40. rész - Finnország, hó, szerelem..

Sziasztok!

Íme a beígért új rész!
Nem mondom, hogy könnyen ment, de megígértem!
Remélem tetszeni fog, most néhány napot itt töltenek, hogy kiélvezzék a közös családias hangulatú ünnepet.:)

Kriszti…

Nagyot sóhajtva lépek be a nappaliba. Az asztal körül meghitten üldögélnek a bőrgarnitúrán és beszélgetnek. Jöttömre Riku feláll, és mosolyogva üdvözöl. Kedvelem, mindig vidám, még ha nincs is mosoly az arcán, a szeme akkor is nevet.

Az asszonynép megtámad, etetnének, itatnának, de már a gondolatától is hullámzani kezd a gyomrom. Vérszegényen hárítgatok, kétségbeesetten keresem az én finnem.

-         Induljunk inkább anyu. –jegyzi meg csendesen. – Nem akarok sokáig elmaradni, tudod, hogy hamar lehűl a levegő.

-         Igen igazad van Kimi, - kap észbe Kristii, - a gyerekek is megfáznak.

Átveszi az irányítás, és pattogó sürgető szavára, néhány perc alatt mind menetkészre vágjuk magunkat, még a lurkók is, akiknek nem akaródzott eljönni a TV elől, de a papa felemlegetése szófogadóvá tette őket.

Egyre jobban csodálom újdonsült sógorasszony félémet.

Nekem ellentmondást nem tűrőn a fejemre parancsol még egy sálkendőt is a szőrmés sapka alá. Egyelőre még csak a kendőben pompázom az usankát majd csak akkor veszem fel, ha kiszállunk. 

Több kocsival indulunk útnak. Elől megy az idősebbik Raikkönen család, mi Paulát és a szószátyár szóvivőt visszük magunkkal.

-         Hol szeretnél ülni Kisu? – simogat mosolyogva. Lám új nevet talált nekem….

-         A csomagtartóban egy zacskóval…- sóhajtozom.

Végül hátra kerülök, Paula körbe rak forró citromos teával, egy zacskó Kristii féle keksszel, egy nagy csomag papír zsebkendővel, nedves kendővel, és néhány papírzacskóval, amit a repülőben is szorongattam már. Paula semmit se bíz a véletlenre.

Furcsa volt, hogy kocsival lehet behajtani a temetőbe, bár itt nem pontosan olyan ez a kegyeleti hely, mint otthon a mi kis falusi temetőnk.

Folyamatosan zavarban vagyok, vagy is inkább zavart. Egy emberhez jövök leróni a tiszteletemet és a kegyeletemet, akit nem is ismertem.

Pár fénykép, néhány elkapott sztori, ahol nagyokat nevetve emlegették a mindig vidám „öreget”, de valójában semmit se tudok róla csak azt, hogy létrehozta és felnevelte nekem a férfit, aki az életet jelenti számomra, és aki által jómagam is egy új élet kibontakozásában veszek rész, és ez tökéletes boldogsággal tölt el.

Nincs semmi vágyam, ami nem teljesült, vagy ne lenne folyamatban, és ez annyira furcsa, hogy ne tudok mit kezdeni a rám törő érzéssel. Talán azért vagyok ilyen zabos, talán a rémületemet próbálom a harciasságom mögé dugni.

Hogy mitől félek? A tökéletességtől!

Hülye vagyok? Lehet!

Az élet küzdelmek sokasága, hogy elérjük a vágyainkat. Kitűzöl egy célt, aztán harcolsz érte, és küzdesz, és mikor eléred, akkor egy pillanatra megpihensz, élvezed a boldogságot, és indulsz a következő csatába.

Tudom, így voltam sokáig. A nagyi után, csak azért harcoltam, hogy túléljem a következő napot, és végre valahogy megszabaduljak az apámtól. A tervezés, a szökés kivitelezésének aprólékos kielemzése kitöltötte az üres semmittevő óráimat, hisz nem léphettem ki a lakásból, így nem őrültem bele a fájdalomba és a magányba. A szökési tervem átsegített a legszomorúbb időszakomon. És így utólag mennyi felesleges elfecsérelt időnek bizonyult, hisz a szökés egyetlen nap alatt, néhány gyötrelmes röpke óra után valósult meg teljesen váratlanul. Mégis az a sok tervezés, talán az életemet jelentettel.

Most viszont nincs már semmi vágyam! Itt állok 23 évesen és mindent megkapartam az élettől, amit szeretnék, vagy elképzelni tudok magamnak.

A férfit, akiből nincs több a világon! Vele együtt egy szerető családot, és hamarosan egy igazi saját családot is. Tanulok, egy növénykereskedésem lesz, feleségül akar venni a világ legjobb pasija, akinek hamarosan gyermeket szülök, egy luxus villában lakom, a számtalan ingatlanjaink közül, ha kedvem szottyan pihenek a jachtunkon. Magánedző szóvivő, milliók…

Ha azt kérném tőle, drágám, megkívántam egy kókuszdiót, de szeretném én leszedni Madagaszkáron, akkor hívná a magángépét, vagy a jachtját és indulnánk a kókuszdióért.

És ez félelmetes! Úgy értem fent vagyok a csúcson, nincs miért álmodoznom, de akkor hogyan tovább? Hisz a csúcsról csak lefelé lehet csúszni!

Mi lesz, ha elindulok lefelé? Vagyis mi az, ami elindít lefelé?

Félek! Félek ettől az elszeparált érinthetetlenségtől. Félek az ismeretlen jövőtől…

Ellépek Kimi mellől és benyitok egy virágokkal megrakott üzletbe. A pult mögött egy hosszú vázában néhány különlegesen szép fehér szirmait bontogató rózsabimbót látok. Gyönyörű! A szirmok alja zöldes, ahogy elválik a szártól, a tetejük pedig krémes színben tündököl. Csak egy szálat veszek, és nem kérek csomagolást.

Csodálkozva várakoznak rám, nem értik, hiszen mindenkinek ott a gyönyörű formás koszorúja, a mienk is, Paula mindent elintézett, a nevünkben is rendelt.

Nem kérdez, csak felhúzott szemöldökével várja a válaszomat.

-         Az unokájától! – mosolygok lágyan.

Nem válaszol, beszívja az ajkait és grimaszol, ahogy akkor teszi, ha megilletődik vagy tanácstalan. Némán nyúl a kezemért, talán egy kicsit jobban megszorítja, ahogy megyünk tovább a hófödte sírok között.

Csak néhány márványtömb van letakarítva, ezek mellett vagy állnak, vagy koszorúk vannak elhelyezve rajtuk. A mi sírunk is gyönyörűen körbe van tisztogatva.

Csendesen megilletődötten álljuk körül, még az örökké ficánkoló gyerekek is tudják, hogy kell viselkedni. Lélegezni is alig merek, nem akarom megzavarni a lesütött szemű megemlékezésüket. A néma beszédet, ahogy a sír körül állva mindegyikük elmondja a gondolatait, ennek a korán elment szeretett embernek. 
A nevet és a dátumot betűzgetem, és arra gondolok milyen igazságtalan a halál. Ez a férfi annyit dolgozott, nélkülözött és küzdött, hogy a fiait eljuttassa oda, ahol most vannak. És mikor beérett a munkájának a gyümölcse alig élvezhette, mert a halál elragadta. Joga lett volna még egy kis gondtalanságra és boldogságra, de a halál kegyetlen, és nem kivételez senkivel.

Kimi mellett állok. Egy ideig a kezét szorongattam, de aztán óvatosan elengedtem, hogy ne zavarjam az elmélkedésben. Megszédülök, és érzem, ahogy a jeges verejték végigcsorog a fülem mellett az arcomon. Elborít a jeges rettegés. A jövőtől félek és a haláltól, magam sem tudom miért….

Kimi…

Elengedi a kezem, és fázósan toporog mellettem. Kérdő tekintetemre csak mosolyogva ingatja a fejét, aztán némán suttogja, nem fázok! A sírra fordul és rászegezi a tekintetét apám sírkövére. Néha megrándul a szája, talán imádkozik…

Jaj, apa! Vajon látsz most minket? Vajon tényleg van odaát valami?

Hiszek istenben, de nem tudom, mi vár a semmin túl.

Itt vagy most velünk? Látod az unokáidat? Te vajon tudod már, hogy milyen gyerekem fog születni? Kisfiú lesz? Vagy kislány? Ugye most is segítesz nekem! Most is itt vagy és felügyeled a dolgokat, ahogy kiskoromban tetted, és megteremted a boldogsághoz vezető utat, ahogy egykoron a győzelemhez vezetőt is?

Emlékszel, hányszor voltunk tanácstalanok, hányszor gondolkoztunk, hogy van ennek így értelme? Sikerül nekünk pénz nélkül elérni azt, amire másoknak millióik vannak? De te töretlen optimista voltál, és örök jókedvű. Hiányzik a mosolyod apa….hiányzik a kezed érintése, a szemed melege. A versenyeken üres mellettem egy hely…a te helyed apa!

Segítesz? Itt ez a nő mellettem…teljesen tökéletes! Nincs semmi amiben változnia kellene, nincs semmi, amit még ezenfelül elvárhatnék tőle. Ő tökéletes! Nekem kell a segítség! Eddig jól ment minden! Eddig még nem volt nagy kísértés! Nem akarom elrontani, de tudod milyen vagyok. A dolgok néha csak úgy megtörténnek, ha belemerülök egy buliba. Ne engedd, hogy így legyen, szólj rám, hunyoríts, ahogy szoktál, ha azt látod, hogy valami baromságot készülök elkövetni.

Annyira akarom ezt, ami van! Akkorát változtam, hogy el sem hinnéd, ha itt lennél. Nagyon igyekszem, nincsenek bulik se partik. Nem hiányoznak az ivászatok meg az együttlógós haverok. Mert ha eljátszanám a bizalmát, ez a nő itt sokkal jobban hiányozna.

Nősülök apa, nősülni készülök! Pedig azt mondtam többet soha! De most egy aprócska szív mindent felül írt. Itt dobog közöttünk, csak mi még nem halljuk, de te igen, ugye? El sem hiszem, hogy velem történik ez, hogy végre én is apa leszek!

Kár hogy nem tudsz majd tanácsot adni a kezdetekhez. Kár, hogy nem ismerheti meg a gyerekem a hangodat és a mosolyodat. Hiányzol apa…mindig hiányozni fogsz….

Haza felé többet lesek a visszapillantóba, mint előre. Behúzódva némán kucorog a sarokban, és olyan elgondolkozó arcot vág.

Azon tűnődöm, talán megbántottam? Nem figyeltem rá a temetőben, és egy kicsit elmerengtem a szertartás alatt is. Lehet, hogy ez fájt neki? De azt hittem magányra vágyik. Ott ült mellettem, a padra és az oltárra szegezett tekintettel, összekulcsolt kezekkel. Arra gondoltam imádkozik és nem akartam megzavarni. Kristii úgy bebugyolálta alig látszódott ki a sok ruhából.

Megint felpillantok, és most elkapom a tekintetét. Ahogy összenézünk, halványan elmosolyodik. Nem…nem hiszem, hogy gondja lenne.

Talán neki is a szerettei járnak a fejében.

Itt van Riku egy csomó dolgot meg kell még vele beszélnem. Nem csak az új csapatomról, hanem Krisztivel kapcsolatban is. Meg kell sürgetni a válást, amilyen gyorsan csak lehet, véget akarok vetni ennek az elbaszott helyzetnek.

Aztán kell valaki, aki felkutatja azt a falut, és benne egy bujkáló kandúrt, egy papot és egy sírhalmot, amit addig is rendeztetek, amíg ő nem tudja meglátogatni. Valakit felbéreltetek, hogy ápolja a sírt meg a házat, de ehhez kell egy csomó jogi hercehurca. Iratok, egy nyilatkozatot tőle, hogy megbíz engem az ügyei intézésével, és hogy eljárjak a nevében. Akkor nem tudja, meg, hogy milyen meglepetéssel készülök.

Megtalálom az a macskát és egy tökéletesen rendezett sírt, és házat fogsz kapni, egy utazásra kész kandúrral.

Ramiék elkanyarodtak valahova, csak egy rövidet dudált és villogott, gondolom a gyerekeknek kellett valami, vagy Kristii talált még ki valamit, az utolsó pillanatban.

Gondosan felhajtok a feljáróra, így csak pár lépés a szakadó hóesésben, aztán majd jöhetek ki havat lapátolni, mert már megint kezdi betemetni az ajtót a felhordott fehérség. Lesegítem a kabátját és leveti a több réteg ruhát magáról.

-         Nem fáztál? – zárom két tenyerembe az ujjait.

Rálehelek és megpuszilgatom őket, mert képesek voltak kihűlni az alatt a rövid idő alatt, míg anyu a zárral bajlódott.

-         Jól vagyok! –hunyja le fáradtan szemeit.  Hosszan sóhajt, mielőtt megszólal. – Nem gond, ha én inkább felmennék a szobánkba? Nem vagyok éhes és szeretnék lepihenni…elfáradtam. – teszi hozzá kérdő tekintetemnek.

-         Felkísérlek!

-         Nem fogok eltévedni. Ne butáskodj már! Jól vagyok, csak fáradt….mit tudom én, itt egészen más a levegő talán azért. Szinte beleszédülök olyan tiszta. Több az oxigén, mint amit elviselek. Beszélgessetek csak nyugodtan, itt van Riku is, inkább most tárgyalj vele, hogy ne kelljen karácsonykor eljönnie. Biztos neki is van családja.

-         Rendben! Holnap elmegyünk egy kicsit sétálni. Megmutatom a környéket, ahol felnőttem.

-         Kíváncsi is vagyok rá! – mosolyog, de a szeme alatt húzódó vastag fekete karikák nem teszik őszintévé azt a mosolyt.

-         Anyu úgy is visz majd fel neked valamit. – a szájára puszilok és figyelem, ahogy fellépdel az emeletre.

Riku nehezen érti meg, mivel is akarom megbízni.

-         Keressek meg egy macskát? – meredez rám, és a hangja felfut a lépcsőn Kriszti után.

-         Nem egy macskát, hanem azt a macskát, ami Krisztié volt. Nézd Riku szeretnék neki egy meglepetést, mert egyelőre nem utazhat Magyarországra, de tudom mennyire vágyódik az után a dög után, meg mennyire fáj neki, hogy a nagyszülei sírját befedte a gaz. Kapsz egy meghatalmazást, te meg felkeresed az ottani papot. Állítólag nála van a kis szőrős, és megmutatod neki a meghatalmazást a házra. Egy papnak az a dolga hogy segítsen, főleg ha kicsit bőkezűbben adakozol. Kerítsen valakit, aki rendbe hozza a házat, gondozza a sírt és a kandúrt, amíg Kisu oda utazhat.

-         Mért nem utazhat? Talán beteg? – csodálkozik.

-         Terhes! – vágom rá fapofával. Kíváncsi vagyok mennyire figyel.

-         Mi? – ugrik fülig a szája. – Csak nem kapura lőttél? – rázza a kezem, aztán megölel, és néhányszor elveregeti a fejem.

Nevetve simogatom az arcom. Nem okozott csalódást.

-         Mióta tudod? Miért nem mondtad eddig?

-         Csak két napja,…de ez a két nap maga a boldogság. Sajnos neki kevésbé, nem mondhatnám, hogy túl jól viseli.

-         Értem,…hát akkor mindent meg kell tennem, hogy a kismama boldog legyen. Megyek és nekikészülök…és a másik dologgal is. A csapat rendben van, csak mond meg, kikkel akarsz dolgozni, kiket írjak be az alapító okiratba. Mire indul a következő szezon saját csapatod lesz apuka!

-         Ja! A válást is meg kell sürgetni. Nem akarom, hogy a gyerekem úgy szülessen meg, hogy még más a feleségem. Most már sürgősen el kell tüntetni az a rosszindulatú dögöt. Az a rohadt taláros kurva nem akadályozhat meg a boldogságomban.

-         Ha akarod, benyújtatok az ügyvédekkel egy új keresetlevelet, de ezt azért gondold át. Ha ezt meglépjük, azonnal ki fog derülni a baba, ha más nem, Jenni szivárogtatja ki, és akkor tudod mi lesz, ha lecsap rátok a média. Hogy fiad vagy lányod születik azt a bulvárból fogod megtudni. Ahogy persze olyan dolgokat is Krisztiről, amit még ő sem tud. Hogy is nevezted? – vigyorog.

-         Kisu! – mosolygok Kristiire, ahogy két vodkát tesz elénk. – Így könnyebb őket megkülönböztetni, sok nálunk az egy nőre jutó Kriszti név.

Nem válaszol, csak elkapja a mosolyt az arcomról, és magával viszi.

Valóban furcsa! - bólogat felém emelve a poharat, - Akkor Kisura és az új kis Raikkönenre! – koccintunk. - Visszatérve a válásra, abból a hat hónapból már eltelt egy kis idő, és még simán belefér a válás Kisu terhességébe. Az, hogy más nővel élsz életközösségben, mint kibékíthetetlen ellentét már perdöntő lesz. Nem tehet ellene semmit. És még ha ki is derül a terhesség, az akkor már a vége felé jár majd, és talán jobban is viseli akkor.

Csücsörítve simogatom a nyakam. Nem tetszik amit mond, de igaza van.

-         Kicsit elbeszélgetünk még az időközben befutó Ramivel is, míg Kristii a gyerekeket vacsoráztatja, és parancsolja be a kádba, aztán az ágyba, ami innen hallhatóan sem megy zökkenőmentesen. Szegénykém, ha aludt, erre biztos felébredt.

Anyu felsurrant hozzá egy tálcával, és csak egy jó félóra múltával jön le elégedett mosollyal, gondolom, megtömte szegény lányt.

Riku készülődik, elköszön mindenkitől, azt ígéri, holnap még beugrik, addigra kidolgoz néhány tervet. Kell majd hivatalos közlemény, új dizájn, ruhák, logó, matricák cégéres papírok, egyebek.

Kezdett szikrázni a szemem ennyi faszságtól. Nekem elég, ha a végeredményt hozza. Adom a pénzt meg az elképzeléseim, ő meg terveztesse meg egy dizájnerrel és gyártassa le a ruhákat meg logókat meg a sok reklám szarságot.

Mondtam, ne garasoskodjon, tegye oda magát, mert hosszú távra tervezek.

Egy sört szopogatok csendesen a kiürült szobában és elmélkedek Riku szavain. Anyu leül mellém, egy pillanatra lehullik arcáról az eddig viselt álarc, az a híres Raikkönen maszk, ami mögé csak oly keveseknek van belátása. Szomorún mered a székre. Tudom mire gondol, az ott apám helye, és most üres lesz karácsonykor, immár másodszor.

Közelebb huppanok mellé, hatalmasat fújok a levegőbe, és a kezéért nyúlok. Némán megszorítom.

Ülünk egymás mellett szó nélkül, és az ujjaink játékával elmondunk egymásnak mindent.

-         Jól választottál…. – mondja lassan. – Örülne neki!

-         Tudom! – bólogatok grimaszolva. – Tudom!

Nem kell ódákat zengjen arról a fent pihenő lányról. Elég ez az egy mondat csendesen, ahogy a gazdátlan széket bámuljuk, és oda képzeljük apám mosolyogva hunyorító arcát. Minden magunkra pakolt hazug arcjáték és színészkedés nélkül. Ez az egy mondat többet jelentett nekem bárminél, mert tudom, ő meghallgatott és azzal üzent, aki a legközelebb állt hozzá, az anyámmal….

Óvatosan nyomom le a kilincset. Már biztosan elaludt.

Miután Kristii lefektette a gyerekeket, kicsit elbeszélgettünk. Észre se vettem hogy elrohant az idő, akár csak ez az egy év apa nélkül.

Leszórom a ruháim és beosonok a zuhany alá. Hagyom, hogy zubogjon a vízsugár a fejemre, apám jár az eszemben.

Apa elment 22-én karácsony előtt, és elsején beköltözött hozzám Kisu. Kár hogy hónapokon keresztül nem mentem haza, de anyunak szüksége volt rám a kezdeti nehéz időkben, és talán én sem lettem volna túl barátságos.

Azokban a hónapokban nagyon összeomlott körülöttem minden. Csúfos távozásom, Jenni fellángoló szerelmi élete, a csalódottság apám arcán, aztán már csak a mozdulatlan lehunyt szemét láthattam. Többé nem hunyorított cinkos mosollyal, elment örökre, azzal a tudattal, hogy nem túl boldog az életem. Ezt nem fogom soha megbocsátani annak a geci Montezemolónak, az apám csalódott arcát. Nem így kellett volna véget érjen. Ha egy picit türelmesebbek, ha nem az a kurva pénz meg a politika vezérli őket, akkor apa békésen távozhatott volna.

Vigyázva csusszanok mellé az ágyba, nem akarom felébreszteni. Hanyatt fekszem és mélyeket sóhajtok. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, mikor mozdul meg, csak a mellkasomat végig cirógató érintésére térek magamhoz.

-         Felébresztettelek? – ölelem át.

-         Fent voltam még. Szomorú vagy?

-         Eh...csak elgondolkoztam az élet furcsaságain. Nem érdekes. - fordulok át vele. – Rendben vagy?

-         Most már teljesen. – csúsztatja a vállaimra a kezeit.

Lassan simogat, a szájára hajolok. Azonnal reagál, mohón csókol, simogató keze átsiklik a hátamra. Rövid körmeivel gyengéden végigkaristol, ettől mindenem ágaskodni kezd.

Belenyögök a csókunkba, ő pedig úgy helyezkedik, hogy be tudjak feküdni a combjai közé.

-         Megfázol pizsama nélkül. – suttogom.

-         Majd felveszlek téged magamra. Csak rád vártam… - húz magára.

Már a testében vagyok, mire magamra találok. Felkönyökölök, a gyönyörre váró kitágult pupillájú szemébe nézek, és az arcát simogatom.

-         Akkor nem váratlak tovább egy percet sem, pedig beszélni akartam még a gyerekkel. Konok önfejű Raikkönen, hiába kértem, hogy ne kínozzon, meg se hallott, csak megy a makacs feje után.

-         Vajon kire hasonlíthat? – gondolkodik hangosan.

-         Hát nem is tudom! – meredek rá.

-         Akkor megyünk Magyarországra? – ravaszkodik.

-         Nem! Hogy jön ez most ide? – csattanok, de már a mellének teszem fel a kérdést és mondok ellent.
- Konok..önfejű.. - suttog.

Ahogy a forró leheletemtől megkeményedik a mellbimbója, teljesen felizgat. A nyelvemet karcolja, addig nyalogatom és veszem a számba, hogy felmelegítsem, hogy végül felnyög, és a hajamnál fogva húz fel a fejéhez. Az ajkait keresem, kezeiért nyúlok, összekulcsolom az ujjainkat.

Lassan mozdulok, hogy sokáig tartson. Ahogy gyorsítok a tempón, úgy szorít egyre jobban az ujjaival. Mikor már nem bírom tovább, lihegve robbanok a testébe. Forró szájával a vállamra tapad, hogy elfojtsa feltörő nyöszörgését.

Boldogságtól és az iménti kielégüléstől lihegve fekszem rajta. Tenyerével tétován simogatja le a hátamról a finom izzadságréteget.

Együtt állunk a vízsugarak alatt. Próbál vigyázni, hogy ne vizesedjen be túlságosan a haja, de a meg-megújuló csókrohamaimtól végül elfeledkezik mindenről. A zuhanyból visszatérve magára vesz egy hosszú ujjú Csőrikés puha hosszú pólót és bevackolja magát az ágyban.

-         Kisu…- simogatok a hasára, és még szorosabban tapadok a hátára. – Vigyázni akarok rád, rátok…érted? Engedd, hogy vigyázzak és hogy szeresselek!

Nem válaszol, csak felemeli a fejét, hogy a nyakához férve megcsókolhassam. Kezét közben lecsúsztatja az enyémre. Tenyere a kézfejemre borul és együtt simogatjuk álomba a mi kis Pockunkat….

Éktelen zajra, Kisu szerint malacvisításra riadunk fel.

Úgy tűnik már reggel van! A sikoltozásba beszáll egy sipítozó hang is. Kristiire ismerek benne.

Kattanva nyílik az ajtónk, és a félhomályból felbukkan egy vigyori szőke fej, kezében egy bögrével egyensúlyozva, közben nemes egyszerűséggel ráborítja a tenyerét a pohárra, hogy ne lötykölődjön ki, a benne levő folyadék. A parkettára pillantva meg kell állapítanom, a folyadék tesz a tenyerére. Míg az ágyunkhoz ér, kétszer is sikerül majdnem átesnie a nyomában lelkes lihegéssel nyomakodó Ajaxon, akit Titus próbál gyengécske sikerrel féken tartani.

-         Neked hoztuk Kisu! – tipeg az ágyhoz Kriszti felől. – Kávé! Én mondjuk úgy vagyok leszarva általuk, ahogy ott fekszem, hülyén!

Az erősen megtisztelt Kisu végig néz a bögre oldalán csordogáló bizonytalan színű nedűn, és a parkettára csöpögő foltokat lelkesen nyaldosó kutyán, aztán jól hallhatóan nyel egy nagyot.

Ajaj! Pattannék, de nincs rajtam gatya, és velem együtt ott lent is határozottan felébredtem!

Eh, ha menni kell, hát menni kell! Míg igyekszem daliásan kipattanni, Titus előbb rám pillant, aztán Krisztit faggatja.

-         Neked is olyanod van, mint anyunak?

-         Azt hiszem, - dadogja, - valami olyasmi..

-         Mostan hányni fogol?

-         Sanszos… - nyögi, - bár nem terveztem… - elkeseredetten pillant rám a csésze fölött.

-         Mostam kezet pisilés után! – biztosítja Justuu buzgón bólogatva.

-         Hát ez nagyon ügyes tőled…és aranyos gondolat, hogy kávéval kedveskedtek Kisunak, de, - rántok magam elé egy párnát, miután anyám feje megjelenik az ajtórésén, - most egy picit még várjatok vele, amíg felkel és megmosakszik, mert a kávé csak tiszta arccal jó. Aztán ha reggeliztetek irány hómobilozni.. – magyarázkodok közben anyám hangját hallom az ajtó előtt.

-         Most inkább ne menj be! – tanácsolja a sógornőmnek.

-         Hát ez egyre jobb, beszarok! – dühöngök. – Mé’nem hívjátok már át a szomszédot is?

Kisu felnevet, aztán a szájára tapasztott tenyerével elviharzik mellettünk, majdnem magával sodorja, a szemérempárnámat is.

                                           * * *

Hát mit mondhatnék? Elég mozgalmas heten verekszem át magam!
A hétfőt úgy kezdtem, hogy otthon felejtettem az igazolásomat. A tesi tanárral volt egy apró konfliktusom mikor mondtam, hogy nem tornásznék, mert fáj a lábam. Ő meg, "igazolás van"? Erre felhúztam a nadrágom és megbámulhatta a dédi szerint szilva színben pompázó térdemet. Elismerően füttyögött akár a telefonom. Ez igen, hogy szerezted? Mondom, kipróbáltam mit érezhetett Ikarust mikor rádöbbent, hogy mégsem megy a repülés!
Ja igen! Az öcsémék új tesitanárt kaptak. Azt mondja, képzeld Luna, az első tesi órán négyen mentek ki hányni. Mondom, ki az valami Tai bokszos? Azt mondja, majdnem, profi ketrecharcos, egy kigyúrt kétajtós-szekrény. Nem volt ellenkezés akár mit kért tőlünk, aztán a pudingjabjai csak futottak hányni. 

Apropó füttyögés...!
A barátom hétvégén nekiveselkedett, hogy megregulázza a konok északi finn telefonomat, mert szerinte csak én nem értek hozzá, ez egy Nokia Lumia 1520-as ennek lelke van, méghozzá skandináv!:)
Beállította nagy elégedetten, hogy most már nem fog se hajnalban kurjongatni, se szülinapot köszöntgetni, mikor nincs is itt az ideje.
Erre ülök az órán, szendergek a monoton zsongásban, egyszer csak valami elkezd füttyögni, olyan hülyén mint a pasik szoktak a nők után.
Felneszelek, nézegetek körbe, hogy mi van, erre azt látom, mindenki engem bámul.
Mondom, mi van?
Erre a barátnőm, hogy te füttyögsz!
És hallom ám, hogy a telefon kurjongat nagy lelkesen a táskámban. Próbáltam kinyomni, nem hagyta magát, újra és újra rázendített, már nem csak az osztály a tanár is röhögött, pedig eleinte igyekezett komolynak maradni. 
Elő kellett vennem, ami azért gáz, mert miután közöltem a barátommal, hogy zöld lett a szobánk és elküldtem a képet, hogy milyen. Ilyen lett, de ez nem a szobám!

Szóval szerinte a világoskék kellett volna a fehér falra, mert akkor olyan lenne mint az én szemem, és alatta aludhatna. 
De én annyira imádom a zöldet, a haragos spenóttól a mentaszínig, minden változatát, hogy ilyen lett! Viszont a pirost az nem annyira kedvelem...
Erre bosszúból hozott nekem egy tűzpiros laptopot és telefont. Hát nagyon rikítóan ütős darabok! Nem szívesen veszem elő mások előtt, mert látszik rajta, hogy minőségi darab. De most muszáj volt, mert ki kellett kapcsolnom a konok finnjét.
Egyszerűen gyűlölnek az elektromos dolgok. Ez a blog se kedvel!:(
A hétvégén még a víz is megrázott, ahogy megengedtem, hogy zuhanyozzunk, a barátom szerint csak nagyon kifárasztott és hallucinálok. Óóó, férfiak!
A pittyegés hétfőn volt, öcsém ugye megbütykölte!
Erre tegnap az álmosító csendben egy rendkívül idegesítő férfihang közölte velem, hogy "az akkumulátor töltöttségi állapota 10 %", pedig senki nem kérdezte!
Majd rövid tanácstalan szünet után, "a pontos idő...", folytatta még hangosabban sajnos magyar órán, mert ha az angolon dumcsizik angolul, még nem is lett volna olyan gáz.
És mindez nem elég, még oda jött hozzám a nőstényfalkavezér is, és kihívott az udvarra egy félreeső zugba. Hát nem volt túl őszinte a mosolyom mikor kimentem vele, a suli meg akár egy sasmadár sasólt minket.
Szerencsére nem bokszolni akart, helyette felajánlott egy örökös tagságit a falkájában és megkínált egy dzsointtal. Azt mondja nekem, szívj el velem egyet, ha van elég vér a pucádban.:( 
Hát nem volt!
A süssz se jött be, pedig azt sokkal jobb fazon kínálta.
Szégyenszemre gyáván mindenféle ostoba kifogásokat makogtam, hogy sajnos nem szívhatok semmit, mert mindenre allergiás vagyok, nekem egy mogyorós csók is halálos. De nagyon megtisztelő az ajánlata.
Erre az életről kezdett oktatni, hogy minek tartogatom magam annak a pasinak aki nem is itt lakik mit tudom én mit csinál ilyenkor, csak kihasznál engem aztán vissza megy és éli tovább a világát.
Nem mondtam semmit, mert lehet, hogy kihasznál, lehet, hogy tényleg nincs boldogság, csak álmodozás, lehet, hogy minden férfi egy féreg, de ha úgy teszi, hogy közben vesz nekem egy lakást, és fizeti az egyetememet, próbál rábeszélni egy új kocsira, és mielőbbi közös jövőt sürget,....hát ha ez kihasználás, akkor nem bánom, csak használjon!:)
Legyek gyáva és megalkuvó, nem érdekel, inkább annak örülök módfelett, hogy nem kell többet felhívnom a lány figyelmét arra, hogy ne előttem gyakorolja a mohamedán vallást, vagy legalább is függessze fel a Ramadánt, míg elhalad előttem, nincs több köpködés!:)
Ja, igen! Öcsém szerint a suli udvarukon a töri tanárnőjük, - ő a szembe szomszéd, egy jó sztori,- produkált egy hasonló leszúrt rittbergert, mint én, de az enyém szebben kivitelezett volt..:(
Ezek után szerintem teljesen jogos az aranyeres csirke!
És a barátom is megérdemelte, mert mikor felrallyzott velem meg le, a Pláza tetejéről, még volt képe oda szólni, hogy na most tettünk egy felvezetőkört, ezután jön az igazi, mérd az időt!
Aztán elröhögte magát, gondolom nekem is volt egy arckarakterisztikám, ahogy ránéztem nem kicsit könyörgő szemekkel. Vicces pasi...

Hát ennyit mára! Gondolom már elég belőlem!:)
Ezt a videót azért nézzétek meg, és kérlek benneteket nagyon óvatosan közlekedjetek ebben a hóesésben! 
Nem éri meg, ne siessetek!
Puszi mindenkinek Luna