79. rész - Az igaz barát a kezedet fogja...

Sziasztok!

Az elmúlt napokban sokat beszélgettünk anyuval elég komoly dolgokról is. Nem akarok elhamarkodott döntést hozni, de azt hiszem eljött az idő, hogy megtegyem az első lépéseket az új életem felé.

Abbahagytam az iskolát, most még pihengetek egy kicsit, aztán gőzerővel kezdek tanulni a felvételimhez. Végül pszichológus leszek, eldöntöttem.

Már pakolok amilyen hamar csak lehet elindulunk, a dokival megyek és átveszem az üzletet. Az irataim rendben vannak, jönnek a nővéremék is, és ott összeházasodnak. A sógorom amerikai állampolgár, így egyszerűbb.

Itt akartam lenni a szalagavatóján az öcsémnek, de a barátnőm is be tudja nekik tanítani a táncot, már felvettük, és ő tudja.

Ott kint rengeteg dolgom lesz. Ott az iskolám, a bár, és a nyelvet sem ártana kint gyakorolnom. Anyu szeretné, ha a szülinapomig maradnék, de én inkább már mennék. Nem volt könnyű döntés, de jobb lesz így.

A cicáim is karanténba kerülnek pár hétre.

A blog nem fog megszűnni, onnan is tudom írni, és valószínűleg időm is lesz rá, csak majd más időben jelennek meg a friss részek.

Szóval semmi sem változik, egyelőre csak messzebbről írok.

Most elég sok dolgom lesz, szortíroznom kell, mi az, amit viszek, mi marad itt dobozokban, hogy majd konténerben utánunk jöjjön.

Azon jár az agyam, vajon mekkora űrt hagy maga után egy ember, ha elmegy?

Vajon utánam lesz valaki a családomon kívül aki siratni fog? Akinek hiányzom? Tartok tőle, hogy nem… talán egy kislány, de ő is csak azért, mert nem fogom már elkészíteni neki a pattogatott kukorica jelmezét, amivel nyerni akart a farsangin.

Amikor megtudták, hogy a doki leszámol és elköltözik, rengeteg ajándékot kapott. Betegeitől, volt páciensektől, kollegáktól, jó volt látni mennyien szeretik. Irigyeltem…

Minden ügyemet le kell zárnom. Nem adom el a lakásom, ki tudja még….talán onnan is megfutamodom, elég gyáva vagyok hozzá. És ha mindent eladnék, akár dolgoznom se kellene, elvegetálhatnék a pénzemből.

A kinti egyetememre már félre van téve a tandíj. Ajándék volt, mielőtt elment. Hát igen…:/most már csak tanulnom kell, alig várom már!

Átruházom a Lucáékra, adják ki albérletbe, és éljék fel a pénzt, amit kapnak érte. A kocsim meg a Tomi nevére írattam át. Nem gondoltam, hogy ilyen sokba kerül!:( Azonosító nyilatkozat kellett csináltatnom, hogy én, én vagyok, közel 10-ezerért.:)

Mindenki haragszik rám, hogy elmegyek, az anyu még sírt is, remélem ezek a hormonok voltak nála, csak a dokim boldog.

Lucának ajándékot kell vennem és búcsúznom kell.

És a búcsú mindig nehéz…:(

Kimi…

Tanácstalanul bámulunk egymásra a kávéscsészék fölött és találgatunk. Röhejes és röhögnék is, ha nem az én szarvaimon kellene. A találgatás célja, hogy ki lehet a lányom apja.

-    Megcsalt a ribanc. – dühöngök, de közben fájdalom összehúzza a szám. Még nekem is fáj, amit mondok.

-    Ne nevezd így…ő nem olyan. Nem tudhatjuk mi történt. – veszi azonnal védelmébe Hanna.

-    Én hónapok óta gyászolom, a mai napig várom vissza még ezek után is, és majd beledöglök, úgy fáj, hogy elveszítettem. Visszavárom még mindig, ő meg felszarvazott, akár egy ökröt.

-    Valami szörnyűségnek kellett történnie vele, amit nem mert, neked elmondani. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy valaki bántotta, valaki a környezetedből, akiről, nem mert beszélni, inkább hallgatott. Nem történhetett másként.

-    De ki Hanna? Ki merte volna bántani? Ha megtudnám megölném!

-    Látod, talán pont ezért hallgatott. Nem akart neked bajt. Kisu vallásos volt, ha nem is mélyen elhivatott, de tiszteletben tartotta az életet. Biztos, hogy meg sem fordult a fejében, hogy elvetesse, hogy megölje azt a pici lényt. De lehet…- akad el a hangja, és hirtelen nagyon mélyen elgondolkozik. - …lehet, hogy elmondta valakinek.

-    Há, mi? – meredek rá. – Kire gondolsz?

-    Ide figyelj Kimi! Kisu folyton a templomba járt ahhoz a paphoz. Te kinek vallanád be, kinek gyónnád meg a bűnödet, ha nem egy papnak? Ki a legmegbízhatóbb ember, aki nem árulhatja el, mert a gyónási titok kötelezi?

-    Endre atya… - meredek rá. – Szerinted ő tudta! Tudta, hogy a kicsi nem az enyém?

-    Nem tudom, csak feltételezem. Én, mint nő, ezt tenném. Keresnék valakit, akinek kiönthetem a szívem, akinek elsírhatom a vállán a bánatom. Jó, hogy nem rokkant bele a folytonos lelkiismeret furdalásba melletted. Fura, mert olyan kiegyensúlyozottnak tűnt, nem gondoltam volna, hogy valami problémája van, hogy egy ekkora titok nyomasztja.

-    Mert nem is volt! Mindig úgy beszélt a kicsiről, a te lányod! Olyan csökönyös lesz, mint te! Olyan álomszuszék, olyan hisztis! Folyton hozzám hasonlította a kicsit. Nem tudom elhinni, hogy ezt tette volna, ha nem az én gyerekem! Olyan egyszerű volt és őszinte! Képtelen vagyok róla elhinni, hogy ilyen ügyesen kijátszott és manipulált. Inkább fogta volna magát, a kandúrját, meg a hörcsögét, és visszaköltözik Lottehoz, de nem lett volna képes így játszani. Ő nem, Jenniről simán elhinném bármikor, de róla nem… - ingatom a fejem grimaszolva. – Azért egy misét megér…rákérdezek a papnál, de nem hiszem, hogy sikerrel járok. Ha tudna, se árulna el semmit…  - sóhajtok.

Újra csak magunk elé bámulunk. Némán a gondolatainkba mélyedünk. A férfiakat veszem sorba, akikkel érintkezhetett.

Ki marad még? Mark…vagy Rikku. Képtelenség! Esetleg a bátyám, de ezt a gondolatot azonnal el is engedem, annyira feldolgozhatatlan csak még hipotézisként is az agyamnak. Ahhoz két ember kellett volna, és én kettejük közül egyiket sem vagyok hajlandó ilyennek hinni, még csak egy feltevés erejéig sem. Ki marad még…ki az akit Kisu beengedett volna, ha én nem vagyok itthon?

-    Kimi, nem lehet, hogy te tévedsz?

-    Há? Mégis mi a faszba? – kapom a német felé a fejem. - Hogy rossz lukba dugtam a farkam? Mert már mást egyszerűen nem tudok elképzelni. Bárki is az a szemét, közel áll hozzám, ha beengedte mikor nem voltam otthon. Ez egy újabb lórúgás lesz a lelkemnek. Az egész életem romokban. Még a gyerekem is elvette tőlem…. Már senkim sincs. – dühöngök.

-    Nem úgy gondoltam. Merthogy nekem sincs még csak lövésem se, mi történhetett. De arra gondoltam, hogy esetleg abban a nagy felfordulásba….talán nem is ő volt a halott, és nem az ő gyerekét mentették meg….így a tiedet se?

Eltátott szájjal bámulok rá vissza. Elakadt a hangom, fogalmam sincs, mit mondhatnék. 

Sara …

Vége a szomorúságnak és a magányos csendnek. Ki gondolta volna, hogy egy mókus is ad ki hangot? Persze arról sincs szó sehol, hogy a mókusok némák! Ez a kis legény itt füttyög nekem, néha meg úgy sípol, mint egy gumikacsa, ha megnyomják, aztán meg kurrogva dudorász. Egész nap előtte ücsörgök és figyelem. Már fáj az arcom a mosolygástól, annyira édes, én meg nem sokat derülök mostanság.

Ráadásul nagyon megélénkült a ketrecében. Kap tőlem csemegét, amit azonnal ki is borít, és dühösen rázogatja a rácsot, és ellenszenvesen méreget.

-         Ki szeretnél jönni? – guggolok elé. – Szívesen kieresztenélek, de félek, nem tudlak elkapni, és csak összetörnél itt nekem mindent. Ha szófogadó leszel Rusty, akkor lerajzollak. Na? Tetszik az ötlet?

Kicsit mintha békülékenyebb lenne, már nem meregeti olyan dühösen rám a szemecskéit, inkább a kis pamacsos végű füleivel kagylózza a hangom. Teszek egy próbát. Fogok egy jókora fél diót, és óvatosan benyújtom. Ha beleharap a kezembe, majd én is kurrogok neki, azt hiszem!

Nem harap. Egy ideig bizalmatlanul méreget a ketrec sarkába visszavonulva, aztán elősettenkedik, és nagyon óvatosan kiemeli az ujjaim közül a csonthéjas gyümölcsöt. Mint a villám úgy elcikázik vele. Felül az ágacskájára és lelkes fülsiketítő csippantások közepette majszolgat.

Én közben a helyét keresem. Hol érezné a legotthonosabban magát?

Kiteszem az ablakba, had nézelődjön, aztán csak beveszem. Mi van, ha véletlen süt a nap, és hőgutát kap szegény?

Egész nap vele foglalkozom és megszelídítem. Mire dolgozni indulok, már engedi, hogy megsimogassam. Nem túl lelkes, lemerevesedik a kezem alatt, de nem fut el, csak méreget pici gombszemeivel bizalmatlanul.

Mosolyogva indulok útnak. Dylant kiültetem az ablakba, hogy onnan figyelje lépteim. Lehet, hogy totálisan rohanok az őrület felé, de lentről szégyellősen felintek a plüssmedvének, aztán sietős léptekkel megyek a buszmegállóba.

-         Szia Szőke! - állok meg a plakát előtt. – Na mit szólsz? Megint itt vagyok! Nonó megsérült, egy Bambi fotelnak nézte! Jöttem, hogy lássalak, holnap már Nonóval megyek dolgozni. Hiányoztál! Én is neked? Már nem vagyok egyedül! – súgom felé cinkosan. - Van egy mókusom! – vigyorgok rá. – És többet beszél hozzám, mint te!

Elhallgatok, mert néhányan érkeznek a közeledő buszhoz. Így van ez! Ha az ember magányos, egy jóképű plakáttal osztja meg a boldogságát!

Bent Becky fogad. Kiegyensúlyozott és jókedvű, mint mindig. A bőkezű borravaló első szabálya, hogy mindig mosolyogj és legyél segítőkész, még ha a fenébe kívánod a vendéget, akkor is, tanította annak idején. Igaza van!

-         Mi újság? Hogy van a lompos farkú pasid?

-         Rusty érdeklődő és hangos.

-         Horkol éjjel, vagy énekel a zuhany alatt? –vigyorog gonoszul.

-         Egész nap füttyög, kurrog és sípol, mint egy gumikacsa.

- Mégis mit vártál tőle? Egy monológot Shakespeare-től a Szentivánéji álomból?

„Te vagy szememben az egész világ:

 Ki mondaná hát, hogy magam vagyok,

Midőn egész világ néz itt reám?” 

Szavalja fennhangon a csészéket mosogatva.

-    Ezt nem vártam, de azt se, hogy úgy trillázzon, mint egy pacsirta. Tudja ez a mókus, hogy mókus?

-      Hááát, tegyél be neki egy tükröt…vagy hívj egy pszichiátert hozzá.

-      Eh, inkább hagyjuk a dilidokikat. – kötöm fel a kötényem nevetve. – A lényeg, hogy barátkozunk, már elfogadott egy diót a kezemből. Érdeklődő, nyitott mókusfi, és a keze rohamosan gyógyul, már be sem kellett kötni. – kap egy helyzetjelentést és állapotfelmérést.

Ezt a szót tegnap tanultam a kártörténeti nyomtatványon, amit először zavaromban kórtörténetnek olvastam. Jack nevetett, nem avattam be, hogy a kórtörténetek sokkal közelebb állnak hozzám, mint a vezetéssel és karambollal kapcsolatos szakszavak.

A jókedvem egészen addig kitart mellettem, míg váratlanul meg nem jelenik leamortizált főnökünk és nem kéri, hogy korlátozott mozgása miatt segítsek neki az irodában valami szállítólevelet megkeresni.

Vonakodva követem és nem is csalódok. Ahogy a polcokon keresgélek, egyszer csak mögém settenkedik, és hátulról átölel. A melleimet akarja megfogdosni, rémültem védelmezem őket, a keresztbe tett kezeimmel. Meg akar csókolni, és mikor nem sikerül neki, felajzottan a fenekembe markol.

Összedöntöm a fél irodáját, ahogy kirohanok. Visszafordulva látom a dühös és kétségbeesett arcát, a romhalmaz fölött.

Kifutok a kukákhoz. Kitapogatom a hasadékba dugott cigis dobozt, és remegő kezekkel próbálok rágyújtani. Becky szerint a cigi megnyugtat, köhécselek, ahogy leszívom a füstöt.

Undorító vén kéjenc, az orra a földet túrja úgy közlekszik, mégis a fenekembe csíp, és idétlenül liheg a nyakamba. Felkavarodik tőle a gyomrom, bár lehet a cigitől is.

Próbálok megnyugodni, de nem tudom, meddig leszek még képes kezelni, ezt a tarthatatlan állapotot. Tanácstalan vagyok….

Valószínűleg nem sikerült teljesen lenyugodnom, kicsit zilált lehetek, mert Becky azonnal kiszúrja, hogy valami baj van.

-         Mi történt? – faggat. – Olyan vagy, mint aki most élte túl a Normandiai partraszállást, a „D” napot!

-        Mit? – meredek rá. Ma nagyon toppon van a műveltsége….

-         Milyen angol vagy te? Nem imádod Vettelt, nem ismered Neweyt, és nem tudod mi a D nap?

- Úgy tűnik hézagos a tudásom. – mentegetőzöm mosolyogva. Leginkább ezt kedvelem Beckyben, hogy még egy ilyen kínos jelenet után is képes felvidítani. - Ki az a Vettel? – tűnődöm.

Fejcsóválva nyúl be a pult alá, és egy képes sportlapot terít elém nagy sóhajok közepette.

-         Ő az! – mutat egy fülig vigyor, szőke fürtös kölyökre.

Ahogy ránézek, akaratlanul elnevetem magam.

-         Mért nevetsz? – lepődik meg.

-   Nem tudom! – meredek rá. – Valahogy ezt váltotta ki belőlem ez a kép. – nézegetem elgondolkozva a pasit.

-    Jó, akkor most már elmondhatod mi bánt. Látom, hogy mostanában olyan gondterhelt vagy. Mi a baj?

-         A főnök.

-         Walter?

-         Igen…

-         De hát mi a baj? Sokat túlóráztat?

-         Fogdos… - nyögöm ki.

-         Mi? Az a vén kecske? Megőrült? De hát miért hagyod?

-         Mit tehetnék?

-         Vágd pofán.

-         Ha kirúg, nem találok másik állást.

-         Dehogy nem…hiszen olyan ügyes vagy.

-         De nem ismerek senkit és semmit, és nincs gyakorlatom. Nem emlékszem semmire…hiszen tudod. – nyögöm zavartan.

-  Igen, de te akkor is jó vagy. A vendégek fele a te megrajzolt kávéidért jár ide. Vagy szerinted nincs a környéken más kávézó csak ez? Imádják a kávéd, te nagyon ügyes vagy. Bárki alkalmazna, persze én sem akarom, hogy elmenj. Sokkal több a pénz mióta itt vagy, és meg is kedveltelek.

-    Köszi, én is kedvellek és szeretek itt, de lassan tarthatatlan lesz a helyzet. Folyton körülöttem sündörög, olyan undorító! A legszívesebben lemennék innen, de nem tudom, hogy kell állást keresni….nem emlékszem. – nézek rá tanácstalanul.

-       A te esetedben elég, ha bemész valahova, és azt mondod,  hé munkát keresek, engedjen a kávéfőzőhöz, had mutassam meg mit tudok!

-         Az nem elég. Nincs róla papírom, csak egy gyorstalpaló. A vén kecske meg bolondnak tart. – panaszkodok kétségbeesetten. – És azzal fenyeget, úgy se alkalmazna senki egy félkegyelműt.

-         Igen? – mered rám harciasan.

-         Igen. – bólogatok szaporán lebiggyedt szájjal.

-         Hát akkor győzd le a saját fegyverével.

-         Mi? Itassam meg vele a hasznot?

-         Nem! Fenyegesd meg, hogy ha még egyszer hozzád nyúl, belevágod a szeletelőkést a fonnyadt mogyorói közé. Nincs mitől tartanod, hiszen szerinte is bolond vagy. Nem fognak lecsukni érte, legfeljebb kicsit visszamész pihenni a rehabilitációs intézetbe.

-         Komoly? – meredek rá csodálkozva.

-                     Hát honnan tudjam? – fortyan fel flegmán a vállát rángatva. - De ha nekem sincs róla fogalmam, biztos lehetsz benne, hogy neki se.

Nem tudom miért, de mosolyognom kell ettől a mozdulattól is.

Később megfeledkezem róla, mert vendégem jön. Kedves kopaszodó úr, mosolyogva közeleg.

Leültetem egy boxba, kérem, hogy várjon, míg kiszolgálom a többi vendéget.

Kap egy kávéval díszített kávét és egy vizet.

Mire visszatérek hozzá, már mosolyogva szabadkozik, és éppen egy autógrammot ad a lelkendező Beckynek.

-         Vetteltől nem lehetne? – néz esdeklő mókus szemekkel az örök elégedetlen.

-         Hát, majd legközelebb, ha jövök, kérek tőle. – feszeng zavartan Newey a felé forduló emberek gyűrűjében.

Elindulok felé, hogy megmentsem!

*  *  *

Az időjárás bosszúja, hogy napok óta várom az esőt, ami nem jön. Körülöttünk hihetetlen viharok, Pesten, - ami a barátomnak sietve 20-25 perc, - árvíz, özönvíz, kidőlt fák, itt meg semmi! A minap kimentem a nővéremékért, - napsütésben, - majd megérkeztek a vonattal akár két kiöntött ürge. Miss Tudor közölte velem, hogy fizikai lehetetlenséggel találták szembe magukat. Vízszintesen szakadt az eső, vagyis szembe jött nekik, ők meg egy esernyővel igyekeztek tompítani, úgy 50 méteren keresztül, aztán eltört az ernyő. Itt meg kánikula! Pedig csak egy pici esőt szeretnék. Egyetlen egyszer volt úgy 10 percig, és az a pár perc elég volt a lelkemnek, hogy visszataláljak a régi érzéseimhez és életemhez, hogy elviseljem egy férfi érintését. Szeretem az esőt…:)

Ma reggel haza jött a barátnőm és egy felvételt mutatott. A metró lépcsőjén úgy hömpölygött lefelé a víz, mint Mauritiuson egy szép vízesés, amit megnéztünk!:)

Itthon persze, egy csepp eső sem, csak meleg!:/

Öcsém tegnap késő este hívott. Nem szeretem, ha későig kint van, félek, hogy bántják őt. De mindig elszereli az időt, úgy kell rátelefonálnom, hogy haza I.T. vagy a pincében alszol. A csajok meg fürtökben sétálnak arrafelé, pont a garázsok közt van dolguk, és kacérkodnak az én öntudattól duzzadó, szépséges öcsémmel.

Láttam, hogy ő az, mosolyogva vettem fel, majd ezt hallottam rettentő riadtan.

Azt a kurva, baszd meg…bassza meg, anyám…Luna a sün vérengző?

Nem röhögtem, 18 évem minden komolyságával felelgettem.

Az attól függ. Általában nem tenyésztik házőrzésre, és ritka a vérsün. Mi van?

Basszus de megijedtem! Itt ül a lábamon egy sün, egy dagadt sün.

Mondom miért addig tudta vonszolni magát?

Tudom én? Kijöttem, szusszanni egyet, álldogálok itt, egyszer csak érzem, valami a lábfejemen van. Itt ül rajta egy dagadt sün és bámul rám a gombszemeivel? Aggódjak?

Mondom, ha nem lóg a kukacod, akkor ne. Asszem gilisztát eszik.

Harap a sün?

Néha, ha megéhezik?

És mit fogyaszt?

Pizzát, hamburgert, riadt szőke pasit!

Na! Nem támad meg? Megmozdulhatok?

Mondom, álldogáljál még egy kicsit, hátha fészket rak egy fecske a fejeden. Ugyan is a garázsajtó melletti falrepedésbe beköltözött egy fecskepár. Annyira édesek voltak a kis pállott szájú tátogó picurik. Kijártunk és figyeltük a családi életüket, ahogy etették őket, aztán felnőttek. Tomasz levadászott legyecskével próbálta etetni őket.

Mr. Biológus, a csúcspont akkor volt, mikor pár éve anyut faggatta, hogy van-e foga a vadgalambunknak. Aztán csodálkozott, akkor mivel rágja meg a kukoricát?

Megnyugtattam, ő meg vagy fél órán át élő közvetítést adott egy süni család életéről, akik a garázsunk mellé költöztek, és előmásztak az estével, és kedvesen bevették a családjukba az öcsémet is. Nagyon megérintette a tesót, csak lelkendezett. Jaj Luna két lábra állt a süni. Tud olyant?

Mondom, ez az evolució Tomi. Az emberek néha lemennek négykézlábra, sünék meg kettőre állnak.

Tomi a lélektestvérem is. Pontosan úgy szereti az állatokat, ahogy én. Van egy hatalmas csigája, egy sima éti típusú. Ha megy ki a garázsba, lefékez, kiszáll, felveszi a csiguszt az útról, mert valamiért mindig ott napfürdőz, és a garázs mellé helyezi gyengéden a fűbe, majd beáll a garázs elé. Ha elfárad és kiül egy kemping székre, a csigusz mellé araszol, és figyeli, ahogy majszolgatja a szenyóját. Nyújtogatja rá a csápjai végén a gomb szemeit. A Tomi meg beszélget vele, bevonja a kocsi szerelésbe. Nagy a szeretet és a harmónia köztük. Gondolkozik, hogy télire haza hozza.

Volt már rá eset, a nővérem egy egész hátizsáknyi csiguszt hozott haza, egy ovis kirándulásról, lerakta az előszobába és ott feledte. Másnap anyu akkor kezdett sikongatni, mikor a csillárról is ábrándos csigaszemek meredtek rá.

Szóval jól elvoltunk, anyu kocsiját szerelte, amit megkapott a doki és teljesen rosszul van tőle. Hát, egy 20 éves Opel, az Aston után…:)

Minap Pesten voltunk, még mindig a hivatalos ügyeket intézzük és szakadt az eső. Az Opellal mentünk, hogy összeszokjanak. – nehéz eset!:) - Ülök mellette, mondom, nem szólok bele, ő a profi, ő jár a pasim versenyeire, tudja, mit csinál.

De aztán látom, hogy már az orra ér hozzá az üveghez, úgy bámul kifelé. Én mondjuk semmit se láttam a szakadó esőtől, így megreszkíroztam a kérdést. Miért nem kapcsolod be az ablaktörlőt?

Rám bámult, szerencsére megálltunk egy lámpánál. Be kell kapcsolni?

Mondom, Peti inkább cseréljünk. Had vezessek én!

A lényege az, hogy ugye egy Aston Martinban érzékelő van, és az ablaktörlő magától indul, ha víz éri, és szabályozza a gyorsaságát is, és vezetés közben egy csomó mindenre felhívja a figyelmed, egy jobb pillanatában talán még az izzadó homlokodat is megtörölte. Hát itt meg marad a manuális!:)

Szóval ezek után, vett egy csodás mélynyomót, amilyent tőlem kapott Tomasz, és beszereltette az öcsivel, hogy legalább zene legyen már ebbe a matuzsálemben. Most azon dolgozgat az öcsém a süni családdal és csigusszal.

És végül mennyire nem képes még egy egyetemista sem eligazodni a másoknak egyszerű élet dolgaiban: az utazásommal kapcsolatban merült fel a kérdés. Kanult kell venni ennek a macskának! – közölte a nővérem.

Kenelre gondoltál? – vigyorgott az állatorvos sógor. Ha két doki összetűz és a tudás egymásnak feszül...:)

A másik doktorandusz is alkotott. Ő egy kocsi virtuóz. Kérdi tőle a pszichodoki, kaján vigyorral, na, milyen kocsim is volt?

Rávágja gondolkodás nélkül Asti Martini.

Az egy pezsgő, a kicsikém meg egy Aston Martin volt. – sóhajtoz nagy elégedetten.

Szóval fel a fejjel mindenkinek, még a zseniknek is vannak hiányosságaik!:)

Hétvégén jön a következő, és ha sikerül végre erőt vennem az undoromon, elmesélem az elmúlt két hetem kanosszajárását. Vagy legalább egy részét, mert annyi minden történt velem abban a pár napban, hogy elunnátok olvasni, egy regény irhatnék belőle, vagy inkább drámát!:(

Kellemes időtöltést, itt velem!

puszi, Luna

NapiTomi:)