41. rész - A szeretet nem válogat....

Sziasztok!

Többen írtátok, hogy tetszik az, ha sokat írok Kimi szemszögéből. Szeretném megmagyarázni, hogy miért, de nem tehetem, és talán még magamnak sem tudom egyértelműen megfogalmazni.
Azt nem tudom, hogy írnak mások, de én beleképzelem magam a szereplőim életébe, és sok mindent, legalább a cselekmény 50 %-át, de inkább sokkal többet, a körülöttem történő valóságból veszek, kicsit átírva, vagy éppen kiszínezve.
Ezekbe a terhességgel foglalkozó részekbe, egyszerűen nem tudom, vagy nem akarom magam ennél jobban beleélni.
Hogy miért? Erre nem tudok, és nem is akarok választ adni. Vannak dolgok amiket még én is megtartok magamnak.
Szóval csak azért írtam ezt a néhány zagyva mondatot, hogy ne azt gondoljátok, azért beszéltetem ennyit Kimit, mert kedvezni, hízelegni akarok nektek, hogy ezáltal több pipát vagy komit kapjak, - ami azért természetesen mindig jólesik.:), - hanem mert csak így tudom, így vagyok képes megírni a részt. 
Nem megélve, hanem látva férfiszemmel, ami ugye azért, eléggé távol esik tőlem.
Ezek után, kellemes időtöltést a részhez...:)

Kimi…..

Az élet minden területén nekem kedveskedik. Szeretem ezt az öntudatos vérmes magyar lányt, apa leszek végre, saját csapatom lesz tavasztól, és a következő mondatra lépünk az ebédlőbe, az enyhén zöld színben játszó Kisuval.

-         A kereszt apunak nagyobb a fügyije... – szusszan Titus tudálékosan az apjának.

-         Gyerekszáj…. – hebegi ogre színű kedvesem, miután elkönyveli, hogy az asztalnál ülők mindegyike ránk mered. – Pont akkora, mint másnak.

-         Azt te nem tudhatod! – nézek rá sértődötten. – Tudtommal nincs összehasonlítási alapod.

-         De igen is nagyobb…. – sunnyog a konok kis Raikkönen.

-         Biztos csak pisilnie kellett. – gonoszkodik a férfiasságában megsértett atya.

-         Mondtam neked, hogy ha pisilni kell, akkor azonnal menjél vagy szóljál, mert ha tartogatod, a sok pisitől megnyúlik, és nem fogsz majd tőle beleférni a versenyautóba. – jön ki a sztoriból győzelemittasan a női vérmasztodon.

-         Akkor Kimi, hogy ült bele? – kapcsolódik be kíváncsian a nagyobbik gyerek.

-         Mindig marokra kapta, aztán begyömöszölte. Nézd csak meg a videókon. Biztos fájdalmas lehetett, azért vágott olyan fapofát állandóan, mint akinek a tökét csavargatják. – néz csúfondárosan a tesó.

-         Elég legyen a férfi altestekből! – csattan anyám. – Jobb már? – fordul Kisu felé.

-         Sokkal! – biztosítja falfehéren.

-         Látom…. – sóhajt. – Készítettem neked egy kis citromos teát. Ne egyél mást, csak egy kis kekszet vagy kétszersültet.

-         Nem kívánok semmit…és úgy is mindjárt kihányom… - hárít vérszegényen.

-         Ha meg nem eszel, azért leszel rosszul. – nézi oldalra billent fejjel sajnálkozva. – Tudod mit, csak próbálj meg elrágcsálni párat..

-         Rendben… - sóhajt, hogy majd elfúj maga mellől.

-         Ha ettünk, elviszlek benneteket hómobilozni. – terelem el ezzel a közvitára kitett férfiasságomról a szót.

-         Én már ettem is!

-         Nem még nem ettél! És előbb Kisuval sétálok egy kicsit a friss levegőn. Ha ki tudsz jönni egyáltalán. – súgom, ahogy a hajába puszilok.

-         Csinálsz nekünk megint játszós ennivalót?

-         Ne haragudj, de most nem nagyon tudok főzni. Ha étel szagot érzek, látod milyen rosszul leszek. De ha már elmúlt, ígérem készítek valami különlegest nektek.

-         Olyantat mint a hajón?

-         Még olyantabbat! – mosolyog bágyadtan.

-         Jó, akkor gyere addig labdázni velünk! – rántja meg a kezét játékosan Justuu.

Kriszti lehunyja egy pillanatra a szemeit, és nagyokat nyeldes. Arca, ha lehet még sápadtabb színt ölt.

-         Justuu! – kiállt rá Kristii. – Ne rángasd! Hagyjátok békén Kisut! Most nem érzi jól magát. Ne mondjam még egyszer!

-         A hajón jobbpofa voltá… - durcog a csalódott Titus.

-         Sajnálom… - biggyed le a szája szegénykémnek.

Na ebből elég!

-         Fiúk! – avatkozom közbe, mielőtt még az anyjuk újra rájuk kiabálna, mert látom, hogy nagyon dühösen emelkedik fel, és paprikapiros arccal akarja rendre utasítani a csalódott kölyköket. – Gyertek, nézzük meg a garázsban a szánt, és beszélgessünk egy kicsit. Ha rendben van, akkor hómobilozunk egyet. Oké? – pillantok a mélyet sóhajtó lányra.

-         Oké… - súgja némán.

-         Okééé! – visonganak és felejtenek el rögvest minden csalódást.

Lerohannak és lebirkóznak a földre. Végre kiadhatják magukból a felgyülemlett feszültséget, mert nem értenek semmit a kialakult helyzetből, de érzékeny kis receptoraik felfogták, hogy valami nincs rendben, valami megváltozott körülöttünk. A félelem, ami a lelkükre telepszik az ismeretlen miatt, dühös dacban nyilvánul meg anélkül, hogy tudnának róla. Egyszerűen ösztönösen így reagálnak. Most kicsit levezethetik a feszültséget, kitombolhatják magukat rajtam.

Krisztinek már a látványtól felkavarodik a gyomra, ráadásnak még jön a kajaszag is. Egyik keze a szája előtt, a másikkal a falba támaszkodva igyekszik kifelé.

Hát most nagyon elkapta szegénykémet!

Ha tudom, hogy ennyire szarul lesz, talán mégsem hozom el. Rossz nézni, ahogy szenved, és ahogy igyekszik, pedig senki sem várja el tőle, hogy segítsen, de annyira kis majom ez a nő, sóhajtozom.

Hiába mondogatja neki anyu, hogy ne jöjjön ki a konyhába, elegen vannak Kristiivel, ő azért is kimegy, mert ha nem kever egyet a mártáson, akkor biztos fele olyan finomra sikerül.

Aztán meg két kezét a szájára szorítva rohan, közben persze elsodor egy poharat meg egy zacskó lisztet, ami jótékonyan beborítja a konyhát, mintha a kinti havazás utat törne itt a konyhában is magának.

Utána kocogok nagy lomhán és igyekszem nem észrevenni Rami kaján pillantását.

Hova lett az én galamblelkű bátyám és ki ez a szemét geci itt?

Nincs idő a töprengésre, mert rettenetes hangokat ad ki magából a WC csésze fölé hajolva. Mögé lépek és megsimogatom a hátát.

-         Menj ki.. - nyögi, - nem akarom, hogy így láss!

Szó nélkül kifordulok visszasietek a konyhába, ahol anyu kérdő arccal térdel a lisztpermet közepén, Kristii meg az üvegcserepeket sepregeti, és igyekszik távol tartani a két ördögfit.

-         Rami! – kiabálok ki. - Miért nem segítesz szegény Kristiinek? Nem tudnád lefoglalni a kölyköket? Ne csak azt a kurva TV bámuld egész nap!

-         Ugye? – fordul felém egy seprűt lobogtató vérben forgó szemű szoknyás vérmasztodon. – Hát ezt csinálja otthon is! Többet hisztizik, mint a két gyerek!

-         Te mocskos áruló! – súgja szikrázó szemekkel a fészekalját terelgető, anyu szemei alatt megszeppent bátyó.

Nem méltatom szóra, helyette anyámra nézek, megrázom a fejem, és fájdalmas grimaszban elhúzom a szám. Mindent ért, nem is faggat tovább.

Kisietek egy pohárral, és a továbbra is térdeplő, és egyre újuló rohamoktól erőlködő lány mellett töltök egy pohár friss vizet.

-         Öblítsd ki a szád. – nyújtom előre az arcához. – Kriszti, ne butáskodj, ha nem hagyod abba ezt a női hisztit, mindjárt melléd térdelek és onnan nézlek. Akarod?

Megrázza a fejét, aztán egy elhaló istenemmel újra ráborul a fajanszra. Hát ez borzalmas!

Most először jut eszembe, milyen érzés lehet nőnek lenni.

Elvárjuk tőlük, hogy ápoltak legyenek és szexik, legalább is ők ezt hiszik, és hát azért vagyunk egy páran akik ezt meg is követeljük. Azt hiszem csak addig, míg nem találkozunk az igazival. Mert az igazi, fonom tovább a gondolataimat, akkor is kell, ha reggel gyűrött arccal kócosan ébred, és alig tudja kinyitni az összeragadt szemeit, és rosszkedvű, mert fáj a foga. Akkor is kell, ha lefogyott vagy meghízott, mert nem a külső borítás a fontos, hanem a belső, ami egykor megfogott és rabul ejtett minket. Az amiért őt választottuk és nem egy másikat. Az idő múlik és mi is változunk, de ott az legbelül, ami értünk dobog, az örök marad.

-         Jaj, annyira undorító vagyok! – próbál felállni.

A karjáért kapok és felsegítem. Hagyom, hogy megmosakodjon, kiöblítse a száját. Két kezével rátámaszkodik a mosdóra és belebámul a tükörbe. Nem tetszik neki a látvány, szomorúan nagyokat pislogva sóhajtozik.

Itt az idő! Óvatosan ölelem át és húzom magamhoz. Nem ellenkezik, fejét a kulcscsontomra fekteti, és egyre erősebben szipog.

-         Megöl ez a gyerek…majd meglátod! – nyögi.

-         Az nem történhet meg, - csúsztatom a hideg kezem a homlokára, - amíg én veled vagyok, azt nem hagyom.

Megkönnyebbülten hunyja le a szemeit az érintésemtől.

-         Ő minden álmom, - simogatok a pocakján, - de te még nála is fontosabb vagy.

-         Ne mondj ilyent! – kezd pityeregni.

-         Nincs semmi baj…..próbálj megnyugodni Kriszti, mert megint rosszul leszel. Lélegezz lassan és egyenletesen!

-         Rendben...csak annyira szégyellem magam...- hüppög.

-         De nincs miért! Anyu már két gyereket kihordott, ahogy Kristii is. Csak hallottad volna miket mondott Rami a kocsiban. Egész úton panaszkodott, hogy Krisztii nem törődik vele, csak a gyerekekkel. Nincs buli, nincs szex… hozzá képest nekem arany életem van melletted.

-         Csak a szex miatt? – görbül le megint a szája.

-         Jobb neked, ha mindig megpróbálsz félreérteni? – puszilok a hajába. – Gyere, felkísérlek a szobánkba.

-         Nem…visszamegyek és összeszedem, amit levertem.

-         Már rég megtörtént. És hidd el semmi szükség nincs ott most rád. Majd 10, vagy inkább 20 év múlva, te fogod készíteni a karácsonyi ebédet, és anyu fog a TV előtt pihenni. Ez így van rendjén…nem akarom cica, hogy valami bajotok legyen…kérlek, gyere fel velem a szobába. – válik a hangom könyörgővé.

Ahogy belépünk a nappaliba anyu, és a sógornőm aggódó arcával találjuk szemben magunkat.

-         Jobban vagy? – billenti oldalra együtt érzőn a fejét Kristii.

-         Hát…egy kicsit.. – dadogja a másik. – Elnézést, sajnálom, hogy levertem mindent…

-         Ugyan már lányom, inkább eredjetek és pihenj le. Majd felmegyek egy kicsit később és beszélgetünk, ha már jobban vagy.

-         Borzasztóan megvisel téged ez a terhesség. – tudálékoskodik Krisztii. Már második napja hánysz folyamatosan.

-         Sajnálom…nem tudom miért. –nyögi szegénykém. - Eddig nem voltam rosszul…

-         Jaj, nem azért mondom, - mosolyog a sógornőm, - csak eszembe jutott, hogy azt szokták mondani, ha valaki kislánnyal állapotos, az sokkal nehezebben viseli, mint a fiúval.

-         Miért? – meredek rá.

-         Tudom én? – vonja meg a vállát. – Ez csak egy megfigyelés…babona. Lehet, hogy kislányotok lesz...az is lehet, hogy ikrek….

-         Nekem aztán teljesen mindegy, csak meglegyen mindene. – vigyorgok.

-         Hát nekem nem, mert ha lányotok lesz, akkor nagyon mérges leszek! Nem tisztességes, hogy neked még ez is sikerüljön! – vonja össze játékos haraggal a szemét.

-         Mi? – nyögi szegény cicám.

-         Tudod, nálunk még senkinek sem sikerült kislány, pedig nagyon rajta vagyunk. Az egész családban csak fiúk születtek. Na, - taszítom meg gyengéden, - gyerünk fel lepihenni.

Elcsigázott arccal dől hanyatt az ágyon. Karját a szemeire borítja, hosszan, mélyeket lélegzik. Felhozok egy üveg ásványvizet, leállítom az ágya melletti asztalkára, aztán óvatosan mellé ereszkedem, mert már attól grimaszol, ahogy megmozdul a súlyom alatt az ágy.

Fölé könyökölök és lassú mozdulatokkal kitakarom a hasát a pólóból. Simogatni kezdem, olyan forró a bőre, szinte égeti a tenyerem. Ráhajolok és megcsókolom…aztán újra meg újra.

-         Köszönöm…- csókolgatom a hasát kicsit elérzékenyülten.

-         Mit? – pillant le rám bágyadt mosollyal. – Hiszen te csináltad!

Magára hagyom a kicsikét, hogy a szemébe nézhessek a nagynak.

-         De te hordod ki…te teszed megfoghatóvá számomra ezt a csodát, és te szenvedsz miattam. Felcsináltalak, és sajnálom, hogy ilyennek látlak, és rühellem a pofámat, mert miközben hánysz és szenvedsz, én azt érzem, hogy még sosem voltam ilyen boldog.

-         Így van ez rendjén. – suttogja, és magához húzza a fejem.

Elvackolom magam a ribizli illatban, hogy ne lássa a hirtelen rám törő érzelmeimet.

Lassan összeszedi magát. Felöltözik és indulunk, egy kis egészségügyi sétára, szigorúan csak a ház környékén. Nem merem messzebb vinni.

Ajaxot se akarom, de olya bánatosan néz, hogy Kisu szíve megesik rajta.

-         Hozd őt is. – kérlel.

-         Nem kéne…ha rosszul leszel, csak útban lesz. Úgy is visszük haza, annyit sétálhat velünk még, amennyit csak akar.

-         Majd igyekszem nem rosszul lenni. – néz rám a régi mosollyal az arcán.

-         Megígéred? – méregetem oldalról hunyorogva.

-         Hát most nagy dilemma elé állítottál…de legyen! – fonja a karját az enyémbe. A vállamhoz simul, a prémes sapka alatt és vidáman nézeget.

-         Itt is van cinke? – mutat kesztyűs kezével egy ágra, ahogy kifordulunk a kapun.

-         Má’mé ne lenne? Ez itt nem a világvége! Vagy úgy érzed?

-         Ha az lenne is, boldogan lennék ott veled. – dől a mellkasomra.

Az utcákon magas torlaszokban áll a frissen hullott puha hó. Ha még több is esik, el kell menni a fenyőért, mert beszorulunk a lakásba. Már most hatalmas a hó, szinte mindent betemet. Az éjszakai friss szél lefújta az ágakról, és szerencsére nincs fagy, nem zúzmarásak az ágak. Fáradtan hajolnak le a meg-megújuló hóesésben. Mikor már nem bírják tovább tartani a felhalmozódott pihéket, megszabadulnak puha terhüktől, és üresen visszacsapódnak, furcsa neszelő zajt hallatva.

Magamhoz ölelem, lassan andalogva sétálunk, néha megáll és gyönyörködik a nyugodt tájban, beljebb a feldíszített utcákban. Ilyenkor fejét a mellkasomnak dönti, én meg bárgyú arccal szorongatom Ajax pórázát, és igyekszem visszafogni az elérzékenyülést az arcomon.

Gyerekkorom képzelgései jutnak eszembe.

Itt állunk pontosan, a feldíszített kivilágított főutcán, ölelem a feleségem és fogom a gyerekem kezét. Körülöttünk egy kutya futkározik, a hátunk mögött dögös terepjáró várakozik, hogy beszálljunk és elhajtsunk a villánkba.

Most nagyon megvalósulni látszik ez a gyermekkori álomkép….

-         Szakadatlan esik, jobb lesz, ha visszamegyünk, mert a végén még nem találunk rá a házra.

-         Itt mindig ekkora a hó?

-         Néha nagyobb! – mosolygok. – Tetszik itt neked?

-         Nagyon! – szív egy aprót az orrán.

-         Majd megnézzük nyáron is. Vagy inkább ősszel, ha már megerősödtetek mindketten. – ölelem magamhoz.

Felé nyújtom a könyököm, hogy belém karoljon. Nem szeretném, ha elcsúszna. Amíg álldogálunk, úgy befednek a hatalmas puha hópelyhek, akár egy hóembert.

Ah, még azt is építenem kell a kölykökkel!

-         Ezt nézd meg! – mutatok nevetve a nyírfára. – Látod mije van?

-         Nahát te perverz szex mániás disznó.

-         Nem én, hanem a természet. – védekezem. – És miért én szégyelljem, mikor te is azt látod?

-         Szóval nem vagy szex mániás?

-         Nevezd aminek akarod, én csak had dugjalak meg minden nap. – ölelem magamhoz.

-         Jó! – egyezik bele készségesen.

Hát nem is tudom, miért imádom ennyire….

Mire haza érünk, a két kölyök teljesen fel van pörögve. Már az ablakban álldogálva ugrálnak, ahogy besétálunk a ház elé.

-         Úgy látom ma még lesz egy nagy köröd. Lehetséges, hogy estére olyan fáradt leszel, hogy nem is kívánsz majd engem? – incselkedik.

-         Annyira én nem tudok elfáradni Kisu. – mosolygok rá magabiztosan.

-         Itt is van! – szedem le a masináról a ponyvát. - A nagyi vigyázott rá, szépen letakarta itt a garázsban.

Amíg leellenőrzöm az üzemanyagszintet, az akkumulátorát és a visszajelző gombokat, csendesen magyarázok a gyerekeknek a kialakult helyzetről. Nem akarják megérteni.

-         De minek neked másik gyerek? – mered rám Justuu. – Itt vagyunk mi! Vagy már nem szeretsz minket?

-         Akkor nem lennék itt, és nem cseszném le a kezemről a bőr, ahogy rögzítem az utánfutót, amin húzni fogom a seggeteket. Ne kérdezz baromságot, ehhez már tényleg nagy vagy.

Titus csak riadt nagy szemeket meresztget rám, de a nagyobbik nem hagyja annyiba a dolgot.

-         Akkor sem értem! Eddig nem kellett egy gyerek se. Most minek olyan gyorsan?

-         Eddig is szerettem volna, csak a körülmények mások voltak. Tudod, Justuu minden ember társra vágyik, aztán ha azt megtalálta, akkor egy közös gyerekre. Olyanra, akit haza vihet, és ott van vele éjjel is, nem csak akkor ha a szülei elengedik, hanem mindig.

Ha egyedül vagyok, akkor csak bemegyek a szobájába és beszélgetek vele, vagy megnézünk egy mesefilmet…mit tudom én, sétáltatjuk Ajaxot. Nektek mindenetek megvan. Ott van anya meg apa, és már kutyátok is van…De nekem eddig csak Ajax volt, és vele nem nevelhettem gyereket. De most már itt van Kisu, és hamarosan megszületik a babánk.

-         És mi fogol születni? – kérdi félénken Titus.

-         Nem tudom még….

-         Mi az, hogy nem tudod? – mered rám. – Hát mit rendeltél?

-         Eeh, - nyögöm kínosan, és most először érzem úgy, nem biztos, hogy okosan cselekedtem. – Nem voltak kikötéseim…csak gyerek legyen, meg egészséges.

-         És akko mostan a hasába van, vagy a gólya hozza neki? – néz kíváncsi kerek szemekkel Titus.

-         Eeh…hát nézd, ezt inkább anyutól kérdezd…vagy inkább apától! – vigyorodom el gonoszan. – Ő biztosan tudja, mert már kétszer rendelt, és remek fiúkat kapott. Én nagyon irigylem miattatok.

-         Akko kérjé te is engemet.

-         Az jó lenne Titus, csak tudod csecsemőt lehet csak rendelni. Te meg már nem vagy csecsemő, 5 éves nagyfiú vagy. És hát gondolj csak bele Kisunak is könnyebb lesz egy csecsemővel összeszokni. Meg aztán anyu nagyon szomorú lenne, ha itt hagynád őket, ugye tudod?

Justuu nem szól, de ugyan úgy csücsörít, ahogy én szoktam. Ez a feszült gondolkodás még okozhat gondokat, sóhajtozom titkon.

Gyorsan összeszerelem a hómobilt, és bezavarom őket, hogy öltözködjenek fel alaposan. Míg Kristii és anyám rájuk erőszakolja az anorákot, megnézem az én Kisumat.

-         Biztos rendben leszel?

-         Igen. – öleli át a nyakam.

-         Ne akarj becsapni…az előbb még halni készültél…

-         De most már semmi bajom. Ahogy jön, úgy el is múlik.

-         Heh, - állok meg, mielőtt felhúznám a vastag pulcsim, - akkor inkább maradjak egy fél órácskát?

-         Még mit nem! Reggel is ránk törtek!

-         Rázárom…

-         …és mindenki tudni fogja, mit művelünk! Hát hogyne!

-         Az állapotod után ítélve, valószínűleg megfordult már a fejükben, hogy volt köztünk némi szex. – vigyorgok.

-         Jaj, menj inkább! – forgatja a szemeit. Hm, tényleg jól van…

-         Kisu nem jön velünk? – csodálkoznak a gyerekek.

-         Eeh, most nem jöhet, nem szeretném, ha megütné magát, vagy nagyon összerázkódna.

-         Beteg?

-         Nem…nem beteg, csak pihenni szeretne. 
- Akkor mér hányik?
- Mert elrontotta a gyomrát. Miből gondolod hogy beteg?

-         Mert hallottam, ahogy anyu mondta a nagyinak, hogy emlékszik még mikor ő volt így, és hogy annyira sajnálja Krisztit mikor hányt.

Legalább két órát elvoltam velük, és nem csak szánoztunk, hanem építettünk egy hóembert és alaposan megdobáltam őket. Teljesen kifulladtak.

Visszafelé, csak ültek egymás mögött csendesen az utánfutóban. Elégedett vagyok, ezekkel már nem lesz ma sok gond, legalább kicsit kifárasztottam őket. Tudom, hogy ez hiányzik nekik, az anyjuk hordja őket hokizni, de most az ünnepek alatt nem járnak oda sem, és nem hiába Raikkönenek hiányzik nekik a mozgás.

Két álmos szemű mormotát szolgáltatok vissza az anyjuknak. Látom az én árnyékharcosom sem bírt magával.

Az asztalon egy pizza várja a megtért fiúkat. Nagyon Krisztire hajaz a karácsonyfa kinézete és díszítése.

A másik két tányéron egy-egy vidor, másnapos fejű polip nyújtogatja a csápjait, kétséget sem hagyva a készítőjük kiléte felől. 

Mérgesen ingatom a fejem, de nem akar róla tudomást venni, mert valamit nagyon elmélyülten vagdos az asztalon.

Mögé lépek, hogy átölelhessem és beszívjam a ribizli illatát. Kezeimet a pocakjára csúsztatom, és gyengéden simogatom. Egy pillanatra leáll, és a mellkasomnak dőlve, mosolyogva veszi a nyakát végigkóstolgató csókjaimat.

Kezei alatt súlyzószendvicsek sorakoznak, és felemelt szemöldökkel veszem tudomásul, ahogy Rami odaóvakodik, és elemel egy karsúlyt.

-         He, te csinálj magadnak! Ne fald fel a másét!

-         Most mit irigykedsz? – néz sértődötten, de a féloldalasan kitömött hörcsögarca nem vesz részt a sértődöttségében. – Te annyit ehetsz ilyent, amennyit csak akarsz.

-         Heh, még sosem jutott eszembe, hogy gyerekszendvicseket gyártassak vele…inkább én gyártok gyereket neki. – morgom. – A fiaid elől falod fel, te haspók!

-         Egyél csak, - pillant fel a szendvicsművész, - van itt elég!

-         Inkább csak menjen és lapátolja el a havat, ha jót akar! – csattan a vérmasztodon.

Rami étvágya mentem alább csap, és nyakát behúzva oson öltözni. Justuuék kiabálva vetik magukat a mókás falatokra.

Na, úgy látom, most már szent a béke!

Kimegyek Ramival havat lapátolni, és elugrunk a fáért is.

Amíg elvoltunk, csak összeszedte magát, és alkotott néhány maradandót. A lakásban pompázó mézeskalács gyertyatartók csak tőle származhatnak.

A fiúk megbékélve falják a karácsonyfa alakúra vágott és díszített pizza szeleteket a TV előtt.

-         Mit műveltél? – nézem dühösen. – Minek ezek a gyertyatartók?

-         Ezek adventi koszorúk és Kristii segített. Én csak díszítettem.

-         De hogy vagy képes ilyenekre?

-         Nem tudom…jól rajzolok. – von vállat. – Csak úgy jön….

-         Ezt nézd! – vigyorog a sógornőm egy tepsivel a kezében.

A lemezen néhány Kristii féle csodakeksz, kicsit felturbózva egy-egy olvadozó vidám hóemberrel. Bolond magyar lány, az ember ránéz ezekre a sütikre, és mosolyognia kell, jut eszembe anyu arcát figyelve, ahogy tányérra helyezi a remekműveket.

-         De most már elég legyen! – fordítom magam felé.

-         Rendben, amúgy is éhes vagyok. – hagyja magát a nappaliba vezetni.

Kimondta a varázsszót, melyre kirobban egy kisebb felkelés a konyhában. Anyu két kézzel készít, három félét a kornyadozó művésznek. Szinte helyben fut örömében, hogy végre enni látja. Mondjuk én is, szegény nem, hogy hízna de biztos, hogy veszített néhány kilót.

Ha ez így folytatódik, felhívom Akit, hogy adjon valami tanácsot, vagy legalább nyugtasson meg, hogy ez még természetes, simogatom a csendesen falatozó lányt a szemmel.

Evett néhány falatkát akár egy kismadár, aztán mellém telepszik és hagyja, hogy átölelve a mellkasomra húzzam. Csendesen merengünk, néha a hajára puszilok, ő meg ujjaival a combom csiklandozza.

-         Tudod mi van a hasadba? – áll elé Titus a száját törölgetve, ahol az imént eltűnt egy hóember süti.

-         Micsoda? – kérdi bizalmatlanul.

-         Sisu! – súgja a kicsi.

-         Az meg mi? – pillant felém zavartan, de megnyugodva látja, hogy mind mosolygunk.

-         Hát meglepetés! – kerekít rá a kis kékszemű.

-         He, hát igen…az lesz …egy kedves meglepetés.

-         Akko vedd elő!

-         Mit?

-         Hát onnan…a hasadból. – mutat rá tudálékosan. – Nem tudtad, hogy ottan van? Vedd ki, hogy lássuk mi az …lány vagy fiú. Az anyát is érdekli….

-         Még nem tudom elővenni…várni kell vele néhány hónapot.

-         De mééé?

-         Mert...- néz rám kétségbeesetten. Na hiszen jóra, vonom meg a vállam. - Mert tudod ez is olyan, mint a kalácstészta, amit az előbb a mama sütött a konyhában. Emlékszel, fogta a tésztát, és beletette egy tálba. Letakarta és aztán vártuk, hogy megnőjön, és kidagadjon a tálból. Igaz?

-         Ahaaa!

-         Hát most mi is azt várjuk, hogy kikerekedjen itt a pocakomban, és ha már elég nagyra nőtt, akkor majd szólni fog nekem, hogy ki akar jönni, és akkor kivesszük.

-         És hogy tetted be? – könyököl a térdére, és billenti érdeklődve oldalra két kezén tartott, okos kis fejét. Két tanácstalan, kikerekedett szempár mered egymásra, és két kaján férfi vigyorog a háttérben.

-         Hát.. elmentünk egy doktor bácsihoz, és elmondtuk neki, hogy nagyon szeretjük egymást, és szeretnénk, ha születne egy kisbabánk. Akkor a doktor bácsi megvizsgált, és adott egy hatalmas szurit, ami nem volt kellemes, és azt mondta, most már haza mehetünk, minden rendben van, hamarosan növekedni fog itt a szívem alatt egy kisemberke, és ha eléggé megerősödött, akkor majd szépen segítünk neki kijönni onnan.

-         Szuri nélkül nem megy?

-         Sajnos nem! – mosolyog.

-         És hogyan jön kifelé?

-         Azt nem tudom, mert nekem még nincs kisbabám. Azért kell bemenni a kórházba, mert azt csak a doktor bácsi tudja.

-         Kakilni kell! – egyenesedik fel Kisu öléből.

-         Akkor szóljunk gyorsan anyunak. – sóhajt megkönnyebbülten.

-         Veled! – szögezi le és néz várakozón a szemébe. – Hogy gyakoroljá…ha majd a te kisbabádnak is kell. – húzza magával a vonakodó lányt.

Pedig a végére már egészen jól feltalálta magát, vigyorgok magamban, meg ne lássa valamelyik nőnemű szörny….

                                                                    *  *  *

 Hát akkor ennyi lenne!
Igyekeztem ezt a részt egy kicsit vidámabbra venni, mert hát nekik holnap mégis csak karácsony lesz! :)
Nekem is az van mert a barátom úgy érezte, még nem utazott olyan messzire, hogy ne toppanhatna be egy hosszú hétvégére. Ezzel nincs is baj, nagyon boldoggá tett, de sajnos ez egy eléggé pörgős hétvége lett, hát látott most sok csodát, Made in Hungary módra.
Ugye megjött, örültünk, majd előállt dédi a szokásos mákos sütijével, amin már nem is csodálkozott, engedelmesen szájat tátott és evett. (Ez egy jó süti, csak összeöntögeti bögrében, asszem az is a neve, és már süti is). A tetejére meg tojás sárgáját kikevert cukorral és csak úgy ráöntötte a forró sütire, és a máz meg valahogy megkeményedett rajta, szóval szupi lett!
Eszegetünk, beszélgetünk, kopognak! Jött Nyurga a harmadikról, hogy nem indul a kocsija be kéne bikázni. Én voltam ugye, a dédi, anyu meg a barátom, akit nem nagyon szerettem volna ebbe belevonni. Így kocogunk lefelé Nyurgával miután befalt néhány szeletet a sütiből, még ott nyammog mellettem, mikor elsuhan valami a lábunk között. Picit meghökkentem és ránéztem, mert nem voltam biztos benne, hogy láttam, vagy csak hallucináltam, de két döbbent kék szempár meredt vissza rám.
Talán emlékeztek, ő az akit homlokon csókolt egy denevér, én meg szexuálisan molesztáltam miután lerántott a lépcsőn. 
Szóval ezek után eléggé fenntartással mentünk a sötét előtérbe, ahol a levelesládáknál kiégett az izzó. És igen, egy hatalmas kiscicaméretű patkány futkározott le-fel pánikban, mert beszorult közén meg a kijárati ajtó közé, amit utóbb kiderült valaki kitámasztott és valószínűleg akkor jöhettek be melegedni. 
Mert hogy hamarosan csatlakozott hozzá, egy hasonló megtermett példány.
Hát van otthon hörcsögöm, és csak úgy rögtön nem riadok meg egy patkánytól, ha számítok rá de így, hogy megfordult és szembe loholt nekünk, azért kicsit meglepődtem. 
Ahogy a bátor szomszéd is, mert íziben előadtunk egy hirtelen összedobott sztepptáncot, azonmód teljesen elfelejtkeztem a fájós térdemről.
Szerencsére kinyílt az ajtó és az érkezők lábai  közt kivágtatott a két melegedni vágyó dagadt patkány.
Akkor jöttek haza a szembe szomszédék, az öcsém töri tanárnője meg az 5 éves kislánya, Luca.
Luca nem izgult fel annyira, de az anyukája akkorát sikoltott a két vásott patkány láttán, hogy a visszhang még sokáig le-fel rohangált a három szinten, előhozva néhány kíváncsi barátságos koboldot az ajtók mögül, no meg az én meglepett kikerekedett szemű barátomat is. Nem értette a helyzetet...
Egy beszarás ez a lépcsőház, annyira imádom! Ott ahol én lakom a másikban, már nem ilyen sajnos. A szomszéd bácsi a másodikról már fordult is vissza a pálinkáért, "Mert az ilyen ijedtségre Ildike nincs is jobb egy korty szíverősítőnél", aztán meglátta a tanácstalan barátomat és felvidult az adakozó szíve. Míg Luca az időközben haza térő öcsémnél keresett menedéket, szenvedélyes szerelmét csillapítván, én igyekeztem lebeszélni a bácsit, hogy nem, nem, most mást terveztünk, nem berugást...:(
Sikerült megmentenem a skandinávom máját, öcsém ment kocsit bikázni,aztán feljőve közölte, hogy a kocsiban találtak egy csomó apróra összerágcsált papírt, elképzelhető, hogy patkányék beköltöztek oda is. Valószínűleg okozna némi galibát, ha vezetés közben mellém ülne, egy Bendegúz méretű barátságos patesz.:)
Pesten a görények vagy a nyestek lepték így meg a kocsikat, a nővéremék egyik osztálytársa Zuglóban lakik és mesélte, hogy a kiskutyáját este le se  meri tenni, mert a vadászgörény nagyobb és puffog rájuk. Nem tudom melyiknek örülnék jobban.:)
Másnap újabb vendég érkezett, anyu főnöke. Mit mondjak kicsit rácsodálkoztak egymásra a barátommal, aztán illedelmesen beszélgetni kezdtek, okos ügyvéd szótértett vele, sőt még a csoda Volvóját is kielemezték. Hozott egy szép házi sajtot a barátjától, aztán ment is, mert hogy állati nagy szél van itt nálunk, és ónos eső. Viszonylag nehéz közlekedni kocsival is, meg gyalogosan is.
A főnök is lekocog, vidoran felinteget, aztán előadott néhány karkörzést és szép előrenyújtott lábakkal csinált egy hokiban szokásos becsúszó szerelést, a barátom szerint. 
Hát van igazság még a földön, ugye akkor ugyan csak vicceskedett, mikor a hülye hajam beakadt az iroda függönyében. Gondoltam nehogy már adósa maradjak, hamar kipattantam az erkélyre, és lekiabáltam.
Olajat cserélsz? Mert hogy csak a feje látszódott ki a kocsi alól, és fel se tudott állni mert csúszott, ráadásul meg se tudott fordulni, mert alacsony volt a kocsi. Felpillantott ránk nagy nyugodtan és azt mondta, "És a keréknyomást is ellenőrzöm."
Megint csak lerohantunk és összeszedtük az öcsémmel a szétesett főnököt, kocsiba pakoltuk, aztán integettünk neki. Mikor felérek hallom ám, hogy a barátom magyaráz anyunak. Azt mondja, mindenki látja, hogy oda van érted ez a férfi, nincs családja, szeret téged, te meg még gyereket is szülhetnél neki....
Öcsémnek persze fordítani kellett, mert feltűnt neki az érdekes arcjátékom. És meglepő módon jól fogadta. Azt mondta, tőlem teljesen rendben van, de csak ha fiút szülsz neki, mert már nagyon nagy a nőuralom ebben a családban.
Hát anyu arcáról is lehetett volna egy tanulmányt írni, de csak annyit kérdezett a barátomtól.
Ma is itt volt a szomszéd a pálinkájával?
Szeretik egymást, ez tagadhatatlan, és mióta öcsém is megúszta a bukást, már nem undokoskodik, inkább olyan öntelt, mintha valami kegyet gyakorolt volna nekünk.:)
Na megyek mert valaki ébredezik.

Ja, igen! Ez a videó itt egy Norvég szelesebb időt mutat. Sajnos a sok táncgyakorlás közepette elvesztettem egy kilót, már csak 51 vagyok. Lehet, hogy híznom kéne Skandináviához?

Puszi mindenkinek, jó olvasást és bocsi, hogy ilyen későn!:)