várakozásról szól, hanem, hogy tanulj meg táncolni az esőben!:)

Öcsém jelenleg 3 helyen dolgozik, néha elalszik evés közben, mégis volt ereje egy ilyet küldeni a fotózásomra, mert még oda is járok!

És én annyira fáradt voltam, hogy nem disztingváltam és hangosan felröhögtem, mert az agyam akkor is tele volt, mindenféle anyagrendeléssel.

És eléggé zavarba jöttem, mert jókedvemet látva a sminkesek érték, hogy fordítsam már le!:)

Mindenkit puszilok, pihenjetek sokat és töltődjetek fel a hétvégén!

Szép napot!

puszi, Luna