Tudom, hogy....

Sziasztok!

Tudom, hogy azt ígértem, szerdán hozok új részt.

Tudom, hogy mostanában egyre gyakrabban nem tartom be a szavam.

Tudom, hogy szétestem, és nem az vagyok, aki akartam lenni.

Tudom, hogy titeket nem érdekel, milyen problémákkal kell megküzdenem, csak az, hogy ha azt ígérem, szerdán új részt hozok, akkor annak itt kellene lennie, mert megígértem! És én mindig igyekeztem eddig tartani a szavam.

Sajnálom! Higgyétek el, én aztán nem így akartam! 

Most már minden erőmmel azon dolgozom, hogy összekapjam magam, és minden menjen tovább, mint eddig. Nem törtét semmi, nem halt meg senki, az élet megy tovább…

Talán tudnék pár oldalt írni a következő fejezethez, de most már olyan részeknél tartunk, ahol mindig történik valami fontos, és ez a történet megérdemli azt, hogy több figyelmet és szeretetett szenteljek neki, mint amennyire most képes lennék. De ma igyekszem pontot tenni a letargiám végére, kipihentem magam, most összeszedem és írni fogok!

Voltatok már úgy, hogy valamire nagyon készültetek és aztán iszonyatos csalódás lett a vége?

Hát én így voltam azzal a Forma 1-es héttel. Annyi mindent képzeltem bele, annyi tervem volt, álmaim, reményeim, amik egyetlen pillanat alatt foszlottak széjjel.

Voltatok már úgy, hogy tudtatok valamiről, - az a mondás, hogy tudtam, tudtam, de nem gondoltam, - hogy tudtátok, de nem gondoltátok, hogy ennyire fog fájni, ha szembesítenek vele? Hogy csak néztek, magatokra erőltetett kifürkészhetetlen arccal, és közben a lelketek zokogva a fájdalomtól őrjöngve, fetrengve könyörög azért, hogy ne, ez ne legyen igaz. Istenem add, hogy felébredjek, és megkönnyebbüljek, hogy ez csak egy irtóztató álom, nem a valóság.

De nem ébredsz fel, és ha mégis, akkor is tudod, hogy az életed már soha többé nem lesz olyan, mint eddig volt. Soha!

Próbáltam elbagatellizálni a dolgot, hogy ez is csak egy csapás a sorstól, megszokhattam már, a bajok néha utolérnek, de úgy éreztem én már annyi mindent megéltem, hogy képes vagyok mindenből talpra állni, ha nagyon akarom, és én akarom! De nem sikerült!

Teljesen szétestem, csak árnyéka vagyok a régi önmagamnak, és minél görcsösebben igyekszem azt mutatni, hogy minden rendben, annál szánalmasabb ripaccsá válok a környezetem számára.

Körülöttem mindenki tudja mi történt, és mindenki úgy tesz, mintha nem történt volna semmi.

Ha már az anyu, aki csak a legritkább esetekben húz le maga mellé valamelyikünket, és próbál komolyan elbeszélgetni velünk megtette, ráadásul egy ilyen témában, ilyen ostoba körülmények között, akkor érezhetően nagy a baj nálam.

Azt mondta nekem, Luna az élet, a valóság nem egy tündérmese, amiben eddig éltél! Tudom, hogy ami történt, az nagyon fáj, és én sem vagyok a legjobb helyzetben ahhoz, hogy vigasztaljalak. De tudjad, ez mindenkinek fájna, tudom, mit érzel, átéreztem én is, ha nem is ilyen közelről és drasztikusan, de azért nekem is fájt. De nem rekedhetsz itt meg, tovább kell lépned, és arra nem a menekülés a megoldás. Tudom, hogy azért akarsz elmenni már most, de ne gondold, hogy a bajok elől el tudsz futni. A problémák utánad mennek, akár milyen messzire is menekülsz előlük.

Nem történt semmi tragédia, ilyen az élet! Olyan szerencsés lány vagy, mi olyan nagyon szeretünk, és van 3 férfi is, aki jobban szeret téged, mint ahogy te azt el tudod képzelni. És nem a csinos pofidért meg a testedért, mert az öcsédnek nem ezek a legfontosabb tulajdonságaid. És ott van még a másik két férfi, mindkettő nagyon szeret téged a maga módján, másnak egy se jut egész életébe, erre gondolj, és ne engedd, hogy ellepje a szívedet a kétségbeesés. Tudom, hogy nagyon fáj, és nem is fog soha elmúlni, ő sem így akarta, de ez már megtörtént. El kell fogadnod, mert megmásíthatatlan! Ne keserítsen meg, mert mi vidámnak szeretünk!

Igaza van! Tudom! Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ők mellettem vannak, hogy ők a családom. Tudom, hogy rendben az életem, hogy már soha életemben nem lesz gondom semmire, hogy valóra válthatom az álmaim. Vár az egyetem, mert már azt is elintézte nekem, és mindent megtett, amit csak akartam. Tudom, hogy az életem tökéletes kívülről nézve. Talán így is van, de…

Olyan érzésem van, mintha kaptam volna egy csodás százezreket érő cipőt, ami nagyon tetszik. És mikor beledugom a lábam, tökéletesen áll, és gyönyörű. De amikor ráállok, csak akkor veszem észre, hogy a talpam alá szorult egy aprócska kavics. Nem látszik, de minden lépésnél egy picit beleszúr a talpamba. Nem nagyon csak annyira, hogy ne érezzem kényelmesen magam, akár milyen boldog is vagyok abban a cipőben. Ráadásul tudom, hogy az életemet ezzel az érzéssel fogom leélni, hogy ez már soha nem múlik el, nem is kívánhatnék olyant, nem tudnék ártani.

Hazudok mindenkinek, mert képtelen vagyok arról beszélni, ami történt. Akarnék, de nem megy, mert az egyetlen szó, ami eszembe jut magammal kapcsolatban, az a szégyen! Iszonyatosan szégyellem magam!

Most itt állok, és olyan mérhetetlenül hülye voltam, hogy még arról is megfeledkeztem, hogy augusztus 15-én volt egy éves a blogom. Pedig mások olyan nagy feneket kerítenek ennek, én meg még csak meg sem említettem, egyszerűen azért, mert nem jutott eszembe!

Pedig megérdemelné szegényke, sokat segített. Az a blog ahova menekülök a valóság elől, ami egyre inkább az életemmé válik, sokszor már nem tudom, hogy én írom a valóságot, vagy a történetek történnek meg velem.

Szégyellem magam a nap 24 órájában. Szégyellem álmomban és ébren.

Már nem vagyok olyan, mint azelőtt. Imádtam viccelni, az öniróniát, és tudtam, hogy a környezetem is imádja a kicsit szarkasztikus, pikírt nagyon is egyedi humoromat. Megtanultam nevetni a kritikákon, ami nagyon fontos! Mostanában nem merek viccelni, mert minden gúnyos szavam mögött felsejlik egy kép, egy odavetett mondat, és abban a pillanatban kigyullad a fejem, és iszonyatosan szégyellem magam.

És nem tudok erről beszélni még a pszichológusommal sem. Hiába érzem, hogy pontosan tudja, miről van szó, mitől szenvedek, hiszen ott volt mindig. Ő az áruló, aki elhozta a barátomat a bárba, aki ott ült mögöttem mikor az életemet kérték, ő az áruló, aki elmondta a barátomnak, hogy mik történtek velem, pedig megtiltottam neki. Elárult, még akkor is, ha jót akart, és tudom, hogy nem is tehetett volna másként, mégsem tudok vele a szégyenről beszélni, ami lassan már az egyetlen társammá lesz. És ha vele nem tudom megbeszélni, akkor senkivel….

Újra felfedezem magamon azokat a régi dolgokat. Már nem „rázom” magam menet közben, hanem lehajtott fejjel, a fal mellett igyekszem észrevétlenül elosonni. Szeretnék egyedül maradni, de ez lehetetlen, mert a családomban mindenki arra dolgozik, hogy velem lehessen, és ebbe lassan beleőrülök. És nem szeretek mostanában a tükörbe nézni, mert szégyellem, akit látok, nem szeretem azt a lányt.

Úgy érzem megöregedtem, megkérgesedett a lelkem és eltűntek a színek. Csak feketeség van mindenütt.

Olyan átkozottul nyomorultul festhetek, hogy apám, igaz kicsit pityókás jókedvűen és szókimondón, leült mellém, és azt mondta.

Kislány, én vagyok a világ legboldogabb embere, hogy lesz egy fiam, de őszintén, nagyon örültem volna egy olyan lánynak, mint te!

Én meg életemben először a nyakába borultam és hosszú percekig sírtam, ő meg csak motyogott zavarában, hogy ne haragudj, mekkora egy barom vagyok….

De nem ő a barom, nagyon is aranyos és szeretem őt, az élet cseszett ki velem, de rendesen!

Mostanában folyton a mamámra gondolok, pedig nem akarok, mert nagyon fáj az emléke, és mindig valami megmagyarázhatatlan zavart érzek miatta.

A nővérem azt mondja, gyáva ember, aki öngyilkos lesz, mert elmenekül az élet megpróbáltatásai elől, ráadásul nem gondol azokra, akiket itt hagy a bűntudatban.

Mások azt tartják, hatalmas lélekjelenlét és akaraterő kell ahhoz, hogy valaki megtegye.

Talán azt gondolom, az igazság valahol a kettő közt lehet.

Én külsőleg teljesen a mamámra hasonlítok. Neki volt ilyen hideg szeme, és világos haja. De ő hihetetlen erős ember volt, és saját erejéből valósította meg az álmait. Olyanokat amilyenekről a legtöbb ember csak álmodik. Éneket meg zongorát tanított, és valahogy, - nem ismerem annyira a történetet, - kijutott a mesés keletre. Éveken át éltek Japánban. Rengeteget mesélt a felkelő nap országáról, mikor még jól volt. A keleti népek furcsa szokásairól, a hihetetlen természetszeretetükről, a cseresznyefa virágzásról , a Sakura ünnepéről. Zenét tanított ott, Kodály módszerrel, és bár abban az országban a nők nem számítanak egyenrangúnak a férfiakkal, és a legtöbbjük munkája kimerül abban, hogy üzletek, éttermek ajtajában hajlongva köszöntik a belépőket, őt megbecsülték és szerették. És ő is imádta azt a távoli helyet. Úgy volt, hogy kiköltöznek, és ott telepednek le.

Egy távoli unokatestvérem az ő részéről, már hosszú évek óta ott van kint, és ugyan úgy tanít, mint annak idején a mama. Furcsa nem?

Milyen más lenne most minden, ha sikerül nekik. Valószínűleg japán férje lenne anyunak és mi sem lennénk. A gyereke pedig abban a kultúrában nőne fel, egészen másfajta elvárások mellett. De ha meg is születünk, biztos, hogy soha nem találkoztam volna a barátommal, és nem történnek velem ezek a dolgok. Akkor nyilván más fájna…:/

Haza jöttek, hogy véglegesítsék vagy meghosszabbítsák a kin tartózkodásukat. Nem tudom pontosan, mert akkoriban sokkal bonyolultabb volt kimenni, dolgozni. És akkor baleset érte, elütötték és cserbenhagyták. Életben maradt, de soha többet nem lett olyan, mint régen. Tolókocsiba került, és az állapota folyamatosan romlott. Egy ideig még jól volt, de ő is tudta, hogy eljön az idő, mikor már nem tudja majd ellátni magát.

Készült rá, és minket is folyton arra készített. Azt mondta, a születés nem, de a méltóságos életünk és a befejezés, lehet a saját döntésünk.

Nem akart tőlünk függni, nem akart a terhünkre lenni, nem akarta megvárni azt az időt, mikor már képtelen lesz döntéseket hozni, és ellátni magát.

Csodaszép volt és mindig mosolyogott, ugyanakkor határozott és kőkemény. Céltudatosan és eltökélten élte az életét, és ő döntött a haláláról is. Elbúcsúzott tőlünk, mindegyikünktől. Azt mondta még nem jött el a pillanat, de ha úgy érzi, nem fog habozni, mert boldog, csodálatos életet élt, amit nem fejezhet be egy élő bábként. Ha rágondolok, mindig valami megmagyarázhatatlan zavart érzek, de azt hiszem ő volt a legkeményebb lelkű ember, akit valaha ismertem!
És eszembe jut milyen sokat nevettünk a Nádasdy átkon, hogy a mi családunkban a szőke nők nem lesznek boldogok. Pedig a mama nem is volt Nádasdy!

Sokat mesélt, végtelen türelemmel tanított zongorázni meg énekelni. Volt egy kedvenc mesekönyve, valami Sárkánykirály, vagy ilyesmi volt a címe. Abban volt egy mese, ami akkor még nem érintett meg, de mostanában a kedvenc mesémmé vált, úgy érzem nekem írták.

Egy cárról szól, akinek a kegyetlenkedéseiért egy varázsló szamárfüleket varázsolt. A cár fél orvost hívatni, mert tudja, ha a népe megtudná, hogy szamárfülű, fellázadna ellene és megölné. Végül hívat egy orvost, akit megesketnek, hogy soha nem árulja el senkinek a titkot, amit látott. És az orvos meg is ígéri, és próbálja is megtartani a szavát, de belebetegszik a kimondatlan titokba. Akkor azt tanácsolja neki egy másik orvos, hogy ha nem mondhatja el a titkot, menjen ki éjjel a mocsárba, és súgja bele a nádasba. Meg is teszi, és megkönnyebbül, pár nap múlva meggyógyul. De a nádas, onnantól kezdve, minden este azt susogta: a cárnak szamárfüle van, a cárnak szamárfüle van…..

A nép fellázadt és megölték a zsarnokot.

Állandóan ezen a mesén agyalok. Hogy milyen igaz. Vannak dolog, amikről nem lehet beszélni, vannak titkok, amik annyira nyomják a lelked, hogy szétrágnak belülről akár a rák. Mert nem szabad, mert a titok csak addig titok, amíg egyedül magad tudod, meg a családod, különben úgy jársz, mint a szamárfülű cár.

De a kimondatlan titkok felemésztenek, a titkok, amiket nem tudsz megbeszélni már senkivel…

Pedig rengeteget megyek, megnéztünk egy csomó helyet, ahol eddig még nem jártunk, és már nem is fogunk.

Voltam Szegeden egy fergeteges előadáson, aztán bár nem akartuk, mert féltettük anyut, a nagyon határozott fellépésének engedve elmentünk, és megnéztük a debreceni virágkarnevált. Mily csalódás volt, hogy még ott is pandamedvék voltak, és persze senki se szólt a vörös pandákról.:)

Aztán Pesten a tűzijátékot néztük meg utoljára.

Rengeteg koncerten voltam és vásárokba, meg rendezvényeken. Forró zsíros sült kolbászt faltam mustárral és kenyérrel, csapolt sörrel, meg tejfölös sajtos lángost, és rengeteg főt kukoricát. Ettem az ország tortájából, - nagyon finom! És ragadtam a vattacukortól, mikor felültünk a dokival egy őrült hintára, ami forgott és pörgött velünk, és majdnem elszálltam belőle, és csak visítottam, mert egy lökésnél lerepült a fejemről a fejpántom, és a papucsom is elszállt. Ráadásul fejen állva álltunk le, - csak mi, - úgy kellett átbillenteni minket, és csak azért nem pisiltem be, mert egyrészt ki tudja, mit hoz ki ebből egy pszichológus, másrészt meg a nyakamba fojt volna!

Azt hiszem, a dokinak én vagyok az egyes számú kísérleti nyuszija. Az elmúlt hetekben elvonszolt minden olyan helyre, amit kizártam az életemből néhány hete. Előbb a Sziget, most meg ez a hét. Koncertről koncertre hurcoltak, és döbbenten kellett tudomásul vennem, - öcséméket leszámítva, - én vagyok az egyetlen jelentéktelen személy ebben a családban. Minden koncerten ismert valaki valakit, hogy bejuthassunk a Backstage-be, a sátorukba a koncert után. Vagy apu együtt motorozott az egyik zenésszel, műszakissal, menedzserrel, vagy a doki ismerte, egyéb problémák miatt, vagy a nővéremék huhogtak diszkréten, - így van ez, előbb-utóbb minden férfi útja egy táncos bárba vezet!:) Elgondolkoztató milyen befolyásos család lehetnénk itt, ott meg mindent a nulláról kell kezdeni!:)

Szóval, vitt koncertre, a virágkarneválon belökött a hastáncosok közé, hogy mutasd meg nekik mi a profizmus, és a koncerteken is, láttam, hogy figyel. Persze az embert magával ragadja a hangulat, főleg az élő zenekar. Nem csak engem, a Tomit is megfogta a szólógitár, vagy a dobszóló. Nagyon megdobogtatta a szívem, és rájöttem, hogy vissza kell térnem.

Őrült egy hét volt, mindent felforgatott körülöttem, és szinte mindent bejártunk, amit szerettünk volna. Még egy helyre szeretnék eljutni, bár most nem annyira aktuális. Van egy hely állítólag, ahol még nyáron is gyakran be kell fűteni, mert a természeti adottságai miatt néha még nyáron is fagy. Oda szeretnék elmenni és megnézni.

És igen! Visszatérek akár a terminátor!

És a hétvégén újra megyek táncolni. Már nagyon várnak, állandóan írnak, és hívnak. Azt hiszik, azért van ez az egész….

Ne haragudjatok!

Luna

Érdekel valakit? Ez lesz az új fellépő zeném, nagyon megy a hangulatomhoz!:)