39. rész - Finnország, hó és....

Sziasztok!

Hétvégén kicsit hátráltatva voltam így csak most készült el, illetve most van időm kitenni a következő részt. 
Ha azonban adtok valamiféle visszajelzést, - pipa vagy komi :), - formájában, hogy lássam azért még olvastok, akkor engesztelésül szerdán, és pénteken is kiteszek egy részt. Jó?:)

Kriszti….

Hallgatom Paula zsongító csicsergését, mosolygok, és közben meg arra gondolok, csak ne jöjjön már megint egy rosszullét. Az előbb újra elkapott, és most már nem foghattam a repülőre, mert az úton is folyton rám tőrt, de azt gondoltam talán a repüléstől.

Jaj, csak bírjam ki ezt a pár napot, Kimi azt mondta, szeretné itthon tölteni a szilvesztert a családja meg a barátai körében. Nekem végül is mindegy, különösebben nincs kiért haza sietnem, hacsak szegény Pezo nem hiányol, mert gondolom, a kandúrt rendesen elkapatja majd Lotte. Egy dagadt malackát fogok visszakapni nem az én karcsú párducomat, vagyis párduci lesz belőle.

Ahogy belőlem is néhány hónap múlva, döbbenek rá itt a hirtelen a hátsó ülésen. Vajon hogy fog viszonyulni a kerekedő pocakomra? Undorodni fog tőlem? Fürkészve nézegetem hátát és a tarkójára omló haját.

Mintha megérezné hátrafordul.

-         Rendben vagy cica? – aggodalmaskodik. Talán leolvasott valamit az arcomról?

-         Persze…teljesen! – mosolygok előre.

-         Mindjárt otthon vagyunk.

-         Kristii készített neked zabkekszet. Szerinte az a legtökéletesebb hányinger ellen. – így Rami.

-         Hah, az jó lenne!

Csak mosolygok egyre bágyadtabban, nem merem neki bevallani mennyire tartok a feleségétől. Jön majd egy határozott öntudatos nő, aki már évek óta tagja ennek a családnak….jaj!

Szép de nem túl hivalkodó ház elé fordulunk. Kíváncsian nézegetem, miközben Kimi kisegít a kocsiból.

-         Még tudod menni. – vigyorgok a hatalmas sapka alatt, amit induláskor rám erőltetett és most be kell vallanom, hogy remek ötlet volt. Ez a finn tél korántsem azonos a svájcival. Újra a házra pillantok.

-         Na? – veszi észre fürkész tekintetem. – Ilyenre számítottál?

-         Nem! – vallom be őszintén.

-         Hát? – rándul meg érdeklődve a szemöldöke.

-         A te házadból kiindulva, valami 22. századi utópisztikus villára és nem egy ilyen csinos kis otthonos lakra.

-         Az a mi házunk cica….és, - teszi hozzá kaján vigyorral, - majd benépesítjük! Én rajta vagyok! – ölel magához.

Nem válaszolok, mert kinyílik az ajtó, és egy forgószél kíséretében kiviharzik két „kétlábonjáró” télikabát és a nyakamba vetik magukat.

A sapkából csak a két hatalmas Raikkönen szemük világít kikerekedve, örömtől csillogón. Lehajolok hozzájuk és átölelem mindkettőjüket. Hangosan kiabálva lógnak a nyakamban. Kimi mögém áll és megtartja a hátam, ez hasznos, mert a két lurkó nyomában egy boldog német juhász akkora lendülettel érkezik, hogy majdnem magukkal sodornak.

-         Hát szia Ajax! Te szépséges szőrös fülű kutyafiú, hát megismersz még? Hiányoztam neked? – ölelem magamhoz és igyekszem elhajolni a boldog laffintásaitól, így is alaposan képen nyal.

Szegény kutya, azt se tudja mit tegyen, nyüszítve viháncol. Ugat, ugrándozik, a farkát kergeti, elrohan aztán vissza. Hol Kimi, hol az én nyakamba veti magát.

Úgy viháncol akár egy kiscsikó!

-         Látom teljesen meggyógyultál, nagyon aggódtam ám miattad. Hiányzol szegény senor Sangriának is. Csak búslakodott egyedül otthon. – hadarom a boldogan lihegő csillogó szemű kutyának.

-         Nem szabad…. Mondtam hogy nem szabad! – lép ki egy újabb kabát az ajtón, a hangjából ítélve, női fazon. – Azonnal engedjétek el és gyertek be. Majd ha levetkőztek üdvözölhetitek a keresztapuékat.

Rami az egyiket, Kimi meg a másikat kapja fel és maga előtt terelgetve Paulát meg engem, beviharzanak a visongó gyerekekkel.

Igyekszem minél előbb megszabadulni a kabátomtól és a szörmeusankámtól, mert a melegben újult erővel tör rám a rosszullét. Nagyokat nyeldesve fordulok az iménti kabát tulajdonosa felé, hogy köszöntsem és bemutatkozzam neki.

Kimi már ott van, és közvetlenül egyszerűen oldja a helyzetet a maga módján.

-         Kristii, ő itt az én Krisztim. – vigyorog a rövid fekete hajú nőre. - Én Krisztim, - fordul felém mosolyogva, - ő itt Rami Kristiije.

Félszeg mosollyal nyújtom a kezem és igyekszem alaposan felmérni, hogy mire is számíthatok vele kapcsolatban.

Értelmes arc, ide-oda ugráló fürge fürkész tekintet. Pillanatok alatt felmér ő is, és felé nyújtott kezem figyelmen kívül hagyva megölel.

-         Már nagyon kíváncsi voltam rád. - terel a nappali felé a hátamon feledett tenyerével, míg Kimi az édesanyjáról segíti le a kabátot, Rami meg a gyerekekkel küzd. – A gyerekeim istenítettek, hogy az a Kriszti micsoda különleges ételeket tudott készíteni, és milyen édes hörcsöge meg cicája volt. Neked köszönhetően mi is szert tettünk egy miss Pesetára, akit persze nekem kell tisztán tartanom. – vág egy grimaszt.

-         Ohh, sajnálom! – próbálom lenyelni a mosolyom, mert egyelőre nem tudom, csak viccel vagy komolyan dohog.

-         Ah, ne sajnáld! Vele, sokkal jobban jártam, mint Mr. Kökénnyel, aki egy magyar puli és érkezése utáni első órában elfogyasztotta a különleges alkalmakra tartogatott Armani cipőmet.

-         Hát a pulik már csak ilyenek…nálunk a faluban a birkapásztorok tartották őket, mert rendben tartották a nyájat, és füttyre, intésre, vezényszóra azonnal ugranak és teszik a dolgukat. Néha bizony hátsón marják a dacoskodó birkát, vagy a vezérkost, ha ellenük fordul. Tökéletesen rendet tartanak a nyáj körül, és elűzik a vadállatokat is. Nem kifejezetten házba valók…talán egy nagy kertben, ahol kedvére rohangászhat, boldogabb lenne. – veszem védelmembe meghasonult honfitársamat.

Kristii hátra pillant, aztán közelebb hajol hozzám, úgy súgja cinkosan.

-         És még büdös is!

-         Igen….hát nemezes szegénykének a bundája…és hát annak ugye van egyfajta illata. Talán nem a legmegfelelőbb kutyát választottátok a lakásba. – mosolygok rá vissza felszabadultan, mert ez a cinkosság a szemében ráébreszt arra, hogy ide is haza jöttem, és nem kell tartanom senkitől és semmitől…

-         Hát nem megmondtam? – csattan fel villogó szemekkel Ramira, aki úgy néz maga köré, mintha nem is értené, hogy a fenébe került ő ide? És ki ez a sipákoló nőszemély?

-         Gyere nézz körül nálunk. Szeretném, ha mindent ismernél, mert ez a te otthonod is mostantól. – ragad magával Paula. – Itt lent van a konyha, az ebédlő, a nappali, és van itt még egy vendégszoba, amit régen a gyerekek laktak be. Mikor kisebbek voltak ide fektettük őket a délutáni sziesztájukra, mert itt hamarabb meghallottuk, ha megébrednek, vagy valami baj van. Mostanában, mióta egyedül maradtam én használom, így közel vagyok a konyhához és nem kell lépcsőznöm éjjel, ha szükségem van valamire a hűtőből. 
A ti szobátok fent van, de ha megkívánsz valamit, nyugodtan gyere csak le éjjel is, nem fogsz senkit zavarni. – mosolyog. - A folyosóról nyílik a mosdó és a WC. Az én szobámból is találhatsz egyet, ha sürgős és ez itt foglalt, meg az emeleten is van. Gyere, menjünk fel, megmutatom a szobátokat, Kimi addig felhozza a csomagokat. – ölel át a karjával.

-         Szerinted nem találok be a szobámba? – vigyorog a fia.

-         Az ott a szobátok, - javítja ki, - és talán téged kísérgetlek? Elég, ha te a csomagokat cipeled, és csöndben maradsz fiam.

Lassan lépkedünk a szépen megmunkált falépcsőn, nyomunkban a behúzott nyakú szőke lépked. Hogy ez mennyivel barátságosabb, mint azok az átlátszó plexi lépcsőtámaszok.

-         Szeretem a fát, - mosolyog elkapva a simogató mozdulatomat, ahogy végig húzom a kezem a pácolt faragott korláton, - olyan természetes.

-         Ez itt rögtön a lépcső tövében a ti szobátok, szemben a másik oldalon meg Ramiéké. Van külön fürdőtök és öltözőszobátok is, - nyit be a jókora hálószobába.

Tágas világos szobába lépek. Az ablakokon beszűrődik a kinti világítás.

-         Hamar sötétedik ilyenkor. – követi a tekintetem.

-         Gyönyörű ez a szoba! –szalad ki a számon, ahogy körbenézek a mogyorószín falon ízlésesen elszórt képeken és a szépen megmunkált fa bútorokon. - Az egész olyan letisztult, nyugalmat árasztó. Tökéletes enteriőr.

-         Anyu most rendeztette be a mi kedvünkért. – kotyog közbe a finn.

-         Nem kellett volna… - fordulok felé zavartan.

-         Dehogy nem! – mosolyog. – az ággyal szemközt nyílik az öltözőszoba és a fürdő. Igyekeztem, hogy elégedettek legyetek mindennel. Remélem később majd sokat lesztek itt.

Kimi lepakolja az ágyal szemben lévő kanapéra a bőröndöket, és kotorászni kezd bennük.

-         Mit keresel?

-         Az ajándékokat….elhoztuk? – meredez a szétdobált ruhákra.

-         A másikba tettem, de nem feltétlen kell mindent szétszórnod, még van idő Szentestéig.

Valamit dünnyög az ördög fiakról, akik néhány óra múlva úgy is felforgatják majd a szobát az ajándékok után kutatva, de majd most megtréfálja őket, és úgy eldugja, hogy még mi sem találunk rá, aztán leshetnek az üres fa alatt….és csak mortyog, mortyog de látom, hogy közben a félszemével minket figyel, és tekintete ellágyulva pihen meg az édesanyján.

Nem akarom elrontani ezt a bensőséges pillanatot, inkább a komódhoz lépek, mert egy kép vonja magára a figyelmem. Egy esküvői fotó árválkodik egy dupla fényképtartóban.

-         Őőő…kivettem a másikat. – magyarázkodik Paula zavartan. – Már nem idevaló. Remélem, hamarosan kerül bele egy másik. – mosolyog rám gyanúsan fénylő szemmel. - Nézz körül és lakjátok be lányom. Isten hozott itthon. – ölel át egy pillanatra elérzékenyülve.

Mire kimegy, már a könnyeimet nyeldesve ülök az ágyra.

-         Te említetted anyukádnak hogy feleségül kértél?

-         Nem tudtam hogy államtitok….- védekezik jókedvűen.

-         Nem titok csak nem kellett volna. – villan a szemem.

-         Talán szégyelled? – fordul vissza kicsit élesebben.

-         Nem akarom, hogy kötelességből kötelezd el magad!

-         Mi? – mered rám döbbenten.

-         Azért akarsz elvenni, mert miattad bántottak. Bűntudatod van, és ezt összekevered a szerelemmel. – hadarom könnyezve.

Mellém ül, fejemet a két kezébe fogva kényszerít, hogy ránézzek így látja, ahogy a könnyeim ezüstős csíkot szántva a bőrömön lecsorognak, és egy kövér könnycseppben ringatózva várják hogy elszakadhassanak az államtól.

-         Azért akarlak elvenni, mert ez a kapcsolat bevált és veled képzelem a jövőm, és veled akarom leélni az életem. – Ha nekik sikerült, - bök az esküvői fotó felé, - nekünk miért ne sikerülhetne? Egy anyánk volt… - húzza a száját félmosolyra.

Kristii egy igazi energia bomba, ahogy azt az első pillantásra gondoltam. Berohan nappaliba, elrendezi a párnákat, hogy kényelmesen üljek, kirohan kávéért, közben összeveszik a férjével, leülteti a TV elé a gyerekeket és keres nekik egy meseadót, és berobog egy tányér lapos és kerek keksz típusú süteménnyel.

-         Ezt külön neked készítettem. – teszi elém öntudatos mosollyal az arcán. – Jó hányingerre,- súgja halkan lesunyt szemekkel, - meg utána is.

Fogalmam sincs, hogy miért? Talán a levegő változás? Vagy a túlzott idegeskedés utáni megnyugvás miatt? Vagy egyszerűen csak most jött el ennek az ideje, de nagyon rosszul vagyok. Segélykérőn pillantok az én szőkémre ebben a szőke hajú rengetegben. Azonnal veszi az adást és mellém telepszik.

-         Hol is a mosdó? – kérdem grimaszolva.

-         Nem jó a keksz? – szól vissza félhangosan, pont olyan hangnemben, hogy mindenki hallja.

-         Hülye! – csúszik ki zavaromban a számon hirtelen, és nagyon dühösen, ráadásul magyarul.

-         He? – billenti oldalt a fejét és néz kajánul.

-         Ma egyedül alszol! – biztosítom olvadozó mosollyal.

-         Kikísérlek! Gyere, megmutatom. – olvad le a vigyor a fejéről.

Mire előtámolygok a tágas minden igényt kielégítő mellékhelyiségből már Ajax is ott ácsorog mellette.

-         Megint hánytál? –ölel gyengéden magához.

-         Megöl engem ez a gyerek! – sóhajtom letörten.

-         Az én úgy sem hagyom neki. – puszil a hajamba.

-         Látod Ajax? – hajolok le a vágyakozó pillantásokat lövellő kutya mellé. – Itt hordalak ám a nyakamban, hogy mindig velem legyél. – mutatom az egykori olcsó kis ajándékláncot, melyen egy németjuhászkutya képe látható. Ne gondold ám, hogy akár egy percre is elfelejtettelek..

-         Most lesz egy kis időm a szünetben, veszek neked egy normális láncot, és abba beletetetem Ajax képét, ha hordani akarod. – ereszkedik mellém.

-         Ezzel mi a bajod? Miért nem normális?

-         Mert a zoknim többe került, mint ez a kis bizsu.

-         De nekem nagyon kedves emlék…aznap majdnem megcsókoltál.

-         Eeh, hát igen…talán most is megtehetném…ha már így emlékszel rá…de inkább nem kockáztatok még egy visszarohanást. – int a WC felé, és újra a fejemre puszil.

Ajax nyekkenve hívja fel magára a figyelmünket, újabb simogatást kunyerálva.

-          Most már haza jössz velünk, és soha többet nem válunk el, ígérem. A jövőben sokkal jobban fogok rád vigyázni. Te mindent megtettél barátom, igazi hős voltál, nem rajtad múlt, hogy így alakult. És képzeld csak, most megint van itt valaki a pocakomban, és ha ide teszed az okos fejedet a szívemhez, talán hallod is, ahogy dobog a picike kis drága szívecskéje. Bizony itt egy kis tündérke van készülőben. És ha majd megnő és kibújik innen, a legjobb barátod lesz, és kérlek téged nagyon vigyázz rá is.

-         Majd télen befogunk a szánkója elé és húzhatod a hóban, biztosan nagyon fog neki tetszeni. – veszi át a szót Kimi.

Egymásra nézünk és összemosolygunk. Szinte beleremegek, ahogy elmerülök a gyönyörű szemeinek simogató pillantásában. Ott az előszobában a kutya előtt kuporogva éreztem először igazán, hogy egy család vagyunk!

Paula egy pohár limonádéval érkezik.

-         Lassan idd meg lányom. – rendelkezik. Komolyan mondom tiszta Lotte! – Egy kis savanykás limonádé. Ettől talán jobb lesz egy kicsit. Jobb lenne, ha lepihennél mielőtt kimegyünk a temetőbe…vagy esetleg itthon maradhatnál. Nem akarom, hogy bajod essen.

-         Azt már nem! – mortyog a finn. – Nem fogom itt hagyni egyedül.

-         Akkor jöttetek volna egy nappal előbb. – csattan fel az anyja is. – Miért kellett így kiszámolni?

-         Ne haragudj…az én hibám, Kimi már két napja indul, csak velem volt mindig valami baj. – könnyesedik el a szemem.

-         Jaj, nehogy már nekem itt pityeregni kezd. Kimi tudja, hogy nem gondolom komolyan, csak valakin le kell vezetnem a feszültséget. Nagyon aggódom érted, rettentően nyúzott vagy. Akkor se haragudtam volna, meg ha nem jöttök el, szegény apádnak, - pillant Kimire, - már mindegy és biztosan ő sem akarná, hogy felesleges stressznek tedd ki a családodat. Még van időnk, pihenj le egy órácskát. Előbb kimegyünk a temetőbe, aztán lesz egy kis megemlékezés a templomban. Nem fog sokáig tartani, de kérlek nagyon alaposan öltözz fel, mert nem vagy hozzá szokva ehhez az időjáráshoz, és a templomban még hűvösebb az idő. Gyere, - inti maga után a fiát, - hozzál fel egy kis kekszet meg teát Krisztinek.

Egy tálcát egyensúlyozva fenékkel nyit be, és igyekszik mindent épségben eljuttatni az ágy végében lévő hosszúkás asztalra, míg én kifelé bámészkodom az utcára, egy állólámpába kapaszkodva.

Sikerül meggyőznöm, hogy nyugodtan hagyjon magamra, és menjen le beszélgetni a nappaliba, nem kell mellettem őrködnie.

Vonakodva távozik, mellém helyezi a telefont, hogy vész esetén azonnal hívhassam. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mire végre becsukja maga mögött az ajtót. Imádom, de ez a túlzott aggodalom már kezd a terhemre lenni. Azt meg kimondottan hanyagolnám, hogy hányás közben a hátamat simogatva figyelje, ahogy erőlködöm.

Lehúzom a csizmám és hanyatt fekszem az ágyon. Behunyom a szemem néhány percre és próbálok egyenletesen lélegezni. Azt már meg sem merem említeni, hogy néha olyan szédülés jön rám, majdnem elvisz a fejem.

Felhívom Lottet, megígértem neki azonnal jelentkezem, amint lehetőségem nyílik rá, hogy ne aggódjon a repülés miatt.

-         Jaj Lotte! – nyögök a telefonba köszönés helyett.

-         Édes jézusom, ne rémisztgess te lány! Mi történt?

-         Normális az, hogy állandóan hányok?

-         Oh, Kriszti, a frászt hozod rám! Persze, hogy normális! Mégis mit vártál? Hogy majd bent kuksol csendesen 40 hétig, és mikor meg akar születni, megrázogat neked ott bent egy csengettyűt?

-         Nem pont arra…de erre sem!

-         Nagyon rosszul vagy angyalom?

-         Nagyon! – egyezek bele.  – Amióta ide értünk folyamatosan hányok, és már teljesen leamortizálódtam. Haza szeretnék menni.

-         Talán nem kedvesek veled? Nem érzed ott jól magad?

-         A bőrömben nem érzem jól magam! – felelek élesebben a kelleténél. – Már magamtól vagyok rosszul, állandóan hányás szagom van!

-         Feszült vagy?

-         Én nem vagyok feszült, csak ideges! – csattanok újra. De miért kiabálok vele is?

-         Kimi hogy bírja? – érdeklődik a telefon és esküszöm, hogy vigyorog a hangja.

-         Hát…nagyon igyekszik. – halkulok le. – Ne haragudj Lotte…nem tudom mi ütött belém.

-         A terhesség kisszívem. Majd túl leszel ezen is.

-         És a rosszullét? Meddig fogok még hányni?

-         Ha szerencsés vagy még néhány hét…ha nem, akkor akár félidőig, vagy egészen a végéig is. De később jön még a mellfeszülés meg a has bekeményedés, na és a légszomj, ha már annyira nagy lesz a kis lurkó, hogy nem fogsz tudni tőle se ülni, se feküdni kényelmesen. Majd kapsz tőlem egy párnát.

-         Hát köszönöm! –vigyorgok kétségbeesetten.

-         Gondolj arra Krisztikém, hogy miért is történik ez veled. Ha nem lennél másállapotban nem lennének ilyen panaszaid.

-         Igazad van. – suttogom meghunyászkodva. – Inkább örülnöm kellene! Köszönöm hogy eszembe juttattad Lotte.

-         Nem lesz semmi baj angyalom. Próbáld jól érezni magad, és ne görcsölj rá az ottaniakra. Ha visszajöttetek, majd beszélünk.

-         Senor Pezo és senor Sangria?

-         Jól vannak! A kandúr napestig kint bóklászik, csak melegedni fut be, a kis Pezoval meg történt egy kis baleset. Az agya beadott neki egy egész gerezd diót, a kis mohó meg begyömöszölte a pofazacskójába és aztán se ki, se be. Fél napot verte az arcát, mint egy tam-tam dobot, hogy kiszedje, de csak nem sikerült, végül bele kellett kotorni a kis szájába, szerencsére nem harapott meg, és a dió is előkerült. Az atya már állatorvost akart hívni hozzá, nagyon megijedt hogy valami baja lesz itt nálunk a te Pezodnak. De az rá se hederített. Ahogy előkerült a dió már harapdálta is jóízűen.

-         Az atya tudja már?

-         Hogy mondanám már el neki? –háborog a vonal másik vége. – Ez a te feladatod! Nagyon boldog lesz, ha megtudja, ugye tudod Krisztikém.

-         Ha hazamentünk, rögtön átjöttök hozzánk és akkor majd elmondom. Kimi azt mondta, hogy rendelünk egy teljes ebédet az étteremből, és akkor nem kell főznöm, mert leginkább az ételszagtól vagyok rosszul. Melegíteni azt meg majd te segítesz legfeljebb.

-         Hát persze angyalom. Már alig várom, hogy lássalak. Vigyázz magadra, nehogy eless abba a rengeteg hóba. Eszedbe ne jusson nekem most síelni tanulni, vagy valami hasonló butaságot!

-         Jaj, dehogy! Az utcára se akarnak kiengedni, ne aggódj!

Lentről felerősödik a hangzavar, úgy hallom új vendég érkezett. Hamarosan a nevét is megértem a finn összevisszaságból, Riku az. Kimi említette, hogy ő is a családdal fog tartani a megemlékezésen, aztán meg beszélni akar vele, a jövőnkkel kapcsolatosan. Nagyon titokzatoskodott!

-         Lassan ideje összeszednem magam és lemennem. Indulni kell, nem akarom, hogy rám várjanak.

-         Menj csak lányom! Add át üdvözletünket és szeretetteljes jókívánságainkat az ottaniaknak. Öltözz fel rendesen, vigyázz magadra Krisztikém…

Leteszem és elheveredek egy kényelmesre tömött barna párnán. A szobát nézegetem, szinte megnyugtat ez a tökéletes belső dizájn. A képeket bámulom. Soha nem jutna eszembe feltenni a falra egy képet, amin nincs semmi, és lám itt milyen jól mutat, hümmögök. És az a két gyertyatartót ábrázoló is….hát igen, ha most eszembe jut a hajdani alagsori szobácskám, aminek a falára ráfestettem a falumat, a régi kedves kis tornácos házunkat, az erdőt, sőt még a holdat is a lámpa helyére…hát igen, most már értem miért csodálkozott el annyira az én művészetem láttán. Egyre boldogabban mosolygok bele a félhomályba, ahogy megrohannak a régi emlékek.

Akár egy hisztis macska úgy támadtam sokszor szegényre. Eh, mondjuk ez az utóbbi napokat nézve mit sem változott. Vissza kell fogni magam, és parancsolnom kell azoknak a gonosz hormonoknak, fogadkozom, miközben halkan nyílik az ajtó.

Egy óvatosan lopakodó csodaszép skandináv jelenik meg. Jókedvűen az ágyamhoz oson. Azt hiszi alszom, mert kíváncsian lehunyt szemmel várom mihez fog most kezdeni. Mellém ereszkedik, és fölém hajol.

Behunyt szemmel is pontosan érzékelem, hogy mit csinál, mert ahogy közel ér hozzám, megcsap a senkivel össze nem téveszthető illata, és azonnal meglódul a szívem.

Először a vállamat puszilja meg, aztán lassan halad felfelé, elhalmozva számtalan csókkal a nyakam és az állam, míg eljut a számig. Ott egy picit megtorpan, de nem hagyok neki időt. Felnyúlok, és gyengéden a hajába markolok.

-         Kisu…Rakastan pikku kisu… - dadogja.

-         Mi…mit mondtál? – kapkodom a levegőt a csókjaitól.

-         Azt, hogy cicám…szeretlek kicsi cicám!

                                                                  *  *  *

A hétvégém nem pont úgy alakult ahogy terveztem, ezért a késés, de cseppet sem bánom, mivel vendégem volt!:)
Sajnos elutazott egy távoli helyre, mert elszólította a munkája, így most egy ideig rendszeresen fogok jönni:), és bepótolom az elmaradásaim.
Szombaton én próbáltam mézes-szezámmagos csirkét készíteni több-kevesebb sikerrel! Az öcsém akkor jött meg az angoltanártól, akivel ismerkedési napot tartott, és most döbbent rá, hogy ha velünk akar élni, meg kell tanuljon angolul jövőre az érettségije mellett. Büntetni akart és pata volt a főztömhöz. Csak fikázta, hogy mit kentél erre Luna? Gondoltam, na megállj csak, próbálgatod a oroszlánkarmocskáidat? Hát kivel akasztasz te bajuszt? Ezért szende jó kislány arcot vágtam és zavartan lesütött szemmel kezdtem dadogva magyarázkodni. 
Érezni? Azt hittem sikerült lemosnom...először véletlen fokhagymakrém helyett a dédi aranyérkenőcsével kentem meg őket.
Ott ültünk az asztal körül, akár a törpék heten, és ahányan voltak annyi féle arcjáték jött vissza rám. Jobbára a döbbenet hódított teret, csak a barátom nyammogott lelkesen az ő kis csirkecombján rendületlenül, míg a nővérem fel nem világosította, hogy a te őrült nőd a fenékre való kenőccsel kente be azt azt a combot amit olyan jóízűen szopogatsz....
Na, akkor ő is kicsit kikerekítette azokat a szépséges szemeit és ugyan csak eltátotta a száját ahogy rám bámult. 
Én meg vissza, jobb ha tudod mire számíthatsz velem kapcsolatban! Azt felelte ő már nem is számítgat, de mindig is merész volt. Hát? Ez van!
Azért volt egy arckarakterisztikája!
Muszáj volt nevetnem!
A család címvesztésen, kitagadáson és a száműzetésen gondolkodott. Később a megkövezés is szóba került, de felhívtam a figyelmüket arra, hogy nem vagyunk iszlámosok, és a Buddhista vallás nem engedi az ilyesmit.
Sajnos szombaton a barátom elutazott, így este lefeküdtem és elhatároztam addig alszom amíg ki nem pihenem magam. 
Sikerült is mert pontosan 12 óra 5 perckor ébredtem, méghozzá arra, hogy valaki besomfordál és az orrom alá dugdos egy isteni gőzölgő kávét.
Hát sajnos azt tudtam, hogy a barátom az esélytelen, ezért érdeklődve kukkantottam ki a hajam alól....és lám én szépséges öcsém vigyorgott egy csésze kávé felett.
- Ideje lenne felkelni mormota!
- Megbuktál? - meredtem dühösen a kávéscsészére, mert jobbára én szoktam így ébresztgetni reggelente, ő inkább csak akkor, és az anyut, ha valami kis kellemetlen affér adódott, mint mondjuk egy bukás...
Persze most egyből besértődött.
- Surranni fogok! - meredezett úgy rám, mintha talán felfedezte volna, az örök fiatalság titkát. És te is pont olyan pata vagy már, mint a barátod, adta tudtomra!:(
Na, ennyit a hétvégéről! Hogy ma mi történt velem, azt majd holnap!
puszi mindenkinek és kellemes időtöltést.

Luna