81. rész - Csak a viharban tudod meg, hogy kire számíthatsz...

Sziasztok!

Csak sikerült kitennem mindent, mire beérek dolgozni. Remélem elnyeri a tetszéseteket az új rész, mert mostantól már minden fejezetben történni fog valami izgalmas!:)
Szép estét, jó olvasást!
puszi, Luna

Sara…

Sietősen rendezgetem az egyenruhám, közben topogok a magas sarkú fekete cipőmben a pult mögött.

-    Milyen sokan vagyunk! – nézek végig csodálkozva az asztalok mögött helyet foglaló sokaságon.

-    Igen, azt hiszem híre terjedt, hogy tegnap milyen nagy ember tisztelte meg a mi kis szerény kávézónkat. Ma már vagy harmincszor ismételtem el, hogy igen, Mr. Newey itt kávézott tegnap, de ma nem valószínű.

-    Jesszus! Ilyen nagy emberrel üldöztem ma az én füttyögő Rustymat?

-    Hol üldöztétek te nő? Csak nem fent volt a lakásodban?

-    Elvitt a szerelőhöz….

-    És?

-    Mit és? Hát azt csak nem mondhattam neki, hogy óóó, Mr. Newey, legyen olyan jó és várjon meg a parkolóban. Vagy igen?

-    Nem, azt tényleg nem. És, hogy néz ki? Milyen úgy, ahogy mi nem látjuk?

-    Mit tudom én! Nem vetkőzött le, nem azért jött, hogy aktot álljon! – meresztem rá a szemeimet tettetett értetlenkedéssel.

-    Jaj, mááár!

-    Nem volt semmi különös, még kávét se kért. Beszélgettünk kicsit, inkább az utazásairól mesélt, a sok országról amerre járt, meg a rengeteg különös emberről, akiket megismert.

-    És?

-    Semmi! Elmentünk a szerelőhöz, fizetett és azt mondta búcsúzáskor, ha lesz ideje és erre jár, majd benéz. De az biztos nem ma lesz….

-    Akkor miért pásztázod olyan izgatottan a tömeget, ha nem várod?

-    Bradleyt várom…Mr. Coopert!

-    Nahát Sara! Téged aztán a tenyerén hordoz Fortuna. Eddig senki, most meg mindjárt kettő, egy szuper pasi, meg egy szuper agy! Te aztán szerencsés vagy!

-    Igen, majd erre gondolok minden magányos estémen….a szerencsémre. – grimaszolok a kötényemet igazgatva, mélyet sóhajtva indulok, a türelmetlenül felém tekintgető társaság felé.

Az idő gyors léptekkel halad. Aztán végre feltűnik. Lassan sétál be az ajtón, mosolyogva felém int, én meg állok akár egy sóbálvány a tálcát szorongatva, és bámulom, milyen jóképű ez a pasi!

-    Hé! – bök oldalba Becky. – Úgy maradtál!

-    Jól van már! Csak elgondolkoztam. – lódulok az érkező felé.

-    Üdv – köszöntöm.

-    Helló Sara, jó újra látnom. Minden rendben?

-    Igen! Délelőtt sikerült lezárni az ügyet. Nonó már velem van újra.

-    Igen láttam. Megcsodáltam mielőtt bejöttem, jó munkát végeztek vele.

-    Igen, mondtam is neki, szebb mint új korában. Nagyon örülök, hogy elkészült. Köszönöm, hogy szólt az érdekemben és megsürgette.

-    Semmiség..

-    De, de! Mondta az egyik szerelő, hogy előre vették, mert ön fizetett az elsőbbségért. Szeretném visszaadni, mondja meg mennyivel tartozom. Nekem már az is hatalmas segítség, hogy elintézte, magamtól sose tettem volna ilyent. Nem is tudom, hogy lehet, meg nem is mertem volna.

-    Hát, ha meg akarja köszönni, akkor hozzon egy csodás kávét…sőt ma még egy whiskyt is innék mellé. Ha már ünnepelünk! – mosolyog rám a vakítóan ragyogó szemeivel.

Kicsit elbambulok, ahogy nézem. 

Furcsa, eddig nem tapasztalt érzéseket vált ki belőlem, a világos szeme, a mozdulatai. Halvány mosolya megdobogtatja a szívem. Tetszik a magas homloka mögött a sötétszőke haja, a borostája, és még a farmer ing is, ami rajta van. Összenézünk, és egy röpke pillanatig fogva tart a pillantása. Elnyílt ajkakkal bámulok rá vissza, szinte földbe gyökerezik a lábam, a szívem meg ki akar ugrani a helyéről.

Csak egy pillanat volt, nem tartott tovább, de beleremegtem.

Zavart mosollyal rohanok vissza a pult mögé, kicsit remeg a kezem, ahogy a kávéját kezdem készíteni.

Tetszik nekem ez a férfi, hasít belém a felismerés. Vonzódom hozzá!

Na, ez az, amit nem szabad! Ezt nem tehetem! Szedd össze magad Sara, korholom magam!

Nem érezhetsz így egy idegen férfi iránt, még nem! Előbb meg kell tudnod, mi történt! Tudnod kell a múltadat. Azt, hogy vajon van-e még valahol egy férfi, aki szeretett, és aki haza vár. Meg kell tudnod, hogy az, akinek a gyermekét a szíved alatt hordtad, mit érez irántad. És főleg, hogy te mit éreztem iránta. Ha szeretted, csak elfelejtetted, nem kezdhetsz mással új életet. Mi történne, ha egy nap arra ébrednél, hogy emlékszel, és közben egy idegen férfi mellett fekszel, egy idegen ágyban, és egy idegen nő életét éled?

Még nem kezdhetek új életet, előbb le kell zárnom a régit!

Visszamegyek Svájcba, és megkeresem azt az orvost, aki kimentett a vonatból, meg a tűzoltót is. Újra beszélek velük, újra végigjárom a helyet, hátha, talán fellelek valamit, ami hozzám, a múltamhoz köthető. Talán lesz ott egy üzenet, egy emlékgyertya alatt. Láttam ilyent, számtalant a múltkor. Fényképek azokról, akiket elvesztettek. Talán rólam is lesz valami, ki tudja? Nem adhatom fel ilyen könnyen! Előbb felderítem a múltam és lezárom, ha úgy kell legyen, aztán jöhet az új életem!

Sikerülni fog, nem a Holdon szenvedtem balesetet, csak itt Svájcban. Kell, hogy legyen valaki, aki tud rólam. Csak volt családom….valaki? Nem tűnhettem el úgy, hogy senki a világon ne keressen! És az se baj! Ha ők nem keresnek, majd keresem én őket!

Nagyon elszánt hangulatba kerülök. Bradley egy pillanat alatt ráébresztett arra, hogy nem várhatok a csodára. Már eleget sajnáltam magam, most már itt az ideje, hogy tegyek is valamit.

-    Ez igen! Nem csalódtam! – mosolyog a kávéba.

-    Igyekeztem! – viszonzom immár magabiztosan a mosolyát.

Ebben az eltökélt hangulatban sikerül összefutnom Walterral.

Bradley… 

Feltűnt, hogy nem látom Sarat egy ideje. Helyette egy rosszarcú, görnyedt hátú férfi érkezik, és veszi át a helyét. Dühösen magyaráz a másik lánynak.

Becky is keresi, szegény alig bírja egyedül a forgalmat. A dühös, görnyedt dongó csak hátráltatja.

-    Hol van Sara? – kapom el a kezét barátságosan.

-    Nem tudom hova tűnt! – csóválja a fejét. – Talán kiment cigizni.

-    Hova járnak?

-    Hátra a raktárhoz, ahol a szállítók az árut hozzák.

-    Kimegyek, megnézem mi történt vele, legalább én is rágyújtok. Hozna még egy whiskyt?

-    Hogyne, azonnal.

-    Nem sürgős…

Kisétálok, az újságom és a pulcsim az asztalnál hagyom. Valóban hátul van, hamar rátalálok, remegve könnyek között.

-    Mi történt Sara.

-    Jaj, Bradley - ismer fel riadtan - nem történt semmi, csak elfáradtam és kijöttem kicsit kiszellőztetni a fejem.

-    Azért sír?

-    Csak elérzékenyültem, tudja a múltamon gondolkoztam, és kicsit mélabús hangulatba kerültem.

-    Annyira, hogy kicsit meg is fojtogatta magát? – meredek a vöröslő nyakára.

Nem válaszol. Grimaszolva próbálja visszatartani a sírását.

-    Mi történt? Mondja el! – kérem komoran. Olyan határozott a hangom, hogy gyónni kezd.

-    Walterről van szó, ő a főnököm.

-    Az a görnyedt fazon?

-    Igen. Néha annyira szeretném beverni a képét!

-    Mit művelt az a nyomorult? Zaklatja magát?

-    Egyre jobban kihoz a béketűrésből, pedig a kezdeti durva zaklatások után, kicsit már visszavett. Azt hittem már eljutottunk addig, hogy nem fogdos, csak ajánlatokat tesz. Mindig túl közel áll hozzám, hogy a kellemetlen lehelete megcsapja az arcom. Akaratlan lépek folyton hátrább, utálom, hogy belép a magánszférámba, de nem tehetek ellene semmit. Ha elvesztem az állásom, elveszítek mindent. Nincs senkim, aki kisegítsen, amíg újra munkába állhatok. Így is átléptem a saját korlátaimat.

-    De hát mit tett?

-    Mivel nem volt más, nagyvonalakban elmondtam Beckynek, hogy folyton járkál utánam és fogdos, ha lehetősége nyílik rá, és ez számomra mennyire kellemetlen. Meghallgatott és elmondta, hogy szerinte mit kellene tennem. Hogy győzzem le a saját fegyverével, azzal, amivel fenyeget. Örökké hálás maradok neki a tanácsért, magamra pedig büszke, amiért meg mertem lépni.

-    És mit csinált Sara?

-    Bementem a műanyag elvitelre használt tetős poharakért és akkor hátulról letámadott. Fogdosni próbált, és meg akart csókolni azzal az undorító szájával. Én meg fejbe csaptam egy tucat előcsomagolt pohárral, és megfenyegettem. És úgy tűnik elértem vele valamit.

Becky első dühében azt mondta, jelentsem fel zaklatásért. De aztán megértette az álláspontomat, hogy nincs se gyakorlatom se emlékeim, és az emberek többsége bolondnak tart, ahogy Walter is, és nem alkalmazna. Ezért rövid gondolás után a következőt tanácsolta. Mondd neki, hogy ha még egyszer hozzád ér, fogsz egy kést, és apró darabokra szeleteled a fonnyadt golyóit, úgy ahogy a lököttek továbbképzésén tanították. És ne legyenek kétségei, mert kicsit sem aggódsz a következmények miatt, hiszen, mint ő is mondta, nem vagy normális, majd azzal mosakszol a bíróság előtt, és úgy is felmentenek. Te leélsz újabb pár hónapot zárt intézetben, de ő a farka nélkül fogja a hátralevő életét.

Készültem rá, még tükör előtt is gyakorolgattam, ha már egyszer úgy is hülye vagyok, miért is ne, míg végül most visszatámadtam. Határozottan meglepettnek tűnt, és komolyan vette a dühös lángban égő szemeim fenyegetőzését. Nagyon igyekeztem, hogy valósághű legyek, nem tudom, meddig tartja ez vissza, a zaklatásomtól…

-    A mocskos gazember! – szorul ökölbe a kezem.

-    Tudja történt még valami…. – mereng üveges szemekkel a semmibe.

-    Micsoda Sara? – méregetem, mert egyre furcsábban viselkedik.

-    Eszembe jutott valami…

-    A múltjából? – meredezek.

-    Igen…nem…nem tudom…egy kép és egy név…talán a múltból. Bruno von Wartburg és valami undorító fájdalmas érzés. Mit jelenthet ez? Nem ismerek ilyen nevű helyet, se embert. Akkor jut eszébe az a  Wartburg. Úgy érzem, hogy valami rossz történt velem, de nem jut eszembe, hogy mi, csak az érzés van itt belül – teszi a szívére a kezét. - Gyakran fogalmam sincs a körülöttem folyó eseményekről – vall tovább kérés nélkül is. - Elég speciális eset vagyok, és nincs segítségem, aki eligazítana a világ dolgaiban. Egy ideig jelentkeznem kellett a szociális munkásnál, aki segített munkát találnom, meg elvégeznem egy pincérnői iskolát, de mióta állandó munkám van meg lakásom, már nem kell hozzá járnom. Úgy vették rendben vagyok, sikerült a visszailleszkedésem. Sok hozzám hasonló nyomorult van, és kevés a segítő. Nem könnyű velünk. Itt vagyunk felnőtt emberek és gyakorlatilag még azt sem tudjuk, hova kell menni, ha éhesek vagyunk, vagy, hogy a szemetet ki kell vinni. Hogy mivel kell mosogatni, és mivel kell a ruháimat mosni, és ha már mosok, akkor azt, hogy programozom be a gépet, ami a lakásomban áll. Milyen ruhában illi munkába menni, és milyenben a temetőbe. Hogy kell viselkedni egy másik emberrel szemben. Ezek önöknek természetes dolgok, hiszen családban nőttek fel, ahol látták a szüleik életét, meg a környezeti hatások is nagyban befolyásolják a jellemet. De nekem csak egy üres doboz, vagy egy fehérre meszelt fal van az emlékeim helyén. Csak annyit tudok, amennyit a TV-ből megtanultam. Például tudom, hogy Kínában van a világ leghosszabb hídja, hogy Madagaszkárnak egészen speciális az élővilága, mivel elszigetelődött a többi kontinenstől, de azt nem tudtam, hol kell pótkulcsot csináltatnom, hogy legyen egy tartalék a lakásomhoz. Nagyon szelektívek az emlékeim.

-    Jól van Sara, nem lesz semmi baj. Most már menjen vissza ha megnyugodott, mert a barátnője megszakad bent egyedül.

-    Jaj, Becky! – kap a homlokához. – teljesen kiment ebből a bolond fejemből. Vissza kell mennem! – néz rám riadtan és befut a raktárba.

Bradley….

Kopogás nélkül nyitok az irodaként működő büdös patkányfészekbe.

-    Ki maga? Mit keres itt? – emelkedik fel az asztal mögül riadtan.

-    Walter? – kérdem válasz helyett.

-    És ha igen? Mi képzel, hogy csak így rám tör?

-    Úgy érzem meg kell valamit beszélnünk.

-    Mit akar tőlem? – riadozik.

Lassan elé érek, haragos pillantásom alatt ide-oda ugrál a tekintete. A kiutat keresi. Nincs olyan. Elzárom előle a menekülés útját. Rezzenéstelen tekintettel, olyan közel dugom hozzá az arcom, hogy megcsap a Sara által emlegetett kellemetlen lehelete.

Komor arcom mögött határozottan jól mulatok. Azon tanakodom, mit tegyek ezzel a beszari fasszal. Sara szegénykém késsel fenyegetőzött, akkor nekem ennél több kell.

-    Én vagyok Sara Faraday barátja - kezdem lassan - és azért jöttem, hogy erre neked is felhívjam a figyelmedet. Ha még mindig nem értenéd, Sara az enyém. Nem csak a nő, még az árnyéka is. Ebbe tehát, beletartozik a szája, amit te összenyaltál a gusztustalan pofáddal, és a feneke is, amire rá merted tenni a mocskos kezed. Szóval - sóhajtok egy hosszat – a helyzet a következő – magyarázom, és közben előveszem a derekamból a pisztolyomat, aminek láttán természetellenesen hatalmasra mereszti a szemét, és valami rémes halálhörgés hagyja el a száját, még irtóztatóbb szag társaságában.

Olyan elviselhetetlen büdös a szája, hogy nincs is kedvem tovább szórakozni vele, inkább egy csavarral rövidre zárom a beszélgetést.

Mellbe taszítom, és ahogy a falnak esik, könyökömmel betámasztok a nyakára, a fegyver csövét meg lassú, durva mozdulattal húzom végig az arcán. Zsíros, pufók bőrén piros csíkot húz a pisztolycsöve. A szájánál megállok és a cső elejét benyomom a fogai közé. Már nincs hangja, csak nyöszörög, talán össze is vizelte magát, vagy leborította a kávét az asztaláról.

-    Te nyamvadt kis pöcs – suttogom vészjóslón. – Ha még egyszer kezet mersz emelni erre a lányra, a pisztolyom csöve lesz az utolsó, amit a szádba veszel, és a fémes íze lesz az utolsó, amit érezni fogsz. És ha ez még nem elég, a saját golyóiddal folytalak meg, és adok időt, hogy kitaláld, hogy fogom végrehajtani. Világos? Ja igen! Tele a szád, akkor bólints kérlek, ha megértetted.

-    Éhér…tehem. – nyöszörgi heves bólogatás közben.

-    Jó, akkor most visszamegyek az asztalomhoz és megiszom a whiskymet, míg megvárom a nőmet.

Visszadugom a derekamba a fegyvert, aztán lassan az ajtóig sétálok. Megfogom a kilincset, de mielőtt még kilépnék, visszafordulok. A mozdulattól riadtan visszahőköl. Én meg két kinyújtott ujjamat a szememhez emelem, aztán rámutatok velük.

-    Látlak… - suttogom kedvenc Avatárom után szabadon, és képes vagyok megállni nevetés nélkül a pofát, amit vág.

Sara…

Épp belépnék a személyzeti ajtón, mikor megszólal a telefonom. Ijedten kikapom a zsebemből, azt gondolom Walter hív, de valaki egészen más. Elmosolyodom a név láttán, még ilyen zaklatott idegállapotban is. Felveszem, ha ki akar rúgni Walter, nem ezen az egy percen fog múlni.

-    Üdvözlöm Sara.

-    Üdv Mr. Newey.

-    Nem zavarom? Tudom, hogy már dolgozik..

-    Nem, dehogy! Örülök, hogy hallom a hangját. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar jelentkezni fog.

-    Ööö, igen. Tulajdonképp azért hívom, mert ígértem az ön erpőszakos kolleginájának egy autógrammot Mr. Vetteltől. Nos, itt vagyok a központban, és Sebastian itt áll mellettem. Szeretném teljesíteni az ígéretemet, de elfelejtettem a kis hölgy nevét. Kinek is írassam a dedikált kártyát Mr. Vettellel?

-    Becky a neve! – nevetek bele a készülékbe. – És biztosan be fogja aranyozni a napját ezzel a meglepetéssel. Ha tudná mekkora a tömeg nálunk! Mindenki magát akarja, abban reménykednek, hogy ma is megtisztel minket.

-    Hát ma kizárt, de pár nap múlva biztosan benézek. Bár a tömegre inkább nem tartanék igényt. Szívesen beszélgetnék még önnel, és hát viszem a beígért autógrammot is.

-    Holnap szabadnapom van, otthon leszek, de Becky biztosan örülne önnek.

-    Becky majd kap egy névre szóló nagyon baráti autógrammot, én önnel szeretnék beszélgetni Sara.

-    Ennek szívből örülök!...Esetleg elhozhatná azt a Vettelt….ha már annyira odavannak érte. Szégyellem magam, hogy nem ismerem. Rettentő műveletlen vagyok.

-    Majd meglátom mit tehetek annak érdekében, hogy gyarapítsuk, vagy inkább szélesítsük a látókörét Sara – nevet a telefon.

Miközben belépek a pult mögé elhatározom, hogy nem említem meg Beckynek ezt a beszélgetést, mert akkor örömében csak repkedni fog itt nekem,  és képes összetrombitálni egy rakat embert a kávézóba. Ráadásul még dolgozhatom is helyette!

*  *  *

Valószínűleg már úton leszek, amikor ezt a részt olvassátok. Remélem, hogy jól sikerült a rész, és azt is hogy legalább olyan jól sikerül az éjszakám is. Nem könnyű a visszatérés, hihetetlen hogy már egy hónap eltelt. Úgy jöttem el, hogy mindenki nevetett rajtam, aztán meg sajnáltak és küldözgették az üziket, hogy menjek vissza. Hát most megpróbálom, és olyan lámpalázam van, mint az első alkalomkor.

Apropó első alkalom!

Nehéz napok elé nézek, inkább elébe megyek és visszamegyek táncolni. Nem csak azért, mert hiányzik, és mert le akarom győzni a félelmem, hanem mert lassan elfogy a pénzem is. Elég sokat költöttem mostanában. Berendeztem a Luca szobáját, felfogadtam egy tanárt az öcsémék mellé és ki is fizettem a tanévre a bérét, és tettem még valamit, aminek nagyon örülök.

Persze van pénzem, ő minden hónapban küld, nem is keveset, de nem szoktam hozzányúlni, inkább elteszem nehezebb napokra, nem tudom még mi lesz ott kint. Nem akarok a pénzéhez nyúlni, mert meg tudom keresni azt, amire szükségem van, remekül el tudom tartami magam, képes vagyok rá, és kell a munka, hogy kikapcsolódjak, elfoglaljam magam és ne gondolkodjak a múlton.

Gyűlölöm magam, és nem tudok megbocsájtani, pedig nem követtem el semmit, mégis úgy érzem, mocskos vagyok. Mindig csak szeretni akartam és adni próbáltam, és annyira igyekeztem mindig mindenkinek megfelelni, és úgy viselkedni, hogy anyu büszke lehessen, és most én undorodom magamtól, én szégyellem magam, miközben ők kórusban mondogatják, nem történt semmi, hiszen ez velünk is megesett, neked ehhez semmi közöd.

Tudom! Sajnos nincs! De a következményekhez igen. Az már az én döntésem, hogy ezen túl, hogy viselkedem, hogy mit teszek, hogy döntök a jövőnkről.

És félek….

Hirtelen úgy tűnik mintha visszaugrott volna az idő egy évet. Mintha még semmi se történt volna, mintha még boldog tudatlanságban élnék, és azt gondolnám milyen unalmas és szánalmasan egyszerű semmi életem van.

Félek….

Újra olyan idegességet és zavart félelmet érzek a gyomromban, és remegek belülről, és a szívem majd megszakad szegény, nem csak a fájdalomtól, hanem attól is amilyen ütemben ver, mert szembe kell néznem egy férfival, de most nem az izgatott boldogságot, sokkal inkább a szégyenteljes félelmet érzem. Azt mondta, már eleget vártam, találkoznunk kell és beszélnünk.

Félek ettől a beszélgetéstől.

Mindig azt mondogatta, ha látod, hogy rágózom, akkor tudd, hogy rád gondolok! Hát most én is rágózom, nem azért mert rá gondolok, hanem mert ideges vagyok, és olyan vadul rágom, hogy megfájdult az álkapcsom.

Inkább elmondok valamit. Valami nagyon jó dolog történt.

Egyszer valaki azt írta nekem, hogy tökéletes napja volt! Örültem neki, bár nem tudtam akkor még, hogy milyen az. Persze az embernek vannak jó napjai, amikor kimondhatatlanul boldog, de tökéletes napom, még nem volt eddig.

Hát most már van!

Akkor történt, mikor a dédike fantasztikus tejfölös gombapörköltjét sikerült reprodukálnom. Megebédeltünk és akkor vendégem jött.

Talán emlékeztek, egyszer meséltem róla. A sikeres nőről, akit a szerelem utáni sóvárgás nyomorba döntött, és elveszített mindent, még önmagát is.

Én azt hittem már reménytelen, hogy van olyan, akin nem lehet segíteni. Próbáltunk már sokszor, és ő meg is ígérte, de mindig visszaesett.

Most ott állt az ajtóban, és annyira aranyos volt, ahogy megkérdezte. Innál velem egy kávét?

Behívtam, és ittunk kávét, adtam neki enni, kijött hozzánk a doki is, és beszélgetni próbáltunk.

Rengeteg emlék megrohant, és hát úgy is nagyon oda a lelkem. Eszembe jutott, ahogy ültünk már így, a szomszédban, de akkor én kuporogtam az ágyamon, ő meg végtelen türelemmel próbált rábeszélni, hogy menjünk le egyet sétálni, csak a ház körül, és hogy milyen szép az idő kint, aztán csak üldögélt mellettem, és azt mondta, ráér, a kislánya a mamánál van, szívesen marad.

Szóval nagyon elérzékenyültem, aztán meg dühös lettem. Mondtam neki, menjen nyugodtan és zuhanyozzon le, és adok neki ruhát, mert soványabb már nálam is.

Míg a fürdőben volt, beszélgettünk, látta a dokim is, hogy nagyon megviselt a látványa. Azt mondta lehetne segíteni neki, csak akarnia kell. Ő el tudja intézni, vannak helyek, ahol meggyógyítják, de alá kell vetnie magát a szabályoknak, ha azt vállalja, nem sétálhat ki, ha már nagyon hiányzik neki az anyag. Győzzem, meg, hogy vállalja a rehabilitációt és ő elintézi neki. Azt mondta bemegy a szobába és beszéljük meg, de én tudtam, hogy az nem lesz olyan egyszerű.

Mikor kijött a lány, elhívtam. Beültünk a kocsimba és felmentünk a hegyre. Igen, akkor ért le szegény Mogyi alja, ezért mentem aztán pár nap múlva a Volvóval.

Fent aztán megbeszéltük. Ő ordított velem, én meg üvöltöztem vele. Sokáig, és mindent bevetettem, hogy rábólintson. Az a régi lány, aki voltam, nem hiszem, hogy képes lett volna erre. Valahogy személyes ügyemnek vettem. Úgy éreztem, ha ez sikerül, akkor talán lesz végre valami elmozdulás ebből a lelki nyomoromból. Előbb bizonygatta, hogy ő boldog, aztán meg olyan nagyon sírt szegény, végül beleegyezett. Felhívtam a dokit, és ő intézkedni kezdett. Haza mentünk, és nem vártunk egy percet se, elvittük egy helyre.

Amíg ők a felvételt meg a papírokat intézték, elmentem vásárolni. Semmije se volt. Egy drogériában vettem tisztálkodó szereket, stiftet, sprayt, tusfödőt, hajkefét, fogkefét meg fogkrémet, betétet, tampont, testápolót, poharat meg műanyag evőeszközt, papírzsebit, WC papírt, mosószert, hogy tudjon mosni.

Aztán egy Ázsia centerben köntöst, 2 rövidnadrágos pizsit, 2 papucsot, 1 sportcsukát, bugyikat meg zoknit, 3 pólót, 2 legginot, 2 ruhát, meg egy farmerdzsekit, és táskát.

Egy karton ásványvizet, kávét, meg kaját, amit el tud raktározni magának, és persze cigit. Kell neki, mert nehéz lesz.

Mielőtt otthagytuk megígértem, hogy minden nap felhívom és meglátogatjuk majd, ahogy lehet.

Azt mondtam neki, hogy ha sikerül meggyógyulnia, beköltözhet a lakásomba, és nem kell fizessen érte, még a reszit is kifizetem addig, amíg kicsit helyre jön. Szerzünk neki munkát egy könyvelőirodában, régen neki is az volt, és talán egyszer még lehet is neki, meg van a mérlegképese. Lesz újra otthona és munkája, és akkor a kislányát is magához veheti, és újra normális életet élhetnek.

Nem valószínű, hogy mostanában visszajövök, de ha mégis, van hova jönnöm, maradhat, amíg sikerül egyenesbe jönnie.

Csak sírdogált szegény, végül megértette, hogy kapott egy utolsó esélyt és elfogadta. Aláírt mindent, ott most vigyáznak rá, és bár megjárja a poklok poklát, a végén le fogja győzni ezt az átkot, és újra kezdheti az életét. Kifizettem a kezelését is, hát elég borsos ára van, de megéri egy életért cserébe.

Régebben, ha kerestem hétvégén, a felét mindig odaadtam valahova, ahol nagy szükség volt a pénzre. Ebben a doki segített, de erről majd egyszer mesélek. Most ő kapta meg a maradékot. Immár nincstelen vagyok, de nagyon elégedett, mert valami nagyszerűt cselekedtünk.

Azóta is harcol, a napjai nem könnyűek és még sokáig nem lesznek azok. A kezelés hosszú lesz, de ha majd egyszer kijön onnan, minden esélye meglesz az újrakezdéshez.

Hát ez volt a tökéletes nap! Este mikor haza mentünk, egy időre megfeledkeztem mindenről, és csak az elégedettség és örömet éreztem. Jó volt…

Remélem, a mai éjszakám se torkollik kudarcba.

Esik az eső, és ez jó előjel! Másokat elszomorít, nekem szerencsét hoz!:)

Puszi, Luna